online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

MÁRAI SÁNDOR A NÉGY ÉVSZAK

könyvek

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
Jean Baudrillard A szimulakrum elsőbbsége
Midnight sun - Edward's story
JOHANNA LINDSEY Az enyém leszel
Nora Roberts A jaték szabalya
ÁLMAIM HERCEGE
Douglas Adams Vendéglő a vilag végén
GÁRDONYI GÉZA Füveskönyv - Földre néző szem (Intelmek fiaimhoz)
DOUGLAS ADAMS Az Élet, A Vilagmindenség, Meg Minden
HAMVAS BÉLA ÓDA A XX
Anne Rice - A karhozottak kiralynöje 1
 
 

MÁRAI SÁNDOR

A NÉGY ÉVSZAK

HELIKON KIADO

Márai Sándor jogutódai

Vörösváry-Weller Publishing Co. Ltd. (Toronto)

* * *

JANUÁR

A harangok elhallgattak, az ünneplök a nagy csöndben az ab-

lakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló idöre gondol-


tak, a halottakra, az életre.

Mit is akarok még az élettöl? - gondoltam, pezsgöspohárral

kezemben. - Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen

értelme és becsvágya a korlátlan létezés? Nem akarok már

végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az

örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme?

Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és meg-

telt vele életem. Most minden egyszerübb, érdekesebb és re-

ménytelenebb. Az élet értelme az igazság. A tünödés és a ké-

tely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a je-

lenségek és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem,

mely sugárzik és áthatol mindenen. Ez az igazság nem tételes.

Az élet eltelt azzal, hogy reméltem vagy vágyakoztam. Ember

vagyok. Mindenfélét akartak tölem: szerelmet és gyülöletet,

embertelenséget és emberiességet, s mindenki az egészet akarta.

De az élet nem akart tölem semmi mást, csak az igazságot.

Erre születtem. Nehéz megismerni, még nehezebb elviselni.

De talán nem is lehet másként élni, csak az igazság jegyében.

Igaz, olyan ez az öntudat, mintha valaki mindörökké dina-

mittal járna az emberek között. Nem lehet "gyakoroln 838f55i i" az

igazságot, mert az emberi élet nem bírja el. De tudni róla, hall-

gatagon, mint az Istenröl: ez az élet értelme. Mindent, amit az

élet mutat, e különös és kegyetlen nagyítóüvegen át nézni, me-

lyet Isten adott nekünk, s melynek köznapi neve az értelem.

Már nem hiszek semmi másban, nem vágyom egyébre, csak

az értelem igazságára. Mindenki meg akart alázni, magáévá

akart tenni, a tömeg és az egyesek is, a munka és a nök, a halál

és az öröm. De van egyfajta szabadság, mindezen felül, ame-

lyet nem vehetnek el többé tölem. Megértem valamire. Az élet-

re? Vagy a halálra? Az igazságra értem meg, arra, hogy elvi-

seljem, az értelem fegyverzetében, a világ és a halál ostromát.

Milyen érdekes és egyszerü most minden! Régebben, a vágyak,

az ábránd és a döre reménykedés ködfátyola mögött minden

tetszetös volt és gyanúsan vonzó, kissé félelmes és veszélyes is.

Az idö megtanitott reá, hogy a halál az élet egyik büszke

ajándéka, magyarázat és válasz is. Az értelem megtanított

reá, hogy minden kielégülés adó a halálnak. Valamilyen na-

gyon finom halálfélelem van az öröm alján. De az igazság,

mely egyszerre szólani kezdett hozzám az érzékelésböl és az

álomból, a tapasztalásból és a gondolatból, a versekböl és a tá-

jakból, a zenéböl és a tárgyakból, ez a csodálatos, hidegfényü

sugárzás, ez a legfinomabb és legkegyetlenebb érzékelés hideg

és pogány ünneppé avatta az életet. Vegyél karjaidba, Idö, úsz-

tass a végtelenség partjain. Már nem félek ölelésedtöl. Nyitott

szemmel fogadom, nem boldogan, nem boldogtalanul.

* *

Élni, egy titokkal

Élni, egy titokkal, mint a régi emberek, akik mindent el-

mondtak, leírtak vagy bevallottak, csak azt az egyet nem,

ami szívükben égett, élni, mint a régi költök vagy gárda-

tisztek, akik párbajra mentek egy félreértés miatt, de kín-

padon sem vallották be azt az egy nevet - sokféle kínpad

van! -, élni, pecséttel szívünkön és ajkunkon, az égre néz-

ni, mindenröl beszélni, de arról az egyröl hallgatni, halálig.

Úgy hallgatni, mint Puskin. Verset vagy regényt írni róla?

Igen. Elmenni pszichoanalízisba? Nem.

* *

A sors elé

Ó, az ostobák, akik nem hisznek a sorsban! Nem tudják,

hogy hiába minden ármány, szándék és ügyeskedés, az

élet napsütötte tájképe egy alkonyaton megtelik árnyak-

kal; ami tegnap szabályos formában állott össze kezed

alatt, ma szétesik, hulladékszerüen, ami tegnap eleven ér-

zés volt és forró kapcsolat, ma nyúlós ragadék és teher,

ami tegnap lendület volt, reggelre bicegö kullogás! Tudni

a sorsról, mint az élet ütemének ellensúlyáról! Az a félel-

mes és szédüléssel telített pillanat, mikor az élet egyensú-

lya felborul, "ok" és "hiba" nélkül, s nem marad más kö-

rülötted, csak füstölgö romhalmaz, s fejed fölött a szürke

ég és a néma istenek! Hová sietsz ily dölyfösen és délce-

gen, oktalan? Hajolj meg, és feleld csendesen: "A sors elé,

a sors elé."

* *

Doping

Elmenjek veled, fél hétkor, megnézni a Három-kis-mala-

cot? Jó, elmegyek. Egyáltalán, látod, már egészen engedel-

mes vagyok.

Csak ne hidd, hogy ez az engedelmesség neked szól. Saj-

nállak, mikor engedelmeskedem. Sajnállak, mert te is, mint

az egész világ, mint a ciprusok és a Vezúv, mint a bódulat

vagy az aszpirin, mint a haldoklók vagy az esö, mindez

csak doping számomra, mesterséges anyag, mellyel örök

versenyemre készülök.

* *

Souvenir

Éjjel átfagyva érkeztem haza, s lefekvés elött forró fürdöt

kértem. Amíg a gözölgö víz csorgott a kádba, arra gon-

doltam, hogy a szelídített természet mögött még mindig

ott vicsorog a másik, az igazi, melyröl már csaknem meg-

feledkeztünk - e fagyos, éjszakai pillanatban bálnák és

rozmárok úsznak az Északi-tenger jégtáblákkal zajló felü-

lete alatt, a hómezökön jegesmedvék vadásznak a hold-

fényben, s mindez idötlen, és nincs kalendáriuma, nincs

karácsonya és nincs ok, sem remény reá, hogy valaha is

megváltozzék. Valahol van még végtelenség, igazi hideg-

gel és igazi höséggel, s talán a hozzávaló emberekkel is.

Egyszerre honvágyat éreztem.

* *

Nizza

Nizzába télen kell menni, mikor már nagyapa és virilista

az ember. Az Angol sétányon kell ülni, a liberalizmusra

gondolni, s képeslapokat írni a lovagias üzletfeleknek.

Nizza a polgári beérkezettség legszebb téli díszlete. A ten-

ger egészen szelíd itt; olyan, mint a nizzai képeslapokon.

A kártyaszobákban whistet játszanak. Öreg nök, lila se-

lyem napernyövel, kézitáskájukban egy-egy southamptoni

hadihajógyár részvénytöbbségével, lassan totyognak a ha-

vas pálmák alatt.

A kalandorok, két coup között, ide jönnek át Monte-

Carlóból megpihenni. Nizza erényes és öreg. Királyok és

királynök járnak ide, akik már nem akarnak hódító hadjá-

ratokat, bázeli patríciusok, akik délelött a sétányon is feke-

te szalonkabátot viselnek, mint egy közgyülésen, elfáradt

croupier-k s nök, negyven és ötven között, a hervadás elsö

iszonyatában. Nizza századvégi maradt. Nem divatos, van

pénze, s a kocsisok is dandyk. Oda kell menni; megyek is,

mihelyst nagyapa és virilista leszek.

* *

Mérleg

Behunyom szemem, s gyorsan megcsinálom a letünt év

mérlegét.

A termés közepes volt. Már úgy értem, az én termésem.

A regény elázott, de a cikkek átlaga közepes volt. Színdara-

bomat már megint elverte a jég. A cigarettáról már majd-

nem leszoktam, de aztán észrevettem, hogy nem érdemes

leszokni, mert jövöre - esetleg - világháború lesz, s akkor

hiába volt minden óvatosság és áldozat. Nem változott lé-

nyegesen testi állapotom; reggelenként észreveszem, hogy

élek. Ennek - még mindig - örülök. A halálról nem tud-

tam meg semmi újat. Csak azt, hogy van: ezt minden évvel

biztosabban tudom. A szerelemröl megtudtam, hogy van

egyfajta új árnyalata számomra, valami, amit eddig nem

ismertem, ami érdekesebb, mint a kaland, izgalmasabb,

mint a szöktetés a szerájból. Ez a valami a gyöngédség.

Nagyon érdekes. Már nem akarok hetvenfokos szerelme-

ket adni és kapni; beérem a gyöngédséggel.

Az elmúlt évben olvastam egy könyvet a mélytengerek

élölényeiröl; a könyvböl megtudtam valami újat a világ-

ról. Olvastam több tucat regényt is, de a regényekböl nem

tudtam meg semmi újat a világról. A mesterségben kissé

elbutul az ember. Néha már csak mondatokat és jelzöket

lát, érzelmek és igazságok helyett. Meg kellene tanulni

dadogni. Néha több a dadogás, mint a folyamatos beszéd.

Az író, aki már csak jó mondatokat tud írni, kissé erkölcs-

telen.

A nök magas kalapokat hordtak. Spanyolországban dúlt

a polgárháború. Egy barátom, aki egyetlenegy példány-

ban élt a világon, meghalt. Az elmúlt évben nem szerez-

tem vagyont, és nem csináltam adósságot; éppen csak va-

lamivel kevesebbet kerestem, mint amennyi kellett volna

ahhoz, hogy az életnek valami színe és kedvessége is le-

gyen.

Nem volt történelmi év. Polgári év volt, különösebb örö-

mek és drámák nélkül. Megrendülés nélkül búcsúzom tö-

le, és az az érzésem, vissza fogom sírni.

* *

Jód

Most fenn lakom a hegyen, s körülöttem mindenütt ün-

neplik a telet mint egy történelmi eseményt. Hajnali ötkor

ébredek, s a fekete ködöt nézem. A város fényei már eröt-

lenek a hajnali órában, mintha minden szándék és erö ki-

aludt volna odalenn.

Észreveszem, hogy az apró karcolás, az a sebesülésféle,

mely miatt feljöttem a hegyre, valamivel - egy millimé-

terrel - mélyebb, mint gondoltam. Be fog gyógyulni. A köd-

del pólyálom, ezzel a finom gézzel. S a lomb olyan színü,

mint a jód.

* *

Veszteség

Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, el-

vesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket

olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajta-

kapom magam, hogy felhívok telefonon embereket, vala-

milyen ürüggyel faggatom öket, másról beszélek. Valamit

elvesztettem.

Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az

álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás mel-

léktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap

hulladékaiból és eltemetett vágyaim gözéböl sürüsödik tü-

neménnyé. Hanem azt az álomszerü érzést, hogy a valóság

mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni.

Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért

kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy kiraboltak.

* *

Eger

Egerbe estefelé érkeztem, s rögtön láttam, hogy város;

nem úgy város, mint Budapest vagy Berlin, hanem igazib-

ban; úgy város, mint Chartres, Késmárk vagy Nürnberg.

Már meggyújtották a lámpákat, mikor elmentem a bazili-

ka elött; a mellékutcák megteltek kék és barna árnyakkal.

Mindenfelé papok mentek, cél nélkül. A boltíves üzletek-

ben, melyeknek falát sárga olajfestékkel kenték be, ott ül-

tek a kesztyükereskedö és a gyógyszerész, abban a különös

rejtettségben, ahogy csak igazi városokban tudnak ülni a

kereskedök, akik óvatos hívei a szabadságnak, s télen iro-

dalmi estéket rendeznek a kaszinóban. Mindegyre haran-

goztak. A prépost háza elött, az örökmécses elött fiatal nö

állott, összekulcsolt kezekkel, s imádkozott; Egerben ter-

mészetes mozdulattal imádkoznak az emberek, a köztere-

ken is.

Este moziba mentem. A jegyszedönek török szeme volt.

* *

Tegezés

Ezek a lelkes pillanatok, amikor az ember hirtelen gyön-

gédséggel, átmenet nélkül tegezni kezdi a világot, s zavar-

tan észleli, amint a világ, cilinderrel fején, vállán át pislog-

va visszanéz és orrhangon mondja: "Pardon? Ah, ön az?

Nagyon örvendek."

* *

Ellenreformáció

A polgári író ma az ellenreformáció idejében él. Inkvizí-

torok vallatják, akik ügyiratszerüen óhajtanak megtudni

töle valamit, ami oly gyöngéd és szövegezhetetlen, hogy

a kínpadon és a vérpadon sem lehet pontosan megnevez-

ni. Hitét akarják tudni. De mikor a hitröl vallani nem le-

het! A hitet csak hinni lehet! Éppen ezért, máglyára vele!

* *

Üdvözlés

"Ki mondja meg, mit ád az ég?..." - kérdezte hasonló pil-

lanatban Vörösmarty. Senki nem mondja meg. Siket

csendben megyünk sorsunk elé. Üdvözöllek, titokzatos

Idö! Elmondjam reményeim? Remélem, ez lesz az eszten-

dö, mikor az embereket megszállja a Szentlélek, mindenki

magába száll és kibékül. Remélem, hogy a béke éve lesz.

Ezenfelül a gazdasági fellendülés éve is lesz. A fegyvereket

összetörjük és eltemetjük. Vickersék a jövöben kizárólag

palacsintasütöket gyártanak s törhetetlen hintalovakat,

alumíniumból. Nem is lehet másképp... Az emberiség

egyszerre észbe kap, a hadihajókat átalakítják turisztikai

célokra, s ez lesz az év, mikor Sztálin végleg feltalálja a ka-

pitalizmust. Az élet megint olyan lesz, mint volt a történe-

lem elötti idökben, békében; a fekete pasa fekete lovak

által vontatott batárban kocsikázik a Stefánián, az embe-

rek az égre néznek, mielött szerelmet vallanak, kezüket

szívükre szorítják, s mindenki családi házat épít, hitelben.

Ez lesz az év, amikor végre, végre elutazhatom Kínába.

Így festenek reményeim. Bizonyos jelek arra tanítanak

és intenek, hogy a valóság más lesz. Megint csak Egerbe

utazom majd, Kína helyett. Megint úgy ébredek majd

minden reggel, hogy várok a csodára, az üdvösségre, egy

tekintetre, ifjúságom tündöklö, vakító színességét vélem

látni egy pillanatra. S mindennap azt hiszem, ez még csak

átmenet, még nem az igazi, még nem az élet; csak elöké-

szület és gyakorlat. De titokban tudom, mint a tékozló, aki

utolsó aranyait szórja nagyúri fölénnyel, bádog arccal s szo-

rongó, rossz lelkiismerettel: sok nincsen már. Ezt még el-

költöm, ezt az évet. Üdvözöllek, idöbe rögzített Sors! S már

látlak elgurulni a végtelenben.

* *

Csendélet

Szobámban, hirtelen, a következö tárgyakat észlelem: já-

vai réztálcát, néger trónszéket a Kongó vidékéröl, kecske-

lábú asztalt, melyet cipszer asztalos faragott és kantin-

asztal volt a szepesolaszi rendházban, régi, német ón tin-

tatartót, francia karosszéket a XVII. századból, velencei

börtárgyakat, angol zsebkést, délolasz függönyöket. Mind-

ez összetalálkozott itt, szobámban, olyan rejtélyes utakon

haladva, melyeket az értelem követni nem bír, valamilyen

felfoghatatlan összefüggésben, zagyván és mégis rendsze-

resen, összehajigálva s mégis minden a helyén, érthetetle-

nül és logikusan. A világ csendéletszerü; kicsi, és minden

részletével, zsúfoltan összetartozik.

* *

Csehov

Csehov hösei valamennyien kissé szalonkabátot viselnek,

csíptetös pápaszemet, s szakállasan állanak egy világban,

mely ismeri már a vasutat és a diftériaoltást, utálja az ab-

szolutizmust, és hevesen vágyik az alkotmányosságra, de

titokban legszívesebben még szánkón jár, mint Gogol

alakjai, a nöknek morogva köszön, és közben elpirul a

szakáll mögött. E hösök mind elmúltak ötvenévesek. Pol-

gári hösök. Érzelmességük halálos, tiszta és gyógyíthatat-

lan. A "fehérkutyás asszony" és barátja, a Krím vidéki

fürdöhelyen, a csábítás jelenete után sírnak, majd diny-

nyét esznek. E novellákban minden pillanatban elered az

esö, s a platánfák húsos levelei megáznak. A Cseresznyés-

kert hösei életük drámai pillanatában észreveszik, hogy az

egyik mellékalaknak lófeje van; s mindent feledve, mulat-

ni kezdenek.

Mindez családias, a szó tragikus értelmében. Csehov fé-

lelmesen családias író. Olyan, mint egy nagybácsi, aki va-

csora után érkezik, szalonkabátban, dünnyög, rövid szivart

szív, tarokkozik és adomákat mesél, de nem árt közben

szemmel tartani, mert egyáltalán nem lehetetlen, hogy óvat-

lan pillanatban felköti a szalonajtó kilincsére magát.

* *

Sóhaj, regényírás közben

Nem elég elmondani a "lényegeset", s nem elég szépen,

müvésziesen, bensöségesen elmondani. Ha épít valaki,

nem építheti csak a tornyot és a színesen csempézett für-

döszobát. Meg kell építeni a válaszfalakat is, a pincét, az

illemhelyet, a folyosókat. A regény tele van ilyen szükséges

közhelyekkel. Elég elhagyni egyet, s összeomlik, vagy cél-

talan az épület.

* *

Átmenet

A társaskocsiban találkoztak, a nyárról beszéltek, az új

színdarabról. Mire a híd végére értek, észrevették, hogy

már a szerelem szavait beszélik.

Megzavarodtak és elhallgattak. Nézték egymást és cso-

dálkoztak. Az átmenet észrevétlen volt, oly sima és zörejte-

len, mint a természeti tünemények. Nem is ezt akarták

mondani. Egészen másról akartak beszélni. Évek óta nem

is gondoltak egymásra. Most nézték egymást; aztán kibá-

multak az ablakon, s csodálkoztak.

* *

Társaság

Ahogy összefutnak, társalgóban, ebédlöben és bridzssza-

lonban, ahogy rögtön megtalálják egymást, ahogy zenét

hallgatnak, szigorúan, "a pénzükért!" - ahogy mohón új-

ságot olvasnak, fölényesen, mert "úgyis hazugság", ahogy

keresik és kerülik egymást, tehetetlen vonzás büvöletében,

ahogy együtt szuszognak a többivel, akkor is, ha egyedül

vannak szobájukban - s ahogy gyanakodva érzik rajtunk

az idegent.

"Fontos dolgok"-ról is beszélnek. De a "fontos" és a "ko-

molytalan" dolgok között történik valami, amit nem mer-

nek elképzelni, elgondolni sem: az élet. Olyan közönyösen

történik. Mi az? Valami rendszeres és "komolytalan".

* *

Tiltakozás

Aki nem tud a halál ellen eredményesen tiltakozni, nem

tud engem igazán szeretni.

* *

Hamsun

Hamsun új könyvét olvastam. Megint "ugyanaz". A csavar-

gó, aki hazavágyik és nem bír megmaradni otthon. A könyv

címe: A kör bezárul.

"Ugyanazt" írja, hetven éve, ahogy a tenger "ugyanazt"

mondja, rettenetes erövel és bensöséggel. Nem éppen

"cselekményes" író. Hangját akarom hallani, örökké, amíg

élek, mint az ifjúság hangját.

Politikailag, sajnos, megbízhatatlan. Undorral elfordu-

lok töle, a politikailag megbízhatatlan Hamsuntól. Aztán

bemegyek szobámba, elökeresem új könyvét, s titokban,

mohón és szomjasan, olvasni kezdem.

* *

Gyöngédség

Megkértem, varrjon fel kabátomra egy leszakadt gombot.

Rögtön gyöngéden nézett reám.

Az a fajta nö volt, akit inkább s biztosabban elcsábít, ha

megkérik, varrjon fel egy gombot, mintha a Riviérára hív-

ják, autón, decemberben.

* *

Ifjúság

Elmentem a ház elött, melynek elsö emeletén, albérleti

szobában, ifjúságom egy szakaszát töltöttem. Behunytam

szemem, s iparkodtam összegezni emlékeim. Ez jutott

eszembe:

- Húsz év elött laktam itt, nagyon sovány voltam és gó-

lya az egyetemen. Riportokat és vallásos verseket írtam,

ugyanabba a lapba. Hazulról sok pénzt kaptam, minden

este francia konyakot ittam, s gyakran éheztem. A szoba

tele volt poloskákkal. Szerelmes voltam egy orvosnöbe; de

nem éreztem jól magam társaságában. Gögös voltam és ra-

jongó. A szomszéd szobában egy színész lakott kisfiával,

egy színész, akit akkortájt hagyott el felesége. Egy éjjel be-

jött ez a színész a szobámba, sokat beszélt és végül sírt. Iz-

gatott voltam és igényes. Valamilyen felsöfokú, csillapítha-

tatlan igényérzet volt bennem, emberekkel és jelenségek-

kel szemben. Éjjelenként öreg sipistákkal kártyáztam egy

klubban, s ott is aludtam a díványon, cigarettacsutkák kö-

zött, sárga arccal, kócos hajjal, zsebemben Rilke-versekkel.

Tizennyolc éves voltam. Így kezdödött ifjúságom.

* *

Himnusz

A víz, a föld, a nap, a felhö!

A bor, a vér, a csók, az álom!

A fü, a kö, a napraforgó!

A reggelek! A naplemente!

Nádsip a sás közt! Ébredés!

Bach! Tetem a poprádi úton!

A hajnal, madarak, a versek!

Halottak! Köd! A tenger összel!

A mód, ahogy kezét emelte!

Könnyének íze! Seb a számon!

O, ámen, ámen, ámen, ámen!

* *

Különbségek

Itt élek a földön, és meg vagyok sértve. A század, amely-

ben éltem, a haladás és az értelem korszaka; így hirdet-

ték. Keresem a szót, amely kifejezhetné sértödöttségem

okát. Minden szót megvizsgáltam, amely indokolhatja

utálatom és kétségbeesésem; de minden szó erötlen. Ta-

lán így mondhatnám: meg vagyok sértve, mert a kor,

amelyben éltem, igénytelen volt és áhítatnélküli. Igényte-

len, mint kevés korszak elötte; áhítatnélküli, mint soha,

semmiféle emberi idö azelött. Szenvedek az igénytelen-

ségtöl, mely jellemzi ezt a századot. A troglodita akart a

barlangban valamit; jégszekrénye nem volt, a szerves

vegytanhoz nem értett, de kitalálta Istent s az elsö jog-

rendszert. El tudok képzelni egy régi, asszír vagy babiló-

niai bírót vagy katonát, aki rothadt, durva, szeszélyes; de

vérengzéseit és jogtiprásait is áthatja az áhítat, hogy em-

ber. Ezt az áhítatot nem érzem kortársaimon. Soha nem

becsülte még az ember ilyen kevésre önmagát. Ifjúságom

arra az idöre esett, mikor a század csodálatos találmá-

nyait, a rádiót, a repülögépet tökéletesítették, mikor ato-

mokat kezdtek rombolni. Uj mondakör kezdödött; leg-

alább gyermekkoromban úgy éreztem. De mire férfi let-

tem, megtudtam, hogy csak új vandálság kezdödött, a

legbarbárabb valamennyi között; vandálság, sistergö is-

tennyilával, mely házi szolgálatokat is teljesített, vízlefo-

lyós klozettel, diftériaszérummal; s mind e csodákat vala-

milyen üvegszemü közöny használta.

Nem hiszem, hogy Da Vinci vagy Pascal úgy és olyan el-

keseredetten különbözött családjától, osztályától és kör-

nyezetétöl, mint ma az elsörangú szellem. Da Vinci "csak"

zseni volt; de ízlésben és áhítatban ugyanaz, mint apja és

nagybátyjai. A biológus Huxley írja, hogy az elsörangú em-

ber úgy különbözik ma az átlagembertöl, mint hajdan az

ember az állattól.

* *

Tisztítótüz

Az idö, ez a tisztítótüz, amely kiszívja az emberekböl mind-

azt, ami számunkra túlságosan földi, vetélytársszerü és ve-

szélyes volt bennük.

Az "irodalom" és az "élet" ebben a tisztítótüzben las-

san összeolvadnak. Az irodalom már nem olyan elhatárol-

tan feladatszerü, a határterületek összemosódnak; nincs

külön betü és külön élet, nincs külön stílus és külön cse-

lekvés. A kettö valahogy ugyanaz; s egyik sem olyan izgal-

mas már.

* *

Tömörkény

Poroszkáló mondatai után porzik a puszta; porfellegben

ír, magányosan, oroszok és németek között, pipával szájá-

ban, szükszavúan, de mintha a halottakat is látná, mint a

novaji asszony, mintha mindent tudni akarna az ember-

röl, azt is, ami a gödör és az enyészet titka, mintha zsige-

rekböl jósolna életet és halált, egykedvüen és kegyetlenül,

mint a pásztorok és táltosok.

* *

Az írók

Régebben magányosan és riadtan éltek, mint az aranycsi-

nálók. Most csoportosan járnak, a gomblyukban jelvény-

nyel, nyakukban valamilyen díjjal.

Történeteket adnak elö müveikben, érdekes története-

ket, lehetöleg kevés leíró résszel, párbeszédes prózában.

Történeteik majd mindig "emberiek". (Stendhal,Tolsztoj,

Gide történetei nem "emberiek", hanem irodalmiak. A ket-

tö nem ugyanaz.)

Már kitünöen írnak. Az olvasó ámulva kiált fel: "Ezt

éreztem én is!" De én szívesebben hallgatom nagynéné-

met, Helga nénit, aki tele van emberi történetekkel.

Már csak címük van; rangjuk nincs többé. Robert Musil

szerint vannak az írók - kevesen -, s aztán vannak, akiket

így neveznek: "Der Gross schriftsteller". Ahogy van nagybér-

lö, nagybirtokos, nagyvágó.

Elhallgatni, félreállni, nem egyezni bele. A kisszakaszról

írni, a budai játékszínröl, az élelmiszerek piaci áráról. Hall-

gatni. Megdögölni. Csak nem beleegyezni.

* *

Feladat

Egy világot nevelni, igen... De az ábécét tanulják meg

elöbb máshol, mielött olvasni kezdenek, az ebadták!

* *

A tervrajz

Életem tervrajza fölé hajolok, s megdöbbenve észlelem, mi-

lyen egyszerü minden. Nem is kellene mást csinálnom, csak

leszokni a dohányzásról, tartózkodni a kicsapongásoktól és

a szeszes italoktól, azt a nöt szeretni, akit szeretek s aki szeret

engem, rendszeresen olvasni és rendszertelenül írni, nap-

közben sétálni, este korán lefeküdni, vagy baráti körben tü-

relmesen és szerényen társalogni. Ilyen egyszerü minden.

Örök kár, gondolom, örök kár, hogy lehetetlen.

* *

Bizalmas óra

Ennek az embernek májrákja van és nem tud róla. Én tu-

dom, s bizalmasan beszélgetek vele, hallgatom utazási ter-

veit, bólogatok, amint bírálja és kifogásolja a világot, be-

szélünk írókról és politikusokról, s minthogy az ö helyze-

tében más a szavak értéke, minden ajánlatát elfogadom,

mohón és készségesen, mint aki fél, hogy jóvátehetetlenül

elkésik valamiröl. Igy beszélgetünk, kellemesen és bizal-

masan. Késöbb visszaemlékezem e párbeszédre, s megle-

petéssel észlelem, hogy csak a halál árnyékában lehet iga-

zán jóízüen és egyetértöen beszélgetni.

* *

Szép, holdas éj

Mégis halandó vagyok.

* * * * *

Február

Ezek a hosszú februári éjszakák, mikor a kihült szobában

felébredünk a szél vinnyogására, dideregve ülünk fel az ágyban,

meggyújtjuk a kislámpát, rágyújtunk, megnézzük az órát -

korábban virrad már, de nincs sok öröm benne, mert nappal is

a tél odvában kucorgunk, betegségek, csörepedések, füstölgö

kályhák, elvégezetlen irodalmi és reménytelen, kedvetlen embe-

ri feladatok között, rongyokba és prémekbe bugyolálva -, lila

körmeinkre lehelünk, s eszünkbe jut, hogy megint elmúlt egy

farsang, az ablakon kocogtat a hamvazó szerda jeges ujja, az

öröm elillant és öregszünk.

Így ülünk a februári hajnalban, kedvetlenül és lila körmök-

kel. Kamránk, melyet összel bölcsen megraktunk, kiürült már;

a befötteket és az oldalast megettük, a savanyú káposzta vé-

gére járunk. Ismeröseinket elviszi egy tüsszentés is e hetekben.

A nök lakkcsizmásan gázolnak az olvadó hólében, a szenny-

ben és latyakban, ormótlanul, cinóbervörös orral, mintegy csak

jelezve - mütyürkével és pillantással - nöi jellegüket. A köny-

vekre csömörrel pillantunk ez éjjeleken; úgy tetszik, már elol-

vastunk minden könyvet, s egyik sem tudott segiteni. Napköz-

ben félórákat fekszünk a kvarcfény alatt, tátogva, és szomjasan

nyeljük, szopogatjuk az ózon ízü fényt, cuclizzuk a mesterséges

sugarakat, oly mohón és tikkadtan, mint ahogy egy alvilági

szolganép vágyhat a fényre és szabadságra. A fényre emléke-

zünk, mely reménytelenül hiányzik életünkböl, a fényre, mely-

ben van valami pogány és kegyetlen, valami erkölcstelen és

nagyszerü, mint az életben. Aztán arra gondolunk, hogy ez a

hónap, mely telítve van zenekari hangversennyel és tüdögyul-

ladással. Ez a hónap, mikor egészen kis mozdulatokkal élünk,

óvatosan és gazdaságosan, mint a bölcs állatok, melyek lecsök-

kentik ilyenkor az élet tevékenységét, mozdulatlansággal véde-

keznek, lassitott érveréssel szunyókálnak és pislogva, rejtélyes

félálomban várják a napot. E hetekben, tél vége felé, tanácsos

különösebb eröpazarlás nélkül élni: rövideket irni - legföljebb

négy, öt sort egyszerre -, mint a medvék.

De hajnal felé, az ébredés józan káprázatában, eszünkbe jut

a farsang, mely megint egyszer elviharzott mellettünk, álruhá-

ban, lobogó szalagokkal, színes papírszeméttel szórta tele a vi-

lágot, visított és sikongott, jeleket adott és integetett, s mi kitér-

tünk elöle. Most már itt a reggel, mely hamut hullat fejünkre.

Az ablak elött a fákat nyöggetik a böjti szelek. Lehet, gondol-

juk dideregve, hogy valami féktelen és túláradó is volt az élet-

ben, valamilyen eszelös öröm, vad és visító boldogság, amely fü-

työlt az értelem méltóságára - s talán erröl volt szó; csak mi

nem tudtuk.

* *

Rossz jel

Az elmúlt két évtizedben egyetlen magyar író sem köve-

tett el nö miatt öngyilkosságot. Rossz jel: rossz a nökre és

rossz az irodalomra.

* *

Biztonság

Milyen biztosak dolgukban a szegények! Csak a gazdagok

ugrálnak. Minden pillanatban féltenek valamit, akarnak

valamit, másként szeretnének valamit. A gazdagok a válto-

zás kényszerü törvénye alatt élnek. De a szegények törvé-

nye egyszerübb, biztosabb.

A tárgyakhoz is közelebb vannak. A gazdagok végül már

csak jelképekben gondolkoznak, nagybetüs jelképekben:

az Örömben vagy az Igazságban, vagy a Tulajdonban, vagy

a Külpolitikában, vagy a Kellog-Paktumban. A szegények

minderröl nem tudnak semmi biztosat. Értesültségük kis-

betüs. Ilyen szavak keringenek agyukban: cipö. Vagy: ma-

dzag. Vagy: egy pengö húsz. Mindez fogható, tapintható.

Nincs a világon egyetlen szegény, akit komolyan érdekel-

ne, hogyan alakult André Gide legújabb véleménye a szov-

jetröl, hanyatlik-e Picasso, s mi a véleménye Churchillnek

Mussoliniröl? Ezek a kérdések csak havi négyszáz pengö-

töl fölfelé izgalmasak. A szegény a földön jár; a gazdag kis-

sé már lebeg, mint a szentek.

* *

Velence

Velencébe idegesen érkeztem és folyton ettem. Scampival

kezdtem, a "Cavalletto"-nál aztán valami édeset ettem

"Florian "-nál, aztán valami sziruposat a "Merceria" egyik

cukrászdájában, aztán véres húst a Lido egyik divatos ven-

déglöjében. Közben múzeumokat jártam és Verdit hallgat-

tam a Szent Márk tér kávéházai elött. Mindebben volt va-

lami édes és csömörre ingerlö, valami, amit nem bírtam

egészen megemészteni, valami állott és gyomorrontásra

ingerlöen buya -Tintorettóban is, a scampiban is, a dózsék

dísztermében is, még Goldoniban is. Az emberVelencében

körülnéz az utcán, akárhol, lelkesen; s rögtön utána szeret-

ne szódabikarbonát venni.

* *

Velence, másodszor

Velence, mindenki számára, az örökké elmulasztott nász-

út; azok számára is, akik ott jártak nászúton. Igen, gondol-

ják egy életen át, pontosan így kellett volna: Velencében,

a Danielzben, a galambokkal, a gondolásokkal és a megfe-

lelö növel. Mindenki így érzi; tíz év múltán azok is, akik a

megfelelö növel voltak ott.

* *

Velence, harmadszor

Vannak szavak, melyeket egy magasabb rendü illemtan sza-

bályai szerint Velencében sem illik elmondani. Például ez:

- Szeretlek.

* *

A hold

Az új, naturalisztikus holdfényképeket nézegetem.

A hold e képen rusnya és ragyás, mint egy himlöhelyes brá-

csás arca. Lehet, hogy nem volt mindig ilyen. Nevezték

cíntányérnak, eidami sajtnak, ezüst gyümölcsnek, égi tal-

lérnak, kitépett garatmandulának. A hold, az összes ver-

sekben, mindig "olyan, mint". De valóságban nem "olyan,

mint". Egyszerüen csak olyan.

* *

Vörösmarty

Mintha Shakespeare, füstölgö fáklyákkal és vértöl rozsdás

hadaival, megszállta volna éjszaka Magyarországot.

* *

Ünnep

Az ünnepeket nálunk otthon, gyermekkoromban, nem-

csak annak rendje és módja szerint ünnepelték meg, ha-

nem kissé túlságosan is, mindent megtetézve és meg-

cukrozva, színesen és gazdagon. Talán ezért félek most

már minden ünneptöl, melyekre mód és rend nélkül ké-

szülök, s végül mindig úgy érzem, keveset adtam, vagy

keveset kaptam: az a szívdobogtató várakozás, mely min-

den élmény, igen, az élet alján parázslott, ma sem hunyt

ki egészen, s ünnep múltával leverten észlelem, hogy va-

lami nem történt úgy, ahogy kellett volna. S az ajándé-

kot, ezt az egész életet, szeretném visszavinni és becse-

rélni.

* *

A Kárpátok

Mikor elöször olvastam, mélyen sértett és bántott Petöfi

zengzetes megvetése, aki heves túlzással lefitymálta a "zor-

don Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tájá"-t. Én

külön szerettem mindezt, a zordonságot, a Kárpátokat, a

fenyveseket és a vadregényt. Csak ezt szerettem idehaza,

csak ez volt közel lelkemhez. Ezek a fenyvesek és bércek

átöleltek valamit - városokat, irodalmat, emberfajtát -,

mely a legnemesebb volt Magyarországon. Ma is látom le-

hunyt szempilláim mögött a fenyvesek sötétzöld koszorú-

ját, amint gyöngéden és fenségesen bekereteznek egy em-

beri tájat - az egyetlen tájat, ahol otthon vagyok.

* *

Azonosság

Milyen különbül, mennyivel forróbban és bensöségeseb-

ben vagyunk azonosak büneinkkel, fogyatékosságainkkal,

mint erényeinkkel és képességeinkkel! Mennyivel inkább

jellemez engem az, ami gyöngeség bennem, amire vágyom

és tudom, hogy árt nekem, amit szeretnék, s amihez nem

vagyok elég erös, bölcs és fegyelmezett, mint az, hogy néha

és nagyjából mégis összeszedem magam, elkövetek vala-

mit egészségemért is, mellékesen teljesítem kötelességeim.

Igazában a bün vagyunk, a gyöngeség, az, amit leplezünk.

Az erény, ami kilátszik belölünk, felülete csak a jéghegy-

nek, ami a mélyben vagyunk.

* *

Az idö

A természettudományos gondolkozásba új, természetfö-

lötti erö hatolt be: az idö elmélete, az idö mint térfogat.

Valahol van a múlt: nemcsak a könyvekben, a tárgyakban,

az emlékezésben, hanem az idö természetfölötti dimen-

ziójában, nehezen rögzíthetö, de mégis valóságos térfoga-

tában is. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy az érzékelés va-

lamilyen hullámhosszán egyszerre felhangozzék Caesar

hangja a múltból. Miért ne? Ha lehet csillagok fényét

fényképezni, csillagokét, melyek tárgyilag megszüntek már

a világür térfogatában, de sugárzásuk vegyi úton érzékel-

hetö még a fényképezö lemezen, miért ne lehetne vissza-

hatolni az idö cselekményébe? Alkalmas müszereken mú-

lik az egész. Ez az alkalmas müszer birtokunkban van: a

lélek.

* *

A szerep

Mikor a világba megyek, mikor emberekkel beszélek, egy-

szerre megszünök én, s elkezdödik a szerep - csak a fes-

ték és a vendéghaj hiányzik. Egyszerre színpadias lesz az

élet. Mindenki így van ezzel; csak a kontárok tagadják,

önmaguk elött is, a rossz színészek. Tudunk egy szöveget,

melyet kellemesen vagy tragikusan, de mindenesetre hatá-

sosan a világ értésére óhajtunk adni. Ez a szerep nem mi

vagyunk. De néha már összemosódnak jellem és jelmez,

egyéniség és idegen szöveg.

* *

József Attila

Versei hangjában van valamilyen gyöngéd és remegö

dünnyögés, mintha egy öz dideregne és vinnyogna a hold-

fénytöl hideg és veszélyes világban. Valami nemes és állati

van e hangban, valami sértett és tetemre hívó. Végzetes

hang ez. Csak a fiatal Hamsun hangja hasonlít hozzá, ab-

ból az idöböl, mikor Pánt írta és a Misztériumokat.

* *

Milyen mindegy

Milyen mindegy, amit ez a nö beszél, s milyen mindegy,

mifajta tollakkal, prémekkel és selymekkel kelleti magát, s

milyen hiábavaló mosolya, suttogása, csókja, lihegése és si-

kolyai - milyen félelmesen kiderül minden az elsö együtt-

lét után! A test, a szenvedély végzetes dolgaiban éppen

olyan kevéssé lehet csalni, mint a lélek végzetes dolgaiban.

* *

Az érkezö

Legtöbbször télidön érkezett, s valamilyen nyers és maró

medveszagot hozott magával: vedlett szörü lábzsákokból

mászott elö, a behavazott szánból, prémek és takarók kö-

zül, kucsmásan és szörösen, dünnyögve és hórihorgasan,

mint valamilyen vándorútra kelt északi istenség. Rögtön

teát kellett fözni neki, sok rummal; késöbb, estére, forralt

bort, a reggelt több kupica pálinkával kezdte, s napközben

is mindegyre ivott, dörmögve és mellékesen. De nem volt

soha részeg.

A lakást megtöltötte idegen, téli szagokkal. Semmi kö-

zünk nem volt hozzá; csak éppen megrettenve éltünk,

amíg ö is ott tanyázott a meghitt falak között. Másodnapra

elkókadt, valahogy jelentéktelenebbnek hatott; már tud-

tuk, hogy nem is olyan félelmes, csak öreg, önzö és egy-

ügyü. De érkezéseit mindig valamilyen operaszerü meg-

döbbenés kísérte; úgy vonult be, szörösen, mint egy orosz

operában a kényúr. Nem is tudott más egyebet, csak meg-

érkezni. Aztán hanyatlott.

* *

Fiatal nö, hóban

A fiatal nö elment mellettem a hóesésben, és reám mo-

solygott. A mosolyt köszönettel fogadtam, elvittem ma-

gammal, s egy ideig vigyáztam reá, hogy el ne olvadjon.

Havas mosoly volt és lassan olvadt. A végén mindössze

valami kevés nedvesség maradt belöle a lélekben; apró tó-

csa, nem nagyobb, mint egy könnycsepp.

* *

Mínusz húsz

A hideg gépfegyverekkel lövi a várost. A temetöben járva

hallani, amint ropognak a fagyott földben a halottak

csontjai. A kutyák úgy lapulnak a házfalak mellett, mint az

ordasok, melyek belopakodtak a városba, s most legszive-

sebben tenyérböl ennék az élelmet, krokodilkönnyeket

hullatva, hazug alázkodással; esetleg egy kis grahamke-

nyeret is. A közgazdasági lapok szerkesztöi is ilyen képpel

oldalognak a bankok elött, prémjeíkben, vörös orral, va-

lamilyen szeretet-pausálét remélve, mint az etetö körül a

szarvasok.

Fogvacogva ülök szobámban, könyveim között, melyek

nem melegítenek többé. A gondolat ereje tehetetlen a va-

lósággal szemben, gondolom. Ezek a gondolatok, szobám-

ban, a mérsékelt éghajlat termékei. Most, mikor a mege-

gyezés felborult, Goethe e mínusz húszfokos hidegben ép-

pen olyan értelmetlen, mint a forró Byron vagy a lobogó

Rostand. Az irodalom hömérséklete 18 Celsius. E höfok alatt és

fölött senkinek nincs igazi szüksége reá.

* *

Primörök

Szikrázó, csattogó hideg. A lapokban rémhírek a szeretet-

röl és a megfagyott emberekröl. Éjjel fölébredünk a hideg-

re, vacogva bámuljuk a szennyes jeges ablakot, amely mö-

gött kóbor vadállatok, csontig átfagyott villamosok és di-

dergö, rekedten vonító gépkocsik csavarognak, vinnyogó

falkákban.

De én várom, hogy csöngetnek, s egy tálon gyümölcsö-

ket hoznak be, a tél primörjeit. Miért ne? Nyilvánvaló, hogy

ez az évszak is megérlel valamit. Csodálatos gyümölcsöket

várok, világoskék jégbarackot, zúzmarás, fekete jégepret,

jégvirágos csokrokat, melyeknek illata kissé fanyar, s csak

tündéri, kékesfényü jéglakomákon tüzik fel e hóvirágokat a

hölgyek kebleikre, melyek természetesen jégkeblek. Örök-

ké várok valami újat; fogvacogva és dideregve is.

* *

Fejlödés

Az ifjúság azzal kezdi, hogy szeretné, ha megvédené vala-

ki. Aztán a férfikor elöideje következik, mikor támadni

kezdünk. De igazán férfi csak késöbb, sokkal késöbb lesz

az ember: mikor már nem akarja, hogy megvédjék, tá-

madni sem akar már, s minden becsvágya annyi, hogy fel-

tünés nélkül megvédhessen valakit vagy valamit.

* *

A tengerfenék

Lassan egész Atlantiszokat cipelünk magunkkal: a mélybe

nézünk, s az iszapos fövényben eltünt társadalmak körvo-

nalait látjuk, elsüllyedt városokat, egy június délutáni

uzsonnát a kerek családi asztal körül, pedrett bajszú, sza-

lonkabátos urakkal és kebeles, fehér és sárga csipkékbe öl-

tözött hölgyekkel, amint habos csokoládét isznak aranyo-

zott szélü findzsákból, s illedelmes pikantériával társalkod-

nak; cirkuszokat látunk, elökelö lovakkal és tüllszoknyás

lovarnökkel, amint vágtatnak a manézsban; egy császárt,

aki egyszer átutazott a városon, és intett a tömegnek; régi

verseskönyvek fedelét látjuk egy elsüllyedt könyvkereske-

dés kirakatában; egy táncosnö szobáját, az Izabella utca

harmadik emeletén, délután ötkor; mindez van még, de

csak úgy és annyira, mint a tengerfenéken a rozsdás kon-

zervdobozok, az emberi csontvázak, melyekröl a halak le-

rágták a maszatos húst, s Atlantisz elsüllyedt márványosz-

lopai.

* * *

Munkaterv

A hölgyek cselédjeikröl beszéltek. Elmondták mindazt,

amit ílyenkor mondani szokás; kezdve azon, hogy "tulaj-

donképpen mindenük megvan nekik", egészen addig,

hogy "igazában fizetett ellenségek". Egyik hölgy, tetézve a

cseléd szociális lehetöségeit, fokozó hangnemben mondta:

...s ezenfelül napjában kétszer mehet a liften.

* *

Északi fény

Éjjel sugárzani kezdett a láthatár, bíborszín lángokkal,

mintha elkövetkezett volna az utolsó óra, mikor a kopor-

sók felfakadnak, a csontvázak sorbaállanak, az égen ki-

gyulladnak a Jelek, elhangzik a kürtszó, és felelni kell az

utolsó kérdésekre. A Margit körút sarkán álltam és vár-

tam a kürtjelet. "Háború lesz!" - mondták az éjszakai

ögyelgök.

- Mit is felelhetek majd? - gondoltam. -Vártam a halál-

ra és vártam az örömre. Az öröm másképp érkezett, mint

ahogy vártam, más íze volt, más értelme, mint ahogy kép-

zeltem. Valószínüleg a halál is más lesz. Hiába készültem,

kedves angyal, hiába fenyegetsz a pallossal; nem tudok

mást felelni, csak, hogy nem tehetek az egészröl.

- De igen! - mondja szigorúan az angyal. - Nem égtél

eléggé! Érted?

- Égni kellett volna? - kérdem; s egyszerre megértem,

hogy igaza van.

- Égni, égni! - mondja rettenetes hangon. - Égni, elég-

ni, az életben, az örömben, a hitben, a szenvedélyben.

Most menj a pokolra és égjél örökké!

Ezt mondja majd, gondoltam. De akkor már jött a villa-

mos.

* *

Kellékek

Van egy kitünö belga vadászfegyverem; de soha nem va-

dászom. Van egy spanyol szótáram; de nem tudok spanyo-

lul. Van egy frakkom, de utoljára tíz év elött viseltem, s

már el sem tudok képzelni alkalmat, mikor felölthetem.

Van egy földgömböm; de már nem utazom. Van egy Rá-

kóczi-korabeli ón kalamárisom; de soha nem használom,

kávéházakban kérek tollat és tintát. Van teljes pipatóriu-

mom, barnára szívott tajtékpipákkal, dohányszitával; de

soha nem pipázom. Valahányszor e kellékek kezem ügyébe

akadnak, szórakozottan észlelem, hogy tökéletesen felké-

szültem egy életre, melyet nincs kedvem élni.

* *

Bodza

A tél vegytisztított, szagtalan levegöjében, az utcán menve,

hirtelen bodzaillat csap felém. Ez az érzékelés csak káprázat,

öncsalás; bodza nincs, nem is lehet, közel és távol, sehol ez

évszakban. A bodzabokor, mely harsány illatával most felém

árad, csak emlékeimben virul. Az emlékezésnek is van ég-

hajlata, flórája és faunája. Ez az éghajlat egyáltalán nem

mérsékelt. Telítve van végletekkel. Az igazi ösz soha nem az,

amelyet éppen megélünk, hanem az a másik, aranyfürtös,

halálra érett és csodálatos, melyre egy tavasszal emlékezünk.

* *

Az eredendö bün

Az eredendö bün, ha lusta, ernyedt vagy közömbös marad

az író, mikor egy tollvonással, egy jelzö vagy egy közpon-

tozás cseréjével segithetne a mondaton, erösebbé, igazab-

bá, emberibbé vagy hüségesebbé kovácsolhatna egy for-

dulatot - s az ilyesmit tudja az ember. De néha lusta hoz-

zá, vagy fáradt, vagy cinikus. "Jó lesz így is!" - gondolja; s

ír tovább. Ez a bün, melyet író soha nem bocsát meg ma-

gának. Ez az eredendö bün. A bibliában így nevezték: "Jó-

ra való restség."

* *

Jelmez

Elmenni a farsang utolsó báljára, jelmezbe, mondjuk egy

író jelmezébe öltözve. A Szakács, a Márki, a Csillagjós kö-

zött egyszerre feltünne az Iró. "Aha" - mondanák csalód-

va a táncolók. - "Olyan, mint egy ember."

* *

A hó

Valami van a télben, ami a gyermekkorra emlékeztet, köz-

vetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó ké-

kesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák

nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizal-

mas és örökre elvesztett. Ez az emlék didergésre késztet.

Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elha-

gyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szeret-

tünk, mint egy lakás, melyböl elhordták a bútorokat, s

melyet nem lehet többé kifüteni.

* *

Fényjelek

Februári reggel, különös fényjelekkel, háztetön, erdök fe-

lett, az utak víztócsáiban, mintha egy suhanc tükrözne va-

lahol. Ez a suhanc a kamaszodó tavasz.

* *

Bach

Ez a zene nem is hangjegyekböl, hanem számjegyekböl

épül föl; de e számjegyek a végtelen értékeit jelzik, az ab-

szolút "egy"-et és az abszolút "száz"-at, gyakorlati cél és

értelem nélkül; mintha valaki a számjegyeket, melyekkel a

kofák is nyelvelnek s vitatkoznak, megtisztítaná minden

földi vonatkozástól, s már csak a csillagokat számozná

meg velök.

* *

Sóhaj, reggel négykor

Mit is szeretnék?...

Azt szeretném, ha Magyarországnak tengere lenne, s én

e tenger partján ülhetnék reggel négykor, ciprusok és

gömbakácok alatt, Verlaine-nel és Vörösmartyval, bada-

csonyi bortól mámorosan, bámulva a hajnalt és a ten-

gert.

* *

Hóvirág

Ezek a gyanús, túlságosan fehér, bátortalan hóvirágcsok-

rok, melyeket kosarakban kínálnak eladásra a sétányon;

gyanakodva vásárlom az üde készletet, mert túlságosan

siettek, idö elött érkeztek, mohón és szolgálatkészen, s le-

het, hogy nem is igaziak. Talán csak álhóvirágok, melyek

igazolt megbízatás nélkül jelentik lelkendezve a tavaszt;

amint akadnak és mászkálnak Szilveszter-éjszaka álké-

ményseprök, akik titokban magánhivatalnokok, s csak be-

kormozzák magukat, hogy pénzt kereshessenek. Nagyon

kell vigyázni.

* *

Jégtörö

A szél olyan vad és kemény, mint egy martalóc csapat tá-

madása, mely megrohanta a várost, ócska pisztolyokkal

lövöldöz és fosztogat. Falakat is dönget, derékra kapja a

meztelen, kopasz fákat, hajlongatja törzsüket, birkózik és

acsarkodik. Mindehhez süt a nap, udvariasan és hidegen,

mint egy vérszomjas és hüvös zsarnok, aki közönyösen né-

zi garázda pribékjei munkáját; süt a nap, amely csak fény

még, hötartalom nélkül. Mintha a házakat és ablakokat

hideg, színtelen lakkal kenték volna be.

* *

A kivándorló

Fémszínü reggel, sirályokkal és hajótülökkel a ködben,

mikor úgy járok a GrófTisza István utcán, mint egy nagy

és öreg hajó fedélzetén a kivándorló, szívében az otthon

fájdalmas emlékeivel, nyakában, viaszosvászon-zacskó-

ban, hetvenöt dollárral és egy marék hazai röggel.

* *

Olvadás

Valami van a levegöben; mintha a világ duzzogva kelletné

magát. Elég odavetni egy jó szót, és nyakadba borul.

* *

Kérés

Szeress egészen mellékesen és szelíden, kissé szórakozot-

tan is, csak úgy, ahogy lélegzik, vagy ahogy egy keddi na-

pon, mikor "nem történik semmi", él az ember. Már nem

szeretem, amikor úgy szeretnek, mint egy operaelöadás

második felvonásában, mikor az összes kürtök üvöltenek,

a reflektorok a szivárvány minden színében játszanak, s a

föszereplök ezer pengöt kapnak a mutatványért esténként.

Szeress úgy, mint egy nem nagyon fontos magánügyet, fi-

gyelem nélkül. Akkor, talán, majd én is odafigyelek.

* * * * *

Március

Nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed,

Március! Az influenzán át gázoltunk feléd, a tél dögvészén, a

sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégböl

érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdövel megállok a napvilá-

gon, kifújom magam és énekelni kezdek.

Ezt énekelem: üdvözöllek, Március! Idöbe telik, amig az em-

ber megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. Már-

cius külön évszak, semmi köze télhez, tavaszhoz. Külön világi-

tása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték

nélkül. Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fütünk, de már

felöltjük délelött az átmeneti kabátot. Ez még nem a szerelem

hónapja, mint a május, s már nem a szövödmények hónapja,

mint a február. Nincs külön dallama, nincs nagy tétele. Ez a

közzene.

Észreveszem, hogy néhány napja másképp ébredek. Ilyesmit

gondolok, félálomban: mégis! Vagy: fel kell hívni! Vagy: hátha,

megpróbálom! Egy hét elött még komoran hittem benne, hogy

legokosabb, ha átadom magam végzetemnek, nem hívom fel,

nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami.

A külsö világban még nincs nyoma. A természet, titkos mühe-

lyeiben, még dolgozik új alkotásain, nem árulja el titkait, világ-

raszóló újdonságait. A diszletek még téliek. Csak a fény más,

mely a kopott diszletekre hull. Szemem dörzsölöm, dideregve né-

zek körül, boldogan ásítok, ezt gondolom: Isten neki, még egy-

szer!

Csak szine van és illata. Ez még nem a virágok parfümje,

nem is az a meleg, állati földszag, amely néhány hét múlva,

nedves erjedéssel, fehér és bódító gözökkel fejfájást okoz és örült-

ségekre késztet. Kis, üde illat ez, olyan, mintha szellöztetnének.

Szimatolva járok, meggyfabottal. A téli ruhákat még nem ta-

nácsos kámforba tenni. A téli szerelmeket még nem tanácsos el-

felejteni. Minderre szükség lehet még. De már ilyesmit gondo-

lok: "Talpra, magyar!" Egyáltalán, márciusban mindig Petöfit

olvasom, néha hangosan is.

Dideregve és kíváncsian ülünk a fényben, az égre nézünk.

Nem várunk semmi különösen jót. De örülünk, hogy kezdik.

* *

De szép volt

De szép, de szép volt az élet. Volt benne valami giccses is.

Félhomályos szobák voltak benne, ahol a lámpa égett, és

Lucienne Boyer énekelt a gramofonban. Sziklák voltak

benne, vijjogó madarakkal. Valami sürüség, édesség és il-

lat volt benne, s valami meghitten vacak és kesernyés is,

mintha az ember orvosságot ivott volna. Szédülés volt

benne, mikor egy nö szeme fölé hajoltunk, s kegyetlen,

éles és világos pillanatok, mikor tisztán láttuk a nöt, ma-

gunkat s a világegyetemet is. A halál volt benne, az a pilla-

nat, mikor elviszik a halottat és kinyitják az ablakokat, sö-

pörni, sikálni kezdenek. A félelem volt benne és a komoly-

ság, a csend és valamilyen sikoltásszerü öröm.

* *

Opium

Thomas de Quincey ópiumot evett, mert bensöségeseb-

ben akarta élvezni az életet. Ez a vágy beteges volt, egész-

ségtelen. De mindaddig, amíg ilyen erkölcstelen szándék-

kal szedte az ópiumot, kitünöen érezte magát, nem ismer-

te a lelkiismeret-furdalásokat, élt, dolgozott és boldog

volt. Egy napon aztán köszvény kezdte kínozni, útszéli,

angol köszvény. Elviselhetetlen fájdalmakat érzett; s most

már a fájdalom ellen szedte az ópiumot, sokkal erkölcsö-

sebben, több világi joggal. De ezt a másfajta, ezt az erköl-

csös, célszerü és gyógyszerszerü ópiumevést nem bírta el

szervezete. Ami eddig öröm volt, fanyar orvossággá válto-

zott. Ami addig álom és bódulat volt, egyszerre alig ért

többet, mint egy aszpirin. A fájdalomérzés csökkent a

morfium jóvoltából, de az örömérzés nem következett be.

Nem elég fájdalom nélkül élni: az élethez öröm is kell.

Ezért meghalt.

* *

Színház

Felvonásközben, amíg cigarettáztam, ezt írtam zsebköny-

vembe:

- A színházban az a szép, hogy nem lehet félreérteni.

Nem ismeri a félhangokat. A jó színdarabban - a remek-

müben éppen úgy, mint a fércmüben - nagyon gyülölnek,

vagy nagyon szeretnek. Más megoldás nincs. A fércmü

egyébként éppen úgy lehet jó színdarab, mint a remekmü.

Kotzebue kitünö színdarabokat írt. Igaz, Shakespeare is. A

színpad szempontjából csaknem közömbös, hogy zseni

vagy mükedvelö szelleme tölti meg alakokkal?...

- Ezek az alakok mind megegyeznek a közös tulajdon-

ságban, hogy jellegzetesek. A színpadon megannyi fenomén

járkál, elhatárolt, rikító jellemek. Az inas belép a színre, s

már megjelenése pillanatában olyan félreérthetetlenül inas,

mint ahogy az orgyilkos félreérthetetlenül orgyilkos, s a ki-

rálynö eltéveszthetetlenül fenséges. A színpad, ahol min-

den jelmez, festék, kóc és csepü, legkevésbé bírja el az ál-

ruhát.

- A színpadi alak soha nem gondolkozik. Nincs ideje

hozzá. Csak beszél vagy cselekszik. Néha elmondja vagy

megjátssza, hogy gondolkozik. Ilyenkor felkiáltunk: nagy

színész!

Aztán bementem a nézötérre, mert csöngettek.

* *

Tatjána

Semmi nem természetesebb, mint hogy Tatjána ír elöször.

"E lépéssel" lesz igazán nöies. Értsd meg végre, te liba.

* *

Kazinczy

Miért szeretem ilyen gyöngéden? Talán, mert Kassán

kezdte pályáját, vagy, mert a börtöncellában vérével írt,

vagy talán, mert hitt Berzsenyiben. Felvidéki ember volt.

Svádája volt. Ebböl a svádából virult ki a tünemény, me-

lyet ma e néven ismerünk:

Magyar irodalom.

* *

Ars moriendi

Az elökelö úr hagyatékát elárverezték. Maradt utána gyer-

tyatartó, gobelin, pajzán fényképek, bizonytalan eredetü

olasz képek, kottatartók és mitikus használati tárgyak.

Könyvei között maradt egy német kódex is, ezzel a cím-

mel: Ars moriendi.

A hagyatékból két könyvet szerettem volna megszerezni.

Az egyik címe: A sárga hasú rüpök, vagy: egy kocsmárosgye-

reknek, mint Kossuth természetes fiának iparlovaglása. A má-

sik ez a kódex, amely a meghalás müvészetére tanítja ki az

emberiséget. Mindkét mü nagy siker volt a maga idejében.

A látható irodalom mögött van ez a másik, csaknem azt

mondtam: az igazi. A kirakatban állanak Dickens,Tolsztoj,

Arany. De az elökelö gyüjtö könyvesszekrényében megta-

lálod A sárga hasú rüpököt s az Ars moriendit is.

A "jól és boldogul való meghalás" müvészetéröl írott

kódex rendkívül olvasott volt a középkorban. Természete-

sen német kódex volt; eredetileg latinul írták, de német

szellem fogalmazta. Nem is lehet ez másként. A latinok in-

kább Ars vivendaket írtak, az élet müvészetére tanítottak.

Módszeresen meghalni, mennyire germán ötlet ez! De a

kódex hasznos és okos. Egy kor, amely hitt a túlvilágban, e

könyvecskéböl készült a nagy utazásra. Ez a kódex volt a

halál Baedekkere.

Az árverésen elcsípték orrom elöl. Most ittmaradtam,

barbáran és tudatlanul. Módszer nélkül fogok meghalni;

nem jól és nem boldogan.

* *

Szerelem és halál

A virágüzletben sokáig válogattam, s végül egy szál rózsát

vettem, mert ez a legelegánsabb s a legolcsóbb. Amíg a nö-

vényt csomagolták, ezt mondtam:

- Maga a szerelemböl és a halálból él, mint a regény-

írók. Árulja el, melyik a jobb üzlet?

A virágárusnö harmatot permetezett a rózsára, s nagyon

finoman felelte:

- Napjainkban a halál. Uraságod is egy szál rózsát visz

az élöknek. Ha meghalt volna a hölgy, Legalább tíz dáliát

küldene neki.

* *

A szerelmesek

Járnak a városban és a világban, s keresik egymást. Lenéz-

nek a villamosról, bemennek egy kapu alá, a lakók névjegy-

zékét olvassák, szórakozottan, elkínzott arckifejezéssel, s

reménykedve is, mert, hátha ott lakik. Mindegyre keresik

egymást. Arcukon figyelem, az önkívület nehezen fegyel-

mezett figyelme. Mind holdkórosok és ámokfutók, akkor

is, ha reggel nyolckor pontosan bemennek a hivatalba. Igé-

zetben élnek, s közben házügynökök, korrekten. Valami

történik a világban. Figyelj csak. Nézd, erre jön! Nézd az

arcát! Milyen félelmes és merev, milyen bandzsal a pillan-

tása, mintha látna valamit! Ne zavard! Szerelmes.

* *

Búcsú

Az orvosok szerint a kék szem egyre ritkább. A villanyfény

megöli. Lassanként ki fog veszni a világból, mint az okapi.

Ez a hír gyászba dönt. Tudom, az ilyen kóros folyamat

lassú; életem tartamára futja még kék szemekböl. Személy

szerint nincs túlságos nagy igényem e tüneményben. Be-

érem egy-két kék szempárral, életfogytiglan. De a világot

nem tudom elképzelni kék szemek nélkül. Mindig azt

hittem, külön szekta ök, a kék szemüek. Mintha szövet-

keztek volna valamire. Mintha megegyeztek volna, a bar-

na, fekete, zöld és szürke szemüek között, hogy nem nyu-

gosznak bele a világi iszonyatba, ök nem. Mindig úgy

gondoltam reájuk, mint a tengerszemekre. Mintha, bá-

mészan s önfeledten, túlságosan sokáig bámultak volna a

nyári égre. Mintha megesküdtek volna valamire, holto-

miglan, holtodiglan. Utcán, embertömegben úgy nyíltak

felém, mintha az aszfaltból nefelejcs nött volna. Mintha

örökké Szép Ernö kedvét akarnák lelni, aki verset írt ró-

luk. Mintha az életük verstéma lenne, semmi más. Mint-

ha kissé újszülöttek maradtak volna, hetven éven át. Jó-

kainak is kék szeme volt.

Ismertem izgalmasabb szemeket is. Feketéket, melyek

szikráztak, mint a toledói penge. Ismertem kétszínü szem-

párokat, melyek egyszerre voltak barna és szürke, mint egy

hamis eskü. De a kék szempár, az a boldogság volt. Mindig

úgy hajoltam föléje, mint aki hazatér. Most, hogy vesztét

jelentik, életem hátralévö szakára gyüjteni kezdem e tüne-

ményt. Nem kell sok belöle. De igazi legyen.

Gyüjtök, vigyázat. Most, hogy fogytán a készlet, valahol

már biztosan hamisítják.

* *

Magyar nyelv

Édességem, kenyerem, szerszámom, bánatom, boldogsá-

gom, magyar nyelv! Hangszerem is vagy, de ezt is ki tu-

dom fejezni veled: "A fene egye meg, már megint hová

rakták el a cipöhúzómat?" Aztán ezt is mondhatom: "Hal-

dokló hattyú, szép emlékezet." Százhúszezer magyar szó-

val mondhatom el, hogy élek. Magyar nyelv, szerelmesem,

ítélöbírám, andalgásom, kegyetlenségem. Mindenem te

vagy. Élek benned, mint a sejt a vérben. Ha meghalok,

utolsó pillanatban magyarul gondolom majd: "De furcsa,

éltem."

* *

Öröm

Nem is lehet egészséges ez az öröm, amellyel mindent fo-

gadok, ami szelídebb, mint a végzet: egy napsütéses órát,

egy verssort, melyet véletlenül találtam egy vasárnapi új-

ságban, egy nö kéztartását, amint megigazítja haját, egy

narancs illatát... igen, az egészet. Ez az érzés nem egészsé-

ges. Csak az örül és értékel így, aki búcsúzik.

* *

"A nagy vágy"

Azt játszottuk, hogy estére meg kell halni. Fél nap a világ.

Mindenki elmondta "a nagy vágyat", amely úgy hangzik,

mint egy mozgókép címe. Behunytam szemem, gondol-

koztam.

E pillanatban megtudtam, hogy nincs már semmiféle

vágyam. Élni szeretnék, általában, még egy ideig, amíg

személyes sorsom engedi. De az életet már megéltem: is-

merem ízeit, édességét és fanyarságát, hösies izgalmát és

még sokkal hösiesebb unalmát. Mit is szeretnék, búcsúra,

reggeltöl estig? Ülni a dalmát tengerparton, egy faluban, s

még egyszer látni a tengert, a napot, a mimózafákat, belé-

legzeni a tenger és a végtelenség levegöjét, mellyel elvegyül

majd lelkem - ez a lélek, mely tele volt hittel és kétellyel, s

halhatatlan, mint a kék tenger és a kék levegö, mellyel las-

san elkeveredik.

* *

Duvernois

Meghalt egy francia író, Duvernois. Keresztneve vala-

hogy nem is fontos. Az írói nagyság egyik jele, mikor

megfeledkezünk kedves szerzönk keresztnevéröl. Nem az

a fontos, hogyTóni vagy Emil. Az a fontos, hogy France

vagy Zola.

Duvernois, hatvankét éven át, könnyü, egészen könnyü

történetkéket írt. Mintha cigarettapapírra írta volna e tör-

téneteket. Oly könnyüek voltak, oly levegösek, olyan

igénytelenek. Egyetlen történetére sem emlékszem. De ha

valamelyik francia folyóiratban nevére bukkantam - uta-

zás közben, egy kávéházban -, mohón kezdtem olvasni

müvét. Volt ez írásokban valami mozarti. Nem akart sokat.

De - és ez az igazi író titka - minden sorért jótállt az egész

ember.

Halála pillanatában arra gondoltam, hogy az a fajta író

veszett ki vele, aki nagy, gazdag irodalomnak fényüzése le-

het csak: a "könnyü" író, aki nem azért "könnyü", mert

nincs mondanivalója, hanem, mert a mód, ahogyan

mondja, igénytelen és elegáns. Van egyféle határterülete az

irodalomnak, ahol csak a szakértök járatosak, a nemesebb

olvasók, akik már kissé írók maguk is. Van a "nagy" iroda-

lom, amely mintegy állandóan vasban és vértben jár, ma-

gas eszményeket kerget, kegyetlen és fölényes. S van a mü-

kedvelö irodalom, amely édeskésen hirdeti, hogy a világ

mégis szép, az emberek - alapjában - mégis jók, a bankár

elveszi a gépírókisasszonyt, s a végén, Hollywoodban, min-

den jóra fordul. A kettö között lebeg Duvernois irodalma.

Nincsenek nagy eszményei. Nem aljasítja le az irodalmat a

mükedvelök moziszintjére. Az életröl beszél, alázatos való-

ságérzékkel; s oly dallamosan, mintha hangszeren adna

elö. Ez a müfaj egyre ritkább.

Mit is írt? Megannyi kitünö könyvet, amelyeknek címe

nem jut eszembe.

* *

Maugham

Sommerset Maugham, a nyugalomba vonult kiváló drá-

maíró, nyilatkozott. Ezt mondta:

- Semmi nem természetesebb, mint hogy egy jóízlésü

úriember bizonyos koron túl abbahagyja a színdarabírást.

* *

Tájak

Egy lapályra emlékezem, amely tele van apró tavakkal,

sással és ingovánnyal. Milyen szomorú ez a táj! Csak a

szúnyogok élnek itt meg a varangyok. Hol láttam ezt a tá-

jat? A vidék nevét nem tudnám megmondani, a térképen

nem tudom megmutatni e helyet. De valamikor jártam

itt, emésztö kétségbeeséssel szívemben.

Tájemlékeim csodálatosan élesek és rögzítettek. Külön

térkép ez, melyet az élet rajzol az emlékezet számára. Em-

lékezem vad, fülledt kertekre, ahol nem is jártam soha. Fé-

lelmes emlékek ezek: vándorok és kalandorok vagyunk, út-

levél nélkül is járunk a világban, vándorlunk lapályokon,

egy életben, melynek igazi határait nem ismerjük pon-

tosan.

* *

Térképek

Most, mikor a történelem újra rajzolja a földrajzot, ideje,

hogy az írók is nekilássanak, s megalkossák a lélek új tér-

képeit. Az a Bécs, az a Barcelona vagy Madrid, az a Pe-

king, amelyre emlékeztünk, nincs többé. Valami új és más

van helyettök. A lélek térképének határai elmosódnak. Uj

városok, új emlékcsoportok keletkeznek helyettök. Az író

emlékezik és ocsúdik. Mértéket vesz idöröl, a világról.

Emlékdarabokat illesztget. Ez a dolga.

* *

A tetszhalott

Mikor Ábrándi már öregedni kezdett, s egészen olyan

volt, mint Krúdy utolsó elbeszélései egyikében a hös -

igazában már csak hasa és a lóverseny érdekelte, de zse-

beiben még mindig nöi leveleket és versesfüzeteket cipelt

kissé gyanús közgazdasági útjaira - beleszeretett egy nö-

be, és megadta magát. A nö huszonnégy éves volt, s lelke-

sen szerette, ápolta, etette és babusgatta az öregedö Áb-

rándit. Kissé nehezen éltek, mert a nö nem keresett so-

kat: délután és este tetszhalott volt egy fakírnál, künn a li-

getben.

Ez a nö igazán szerette Ábrándit. Napjában többször

meghalt kedveséért, hogy aztán, visszatérve a tetszhalálból

az életbe, forróbban és illatosabban szerethesse. A nök

mindent tudnak egy férfiért: élni is, halni is, ahogy akarják.

* *

Ez a nö ráért

Ez a nö mindig ráért. Volt benne valami csendes és idöt-

len. Lihegve érkezett, mert mindig nagyon sok dolga volt,

sietösen lecsapta kalapját, kesztyüjét; de aztán egyszerre

ráért. Olyan idökészletekkel rendelkezett, mint egy álló-

óra: szíve, szerelme és kedélye a végtelenség felé ketyegett

vagy legalábbis nagy, hömpölygö idötávlatok felé, lassan,

egyenletesen, s néha csendes szavakkal kondult egyet, je-

lezve, hogy már elmúlt fél tíz, vége van valaminek, vagy

kezdödik valami. Néha, ötletszerüen, kakukkolt is. Az élet

egyik sarkában állott, csendesen ketyegett, s három-négy

hetenként egyszer kellett csak felhúzni.

* *

Szélcsend, félhomály

Tavasz eleji dermedt napok, mikor a fölkeléshez sincs

erönk, nem megyünk a telefonhoz, akármily szemtelen

erövel vijjog is, homályosan emlékezünk csak eröfeszíté-

sekre, mint munka, pálya vagy irodalom... Napok, mikor

kétségbeesve érezzük, hogy elmulasztunk valamit, a tollat

undorral nézegetjük, mint a gyilkos, akit rossz lelkiismere-

te kínoz, nézegeti véres fegyverét, émelyegve olvassuk a

legnemesebb prózát, elfordítjuk fejünket, hogy ne kelljen

köszönni a nönek, akinek tegnap még levelet írtunk, s un-

dorral olvasunk az újságban ilyen szavakat, mint Nápoly

vagy Brügge. S csak sokkal késöbb észleljük, hogy e napok

megérleltek valamit. Az élet csendesen dolgozik: szél-

csendben és félhomályban.

* *

Fiatalbokrok

Ezek a kiskorú bokrok, halványsárga és halványzöld viga-

nóikban, április elején; a sétáló lehajol föléjük, de aztán

rögtön ijedten körülnéz, nem látta-e mozdulatát a rendör?

* *

Versailles

Csatakos márciusi délután a versailles-i kertben: apa megy

elöl, a pázsiton át, szótlanul. A látnivalókat rosszkedvüen

nézegeti. Életében elöször jár itt és Párizsban; eLöször és

utoljára.

Már elmúlt hatvan, mikor meglátta Párizst.

A park közepén hirtelen megáll, mellékesen kérdi:

- Hol vanTrianon?

Oda kell vezetni. A teremben, ahol a pimasz békét aláír-

ták, szótlanul lépdel, megnézi a márványasztalt, zavarában

százfrankost ad a hajlongó huissier nek. Aztán gyorsan el-

megy, szótlanul és nyugtalan zavarban. Megkérdem, akar-

ja-e a szökökutakat látni? Int, hogy nem akar semmit látni.

A visszaúton, a kocsiban, egyetlen szót nem szól többé.

* *

Hamvazó

Igen, vétkeztem a hiúságban. De mikor nem megy más-

képp! Ki olyan erös és hatalmas, hogy ne akarja igazolva

látni magát, müvét, fáradságát, egyéniségét? Nem vagyok

olyan erös, sem hatalmas. A legsilányabb támadás, a leg-

enyhébb gáncs napokra lever, elvesztem önbizalmam,

nem merem a tollat kezembe venni. A legkisebb dicséret

fölemel, megnyugtat, az is, ha egy ember, kinek vélemé-

nyére különben nem adok sokat, szórakozott udvariasság-

gal mondja: "Olvastam töled a múltkor valami mulatságo-

sat. Várj csak, mi is volt... Már nem jut eszembe." Ilyen-

kor melegen szorongatom a jótékony kezet, mely órákra,

néha napokra visszaadta önbizalmam. Vétkeztem az evés-

ben és az ivásban: nincs egyensúly bennem, tudok koplal-

ni, de aztán mohón nekiesek bornak és húsnak, mintha

dözsölnék. Vétkeztem a figyelemben is: nem olvastam elég

figyelmesen azt, amiröl aztán hosszan adtam elö, mintha

az olvasmány minden részletébe és titkába lelkesen és ala-

posan behatoltam volna. Sokat olvastam Goethét, de né-

ha azt hiszem, egy német szakos középiskolai tanár meg-

bízhatóbbat tud felöle, mint én. Hiába határoztam el,

hogy mindennap sétálok egy órát: inkább a kávéházban

ültem, s lehetöleg cikket írtam ott, melynek tárgya a kávé-

házi szemlélet megvetése volt. Emberek között nem vol-

tam elég biztos, kemény és embertelen, s nem voltam

eléggé emberi sem. Nem voltam olyan, mint... milyen is

voltam? Hamut, hamut a fejemre.

* *

A szerkezet

De néha hallom az idöt, mint egy nagy szerkezetet, mely

lassan leng és forog óriási, fénylö kerekeivel és lengö, ola-

josan síkos fémrúdjaival, dohogva és egyenletesen, s öröl

valamit, vagy termel valamit, üzemanyagot fogyaszt, és

kész termékeket dob a világba, s különös áttételekkel for-

gat más gépeket, embereket, napokat, holdakat és csillago-

kat. Oly közömbös és olyan céltudatos! Gyárt tárgyat és

életet, s végül összemorzsolja gyártmányait. Nem hallod?

Itt zúg valahol, benned és a közelben, mindenütt, üzem-

szerüen és csendesen.

* *

Proust

Most már úgy él az irodalomban, mint egy földrész, me-

lyen újabb és újabb törzsek telepednek meg, gyarmatosít-

ják és kihasználják egyes területeit, meggazdagodnak raj-

ta, virulnak és pocakot eresztenek rajta, csinos kis vagyo-

nokat gyüjtenek rajta, s mindenestöl müvelik, gyomlálják,

vígan tenyésznek e rengetegben... Van Európa, Ázsia, Af

rika, Ausztrália és Amerika, aztán vannak a nagy írók, az-

tán vannak a szentek és próféták, aztán van Proust.

* *

A trapézmüvész

Három felé, hajnalban, a trapézmüvész bejön a kávéházba,

két szardíniát eszik, csésze kávét iszik hozzá, aztán leül az

ablak mellé, és sakkozni kezd a közgazdasági álhírlapíróval.

Olyan csöndes és finom, mint egy fiatal pap, olyan szemér-

mes és szerény. Mutatványait háló nélkül adja elö. Néhány

órával elébb még lengett a magasban, csillogó trikóban,

mint egy pikkelyes, ezüst hal, melyet a végzet irtózatos len-

dülettel kiemelt eleméböl, s megvillogtatott a tenger és az

égbolt között - lengett, fegyelmezetten és zenei mozdula-

tokkal, a lengöhinták rúdjai között, a fénycsóvák izzásában,

abban a félelmes csendben, melyet csak a zenekar dobjai-

nak pergése zavart meg, mint mikor kivégzésre dobolnak

valahol. Most, a kaland és mutatvány után, csendesen ül,

szerényen és jólnevelten, finom, fehér ujjai egy bástyát

emelnek, s bocsánatkéröen mosolyog. Hát persze, így

élünk: s minek is tudjon erröl a közönség, gondolom.

* *

Abbázia

Tudom, hogy nem illik, de én mégis szeretlek, Abbázia.

Van benned valami kispolgárian közönséges, valami fillére-

sen közeli, valami szégyellnivalóan körúti. Mit is tehetek,

ha mégis jól érzem magam nyeszlett pálmáid alatt, a ten-

gerben, amely itt még nem is igazi tenger, csak sós víz egy

öbölben, virágaid között, melyek még egészen közép-euró-

paiak, mint sorsod is - mintha Bécs, Budapest és Prága ki-

kötöje lennél, s minden kispolgári gégehuruttal, szívide-

gességgel, álmatlansággal és olcsó szerelemmel ide sietnek,

kissé szégyenkezve, mert nem telik messzibbre és többre. A

családhoz tartozol, Abbázia. Hát persze, Cannes fino-

mabb. De te ismerösebb vagy, vacakabb, rokonabb. Hadd

menjenek ök, a nagy lordok, a Nobel-díjas politikusok, a

nagy nök és a nagy stricik, a francia Riviérára. Most, ta-

vasszal, én is készülödöm, a magam sokkal szerényebb, or-

denárébb, ismerösebb pálmái alá, Abbáziába.

* *

Cserepek

"Az a nö" természetesen nincs sehol. Cserepek vannak,

melyeket ügyetlen kézzel illesztgetünk. Együtt az egész va-

lami tökéletes lehetett. Már nem is emlékezünk reá; csak

az ábra emléke dereng, az ábra, melyet láttunk egyszer va-

lahol, a Nö ábrája, egy orvosi vagy mütörténeti könyvben,

a Paradicsomban vagy egy utcasarkon.

* *

Kaland

Márciusi nap, mikor nem mozdulok ki az elsötétített szo-

bából, s a lehúzott redönyök mögött, munka, piszmogás

és bíbelödés között érzem, hogy odakünn a világban ké-

szül valami, ami kissé tisztátalan, szutykos és édes, kissé

olyan, mint a pezsgö, de olyan is, mint a megalvadt vér,

harsány és alélt, pettyesen tarka és rikítóan közönséges, s

a napsugár úgy hatol a világ viháncoló testébe, mint egy

arany oltótü, mely egyszerre ad mákonyt és koffeint

mindennek, ami test és szövet. Micsoda kaland! - gondo-

lom. S összébbhúzom a függönyöket.

* *

Kassa

Az asztalon kis könyvet találtam, melynek címe "Kassa".

Fényképek s néhány tárgyilagos kísérö sor mutatja be "a vá-

ros múltját, jelenét és jövöjét".

Ez a könyv megzavart és felbolygatott. "A város múltja,

jelene és jövöje" engem is foglalkoztat, fényképek nélkül is,

nappal és álomban, mindig. Valami folyton kiabál ben-

nem, ha Kassára gondolok. Ezt kiabálja: "Adjátok vissza.

Adjátok vissza a házat, ahol születtem, azt a másikat, ahol

nevelkedtem, adjátok vissza sírjaimat, emlékeimet, a gyer-

mekkor ablakait és kapualjait, a Rétet és a Löcsei Házat, a

Dóm északi kapuját és az egészet, Rákóczival együtt, adjá-

tok vissza, mert különben nincs értelme semminek. Adjá-

tok vissza, mert az enyém, mert nem lehet lemondani róla.

Adjátok vissza, mert mindent megértek, az elkeseredés

dühét is. Ott akarok meghalni, ahol a Város kezdödik, ahol

halottaim feküsznek a dombok gödreiben, ahol emlékeim

pihennek a szobákban. Adjátok vissza, amíg szépen mon-

dom." Ez kiabál bennem mélyen, mélyen az értelem mö-

gött, nappal és éjjel.

Ezért különös kissé számomra a könyvecske, mely tár-

gyilagosan sorolja fel a város látnivalóit, továbbá "irodal-

mi, zenei és társadalmi életének" jellegzetes adatait. Mint-

ha valaki egy sebröl, amelyben elvérzett egy ember, ható-

sági látleletet készítene.

* *

Hangolnak

Reggel, még félálomban, hallom, amint a nyitott ablak

mögött, künn a világban, hangolnak. Kis hangok ezek: egy

cincogás, egy pikula rekedt böffenése, egy érchúr önfeledt

vijjogása. Valaki játszik e hangszereken, szórakozottan,

mellékesen, egy ujjal. O, kezdik már, gondolom boldogan,

félálomban. Hangolnak.

* *

Elaludni

Néhány éve mindig úgy alszom el, mint aki a halált pró-

bálgatja, fejét és tagjait illesztgeti egy másik alváshoz, ipar-

kodik beleágyazni testét egy véglegesebb helyzetbe, s kós-

tolgatja félálomban egy mélyebb álom ízét és nyugalmát.

Negyven felé az ember gyakorolni kezd; még csak egy uj-

jal, mint a kezdök a zongorán.

* * * * *

Április

Áprilisban születtem. Az ég, melyet elöször láttam, szeles volt,

fénnyel és homállyal változó, a levegö tele párával, felhövel,

napsütéssel s nyugtalan hullámokkal, mintha egy kibontott ha-

jú, örült nö hárfázna valahol. E hárfa zenéjét hallom még né-

ha, álmaimban. A nürnbergi álmoskönyv szerint az emberek,

akik e hónapban születnek, nyugtalanok, szerencsétlenek üzle-

ti vállalkozásaikban, érzelmesek és balkezesek. Valószínü, hogy

az eröszakos halálnemek egyikében pusztulnak majd el, víz-

ben vagy tüzben. A közhit kissé bolondosnak tart minket, ápri-

lisi gyermekeket. De láttam már veszedelmesebb bolondokat is,

akik augusztusban vagy decemberben születtek. Nem védeke-

zem a közhit ellen.

Biztos, hogy van bennünk, áprilisiakban, valami állhatat-

lan, valami rohanó, valami óvatosan garabonciás. Amolyan

szalonképes ámokfutók vagyunk. Ez az ég, az áprilisi égbolt

dereng idegeinkben, üde zuhanyaival, zöld izgalmával, éretlen

és vadóc, csiricsáré és harsány nyitási zenebonájával. Április a

retek és fiatal hagyma hónapja, ahogy július a rózsák s decem-

ber az irodalmi felolvasások hónapja. A reteknek is van költé-

szete és ünnepe. Ez a néhány nap, április elején, ez az övé.

A retekkel, a hagymával, a friss salátával érkeztem a világra,

kényesen, mint afféle "primeur". Születésem napján nemzeti

ünnep volt, a törvények szentesítésének ünnepe. Ezen a napon

soha nem mentünk iskolába, s valamennyire természetesnek

éreztem, hogy a világ is ünnepli létezésemet. Ez az iskolai szün-

nap okozta, hogy - sokáig - ünnepnek éreztem a személyes lé-

tezést, az életet. Áprilisban még mindig fölfigyelek, szaglászok.

Úgy érzem, kezdödik valami.

Ibolyaszíne van, opálos, tulipános változatokkal. A föld

megtelik e hetekben érlelt hagymákkal és gumókkal. A meleg-

vizes források körül hajnalban elkeseredett gyomorbajosok ál-

lanak, pohárral és üvegcsövel kezükben, s keserüen néznek a

tavaszba. A gyógyfürdök vizei ilyenkor adják ki pezsgö indu-

latukat, rohannak a mélyben, a kövek között, forró sistergéssel,

tele üde, rejtélyes erövel. A nök nem szeretik ezt a hónapot. Ez a

rövid kabátkák, a pattanások, a tavaszi szédülések, az okta-

lan izgalmak hónapja.A gazdagok ilyenkorTaorminába utaz-

nak. A szegények este fölnéznek az égre, szaglásznak, a csilla-

gokat nézik, és halkan mondják: "Fényesebb."

Én is fölnézek az áprilisi égre, csillagom kutatom. Látom,

még dereng valahol. Egy kéz után nyúlok és halkan mondom:

"Halványabb."

* *

Fogadalom

Igen, igen, igen, holtomiglan, a máglyán is vagy abban a

kegyetlen számkivetésben, mely minden hívö és eszmélö

ember sorsa a butaság, gonoszság és türelmetlenség vilá-

gában, kiáltom, hogy utolsó szavamig vagy utolsó lehele-

temig, ami egyre megy, hüséges akarok maradni az érte-

lemhez, az igazsághoz, a gondolkozás bátorságához, meg-

vetem a lélek ernyedtségét és szajkoló gépiességét, mely

szórakozássá aljasította a Szellemet és a Müvészetet, be-

csületesebbnek és emberibbnek tartom a lelkesedést,

mely elragadta a római cirkusz közönségét, mikor vér-

szomjasan bámulta a gladiátorok viaskodását, mint egy

korszerü mozi "zsúfolt házá"-nak csámcsogó elragadtatá-

sát, s hüséges akarok maradni Shakespeare-hez, Goethé-

hez, Cervanteshez, Tolsztojhoz, Arany Jánoshoz, Rilké-

hez, Petöfihez, Theodor Dreiserhez, O'Neillhez, Martia-

lishoz és Szent Ágostonhoz, most és mindörökkön örökké,

ámen.

* *

Hangulat

Ez a pénzintézet fiókot nyitott a sarkon; csöbútoros fió-

kot, nagy üvegablakokkal, olcsó, korszerü bútorzattal,

mely nem ér sokat, s olcsó, korszerü pénzzel, mely valószí-

nüleg szintén nem ér sokat.

Éjjel megyek el tükörablakai elött. A redönyöket nem

húzták le, a nagy teremben, egy páncélszekrény elött, mely-

nek peremét délszaki növények szegélyezik, halvány fényü

lámpák égnek. Mindez fölötte hangulatos. Pálmák, han-

gulatvilágítás és készpénz együtt: valami nyájas van mind-

ebben, valami megvesztegetö. Van hangulatos kapitaliz-

mus is.

Mintha egy oroszlán rózsákat tüzne fülei mögé.

* *

A fák

A fák még kopárak. Csak az ágak hegyén fénylik a rügy,

mint megannyi lándzsahegy, mellyel harcra készülödnek.

A téli fü a Vérmezön már visszakapta kemény, üde szí-

nét, mint a nagybeteg, ki az elsö napsugárra mérgesen és

dacosan meggyógyult.

Az utcai telefonfülkében tavaszi kabátos emberek

hosszan, nyilvánosan telefonálnak. Mosolyogva telefonál-

nak az utcai zajban, sürgösen. Arckifejezésük félreérthetet-

len. A szerelemröl beszélnek az utcai telefonba; a szere-

lemröl, e mozival és cukrászdával kevert ösködröl és csil-

laghullásról.

A víz zavaros; mintha a vascsövekben is áradna a tavasz.

Éjjel már hallani néha a vonatfüttyöt a Déli vasút felöl.

A fák, hegyes lándzsáikkal, harciasan kémlelnek az éjsza-

kába, neszelik e jeleket. A tavasz dühös évszak.

Ablakom elött áll egy öreg gesztenyefa. Egész éjjel nyög

és morog. Ezt mondja, mint egy eszelös, halálig: "Azért is,

azért is."

* *

Diéta

Elsö látásra, de még késöbb is, társalgás, kacér szóváltás

közben egészen olyan volt, mint egy igazi nö. De késöbb,

mikor mintegy testével kellett hitelesíteni mindazt, amit

mondott, mindenki észrevette, hogy nem igazi nö, csak af

féle diétás. Ez a meglepetés többeket elriasztott.

Diétás szája volt, diétás melle és így tovább. Egészen

olyan, mint az igazi nök szája és melle: formás, nemes

anyagból való, tetszetös, néhol hibátlan. Csak éppen nem

volt íze semminek, amit nyújtott. Csókja diétás volt, gyógy-

csók, olyasféle, mint a gyógysonka. S a szenvedély pillana-

taiban amolyan diétás szavakat mondott; a kacér felhívás is

úgy hangzott el ajkai közül, mintha ezt mondaná: "Jöjjön,

nem lát senki, csapunk egy kis Oertel-sétát."

* *

Mikrofon

Krákogtam, torkom köszörültem, s aztán - egyedül a rádió

párnázott fülkéjében - beszélni kezdtem. Kis, piros üveg-

gömb égett elöttem az asztalon, jelezte, hogy hangom be-

kapcsolták a nagy adóba, s most bizonyos hullámhoszszon

terjeng a világmindenségben, valahol Ausztrália és a pesti

Sándor utca között.

Hangom idönként megbicsaklott, elszorult. Riadtan gon-

doltam, olvasás közben: "Aki ezt megszokja, nem ember.

A déltengeren megy egy hajó e pillanatban, vasárnap este,

megrakva magyar kivándorlókkal, s az egyik, unalmában,

felcsavarja a rádiót és hangom hallgatja. Grönlandban ját-

szik valaki a rádióval, s egy villanásra felzúg a hangom egy

jéghegy fölött. Olyan hatalmas vagyok e pillanatban, ami-

lyen nem volt soha ember, Attila sem, Oroszlánszívü Ri-

chárd sem. Enyém a világ. Mit mondjak neki?... Nagy pá-

pák, nagy királyok álmodtak a középkorban arról, hogy

egyszer így szólnak majd a világhoz, ilyen közvetlenül,

mintegy tegezve a világmindenséget. Lehet megszokni e

hatalmat? Soha nem volt ilyen hatalmas, ilyen végtelen az

ember."

Tovább olvastam. A világgal beszéltem, s nem mondhat-

tam neki semmit arról, amit szívem fájlalt. A végtelennel

való társalgásnak is van illemtana.

- Soha nem volt ilyen tehetetlen az ember - gondoltam

a mikrofon elött, s nyeltem egyet.

Talán ezt a nyelést meghallották, s megértették Grön-

landban.

* *

Szemek

O, ez a fény, mely egyszerre felvillan az utcán, vagy egy

színházi tömegben, vagy a villamosban - ez a sugár, a sze-

mek sugara, ez az emberi fény, mely hatékonyabb és ége-

több, mint a rádium sugara, s pörköl szövetet és áthatol a

lélek felhámján, gyógyít és roncsol. Micsoda fény! Nézz a

szemembe!

* *

Egy német

Thomas Mann úgy német, mintha Afrikában lenne az:

dacosan és hüségesen, s ugyanakkor kissé szerepszerüen

és tüntetésszerüen, megsértve és gögösen német. Van ben-

ne valami Mozartból - a zenéje - Goethéböl - a szerepe -

s természetesen van benne nagyon sok Thomas Mannból

is, aki patríciusnak született Lübeckben, s most Thomas

Mann Küssnachtban, Zürich mellett. Életre-halálra vere-

kedik azzal, ami német benne; kissé életre akarja kelteni, s

kissé halálra is akarja sebezni önmagában a németséget. Ő

megitta az anyatejben azt a félpohár pezsgöt, amit Bis-

marck követelt minden német számára; s most e finom,

életreszóló mámorban beszél a világról. Lehet, hogy nem

ö a legeszményibb német; de biztos, hogy a legigazabb. S

a tetejébe, Undset és Dreiser mellett, a legnagyobb élö

írók egyike. Micsoda konfliktus! Mélyen meghajlok elötte,

s néha sajnálom, szegényt.

* *

A szépség

Leírni, rögzíteni a pillanatot, mikor a szépség, ez az

anyagból és lélekböl kiégetett, törékeny és zománcszerü

tünemény, cserepekre törik egy asszony arcában, mert fel-

bomlott az a lelki és jellembeli összetétel, melynek a külsö

szépség csak következménye volt. "Furcsa, megcsúnyult!"

- mondják az emberek, és vállat vonnak. Igen, megcsú-



nyult, mert belülröl elrohadt. Szépnek lenni annyi, mint

ártatlannak lenni, a szó hösies értelmében. Minden más

csak kozmetika.

* *

Cylinder

A vizeletvizsgálati jegyzökönyv tanúsága szerint a "centrifu-

gálással nyert üledék kevés, fehér, Cylinder nem találtatott".

A laboratóriumban udvarias, megnyugtató hangon

mondták:

- Őnagysága vizelete teljesen normális.

Megköszöntem a leletet, önagysága nevében is.

- Girardi sincs benne? - kérdeztem, mikor elolvastam.

Müszer és müszó között halkan lélegzik a beteg, aggályo-

san figyel, mindent ért, az idegen szavakat is. "Minden

anacid gyanús, aki él" - mondja vizsgálat közben, telefonba

az orvos. A beteg fülel, mert érdekelt: tudja, hogy nincs sava.

Nincs sava, vagy van cukra, vagy elégtelen az égési pro-

cesszus: s mindezen túl van ö valahol, az ember, sorsával,

mely nem sav és cukor és mirigy, hanem mindez együtt, s

ezen túl az a titok, amit csak ö tud. Ezt fejtsd meg, orvos,

ha orvos vagy, ahogy Liszt zenész volt, ahogy Isten - hál'

Istennek - Isten volt.

* *

Városképek

A városokat úgy kellene leírni, mint egy gondolatot vagy

egy érzés emlékét. Mindig dühítenek és untatnak a "vá-

rosképek", melyek azzal kezdik, hogy valahol látszik egy

torony, s folytatják a lakosság nemzetiségi arányszámával

és a kalóriákkal, melyeket délben és este bekebeleznek az

öslakók. Mindez lényegtelen. Egy város mindenekfelett

gondolat, mely nem fér el a telekkönyvben.

* *

Dandy

A nagy dandyk - Fox, d'Orsay, VIII. Edward, Baudelaire,

Justh Zsigmond, d'Israeli - elmélyítették egy kor ízlését,

mikor a különcségböl valami általánosat pároltak le a tö-

megek számára; fehér nadrággal és vörös talpú cipövel

kezdték, s munkájuk végsö eredménye, hogy térdnadrá-

got már csak az angol királyi udvarban viselnek, s végre-

hajtók is elolvassák Proust müveit. A dandy, az igazi, a

majomparádéból, melyen a tömeg joggal röhög, életmó-

dot csiszol a tömeg számára, a rikító ünnepböl emberibb

és emberhez méltóbb köznapot csinál, az ízlést meg-

riasztva szelídíti a józan és fantáziátlan ízléstelenséget,

gyertyaláng fölött piritott fürjet eszik vacsorára, de neki

köszönhetjük, hogy a nagy tömegek megtanultak bánni

késsel és villával. A dandy, aki szemtelen, soha nem neve-

letlen, a dandy, aki tiszteletlen, végül önmaga tiszteletére

neveli a tömegembert. A dandy nevel, mikor pontosan el-

lenkezöjét csinálja annak, amire nevelték. Ez az emberfaj-

ta kiveszett. Nagy kár érte. Népszerü moziszínészek ma-

radtak helyette.

* *

Arany

Könyvek között élek és alszom. Álmatlan éjjel kinyújtom

kezem, s tapogatódzva leemelek egy-egy kötetet a közeli

polcról.

Több ezer könyv között élek, melyeket nem válogattam

össze; az élet, a kiváncsiság, az utazások, mesterségem,

a könyvkereskedök s azok a szerzök hordták össze szobám-

ban e könyveket, akik megtiszteltek néha, s szellemi újszü-

lötteiket nyakamra küldték, napjában négyet-ötöt, szíves

bírálat reményében. Ezek a könyvek szemrehányó követe-

léssel állják körül ágyamat, s én büntudatosan pislogok fe-

léjük. De az élet rövid. Már csak azt olvasom, amit szere-

tek s amitöl remélek valamit: tanulságot vagy feledkezést.

Éjjel, ha találomra kinyújtom kezem a polc felé, leggyak-

rabban Arany valamelyik kötetét emelem le; azt a szép,

sárgult papírra nyomtatott kiadást, melyet Arany László

állított össze és Ráth Mór nyomtatott Pesten, 1888-ban.

Ez a Ráth-féle Arany leghüségesebb éjszakai társam. Úgy-

szólván mindegy, melyik kötetét nyitom fel; nem müfajok-

kal akarok társalkodni, hanem Arany lelkével. Ugyanaz a

lélek szól hozzám a balladákból, mint "Toldi"-ból vagy a

költö levelezéséböl. Találomra nyitom fel a könyvet, s las-

san, bizalmasan olvasom, néha hajnalig.

Leveleit különösen szeretem. Mit szeretek úgy e lélek-

ben? Elökelöségét vagy komolyságát? Szemérmét vagy

ideges, engesztelhetetlen támadó erejét, ha arról van szó,

ami becses neki: a magyarságról, a magyar nyelvröl, az

irodalomról? Spleenjét, mely oly mély és nemes, oly ide-

ges és rebbenö, oly érzékeny és kíváncsi, hogy nem tu-

dom, hol keressem ösét: a nagyszalontai földmüvesek kö-

zött vagy valahol a világirodalomban, Ossziánban?... Mi-

kor Tompát reábeszéli, hogy fogadja el az Akadémia

segítségét, vagy panaszkodik, hogy "...az, ami rendesen

egészségnek hívnak, megvan nekem. Fölkelek, eszem és

iszom, mint más; alszom is; de álmaim nehezek. Fájdal-

makat nem érzek, kivéve néha mellemben, de ez már na-

gyon régi s annyira megszoktam, hogy nem törödöm ve-

le. Azt is megengedem, hogy bajom hypochondria, de ha

az, akkor e nyavalya korántsem oly nevetséges, mint állít-

ják..." - a "Jankó" aláírású levél mögött, a "szalontai má-

sodjegyzö" aláírású levelek mögött érezzük az idegeivel

kínlódó költöt, aki mindent belead müvébe, egészségét

is, mintegy mesterségesen. Müve arról tanúskodik, hogy

nagy müvész volt, a legnagyobb, legtisztább. Levelei arról

tanúskodnak, hogy senki nem lehet büntetlenül müvész.

Arany is mindent odaadott verseinek. Az egészséget. A bol-

dogságot, az életet.

* *

Bátorság

Csak a hös tudja világgá hallgatni azt, ami benne tiltako-

zás és igazság.

* *

Az olvasó

A sétány padján fiatal nö ült és olvasott; halványszürke

nyakfátylát lobogtatta a szél. Elmentem elötte, és barát-

sággal néztem kedves, nemes, fiatal fejét, gyöngéd nyakát,

finom lábait. Akkor észrevettem, hogy a könyv, melyet fél-

kézzel tart és figyelmesen olvas, ismerös kötésü. Észrevet-

tem, hogy a könyvet én írtam.

Ez a fölfedezés minden írót különös izgalommal és öröm-

mel tölt el. Az ember ír, de titokban alig hiszi, hogy köny-

ve csakugyan árucikk, valamilyen tárgyi élmény, valami,

amit fiókban lehet hevertetni, s aztán egy napon elviszi a

sétányra egy fiatal nö és olvassa, mint afféle lektürt. Az író

és a mü viszonya a világhoz nem ilyen jóhiszemü. Ir, mert

nem tehet másként, szeretné a sikert, mert szörnyeteg

lenne, ha nem szeretné, mert kissé mesterember és üz-

letember is, mert máskülönben egyszerü hülye és eltapos-

sák - de mindezen túl nem hisz az "áru"-ban, melyet ter-

mel, s ha találkozik a fogyasztóval, megdöbben és hátrálni

kezd. Ezért gyors léptekkel mentem odébb, s nem néztem

vissza.

* *

Gyász

Mikor Z., a nagy politikus és nagy barát, meghalt, elmen-

tem búcsúzni hozzá. Dolgozószobájában feküdt, a nagy

kereveten, íróasztala elött, könyvesszekrényei és iratokkal,

újságokkal megtömött polcok között. Megálltam a halott

elött, és lehajtottam fejem. Csendesen álltam így. De ak-

kor egy érzés és kényszer, mely mindennél erösebb volt,

arra késztetett, hogy a könyvespolcokon keresni kezdjem

könyveimet. Kezdetben szemérmesen nézelödtem, ké-

söbb szemérmetlenül és mohón. Mindössze egy kötetet

találtam csak, egy poros kötet regényt, két jogtudományi

mü között. Akkor összeszorította valami szívem; s mérhe-

tetlen gyászt éreztem.

* *

A zenész

Meghalt a zenész, a nagy zenész. Amit müvéböl rögzíteni

lehetett, megörzi a hangjegyfüzet, a viaszlemez. De az a

másik zene, melyet nem írt le, melyet csak hegedüje is-

mert - s azok, akik hallották e hegedüt -, örökre elhallga-

tott. Ez a hallgatás tragikus.

Valami elvész bennünk, mindannyiunkban, a kicsikben,

a névtelenekben is; valami, amit nem lehet írásba, képbe

vagy hangjegyfüzetbe rögzíteni. Mindenkinek van egy kis

zenéje, ami ö, az ö kis müvészete. A nagy író után megma-

radnak könyvei, a nagy müvész után képei vagy szobrai, a

nagy zenész után megmarad a dallam, a "tétel", melyet je-

gyekkel fölírt egy darab papírra. De a müvészet más is.

Minden müvésszel elvész valami, aminek a mü csak követ-

kezménye volt; s ez a veszendö tartalom az igazi müvészet.

Mi volt ez a másik, ez az igazi müvészet? Alapérzés, mely-

nek a mü csak kicsengése.

S a színész, az elöadómüvész után mi marad? Néhány

fénykép, egy arc, egy kéztartás emléke. Az anyag és a lélek,

melyek e müvészi tüneményt alkották, néhány élvezö lélek

tükrét karcolták meg; ezekben a lelkekben él az elöadómü-

vész - kis ideig - tovább. Mit tudunk Talma müvészetéröl?

Elillant az idöben. Hová kallódott az élmény, melyet egy

Paganini, Viotti, Vieuxtemps adott korának? Valahol van ez

a zene is, ez az íratlan, ég és föld között.

Csak a müvész, aki rögzíti müvét, tud valamennyire har-

colni a halállal.

* *

Irály

Schopenhauer a stílust a lélek arcmásának tekintette. A ha-

zug stílus álarc: minduntalan látjuk a kócot, a festéket, a

csepüt. Most, mikor simán és egyszerüen írni, egy irodal-

mi kozmetika jóvoltából, igazán nem feladat többé, az iro-

dalom világa megtelt jólfésült és kitünöen beretvált pofák-

kal, akik mintha egy irodalmi szépségszalonból másztak

volna elö: mind egyformák, mind tetszetösek, mind olya-

nok kissé, mint a csinos dél-amerikai stricik a moziképe-

ken, mind szekszepilesek. Ezért csak bámulom öket, nyelv-

csettintve; de nem olvasom müveiket.

* *

Az öngyilkos

Reggel fölkel, aztán hivatalba megy, aztán megnösül,

aztán magasabb fizetési osztályba lép, aztán megáll az

utcán és egy színlapot néz, aztán rágyújt, aztán lefek-

szik, s egy napon nem kel fel többé. Itt megy elöttem és

a halálba megy, az öngyilkos; s én nem tehetek érette

semmit.

* *

Trópus

Az asszony, aki szemközt ül velem, félvér: anyja trópusi

bennszülött volt, s az emberevök törzséhez tartozott. Akik

eredetét ismerik, bizonygatják, hogy az anya még embert

evett. Aztán - lám, a szokás hatalma! - férjhez ment egy

angol gyarmati hivatalnokhoz. A házaspár elmenekült az

angol kolónia társadalmi szempontjai elöl. Gyermekük ez

az asszony, aki most itt ül velem szemközt, s idegen, benn-

szülött nyelven beszél ismerösömmel; nyelven, mely lágy,

mint a magyar, s melyet nem értek.

Testtartása puha és elegáns; a jávai rézkupák vésett raj-

zában ülnek ilyen tartással a hegyessüvegü istennök. Ke-

zei, e csodálatos, jellegzetes félvér-kezek - hosszú ujjcson-

tok és hajlékony ízek - már nem is nöi, hanem állati kezek.

Mint egy elfinomodott orangután kezei. Félelmes, tropi-

kus kezek. Semmiféle munkára nem alkalmasak. Ezekkel

az ujjakkal csak imádkozni, ölelkezni vagy gyilkolni lehet.

Elmond anyanyelvén egy verset. Minden versük a szere-

lemröl szól; s mikor beszél, halkan, olyan, mintha egy or-

chidea megszólalna. "Nálunk az udvarló napokon át ver-

seket mond menyasszonyának" - mondja késöbb.

Megkérdem, fázik-e vidékünkön? Zavartan néz körül,

mosolyog, nem felel. Mint aki nem akarja megsérteni a há-

ziakat.

Úgy gondolom, tizennyolc éves.

Késöbb megtudom, hogy negyvenhárom.

Minden másképp van.

* *

A pálya

Egy ideig szórakozottan járt, egy könyv vagy egy nöi arc

fölé hajolt, önfeledten mosolygott, a csillagokat nézte vagy

a virágokat, vagy az öngyilkosokat - de aztán egy napon

"karriert csinált"; s akkor olyan különösen elváltozott. Ar-

ca, kedves, ismerös arca olyan hivatalossá változott, mint

a kirakatokban a korszerü próbababák arca: mosolygott,

de egészen mereven, jólöltözött, de kissé úgy, mint egy

színész vagy egy államtitkár, hivatalos alkalmakkor. Mint-

ha mindig zsakettben járt volna, az uszodában is. Mintha

örökké ezt mondta volna: "Felelösségem tudatában."

Mintha szívesen megtenné, amire az emberek, a világ, a

növények és a mosómedvék kérik, de csak kilenctöl ket-

töig, a hivatalos órák alatt.

* *

Kefekötö

Láttam már írókat, plébánosokat, klozetszerelöket, söt

szociológusokat is, akik úgy ittak, mint a kefekötö. Csak

kefekötöt nem láttam még, sem inni, sem józanul.

Az élet nyelve, titokzatos jellemzö erejével, megalkotja a

jelképeket, melyek önmagukban élnek tovább, függetlenül

a modelltöl. "Kedves lány, kicsit holdkóros" - mondják.

De még sose láttam holdkórost; s a lány, akit így jellemez-

tek, általában csak angol regényeket olvas, s a legritkább

esetben sétál háztetökön és ereszeken, holdfényben. Ugy

észleltem, inkább csak a corsón szokott sétálni, déli tizen-

kettökor, veröfényben, félelmesen müvelt és irodalmian

tájékozott bankhivatalnokok társaságában.

Kegyetlen és kínzó honvággyal vágyom a valóságra. Sze-

retném látni, hogyan iszik egy kefekötö. Holdkóros leányt

szeretnék látni, hosszú, fehér hálóingben, amint a Bazilika

tetején sétál, holdfényben. Oroszlánszívü tábornokot sze-

retnék látni, lehetöleg a boncasztalon - más mód nincs reá

-, amint a sebész felbontja mellkasát, s csodálkozva mutat-

ja: "Ime, oroszlánszíve volt."

* *

hallomás

Reggel felé, mikor az átbeszélt éjszaka után hazavitte, s az

idegen lakás kapuja elött udvariasan kiugrott a gépkocsi-

ból, hogy kisegítse a nöt, elcsúszott a fölázott úttesten,

egész hosszában elvágódott, és eltörte karját. Az elsö fáj-

dalom barbár iszonyatában pillanatokig így maradt, hason

fekve, mozdulatlanul, a nö lábai elött.

- O - gondolta a nö. -Túlzás. Ennyire szeret?

* *

Zörej

Az utcán, a patakban, a varrószalonokban, az emberi ve-

sékben és májakban, a kígyófészkekben, mindenütt zörej-

jel és robajjal készül valami. A mókus halállengéssel ugrik

át egyik fenyö csúcsáról a másikra, egy tühegyü faág pere-

mén megáll, s orrára illesztett mutatóujjal, fontoskodva

mondja: "Április."

* *

Szicília

Mikor a hajó megálltTaormina elött, egy nö fürdöruhát öl-

tött, leugrott a fedélzetröl, és úszni kezdett a világoskék

vízben a partok felé. Lassan úszott, délelött, a fehér fény-

ben, a kék vízben, a gözölgö, sárgás sziklák felé; elgondol-

kozva úszott, mint aki hazaért egy különös hazába, mely

egyszerre víz, fény és fogalom. Úgy úszott, mint egy nem-

tö a mesében. A fedélzet korlátjára hajolva néztem utána,

a fehér test után, melyet gyöngéden karjaira vett a nagy

elem, mint egy ismerös és meghitt testet, egy halat vagy

ókori vízi istennöt. Szicília a varázslat hazája, gondoltam.

Talán itt még élnek, mintegy számüzetésben, a kis, a de-

rüs, az emberszabású istenek.

* *

Áprilisi út

Ez az út már az elsö, készülödö mozdulatoknál megtelt

érthetetlen, nehéz szomorúsággal. Kis városokon át utaz-

tam; inkább falvak, mint városok, s minden kapu alól és

minden ablakból sorsok integettek felém, sorsok, melye-

ken az Isten sem tud segíteni, lakások, mesterségek és em-

beri kapcsolatok reménytelensége, egy virág az ablakban,

mintha valaki titkos jellel üzenne a közönyös és süket em-

beriségnek, fényjel egy kapu mögött, mintha Robinsonok

élnének mindenütt, sár és köteleken szárításra kiakasztott,

használt fehérnemü, fogadók, ahol mindenki gyilkosság-

gal vagy adóhivatallal álmodik, a nök türelmes és szomorú

szeme, amint a kocsi után néznek - mintha a világot vala-

hol csakugyan bedeszkázták volna, mintha drótkerítés

övezné mindezt, mintha az utakat végül is elvágnák és el-

torlaszolnák valahol: ezt éreztem útközben. Megálltam

egy töltés elött, leültem a sínek mellett, cigarettáztam,

hallgattam az áprilisi, nedves szelet, s megdöbbenve érez-

tem, hogy nincs már igazi kedvem a világhoz.

* *

Virágvasárnap

Az a langyos, fülledt, anyagias szag mindenfelé, mint egy

pékmühelyben, mikor már megkelt a tészta, s a legények a

hosszú lapátokkal becsúsztatják a sütöbe a puha anyagot.

S kissé olyan szag is, mintha mézzel kenték volna be a vi-

lágot, valamilyen édes és ragadós anyaggal, mintha egy

vanílialikörös üveg valahol kiömlött volna. Mindez ful-

lasztó, émelygésre késztet. Az ember szeretne tavasszal

mindegyre szellöztetni.

* *

Róma

Ezek a tízpercek, tavasz elött, az idegen pályaudvaron, két

vonat között, az újságárusok, a chiantis-üvegek és a kosár-

kákba csomagolt, útravaló elemózsiák, az elsö osztályú fül-

kék felé lassan sétáló idegen hölgyek, a szerelvények olajfol-

tos munkásai, az ögyelgö, fényüzöen öltözött forgalmi hiva-

talnokok a pénzváltók és detektívek között; s közben, két

vonat között, amíg az átszállással bíbelödöl, tudni, hogy a

kijáraton túl kezdödik Róma, s már több ezer éve vár reád,

s egy fehér római bérház gözfütéses szobájában most ébred

egy fekete szemü nö, aki rokona lehet Lukréciának, s a pá-

pa köhécsel, s az ernyös állólámpa hideg fényében olvasni

kezdi, orrán a pápaszemmel, az Osservatorét, s mindez egé-

szen közel van és elérhetetlenül messze, mert már csönget-

nek és indul a vonat, mely visszavisz életedbe, e kegyetlen

és egyszeri életbe, mely éppen olyan örök és mulandó, ép-

pen olyan zsúfolt és érthetetlen, mint Róma.

* *

Húsvét

Gyermekkoromban a húsvéti ünnepet megelözö napok

tragikusan hatottak reám. Egyszerre megváltozott a levegö

színe és íze: sápadtsággal, nemes és gyászos virágszaggal,

gyertyafénnyel telt meg a levegö. A dominikánusok terén

körmenetek vonultak el, zászlókkal, melyekre a Gyermeket

és a Bárányt hímezték, s a tót asszonyok fájdalmas hangon

énekeltek, mintha valamilyen jóvátehetetlen gyász szakadt

volna a világra. E napokban féltem és nem mertem az ut-

cára menni. A misztériumok nemcsak a szertartásokban

élnek. "Keresztények, sírjatok" - énekelték a templomban;

s ilyenkor mindig sírnom kellett. Mintha személyes közöm

lenne a húsvéthoz, mintha a harangzúgásból, az énekböl

hozzám is szólana valami végzetes és magánügyszerü. Az

emberben van valamilyen isteni anyag, ami nem pusztul-

hat el, s van benne emberi anyag, mely irtózatosan tud

szenvedni. Ezt éreztem. Ezért féltem.

* *

Ünnepély

Őrült napok, mikor a tavasz rézkürtjeit megfújják, s mint

a Walt Disney-rajzokon, egyszerre bukfencet vetnek a töl-

gyek, a höscincérek és a vezérigazgatók, minden csönget-

ni és visítozni kezd, a holt tárgyak is, minden és minden-

ki lélekszakadva rohan egy cél felé, mely legtöbbször

nincs is sehol. E láthatatlan rézkürtök hangjaira egy em-

lék felé loholunk. Mi ez az emlék? Egy ünnepély emléke,

mikor az oroszlán és a krokodil barátságosan állták körül

Ádámot és Évát, s a bölény a tisztás közepén, a százméte-

res páfrányok árnyékában, elégedetten röhögött és farkát

csóválta.

* *

Megfigyelés alatt

Te nem érezted még, hogy az állatok szemmel tartanak

minket? Az öz, a hiúz, az orrszarvú, a hangyász, csendesen

járnak dolguk után, de mindig lesben, félszemmel az em-

bert figyelve, ezt a gyanús és veszélyes idegent a földön.

Hidd el, megfigyelés alatt vagyunk.

* *

Búcsú

Az idö jár, s az élet e hetekben megtelik tömény tartalom-

mal. Más az emberek pillantása. Neszelnek valamit, az ég-

re néznek csillogó szemekkel, aztán a földre, elborult pil-

lantással. Aztán egymásra néznek, a virágokra, a fogpasz-

ták hirdetéseire, a nökre, akik éreznek valamit, s olyan

másképp mosolyognak mostanában. Mi ez az érzés, ez a

tömény, ez a sürü, ez a fájdalmas és félelmes keresgélés és

csodálkozás? Mi van a levegöben, az emberek szemében, a

nök mosolyában? A búcsú.

* * * * *

Május

Májusnak dallama van, melyet a nemzetközi dalszerzök

hasztalan igyekeznek lekottázni. Már mindent megkíséreltek e

célból: de mindig csak dallamos zenebona lett belöle, célzások-

kal a gyöngyvirágra és a mérsékelten viszonzott szerelemre.

Az igazi májusi dallam mélyebb, s egyáltalán nem érzelgös.

Van benne valami a földrengésböl. De van benne valami a ha-

lál neszéböl is. Félelmes hónap. Okos öregek nem szeretik, óva-

tosan élnek ízeivel, fényeivel és illataival, lehetöleg elbújnak

vagy elutaznak elöle.

Az asztal varázsosan megterül, füvekkel és kétlábú állattal.

De az emberek szíve nehéz és nyugtalan. A májusi ünnep po-

gány és harsány. Minden lármázik, mondani akar valamit.

A levegö már korán megtelik pezsgö, fanyar illatokkal, barbár

fénnyel, egy ókori ünnep kegyetlen, vakító fényességével. Van

májusi öngyilkos, ahogy van májusi gyöngyvirág, májusi rán-

tott csirke. Az ember tehetetlenül menekül e támadás elöl a civi-

lizáció bástyái mögé. Májusban nem lehet könyvet írni. Olvas-

ni is alig. Minden élet személyes, értelem ellen való támadásnak

érzi e sugarakat és illatokat. A májusi napfény kegyetlen és ve-

szedelmesebb, mint az örjöngö, augusztusi napsütés, amely

arany szablyával vagdalkozik maga körül, keleti harcos mód-

jára, vérben forgó szemekkel, eszeveszetten. A május mérgekkel

és aranytüvel öl, orgyilkos módra, kivédhetetlenül. Van májusi

gutaütés is. A természet nem érzelmes.

E hónap közhelye a szerelem: pontosabban, mint az egészen

rossz és egészen jó regényekben, a szerelem és a halál. A termé-

szet tüneményeiben van valami a kontárságból és a remekmü-

böl. Ez a hónap, mikor sok ember riadtan, kötelességszerüen

szerelem után néz, mint ahogy télen hócipöt vásárol vagy nyá-

ron bérletet az uszodába. A májusi szerelem megbízhatatlan.

Legtöbbször nem is a személynek szól, hanem az általános

közhangulat rémuralmának engedelmeskedik, a májusnak.

A májusi szerelemnek szeptemberben hódolattal és mély elcso-

dálkozással köszönünk vissza. Lehetséges?... Hol volt a sze-

münk?... Májusban minden nö Titánia kissé. Egy napon feléb-

red a varázslatból, megnézi a naptárt, bámulja az imádott

szamárfejet, csodálkozik.

Emlékezem egy májusra, a tengeren, virág és lomb nélkül,

Afrika és Európa között, amikor mindaz, ami szárazföldön

nyugtalanítja e titokzatos és pogány hónapban az embereket, a

tengerböl áradt felém, a fény sugártöréséböl, a meleg szélböl. Vi-

rág nélkül is kegyetlen a május. Emlékezem májusi reggelekre,

gyermekkoromból, mikor a házi kápolnában ministráltunk,

Mária oltára elött, liliomok és pünkösdi rózsák között. E regge-

lek dallamát hallom néha. Emlékezem egy májusi délutánra,

mikor csaknem meghaltam egy nö miatt. Ez már nem történ-

het meg velem. Tapasztalt vagyok, óvatos. Feltartom arcom a

nyers, erjedö májusi fénybe, s behunyt szemmel gondolom:

"Kár."

* *

Spanyolország

Behunyom szemem, a kávéházban, az újságpapírral ke-

zemben, mely araszos betükkel ordítja, hogy megint el-

pusztult valami Spanyolországból. Mi pusztult el, hétfötöl

keddig? Nemcsak a kövek, egy templom erkélyén, a vaj-

sárga kövek, melyeket feketére aszalt az idö. Valahol, egy

katedrális elött, melynek elöterén az inkvizíció máglyái lo-

bogtak, feltépett hasú emberek feküsznek, mint a lovak a

bikaviadal arénájában. Nyögést hallok, aztán gyászos,

szenvedélyes éneket. Elpusztult valami, ami nemcsak vá-

ros volt, mükincs, ronggyá tépett fürdöszoba - elpusztult

az a spanyolság, amely egyszerre volt holtkéz és Velázquez,

politizáló hadsereg és Greco, Gil Robles és Don Quijote,

mély meghajlás és szerelmes mosoly egy fekete rácsos er-

kély alatt, sötétbordó rózsák és vastag húsú, foszforosan

fénylö halak a piaci kosárban, gög és toprongyos nyomo-

rúság, az a forró és fekete összetétel, mely legjobb pillana-

taiban is kissé afrikai volt, az a lelkiség, amely kancsin és

eszelösen villogott a máglyára kötözött áldozatok és a pa-

pok arcában, akik körülállták a máglyát - ó, hóhérok, lo-

vagok, megszállottak, szerelmesek, bikaölök, vérszag és

tömjénfüst, fekete kámzsák és csipkekendök egy édes, hal-

vány arc körül, spanyol költök és spanyol bélmosók, fen-

ség, örök fenség és nyomorúság, örök nyomorúság, még-

egyszer idézlek, mégegyszer hívlak, beleordítom neved a

világba, kántálva, számonkérve, temetve.

* *

Idö

Goethe ráért. Van, aki stopperórával kezében él, mindun-

talan célok felé rohan, és a másodperceket számlálja. Má-

sok úgy élnek, mint egy fa, nagyon lassan és szívósan, s

tudják, hogy még sok, sok idejük van, évtizedek. Az én ko-

romban sok ember már tudja, hogy életének igazi ideje le-

pergett, a szerkezet lejár. Ebben a korban, negyven körül,

Goethe tudta, hogy nem érdemes sietni, van még egy fél

századra való ideje, ráér. Csodálatos öntudat ez, mely

minduntalan ketyeg bennünk, üti az éveket, figyelmeztet,

mennyi az idönk még. Goethe, Tolsztoj nyolcvan évre ter-

vezték az életet. Shakespeare már sietett: húsz év alatt

gyorsan megírt mindent, mert tudta, hogy ötvenéves ko-

rában abba kell hagyni. Van bennünk valamilyen mérték

és öntudat élettel és halállal szemben. Kapkodunk, másról

beszélünk, de közben tudjuk az igazat.

* *

Virágok

Úgy lépnek fel, sorban, mint egy divatbemutatón a próba-

kisasszonyok: sudáran, kacér illegéssel, kibontva pompáju-

kat, mely céltalan és érthetetlen. Az árvácska, ez a takaros

és szomorú erényesség, a gyöngyvirág, az elsö áldozás fe-

hérségével és csengettyüszavával, a tulipán, a bazsarózsa s

az elsö rózsák, harmatos díszükben, maradi formáikkal,

emésztö, édes szenvedélyük illatával. Ez a virágok bemuta-

tó-hónapja.

Uj virágok nincsenek. A szegfü, a rózsa ma is pontosan

olyan, mint volt Horatius idejében. Az ibolya nem fejlö-

dött. A lapulevél csökönyösen egyforma az évszázadok-

ban. Igaz, a rózsákat és tulipánokat keresztezik: van már

kék levelü rózsa is, láttam rózsaszín gyöngyvirágot. De a

természet nem hódol e múló divatoknak. Beéri ösi talál-

mányaival, s minden májusban ugyanazt mutatja, mintegy

szelídített, kisebbített, civilizált változatban. Lehet, hogy az

öskorban a rózsa oly termetes volt, mint ma a tölgyfák. De

akkor is csak rózsa volt: s a hozzávaló óriás letépte s át-

nyújtotta egy mitikus nönek, kinek feje a felhökbe ért.

* *

Rilke

Rettenetes sok emléke lehetett. Ki tudja megszámolni egy

költö emlékeit? Mintha valaki megélte volna a pun háború-

kat, a piros és fehér rózsa harcát, Savonarola éjszakáit, s a

tetejébe mindent, amit egy éjszaka gondolnak, álmodnak és

cselekednek Berlinben vagy Párizsban az emberek. A költö

végtelenül emlékezik. Egy vers évmilliók és élménymilliók

párlata. Néha csak nyolc sor, s a sorok végén rímek csenge-

nek. Nem ez a fontos. (Verhaeren rímszótárt is használt.)

Az anyag a fontos, amelyböl a vers készül, az anyag, amely

egyszerre emberi és emberfeletti, s van benne valami a na-

pihírböl és abból, amit Isten gondolt, mikor megalkotta a

világot.

* *

Geszti szerelem

Délután négykor a cigány játszott, s a kis fürdöhelyen, a

sárga höségben, bort ittunk. A bort így nevezték: "Geszti

szerelem." E szavak párosításában és hangütésében, a für-

döhely kissé avas szagában, a nyári délután kemencéjének

hölégszerü izzásában, a kora délutáni cigányzenében, a

mozdulatlan fák lombjának sötétzöld árnyalatában, ked-

vünkben és merengésünkben, könnyü mámorunkban csak-

ugyan volt valami, ami a szerelem elsö bódulatára emlé-

keztet. Milyen is volt ez a szerelem? Kissé édeskés és kissé

pezsgö is, s valamilyen könnyü borulat és szalonspicc ma-

radt utána a lélekben... Már nem emlékszem. Nagy szere-

lem volt? Geszti szerelem volt.

* *

Deauville

A tenger és az ég ékszertokjában csillogó, kissé gyanús ék-

szer, amely után egyszerre nyúl egy kártyás férfi csontos,

sárga és egy falragaszokon gyakran hirdetett nö piros kör-

mü keze.

* *

Áradás

Két hét alatt kiáradt a városban a lomb. A zöld áradás

mindent elönt, elsodor. Mintha valamilyen ismeretlen

Duna kiáradt volna. Vastag, fodros hullámokban höm-

pölyög, az úttest két partján, oly böséggel és túlzással,

mely a veszély érzetét kelti.

Az áradásban férfiak és nök úsznak, anyák és gyerme-

kek, aggok és fiatal párok, egymás kezét fogva, a veszély ön-

kívületében, csillogó szemekkel, sikolyokkal, melyek meg-

akadnak és elhalnak a torokban. A madarak vijjognak e

boldog túlzás fölött, éhesen és szakszerüen.

A zöld áradás minden tavasszal elsodorja mindazt, ami

életemben ház volt, kerítés, biztonság. Néhány héten át

teknök és házfedelek között úszom, otthontalanul, elsod-

rottan, egy általános kalandban, amely harsog, mint a Mis-

sissippi, és veszedelmes, mint az élet.

* *

Fény

A szöke nökben fény van, mely áthatja szerelmük tájait.

Egy-egy szöke nöi fej úgy világít az emlékezés láthatárán,

mint az északi fény egy didergö és kereskedelmileg érett

ország felett.

* *

Puskin

Kimondunk egy nevet, s egy hangot hallunk. Ez a hang az

övé, csak az övé. Lejtése, bensösége, emelkedö és ejtö vál-

tozatai, mint egy nagy énekes hangjának sajátos színezete

örökre megmaradtak eszméletünkben. Mikor Puskin ne-

vét kimondom, szánkócsilingelést hallok, ostorpattogást,

nöi nevetést, egy zongora hangjait, fojtott férfibeszédet,

végül egy pisztoly csattanását. Arcokat látok, Anyegin és

Tatjána arcát, Lenszkij arcát, száz év elötti jelmezeket lá-

tok, régies meghajlásokat, egy pisztoly füstölgö csövét, egy

harminchét éves embert, amint összerogy, s különös, élve-

teg és átszellemült, kissé néger arca eltorzul a halál ijesztö

fintorában.

Sikerét természetes fenséggel viselte. Mint minden lírai

lélekre, aki korában írt, Byron hatott reá legerösebben.

Abban az idöben minden költö maláriában szeretett volna

meghalni, Missolunghiben, valamilyen idegen, nemes és

reménytelen ügyért. A párbajjelenet, melyet Puskin mint-

ha elöre megálmodott volna, mintha megírta volna az

Anyeginben, ez a lágyékán sebzett költö, aki egy pálya

csúcspontján, fiatalon elomlik a "becsület mezejé"-n - s a

haldokló nyögéseit egy nemzet lesi, a cár saját kezüleg írja

ceruzával apró papírlapokra az érdeklödö, vigasztaló,

gyöngéd sorokat, s mikor a költö meghal, évi negyvenezer

rubel járadékot rendel hátramaradottainak! - csodálatos

irályegységet mutat a korral, a költö életével és müvével.

Nagy költö nem tévedhet. Ösztönére hallgat, s úgy ír, úgy

él és úgy hal meg, ahogy illik.

* *

Pezsgö

Nyár eleji nap, oly fanyar és gyöngyözö, mintha pezsgöt

bontottak volna valahol; habja kifolyt, s most itt csillog

szénsavas gyöngyszemeivel a virágok kelyhében, a nök

szemében és mosolyában, a madarak sikolyaiban. Jóked-

vü, kissé mámoros természet ez. A mezö és a vetés is im-

bolyog, könnyedén, mintha szalonspicce lenne. Kedvem

támad énekelni. De a számlára gondolok, melyet pezsgö-

zés után mindig fizetni kell valakinek. Ezért hallgatok, a

részeg mezö közepén, mint aki csak betévedt egy zenge-

rájba.

* *

Ifjúság

Milyen fiatal vagyok! Ismeröseim biztatnak, hogy most

kezdödik, s általában, enyém az élet.

Lehet, gondolom, lehet, hogy most kezdödik. Aztán arra

gondolok, hogy Tolsztoj az én koromban már megírta

fömüvét, Petöfi az én koromban már évtizede halott volt.

Megborzongok és felvidulok. Megborzongok, mert nincs

szabály, s felvidulok, mert nyilván sem eszközöm, sem ké-

pességem ahhoz, hogy megközelítöt írjak, mint Tolsztoj

vagy Petöfi. Mások feladataim, méreteim. Szerényebbek,

sokkal, sokkal szegényebbek. S mások, másfélék... mennyi

idöre lesz szükségem, hogy teljesítsem kötelességem? Az

órára nézek, aztán kinézek az ablakon. Aztán vállam vono-

gatom. Élek.

* *

Szabályok

Elviselni dicséretüket.

Nem sértödni meg, mikor azt mondják: "Most olvasom a

Háború és békét. Bevallom, untat. Sok benne az értekezö

rész."

Nyugodtan maradni, udvariasan mosolyogni, mikor be-

jönnek a szobába és jóindulatúan mondják: "Van egy re-

génytémám, elmondom neked, megírhatnád." S mikor

hallgatok, bátorítóan hozzáfüzik még: "Nem kérek részt a

tiszteletdíjból."

Hallgatni, mikor külön dicsérnek valamit, amit szé-

gyellsz, s aznap, mikor írásod megjelent, nem is mertél az

utcára menni.

Beletörödni, hogy két világ van, külön erkölccsel, sza-

bállyal, aránnyal, külön vallással. Ugy élni, hogy megtürje-

nek a két világ között. Alázatosan élni. Mélyen köszönni,

miniszteri tanácsosoknak, elöfizetöknek és rossz íróknak.

Hallgatni.

Hallgatni, hogyan?

Egy verseskönyvben olvastam tegnap: "Hallgatni, mint

a bomba."

* *

Ceméte

Délután az erdön át mentem, s egyszerre eszembe jutott

Ceméte. Fürdötelep ez, Eperjes mellett, az erdöben:

hosszú, földszintes ház a fürdöépület, néhány lakószobá-

val, tornácos étteremmel, szemközt a büdösvizes forrással

s az erdövel, mely kissé öserdö még, van benne valami

érintetlen, tele csönddel és bogyóval, málnával és nefe-

lejccsel, páfránnyal és özekkel, tele azzal a félhomályos

végtelenséggel, amely csak az igazi erdökben szólal meg;

mintha az erdö lenne az élet nagy, örök mühelye, kissé te-

metö, s kissé minden élet gyermekszobája... Ilyen az erdö

Ceméte körül. A vendég fakádakban fürdik. Este, az étte-

rem tornácán, a holdfényben, cigány játszik, egészen csön-

desen, az özek kilépnek a holdsütötte tisztásra, és figyel-

nek. A gyertyaláng lobog az asztalokon, a szélvédö üveg-

burákban. Nincs kúrtaxa. Egyáltalán, nincs semmi. Most

eszembe jutott és elbüvölte szívem. Ha nem fejlödik, ha

nem tart "lépést a korral", ha nem vezeti be a villanyt, a fo-

lyóvizet és a tenisztrénert, ha megmarad az erdö, az özek

és a málnák, továbbá a fakádak mellett, emlékezetemben

szép jövöt jósolok Cemétének.

* *

Gyász

A csirkés asszony meghalt. Öreg volt már, ebéd közben el-

szédült, estére kiterítették. Most férje ül helyette a piacon,

a kofák között, árulja a csirkéket.

Az özvegy férfi szomorú és gyámoltalan. Idös ember, s

olyan özvegy és árva - olyan szemérmesen az -, oly kevés-

sé tud kofáskodni, annyira nem érti az egészet, oly re-

ménytelen, a csirkék között, melyeket szótlanul, meggyözö

erö nélkül kínál eladásra, s szemmel láthatóan oly sebzett-

sértödött, hogy nem is vesz töle senki. A szomszédos kofák

elcsalják bódéja elöl a vevöket, átkiabálnak az özvegy feje

fölött, letorkolják, pimaszon, egészségesen, tehetségesen.

Természetesen töle vettünk csirkét, az özvegytöl. Szé-

gyenkezve adta át az árut, halkan köszönte meg a pénzt.

* *

Japán gyöngy

A kagylót felnyitják, a csigát megsebzik, szemcsét helyez-

nek nyálkás anyagába, s visszadobják a tengerbe. A sértett

állat kínjában alkotni kezd: gyöngyöt alkot. Ez a japán

gyöngy.

A legtöbb müvész is ilyen sértett állat. Idegen anyag hull

lelkébe, mesterséges izgatásra kezd alkotni. Amit igy te-

remt, anyagra és szerkezetre egészen olyan, mint az igazi.

Csak eredete más. Igazgyöngyöt önmagából, mesterséges

beavatkozás nélkül csak a kivételes és választott példány

tud kitermelni. Ez a legritkább, legértékesebb tünemény.

De a különbséget csak a szakember érzékeli.

* *

Toll

Mindent, ami fontos számomra, tollal írok. De aztán le

kell gépelni, mert írásom olvashatatlan. Az irodalom nem-

csak ihlet és önkívület, hanem kisipar is. Aki ezt nem tud-

ja, vagy tagadja, nyafka mükedvelö.

Toll, öseim fegyvere, magasra tartlak. Uj toll, villog a reg-

geli fényben. Áhítattal nézlek, egyetlen szerszámom, egyet-

len fegyverem. Mint a kézmüves, aki megtér a technikától

ösei mühelyébe, a kezdetleges müszerhez, csodálkozva és

boldogan észleli fogását, lehetöségeit. Van valami emberi a

tollban, mint egy érzékszervben; valami ösi, kezdetleges és

tökéletes. Amit tollal írsz, azt szíveddel és jellemeddel írod.

Amit géppel írsz, azt csak szándékoddal írod.

Tollal írni. Akkor, amikor nem lehet már halogatni.

Könnyen, kényesen és keményen írni. Minden szó elött

felemelni a tollat, megválasztani a szót, a levegöbe nézni, a

végtelenbe, az álomba és a valóságba. Aztán fölrajzolni a

szót a papírra, az egyetlen, igaz szót, lélekkel, kézzel, tollal.

* *

Orgona

Mikor megbetegedtem, egy ismeretlen orgonát küldött

nekem. Orgonát és rózsát. Estefelé hozták a virágokat,

névjegy és címzés nélkül. Ma sem tudom, ki küldte.

Csodálatos orgonák voltak ezek. Oly dúsak és fürtösek,

mint egy angol gyermek feje, a képeslapok színezett kará-

csonyi mellékletein. S vörös, tömött rózsák voltak, melyek

kiabáltak, mintha valami fájdalmasat, jóvátehetetlent ordí-

tana világgá valaki.

A virágokat az asztalra állították, s éjjel, bezárva a be-

tegség óljába, néha láttam öket, homályosan, mint egy

más világ káprázatos élölényeit, mint egy nemes és illatos

mítosz alakjait. S mintha mondtak volna valamit, nem so-

kat, csak egy szót. Mi volt ez a szó? Sokáig nem értettem.

Aztán, hajnal felé, eszembe jutott: orgonaszó volt. Akkor

elaludtam.

* *

Föld

A szálloda elött kukoricanadrágos és szalmakalapos em-

berek ássák a földet.

A föld, mikor így kiássák az aszfalt alól, sápadt és szür-

ke. Miböl van? Nem tudja senki. Egyszer beszáradt a ten-

ger, s csigák, kagylók, vízilények, ásványi anyagok összesü-

rüsödtek. Néhány százezermillió év örölte, porlasztotta e

hulladékot.

Fölemelem egy göröngyét, és morzsolgatom. Ismerös,

olyan ismerös, mint a nagy általánosságok, mint az élet, a

halál. Nincs íze, nincs illata. Minden lehetöség benne van.

Morzsolom, megszagolom.

Emlékezem, ismerkedem vele. Ismerjük meg egymást,

készüljünk föl a találkozásra. Szokjunk össze, föld.

* *

Szívdobogás

Mentöl többet s megbízhatóbbat tudok az írásról, annál

nyugtalanabbul töltöm el a félórát vagy a perceket, melyek

az írás, a cselekvés tényét megelözik. Ez a szívdobogás, ez

a szorongás, mely figyelmeztet, hogy már nem lehet halo-

gatni a munkát, s mindjárt megtörténik az, amit aztán

nem lehet többé jóvátenni: ez a szívdobogás nem enyhül

az évekkel és a tapasztalattal. Mindegy, mit írsz - könnyü

cikket, robotba vagy valamilyen bonyolult és finnyás pró-

zát, egy regény nagy jelenetét -, minden írott szó ugyan-

abból az anyagból készül, s felelösségünk végzetes. Min-

den szó azonos velünk, legigazibb énünkkel. Hiába akar

csalni az író, hiába veszi félvállról dolgát: a szívdobogás,

mellyel a munkához közeledik, figyelmezteti, hogy életével

és halálával, becsületével és sorsával, szívével és értelmé-

vel ír. Ezért nincs is "nagy" és "kis" írás. Csak igazi van. S

ezért olyan végzetszerü, olyan halálosan szomorú minden

igazi írás. Mintha elkövetett volna az ember valamit; s

minden cselekedet reménytelen.

* *

Lódobogás

Az idegen városban reggel öt óra felé arra ébredek, hogy

ablakom alatt lovasszekér kocog. A hang egyszerre idegen

és ismerös. Olyan, mintha álomban hallanám.

Felülök az ágyban, neszelek, emlékezem. Ezt gondo-

lom: ez már nem az én idöm hangja. A lódobogás XIX.

századbeli hang. Hallgatom, amíg elhal, kíváncsian és

emlékezve hallgatom. Már nem is az aszfalton kocog,

hanem az idöben. Bovarynét még csukott fedelü konflis-

ban csábították el. Kortársaim hösnöi már kisszakasszal

járnak a találkára. Búcsúzom töled, mint mindentöl,

amit szerettem, lódobogás.

* *

Reggel

Ez a reggel úgy alszik, sárga selyem dunyhájába göngyölve,

mint egy rossz hírü és fiatal kispolgári nö, aki néhány éve

szeretöje már a kerület virilistáinak és segédszínészeinek;

piros körmü, puha és fehér keze lecsügged az álomban a

dunyháról, piros körmü, gyermekes és pufók lábait térde

alá vonta, s szája körül úgy tapad az éjszakára felrakott

kréme, mintha álmában torkoskodott volna valahol, vala-

milyen illatos és maszatos, mennyei zsírosbödönbe dugta

volna pisze orrát, s most álmodik, jóllakottan és szuszogva,

virilistákról és segédszínészekröl. Ilyen ez a reggel. Leülök

ágya szélére, jóindulattal, és tartózkodóan nézem.

* *

Hangulat

Most kapok észbe, hogy nem is a Tabánt szerettem. Igazá-

ban a Rákóczi utat szerettem, olcsó és harsány üzleteivel,

fagylaltozóival és kávéházaival, ahol irattáskás ügynökök

hajolnak össze, mint az orosz összeesküvök Genfben, vil-

lanyfényeivel, melyek valamilyen mesebeli böség és má-

mor bugyborékoló pezsgöhabjával csorognak le a háztetö-

röl a sötét utcára, rikító fehérre és kárminvörösre mázolt

prostituáltjaival, állástalan, ögyelgö rablógyilkosaival, akik

a Síp utcától a Huszár utcáig "adják a drótot", falatozói-

val, ahol lerágott és eldobott kukoricacsutkák között tá-

molyog és várakozik az idetévedt falusi nép, oly figyelmes

és türelmes arckifejezéssel, mintha a villanyfényben mind-

járt fölvillanna elöttük az Igézet Városa, az áruházakkal,

melyek kirakataiban, rózsaszín és krémsárga selyemduny-

hákkal borítva, ott ragyog a Hálószoba, két ágy, hangulat-

lámpával, s a hozzávaló négyszáz fix káprázatával - s mind-

az, ami vágyban és érdekben, szándékban és indulatban,

reménytelenségben és kétségbeesésben sistereg Budapes-

ten, végigömlik az utcákon, és elcsorog a csatornában.

Mindez igazi, tapintható, szagolható. Ez a valóság. A Ha-

lászbástya csak kirándulóhely, történelmi kilátópont ide-

genek számára. De a Rákóczi úton odahaza vagyunk, a

Rókus és a garniszállók között - itt élünk, ögyelgünk, itt

halunk meg. Ez a mi hangulatunk, az igazi.

* *

Kézirat

A nyomdából, szedés után, hazaküldték a regény kézira-

tát. Most olyan, mintha megszökött és csavargott volna.

Züllött és foltos, tele szamárfülekkel, idegen ujjak zsíros

tapintásával, kék és piros ceruzajegyekkel. Mint aki kalan-

don esett át s járt valahol, az életben, az irodalmi életben,

mely nem kevésbé veszélyes és kalandos, mint a tengeré-

szek, vadászok és kömüvesek élete.

E pillanatban már nincs sok közöm hozzá. Felelös va-

gyok érette, de csak úgy, mint a szülö felserdült gyerme-

kéért. Lehet, hogy szégyent hoz nevemre. Már nem tehe-

tek érette semmit. Végzete van, sorsa és jelleme.

Egy évet adtam neki az illanó életböl. Egy évet, nappal

és éjjel. Most, hogy a világban járt, kissé romlott már,

megviselt. Külzetén titokzatos jegyek. Csakugyan, az iro-

dalom gyanús. Mintha a rendörségen járt volna, ahol vizs-

gálták, láttamozták, ujjlenyomatot vettek róla.

Most elteszem a fiókba a kéziratot, s várom a detektíveket.

* *

Maupassant

Pontos, kemény és hüséges mondatain úgy sugárzik át az

örület, mint ahogy a halál szól az élet tüneményeiböl, bi-

zonygatva a szerves rokonság kapcsolatát. A valóságról ír,

tárgyilagosan és figyelmesen, s közben mindegyre halljuk,

amint a háttérben röhög és jajong valaki.

* *

A szél

A szük és nedves utcán mentem, mikor megérintett a szél.

Érintése kemény volt, de nem sértö; erös rokon érinti így

az embert. Fölnéztem és csodálkoztam. A tenger szagát

éreztem és a havas csúcsok fanyar ízét. A végtelenséget

éreztem és a semmit, s valami fönségeset is, hogy ember

vagyok, s közöm van a szélhez, a tengerekhez, a hegycsú-

csokhoz és a megsemmisüléshez.

* *

Pelikán

Éjjelenként a halott költö verseit olvasom. Maradt né-

hány tökéletes verse, s maradt számtalan tökéletes vers-

sora.

A költö szegényen halt meg, s családja fölnéz utána az

égre, éhesen, nyomorban és tehetetlenül. Egy papírgyáros

adott ingyen papírt, egy nyomda ingyen nyomtatta, füzte,

kötötte a költö posthumus kötetét, barátok írták az elö-

szót, illesztgették a verseket. A költö özvegye ajándékba

kapott négyezer kötetet. Most mindennap elad egy kötet

verset; ebböl él a család.

A halott költö, négyezer napon át, így gondoskodik még

családjáról. Verseivel eteti öket. Nézem a kötetet, s ezt gon-

dolom: pelikán. Mennyei pelikán.

* *

Bazsarózsák

A kertek megtelnek bazsarózsákkal, s egyszerre olyan sú-

lyos és meleg lesz a világ, mintha megtelt volna egy érzés

és felismerés súlyával; dadogva beszél, mint mindenki, aki

ittaS egy érzéstöl. Ez már nem a szerelem, nem is a nyelve-

lö és kacér tavasz; ez már az élet, súlyával, illatával, végze-

tével.

* *

A sündisznó

Mikor Ede beleszeretett Etelkába, mindent szeretett volna

tudni, s mint ahogy a szerelmes nö tollakkal és virágokkal

ékíti magát, Ede egyszerre menekülni kezdett a verbális mü-

veltségböl, s szenvedélyesen vágyott a valóság ismereteire.

- Mit tudsz a világról, a valóságról? - kérdezte gögösen.

- Keveset - mondtam.

- Tudod-e - kérdezte -, mit eszik a sündisznó?

- Falevelet - mondtam.

- Nem! - kiáltotta hivalkodva. - A sündisznó rovarokat

eszik. Etelkától tudom.

Akkor megértettem, hogy szerelmes.

* *

Közjáték

Most érdekesebb a közjáték, mint a darab, mint a nagy,

történelmi elöadás. A kakasülön könyökölve nézem öket.

Milyen érdekesek most! Szimatolják a szelet, jobbra

néznek, balra néznek, mint ök mondják "helyezkednek".

Még semmit nem lehet egészen biztosan tudni. Rövideb-

bet köszönnek, mint tegnap vagy valamivel hosszabbat és

mélyebbet: mondom, semmit nem lehet egészen biztosan

tudni. Egyszerre eszükbe jutnak büneik, s mélyen elvörö-

södnek, zavartan krákognak, másról beszélnek. Aztán em-

lékeznek, hogy valahol, két év elött, társaságban, azt

mondták: "Azért nem lehet azt mondani, kérem, minden

kísérlet meghozza gyümölcseit!" - s felszabadultan kezde-

nek pihegni. Most ök is játszanak, a közönség. Néha tap-

solok, a kakasülön. Jobbak, különösen az árnyalatokban,

mint a hivatásos színészek.

* * * * *

Június

E hetekben, csendesen, utazni kezdek.

Már nem szeretek messzire utazni. Már csak bensöségesen sze-

retek utazni. Néhány év elött, ha megszállott az elképzelés, még

nem adtam alább, mint Bombay vagy Kína. Mint egészen kö-

zeli, útszéli úti cél, melyre ásitva gondoltam, San Francisco le-

begett szemeim elött. De most már csak lassan szeretek utazni,

nagyon lassan. Nem fontos, hogy a vonat haladjon. Az a fontos,

hogy én haladjak. Ez sokkal nehezebb.

Goethe szerint a megérkezés sem fontos. Csak az utazás fon-

tos, ez a lebegés, két állapot, az otthon és a végtelen, a meghitt

és a veszélyes között. Júniusban mindig újra utazni kezdek,

óvatosan és megfontoltan, Scott kapitány körültekintésével, s

oly gyanakodva, ahogy a lábadozó járni tanul. Néha csak a

szomszéd utcába utazom, portakaróval, sétabottal és kézitás-

kával. Felébredek az idegen szobában, s a változás csodálatos

kalandját bámulom, pislogó szemekkel, megrendülten és aláza-

tosan. Egy idegen szekrény tud oly rendkívüli lenni, mint Bag-

dad. A világ bennünk van. Idönként el kell indulni feléje.

Ez a hónap, mikor a lakás útra kél mint egy hajó, s lassan

halad életünkkel a szelídebb, melegebb égöv felé. Tegnap éjjel

még esett, májusban, valahol, a mi külön Triesztünkben; de reg-

gelre ébredve észrevesszük, hogy életünk új kikötöbe érkezett.

Pitymallatkor partra szállunk, s szemdörzsölve észleljük, hogy

idegen városban kötöttünk ki, ahol a nök és a férfiak máskép-

pen öltöznek, az utcákon változott, kissé keleties élet zajlik, s

különös, fehér félhold úszik az égen. Júniusi reggeleken, mikor

a város még az elsö höség fátylaiba burkoltan piheg, kibá-

mulok a Lánchidon áthaladó társaskocsi ablakán át a Duná-

ra, amely valahogy elemibb most, mint tegnap volt, áradóbb és

kegyetlenebb. Tegnap még úgy tudtam, hogy Göd felé halad;

ma eszembe jut, hogy a tenger felé is halad. Partjain idegen nök

sétálnak, különös, virágos ruhákban, szemükben idegen vég-

zetek csillámával, kezükben labdaütövel és piros viaszosvá-

szon táskával, melyben a meztelenség kellékeit cipelik a folyó

felé. A bennszülött gigerlik ilyenkor már felöltik a szalmakala-

pot. A levegö höfoka délfelé figyelmeztet, hogy Kelet felé hala-

dunk, a krokodilok, törökmézárusok, nyári szerelmek és a vi-

lágháború fokozott esélyei felé. Pénzt váltok, s lassan elindulok

a parton, az idegen földrész partján, június partján.

A lakás észrevétlenül megtelik virágokkal. A hétköznap, ün-

nepszerüen, virágfüzért aggat homlokára, s minden kissé húsos

e hetekben, anyagias. Az elöszobában is virágok állanak, beföt-

tös üvegben, a szekrény tetején is csokrok virulnak, mintha ál-

landóan menyegzö lenne valahol, sikolyokkal, szivarfüsttel és

rokoni csókokkal. Kissé bódultan élek e húsos érettségben, e

nem egészen ártatlan testiességben, e júniusi, meleg és kitakart

anyagiasságban. A nyaralóházak tornácain mindenfelé fiatal

asszonyok hevernek a fekvöszékekben, kócosan, kissé elhízot-

tan, délutáni szunditástól piros és meleg arccal, s önfeledt,

álomtól tikkadt mozdulattal nyújtózva bámulnak a lombos

fák távlatán át a kertajtó felé. Egészen biztos, hogy várnak va-

lakit. A kavics csikorog a kerti úton. Már jön a nyár, gondol-

ják; s behunyt szemmel, kezüket, álmosan, meleg szájuk elé il-

lesztve, rövidet ásitanak. Mire gondolnak ilyenkor? Férjek, sze-

relmesek, vigyázzatok! Itt a június. Valaki jár a kertben.

* *

Kérdés

A pálmák alatt mentem, a tenger partján, s mögöttem egy

gyermek kérdezett valamit magyar nyelven anyjától.

Miért, hogy idegenben, valahányszor gyermeket magya-

rul beszélni hallok, leküzdhetetlen szomorúság ejt meg, s

gyorsan odébb kell sietnem, valamelyik elhagyott mel-

lékútra, hogy letöröljem s elrejtsem az idegenek elöl ki-

csorduló könnyeimet?

* *

Elemek

A napon fekszem és a tengert nézem. A tengerben fiatal

leány fürdik, s a sziget és a hegy árnyéka tükrözik a vízen.

A lánytest, a hegy, a tenger, mindez most különváltan, ön-

magában létezik egy pillanatra, mintha a természet ele-

meire bomlott volna, az ösi képlet egyszerü szótagjaira.

Betüzöm e szótagokat, naptól ittasan, ahogy az elsö em-

ber betüzgette a világot.

Aztán megszólal valaki, s megint tájkép lesz az egészböl.

* *

Öreg szálloda

Megérkezni éjjel az elhagyott szállodába, amely ötven év

elött volt divatos. Apám még büszkén szállt ide. Én már

csak fanyalogva és részvéttel.

De a szálloda nem adja meg magát. Küzd az idövel, a

romlással, mint egy kétségbeesett, öreg divathölgy, aki bé-

csi ronggyal keni ráncos arcát, rizsporral fedi el szemöl-

cseit, s fiatalos, divatos mintájú leplekkel burkolja roskatag

idomait. Van mindene, ami a korszerü szállodához szüksé-

ges: a csapokból meleg víz folyik, a villanyos felvonó jár az

emeletek között, de oly csikorogva, mint a felvonóhíd egy

régi várbástya elött. Sminkelt, öreg szálloda, mely láthatat-

lan kacsalábon forog, villanyeröre.

Megjátszom a részvétet, mert sajnálom. Egészen jó szál-

loda ez, mondogatom, félhangon, a szobában. Ásatag ter-

meiben úgy járok, mintha e bútorok, ezek a színes üvegké-

pek az ablakon, e balsorstól sújtott pálmák a társalgó sar-

kában s a hozzávaló vendégek, akik kissé sértödötten

járnak ide, mert nem telik jobbra: mintha mindez csak-

ugyan "üzem" lenne, ragyogó és csillogó szállodaüzem,

unatkozó skót urakkal, életveszélyes és tébolyító kalandor-

nökkel, akik már délelött is estélyi ruhát viselnek, s hamis

fejéket.

De éjjel, mikor bög a bóra, s a régi ház minden ereszté-

kében recseg, tudom, hogy süllyedünk. Az erkélyen a ron-

gyos vászonfüggönyt tépi a szél, mint a vitorlát egy kiszol-

gált kalózhajón. A szálloda lassan úszik a tengeren, végzete

felé.

A liftesfiú elmúlt hetvenéves. Vilmos-bajuszt visel. Ott

volt a tömegben, mikor Umbertót meggyilkolták. Lassan

emelkedünk, emeletek és emlékek között, a harmadik

emelet s valamilyen történelmi magaslat felé.

* *

Szomszéd

A szomszédos szállodai szobába lakók érkeztek. Még nem

láttam öket, csak neszeiket ismergetem. Csomagolnak,

egy férfihang dörmög, fiatal nö felel, idegen nyelven, talán

lengyelül vagy hollandul. Aztán elkattantják a villanyt.

Egy tárgy, cipö vagy könyv a padlóra hull. A férfi köhög,

rekedten. Éjfél felé rágyújt, hallom a gyufa sercegését.

Így kezdödik. Néhány nap múlva majd hallom öket,

amint veszekednek, sóhajtanak, köhögnek, vagy ijedten

felkiáltanak, az álom révületében. Igy, ilyen közönséges és

rejtélyes neszekkel mutatkozunk be egymásnak. Rabitz-fal

van közöttünk, s a titok, hogy emberek vagyunk. Oly bizal-

masságban élünk, mint a családtagok, s oly idegenül,

olyan távolságban, mint a négerek és a kínaiak. A világnak

ugyanabban a dobozában élünk: már hallottam boldogan

nevetni a nöt és káromkodni a férfit. Kissé már ismerjük

egymást. Valami kezdödik közöttünk, a rokonságnak és az

idegenségnek az a rejtélyes válfaja, amely szemérmesebb, s

ugyanakkor bizalmasabb, mint minden hivatalosan elkép-

zelhetö emberi kapcsolat. A férfi, reggel és este, sokáig öb-

lögeti torkát. A nö egyszer azt mondta, németül: "Eigent-

lich Schweinerei."Aztán hallgattak.

Ezért hallgatok én is. Néha köhintek. Néha ök is köhög-

nek. Az irdatlan világban, a végtelen esélyek zürzavarában

összevegyülnek köhintéseink, s az erkélyröl, amely félig-

meddig közös, néha ugyanazt a csillagot nézzük. Pillantá-

saink találkoznak a Saturnus csillagképében. A rejtély van

közöttünk, a mindenség, az egyéniség, az emberi talány

rejtélye.

Aztán, egy vacsora után, bemutatkozunk, s marad egy

brünni fogorvos.

* *

Lajos

Este hatkor, a velencei állomáson, idegen hang dallamo-

san kiáltja: "Lajosz, Lajosz!" Lenézek a vasúti kocsi abla-

kából, s a tömegben, a mélyben, az emberek között törpé-

ket látok. Megszámolom öket: huszonnyolcan vannak.

Elöl halad a legkisebb, ünnepélyesen, arasznyi Hüvelyk

Matyi. A törpék között is van hierarchia. A legkisebb a

legelökelöbb. Ő Lajosz.

Lehajolok a mélybe, kinyújtom kezem, s örvendezve mon-

dom én is: "Lajos." A törpe felnéz; ráncos kis arca moso-

lyog. Állunk a meleg estében, két magyar, egy törpe és egy

író, aki egyméternyolcvanhárom magas, s tele van kisebb-

ségi érzésekkel.

Lajos, a törpe, nem szenved kisebbségi érzésektöl. Su-

gárzó, büszke törpe, kemény kis ember. Apró hasán arany

óralánc. Erösen kezet fogunk. Bukarestbe mennek, varie-

tébe szerzödtek. Huszonnyolcan vannak, igen; olasz, né-

met, angol és magyar törpék, nök és férfiak. Lajos ízes ma-

gyar beszéddel szól, s az idegen törpék türelmesen hallgat-

ják társalgásunkat. - "Honnan jössz?" - kérdem töle, halkan

s bizalmasan. - "Lajosmizséröl" - feleli.

Cinkosság van közöttünk, melyet az idegenek nem érte-

nek. Kis, magyar törpe, rokonod vagyok. Törpében is vál-

lallak, mert lajosmizsei vagy. Jársz a világban, s árulod tör-

peségedet; de mikor lehunyod a szemed, idegenben, elö-

adás után, Lajosmizséröl álmodsz. Add ide a kezed,

búcsúra. Szorítsd meg, így, erösen. Szeretnék adni neked

valamit az útra, az idegenség és a törpeség vándorútjára.

Szemedbe nézek és ezt gondolom: "Mégis, mégis, embe-

rek vagyunk."

S úgy válunk el, a trieszti állomáson, idegen törpék és

idegen óriások között, mint cinkosok és összeesküvök,

akik sebtében fölesküdtek valamire.

* *

Volpone

Az eredeti fogalmazásban, Ben Jonson drámájában, me-

lyet nem kurtítottak és szelídítettek ügyes, korszerü mes-

teremberek, a drámának és mindennek a végén a velencei

bíró gályára küldi az egész társaságot: Volponét és Moscát,

Corbacciót és Corvinót, az erényes polgárasszonyt és a jó-

kedvü ringyót... az egész társadalmat, erényestöl és bü-

neivel együtt, mert nem érdemes nagyon válogatni. Ez a

nagyvonalú ítélet nem moralizál. - "Elég ebböl a társada-

lomból!" - gondolja a régi bíró. S a régi nézö is így érezte:

elég ebböl a társadalomból.

Ezt a sommás ítélkezést, egy költö spleenes-hanyag szín-

vallását, mi, finnyásabb és fejlettebb jogérzékünkkel már

nem bírjuk el. Ilyenkor érezzük, hogy az igazság félelmes,

önkényes és korlátlan valami. Mi már csak a jogban hi-

szünk. Ben Jonson még hitt az igazságban.

* *

A mosoly

Maupassant ott virrasztott Schopenhauer halottas ágyá-

nál, s arra ébredt, hogy a halott arca mosolyog. Igen, az

ember végül megért valamit, és szelíd lesz.

* *

Morfium

Három fiolában kilenc köbcenti morfiumot örzök. Néha

felnyitom a fiókot, megpillantom az üvegcséket, megnyu-

godva, mint a zsugori, aki valamilyen csodálatos kincset

kuporgat. Ez a kincs a halál, az édes és álmos halál, melyet

nem vehet el tölem senki. Évek múlnak el, és nem gondo-

lok e fiolákra.

De néha kézbe veszem a finom üvegcséket, és jókedvü

leszek. Nem lehet olyan nagy dolog a halál, nem lehet bor-

zalmas sem. Nincs színe, nincs íze. Nincs térfogata. Nincs

jellege. Minden földi szó tökéletlenül írja le. Minden, amit

mondhatunk, meghatározás; de a halál a meghatározások

ellentéte. Felemelem a fiolákat, a világosság felé tartom az

üvegcsét, aztán vállat vonok és élek tovább.

* *

A reggeli

Az éjszaka után, melynek sötét leplei alatt feltakarták

meztelenségüket, a szálloda napos reggelizöerkélyén talál-

koztak. A nö mézet kent fel a kettévágott tejeszsömlyére, a

férfi gyümölcsöt evett és tányérját nézte.

Láttam öket éjjel, vacsora után, eltünni az éjszaka kapu-

jában, s láttam öket most, amint megint feltüntek a nappal

egyezményei között, kölnivízszagúan, megfürdötten, sport-

ruhában. A férfi túlzottan, hangsúlyozottan udvarias volt a

reggelinél; a nö komoly és szertartásos.

A csodán, az ismerkedés, a nagy és egyetlen ismerkedés

csodáján túlestek éjszaka. Ami most következett, az már

törvényszerü volt: viszonyuk lesz, vagy összeházasodnak,

vagy boldogok lesznek, esetleg kínozzák egymást. Mindez

már nem is érdekelt senkit, csak a rokonokat, s esetleg -

késöbb - az ügyészséget. De a reggelinél még komolyan

ültek, azzal az elfogódott ünnepélyességgel, mintha vala-

hol orgona zúgna, vagy zászlókat lobogtatna a nyári szél, s

mindez miattuk történik, s egy vándor Isten tiszteletére.

De a nö még nem tudta, hány cukorral issza a teát a férfi.

Még csak egymás testét ismerték. Ezért, lehajtott fejjel, za-

vartan mosolyogtak és szégyenkeztek.

* *

London

Londonra gondolva legerösebb, minden mást elnyomó

emlékem az a szag, mely Whitechapel egyik mellékutcájá-

ban áradt felém, olyan erövel és dühvel, mint egy részeg

útonálló: annak a macskamészárszéknek szaga, amelyben,

az állatpiac mögött, májat és zsigereket árulnak londoni

macskák számára.

* *

Zivatar

Talán ezért érdemes élni: kiállani a zivatarba, fedetlen fö-

vel, csapzott hajjal, várni az istennyilát és az égzengést,

farkasszemet nézni a sötét éggel és a felhökkel, tudni,

hogy Valaki kezében tart, a tengeren is, mikor a hajók ár-

bocán megszólal a lélekharang... Szépen, igazán kellene

elpusztulni. Zuhogj csak, végzet, zivatar.

* *

Szemérem

Ez a nö szégyenlös volt. Ezt mondta:

- Megoperált, és aztán késöbb viszonyt kezdettünk. Egy-

szerre elszégyelltem magam. Egy sebész elött, aki vájkált

beleinkben, másképp meztelen az ember. Mintha az

epémmel vagy a májammal lett volna viszonya. Kezem di-

csérte, de volt egy pillanat ismeretségünk során, mikor

vastagbelemet is simogatta. Nem szeretem az ilyesmit.

Ezért szakítottam is vele, idö elött. Nem szeretek túlságo-

san meztelen lenni. Egy nö mindig örizzen meg valamilyen

fátylat: egy kombinét vagy legalább az epidermiszét. Ami

alatta van, az magánügy.

* *

Párizsi vasárnapok

Néha visszatér és megkísért a párizsi vasárnap délutánok je-

ges, nyirkos unalma. Kegyetlen emlék ez, olyan a szaga,

mint egy nedves, hideg ágynak, melyben nem tudtál elalud-

ni. A bistrók, ahol az alkoholisták kártyáznak; a párizsi kávé-

házak, különös fanyarságukkal és rosszindulatukkal; azok a

rettenetes órák, mikor fel és alá jártam az irdatlan városban,

a Montmartre-tól a Montparnasse-ig vagy künn az elöváro-

sokban, ahol mindennek húgyszaga volt; a boulevard kávé-

zói, az utcai nökkel, az ögyelgö, francia stricikkel és az

ögyelgö, francia tökepénzesekkel, akiket nem lehet egymás-

tól olyan egészen pontosan megkülönböztetni; a lapok va-

sárnap délutáni kiadásai, az ostoba sporthírekkel s az os-

toba miniszteri beszédekkel s a frissiben leleplezett Hösök

Emlékszobrának fényképeivel; a hideg fények a Champs

Elysées házainak homlokzatán; a nadrágtartós házmesterek

a Bois pázsitján, ölükben gyermekkel, borosüveggel és cipö

nélkül, lábszagukkal elpestisezve a Bois csalitjait; ezek a ló-

versenyek, mikor az ember port nyel és tülekedve rohan az

utolsó verseny végén a társaskocsi felé; ez a kietlenség és vi-

gasztalanság, ez a civilizált otthontalanság, ez a nyirkos és

hidegen ragadós, fanyar reménytelenség - mindebben volt

valami a börtönök, a nevelöintézetek és a kórházak vasár-

napjaiból. London vasárnap üresebb, de melegebb, embe-

ribb. Párizs vasárnap kegyetlen és félelmes. Ez a város, ahol

csak dolgozni és élvezni lehet. A pihenéshez nem értenek.

* *

Készenlét

Minden sort olyan figyelemmel kellene írni, mintha rög-

tön utána a halál tenne pontot a mondat s az író életének

végére. Végzetesen kellene írni, jóvátehetetlenül. Ugy kell

írni, mint akinek nincs ideje többé kijavítani központozást,

jelzöt és jellemet. Csak egyszer élünk? Nem biztos. De

csak egyszer írunk. Ez biztos.

* *

Horoszkóp

Nem nagyon hiszem, hogy a Kos jegyében lényegesen

megváltozzék, ami elviselhetetlen volt már a Bak és a

Skorpió jegyében is. Minden Jel és Jegy alatt virul a Föl-

dön valami érthetetlen és reménytelen, ami ugyanakkor, a

Jegyek ellenére, sugárzóan és tündökletesen független a

kozmikus világtól. Ez a valami a te sorsod és az enyém.

Mi csináljuk. Ezt makacsul hiszem.

* *

Goethe, nyáron

Goethe két irányzatot gyülölt: a demokráciát és a hazug,

túlzó nacionalizmust. E sugaras, forró nyári napon, mikor

világszerte úgy villog a nacionalizmus, mint a kivont szab-

lya, s a világ egyes részein úgy sistereg a demokrácia gyülö-

lete, mint ahogy spanyol Fülöp papjai gyülölhették az eret-

neket, elgondolkozom, mit is csinálna Goethe? Valószínü-

leg ugyanazt; angol metszeteket rakosgatna, négy-öt sort

írna a Faust második részének szövegéböl, diskurálna

Müller kancellárral vagy Eckermannal, gyanakodva és hi-

degen felelne fiatal költök lelkes leveleire, s szigorú levelet

írna kiadójának a Hermann és Dorothea elszámolásai ügyé-

ben. Nem tehetne mást. Ezért volt Goethe.

* *

Szelíd emlék

De az sem volt rossz, mikor csempészek voltunk egy dal-

tnát városban, százötven év elött, s naphosszat ott lebzsel-

tünk s ögyelegtünk a forró mólón, lestük a bárkák rozsda-

szín vitorláit, titkos jelekkel integettünk az orgazdáknak,

kik pálinkát és édes görög bort mértek a part menti csap-

székekben, s éjjelenként késeket köszörültünk és arany-

port kevertünk el dohányzacskónkban a puskaporral, míg

szeretönk a zsandárokkal cicázott lenn a söntésben, s esös

idöben néha még sajgott a golyó helye, melyet a Darda-

nellák közepén kaptunk tomporunkba, mikor hasist és kí-

nai selymet loptunk át éjszaka Görögországból - így él-

tünk, öcsém! Tanulj csak.

* *

A mexikói

Néha gondolnom kell arra a mexikói házügynökre is, aki

az újságban ezt a szót olvassa: "magyar" vagy "Budapest"

- s egy pillanatra felnéz a levegöbe, s lát valamit, egy em-

bert vagy egy tájat, vagy egy fénykép emlékét, mely szá-

mára azonos a magyarsággal és Budapesttel. Ez a homá-

Lyos és zavaros képzet is vagyunk. Pontosan úgy lát en-

gem, élesen és lehetetlenül, mint én öt, a budai

kávéházban, mikor az esti lapban ezt a szót olvasom:

"Mexikó." Nem tudunk semmit egymásról. Nagy Sán-

dorról többet tudok, mint e mexikói kortársról. Nemcsak

a térben és idöben élünk; az öntudatlanságban is.

* *

Az uszoda

A hatóságilag engedélyezett meztelenség mögött, a vízben

és fényben áztatott pucér tagok mögött dereng egy másik

meztelenség, melynek nem volt célja az "egészség", sem a

"testkultúra", még az érzékiség sem volt célja; egyáltalán,

nem volt semmi célja. Ez a másik meztelenség, a Paradi-

csomi, emlékszerüen villan föl a levetközött testek láttára.

A bünbeesés - most már emlékezem - nem a meztelen-

séggel kezdödött, hanem az öltözéssel.

* *

Céline

Louis Ferdinand Céline a szemét zsenije. Nincs még egy

író a világirodalomban, aki ilyen szakértelemmel, ilyen

korlátlan szenvedéllyel, ilyen alaposan és rettenthetetlenül

dugta volna orrát mindenbe, ami elviselhetetlenül büdös

az életben. Céline a kosz lángesze. Hódolattal nézem mü-

vét, csak könyveit - éppen tartalmuk miatt, higiénikus

okokból - nem örzöm meg szobámban.

* *

Bártfa

Háború végén Bártfára mentünk nyaralni. Kis lakóházat

béreltünk itt, "Zöldike" nevü bérvillát, ahol kevéssel elébb

az orosz megszálló csapatok tanyáztak, jóindulatú musz-

kák, akik - sietségükben - felnyitották a zongora tetejét, és

a húrozatba piszkoltak. Ezt csak késöbb vettük észre, mi-

kor zongorázni kezdettünk, s a húrok kissé tompán zen-

gettek. A nyár eltelt azzal, hogy tisztogattunk az oroszok

után. A megszállók már évekkel elébb elvonultak a vidék-

röl, de valamilyen makacs piszok maradt utánuk, nemcsak

a zongorában, nemcsak a "Zöldike" szekrényeiben, ha-

nem az erdöben is.

Vérmes és szenvedélyes nyár volt. Az erdöben medvét

láttunk, amint két karral legelte a málnát, és közeledtünkre

kényelmesen elcammogott. Valami veszélyes, sürü és édes

volt ebben a nyárban. A kútnál kaftános lengyel zsidók sza-

ladgáltak elragadtatva egy csodarabbi körül, sebesült tisz-

tek ültek sápadtan a sétány padjain, s mindig zenéltek va-

lahol, kissé hamisan és izgalmasan. A fürdöorvost - becsü-

letszavamra - így nevezték: "Dr. Kanári." Nyár végén el-

utaztunk Bártfáról, s megtudtuk, hogy véget ért a háború,

s valami váratlan, félelmes és kiszámíthatatlanul veszélyes

kezdödött helyette: a béke.

* *

Haza menni

Egy napon el kell dobni mindent, mindent, órát, bútort és

müveltséget, s haza kell menni a szegényekhez. Nem lehet

másképp. Ők az erösebbek. Mindegyre hívnak.

* *

A hegyek között

A társaskocsi reggel hatkor indult Fiuméból, csatakos

ködben; hét óra felé már a hegyek közé értünk, jeges szél

csattogott és hideg fényrongyok lobogtak a sziklák or-

main. Az utasok közül most felállt egy fiatal nö, irattáská-

val kezében, horgolt kabátkában, szökén és nemesen; s le-

szállt. A sziklák között állott, emberi lakóház nem látszott

sehol, s a fiatal nö elindult a kopár fennsíkon, kezében az

irattáskával, könnyü és elökelö léptekkel, mintha csak té-

vedésböl járt volna Fiuméban, s igazi otthona ez a kopár

világ, a sziklák, a hajnali fény és a szélvihar. Nem nézett

vissza. Ég veled, gondoltam, ég veled, te kedves, te gyö-

nyörü, te érthetetlen.

* *

Hazám

"Szeretlek", hazám? Nekem nem adta a sors ilyen egysze-

rüen ezt az érzést. Mennyire irigylem azokat, akik iparból

vagy gondtalan készségböl, könnyü szóval tudnak vallani

neked! Én már csak így merek gondolkozni felöled, éjfél

után, egyedül szobámban, e félelmes mühelyben, ahol a

szavakat reszelem és vizsgálom és megmérem igazi érté-

kükre. Milyen jó nekik, a könnyü szavúaknak és boldo-

goknak, akik vezércikkekben és tetszetös, lelkesen kongó

versekben tudnak ünnepelni, hazám! De én most írtam le

elöször ezt a szót, ilyen nyersen és végzetesen egyszerü

formájában, s zsibbadt kézzel, sápadtan hajolok föléje,

hallgatom zengését, vizsgálom betüit, ízlelem értelmét, ezt

a félelmes és végzetes értelmet, amely egyszerre élet és ha-

lál, s amelyet "szeretni" vagy "nem szeretni" csak az osto-

bák és frivolak tudnak. Hazám. Két magánhangzód azo-

nos a halál magánhangzóival. Mert halálos erö vagy, ha-

zám, erö, mely nem bocsát el. Minden te vagy, minden

benned van. Megadom magam.

* *

Az ébredés

A nagyvárosi reggelekben, az ébredés pillanataiban gyer-

mekkori emlék lappang: a villamos csilingel a csukott re-

dönyök mögött, gépkocsik tülkölnek, idegen emberek be-

szélnek és sietnek, felfoghatatlanul érdekes, értelmes és

nagyszabású, fövárosi irodák és munkahelyek felé, ahol iz-

galmasan jövedelmezö és nagy fontosságú munkával töltik

napjukat - ilyenkor mindig a vidéki fiú ébred bennem,

akit apja egyszer Pestre hozott, s aki reggel a homályos

szállodaszobában a villamos zörejére ébredt, s egyszerre

félt és dobogó szívvel örvendezett, mintha valamilyen cso-

dálatos világba jutott volna, ahol minden gombra jár, s

csak meg kell nyomni a csengöt, és a pincér már hozza is

ezüst tálcán a csodálatos fövárosi reggelit, a gyümölcsöt, a

kávét, a sonkát és az életet.

* *

Shakespeare, a népies

Tulajdonképpen jobb szeretem e népies angol Shakes-

peare-kiadásokat, a színes mellékletekkel, melyek úgy hat-

nak, mint egy meséskönyvben a jámbor képek, eszményi

hösökkel és förtelmesen eltorzított vasorrú bábákkal,

négyfülü óriásokkal, mokány Hüvelyk Matyikkal: ez az

igazi, mert Shakespeare mese is, népies is, valami egészen

egyszerü és örök, tele vérrel és fenséggel. Csak a népmese

és csak a zseni müve bírja el az ilyen illusztrációt. Az egé-

szen nagy dolgok kissé giccsesek is, népiesek. Cervantes is

az. A Werther is az. Shakespeare is.

* *

Hinta

S mégis van az egészben valamilyen rejtélyes, magyaráz-

hatatlan egyensúly. Néha már azt hiszed, kiborulsz, olyan

erövel röpít a magasba és ejt a mélybe - s ez a halálos len-

gés mégis öntudatos, csodálatos törvények vigyáznak

reád, egy mértani képlet rögzített ábrája vagy... Hinta. Va-

lami tartja, fogja az egészet.

* *

"Szeress!"

Hányszor hallottuk az életben ezt a könyörgést, ezt a pa-

rancsot, ezt a kétségbeesett kiáltást, mintha a halál kapu-

jából ordították volna, mintha a szégyen és a pusztulás

gödreiböl vonítottak volna fel az égre. "Szeress!" Mintha

valaki fukarságból vagy gonosz szándékkal megtagadna

egy sorvadó lélektöl valamilyen alamizsnát, mintha igazán

hatalmasok lennénk, csak nem akarunk élni hatalmunk-

kal, mintha valamilyen megfontoláson vagy elhatározáson

múlna, hogy szeretünk valakit! "Szeress!" Mintha egy el-

kárhozott könyörögne: "Ments meg!" Mintha egy halál-

rasebzett kiáltozna: "Segítség!" De hiszen akarok, akarok

segíteni... nesze, egy pohár víz! Nesze, pénz! Nesze, gyön-

gédség! A többit, ami kell hozzá, hogy szeresselek, úgyis

csak te adhatod.

* *

A pótkötet

Egy író müve nemcsak az, amit megírt. Minden nagy író

után marad egy vagy több pótkötet, melyet nem írt meg:

kötetek vagy színdarabok, melyeket a közönség, a közíz-

lés, a korszerüség, a divat követeltek töle, s az írónak volt

ereje ellenállani, megtagadni ez aljas és bárgyú óhajokat.

Ez az ellenállás a mü másik része, a láthatatlan. Néha ez a

döntö, az igazi.

* *

A fjordok

Gondolj arra, hogy a fjordok között sem lettél volna bol-

dog.

* * * * *

Július

Már reggel, ébredéskor, van a levegöben valami vészhírszerü.

A madarak hajnali fél három felé kezdik. Háromtól ötig vitat-

koznak, készülnek a napra, az életre. Ezek a titkos órák.A vá-

ros savanyú lepleibe göngyölten alszik, gyötrötten és aléltan ké-

szül a nappal harmincnégy fokos végzetére. De a kora hajnal,

ez a gyöngéd, nemes és szagos júliusi hajnal az érettség egészsé-

ges és üde illatával lélegzik. Erkélyemen állok, reggel négykor, a

fák között, hallgatom azt a finom zizegést, mellyel a fák ébred

nek. Igen, ez a nyár, gondolom; s mintha elborítana egy érzés,

amely nem alkudozik többé, s tele van egyszerü, testi emlékek-

kel: egy uszoda szagát érzem, a kajszinbarack illatát, annak a

viaszosvászonnal behúzott hencsernek hüvös szagát, melyen

diákkoromban hasaltam júliusi délutánokon, s Jókait olvas-

tam, boldog habzsolással, a "Köszívü ember fiai"-t és "Erdély

aranykorá "-t. Azután egy domboldalt látok az alkonyatban,

apám megy a jegenyék alatt, puskával kezében, elötte Castor és

Pollux, a két barna vizsla, anyám a kertilak tornácán áll, fehér

pongyolában, s a táj tele van barna és kék alkonyati árnyak-

kal. Negyvenéves lehet e pillanatban apám; sárga szalmakala-

pot visel, s vadásztáskájáról véres szemü fürjek lógnak le. A fü-

zest látom, a sekély vizü folyó partján, a porfelhöt az ország-

úton, a teleholdat a meleg éjszakában, Nepomuki Szent János

szobra felett. A szobor orrát letörték részeg vándorlegények.

A tücsköket hallom. Az éjszakában nök nevetnek valahol, a

füzes közt tót leányok fürdenek a folyóban. Ez a nyár, ilyen

volt, emlékszem.

Hajnali ötkor bemegyek szobámba, becsukom az ablakot. Iró

vagyok, mesterséges klimára van szükségem, hogy dolgozni tud-

jak. Nem lehet strandra járni júliusban és írni. Nem lehet negy-

venfokos napfényben tántorogni az olvadó, szortyogó köztere-

ken és írni. Az írás nem természetes mesterség. Sötét szobában,

villanyfény mellett, e mesterkélt klímában dolgozom. Az ember

maradjon hüséges mestersége feltételeihez. A bányász sem tehet

másként, csak a nyirkos sötétben találja meg az ércet, melyet ke-

resni és megtalálni élete egyetlen értelme. Így vigasztalom ma-

gam, amíg napközben - a külvilágból - csapzott küldöncök ér-

keznek, és rémhíreket mesélnek. Olvad az aszfalt, mondják,

megöltek egy krupiét, az emberek ájuldoznak az utcán, a levegö

elemeire bomlik a höségtöl, minden erjed, rothad és málladozik.

A sötét lakásban nesztelenül élek, meghallgatom e híreket, az-

tán visszaülök asztalomhoz, s egy-két sort írok, esetleg a nyár-

ról, az égésröl, a préritüzröl, mely pusztítja a külsö világot. Mit

csináljak, mikor ez a dolgom, kánikulában is?

Este hét felé lemegyek az utcára. A nap még villog a János-

hegy fölött, sárga dühvel, egy haldokló ámokfutó dühével. A gép-

kocsi, mely a szerkesztöségbe visz, dülöngél a meleg kövek kö-

zött. Odabenn most kezdünk dolgozni, mikor a többiek - mi-

niszterek, öntözök, mozdonyvezetök - napi munkájuk után

már a zuhany alatt állanak. A szürkésfekete forróságban dolgo-

zunk, mint a néger fütök a hadihajó kazánja elött. Munkások,

újságírók, írók, ingujjra vetközve járunk a folyosókon, verek-

szünk az elemek lázadásával, a szellemi munka testi feltételei-

vel. Formába öntjük a párás, néha véres anyagot, melyet a forró

nap megérlelt. Éjfél felé, munka után, sápadtan megyünk az ut-

cákon, lehetöleg korrekten öltözve, mint a trópusokon a fehérek,

akik kénytelenek fegyelmezettek maradni akkor is, mikor a ter-

mészet fegyelmezetlen s a bennszülöttek elvesztik fejüket.

Hajnali háromkor megint künn állok az erkélyen. Hallga-

tom a madarakat. Arra gondolok, hogy az irodalom a mérsé-

kelt égöv terméke. A trópusokon csak élni lehet. S még ezt gon-

dolom, tikkadtan és honvággyal: nem is lehet rossz, a trópuso-

kon. Nem is lehet rossz, élni, alélni az élet ötvenfokos, halálos

ölelésében; élni, csak élni.

* *

A fa

A nyár híg oldatában, az éles fényben, a domb fölött, az

erdö fölött, a hegy csúcsán áll a fa, egészen egyedül. Lom-

bos ágait, mintegy fohászkodó mozdulattal, az égnek

emeli; magánosan áll és engesztelhetetlenül. A táj és a te-

remtés fölött áll és sopánkodik. Az erdö fölött áll, melyhez

tartozik, melynek eltévedt gyermeke; különc módra áll a

hegy tetején, mint Nietzsche, sértetten és kétségbeesve,

Sils Mariában, egy civilizáció fölött, az örület és a végte-

lenség peremén. A világ fölött áll, a nyárban, szerencsétle-

nül és gögösen.

De az erdö a mélyben, százezer fatörzsével, elvész a pu-

ha párában, meleg köddel lélegzik, sürün összetapadva,

alázatosan és boldogan.

* *

A csillagok

Ezen a nyáron elöször láttam közelröl a csillagokat. Éjjel,

a kert fölött, hirtelen felragyogtak, mind a többezer millió,

milliárd és billió, az összes tejutak és ködfoltok, s a meg-

hittek és népiesek is, a Fiastyúk, a Medve, a Göncöl sze-

kere. A Sarkcsillag ökölnyi volt ez éjjel, s villogott, oly ér-

telmes fénnyel, mint egy világítótorony csóvája. Már me-

teorok is estek.

A világegyetem ismerös volt, barátságos. Minden a he-

lyén állott, az összes csoportok és csillagképzetek, végzetes

ismerösséggel és hagyományosan. Meg fogok halni, gon-

doltam, de lelkemnek köze van az örök csillagokhoz. Panta

rei? O, milyen lassú mozgás ez! Az ember igényei számára

csaknem az örökkévalóság ez a lassú ütem.

Hannibál még látta e csillagokat, s Mózes, Krisztus és

Ábrahám is látták, s Napóleon még ugyanezt az égboltot

bámulta a piramisok tövéböl. A világ stabil! - gondoltam

megkönnyebbülten. A csillag, amely alatt születtünk és ha-

lunk, nem változik.

A Marsba utazni - gondoltam még -, minek? Milyen sze-

gény a Lélek, mely úgy nézi a nyári eget, mint egy menet-

rend esélyeivel telített pályát! Nem utazni sehová, csak él-

ni, a végtelenben, a csillagok alatt, lélegzeni, s meghalni a

világürben a csillagok alatt, csukott szemekkel, a nyári éj-

ben, s felpillantani az égre fényes szemekkel, melyek csil-

logni kezdenek, ha a csillagok fénye reáesik.

* *

A lakcím

Ez az érzés, mikor észrevesszük, hogy elvesztettük a lak-

címet. Valahol arra kellett menni, balra, befordulni az ut-

casarkon, aztán egy borbélytábla következett, aztán egy

nö arcának emléke a gyermekkorból, egy hangjegyfüzet,

földszintes ház, akác, aztán a lépcsök, melyeken felhalad-

va lakásajtó elé érsz, az ajtón neved, csak le kell nyomni a

kilincset... mindezt pontosan tudod és ismered, s köz-

ben kiüt a hideg verejték homlokodon, mert ugyanakkor

pontosan emlékezel és érzed, hogy mindez hazug és ha-

mis, nem az igazi lakás, nem ide kellene hazatérned, va-

lahol másutt, egy más utcában, más lépcsöházból nyílik

egy ajtó, ott kellene becsöngetni, ott vár az ebéd vagy a

munka, vagy a szerelem, az igazi. De azt a lakcímet elfe-

ledted.

* *

Byron

Goethe azt mondta róla: "Csak akkor nagy, ha költ; mi-

helyst gondolkozik, gyermekes."

S nem mondta tovább, amit érzett: "Az igazi zseni tud

gyermekes lenni, mikor költ; s akkor nagy, mikor gondol-

kozik."

* *

Közérzés

Egy fának dölt, cigarettája tüzét nézte, csendesen mondta:

- Mindig van valami, amire áttehetem. A spanyol polgár-

háború. Egy rossz író pocsék müve. Vagy esik. Vagy nem

jött el valaki. S mindig van valamilyen általános, bizonyta-

lan ok és ürügy - a "korszak", az "idö", az "emberiség",

mely ilyen vagy olyan, aljas és reménytelen - s ami okoz-

za, hogy felnézek olvasás közben a könyvböl, vagy izgatot-

tan az ajtó elé megyek, ha csöngetnek, vagy úgy érzem, le-

velet, kiáltványt kellene írni, melyben tiltakozom és köz-

löm a világmindenséggel, hogy nem tehetek róla és nem

vagyok azonos.

Mindez igaz is: a spanyol polgárháború elviselhetetlen

disznóság, az emberiség minden csepülést megérdemel.

Csak éppen - közben, amíg némán vagy hangosan vádas-

kodom és sopánkodom - titokban tudom, nem erröl van

szó. Az a valami, amit közérzésnek neveznek, nem függ a

kánikulától, sem a háborús esélyektöl, sem a kapitalizmus

válságától. Az a valami én vagyok, az a közérzés én vagyok.

Én mulasztottam el valamit, én nem voltam elég erös, bá-

tor, aljas, alamuszi, hösies, jó vagy kegyetlen valamihez.

Ezért rossz a közérzésem, tegnap és örökké.

Eldobta a cigarettát, eltaposta, nyugodtan mondta:

- Tegnap és örökké.

* *

A pillanat

A pillanat, mikor lejöttem a hegyröl, s édes, könnyü és

büntudatlan boldogságérzettel telt meg a világ. A pil-

lanat, mikor felébredtem, október végén, hajnalban, s

észrevettem, hogy megértem valamire: az életre vagy a

halálra; s a két lehetöség között nem éreztem olyan iz-

galmas különbséget. A pillanat, mikor a test elveszti ér-

telmét egy életérzés üde zuhatagában s a pillanat, mikor

a test visszakapja félelmes értelmét, a szerelem és a halál

kalandjának rendöri tényében. A pillanat, mikor meg-

szólal a zene, egy homályos teremben vagy egy félig csu-

kott ablak mögött, esöre hajló idöben. A pillanat, mikor

érzed a végzetet. A pillanat, mikor erösebb vagy a vég-

zetnél.

A pillanat, ez a rövidzárlat az idö áramkörében. A pilla-

nat, ez a végtelenül sürített idö, ez a tömény végzet.

* *

Menyecske

Férjével érkezik, széles karimájú, kerek szalmakalapot vi-

sel, s oly büszkén néz körül a kertben, ahol csalódott sze-

relmesek és öreg házaspárok ültek, mint aki egyetlen mes-

terfogással megjavította a világi szerkezetet. Körülötte

minden boldogtalanság, megszokás, viaskodás és unalom.

Ime, lehet másként is! - mutatja boldog mozdulattal, mi-

kor belekarol férjébe, s szikrázó szemekkel körülnéz a fák

és emberek között.

A férfi kissé szégyenlös, lehajtja fejét.Testi titkukat mesz-

szire kiáltják, s a testiség, melyet hirdetnek és kilélegzenek,

olyan hatóságilag jóváhagyott, mint egy nyilvános illem-

hely szalmiákszagú testisége. Boldogságuk garantált, pe-

csétes. De a boldogság, az igazi, gondolom, hétpecsétes,

mint a titok.

Beleesznek egymás ételébe, azzal a kezdö torkossággal,

mint általában fiatal szerelmesek, akik szívesen elcserélik

lábukat és kezüket, vegyítenek mindent, ami testi lehetö-

ség, az ól édes meghittségével röfögnek össze. Ugy látszik,

jó nekik. Kissé levegötlen az ilyen boldogság; én már csak

a magaslati levegöt bírom, a magány négyezer méteres ma-

gasságát, az ózont, az emléket. Mindenesetre mélyen meg-

hajlok a menyecske elött, s tisztelgek, mint a vándor tiszte-

leg, aki Tibetbe megy lámának, az út menti parasztház

aludttejes idillje elött.

* *

Krúdy

Amint távolodunk testi emlékétöl az idöben, mind rejté-

lyesebb, mivel töltötte napjait, pontosabban az órákat,

mikor nem írt. Természetesen kocsmázott, aztán a szer-

kesztöségeket látogatta, mint egy számüzött angol úr, ol-

dalt hajtott fejjel, öszesen és elegánsan, szótlanul üldögélt

titkárok asztala elött, szerkesztöségi nagyurak elöszobái-

ban. Aztán elment külvárosi kávéházakba, zsokék között

ült, sört, pálinkát és mérges feketéket ivott. A nökre nem

sok idöt áldozott. Olvasott, de csak úgy, mint aki patience-

ot rak.

Sokat dolgozott, de müve, mely a legnemesebb anyag-

ból készült, nem foglalkoztatta feladatszerüen; úgy írt,

mint egy úriember, aki éppen ráér. Mégis, mit csinált, az

életben? Ez az élet most, müve varázsos ködfátyolán ke-

resztül, keletiesen titokzatos. Emlékezem egy délutánra,

mikor órákon át szótlanul ültünk a "London"-szálloda ká-

véházában; lapokat olvastam, Krúdy körömollót kért a klo-

zettes asszonytól, s komolyan és aggályosan nyesegette



halványkrém színüre mosott selyeminge kézelöjének fes-

lett rojtjait.

* *

Szerelem

A szerelemben éppen olyan kevéssé lehet "természete-

sen" viselkedni, mint a müvészetben. Az érzés és a vágy

csak bizonyos formanyelven szólalnak meg. Van közben

mosoly, pillantás, félszavak, udvariasság. Nem megy

másképp. Mintha valaki gyilkosság közben bókokat mon-

dana.

A franciák, a görögök, a kínaiak tudják ezt. Nem elég

szeretni; közben gondolni is kell valamit. Két érzéshullám

között ki kell fújni orrunkat; két "természetes" mozdulat

között meg kell menteni az emberi együttélés alapfeltéte-

leit, a tapintatot, a civilizációt. Valamilyen érzékfeletti mü-

veltség és tapintat is kell hozzá. Mintha az ember, miköz-

ben életre-halálra szorongatja az áldozat torkát, mindegyre

azt mondaná: "Pardon."

* *

Kivert kutya

Ez a kutya házörzönek született; de senki nem kívánja,

hogy örizze a városi házat, melynek erkélyén tanyázik nap-

pal és éjszaka. A házat a rendör örzi, továbbá tételes tör-

vényeink, aztán a házmester, s bizonyos ravasz villanyos

szerkezetek, csengök és zárak, melyekkel védekezünk fele-

barátaink ellen.

A kutya mégis örzi a házat, mert ez a törvény, mely él

szívében. Áll az erkélyen és megugatja az elhaladókat,

spontán és fölöslegesen. Minden neszre ügyel, olyan

eröpazarlással teljesíti kötelességét, mintha igazolni kel-

lene létezésének jogosultságát a mindenségben, valami-

lyen felsöbb hatóság elött, a csillagos ég alatt, ahol ku-

tyák és emberek élnek, ólakban és házakban, bizalmat-

lanul és reménytelenül. Valahányszor elmegyek az erkély

alatt, megugat. Ilyenkor megemelem kalapom és felszó-

lok:

- Ez a helyes, látod. Ugass, az ég alatt, fölöslegesen,

mert ez a dolgod. Én is így csinálom.

* *

Tolsztoj

Nem volt még negyvenéves, mikor megírta a Háború és bé-

két. Ekkor már mindent tudott az emberekröl, természe-

tükröl és végzetükröl. Tudása valóságos volt, embertelen,

a zseni és a müvész rejtélyes értesültségével tudott fiata-

lokról és öregekröl, becsvágyról és szerelemröl, unalomról

és hösiességröl. Egy-egy mellékmondatban, egy-egy alak

rajzában igazibb lélekelemzönek bizonyult, mint a kései

bölcsek, akik módszeresen vetették magukat e szakmára.

De valószínü, hogy a csillagokról is tudott legalább any-

nyit, mint egy elsörangú csillagász.

Az író értesültsége személyfölötti. Az író nem "müvelt";

csak a szakember müvelt. Mindig gyanús, valahányszor

egy író "müveltségét" hallom dicsérni. Mint mikor egy nö-

röl tapintatosan mondják: szereti a természetet és a zenét

is. Ilyenkor baj van a nö szépségével vagy nöiességével. Az

író természetesen müvelt, mert az alapanyagot ismeri,

melyböl a szakszerü müveltség kiválik.

Goethe nem akkor nagy, mikor a Farbenlehre tanulságait

bolhássza, hanem a nyolcsoros versben, mikor elcsodálko-

zik, hogy él és meg fog halni. Ilyenkor igazán "müvelt".

Tolsztoj semmit nem értett a stratégiához; de Napóleon-

hoz, ahhoz a rejtélyes emberi anyaghoz, amiböl Napóleon

lett, értett. Ez a másik tudás megbízhatóbb.

* *

A tenger

Álmaimban hallom néha a tengert. Ilyenkor leküzdhe-

tetlen vágyódás fog el, oly mély és fájdalmas honvágy,

hogy álmomban kicsordul könnyem és lecsurog arco-

mon. E hajnalokon arra ébredek, hogy szájam szélén va-

lamilyen sós íz tapad meg, mintha - az álom különös va-

lóságában - csakugyan a tengerben mártottam volna

meg arcomat.

* *

A turisták

A turisták, ezek a gépesített nomádok. Schopenhauer

gyülölte öket.

* *

Kölcsönök

A világirodalom tele van apró, baráti kölcsönökkel. Byron

adott Puskinnak, Stendhal adott Flaubertnek, Baudelaire

kölcsönkapott Poe-tól, de aztán vissza is adta a kölcsönt,

mint ezt Valéry nyugtákkal kimutatta. Shakespeare-hez há-

romszáz éven át úgy jártak apró kölcsönökért az írók,

mint egy bankba. Nincs ez másképp. Csak a kontár hiszi,

hogy ös és elöd nélkül érkezett. Az író alázatos, tudja,

hogy személy szerint adósa elödjeinek. Goethe aggályosan

számon tartotta hitelezöit, a görögöket és Shakespeare-t, s

élete végéig törlesztgetett.

* *

Negyven felé

Negyven felé minden ember élete megtelik valamilyen

tömény gyülölettel. Legkevesebben tudják, mit és kit gyü-

lölnek. Csak forgolódnak és nem értik, s morognak és

visszafelelnek, vagy elhallgatnak, mert "nem érdemes",

aztán váratlanul felüvöltenek, az asztalt csapkodják, vagy

belépnek egy politikai pártba. Akkor végre szabadon

gyülölnek. Negyven felé minden ember megérik a politi-

kára.

* *

Egyedül

Minden ember és minden nemzet életében felvirrad a

nap, mikor meg kell érteni, hogy semmire és senkire

nem számíthatunk e világon: egyedül vagyunk. Ez a nap

pontosan olyan kedd vagy csütörtök, mint a többi. Reg-

gel még jártak a vonatok, s az ember bement a kávéház-

ba és cigarettát kért a pincértöl. Aztán, fél tizenegy felé,

két hír között, megtudta, hogy történt valami; a meny-

nyezetre nézett, homlokát dörzsölte, kissé elvörösödött.

E pillanatokban megtudja az ember, hogy másíthatatla-

nul egyedül maradt a világon. Ez a pillanat, mikor min-

den ember - néha fogcsikorgatva, akarata ellenére - hös

lesz.

* *

Nevek

Ezeket a neveket szerettem: Ágnest, mert szelíd és szöke.

Editet, mert idegen, gögös és északias, kissé ezüstszürke.

Esztert, mert dundi és vérmes. Annát, mert olyan, mintha

egy nö imára kulcsolná kezét, boldogan, együgyüen és jó-

ságosan. Ilonát, mert ismerös, mint egy falat kenyér. So-

lange-ot, mert olyan, mint egy idegen illatszer címe; drága

és fojtogató. A többit nem szerettem.

* *

A kiegyezés

Fekete bársony ruhát viselt, s mély tüzü, sárga rózsát. Igy

nevezték: Adél. Olyan volt, mint Ausztria, a kiegyezés

elött.

* *

Breton emlék

Ez a táj csodálatos ismerösséggel tér vissza, ébren és álom-

ban. Mintha ott felejtettem volna valamit. Morlaix-ban a

halpiac. Tregastelben a vörös sziklák a tengerparton, a sö-

tétkék víz, ez a komoly és dagályos természet. Roscoflban

többszáz éves fügefa az egyik udvarban. St. Malóban a ha-

lászok, amint élnek és dolgoznak, valamilyen ösi, közép-

kori szertartás szerint, az elem és a város megrögzött szer-

tartásai szerint, súlyosan és szótlanul. Mindez csak kellé-

ke, jelmeze az emléknek. Ami állandóan szól hozzám e

tájból, szól és hív, az a sorsszerüség, mintha egyszer már

éltem volna ott. Vannak ilyen tájak. S egyszerre bezárnak,

és nem lehet küzdeni ellenük.

* *

France

Okos volt és romlott. Irásainak ez az öntudatos, érett rom-

lottság, ez az átdolgozott, kimüvelt, nemes szellemi kor-

rumpáltság ad különös zamatot. Ugy volt romlott, mint

egy pap, aki tökéletesen ellátja hivatalát, csak - egyedül,

cellájában - nem hisz semmiben.

Irálya túlságosan irály volt, minduntalan érezni lehe-

tett. A jó stílus észlelhetetlen. France stílusa kitünö, de

minden mondatából kiütközik. Mindent, ami emberi

vagy isteni, mély áhítattal vesz kézbe; de aztán rögtön fel-

dobja az emberit vagy istenit, s szórakozott és mellékes

mozdulattal labdázni kezd vele. Istenröl is úgy beszél -

hunyorítva -, mint aki tud Róla valamit, de nem akarja

most elmondani.

* *

Drogéria

Ezek a percek, a drogériában, amíg beretvapengét vásá-

rolsz, s orrodat egyszerre, testi támadásra emlékeztetö ho-

rogütéssel, megérintik a szagemlékek: az Elsö Kaland, az

Otthoni Fürdöszoba, a Nagytakarítás, a Nyaralás, a Tél

szagemlékei; összepancsolva szalmiákszeszböl, kölnivíz-

böl, szúnyogirtóból, nagymosáshoz való lúgosszappanból

és kékítöböl, levendulavízböl, fehérnemüs szekrénybe való

hüvös illatokból, kámforból és naftalinból, birkenwasser-

böl, melyet apa használt, s reggel mindig olyan ünnepélyes

volt utána a fürdöszoba, továbbá sósborszeszböl, köröm-

lakkból, hajpomádéból, s más, titkosabb és bizalmasabb

szerek, kenöcsök és illatok keverékéböl, ordenárén és tá-

madóan, mint az élet, melyet nem lehet, de nem is kell

megillatosítani, s mely végül is romlandó és elrothad, a kám-

for s a levendulavíz dacára.

* *

Gálánsan

Az igazán finom ember csak olyan nönek küld virágot,

akitöl nem akar semmit. Az a másik nö, aki tudja, hogy

kegyeiért törünk, megveti a virágküldeményt. Mintha va-

laki egy orvost, kinek figyelmén és hajlamán életünk és

sorsunk múlik, szivarokkal akarna megvesztegetni.

* *

A világ

Idöbe telik, amíg az ember megtanulja, s aztán külön idö-

be, míg az ember meggyözödik róla, hogy a világi rend

pontosan olyan kezdetleges, mint ahogy ezt a közmondá-

sok tanítják. Meg kell tanulni, hogy amire nem törsz, azt

elhozzák és utolér, ami vagy aki neked nem olyan fontos,

annak számára te egyszerre fontos és becses leszel, a nö,

akihez hideg vagy, szemeit forgatja feléd, a pénz, mely

után nem hajolsz le, egy napon bekéredzkedik életedbe...

Igen, az élet egészen olyan, mint a rossz regényekben.

De kissé olyan is, mint a jó regényekben, ahol nem tör-

ténik minden közmondásszerüen és szabályosan. Ehhez

megint külön idö kell. Akkor észreveszed, hogy a nö, akit

szeretsz, fütyül reád, hiába büvölöd hidegséggel, a pénz,

melyért megdolgoztál, bírói és ügyvédi erölködés árán sem

tér meg hozzád, a siker, mely után nem nyúltál, de megér-

demelnéd, gögösen elhajt melletted, ölében valamilyen

ringyóval. Ilyenkor pislogsz, nem érted. Nehéz ez.

* *

Egy sikerröl

Mint ügyvéd kezdte, Arrasban, de oly gyöngéd volt, tele

részvéttel és elfogultsággal védencei iránt, hogy hamaro-

san feladta ezt a kemény, agyafúrt és rámenös mestersé-

get; bírónak állt, de az elsö alkalommal, mikor halálos íté-

letet kellett hirdetnie egy rablógyilkos fölött, megborzadt

tisztétöl és leköszönt. E pillanattól módszeresen küzdött

jellemének érzékeny, gyengéd hajlamai ellen. Küzdelmét

teljes siker koronázta. Tíz év múlva, Párizsban, ö volt Ro-

bespierre.

* *

Robinson

Késöbb észrevesszük, hogy minden kaland, mely dagadó

vitorlákkal és delfinekkel kezdödött, valamilyen robinson-

szerüségben ér véget. A magány szigetén ülünk, hiányos

öltözékben, dideregve, az élmény törmelékei között: vala-

hol egy rumos flaska hever még, egy napernyö, talán egy

revolver is, néhány narancs és kétszersült... De már nem

hallunk mást, csak a magány tengerének hullámverését,

tudjuk, hogy egyedül maradtunk a világban, s most segí-

tötárs nélkül kell majd felépíteni a romokból és a törmelé-

kekböl az új privát jogrendszert és a magunk külön érvé-

nyü naptárát; valahol kecskék mekegnek, s már várjuk

Pénteket, aki infinitívusokban beszél, s hírt hoz egy vad és

kegyetlen emberiségröl. Igy végzödik minden kaland. Ves-

sünk keresztet, imádkozzunk.

* *

Telefon

Még mindig, valahányszor csak megszólal a telefon, vé-

gigfut rajtam az üde villanyütés, mintha a csörömpölés

mögött tisztán és értelmesen megszólalna végre a Hang,

melyre eszméletem elsö villanása óta várok - a Hang,

amely végre megmondja, elhív, útbaigazít, s rögtön egy-

szerübb és értelmesebb lesz minden. De mindeddig téves

vagy fölösleges volt minden kapcsolás. Valami tökéletlen

még: a találmány vagy a hozzá való élet.

* *

A rokonok

Az irodalmi életben ritka az egyéniség; típusok mászkál-

nak a színen, magyarba vagy pestibe ojtott német, orosz,

francia és angol írók, bátyuskák és maitre-ek és Sirök és

Herr Professorok, modorban és irályban tartva azt a titokza-

tos rokonságot, mely minden vérségi kapcsolatnál erö-

sebb, s írnak magyar nyelven német tanulmányt, francia

vígjátékot, orosz regényt és angol társadalmi drámát vagy

detektívregényt. Rokonok ök, kik néha fogcsikorgatva vé-

dekeznek e baljós rokonság ellen, s mégsem tudják megta-

gadni titokzatos öseiket, az idegen szellemet, mely egyszer

megszólaltatta bennük mindazt, amit ök sajátnak és egyé-

ninek hisznek. Mi történt velük? A megszokott és köznapi:

kitört rajtuk a mindennapos vész, a világirodalom.

* *

A detektív

A detektívregény untat, mert túlságosan cifrázza. Az iga-

zi rejtély mindössze ennyi: élt, emberek között élt és em-

ber volt, tehát el kellett pusztulnia. Minek ehhez láb-

nyom, szivarhamu és hajszál?... Már a nyers szöveg is hát-

borzongató.

* *

Casanova

Ha nagyon odafigyelünk történetkéire, s a szalagok, sal-

langok, álarcok, mindenfajta testi és lelki maskarádék mö-

gül kihámozzuk a nyers valóságot, megtudjuk, hogy hosz-

szú és kalandokban gazdag élete tele volt másod- és har-

madrangú nökkel, kiknek szolgálatait busásan megfizette.

A "Nagy kaland" igazi értelme végül annyi, hogy gyürüt,

fogatot, készpénzt adott egy nönek vagy a nö férjének, s

megvásárolt ötven-hatvan kiló húst, s a hozzátartozó mo-

solyokat és gyöngédségeket. A pénzt, melyre e vállalkozá-

sokhoz szüksége volt, legtöbbször kártyán, s valószínüleg

nem is egészen szabályos játékkal nyerte. Soha nem volt

szerelmes. A kaland atlétája, díjbirkózója, kötéltáncosa,

szemfényvesztöje s mindig a kaland balekje volt, a zseniá-

lis tervezö és kitaláló, a hidegvérü mutatványos, aki oko-

san és számítóan áll a maga gyújtotta görögtüzvész köze-

pette is, zsebében gyilokkal, cinkelt kártyákkal és kötél-

hágcsóval, s végül mindent elárul és kiröhög, magát a

kalandot is... Hosszú élete megtelt nökkel, börtönnel, ne-

mibetegségekkel, élvezettel és boldogtalansággal. Semmit

nem kapott ingyen, s mindent túlfizetett. A vidéki szépsé-

get, aki egy toscanai pásztornak ingyen odaadta magát,

Casanova legalább tíz dukáttal, két postakocsival és ren-

geteg hazugsággal hódította meg. Az embertörténet egyik

legnagyobb pazarlója és becsapottja volt. Keserü szájízzel

halt meg, podagrásan, lúdtollal füle mögött, tintás ujjak-

kal, dideregve és kifosztva.

* *

Emlék

Mert úgy kezdödött, mint egy vers: egy éjjel,

Azzal a néma, hangtalan zenével -

(Nem volt tovább.)

* * * * *

Augusztus

Megtérnek a tengertöl, a hegyek közül, az idegen, nagy váro-

sokból, ahol minden olyan különös, a reggeli teához sült szalon-

nát adnak, s az emberek nem veszik le kalapjukat, ha belépnek

egy üzletbe, s a hölgyeknek nem csókolnak kezet: megtérnek a

világból, lelkesen és hadarva adnak elö, két kézzel csomagol-

nak ki kagylót, melyben a tenger zúg, egy nö szemének emlé-

két, amint Velencében a vaporetto fedélzetén visszanézett, újfaj-

ta ruhafogast, amilyet nálunk nem ismernek. Lelkendeznek,

aztán sóhajtanak, leülnek a félig kicsomagolt málhák között,

kifulladtan, fáradtan, tehetetlenül. Egy pillanatig ülnek így, ré-

vedezö pillantással, emlékektöl csillogó szemmel, önfeledt mo-

sollyal. Nem hallják, mikor ebédhez hívják öket. A padlón pa-

pucs hever s a Dávid-szobor apró gipszmása s egy villamosjegy

Párizsból. "Igen, jövök már", kiáltják az ebédlö felé. E pilla-

natban elkomolyodnak.

De ez a komolyság, az elsö kanál levessel már el is múlik.

Milyen szép a lakás! Persze, kitakarították, amíg ök oda vol-

tak. Milyen szép az otthon, s Párizsban láttak egy négert, ott

ült a sugárúton egy kávéház elött, fehér nyári ruhában, girar-

dikalapban, s arra a füszeresre hasonlított, akinek régen, régen,

harminc év elött üzlete volt Kalocsán. Még szeptember elött ki-

festik a lakást, mondják, s a kályhákat is át kell állítani. De Ve-

lencében, a dózsék palotájában, nem volt fürdöszoba; ki hin-

né?... Végre, igazi étel, mondják teli szájjal és csillogó szemek-

kel; egész úton nem kaptak egy falat rozskenyeret! De aztán

eszükbe jut a pillanat, mikor Hampsteadban, egy kis fennsík

domborulatáról lenéztek Londonra, s egyszerre elhallgattak,

mert éppen este volt, s London oly nagy volt és olyan vidékies, s

végképp nem értették. Aztán lefeküsznek a diványra, beléleg-

zik az ismerös szoba változatlan illatát, még akarnak monda-

ni valamit, Elíz csomagolja ki a pipereszereket is, mert félös,

hogy kiömlött a kölniviz. Firenzében rossz volt az ágy, még

akarnak valamit. De akkor már alszanak.

Alusznak és álmodnak, s a világ csodálatosan keveredik ál-

mukban az otthon illatával. Közben csendesen elered az esö.

Mikor felébrednek, fél öt felé, már csapzott, sárgás lombozatú

fák állanak az ablak elött, s a háztetök fölött köd száll. Most

megnézik a postát, s csodálkoznak, mily sok közük maradt a

világhoz! A szobák, amíg odajártak, a világban, kihültek.

Eszükbe jut Szent István. Eszükbe jut, hogy Szent István után

mifelénk mindig esik. Eszükbe jut, hogy két hét múlva beíratás,

s aztán kezdödik az a különös, szívós, ernyedetlen, megszokott

és mégis nyugtalanitó feszültség, ami az otthoni élet, az otthoni

munka és az otthoni pihenés. Rómában persze könnyebb, gon-

dolják. S lemennek a kávéházba, amely így augusztus vége fe-

lé már egészen öszies; a biliárdozók hangosabbak, a lámpákat

hat felé gyújtják, s elmenöben észreveszik, hogy a temetésrende-

zö kirakata tele van egészen új, érdekes gyászjelentésekkel. E

jelentéseket hazamenet figyelmesen elolvassák.

Aztán elkövetkezik az éjszaka, s álmuk már tisztább, nyu-

godtabb. Néha még hallják egy londoni gépkocsi tülkének siví-

tását vagy a hangot, amint egy fiatal leány fölnevetett a tenger-

parton. Miért nevetett? - kérdik szórakozottan, némán. Az is-

merös utcákon már közönyösen járnak, engedelmesen és

várakozás nélkül. Az augusztus még fénylik egy pillanatra, s e

fényben megvillan a világ emléke. Milyen is a világ? Van benne

tenger és goromba, idegen pincérek s nagy festök képei, s valami,

amit nem lehet tökéletesen megérteni.

* *

A dráma

Az élet nagy, igazán végzetes drámái oly csendesen kez-

dödnek, hogy már nyakig benne ülünk a drámai helyzet-

ben, s még mindig nem értjük. A rák, a szégyen, a bukás, a

nagy csalódás nem úgy kezdödik, mint az irodalomban:

egy napon észreveszünk egy pattanást, vagy telefonál vala-

ki, s olyan különösen beszél a készülékbe, nem is értjük

igazán szavait, vagy a nö, akit szeretünk, egyszer elfordítja

fejét, szórakozottan. Igy kezdödik. Nem. Ilyenkor már

meg is történt. A végzet csendes. Csak a baleset ordít, sivít

és csilingel.

* *

Török

Török Gyula volt az elsö író, aki barátjául fogadott, igen,

az elsö, akit személyesen ismertem. Tizennyolc éves vol-

tam akkor. Ő harminc és "beérkezett": vörös szakállt vi-

selt, könyvei a kirakatokban hevertek, s ha mentünk az ut-

cán, szerkesztöség után, csitri nök utánafordultak és nevét

mondták.

Szomorú volt, szenvedélyes és sértett. Egyetlen egy dol-

got szeretett: a magyar nyelvet. Egyetlen tüneményt tisz-

telt: a betüt. Egy délután a szerkesztöségben dührohamot

kapott, eltépte egyik társunk kéziratát, a papírrongyokat a

földre dobta és reájuk pökött.

- Mi baj? - kérdeztem késöbb.

- Nem tud írni - mondta sápadtan és zihálva. - Lábbal

ír, mint egy disznó.

Akkor felnéztem reá és megértettem valamit. Egyre job-

ban értem.

* *

Az elveszett Paradicsom

Néhány napra hazautazott szülövárosába, s kétségbeesve

tért meg onnan. Kérdéseimre nem tudott válaszolni. Bán-

tották otthon? Nem bántották. Valaki meghalt? Nem halt

meg senki. Lebontottak egy ismerös házat? Nem, minden

ház a helyén maradt.

Nem tudott válaszolni, s fátyolos szemekkel járkált, pa-

naszos hangon felelgetett. Ugy viselkedett, mint akit útköz-

ben megloptak. Nem mondta: "valami hiányzik", nem

nyafogott; csak hazátlan volt és kétségbeesett. Valami

hiányzott szülövárosából, s hiába rakosgattuk az emlék és

az utazás cserepeit. Valami eltört vagy meghalt odahaza.

Valaki járt a Paradicsomban, valaki idegen. Azt mondta,

nem akar többé hazamenni.

Nem tudtam megvigasztalni, mert otthon és haza csak

egy van; s ha elvész, nem lehet újat adni helyette. Hívtam

Párizsba, a tenger mellé; de fejét csóválta, komolyan és

felháborodva. Ebédnél is úgy ült, csukott szemekkel,

a szék támlájára lehulló karokkal, mint Milton, mikor

diktál.

* *

Bosszú

Az író számára a világi élet csaknem olyan elviselhetetlen,

mint az irodalmi élet. Mindenfelé csapdák, török és huza-

lok. A világ körülötte tele van ellenállással. Meg akarják

ölni, le akarják tiporni, bele akarják fojtani a szót: pálya-

társak éppen úgy, mint világi hatalmak.

De az író bosszút áll, s bosszúja ellen nem tehetnek

semmit. Az író nem állhat oda magyarázni, hogy így vagy

úgy, mert akkor nevetséges és megbukott. Bosszúja - még-

is - kivédhetetlen. Mi ez a bosszú, az egyetlen lehetséges

bosszú? Az, hogy ül otthon vagy egy börtöncellában, vagy

egy kávéházban, és ír.

* *

Byron

Byronban csakugyan volt valami byroni; s ez a legritkább.

* *

Mérleg

Lehet, hogy reggelre meg kell halni. Ez elképzelt "utolsó

pillanat"-ban gyorsan mérleget csinálok.

Tartozik:

Repültem.

Telefonáltam.

Rádiót hallgattam.

Láttam megérkezni Lindberghet a Párizs környéki re-

pülöállomáson.

Éppen idejében születtem, hogy frissiben olvashassam

még Rilke, Krúdy, Proust müveit.

Szemtanúja voltam, amint az értelem - irtózatos lassan

- gyöz a butaság és az ösztönök felett.

Koromban feltalálták az általános és a helyi érzéstelení-

tést, az insulint és a veszettség elleni oltást.

Életem tartama alatt több embert öltek meg gázzal,

fegyverrel és akasztófán, mint a megelözö száz évben ösz-

szesen.

Követel:

Kortársa, tehetetlen és bünösen hallgató, beleegyezö,

söt osztozkodó kortársa voltam mind az íróknak, színé-

szeknek, rendezöknek és ügynököknek, akik korrumpálták

az emberek müvészi igényeit.

Ez idöben a nök és férfiak lassan kivesztek a civilizált vi-

lágból. Helyükben görlök, jampecek és szerelök kezdtek

hangosan szerepelni.

A "repülés századában" mindössze ötször repültem;

mert nem volt pénzem hozzá.

Megéltem a kort, mikor az írástudók - feltünöen kevés

pénzért - elárulták a szellemet.

Abban a korban éltem, mikor a suszter igenis tovább

ment a kaptafánál.

Megéltem a fizetett irodalmi kommünikék korszakát.

Mérleg:

Érdemes volt élni.

Különös lesz meghalni.

* *

Angolul

Tíz, tizenöt esztendei, szorgalmas és figyelmes tanulás

után végre megérti az ember, hogy angolul, sajnos, nem

lehet megtanulni.

* *

Idöszerüség

A nagy írásokból hiányzik minden idöszerüség. Hiányzik,

akkor is, ha a költö vagy az író kora egyik égetöen idösze-

rü kérdését akarta rögzíteni, akkor is, ha közvetlen kör-

nyezetéhez, osztályához vagy nemzetéhez akart a pillanat

dolgáról szólani. A "Talpra magyar!" alkalmi versnek ké-

szült, 1848. március 15-én akart hatni; de él és hat ma is,

ezer év múlva is, amíg a magyar él. A nagy írásokból

hiányzik minden esedékesség. A jó történelmi regény pon-

tosan elénk tár egy kort és a kor embereit, de oly idötle-

nül, mintha mindez a Holdban történt volna.

* *

Kétely

Lehet, hogy még nem is volt készen?... - csak Isten meg-

utálta és abbahagyta a hetedik napon.

* *

L. jelleme

(Rézmetszet)

L. szállodában lakik, és független ember. Nem úgy függet-

len, mint akinek pénze, birtoka van. Ugy független, mint

akinek nincs igazi, belsö köze pénzhez, sem birtokhoz. Van

fönöke, aki kínozza, van adóssága, vannak szabószámlái.

Sok pénzt keres. Elvállal mindenféle vacak munkát, hogy

költhessen kávéházra, szelíd kártyajátékra, gépkocsira. Ezt

az összeget összeszorított fogakkal, lihegve, izzadva és át-

kozódva keresi meg.

Soha nem volt nös. Nincs barátja, mindenkire szélesen

reámosolyog, kitárja karjait, rendszeresen barátkozik a vi-

lággal. Mosolya, mint egy daliás cigányprímásé. Az embe-

riséget - a törvényszék elnökét is - így szólítja: "Drágám".

Senkit nem árul el, egyszerüen azért, mert nincs számára

olyan emberi kapcsolat, melyet érdemes lenne elárulni.

Ugy él a világban, melynek minden külsö szépségét élvezi,

mint egy delfin az akváriumban; a létezésért való felelös-

ség nem az övé többé, hanem az embereké. Elemében él,

de kötés és szolidaritás nélkül.

Tele van történetekkel; de mintha igazi mondanivalóját

elhallgatná. Böbeszédü és zárkózott. Kötetlen és mégsem

szabad. Nincs ígéret, mely kötné, nincs eskü, se írás, sehol,

senkinél, amire hivatkozni lehetne. Nem szomorú; inkább

olyan hivatásosan jókedvü. Mindig széles mozdulatokkal

jelenik meg az emberek között, kulimászos mosollyal, elé-

gedett és tüntetö szerénységgel. Az egyetlen ember, akiröl

biztosan tudom, hogy nincs köze élökhöz, se halottakhoz.

* *

Görbe éj

Fél négykor, hirtelen, átmenet nélkül, fenn a Sashegyen,

egy kertben, az a pillanat, mikor "a hajnal percen".

Elébb egy rigó énekelt a kéményen; az ég sötétkék volt,

nem kék és nem fekete, olyan sötétkék, mint a tenger vihar

elött. Mikor a rigó elsikoltotta az utolsó hangot - mintegy

jeladásra -, a sötétkék ég megvilágosodott. Mintha vala-

hol, nagyon messze, a föld alatt vagy a Föld mögött, lám-

pákat gyújtottak volna, irtózatos erös fényszórókat, me-

lyeknek sugárkévéjét nem látni még, s csak a sejtelmes

fény tükrözése dereng. A rigó elhallgatott, mint aki elvé-

gezte kötelességét, megijed a következményektöl, riadtan

tovaszáll. A fák, az arcok, a kerti ház, mindez valószerü lett

e pillanatban. Egymásra néztünk, az égre, s aztán a földre,

alázatosan.

A fák egyszerre megteltek gyümölccsel. Kutyák sompo-

lyogtak elö, messzebb gépkocsi dudált, valakinek eszébe

jutott a szó, melyet egész éjjel hasztalan keresett: "Lezá-

lis." A szívröl akart mondani valamit. A nök feltették szé-

les karimájú szalmakalapjukat, arcukat rúzsozták, sápadt

kezekkel. A táj, a szelíd dombok, az erdö, a gyümölcsös,

mindez oly erövel tünt fel a fényben, mesterséges készség-

gel, mintha egy szerkezet megindult volna, amely fénnyel

és gépezettel üzembe helyezi a világot. Egyszerre kísérte-

tiesen átmelegedett a levegö; olyan színtelen és ízetlen,

hajnal höség volt ez, amilyen a purgatórium légköre lehet:

nem földi, nem ismerös, nem emberi. Az asztalon félig telt

borospoharak állottak, nemes, sárga borral. Hallani lehe-

tett, amint a fákon érni kezd a kemény húsú meggy.

Az egyik rózsát vitt kezében, a másik egy nö karját szo-

rongatta, a harmadik az égre nézett, mintha most látná

elöször. A lekaszált réten mentünk át, e sürü, testi illat-

ban, a frissen kaszált széna gözölgö felhöjében gázol-

tunk. Fönn, a dombon, a zsidó és keresztény halottak fo-

gadtak, üde színekkel, kissé színpadiasan. A kocsi apa

sírjának közelében hajtott el. Valaki halkan énekelte, hát-

radölve az ülésen, rekedten: "Liliomszál, liliomszál."

Már reggel volt.

* *

A nagyváros

Még mindig idegen vagyok Budapesten: néha elindulok

délután a Ferencvárosban vagy a József körút mellékut-

cáiban, s meghökölök ez idegenség elött, mely lesújt ará-

nyaival, félelemre késztet cégtábláival, beállok Huszár ut-

cai kapuk alá, a lakók névjegyzékét olvasom, s egyszerre

elszorítja szívem a megdöbbenés: egy világban élek, me-

lyet nem ismerek, egy városban, melynek igazi kedvét,

gondolatait, érzéseit nem is gyanítom. Ilyenkor kedvetle-

nül megyek haza, s napokon át nem merek írni.

* *

Pálma

A nyári vendéglöben figyelmeztet a pincér, hogy a pálma,

mely zöld dézsában áll a kerthelyiség közepén, elmúlt éj-

szaka óta virágzik. Csakugyan, poros, zöld levelei között

néhány fürt sárga virág fonnyad.

- Minden huszonöt évben egyszer virágzik - mondják.

S a föpincér:

- Most elfonnyad, mert nincs itt párja, amely terméke-

nyítse.

S az öreg szivaros:

- Voltunk vele a pálmaházban. Azt mondják, negyedszer

vagy ötödször virágzik. Lehet vagy százéves.

A pálma csüggedten tartja a nap felé virágait, mintha

szégyellné e különös, céltalan, alkalmi pompát, ezt a rejté-

lyes meddöséget. Huszonöt évig készül e pillanatra. Az a ti-

tokzatos törvény, mely sudár testében él, pontosan hu-

szonöt év alatt telik be. Rejtélyes határidöre dolgozik, pon-

tosan és céltalanul, egy budai vendéglöben.

A személyzet áhítattal állja körül. Leporolják, vizet ad-

nak neki, mint egy rabságba jutott fenevadnak, amely - tá-

vol hazájától - a ketrecben elszülte magát. Észreveszem,

hogy halkabban beszélünk.

* *

Elemek

Ezek a csatakos, nyár végi éjszakák, mikor, gázolva a réten

át, e boszorkányos vegykonyhában egyszerre az élet ele-

meit érzed: a füstöt és a szénaillatot, az éterpor ózonos

ízét, az erjedö és rothadó növényi és állati szövetek páráját,

azt a félelmes és vonzó illatot, melynek összege az élet. Cso-

dálatos alchimia ez; gyakorlatához nem kell hegyes süveg,

sem lángoló kemencék, sem áthevített görebek. Szagold,

ízleld, hunyd be szemed; s bölcsebb leszel, mint az, aki

megtalálta a titkos követ.

* *

A törvény

Ez az öreg gögösen öreg: mint afféle százszázalékos rok-

kant, akinek írása van testi tökéletlenségéröl. Senki nem

elég öreg számára. Csak nyolcvankét éves, de már a het-

venéveseket is fitymálva hallgatja, valamilyen utolérhetet-

len távolságból. Mint aki az öregség marathoni versenyét

megnyerte. Mindenki más csaló és kontár; a kilencven-

évesek is.

Rengeteget eszik. Történelmi távlatokban gondolkozik.

Mi még azt mondjuk: Múlt szerdán, csütörtökön. Ö:

"Nyolcvanháromban, meg aztán késöbb, az imént, a mil-

lennium évében, akkor is ilyen volt." Láthatólag bosszant-

ja, hogy negyvennyolcban nem élt még. Legnagyobb emlé-

ke egy képviselöválasztás. Tisza Istvánról még úgy beszél,

mintha élne, mint politikai ellenfélröl.

Minduntalan számol, kicsit még uzsoráskodik is. A nök

szerinte - meglepö fordulattal - csak arra jók, hogy "lefo-

gyasszák az embert".

Kitünöen lát; csak a hallása romlik. "Süket vagyok!" -

mondja büszkén. Mint ahogy húszéves korunkban dicsek-

szünk izmainkkal.

- A régi világban - mondja búcsúra, és pislog, kezem rá-

zogatja - egy szép dolog volt.

- Mi, kedves bátyám?

- A törvény - mondja rejtelmesen. - A törvény, fiam.

* *

Eckermann

A Beszélgetésekböl nem tudjuk meg, milyen jellemvonása

vagy képessége nyerte el Goethe rokonszenvét? Itélete bá-

tortalan volt, iskolamesteres. Igaz, alapos volt, körültekin-

tö; a zsenit, kivel naponta érintkezett, oly gondosan és

szakszerüen nézte meg, mint egy csillagász a meteort: le-

mérte súlyát, elemezte tartalmát, megállapította sajátsá-

gait. Csak éppen a végtelenséget nem érezte benne.

Az a Goethe, akit Eckermann elénk állít, kissé emlékez-

tet Börne "Exzellenz"-ére. Igaz, hódolattal beszél róla. Va-

lószínü az is, hogy Eckermann, az alázatos lélek, nem gyü-

lölte kelleténél jobban ez olympusi zsenit. Szívesen össze-

méri véleményét Goethe ítéleteivel, s elégedetten állapítja

meg, hogy "nézeteik egyeztek". Ilyenkor úgy hat a párbe-

széd, mintha két tanfelügyelö vitatkozna a világegyetem-

röl, különös tekintettel a tanrendre.

Végül mégis mindent odaadott neki: életét, irodalmi becs-

vágyait, a szerelem boldogságát, s megkuporodott a zseni

árnyékában, kissé dideregve e hüvös halhatatlanságban,

szerényen és figyelmesen. S amit alkotott, része lett a

goethe-i münek. Neve fogalom, mint egy kirándulóhelyé.

A Faustot nem ö írta, de ö volt az elsök egyike, aki idejében

helyeselte. Ugy élt Goethén, mint a fagyöngy a fán. De,

messzebbröl nézve, észrevesszük, hogy már része az egész-

nek, és szervesen hozzátartozik.

* *

Unalom

Meg fogok halni, és nem voltam soha boldog. Nem volt

egyetlen jó napom, egyetlenegy, amikor lazának, könnyü-

nek, büntelennek éreztem volna magam.

Meg fogok halni, és unatkoztam.

Az irodalom is untat. Majdnem mindent tudok, s nem

mondhatom meg nekik. Nemcsak ök tiltják; én is tiltom

magamnak.

* *

Írni

Menj egészen közel ahhoz, amiröl beszélsz. Nézd meg,

egészen közelröl, minden oldalról. Vedd kézbe, vizsgáld

nagyítóval, szagold meg, ízleld meg, tapogasd. Aztán, mi-

kor már mindent tudsz róla, hajítsd el, felejtsd el. Aztán

álmodj róla. És aztán írjál róla.

De az írás más is, mint az igazság. Van benne valami la-

za, könnyü kötöanyag is.

Mindennap írni. Alázatosan gondolkozni; de rangosan

írni. Mindennap eldobni valamit. Néha csak egy szót, egy

visszajáró szókötést. A gondolatot megtisztítani az érzelem

indulatától. Nem elég megfigyelni; felejteni is kell tudni.

Vannak szarkatermészetü írók, akik minden csillogó vaca-

kot összehordanak. Az élet, sajnos, nem "regényes". Csak

a regény regényes.

"Életszagú regény?" Nyissák ki, gyorsan, az ablakokat!

A halálig írni. Minden elmúlik, ízét, illatát veszti. Ugy

halni meg, két állítmány között.

* *

Tiltakozás

Már csak annak az embernek hiszek, aki közvetlenül és

személyesen mer és tud segíteni egy másik emberen: né-

hány pengövel vagy orvosi tanáccsal, vagy egy csókkal, egy

jó szóval. Annak hiszek, aki elmegy egy nyomorult beteg-

hez, és visz neki egy üveg beföttet. Annak, aki levelet ír

egy bajba jutott embernek, s a levélhez mellékel tíz pen-

göt. Annak, aki elmegy a börtönbe, a sikkasztóhoz vagy a

"politikai" fogolyhoz, látogatási engedélyt kér, s a társal-

góban halkan beszél vele, s másnap beküld neki egy adag

pörköltöt és termoszban tejes kávét. Nem hiszek egyetlen

prófétának és politikusnak sem, senkinek, aki a tömegeket

és az emberiséget akarja megmenteni, aki teli tüdövel ígé-

ri - "minden következménnyel, a történelem ítélöszéke

elött" -, hogy "feláldozza magát a közért". Mindez masz-

lag. De adni valakinek néhány pengöt, mikor biztosan

tudjuk, hogy a kéregetö még nem vacsorázott, vagy elkí-

sérni valakit Pesterzsébetre, s a villamosban megbeszélni

vele nyomorúságát, szomorúságát vagy magányát: ez a va-

lóság. Tiltakozom a közügyek ellen. Csak a magánügyben

hiszek már.

* *

Idegen bor

Este német bort ittam. Ize hideg és tiszta. Nem ringat, in-

kább csak oktat. Mámora kételyre és számvetésre ingerel.

A mi borunk azt mondja: "Kábulj el, felejts!" A német

bor: "Térj magadhoz, emlékezzél!"

* *

A szél

A szél, ez az örült! Örökké ordít. Örökké ugyanazt. Zajára

egy világfürdö alapult, palotákkal, finnyás emberekkel,

akiknek éppen ez kell. Mindent túlordít, csak ö, csak ö!

Mintha örökké történne valami, a mélyben, az élet mö-

gött, s erröl ad elö, kétségbeesve, szilajon, hörögve; ö az

egyetlen, akí tudja a títkot!

De a hegyek hallgatnak.

* *

Énekesnö

Angol énekesnö vendégszerepel. Üres ház; a hallgatók di-

deregnek. Vörös hajú, szomorú nö, öreg, a müvészet rette-

netes ölelésében vergödik, hallani, amint recsegnek az öle-

lésben kissé már meszes, angolkóros, vékony csontjai.

Skót és ír dalokat énekel. Ezek a skót és ír bánatok, jó-

kedvek, célzások, kétségbeesések, pajzánságok, érthetetle-

nül lappanganak elöadásában; nemcsak a szöveget, arcjá-

tékát is le kellene fordítani németre vagy magyarra.

A hideg, üres teremben fogvacogva kínlódik. Nincs szo-

morúbb, mint egy idegen nö, bezárva fonnyadó nöisége és

hamis, erötlen müvészete tragédiájába. A közönség meg-

érez valamit e végzetböl, e kétségbeesésböl, s tapsol. Kíná-

ban így tapsolnak a csonka koldusnak.

Végül úgy tapsolunk mind, oly lázasan, mint egy hal-

doklónak, akit messze idegenben, távol a hazai tájaktól és

szeretteitöl, baleset ért, s a körülállók biztatják: "Nincs

semmi baj, bízzék bennünk, hazaszállítjuk hamvait."

* *

Rimbaud

Tizennyolc éves korában eldobta magától a költészetet,

mint egy alkalmi szeretöt, kinek izgalmával betelt. Aztán

elment élni. Még húsz évig bírta. Akkor levágták lábait

egy marseille-i kórházban, s meghalt.

Ez a költészet, ez az élet különösen rekedt hangú, mint-

ha egy érzés elfojtaná a szavakat, mintha a szenvedély hör-

gésébe, rekedt dadogásába fúlna bele minden, amit a lélek

sikoltani akar. Mi volt ez a szenvedély? A pénz? A hata-

lom? A kaland? A különös, beteg szerelmek? Az idegen tá-

jak, Menelik császár barátsága, a fegyvercsempészés, az

aranypor, melyet övébe rejtve lopott át határokon, az afri-

kai éjszakák, állatok és emberek között, a világ végén, tá-

vol a párizsi irodalmi kávéházaktól, távol a belga fegyház-

tól, ahol Verlaine, a beteg barát sínylödött? Mit keresett?

Mit akart az élettel kifejezni, mi volt az, amit az irodalom

sem bírt kifejezni, amire a magánhangzók titkos, színes

értelme sem adott választ, mi volt az a sensation, melyröl

elsö, klasszikus versét írta, s aztán mindenütt hajszolta,

versekben és nökben, rablóvezérek segítségével, teveháton

és kokainmámorban? Mikor meghalt, a marseille-i kór-

házban, mikor felnézett, megtört pillantással, a mennye-

zetre, értette végre, hogy mi volt a csodálatos és elviselhe-

tetlen, a kibírhatatlan és utolérhetetlen? Talán akkor

megértette.

* *

Cigány

Csakugyan olyan rossz ez, élni az országút mentén, put-

rikban, incesztusban és vályogvetésben, kívül mindenen,

ami társadalmi kötelesség, s rejtve egy apró fajtabeli kö-

zösség homályos és avas odújában? - kissé hegedülve is,

kissé tyúktolvajolva is, kissé felakasztva is, csendörök és

járványorvosok között, füstben és agyagban, s közben

emlékezni Indiára, az álomra, a végzetes napsütésre, s a

lopott pengöt is így nevezni: "Rupia"? Csakugyan olyan

gonosz végzet ez, a világon kívül élni, elrejtve egy közös-

ségben, mely kissé szurtos és maszatos, de mégis meleg

és sürü, mint a vér? Talán nem is olyan gonosz ez a ci-

gányvégzet. Nem tudok fölényesen nézni a putrikra, mi-

kor a kocsi elhajt mellettük, a Rend betonországútján.

* *

Szakács

Gréti, a szálloda szobalánya, férjhez megy. Tizennyolc

éves, kövér és álomkórosan réveteg. Kis dicsfény van feje

körül; kezében virággal festeném le, birkák között. A völe-

gény ötvenéves, özvegy ember.

- Mit szeret rajta? - faggatom Grétit.

Az égre néz, elbiggyeszti ajkát, szeme kancsalít. Fél-

álomban, ábrándozva mondja:

- Szakács.

* *

Tehetség

Z. mindenkivel összevész. Mindig "igaza van". Nagy te-

hetség.

De egy nagy tehetség - amolyan "igazi" -, harmonikus.

Mindig, minden korban vannak közönyös tömegek, elbi-

zakodott müértök, pöffedt kritikusok, tehetségtelen part-

nerek, kontár vetélytársak. Az igazi tehetség mindezt

feloldja önmagában. Az a másik, aki "csak" tehetség, nem

bírja szublimálni a világot. Inkább összevész.

* *

Egy arc

Igen, ismerös az arcod, szeretlek. Az az édes, tikkadt, er-

kölcstelen vonzás sugárzik arcodból, mely elöl soha nem

tudtam kitérni. Tetszel, megadom magam. De figyelmez-

tetlek, hogy ez a vonzás, ez a szerelem, pontosan huszon-

négy óráig tart majd. Az elsö álomra következö ébredés

elüzi arcod emlékeim közül, mint a napfény a hajnali kö-

döt. Édes arc, ködböl vagy. Amíg beszélek rólad, már ho-

mályosabban látlak. Mikor pontot teszek e mondat végé-

re, szomorúan és megkönnyebbülten észlelem, hogy már

nem is látlak.

* *

Egy nomád

Van esernyöje, sárcipöje, telefonja és törzsasztala; s mégis,

ahogy a kávéházi ablakon át kék szemekkel nézi a világot,

pillantásában van valami a nomádok nézéséböl: mintha

örökké a felhöket kémlelné vagy a szél járását, mintha a va-

dat szimatolná alkonyatkor, a villamosmegálló elött, s a

nökre is úgy néz, olyan álmos közönnyel és fölénnyel,

mintha egy szekérderékaljára való rablott georgiai nö ku-

porogna sátrában. Nomád. A taxiba is úgy ül be, mint aki

lóra száll.

* *

Nappali zene

Megállani az utcán, esötöl csapzott lombok alatt, félig

nyitott ablak elött. A függönyök mögött zongorázik valaki.

A harangok most ütik a delet.

Vagy az uszoda vizében fölnézni, mikor a parton szólani

kezd a rádió.

A nappali zene élesen különválik az utca hangjaitól, s az

ünnepre emlékeztet, az örök ünnepre, az élet igazi tartal-

mára, arra a sugárzásra és tündérire, mit az élet ocsmány-

sága rejteget.

Ilyenkor mindig sápadt leszek, a hideg borzongat, s el

kell fordulnom az emberektöl, hogy ne lássák szégyenem.

* *

Spanyol

A vonaton napbarnított, idösebb magyar úr. Nagyon tar-

tózkodó. Csendes, fegyelmezett. Nézem, ezt gondolom:

boldog ember!

Bécs után észreveszem, hogy nem is olyan boldog em-

ber. Nikotinszegény cigarettát szív, a szipkába elmondha-

tatlan mügonddal füstfogó vattát tömköd. Nyakán mély

vágás. Táskájából spanyol könyvet keres elö - Cuontes Es-

panoles -, modern spanyol írók elbeszéléseinek gyüjtemé-

nye. Pápaszemmel orrán, elmerülten olvas.

Linz után beszélgetünk. Ő csak úgy útközben tanult meg

spanyolul, mondja szerényen; útközben, a maga gyönyörü-

ségére. Okos és erös ember.Teljesen otthonos az irodalom-

ban. Ilyesmit mond: "Gárdonyi nagyon vigyázott a kiadók-

ra." Lope de Vega darabgyáros volt, mondja, Blasco Ibanez

fércíró. Unamuno széltoló. Ortega y Gassetet dicséri.

Vidéken él. Gazdálkodik. Ö maga is fordít spanyolból,

mondja szégyenkezve; s persze, azt is "csak úgy", melléke-

sen, a "maga gyönyörüségére". (O, mükedvelök, akiknek

minden "gyönyörüség"! Mintha azt mondaná valaki: "Karó-

ba húzattam magam, csak úgy, a magam gyönyörüségére.")

Sugárzóan értelmes ember: egyformán izgatják a korszerü

spanyol írók és a búzakeresztek az osztrák földeken. A ré-

patermésröl beszélünk és Proustról. Milyen sürün állanak

a learatott keresztek! - mondja. És: - "Mi a címe Robert

Musil utolsó könyvének?"

Rejtélyes ember. Szeretettel nézek rá. Titokban spanyol.

* *

Börtön

A vidéki törvényház szomszédjában fészerszerü épület,

amolyan módosabb kutyaól. Felette a tábla: Landes-

Gefüngniss. A törvényház ablakában, dunsztosüvegekben,

uborka és paradicsom erjed. Ebben a házban valószínüleg

soha nem hirdetnek túlságosan szigorú ítéleteket.

E pillanatban egy szobalány örzi a rabokat. Az örök ebé-

delnek. A lány kihajol az ablakból, nevetgél.

- Van rabjuk?

- Kettö - mondja büszkén. - Két úr.

- Jól bánnak velük?

- Kitünöen.

- Mi volt ebédre?

- Nudli.

Mindez, kívülröl, ellenállhatatlanul emlékeztet a Bör-

egérre. De annak, aki odabenn ül, egészen mindegy, a

Sing-Sing vagy ez a kutyaól a börtöne. Az ember néha ne-

vetséges feltételek mellett szenved. De éppen úgy szenved.

* *

A hegyek

A hegyek csökönyösek, korlátoltak. Örökké ugyanazt mond-

ják, rettenetes erövel, mint egy buta ember egy elvet.

Köd. A hegyek dessous-ja.

Igen, a hegyek óriásiak. De én, az ember, szemközt ve-

lük, aki egyedül tudom a világmindenségben méretüket:

én vagyok a másik óriás.

* *

Kérdés

- Egyszóval Ön Freud híve?

- Nem. Egyszóval én a szerelem híve vagyok.

* *

Virginia Woolf

Ez a nö az egyetlen a világirodalomban, akinek sikerült a

lehetetlen: rögzítette az idöt. Ami Proustnak nem sikerült,

amit Joyce hasztalanul kísérelt meg. Az eltünt idö nyomá-

ban s az Ulysses remekmüvek, de kóros, torz remekmüvek,

végtelen sarjadzás mindkettö. Ám Virginia Woolf írt egy

könyvet, amelyben összefogja az idöt, megszelídíti mére-

teit: "minden" benne van, s amellett arányos. Iró nem is

tehet többet.

"Mrs. Dalloway hazatért: a szakácsnö fütyül a konyhá-

ban. Clarissa most meghallotta az írógép tiktakját. Ez

volt az élete. És, az elöcsarnok asztala fölé hajolva, egy-

szerre áldottnak és tisztának érezte magát." Ilyen monda-

tokat ír. Szerény könyv: egy angol hölgy egyetlen napjának

története. Benne van az élet, az idö, London s még valami.

* *

Délután négy

Délután négy óra. A Duna mellett megyek, a rakodópar-

ton, s a víz, a hajók és a felhök csodálatos összjátékát figye-

lem, amint kiegészítik és tükrözik egymást, játékosan és

végtelen komolyan összetartoznak, s együtt alkotnak, Bu-

dapest házsorai között, valamilyen távoli és örök rokonsá-

got, az összes vizekkel, összes horgonyzó hajókkal s az ösz-

szes felhökkel a vizek és hajók felett. Arra gondolok, hogy

mégsem vagyok egészen egyedül: a világ üzen néha.

* * * * *

Szeptember

Az ökörnyállal kezdödik, a must szagú erjedéssel, a dáliákkal,

a színházi bemutatókkal és a japán-kínai háborúval; évsza-

kok, egy idö óta, általában háborúkkal kezdödnek. Az égre né-

zünk, a sürü, szirup színü égre, hallgatjuk a berúgott darazsak

dongását, a távoli bombák robbanását. E bombák messze rob-

bannak, Spanyolországban és Kínában. A természet az enyé-

szet felé tart; de az ember sem tétlen.

Bombával és ökörnyállal kezdödik, s a végén, szeptember

végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rög-

zítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön le-

beg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek

semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma

szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben

a kerti virágok, s a huszonnégy éves költö neszeli az öregséget,

az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a vi-

lágmindenség is benne van, s minden, amit az ember élettel és

halállal kapcsolatban érez.

Ezt a verset mondogatom, s kutyámmal járok, mint egy orosz

író, az édes, must szagú és enyhén mustárgáz illatú öszben.

A présházakban töltik a hordókat, és a gyárakban töltik a bom-

bákat, messze valahol, szerte az öszülö világon. A vers olyan

erövel kezd szólani, szeptember végén, mintha megszólalt volna

valahol egy láthatatlan zenekar. Hozzám tartozik, mint egy

személyes élmény emléke. Minden szavát külön szeretem: azt

is, hogy kerti virág-ot írt öszi virág-ok helyett, azt, hogy ta-

karta helyett takará-t írt a költö, szenvelgö és régies fordulattal.

Dallama, a versnek az a másik, a szavak értelmétöl csaknem

független tartalma, oly rejtélyesen rögzített, mintha kottába ír-

ták volna. Szeptember végén egyszerre zengeni kezd a vers, száz

esztendö távolságán át, s felkavarja az idöben és a mulandó-

ságban egy szerelem és egyfajta nemesen kacér, megdöbbentöen

öszinte és frivol halálfélelem emlékét. Ezzel a verssel szívem-

ben, kampós bottal karomon, kimegyek kutyámmal az öszbe.

A délután meleg még. A természet szölöcukorral táplálja gyen-

gülö érlökését. A szökökút tava pislog, mint egy öreg ember eny-

ves szeme, ravaszul és alamuszian.

Az ösz a Hüvösvölgyben kezdödik, valamivel a Vámház mö-

gött, s a Nagykovácsi-rétet megkerülve elhalad a Szép Juhász-

né mellett; igy tart a város felé. Mire az Olasz fasorba beér,

már egészen városias, lódenkabátos. Délután négy és öt között

kezdödik, mikor a Veronikánál még cigányzene szól, s a hüvös-

völgyi cukrászdában szegény, nyugdíjas, beteg és rosszkedvü

milliomosok szacharint tesznek kávéjukba. Valahol zene ját-

szik, egészen régi és fellengzös operarészleteket, például az Un-

dine nyitányát. A kerti utak mentén a köangyalok hajfürtjeit

vérpiros szölölevél ékíti. Mindez kissé édeskés, csiricsáré és túl-

tömött, olyan, mint egy olasz opera búcsújelenete. Elmegyek a

Veronika elött, s biztosan tudom, még tartogat az élet számom-

ra valamit, ami egyszerre lesz orvosság és édesség, mámor és

szölöcukor. Megállok, körülnézek, várakozom.

* *

Napok

Most már egészen biztos, hogy a kedd "jó" és a péntek -

pontosan úgy, mint a babonában - "rossz", s aztán van-

nak a közömbös napok, a hétfö és szerda s a gyanús szom-

bat és a félelmes vasárnap... Lassan felépül bennünk egy

naptár, melynek semmi köze a gregoriánusi törvényekhez,

s a hivatalosnál sokkal érvényesebb. Az ember nem április

huszadikán hal meg, hanem egy napon, mely csak az övé,

s nem szerdán boldog, hanem az idönek egy kiszakított

pillanatában, amely nem volt soha elébb, és nem lesz soha

többé, s nincs rangja és neve. Kissé úgy kellene élni, mint

a kökorban: naptár nélkül, élet és halál között, csak az

idöben.

* *

Börtön

Minden ember, aki eljut valahová az életben, aki "arrivál",

észreveszi egy napon, hogy élete börtönné változott. Mi-

lyen finom börtön ez! Tele van szép bútorokkal, nemes és

unalmas szórakozásokkal, a rabok halk jelbeszéddel érint-

keznek, van ünnep és szigorú napirend... Mikor kötözték

meg kezed és lábad, lelked és szíved? Már nem is emléke-

zel. Meddig tart ez a rabság? Természetesen életfogytiglan.

Láthatatlan szemek vigyázzák minden léptét és mozdula-

tát. Néha kitör börtönéböl; de aztán alázatosan visszakul-

log, mert a rabság már benne van, szívében és idegeiben. S

egy éjjel arra ébred, hogy a halálról már oly meghitten ál-

modik, mint a rab a ráspolyról és a kötélhágcsóról.

* *

A réz

Ez az alak minduntalan reámtör és panaszkodik. A vi-

lággal van baja, mely, szerinte, hanyag és korrupt, és nem

óhajt fejlödni. Én azt hiszem, ö az, aki hanyag és kor-

rupt, és nem akar fejlödni; de ezt nem mondhatom meg

neki.

Mikor elválunk, megvizsgálom vádjait, és felmentem a

világot. Nem is fejlödik olyan lassan. Ha meggondolom,

hogy az embernek körülbelül három-négyszázezer évre

volt szüksége, míg észrevette, hogy a követ csiszolni is le-

het, aztán újabb száz-kétszázezer évre, míg felfedezte a re-

zet, aztán újabb évrizezredekre, míg egy zseni kitanulta,

hogy pontosan kilenc rész rézhez pontosan egy rész ón

szükséges, amíg az öntvényböl kemény bronz lesz; akkor

mindaz, ami Caesar és Lenin ideje között történt, inkább

ámokfutásnak tetszik, mint tespedésnek.

* *

Magánzó

Negyvenhárom éves. Apja házakat hagyott reá. Tisztes

elökelöséggel öltözik. Névjegyén, neve alatt, ez a szó áll:

Magánzó."

Ez a mestersége, semmi más. Reggel felkel, kinéz az ab-

lakon, ásít, megdörzsöli szemét, s aztán magánzó, amíg

elalszik. Oly félreérthetetlenül magánzó, mint ahogy egy

kéménysepröt nem lehet félreérteni, mikor fekete zub-

bonyban, kormosan, vállán füstkaparóval és létrával baktat

az utcán. Az emberiség lohol, iktat, épít, háborút visel, zá-

logházba jár, hadihajókat füt. Ő magánzik.

Mestersége teljesen elfoglalja. Panaszos ember. Megve-

ti ezt a korszakot, mely nem tiszteli már eléggé a magán-

zókat, s többet beszél a dolgozó, söt nélkülözö emberek-

röl, mint az ernyedetlen, szívós magánzókról, akik éjt-na-

pot összetéve magánzanak, esöben, söt viharban is. Mint

egy kiveszö, elökelö fajta utolsó példánya, járkál e világ-

ban, erélyesen és sértödötten. Semmire nem ér rá, sem-

miben nem vehet tevékeny részt, a magánzás teljesen el-

foglalja.

Részvéttel nézek szemébe, hallgatom panaszait, kezét

szorongatom. Egy tüdöbajos, több hónapja munkátlan

szénvájárt természetesen nem nehéz sajnálni. De sajnáld a

magánzót, ha tehetséges vagy, ebadta!

* *

Álmatlan nappalok

Hová tünt az álom nappalaimból?

Éjjel álmodom még - de éjjel minden csempész álmodik.

Az a másik álom, a nappali, mely végigkísért utcán és szalo-

non, mühelyen és tömegen, az igazi, az a derengö és eszmé-

lö álom, az autóbuszon, jegyváltás közben vagy a fák alatt,

egy kerti úton, az a szédülés, mikor átmentem egyik szobá-

ból a másikba, az a cél, tárgy és kép nélkül való eszmélés,

hogy élek, két semmi között, ez a makacs álom az életröl:

hová tünt?

* *

Portia

Én nem vettem volna feleségül Portiát.

* *

Valéria

Néha, társaságban, órákon át hallgatott. Idönként fel-

emelte kezét, megsimította finom halántékát, diszkréten

és elégedetten. Aztán váratlanul megszólalt, határozott és

öntudatos hangon, s elmondott egy történetet, melynek

nem volt eleje és nem volt vége, s közepe és tartalma sem

volt; s mindezt csengö hangon, bátran, büszkén, jóked-

vüen és öntudatosan adta elö. Beszéd közben sugárzott az

elégedett korlátoltságtól. Aztán, diadalmasan, elhallgatott,

hetekre.

Valószínüleg így döntött a szerelmi párválasztásban is.

Huszonöt-huszonnyolc éven át hallgatott, aztán, meglepe-

tésszerüen, örvendezö hangon egyszerre ezt mondta:

"Endre." Senki nem értette. Kissé csodálkoztak; Endre is.

Az idösebb Rostov-lányra emlékeztet, Tolsztoj regényé-

ben, Berg feleségére. Nevét úgy hordja, mint egy kis ék-

szert. Mielött társaságba megy, feltüzi homlokára. A név

csillog. Mintha nem is személy, csak egy név érkezett vol-

na. Az emberek felnéznek, megismerik, halkan mondják:

"Aha, Valéria."

* *

Magánügy

Irógépet hoztam magammal; de itt, a szállodában, ahol

minden gyáva nesz és zörej áthallatszik a papírfalakon,

szégyellek írni; félek, meghallják.

Csak a mü közügy. Az írás magánügy.

* *

Szertartás

Z. úr, az uszodában, a nagy vízcsap alatt, mely öles sugár-

ral önti a vizet a közös medencébe, minden délben egy

órakor vezekel.

A felületes szemlélö annyit lát csak, hogy Z. úr úszónad-

rágos meztelenségében hajlong a vízsugár alatt. De aki

gyakrabban és tüzetesebben figyeli, észreveheti, hogy az

ütemben, Z. úr meztelen hajlongásának, vízbemerülésé-

nek ütemében jelképes és szándékos szertartás nyilatkozik

meg. Karjait kitárja, fejét mellének szegzi, hajbókol. Szája

hangtalanul mozog a vízsugár alatt. Látni való, vezekel.

Z. úr e pillanatban a Gangeszre emlékezik vagy talán a

Nílusra. Minden délben megtisztul, pontosan egy órakor,

s mindig egyazon mozdulatokkal. Ilyenkor ösi, egyszerü,

méltóságos. Aztán felöltözik, s visszamegy a kefegyárba.

* *

Az ablak

A mozdulat, mikor idegen városban, estefelé, idegen abla-

kon kinyúl egy nöi kéz, s behajtja az ablaktáblákat.

A szobákban lámpa ég; s most egyszerre sötét lesz. Oda-

benn élni kezdenek, az estének, a családnak, a szerelemnek

vagy egy gondolatnak, talán csak a vacsorának kezdenek

élni. A nöi kéz kizárta e mozdulattal a világot. Valami ben-

söséges és nemesen érzéki kezdödik odabenn, valami da-

cos és titokzatos. Egy vacsora is lehet titokzatos a behajtott

ablaktáblák mögött.

A vándor megáll az ablak elött, melynek szárnyait az

imént zárták le. Az út már sötét és harmatos. Cigarettára

gyújt, felnéz az ablakra, tudja, hogy minden kísérlet, mely-

Lyel a másik világ felé közeledik, nevetséges és reménytelen.

Talán még felmehetne az idegen ajtóhoz, kopoghatna. De

aztán eszébe jut, hogy már elfeledte a kopogás titkos jelét.

* *

A déli tengerek

A legtöbb ember végül beéri egy akváriummal, mely nem

nagyobb, mint egy szemetesláda, s három aranyhal úszik

benne.

* *

Őszi szerelem

E., a felnött férfi, szereti H.-t, a felnött asszonyt. Mindket-

ten egészségesek. E. nös, H. férjnél van. E. nem szereti fe-

leségét, H. gyülöli férjét. Nyáron szerették meg egymást,

egy csónakban.

Szerelmükröl sokat és lelkendezve adnak elö barátaik.

Erröl az egyszerü, inkább örvendetes, mint szomorú tény-

röl - egy férfi és egy nö öntudatos, magas izzású, önzetlen

szerelméröl - mindenki kétségbeesve, felháborodva vagy

gúnyosan beszél, mintha valamilyen aljas és büzös nyava-

lyában szenvedne E.! És kissé úgy is, mintha a szerelmesek

gyilkosságot vagy legalábbis kihágást követtek volna el. És

hasukat fogják a hahotától, mert E. izgatott, idönkint szí-

véhez szorítja kezét, és az égre néz; s H. sír és sápadt. "Sze-

retik egyrmást!" - mondják az idegenek is, karjukat égnek

emelik, néma iszonyattal. Nem lepne meg, ha a rendörség

közbelépne, ideiglenesen letartóztatná és kisebb bírsággal

sújtaná E.-t; és H.-t - mint a középkorban, mikor a házas-

ságtörö asszonyt pellengérre kötözték és levágták hajfona-

tát - lefényképeznék a bünügyi nyilvántartó számára.

E.-t félrevontam és fejére olvastam büneit:

- Szeretni csak szabályszerüen szabad - mondottam

felemelt mutatóujjal -, úgy és ott, ahol a hatósági elöírások

megengedik. Például a hitvesi ágyban. Vagy a bordélyban.

* *

De mégis

De mégis, mégis, mégis repültem az Alpesek felett, hall-

gattam szobámban emberi hangokat, melyek Ausztráliá-

ból érkeztek hozzám, felhívtam éjjel kettökor telefonon tá-

voli kedvesemet, s akármilyen reménytelen volt mindez,

mégis éreztem valamit a végtelenségböl, oly közvetlenül

és egyszerüen, ahogy ember elöttem nem érezhetett. Tu-

dom, mindezen nem múlott az élet igazsága, mindettöl

nem lettünk jobbak, nemesebbek és igazabbak. De embe-

rebbek lettünk. Mégis, mégis.

* *

Zsugori

Az öregúr - nyolcvan elmúlt - néhány nap elött meg-

botlott és elesett a pitvaron, eltörte jobb lábát. De a me-

szes csontok összeforrtak. Most tolószékben közlekedik

a lakás és a tornác között. Mikor látogatására érkezünk,

micisapkásan ül a petróleumlámpa alatt, szikáran és

egyenesen, s hosszú szipkából szortyogtatja a rövidszi-

vart.

Késöbb a kertben tanyázunk; az öreg a verandán ma-

radt. Menyével beszélget. Ezt mondja: "A vesém, az igen,

jó még. A májam is. Gyomrom is kitünö." Zsugorian mond-

ja, mint aki egy eltékozolt vagyon utolsó kincseit számol-

gatja, reszketö kezekkel. Majd: "A szemem, még az is jó.

Csak a járás, fiam." Csend. Majd, férfiasan és tárgyilago-

san: "A járást, azt elköltöttem."

* *

Találkozó

Húszéves találkozó. Pontosan tudnak rólam mindent, de

vacsora közben úgy viselkednek, mint akik húsz éven át

egyszer sem hallottak felölem. Rangtartóak. Látnivaló,

hogy nagyon régen, húsz-huszonöt év elött, kialakult

köztünk valamilyen ösi hierarchia, melyet nincs jogunk,

sem módunk késöbb megbontani. Péter, aki az életben

nem vitte sokra, a találkozó asztalánál még mindig a

"padelsö", aki viszi a szót, s Jóska, aki már gazdag és

méltóságos úr, tátott szájjal, alázatosan hallgatja. Van va-

lamilyen rejtélyes rangsor, mely a gyermekkorban kiala-

kul, s késöbb sem lehet átugrani. A világot sokkal köny-

nyebb meggyözni, mint az osztálytársat, aki tud rólad

valamit. Mit?... Nem tudja pontosan. Csak gyanakodva

néz reád, pislogva és örök - talán jogos - kétellyel.

* *

Brueghel

Ezek a parasztok büdösek a valóságtól és az életkedvtöl,

tetvesek a középkortól, kemények és kötekedöek, s a jelek

szerint jókedvüek, akkor is, mikor - a háttérben - kerék-

be törik öket. Mindenestöl mégsem olyanok, mint a való-

ságos parasztok lehettek a politikailag mozgalmas idö-

ben; Brueghel kiemeli öket az osztályból, melyhez tartoz-

tak, s végtelen szánalommal és szeretettel új hazát és

sorsot ad nekik. Hol van ez a haza? Csak ö tudta, Brue-

ghel, az idösebb.

* *

Export

A szigeti kertészetben vettem egy szál rózsát, az utolsók

egyikét, mely a rózsakertben unatkozott még. A virágárus-

nö becsomagolta, aztán firkált valamit egy papírra, és át-

nyújtotta az iratot.

- Mi ez? - kérdeztem.

- Igazolás - mondta -, hogy az úr kivihesse a szigetröl a

rózsát.

Megköszöntem az iratot és a rózsát, fizettem, és felvilla-

nyozva mentem el. Utközben elégedetten éreztem, hogy

exportunk fejlödik, s az én ügyeim sem állhatnak egészen

rosszul, mert hellyel-közzel íme, már megesik, hogy kivite-

li engedélyekkel is dolgozom.

* *

Gyakorlat

Az írásnak, a kifejezésnek, éppen úgy, mint a gondolko-

zásnak és az életnek, bizonyos koron túl semmi értelme,

ha nem fejezhetjük ki szavakkal és cselekedeteinkkel azt az

egyszerü és veszélyes igazságot, melyet az életben megis-

mertünk.

De ezt az igazságot belénk fojtják. Ma inkább, mint va-

laha. Ezért nem nagyon érdekel írásaim visszhangja. Az

író ma ír, mert nem tehet mást, mert erre ítélte végzete.

Nem kérek felmentést számára. Még azt sem kérem,

hogy "megértsék", mentegessék. Nincs pardon. Dobjuk

el álarcainkat, író és olvasó, nézzünk farkasszemet és rö-

högjünk össze. Azt kapod, amit szeretnél, azt adom, ami-

re kényszerítesz. Nem tartozunk egymásnak többé sem-

mivel e földön; amely olyan is.

* *

Raguza

Valamit akart mondani, valamit világgá akart kiáltani, oly

nagyot és oly hangosan, mint Velence. De a kiáltás torká-

ban rekedt. Ezért csak él - századok óta - rekedten.

* *

Vidék

Mennyire utálom ezt a gyanús ügynökfajtát, aki egy

körúti kávéház üvegablaka mögül, három külföldi újság

fölületes beavatottságából, s abból a tudatból, hogy az

embereknek pénzt is kell keresni és nemi életük is van,

mely általában nem különösen derüs, "fövárosinak" hiszi

magát; s lenézöen emlegeti a vidéket, a vidéki stílust, a vi-

déki embereket. S nem tudja, hogy Kassán, háromszáz év

elött, mikor a körúti kávéház helyén még pákászok jártak

az ingoványban, már szalonban ültek az emberek, s iro-

dalomról beszéltek. Mintha nem a vidék adott volna min-

dent, ami ebben az országban szellem, szemlélet, ami iga-

zán "fövárosi"! Mennyire megvetem ezt a pimasz és va-

cak "fövárosiasságot", mely obskurus dobogóiról hozzá

mer szólni az élet és a lélek dolgaihoz, s müveltsége

messze elmarad egy vidéki templom sekrestyésének átla-

gos és természetes müveltsége mögött! Mennyire lené-

zem ezt a nyelvelö álurbanitást, ezt a törzsasztalos ott-

hontalanságot, milyen szánalmas ez a fölény, milyen ne-

vetséges ez az álértesültség! Egyre tudatosabban vagyok

és maradok vidéki.

* *

Zene

De azt is szeretem, mikor a rádió a római operából közve-

tít, s a szünetben meghallom egy római zenész köhintését,

amint - két fúga között - lenn a zenekarban szája elé kapja

kezét.

* *

Betegek

Ezek a könnyü, heves betegségek, melyek úgy törnek

reánk, mint egy bünös szenvedély, hidegrázással és has-

menéssel; s csakugyan, a háznép gyanakodva és fejcsóvál-

va állja körül betegágyunkat, mintha tilosban jártunk vol-

na. Mit is csinált, titokban, a gazember? Élt valahol.

* *

Frakkban

Ez az író mintha örökké frakkban írna; különösen, ha na-

gyon közvetlen és egyszerü szeretne lenni. Oly hangütéssel

kezdi, mintha közel hajolna az olvasó füléhez és súgna vala-

mit. Megtisztelve figyelsz föl szavára. De aztán észreveszed,

hogy hangerösítövel súg; egészen halkan, de úgy, hogy egy

világ is hallja.

* *

A szoba

Estefelé beléptem a halott költö szobájába. Csak egy pilla-

natra léptem be; valamit magyaráztak, mutattak, felcsa-

varták a villanyt, át kellett mennem a szobán, ahol élt és

dolgozott.

Fél esztendeje halt meg. Kissé már rendetlen volt a szo-

ba. Egyes polcokon megbolygatták a könyveket. A nagy

hencsert eltolták helyéröl. Az íróasztalon, az írás szánal-

masan egyszerü kellékei között, ott hevert a levélmérleg,

melyen - egy kereskedö gondosságával - lemérte a napi

posta súlyát. Egyszer versei kéziratát dobta a törékeny

mérlegre. "Nem nyomnak sokat" - mondta gúnyosan.

A szoba már oszlott, s mégis megtelt volt e kemény és

engesztelhetetlen élet kisugárzásával. Szaga is olyan volt,

mint egy vegykonyháé, ahol sokáig, évtizedeken át pepe-

cseltek veszedelmes anyagokkal, a bánat kékszín, a gyülö-

let halványzöld, a halál tusszerü párlatával. A falon Freud

arcképe, Arany János kézírása.

Mindezt csak villanásra láttam. Elképzeltem, hogyan rö-

högne, ha látna itt, meghatottan, a "halott költö árva szo-

bájában". Töltötolla az asztalon hevert, ahogy odadobta,

mikor elvitték innen, meghalni. A küszöbröl visszanéztem

a tollra. Nem lepne meg, ha néha írna még valamit.

* *

Ezek az esték

Ezek az esték, mikor kutyám úgy jár körülöttem, mintha

közeli halálom érezné. Gyanakodva nézem. Leveleket, ira-

tokat rendezek. Nem tudok semmit. Ez a tájékozatlanság

megnyugtat. De a kutya nyugtalan. Gyanakodva néz. Az-

tán lefekszik a kályha elé, tehetetlen mozdulattal, mint aki

megértett és belenyugodott.

* *

Vigasz

Ezek a kétségbeesett napok, mikor minden gyanúsnak tet-

szik, amit valaha írtam, mikor elképzelhetetlen, hogy vala-

ha is írok még erös, igaz és tisztességes sorokat, mikor

nem merem felnyitni a lapot, melyben éppen aznap meg-

jelent valamely írásom, mikor biztosan tudom, hogy nincs

barátom, s ellenségeim csak szórakozottságból és hanyag-

ságból nem téptek szét eddig: ezek a napok, mikor megvi-

gasztal az is, ha borbélyom, szappanozás közben fölémha-

jolva, jóindulatúan mondja: "Olvastam, amit az új vásár-

csarnokról írt a szerkesztö úr" - s elmondja egy írótársam

aznapi cikkét.

* *

Rangok

A nevek rangok is: spanyol szentnek vagy osztrák föher-

cegnek nem árt, ha Izidor a neve vagy Ignác. De te csak

maradj Béla. Biztosabb.

* *

Vasárnap

A vasárnap számomra cilinderes úr, aki a vízfesték színü

tájban kézen fogva vezeti hosszú nadrágos, sápadt, mat-

rózruhás kisfiát. A kikötö partján állnak, s nézik a vitorlás

hajókat, melyek gyömbért, teát, rumot és cukornádat hoz-

tak az országba. A füst a magas kéményekböl egyenesen

száll fel a halványszürke égbe, faggyú- és borsszagúan.

Egy talján, vállán megláncolt majommal, kintornát tol és

halkan, vinnyogva énekel. A szelet is hallani, amint tépdesi

és csattogtatja a lehorgonyzott hajók ponyváit és vitorláit.

A magtárban kétpofára falatoznak a patkányok. Egy negy-

venéves nö, szürke selyemruhában, imakönyvét mellére

szorítva, lehajtott fejjel áll a fehér függönyös szoba köze-

pén, s ezt gondolja: "Gazember." A cukrászdában kipirult

arcú lányok és fiúk ülnek, s császárkörte-párlatot isznak.

Az idö esös.

Szeptember 27.

Éjjel, amíg aludtam, történt valami: vége a nyárnak.

Felébredek, hallgatom a szelet, nézem a sötétbarna lom-

bot az ablak elött, s nem érzek semmiféle "öszi bánat"-ot.

Örülök, hogy vége a nyárnak. Örülök, hogy nem hozott

semmit. Örülök, hogy nem tántorodtam meg a boldogta-

lanságba vetett hitemben. Örülök, hogy nincsenek többé

illúzióim a "megoldásról". Tessék, ösz, rajta! - gondolom.

Rakd ki kellékeidet, ereszd le avas zsinórpadlásodról avítt

színfalaidat, hullass lombot, nyögesd szeleidet, átkozz és

temess, mint a költök, akik ilyenkor remegö és készséges

ujjakkal lantjaik húrozatát bolygatják, versenként nyolc

pengöért. Üdvözöllek, tél és pusztulás hírnöke. Nem véde-

kezem. Beleegyezem. Várlak.

* *

Hasonlat

Mint a virág, oly tehetetlen

Mint a medve, büdös és árva

Fehér, mint régi lányok teste

Mint a sátán, oly bús, magányos

Mint hiéna Jordániában

Illanó, mint a hús, a sejtek

Mint a bün, olyan furcsa, édes

Oly értelmetlen, mint az álom

Keserü, mint a dög epéje

Mint a szüzlányok frivol álma

Mint gazdagok szándéka, erjed

Mint a számjegy, olyan kegyetlen

S hideg, mint a jégtömb a morgue-ban.

* *

Intelem

Ne akarj hös lenni. Maradj pártatlan és figyelmes. Az már

nagyon elég.

* *

Sebesség

Ezek a kis lázak, melyek feloldják a testet a nehézkedés

törvénye alól. Repülünk és mosolygunk.

Délután, ködben, a Balaton mellöl elindultunk, s két óra

alatt megérkeztünk lakásomhoz, Budára. A kocsi soha

nem járt ilyen könnyen. Akadálytalanul vezettem; mintha

kissé repültünk volna, nem magasan, talán tíz centiméter-

rel a föld fölött. Mikor hazaértünk, megmértem magam:

38,6.

- Gyorsan jöttél? - kérdezték másnap.

- 38,6-tal óránként - feleltem.

* *

Gyöngédség

Két napja lombhullás. A fák hervadt karokkal lenyúlnak

és megsimogatják a didergö földet.

* *

Esös délután

Mi ebben a burkolt, érzéki és sejtelmes? Ezek a fények, ez a

nedves melegség, a síkos úttest, csupasz fényeivel, a szobák

az esö függönye mögött, a nök az utcán, beburkolva vízhat-

lan köpenyeikbe és kalapjaikba, ez a titkosság és sietés,

mintha az egész város, millió lakosával, az öregekkel, nyo-

morultakkal és bélpoklosokkal is, tudna valamilyen rejtett

találkáról, mintha az öröm csillogna, mélyen a köd és az

esö gyolcsai mögött - valami melegség, játékosság és elrej-

tözés, valami testi és cinkosi valami, aminek nincsen neve,

nincs házszáma, sem telefonszáma, s olyan bizalmas, ked-

ves és céltalan, mint egy könnyü szerelem! Mi ez az egész?

Esös délután.

* *

Ősz

Megint elmúlt egy nyár, és nem történt csoda. Fel vagyok

háborodva.

Az ösz a levegöben; de még csak annyira, mint az elsö

halálfélelem. Mintha óvatosan cardiasolephedrint kezdene

szedni a világ.

A levegö sürü, szirupos. A gyümölcsök, mintegy glazúr-

ban. Az öszibarack. Van benne valami polgári, dekadens.

A szölö. Szelíd, festöi. De egy év múlva talán gyilkosság

motívuma és mentökörülmény lesz belöle.

A vénasszonyok, akiknek most van a nyaruk, ez idén

egészen fiatalok. Kis, magas kalapokat hordanak, izgatot-

tak és hangosak. A szerelem erjed a levegöben. A fák az

uszodában beleszemetelnek a vízbe. Az inspekciónak vége;

a rendetlenség kezdödik, a vad, hülö kaland, halál.

* *

Feladat

A fiatal zsenit leitattam és ezt mondtam neki:

- Talán nem is az alkotás a dolgod. Valamilyen isteni

végzet kell ahhoz, hogy valaki alkotni tudjon.

- Már elég az is, ha ellenállsz. A világ olyan, amilyen; de

áldásod ne adjad hozzá. Ez az ellenállás lehet termékeny és

nemes. Mindenesetre szükséges ahhoz, hogy nyomod ma-

radjon a világban. Könyveket írni minden szorgalmas trot-

li tud már. Ellenállni csak a kevesek.

- Tartsatok össze, ellenállók; akár egymás ellen is.

* *

Egy találkozás

Feljegyezték, hogy "Descartes úr elragadtatással fogadta a

fiatal Pascal bemutatkozását".

- O, hát ez is van! - gondolhatta Descartes, elragadtatva

és boldogan.

- O, hát ez is van! - gondolhatta késöbb rosszkedvüen

és féltékenyen.

* *

Joyce

Úgy írt, mintha állandóan posthumus könyveket írna, egy

halott könyveit, aki már nem törödik az élök szempontjai-

val, s minden borzalmasat és félelmeset is kimond, már

nem is pour épater les bourgois, hanem túl minden megegye-

zésen, a halott önkényével és kíméletlenségével, pour épater

les vivants.

* *

Szölö

Édes, nedves, unalmas. A mámorról, melyet sajtolni lehet

belöle, annyit tud csak, mint a gyufaszál a tüzvészröl, me-

lyet gyújtani lehet vele.

* *

Üveg

Szeptember végi nap, oly átlátszó és törékeny, mintha üveg-

böl lenne. A falevél, a gyümölcs, mely a földre hull, csen-

gö hangot ad, mintha eltört volna.

* * * * *

Október

Emlékszem egy októberre, mikor a német erdöben éltem, töl-

gyek és vezérigazgatók között, egy szállodában, ahol mindent

villanyos erö hajtott, vadásznak öltözött pincérek lesték a ven-

dégek óhajait, s Rübezahl, mint régimódi házigazda, minden

délután kilépett az erdöböl, megállt a szálloda bejáratával szem-

közt, a napsütötte tisztáson, aggódó pillantással szemlét tartott

a pázsit és a felhök között; majd komoran és kissé nevetségesen

eltünt a szarvasetetö irányában.

Ez az október minden más októbertöl különbözött. Fiatal

voltam és igényes. A szállodában már fütöttek. Este a társalgó

kandallója elött ültem, szmokingban és escarpinben, könyvvel

kezemben, s úgy éreztem magam, mint lord Byron, mielött el-

ment meghalni a görög szabadságért. Abban az idöben én is

hajlandó lettem volna elindulni és meghalni, esetleg csak egy-

szerü levélbeli hívásra, valamilyen idegen ügyért, érthetetlen

szabadságért. Sejtettem, hogy minden összetartozik. Minden

reggel azzal az érzéssel léptem a szállodai szoba ablakához,

hogy szerepem van a világban, a feladatom feltünés nélkül, ta-

pintattal, de kegyetlen következetességgel kell majd elvégez-

nem. Gyanítottam, hogy sietnem kell, mert nem élek soká; de

ezt a távoli, kissé bizonytalan idöpontot mindenesetre száz

éven túl képzeltem. Oriási fák között éltem, valószínütlen

hegyóriások között, valamilyen sugárzó és illetlen fényüzésben,

mely nem illett társadalmi helyzetemhez, nem illett anyagi vi-

szonyaimhoz, de csodálatosan megfelelt igényemnek, mellyel az

élet felé fordultam. Mindehhez október volt, kevés köd, kevés

napsütés, az életnek az a meleg, kissé színházias félhomálya,

mely múlhatatlanul színészkedésre késztet fiatal embereket.

Mire az ember hozzáöregszik az évszakokhoz, mintegy kita-

nulja világításukat, esélyeiket, szépségüket és veszélyeiket, már

nem érzi díszletnek a világot. A valóság érdekli, mely olyan

más, olyan meglepö s oly független szándékainktól! Ifjúságom e

pillanata számára az október egyetlen naplemente volt, tele né-

met irodalommal, általános szabadságvággyal, öntudatlan

dandyzmussal, melyben oly nyugodtan és természetesen mo-

zogtam, mint egy színész a színpadon, élete egyik jelentös sze-

repében.

A szálloda nagyon finom volt, s természetesen a hozzávaló

október is finom volt, mintha az igazgatóság mindent elkövet-

ne, hogy jó minöségü évszakot nyújtson elkényeztetett vendégei-

nek. Idönként köd szitált, ahogy illik. A golfmezö pázsitja hal

ványsárga volt; de senki nem golfozott, mert a németek, s mi,

többiek, közép-európai vendégek, nem tudunk golfozni. Ebéd

után a szálló bejárata elött hevertünk, fekvöszékekben, sport-

szerüen marcona, kötött ingekben, s arcunkat a napfény felé for-

dítottuk, mely oly gyöngéd volt e hetekben, mint egy öregedö fér-

fi érzése, mellyel egykori vetélytársaira és szerelmeseire gondol.

Senki nem akart semmit. Az erdönek olyan szaga volt, mint egy

régi, nemes fából faragott ruhásszekrénynek. A tisztásra néha

kilépett egy öz vagy egy öregedö moziszínésznö. Volt valami

századon kívüli ez októberben. Soha nem éltem ilyen választé-

kosan: az október sugártörésének oldatában lebegtünk, s csak-

nem jambusokban szóltunk a pincérhez. A világ elegáns volt és

illatos. De néhány nappal késöbb leesett az elsö hó, és kitört a

Spartacus forradalom. Akkor mind hazautaztunk, özek, ve-

zérigazgatók, finom költök: az ünnepélynek vége volt, új évszak

kezdödött, Berlinbe érve, a gépkocsi ablakából láttam egy em-

bert, amint a sárban feküdt, s nyakából vér szivárgott.

Erre az októberre emlékezem most. Soha többé nem éltem

meg ilyen finom októbert. Mintha népszerüsítették volna e ne-

mes hónapot. Magamra öltöm puha anyagát, mint valami-

lyen átmeneti konfekcióöltönyt, várakozás nélkül szemlélem

a táj tárlatát, közönyösen járok színes és kopott díszletei kö-

zött. Az emberröl lassan lekopik minden hazugság, így a vi-

lágfájdalom is. Marad a fájdalom és a világ.

* *

Szabadság

Délután lejöttem az erdöböl a fürdöhelyre, és beültem a

társaskocsiba. Ültünk a meleg és szagos öszben, vártuk az

indulás pillanatát, sütkéreztünk a kései melegben, mint a

gyíkok a kövek között. Egy kövér, fiatal ember, aki semmi-

ben sem hasonlított az irodalom keménykalapos detektív-

jeire, ezt mondta:

- Megvan a betörö, aki ellopta a pokrócokat. Itt fogtuk

el az erdöben. Régi hilós. Mindig meglóg: egyszer megette

nálunk a fogdában a kályha füstcsövéböl a rézkarikákat.

Kórházba akart kerülni, hogy felvágják a hasát, s aztán

megszökhessen. Ennyire kellett neki a szabadság.

Ez a szó: "szabadság", elhangzik a társaskocsiban, az

öszben, a meleg és csendes erdöben. Egy ideig cseng

még; aztán nem hallatszik semmi. Senki nem felel. Az er-

döbe nézünk, ahol már alkonyodik. Aztán elindul a kocsi

a völgy felé.

* *

A szakácsok

Éjfél elött néhány perccel a sötét gyermekjátszótéren meg-

jelent a szálloda fehér sapkás föszakácsa, a chef, az egyik

alszakács és a cukrász; fölálltak a hintára, és szótlanul, sok

gyakorlattal és lendülettel hintázni kezdtek. Egy szót sem

szóltak. Sütött a hold. A vendégek már aludtak, vagy a vö-

rös fényü bárban táncoltak.

A közelben ültem, egy padon, s cigarettáztam. Arra gon-

doltam, hogy a világ megfejthetetlen, s örökké kellene élni,

míg valamit is megtudunk a valóságról. A madarak összel

költöznek. A gyermekek szeptemberben iskolába mennek.

A Jupiternek négy holdja van.

A szakácsok éjjel hintáznak.

* *

Tél-elö

Ha gazdag lennék, új évszakot alkotnék. Már unom a szok-

ványt. A négy évszak között változatok villannak föl. A ter-

mészet is fejlödik. A tavasz elött néha kis öszök vannak,

fanyar, mustízü napok, ökörnyállal, sárga levelekkel, melyek

az ismeretlenségböl érkeznek és zörögnek, amikor a geszte-

nyefák még rügyezni sem mernek. Valaki játszik velünk,

rendünkkel, szabályainkkal, megegyezéseinkkel. Novem-

berben néha langy zephir lengedez, és megszólalnak a csí-

zek. A télnek vannak rózsaillatú, tikkadt napjai, forró szél-

lel, ideges föfájással. Van tél-utó és van tél-elö.

A tél-elö kacér, mint egy bakfis. Még nem fázik, de már

apró karmantyúkat visel. Arcát pirosra keni a bécsi rongy-

gyal, mintha az északi szél csípte volna meg. Füttet, de

csak unalomból. Kamasz tél, tudatlan. Mintha a tél csak

korcsolya, disznótor és báli éjszaka lenne, átizzadt gallé-

rokkal. Még nem tud semmit az iszonyatról, ahogy nem

tudtam az életröl semmit, mikor húszéves voltam, s néha

csodálkozva észleltem, hogy körülöttem, itt-ott meghalnak

az emberek.

* *

Halál

Fájdalmas nézni, mennyire fél a haláltól! Vinnyog elötte,

duruzsol neki, hason csúszik elötte, erényeit mutogatja,

kényszeredett vigyorral, mint egy hervadó nö, aki kínos-

félszeg negéddel kelleti magát a zord kedvesnek, és feltárja

lankatag bájait. Szerelmes a halálba, nem tud másra gon-

dolni, hajbókol elötte, lázas szavakat hadar tiszteletére,

vesszözi magát, erényesen él, nem eszik, nem iszik, diéták-

kal sanyargatja testét, imádkozik. Ennyire fél töle? Ennyire

vágyik reá? Azt hiszem, nem ostromolja egészen reményte-

lenül; a halál végül is megszánja és szóba áll vele.

* *

A látszat

A régi iskola, mely fennen és harsány kajánsággal tanítja,

hogy a látszat csal: regényekben és színdarabokban mutat-

ja be, amint a tisztes család tagjai titokban élesre fent ké-

sekkel járnak, és legszívesebben méreggel etetnék egymást.

E tan szerint mindenki gyanús, az apai jóságú, növény-

gyüjtö és jóságos nyugalmazott tábornok, igazában duhaj

szadista, a fehér hajú és elökelö nagymamának fiatal ba-

rátja van, a szende kisleány egyszer már megszökött Pá-

rizsba egy elötáncossal, a családfö, a becsületnek e szalon-

kabátos lovagja, már ült nyolc hónapot Vácott, a hü dajka

pénzt lop, és délután négytöl hatig közönséges kerítönö.

Ez az irodalmi iskola sokáig virult. A színpadon vagy a re-

gényben, megannyi tisztes elökelöséggel és puritánsággal

öltözött fenevad járkált, akik adott pillanatban ledobták

álarcaikat, s elvetemedett becstelenséggel törtek minden

ellen, amit napközben tisztelni és szeretni látszottak. Híres

iskola volt. A szekrényekböl kanonoknak öltözött hasfel-

metszök másztak elö, s a lesütött pillantású menyasszonyt

egy perccel az esküvö után már várta a sarkon egy taxiban

a kokaincsempész.

Ennek az iskolának, müfajnak, irodalmi szemléletnek,

e görcsös álokosságnak, mely tudni vélte, hogy a világ egé-

szen más, mint amilyen, tisztességben megöszült matró-

nák priuszával zsarolta az olvasót vagy a nézöt, ennek a pis-

logó informáltságú irodalomnak tökéletesen bealkonyo-

dott. A látszat csal, igen, a látszat úgy csal, hogy vannak

tisztes matrónák, akik csakugyan horgolnak egész nap, s

unokáiknak élnek, vannak öregasszonyok, akik önfeláldo-

zóan dolgoznak egy családért, s nem tartanak ki fiatal spa-



nyol fiúkat, vannak szalonkabátos, idösebb emberek, akik

soha nem ültek Vácott a fegyházban, vannak piruló meny-

asszonyok, akik csakugyan szerelmesek völegényükbe, s

vannak általában emberek - s ezek vannak többen -, akik

jókedvüen tisztességesek, hisznek az adott szó szentségé-

ben, nem ármányból jóságosak, hanem hajlamból, s a ru-

ha, melyet viselnek, nemcsak a pimaszság és aljas szándék

jelmeze, hanem egyszerüen ruha, melyet reggel kikefélnek,

s este felakasztanak a fogasra. Vigyázzunk, írók és olvasók:

a látszat csal. Az emberek rejtélyesek: néha pontosan azt

gondolják, amit mondanak, s belülröl tehetetlenül olya-

nok, amilyennek látszanak. S ha nagyon odafigyelünk, ész-

revesszük, hogy egy tisztességes ember - irodalmi hatás-

keltés szempontjából is - legalább olyan érdekes és megle-

pö, mint egy álruhás gazember.

* *

Egy nö

Ha naplót írnék, ezt jegyezném fel:

- Mi volt ebben a nöben olyan mulatságosan, olyan

megvesztegetöen és lefegyverzöen jelentéktelen, hogy rög-

tön oda kellett figyelni, az érdekes, szép, hangos és rikító

nök között? Valami volt benne, valami szótlan és sugárzó.

Az ember reánézett, s egyszerre megértette, hogy eddig di-

dergett, de most már elég odaülni e nö mellé, s akkor majd

nem fázik többé. Igaz, nem perzsel majd különösebb for-

róság sem környezetében; ez a nö nem lángol. De melegít,

mint egy régi cserépkályha, mely tél elején egyszer illatos

fahasábok lángjától langyosodott át, s aztán csendesen pa-

rázslik tavaszig. Ezért melléje ültem, különösebb remé-

nyek vagy igények nélkül; s melegedtem.

* *

Egy részeg

Az öreg amerikai éjjel érkezett, s másnap délben kiült a szál-

loda közös erkélyére, ott ebédelt, szemközt a völggyel és

az erdövel, az évszak utolsó fényeiben. bablevest evett, és

langyos vizet ivott hozzá.

Már nagyon öreg volt, s itt a hegyek között kissé túlzot-

tan öltözött, zergeszerüen. A pincérek, akikhez angolul

szólt, udvariasan és készségesen, de németül feleltek.

Ezért csak ült a napban és pislogott. Ebéd után rendelt egy

tál szölöt.

Az éretten sárga, kemény szemü gyümölcstöl váratlanul

berúgott. Eszegette a szemeket, hátradölt karosszékében,

ragadós szemekkel pislogott, s halkan, dünnyögve énekelni

kezdett. Abban az öszi ittasságban énekelt, ahogy az öreg,

kövér dongók zúgnak, részegen a világtól, a mézízü szölö-

töl, attól, hogy él még, s még egyszer látja a napot, a vörös-

sárga erdöt, a világot, melynek egyik közömbös tárlata itt

tárult elötte. Két fürt szölöt evett meg, s mind hangosab-

ban énekelt. Egészen részeg volt már, valamilyen érzékfö-

lötti mámortól vagy bódulattól részeg. Igy énekelt, boldo-

gan. Aztán kijött az ápolónö, karon fogta, s gyöngéden be-

kísérte a dülöngö lumpot a szobába.

* *

Orarend

Hétkor cikket írtam a szerkesztöségben. Nyolckor felkere-

sett L., aki most tért haza Oroszországból, és csalódott. Pa-

naszait figyelmesen hallgattam. Aztán elfáradtam: lemen-

tem az utcára, megálltam a kapuban, s hosszan beszívtam

az öszi esö szagát. Gyalog mentem az esöben, a klubba, so-

káig néztem a kártyásokat. Egy író önkívületben ült közöt-

tük, tárgyakkal és mozdulatokkal igézte a szerencsét, mely

hütlen volt hozzá. Csapzott arcát sokáig néztem. Elmenö-

ben betértem az egyik mellékutcai moziba, megbámultam

egy híres mozgókép zárójelenetét, mely a sáskák pusztítását

mutatja be. Soha nem láttam még sáskákat. A kép csodála-

tosan érzékletes volt; most már tudom, nagyjából, milyen

lehet egy sáskajárás, gondoltam. Az ember lassan megta-

nulja a világot.

Éjfél felé értem megint az utcára. A rikkancsok a lapok

különkiadásait árusították; vettem egy példányt, s meg-

tudtam, hogy amíg a klubban ögyelegtem, a japánok

rommá bombázták Nankingot. Az újságot zsebre gyür-

tem, elmentem egy kávéház elött, az egyik ablakban, ide-

gen férfi társaságában, megpillantottam egy nöt, akit sze-

rettem valamikor. Korrekten köszöntünk, mint a betö-

rök, ha jól végzett munka után a villamosban találkoznak.

Éjfél felé fölragyogtak az esö fátylai mögött a csillagok. Az

égre néztem és csodálkoztam.

* *

Párbeszéd

A színpad esztergályosai nagyra vannak a párbeszéddel.

Micsoda titok! Milyen rejtélyes tudomány! De lassan

megismerjük fortélyukat. Mind ezt írják, Euripides óta:

A nö: Szeretsz?...

A férfi: Igen, de...

S ezt váltogatják, tizenöt képen át.

* *

Sasad

Október végi nap. Budaörssel szemközt állok, délben, egy

dombon, valahol a Kamaraerdö egyik tisztásán.

Az erdö halványszöke; az a fajta nyers és testies szökeség

ez, melynek hívása elöl nem tudunk kitérni. Valami szól itt

hozzánk, személy szerint, az élet és a halál hangján. A le-

szüretelt sasadi dombok, a völgy, ahol Saxlehner savas vizei

keserednek, a falvak, ahol megölték már a disznót, s fel-

akasztották combját a mestergerendára, a templomtornyok,

ahol e pillanatban egyidejüleg harangoznak ebédre és te-

metésre, mindez megnemesedik e váratlan, édes és szagos

napsütésben, amely nem akar már égetni, sem érlelni. Már

csak melengetni akar, gyöngéden és szánalommal.

A dombon állunk, zúg a szél, és süt a nap. A különös, sá-

padt fényben állunk. Lehet, hogy édes lesz a halál? Lehet,

hogy olyan lesz, mint egy szöke nö dajkálása? Lehet, hogy

olyan lesz, mintha megértenénk valamit?

Mindenfelé cseng ez az érces csörrenés, a szélben és nap-

sütésben; mintha egy mitikus mesében aranyesö kezdene

hullani. Aranyesö, amely egyszerre érzéki jelkép és emlékjele

egy aranykornak, a személyes békének. A szöke lombon me-

gyünk át. A levegönek nincs semmiféle íze; hüvös és altat.

* *

Közbeszólás

Igen, az igazságot írd le, hüségesen; de közben tudjad,

hogy nem is ez a tárgyi hüség a legfontosabb. Ne a tárgy-

hoz maradj hüséges; inkább s kérlelhetetlenebbül önma-

gadhoz.

* *

Pesti szavak

Mint afféle vidékröl Pestre került fiatalember, sokáig nem

tudtam, mi az, ami ilyen idegenül érint Pesten? A város

nagy volt és tündökletes; érdekes és ízes; minden tetszett

itt, csak minden olyan különösen idegen volt, mintha va-

lahol külföldön járnék. Aztán megértettem: a város hang-

hordozása volt idegen. Ezek a pesti szavak, ezek a "be-

mondások", melyek oly félelmes-fölényesen hatottak,

mint a "Mondd már" vagy a "Mit tagadjam", vagy "Ilyen

fiatal", ez a különös argót, mely megfélemlített és megza-

vart, mintha csakugyan az okosok világába kerültem vol-

na, ahol tudnak valamit, amit csak bennfentesek és ideva-

lók tudhatnak... S nemcsak a jasszok használták ez argót

szavait; a város minden rétegében éltek e szavak, az írók és

a proletárok ajkán is. "Ugy éljek én..." - mondták neves,

lírai költök is; s bámultam öket és émelyegtem.

* *

A dicsfény

Baudelaire panaszolta a Spleen de Paris-ban, hogy egyik sé-

táján, a nagykörút tolongásában, elvesztette dicsfényét.

Akkor dicsfény nélkül, tehát méltóság és titkos jel nélkül,

rögtön elment a bordélyba.

Ez a történet nagyon szép, és minden költö örömmel ol-

vassa. Sajnos, a dicsfényt nem lehet ötletszerüen összehaj-

togatni és zsebre tenni, mikor rossz helyekre megy az em-

ber. Kegyetlen szolgálat ez, az írók szolgálata; rosszabb,

mint a papoké és a katonáké. Ezek csak méltatlan helyekre

nem járhatnak; de az író, dicsfénnyel feje körül, nem járhat

egy méltatlan világban. Ezért leginkább csak otthon ül,

egyedül.

* *

Belvilág

A cipész elhozta az új cipöt, melyet szánalomból rendel-

tem nála; s elégedetten nézegette.

- Elég ronda ez a cipö, mester - mondtam barátságosan.

- Igen - mondta. - De a belvilága szép.

* *

Greco

Greco az önkívület, fekete-fehér dominikánusokkal, áldo-

zatokkal, akik rángógörcsös mozdulattal emelik ég felé ke-

züket, égbolttal, melyet mindig tikkadt, forró, violaszín vi-

harfelhök borítanak. Látta a világot, amelyben élt. Gazdá-

ja, II. Fülöp, éppen ezért nem is szerette.

* *

Költészet

A költészet nemcsak az, amit a költök versbe írnak. Valami

rögzítetlenebb is, ami él a nök mozdulataiban, az állatok

nézésében, az utcák világításában, egy madár fejtartásá-

ban, egy éjszakai fénysugár üzenetében. Mindez vers, írat-

lan vers. Néha igazibb, mint az írottak és rímesek.

* *

Árulók

Vacsoránál közöttük ültem: a nö és a férfi között, kiket

megütött villanyütésével a szerelem. A férj messzebb ült,

az asztal végében. El kellett viselnem, hogy rajtam keresz-

tül érintkeznek, az idegen nö és a férfi, akit a nö titokban

szeretett.

Szerelmükröl eddig nem tudtam semmit. De mikor tá-

nyérom és fejem fölött, válogatott udvariassággal és kor-

rektséggel, társalogni kezdtek, megértettem, hogy ezek ket-

ten kétségbeesve szeretik egymást. Az ilyesmi ordít. Szín-

házról beszéltek és politikáról. Szerelemröl egyetlen szó

sem esett. Mikor a nö cigarettát vett elö, a férfi ijedt és mo-

hó mozdulattal nyújtotta öngyújtóját, egy vadonatúj, nem

nagyon értékes, nikkel öngyújtót, mely apró lángot vetett.

- Milyen csinos öngyújtó - mondta a nö, és elvette a va-

cak tárgyat a férfi kezéböl.

- Igen, nagyon - felelte.

Aztán hallgattak. A nö visszaadta az öngyújtót. Megér-

tettem, hogy az apró tárgy a nö ajándéka; néhány napja

adhatta a férfinak, a konyhapénzböl vette, titokban. Sza-

vaik abból az áruló testiségböl érkeztek, a szerelemnek ab-

ból a fülledt, alvilági rejtettségéböl, ahol a titkot örzik,

minden szerelmes, ök is. Nem mertünk egymásra nézni.

Nem mertem tüzet kérni. Valami kiderült. Lehajtottuk fe-

jünket, a tányért bámultuk.

* *

Védekezés

Ez az író gonosz. De író.

Közönye és elutasítása ellen egy módon tudok csak véde-

kezni: jobb müveket kell írnom, mint amilyent írok.

* *

Ünnepek

Mikor már felnött voltam, s kegyetlenül untam a felnöttek

világának rendjét, elhatároztam, hogy új ünnepeket terem-

tek: a karácsony, húsvét, pünkösd mintájára megalkottam

Berta Ünnepét, majd a Regénykezdés Ünnepét, aztán a Ván-

dorlás Ünnepét, s e napokat piros ceruzával húztam alá a

naptárban, mely nem volt többé ugyanaz, és nem volt egé-

szen úgy érvényes, mint a többiek számára és azelött.

Ezenfelül megalkottam az ötnapos hetet, melyet nem hét-

fön kezdtem, hanem csütörtökön, s a hétfö volt a vasár-

nap. Mindez sokkal egyszerübb volt, emberibb, sajátabb és

kényelmesebb, mint a hivatalos idörend, melynek ünne-

pein taktusra kellett örülni és ünnepelni, mint egy dalárdá-

ban. Egy ideig így éltem, naptáron kívül, dacosan és bol-

dogan.

De aztán összetört az idö, mely nem türi az effajta láza-

dást. Akkor hazaköltöztem a gregoriánusi naptárba. S egy

ideje megint hétnapos számomra a hét, és karácsonykor

van a karácsony. Fogcsikorgatva türöm ezt, szomorúan és

tehetetlenül.

* *

Rostovék

Éjjel, az utcán, hazatéröben, elmondhatatlan honvágy fo-

gott el Rostovék után. Látogatóba szeretnék menni Rosto-

vékhoz. A házat pontosan ismerem, a széles kapualjat, a

kapust, nagy bundájában, a feljáratot, a boltíves szobákat,

a gyöngéd bútorokkal, az elégett hasábfák szagos-meleg

hömérsékletével; aztán azt a házipatika szagot, mely az

öreg grófnö szobájában terjeng, azt a kissé kócos rendet-

lenséget, mely Natasa szobájában uralkodik. Ide szeretnék

elmenni, egy délután, hóesésben. A fiatal Rostov barátja

szeretnék lenni; kutyákról beszélnénk és a cárról.

* *

Sarah

Láttam Sarah Bernhardt-t a ravatalon. A kapuban örséget

állott Párizs népe; ezrek és ezrek tolongtak a keskeny lép-

csön, a folyosókon. Csipkék között feküdt, rettenetes öreg

volt, marcona és férfias. Mintha a halálban hirtelen külön

megöregedett volna. Olyan volt, mint egy halott tábor-

nok, 71-böl, nöi álruhában.

De ugyanakkor fenséges is volt,.embertelen. A nagy, he-

gyes orr, a keskeny, bajszos ajak, az okos homlok, minden

vonása rendkívüli szuverenitásról tanúskodott. Az embe-

rek fölött élt, nyakig adósságban, s halottan is a világ fölött

lebegett, zsenije és egyénisége magaslatán, mintha éppen

játszana valamilyen történelmi szerepet, egy színdarab-

ban, melynek Sarah Bernhardt a hösnöje, azt a jelenetet,

mikor Sarah Bernhardt meghal és kiterítve fekszik, s Pá-

rizs népe elzarándokol ravatala elött. Ebben a szerepében

láttam elöször és utoljára. E szerepében igazán halhatatlan

volt.

* *

Északiak

Senki nem lehet büntetlenül viking egy évezreden át. Ezek

a finom, szomorú északiak még mindig úton vannak -

akkor is, ha már csak Stockholmban szállanak fel a villa-

mosra - az elemek, az idö és a földrészek kalandjai között,

harciasan, szótlanul és fegyelmezetten, ajkuk cserepes a sós

széltöl, szívükben vad és szomorú hódítás szenvedélye

dobban, s mikor egy tétel cserzett bört eladnak valamilyen

déli címre, úgy néznek az áru, a vevö és az idegen vá-

rosnév után, mintha sirályokat bámulnának a láthatáron.

Ök a kaland népe, ök az igazi, a nemes, a szomorú, a re-

ménytelen kalandorok. Minden magas rangú civilizáción

túl öriznek egy emléket, amelyböl a világ kalandjának

fájdalmas, leküzdhetetlen, nyers és nemes indulata sugár-

zik. A déli ember csak él. Az északi vágyódik és emlékezik.

Ez az igazi kaland.

* *

Számum

Micsoda számum ez, mely poros és forró dühével megro-

hanja életünk békés tájait - milyen hegyekböl és sivatagok-

ból érkezik, életünk milyen égtájairól, micsoda tengerek és

szaharák vannak bennünk, mi az, ami így éget, süvölt és

megsemmisít, milyen erök lappanganak bennünk, mi kész-

tet reá, hogy egy napon kitépjük az idill oázisának pálmáit,

és levegöbe dobáljuk a sátrakat, tevéstöl, asszonyostul, s

arccal a forró homokra borulva várjuk a pusztulást, mely

bennünk van, s nem tehetünk semmit ellene?

* *

A nökröl beszélnek

A férfiak leülnek a kocsmában vagy a szalonban, s a nökröl

beszélnek. Hetvenkedve kezdik és zavartan végzik e beszé-

deket. Minden ilyen férfitársalgás alaphangja a mély csaló-

dás. A boldogság, a tünemény, melyet kergettek, nyilván

nem Jancsin és Juliskán múlott. A nökröl beszélünk, a nök-

röl általában és részletesen, mint species-röl és mint Julis-

kákról, s már "mindent" tudunk róluk, s inkább sajnáljuk,

mint vádoljuk öket... de a sok, apró történet alján, a meg-

számlálhatatlan és bonyolult fordulatok mögött, melyek

"...és akkor mentem az utcán, s egyszerré"-vel kezdödnek,

s végül "az ördög érti, barátom, mi történt"-tel végzöd-

nek: e történetek mögött a csattanó az a csalódott kiáltás,

hogy mindegyre történik valami, amiröl Jancsi és Juliska

nem tehet, pontosabban nem történik valami, ami szüksé-

ges lenne hozzá, hogy Jancsi és Juliska megtalálják a végsö

boldogságot. A nökröl beszélnek és Istenre gondolnak, aki

tervezett valamit mindezzel. S rosszkedvüen gyanítják,

hogy Isten célja és terve nem a boldogság volt, hanem va-

lami más - micsoda? Csak az Isten tudja.

* *

A kutatók

Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgok-

ban, mintegy távcsövel és nagyítóval, a csillagok, felhök és

végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosab-

ban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletle-

nekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban,

mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az

elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva,

nem értettünk. Ez a pillanat, mikor egyszerü és világos

lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez

a pillanat, mikor fölénk hajol Isten. Hiszek benne? Néha

azt hiszem, csaknem frivolitás és túlbuzgalom hinni ben-

ne. Több és más Ő annál, semhogy hitem vagy tagadásom

eldöntené kettönk viszonyát.

* *

Baudelaire

Két képmását örzöm: az egyik fénykép, melyet Nadar ké-

szített, s egy elmeorvosi szaklapból vágtam ki; a másikat ö,

Baudelaire rajzolta önmagáról. Mindkét kép félelmes, mint

egy családirtó elmebajos, elegáns, mint egy dandy, mint

egy nagy pap vagy diplomata, s fenséges, mintha az áhítat,

a rettenet, a kétségbeesés, meg nem értés, a boldogtalan-

ság, az égés, az odaadás hideg poklában mintázták volna

ezt az arcot, mely már nem is emberi. Ez "a" költö arca,

ahogy a szakkönyvekben mutogatják. Ezek a szemek lát-

ták a poklot, s már csak szórakozottan és mellékesen tud-

ják aztán a föld tájait szemlélni.

* *

Az asztal

Október végén az asztal megterül virággal és gyümölccsel.

Az üvegtálon körte, szölö és alma, az üvegkorsóban bor-

dó színü krízantémok, arany és barna szirmokkal. Mindez

húsos, ünnepélyes.

Villanyfény mellett ebédelünk. A krizantémot bámulom

evés közben, e gyászos virágot, s mohón és sietösen rágom

a falatokat, mintha temetésre kellene sietnem; a pap és a

halott fáznak.

Az asztal ravatalszerü e mesterséges nappali fényben, az

ösz gyümölcsei és virágjai között. Valahányszor nyílik az

ajtó, félve píllantok fel tányéromról; nem csodálkoznék,

ha gyászhuszár lépne be, talpig feketében, s közömbösen

mondaná:

- Tálalva van.

* *

Búcsú

Ezek a napok, melyeknek nincs nevük és címük a naptár-

ban, s mégis érezzük, hogy piros betüsek: a búcsú napjai,

mikor észrevesszük, hogy megszabadultunk valamitöl, egy

állapottól, életszakasztól, mely zavaros volt és veszedel-

mes, terhes és nyügös, s most egyszerre vége, s valamí más

kezdödik helyében, az élet új változata, amely talán jobb

lesz. Mitöl búcsúzunk e napokban? Nem tudjuk ponto-

san. Minden olyan, mint tegnap volt, éppen olyan érthe-

tetlen és reménytelen - s mégis eltünt az életböl valami,

árny vagy ármány, s fellélegzünk. Ezt az érzést a vadak

táncokkal ünneplik. Igaz, mi is.

* *

Büntudat

Ez az érzés, mintha mindig másról beszélnék.

Ezek a hetek, hónapok, mikor közönyösen nézel a világ

után, mely tovaleng, füstjeiben és gözeiben, s nem bánod

azt sem, ha nincs célja, sem értelme.

Napok, mikor a nök mintha eldobták volna fátylukat; ti-

tok nélkül járnak körülötted, s te bólogatsz: mintha csak-

ugyan pénzkérdés lenne mindez.

Évek, mikor megtudod, hogy mindez csakugyan pénz-

kérdés.

Az élet, amely megtanít, hogy kényeztesd és melengesd

büntudatodat.

* *

Feladat

Úgy észlelni a világot, mintha egyszer már láttad volna, s

úgy beszélni róla, mintha elötted soha senki nem látta vol-

na még.

* *

Politika

Az író, aki tagja lesz egy pártnak, eldobta kardját vagy tollát,

ahogy tetszik. Az író csak egy módon politizálhat: elmondja

az igazat az életröl, s a hazugsággal, az érzések és az öntudat

lustaságával szemben igényérzetre neveli az embereket.

Flaubert, a maga módján, folytatta a francia forradalmat,

mikor megírta a Bovarynét. Mindenesetre hatékonyabban

folytatta, mintha elesik valamilyen alkalmi barikádon.

* *

Felnöttnek lenni

Egy napon észrevettem, hogy ügyvédemmel szemközt

ülök egy szobában, és adóügyekröl vitatkozom. Akkor el-

hallgattam, körülnéztem és rettenetesen elszégyelltem

magam. E pillanatban megértettem, hogy mindaz, ami

elébb volt, álom volt csak és átmenet. E pillanatban

megértettem, hogy szégyenletesen, jóvátehetetlenül és re-

ménytelenül felnöttem.

* *

Földgömb

Ausztrália mögött, az óceán végében, ott, ahol már

Kogutowicz Manó és Fiai kezdödnek, van még egy pont

az óceánban, oly kicsi, hogy nevét már nem érdemes kiír-

ni. Körös-körül csak világoskék víz látszik, aztán nagyon

messze apró szigetcsoportok, s aztán egészen messze vala-

hol kezdödik az elsö kontinens. Ez az a sziget...

- Vigyázz! - kiáltom. - Ez a sziget, ahol egész biztosan

a postahajót lesnéd naphosszat, ahol reggeltöl estig arról

vitatkoznál, ami nem hagy nyugton ma sem, Budapesten,

ahol arról álmodnál, amiröl budai lakásodban álmodsz, s

várnád a postát, a csodát, és bámulnád az érthetetlen való-

ságot, pontosan úgy, mint ma, idehaza, a földgömb egy

másik pontján, Ázsia és Amerika között.

* *

Egy nyugtalan íróhoz

Miért lihegsz? Miért sietsz? Miért írsz ilyen mohón, kézzel

és lábbal? A dolgok utánad jönnek, bekerítenek, befon-

nak. Egy napon meg kell tudnod, hogy mindaz, amit ter-

veltél és akartál, fölösleges és mellékes volt, s ami elöl lo-

holtál, utolért és állásfoglalásra kényszerít. Nem enged el

a világ, ne félj. Pihenj meg. Lélegezzél. Nem elég eszmél-

ni. Tanulj meg végre felejteni.

* *

Társasélet

Ez a tapintatlan ember, aki egy árnyalattal udvariasabban

ül, nevet, megköszöni a feketét, nem böffent senki szavá-

ba, soha nem veri le cigarettája hamuját a szönyegre, pon-

tosan azt mondja, ami nem bánthat meg senkit és semmit

e földkerekségen, ez a disznó, aki egészen olyan, mint

ahogy Knigge elképzelte, ez az otrombaság, aki nem tud-

ja, hogy tökéletesen jólneveltnek lenni egyik válfaja a ne-

veletlenségnek! Amíg én csak élek, kínlódva és nyögve

vagy illetlenül, addig ö, ugyanabban a helyzetben, "társas-

életet él". Nem úr és nem is ember. Valami más, valami

konfekció, valami kirakatbavaló: úriember.

* *

Akik megtalálják

Mert a szerelemben is benne van Isten, igen, a földi szere-

lemben is, az érzékek örömében is. Csak a gyávák és óva-

tosak nem merik ott keresni öt, ahol leghangosabban,

minden erejével szól hozzánk az élet. A szerelemben Isten

leheletét érzem; s ez az én Istenem nem visel szakállt, és

nem jár nyíllal és tegezzel. A szerelmesek megtalálják Is-

tent; magukon érzik pillantását, s tudják, hogy látja öket

és komoly.

* *

Történelem

Ezek a hetek, mikor az emberek, titokban, úgy készülnek

a halálra, mint egy egzotikus társasutazásra. Mérgeken tö-

rik a fejüket. Öreg revolvereket tisztogatnak. Mindezt

szakszerüen, csaknem közömbösen.

* *

Élni a csillagok alatt

Élni, a csillagok alatt, összel, az édes öszben, a borszagú

pincék között, nök hajában fürdetni arcom, elmenni a te-

metö mellett, ahol apám fekszik, felébredni egy garniban,

nézni a függönyt az ablak fölött, a múlt századbeli tapétát,

átmenni a csatakos, hervadó parkon, a csillagok nyomát

keresni a derengö égen, élní, élni.

* * * * *

November

Az ifjúság álmodik, és nem tud semmi biztosat az évszakok-

ról. Számára a díszletek változnak csak, az élet sugárzó játé-

kának díszletei.Az évet úgy látja, mint négyfelvonásos színjá-

tékot. Mikor az ifjúság életérzése múlóban, érzékenyen figyelni

kezdünk a külsö változásra: novemberben nemcsak börünk

érzékeny, hanem lelkünk is. Valami történik, ami nyugtalanít.

A télbe úgy lépünk e napokban, mintha egy komor mondakör

valóságosan életrekelt volna. A tél egyszerre mondakör és bar-

lang, kissé betegség és kissé városiasság, s ugyanakkor vannak

benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek, diplomás

hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van benne

fülledt és szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk

volna a világban, egyedül sorsunkkal, mely zúzmarás és ko-

mor. Mindenekelött - és mindenekfölött - fázunk. Mint egy

középkori város lakói, kiket váratlan támadás ért, lázasan,

kissé fejvesztve készülünk a védekezésre: szenet rendelünk, vas-

tag ruhákat szellöztetünk, beöltözünk a tél jelmezeíbe, félünk

valamitöl. Nemcsak a hidegtöl félünk. Álmainkban még felde-

reng egy kegyetlen élmény, a jégkor emléke. Gyermekkorunk-

ban szívesen lapoztunk egy színes rajzokkal ékes könyvet,

melynek ez volt a címe: A tél örömei. A képeken nagyapó,

keménykalappal fején, fehéren és rózsaszínen korcsolyázott,

mint egy megörült hóember, mindenfelé szánok csilingeltek,

a behavazott fák violaszín csillogással álltak az alkonyi, hi-

deg napsütésben. Mindez elmúlt. Nyarak és telek megtanítot-

tak rá, hogy a télnek nincsenek "örömei", nincs más, igazi

élet, csak az a pogány és vad öröm, mely elragad mindent, ami

él, ha fény esik reá. Novemberben sértödötten kezdek élni.

Kezdödnek az irodalmi felolvasások, melyek untatnak, kez-

dödik az a csendes és szanatóriumszerü szobaélet, mikor úgy

ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjai-

ra, kezdödik a mesterséges fény és mesterkélt hö idöszaka. Már

nem örülök a télnek; csak az ifjúság tud e barbár ünnepélynek

örülni. Disznótorra nem járok, mert nem bírja a gyomrom,

bálba nem megyek, mert kövér és magányos vagyok, korcso-

lyázni nem tudok, és sízés közben mindenki eltöri sípcsontjait.

Marad az irodalom, a füstös kávéház, mely már délelött is sö-

tét, a vastag ruhadarabok és a légcsöhurut. Mindez sovány

öröm.

A szobát befütötték, a kályha elé állok, oly kedvetlenül, mint

a rab, aki megkezdi fogházbüntetését. Öt hónapot kaptunk. Ta-

lán kibírjuk.

* *

Látomások

Bizonyos szavak múlhatatlanul elindítanak bennem folya-

matos látomásokat; elég egy újságcikkben megpillan-

tanom ezt a szót: "garázda", s valamilyen németalföldi

csoportjelenetet látok vastag testekkel, félhomályos szo-

bákkal, s jóízü és nyers drámaisággal, melyet megéltem

egyszer, s félelmes és vonzó emlékem maradt az egészröl.

Ez a szó: "pincegádor", öszi kertet idéz föl, fonnyadt al-

maszagú kertet, minden tárgyi részletével, amint lézeng és

úszik valahol az ökörnyálas, sárga fényben. Bizonyos sza-

vak különös emlékeket kapcsolnak, melyeknek semmi kö-

zük a szó értelmi tartalmához. A szavak mást is jelente-

nek, mint amire a szótár tanít.

* *

Nelly

Kispolgári nö, nercbundában, férje méltóságos, s az asz-

szony oly aggályos-pimasz pislogással és érdeklödéssel to-

tyog pletykák, emberí sorsok, emberí vonatkozások kö-

zött, éhesen csipegetve minden hulladékot és vacakot,

amit megtudhat nökröl és férfiakról, buta önzéssel és gyá-

va izgalommal, s türi, hogy idönként megtömjék pletyká-

val, mint egy libát... ó, hát ez is van? Egy ideig beszélek

vele; aztán hazamegyek és kiöblítem a szájam.

* *

A rendhagyó

Ez az ember abból él, hogy mindent kimond; megegyezés

és szabályok ellenére, mohón és büszkén, arcodba mond-

ja, amit nem szeretnél hallani, amit titkolsz, amit sértetten

rejtegetsz. Sikere van. Utálják és biztatják.

Én e sikerröl nem tartok semmit. Az igazi öszinteség

nem tárulkozik; inkább szemérmes és hallgatag. Több hö-

siesség és keményebb bátorság kell hozzá, elhallgatni vala-

mit, ami fájdalmat szerez a másiknak, mint szemébe mon-

dani. Tartsd meg titkodat! - mondom neki, szelíden és

undorodva. "De mikor nincs egyebem!" - kiáltja vigyo-

rogva és kelletö fintorokkal.

* *

Szégyen

Az a mohó és dühös vágy, mely ifjúságomban kínzott, a

vágy, megmagyarázni a világot, minden részletével, titká-

val és rejtett értelmével, ez a mohó vágy átalakult szégyen-

érzetté. Már nem akarom megmagyarázni a világot. Több

okból. Elöször is, mert nem értem.

* *

Sámson

Milyen törékeny mindaz, amit az élet épít körülöttünk: pá-

lya, siker, rangsor, az a különös helyezettség, melyért min-

denkit külön gyülölnek vagy irigyelnek. Él bennünk valaki,

aki mindezt gyanakvással és megvetéssel szemléli; ez a va-

laki hatalmas és erös. Egyszer megrázkódik, mint a megkö-

tözött Sámson, s akkor minden porba döl körülötte.

De legtöbbször mégsem rázkódik meg. Végül megun

bennünket és a ranglétrát is, melyhez hozzákötöztük e

jobbik énünket; elhallgat, már átkait sem halljuk. De hall-

gatásában is félelmetes. Talán jobb lenne, ha átkozna né-

ha. Hogyan - kérdezzük ijedten -, már megvetésedre sem

vagyunk érdemesek?

* *

Egy adós

Ez a nö tetszett nekem: de aztán megbetegedett és gyor-

san meghalt, mielött enyém lett volna. Most zavartan já-

rok emléke és sírja körül. Mintha becsapta volna egyik a

másikat, mintha megszökött volna a halott nö kötelessége

elöl. Szomorúságomba néha düh vegyül: szeretném bepö-

rölni. Aztán mélyen szégyenlem magam, mint aki örökké

adósa valakinek, s nem tudja megfizetni tartozását, mert a

hitelezö megszökött.

* *

Okapi

Ez a magányos állat a londoni állatkertben, az egyetlen

példány Európában: a belga Kongóból érkezett, níncs ro-

kona, öseit nem ismerní, keveréke a zebrának, a zsiráfnak

és az antilopnak, ez a gögös és szomorú elökelöség, ez a

magányos délvidéki herceg az állatok között, mely oly

finnyás, hogy a fogságban sem hajlandó vályúból abrakol-

ni, s külön, mesterséges, lombos füzeseket kell ketrecébe

állítani, mert csak lombot eszik - mit akart mondani vele

a természet, mikor megteremtette, inkább csak spleenböl

és játékos kedvtelésböl, mint célszerüen? Valamit mond az

ilyen teremtménnyel az Isten; az okapi jelbeszéd, olyan,

mint a képírás egy jele. Meg kellene fejteni. Láss neki, köl-

tö, segíts, zoológus.

* *

Zavar

Az a különös zavar, melyet a szerelmesek késöbb, évek

múltán éreznek, mikor eszükbe jut szerelmük kezdeti ide-

je, az ismerkedés formaságai, az udvarias fordulatok és

személytelen társalgások, mikor még úgy beszéltek egy-

mással, mint idegenek, hellyel és gyufával kínálták, s úgy

nézték egymást, mint a férfi nézi a nöt, akitöl akar vala-

mit. Ez az emlék kínzó és illetlen. Figyelmeztet, hogy szö-

vetségük, ez a különös vérszerzödés, igazában mégis csak

esetleges. E felfedezésre hümmögve elhallgatnak, lehajtott

fejjel, zavarban.

* *

A készülödök

Az ember nem "érik meg" a halálra; csak egy napon ké-

szülödni kezd, olyan természetes mozdulatokkal, pillantá-

sokkal, mint az utazók, akik nem hozták még le a padlás-

ról málhájukat, nem nézték meg a menetrendet, nem is

tudják pontosan, melyik fogadóban szállanak majd meg:

de önkéntelen mozdulatokkal már búcsúznak szokásoktól

és emlékektöl, azzal a különös készséggel, mintha levelet

kaptak volna a reggeli postával, levelet, melynek érthetet-

len és mégis parancsoló tartalma elöl nem lehet kitérni.

Így készülödnek. Nincs még semmi bajuk. De valami van

már pillantásukban; s ez a nézés félreérthetetlen. Egyszer-

re megértettek valamit. Gyomruk, májuk, szívük egészsé-

ges még. Csak nincs már ürügyük a maradásra.

* *

Müveltség

Mindaz, amit az iskolákban és az egyetemen tanultam, él

bennem még valahol, de már csak általános tartalmára

emlékszem, arra a különös összetételre, melyben évszá-

mok és sarkalatos természettudományi vagy nyelvészeti

igazságok összemosódnak valamilyen közös élménnyé. Ez

élmény neve az "általános müveltség". Homályos dolog.

Ami az évszámokat illeti, tanácsos minden alkalommal

utánanézni a kézikönyvekben. Ami az igazságokat illeti, új

igazságok megtanítottak kételkedni érvényükben. S ami a

müveltséget illeti, mindennap újra kell megszereznem,

mint egy ragadozónak, s mindennap elölröl kell kezdeni

az egészet. A müvelt ember csakugyan az, aki tudja, hogy

alig tud többet a semminél, s van még ereje hozzá, hogy

müveletlensége fölött mindennap újra kétségbeessen.

* *

Aphrodite

Finom és frigid nök mindenfelé. Nöiességük tompított; fi-

nom nök, mind egyformán jól öltöznek, mind olvasta Gi-

raudoux-t és Huxleyt, mind jártak Párizsban, Viareggió-

ban és Engadinben, mind meghallgatták a János passiót,

mind szagosak, valamelyik párizsi szabó és piperekereske-

dö illatszerétöl párolognak, mind egyformán mosolyog és

társalog. Van nemi életük is, hogyne; pontosabban, van

férjük és barátjuk. De Aphrodite nem szereti öket.

Mintha a civilizáció rejtélyes vegyi konyhájában lepárol-

ták volna belölük mindazt, ami igazán, végzetesen nöies

egy nöben. Amíg beszélünk velük, érezzük, hogy ezek már

nem tudnak igazi fájdalmat, sem igazi örömet szerezni.

Aphrodite, büntesd meg öket. Az ös-bün az övék, melyre

nincs feloldozás. Valahol élnek még a nök, az igaziak, lenn

a mélyben, osztályon és erkölcsön kívül. Egy nap mégis

összecsomagolok és hazamegyek hozzájuk.

* *

Alázat

Nincs más fegyver a világgal szemben, csak az alázat; nem

a hajbókoló és mellverdesö alázat, hanem az a másik, mely

nyugodtan és mozdulat nélkül néz farkasszemet a világgal,

nem bizonygatja, hogy igaza van, nem mutogatja hisztériá-

san büneit és fekélyeit, nem kér jutalmat az alázatért, mely

az emberi nyomorúság és reménytelenség, pimaszság és

cinkosság láttára megejti; van egyfajta alázat, mely fegyver

is, van egyfajta meghajlás, melyre csak meghajlással lehet

válaszolni. Nem mondom, hogy dobd el a kardot. De ne

hadonássz vele. Tartsd szerényen, mint a középkor embe-

re, aki tudta, hogy a karddal nemcsak marhát és házat, ha-

nem hitet és eszmét is lehet védeni. Erös akarsz lenni? Ma-

radj nyugodt, figyelmes és alázatos.

* *

A várakozók

Egyszer hallottak valamit, s most leselkednek és fecseg-

nek. Mintha kezet adtam volna nekik, hogy csak így és

csak ezt írom majd, egy életen át; mikor azt sem tudom,

mit álmodom, kit szeretek, kinek áldozata s kinek gyilkosa

leszek holnap?... Nem így szerzödtünk, nyájasom. Én

csak magammal szerzödtem. S akármily szívesen mene-

külnék néha: ez a szerzödés bonthatatlan.

* *

Shakespeare

Az angolok szeretnék elhitetni önmagukkal s a világgal,

hogy Shakespeare, élete végén, mikor már örökre elhagyta

Londont, elhagyott mindent, ami színház, színész és váro-

si intrika, s csak emlékeinek és utolsó müvei csiszolgatásá-

nak élt, megbékült a világgal, s bölcs és szelíd bólogatással

tért napirendre bün és erény fölött. Igy illik a zsenihez,

mondják az angolok. Bonyolult és terjedelmes szakiroda-

lom magyarázza és bizonygatja ezt a békét. De Strachey

figyelmeztet, hogy éppen Stratfordban, e "megbocsátó

hangulatban" nemcsak a Cymbelint, a Téli regét és a Vihart

írta, hanem a három töredéket is, a Perikles egy részét,

VIII. Henriket és a Noble Kinsment. E müvek vizsgálata ar-

ra tanít, hogy Shakespeare élete végén egyáltalán nem bé-

kült meg a világgal, hanem rendszeresen átkozódott. Al-

kotóereje utolsó dühével, mikor már mindent tudott az

emberekröl, vérben forgó szemekkel végül is Calibant al-

kotta meg. S Caliban hörgi - mintha Shakespeare búcsúz-

na e szavakkal emberektöl, Istentöl, a világtól: - "Megta-

nítottál beszélni, s minden hasznom annyi, hogy tudok át-

kozódni."

* *

Jóslás

Nemcsak az ember hal meg, ne félj. Egy napon a kövek is

meghalnak. Aztán meghal a tüz, s jeges por marad csak a

világban. Aztán a por is meghal, mert nem lesz, amit be-

lepjen. A csillagok mind lehunyják szemüket, mert nem

lesz mit lássanak. Minden meghal egyszer. Ne félj. Eredj

csak, játsszál, kavicsokkal, könyvekkel, szerelmekkel.

* *

A kamra

Minden évben egyszer benyitok az éléskamrába, s rossz-

kedvüen észlelem, hogy valahol híba történt. Már a kamra

méretei is lehangolnak: néhány polc fér csak el benne s a

jégszekrény. Az igazi éléskamra, amilyet mindig szerettem

volna, másfajta volt, boltíves, tágas és levegös, vasrácsos

ablakokkal, rozsdás vasajtóval, a köpadlón néhány méter-

mázsa krumpli hevert, a sarokban állott a lisztes láda,

több zsák kevert liszttel, a boltívekröl szalonna, sonka és

oldalas lógott le, s hosszú füzérben a szárított kolbász, az

úrigomba és a piros paprika meg a hagymakoszorúk. A

polcokon négyszáz üveg befött állott, katonás sorrendben;

aztán a zsíros bödönök; a füszerek s üvegbura alatt a sajt-

félék; s az alma és a szölö, melyet száradni akasztottak fel

télire. Ilyen volt az éléstár otthon, a kassai házban. Mind-

ebben volt valami pantagrueli böség és igény; s valami kö-

zépkori óvatosság is. Igy kellett volna élni. De ez a pesti

kamra, néhány beföttes üvegével, s a kis üveg igmándíkkal

a polcokon, s a jégszekrénnyel, melyben egy hízott jérce is

alig fér el, ez már nem az igazi. Valószínü, hogy a hozzátar-

tozó élet sem az igazi.

* *

Készletek

Ezek a tárgyak, ruhák, könyvek, melyekre semmi szüksé-

gem e világon, ez a készültség, melyet örökké ápolni és

gyarapítani kell, ez a rengeteg vacak, mely lassan beborít

és eltemet... s közben tudni, hogy egy fogkefe, két rend

angol ruha, hat váltás fehérnemü s a Hamlet, a Faust má-

sodik része, a Biblia és a Háború és béke teljesen elég az

élethez.

* *

Gide

Gide-nek elhiszem, hogy személyes ügye van az ördöggel;

vitatkozik és verekedik vele, s mikor enged és elhull e pár-

harcban, még mindig lázad és tiltakozik ellene. Egy író

erkölcsi értékét csak a szenvedélyen lehet mérni, mellyel

a bün ellen fordul; akkor is, mikor a bukást és a bünt

szomjasan keresi, mint a vadász a zsákmányt. Az írónak

nem az a dolga, hogy gyözzön és ítéletet hirdessen; ez csak

az erénycsösz dolga. Az író dolga, hogy holtáig viaskodjék

azzal, ami esendö és romlandó lelkében, a gyözelem remé-

nye nélkül. Ez a viaskodás létének igazi értelme.

* *

Dobogókö

Egy lépés még, s a kerítésen túl a táj egyszerre színpadias

lesz, súlyos és egyensúlytalan. Mintha az erdö lezuhant

volna a mélybe.

A tragikus táj fölött összefont karokkal áll egy ember és

hallgat. A táj felemelte a magasba, köznapja és végzete fö-

lé. Komoran áll, mint aki gondolatban egy kiáltvány har-

sány mondatait szövegezi.

A Duna a mélyben, közönyösen; mintha nem is tudná,

hogy nevéhez politikai tervek tapadnak.

Egy borjú szalad a kerítéshez, lenéz a mélybe, elbödül.

Mint aki váratlanul megértette végzetét a világban.

Az erdöt belepi az öszesti köd. A rozsdás lomb parazsa

csillogni kezd e ködön át; mintha a mélyben az özek tüzet

raktak volna.

* *

Férfikor

Ezek a férfikor évei. Néha észreveszem az idöt, melyben

élek, s bólogatok és szemügyre veszem.

Milyen ez a férfikor? Meglepetéssel látom, hogy mínde-

nestöl mégis elviselhetö. Az életet különös valóságérzés vi-

lágítja át. Az üvegröl tudom, hogy üvegböl van, és ablakot

lehet vágni belöle. Az emberröl tudom, hogy vízböl, mész-

böl, foszforból és halhatatlan lélekböl van, nem lehet elég-

gé megvetni, nem lehet eléggé megbecsülni. Az életröl tu-

dom, hogy véges. De akadnak pillanatai, melyek felérnek

az örökkévalósággal. Vágyaim természetét, hajlamaimat is-

merem. Mi kellene még? Uj szerelem? Uj gépkocsi? Uta-

zás Afrikába? Már minden megvolt. De tudok örülni még

egy fürt szölönek, egy új versnek, a nyári napnak, az érte-

lem világosságának. A férfikor legnagyobb meglepetése,

hogy a valóság sokkal érdekesebb, mint az ifjúság lázál-

mainak ködében képzeltük.

Ez a valóságérzés mindent pótol. Sugara reáesik egy em-

berre, egy tárgyra, s minden érdekes lesz. Minden valósze-

rü és összetartozik. A mítosz felszáll, mint a köd. Türhetö

epika marad helyette.

Ez a kor, mikor barátaink és ellenségeink kezdenek ki-

halni. Magam is cihelödöm. Még nem sürgös; ülök a nap-

ban, s elszívok néhány cigarettát.

Tájak jutnak eszembe. Egy rét. Egy ember hangja. Ez az

idö, mikor mindennap eszünkbe jut a múltból valami.

* *

Egy gyermek

A szálloda szobájában, ahol e fárasztó, megalázó és névte-

len betegséggel, a lázadásnak és a kétségbeesésnek e he-

veny, fertözö nyavalya válfajával bajlódom, ágyammal

szemközt, tojásdad aranyozott keretböl gyermekarc bá-

mul reám.

A rajz életnagyságban mutatja a gyermeket. Csodálato-

san ronda gyermek. Békaszája, pöffedt orcái, szük hom-

loka, mely mögött ott lappang már kezdeti, miniatür álla-

potban minden emberi gyávaság és aljasság, gyanakvó és

sunyin-kék rókaszemei, parókaszerü, felnöttesen oldalt vá-

lasztott, durvaszálú haja, egy kezdetleges emberi arcnak e

nyers és bevallottan pimasz önfeledtsége, mindez megigéz

és nem engedi el pillantásom. Orákon át fekszem az ágy-

ban, és bámulom az idegen gyermek vacak arcát.

Ez archoz a gyermek kék zubbonykát visel, fehér gom-

bokkal, lehajtott szárnyú gallért, s ronda kacsócskáival, me-

lyek kissé uszonyszerüek, s kissé olyanok, mint az emberek

kezei, akik a háborúban önként vállalkoztak kémek akasz-

tására, tapsikálni készül. A gyermek különösen kedves le-

hetett valaki számára, mert lefestették; de a festö nem tu-

dott mit kezdeni ez arccal, a müvészet néha tehetetlen a

valóság elött. Arra gondolok, hogy a gyermek idöközben

már felnött, talán itt sétál a szálloda elött, s ha kimegyek,

találkoznom kell vele. Arra gondolok, hogy Isten mindez-

zel akart valamit. Arra gondolok, hogy sorsom Isten és

ilyen gyermekböl sarjadt felnöttek kezében van. Didergek.

Émelygek. Félek? Azt hiszem, félek.

* *

Köd

Délelött, mikor az erdöböl jöttem, utolért a köd. Milyen jó

a köd! A fák, a lombtalan, meztelen testü fák, melyek az

elébb még mint pucér, néger birkózók álltak körülöttem,

sima, fekete testükkel, acsarkodó karjaikkal, egyszerre el-

tüntek a színröl, s nem maradt más, csak ez a vattába cso-

magolt, törékeny világ, melynek nincs alakja és súlya töb-

bé, amelyben minden, ami az elébb még csaknem elvisel-

hetetlenül utálatos és fájdalmas volt, súlyát veszti, mintha

oldatba mártották volna, puha oldatba, mely puhítja és er-

jeszti a fájdalom magvait. S lenn a város, mint egy fertözö

telep, melyre tisztító gözt bocsátottak. Csak a harangszó él

a ködben.

Igy mentem a ködben, láthatatlanul és mit sem látva,

anyagszerüen, s már feloldva egy mélyebb és általánosabb

anyagban, céltalanul, de ez a céltalanság nem fájt, mert

a ködben minden út és irány értelmetlen. Igy mentem,

mint a Föld halad abban a másik ködben, céltalanul és szi-

gorú törvények szerint.

* *

Goethénél, télidön

Most, télidön, gondolok néha arra, hogy el kellene utazni

Weimarba, megszállani az "Elefánt"-hoz címzett fogadó-

ban, reggel fekete ruhát ölteni, s ajánlóleveleimmel beállí-

tani Goethéhez. Délelött tizenegykor fogadna, kék szalon-

kabátban, mellén a csillaggal. Hajlonganék, büvölném.

Gyanakodva, pislogva hallgatná hódolatom; de aztán

fölengedne, rézmetszeteket mutogatna, érdeklödne hazám

irodalmi viszonyai iránt, s elismeröen említené Petöfink

"szép tehetségé"-t. A fehér cserépkályhának támaszkod-

na, s így hallgatná, amit hazámról, irodalmi viszonyaink-

ról, a kávéházakról és a hivatalos társaságokról, az irodal-

mi díjtételekröl, a vershonoráriumokról s bizonyos nök

nemzetközi aljasságáról mesélnek. Szelíden figyelmeztet-

ne, hogy a viszonyok sajnálatosak ugyan, de az egyéni sors

független az általános sorstól, s öt is sokan támadták fiata-

labb éveiben, különösen egy Börne nevü izraelita tollbé-

renc. "S higgyen a nökben!" - mondaná felemelt mutató-

ujjal, búcsúra. - "A végzetet hordozzák a világban; de ez a

végzet néha szelíd."

Amíg beszélünk, az ablak elött szüntelen esik a hó; s

mindent befed, az irodalmat és a történelmet is.

* *

Bók

A költö két tenyerébe fogta az imádott nö kedves fejét,

hosszan és tikkadt pillantással nézte. Aztán ezt mondta:

- Milyen szép koponyacsontjai vannak magának.

* *

Törvények

- Nyugodj bele - vigasztaltam -, hogy akármit csinálsz is,

törvények vigyáznak reád, isteni és emberi törvények. Vas-

törvények ezek. Akárhogy kiabálsz is, lázadsz, különbözöl,

sikoltva bizonygatod, hogy te "alapjában" más vagy, jobb

vagy nemesebb, vagy aljasabb, vagy érdekesebb: a törvény

süket, és betelik csontjaid fölött. E kegyetlen törvényeknek

végül meg kell adnod tested és lelked. Általában ilyesmit

mondanak, közmondásszerüen: az erös ember ellenáll a test

vágyainak. Vagy: a hívö embert nem tántoríthatja meg pénz,

sem hiúság, sem hatalomvágy. Vagy: az özvegy asszony leg-

többször viszonyt kezd albérlöivel. Vagy: ez a nö megcsalja

férjét minden jöttment alakkal, de tulajdonképpen mégis öt

szereti. Tanuld meg, hogy a törvény fütyül minderre: ez

a nö, aki azt hiszi, sokkal különb és nemesebb, mint az át-

lag, egy napon özvegy lesz, s akkor, ordenárén és természe-

tesen, csakugyan viszonyt kezd majd albérlöivel, ez az erös

ember boldog, mikor legyözik a test vágyai, ez a hívö fölléle-

gezve tántorodik meg egy napon a pénz vagy a hiúság, vagy

a hatalom mámorától. Nem vagyunk mi olyan nagyon egyé-

niek. Törvényt ülnek felettünk. Emberek vagyunk.

* *

Sztálin

Számomra minden hivatásos "vasember" gyanús. Más-

képp látom, mint a gúnyrajzokon, a harcias fényképeken

ábrázolják: talpig vértben, amint vérben gázol rohamkéses

testörei között.

Ugy képzelem, van benne valami puha, valami keleti,

alattomos és vérszomjas, valami egy dekadens georgiai

kéjgyilkosból. Szobájában vízipipa és bársonnyal borított

heverök, az ablak elött vastag, nemes anyagból szött kárpi-

tok, ö maga világoskék selyem hálóköntöst visel, nyakát

beretválja, puha szattyánbör papucsot húz délután, édessé-

get rágcsál, kezeít dörzsöli, píslog és vígyorog. Lehet, hogy

nehéz, keleti illatszereket is használ; lábait olajjal kenik.

* *

Kérdés

Három éve halt meg. Néha elképzelem, milyen lehet most,

mi maradt belöle. Iszonyat nélkül tudok már gondolni er-

re. Fekete szalonkabátjában temettük el, cipö nélkül, lá-

baira fekete harisnyát húztunk. Ezek a ruhadarabok bizo-

nyosan megvannak még a sírban; kissé nedvesek és gyüröt-

tek, de nagyjából olyanok, mint temetése napján lehettek.

Húsából mi maradhatott? Három éve halt meg; szeme,

kedves, szomorú szeme már kifolyt. Agyveleje, a lágy ré-

szek elszáradtak. Vére fölszikkadt. Csontjai hibátlanul

megmaradtak még, körmei nöttek, valamennyíre megnött

haja is. Ha ma felnyitnám koporsóját, megtalálnám még az

anyagot, ami volt, csak ösibb, egyszerübb összetételében.

Még van valahol, anyagilag is. Az ember lassan hal meg.

Nemcsak a halhatatlansághoz kell idö; a halandósághoz is.

* *

Sztrájk

Már nincs kedvem "müveket" írni. Már csak írni szeret-

nék, ahogy egy növény lélegzik, ahogy egy ember szíve

ver, oly könnyen és készségesen, sorokat, melyek nem al-

katrészei valamilyen idegen szerkezetnek, a "münek", ha-

nem önmagukban élnek, mint nagyon szerény élölények,

melyeknek belsö formájuk ad jogot a létezéshez.

Valami sztrájkol bennem. Níncs kedvem többé az íroda-

lom futószalagjához állni. De írni, egy kávéházban vagy

villamosban, három sort - mintha diktálná valaki. Várni a

parancsra, mikor írni kell, halaszthatatlanul, ahogy léleg-

zeni kell. Várni a pillanatra, mikor az élet elárulja magát.

Csendesen és erövel írni; úgy írni, ahogy egy növény növe-

kedik. Egy idöben az ember a tengert akarja leírni, késöbb,

sértödötten, a vízcsöppet, de úgy, hogy benne legyen a

tenger; aztán eljön a pillanat, mikor egyforma figyelemmel

ír a tengerröl és a vízcsöppröl. Egy mondatban minden el-

fér; még a vízcsöpp is.

Azzal kezdödik, hogy nagyot írni. Késöbb szépet akarsz

írni. Még késöbb hatalmasat, erkölcsöset, arányosat. Aztán

eljön a sztrájk ideje s a pillanat, mikor már csak igazat

akarsz írni. S észreveszed, hogy az igazság nagy is, szép is,

hatalmas, erkölcsös és arányos is. Ilyen egyszerü? Ilyen ret-

tenetes egyszerü.

* *

Nietzsche

A neonfényekkel kendözött, téliesen félhomályos utcán, a

villogó kirakatok között lehúzta kesztyüjét, és ideadta hal-

ványsárga, meztelen kezét.

A kirakatok tárgyai között, a tél és a városiasság fényei

között a meztelen kéz húsosan és anyagiasan sugárzott,

halvány, céklaszínre lakkozott körmeivel, testies sze-

mérmetlenséggel, mintha egy örült és boldog Monna Van-

na a Váci utca közepén, novemberben hirtelen ledobta vol-

na pucér testéröl a bundát. A rendör idegesen nézett kö-

rül; a rend és a megegyezés egy pillanatra felbomlott.

A kesztyü még meleg volt kezétöl; olyan kihívóan és

illetlenül meleg, mint egy kombiné, melyet a kaland pilla-

natában mesterkélt szenvedéllyel lerántottak az áthevült

teströl, és hazugan lihegö szórakozottsággal eldobtak.

- Meg fog hülni - mondtam, és kezére mutattam.

- O - mondta. -Veszélyesen kell élni.

* *

Stendhal

Kellékek nélkül dolgozott. Nem mondta: "A tenger olyan

volt, mint..." - s nem következett e bevezetés után másfél

oldal, nem sorakoztak fel pontos, lihegö és lelkes sorok,

melyek mind költöí, mind tájleírói vonatkozásban tökéle-

tesen mutatják be a tengert. Csak ennyit mondott, utalás-

szerüen: "A tenger." A többit az olvasóra bízta.

"Je fais tous les efforts possibles pour étre sec" mondotta.

De úgy volt "sec", mint a természet, mely egy mozdulattal

sem mond többet, mint amennyi szükséges ahhoz, hogy

vihar legyen vagy szélcsend. A nagy dolgok és a nagy írók

szükszavúak; de az olvasó tudja, hogy pontosan azt mond-

ták csak, ami mulaszthatatlanul szükséges volt a közléshez.

A nagy író kényszeríti az olvasót, hogy munkatársa legyen.

"A tenger" - mondja. A többi a tenger s az olvasó dolga.

* *

Emlék

Én még azokat a nöket szerettem, akik nem kezdtek el rö-

högni, ha a férfi az erdei úton letérdelt elöttük, két kezébe

fogta a nö lábát, és megcsókolta a kis cípö hegyét. Azokat

a nöket szerettem, akik könnybe borult szemmel gondol-

ták ilyenkor: "Igen, szeret" - s nem azokat, akik hasonló

pillanatban szakértö és beavatott fölénnyel gondolják:

"Aha, lábfetisista."

* * * * *

December

Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, na-

gyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.

Gyermekkorunkban e hónap elsö napján árkus papírra, kék

és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, har-

mincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük,

mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Igy közeledtünk az

ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csak-

nem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe felé, amint kö-

zeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként fél-

rebeszéltem, hideglelös dadogással meséltem dajkámnak vá-

gyaimról. Mit is akartam? Gözvasutat és jegylyukasztót, igazi

színházat, páholyokkal, színésznökkel, rivaldafénnyel, söt va-

lószínüleg kritikusokkal és azokkal a szabónökkel is, akik meg-

jelennek a föpróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezen-

felül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát,

Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, an-

gyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a vi-

lágegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli,

kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgó-

ban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött.

Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mint-

ha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy

elindulok az utcákon, megállok a kirakatok elött, nézelödöm.

Öngyújtó nem kell. Fényképezögép, Victor Hugo összes müvei,

börben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van,

továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell.

Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok

Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit ér-

deklödéssel olvasom, s színházba lehetöleg egyáltalában nem

járok. Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el,

egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak,

annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, öszülö fej-

jel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tud-

na már beváltani; s még mindig várok valamire.

Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínüleg csillapít-

hatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni sze-

retné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem le-

het; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy

semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költöknek

nem sikerült, soha, a költöknek, akik az érzelmek és indulatok

minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek

nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs höfoka, mint a sze-

relemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimond-

ják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben

vagy a levegöben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak

a höben, a fényben, a levegöben és a szeretetben.

Mindezt tudva, ez egyre zavartabb és bizonyosabb tudás-

ban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárol-

ni öngyújtót, illatszert, nyakkendöt és jegylyukasztót, gözvas-

utat és Victor Hugo összes müveit. Tudom, hogy mindez re-

ménytelen. Mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud.

* *

Siker

Valami van bennünk, valami olcsó és laza, melyre gyana-

kodva és hümmögve gondolunk, mint a gyüjtö egy kétes

tárgyra, melyet otthon öriz, a szekrény titkos fiókjában:

gyanús érték ez, nem szívesen mutogatjuk, s mégis ez a

képességünk vagy ötletünk, melynek híre van... Egy na-

pon eláruljuk selejtes titkunkat, és peregni kezdenek a si-

ker dobjai.

* *

Egy színésznö

Tégelyei, ibrikjei, bécsi rongyai, festékes nyúllábai között

mindig olyan volt, mint egy javasasszony, aki sorsok és el-

jövendö események alkatrészeit kotyvasztja, maszatosan,

nem egészen tíszta kezekkel, kíssé éterszagúan, néha vég-

zetesen föllobogva tollai és fátylai között, néha avas ron-

gyaíba burkolva, dünnyögve és varázsszavakat motyogva,

kispolgárian és boszorkányosan, kissé trágáran, s kissé,

mintha mindegyre versben imádkozna. Már nem volt fia-

tal. Igaz, öreg sem volt. Színésznö volt.

* *

Barátság

Van-e még barátság a világon? Fiatal emberek azt hiszik,

van; de aztán megtudják, hogy amit barátságnak hittek,

csak pajtásság volt. A barátság sokkal bonyolultabb, fáj-

dalmasabb és eröszakosabb kapcsolat, mint a szerelem.

A szerelmes adni és kapni akar. A barát csak adhat.

Barátság, abban az értelemben, szükszavúan, ahogy két

ember, kézfogás és ígéret nélkül, egy életre jótáll a mási-

kért: ez a férfias, ez az erös és szemérmes vonzalom, van-e

még? Okos és magános embereket látok mindenfelé; s

köztük néhány lelkes pederasztát, elszórva.

* *

Rózsa

Sok mindent kell szagolni, ízlelni és érinteni, míg egy na-

pon észreveszi az ember, hogy legigazibban talán mégis a

rózsát szerette.

* *

Schopenhauer

A színház elöcsarnokában találkoztunk. Dicsértem cipöjét

és hajviseletét. Meleg pillantással nézett reám és megkért,

mutassam be a híres drámaírónak.

- De hiszen marha darabokat ír - mondtam aggályosan.

- Mégis - mondta.

Gondolkoztam.

- Schopenhauer - mondtam végül - szeretöjével és egy

ajánlólevéllel utazott le Velencébe. A levelet Goethe adta

Schopenhauernek; ajánló sorokat tartalmazott Byronhoz,

akit a filozófus tisztelt. Schopenhauer ugyanis bölcselö

volt. A költövel jó ideig nem találkoztak. Végül egyszer ló-

háton elvágtatott mellettük, a Lidón, híresen, elegánsan és

szenvedélyesen. "Ecco - kiabálta izgatottan a nö -, il poeta

inglese!" Schopenhauer ekkor gondolkozóba esett, eltépte

a Byronhoz írt goethei sorokat, és soha nem ismerkedett

meg a költövel.

- Igen - mondta.

Karon fogtam, és csendesen visszamentünk a nézötérre.

* *

Fametszet

A világkép hirtelen eltünik, s marad helyette a fametszet,

mely vidéki város rajzát mutatja, ahol élni szerettem vol-

na: város, erös falakkal, politúros, tölgyfából faragott ga-

lériájú város, könyvtárral, pirostaláros hóhérral, keszeg

papokkal, kövér kéjnökkel a városi örömházban, beföt-

tökkel az elöszobaszekrény tetején, fiatal leánnyal, aki

Lovik Károly müveit olvassa, gyöngyvirágszagú hajnali

misékkel, átutazó könyvügynökökkel, akik Giraudoux és

Huxley müveit kínálják, kevés sikerrel, a radikálisabb

polgárságnak, egyfajta palackozott borral, melyet Ana-

tole France regényeinek magyar fordításában érthetetlen

szóval "csiger-bornak" neveznek, szemtelen és romlott

kardalosnökkel, akik viszonyt kezdenek a sekrestyéssel,

öszülö heraldikussal, aki mezökben és levágott török fe-

jekben látja a világot, magascipös fiatal leányokkal, akik

négyesével érkeznek a jégpályáról, ahol a nöi korcsolya-

csatoló helyiségnek olyan a szaga, mint egy hiúzketrec-

nek, finom alispánnal, aki Proustot és Herczeg Ferencet

olvassa, vonatfüttyökkel, álhírlapírókkal, nyugalmazott

ezredessel, s valahol a külsö sétányokon egy-egy elkalló-

dott Kant Immánuellel, aki szótlanul köröz a bástyafalak

alatt, feje fölött a csillagok, szívében az erkölcsi törvény,

zsebében a Tolnai Világlapja. Itt szerettem volna élni.

* *

Képeslapok

Nem igaz, hogy St. Malo volt olyan feledhetetlenül szép

és Pistoia olyan fájdalmas-édesen hangulatos és Chartres

olyan izgalmasan sötétkék és Bergen olyan álomszerüen

szürke és esös, hogy örökre odavágyunk, mert ott volt az

élmény vagy a boldogság. Az egész együtt volt olyan szép,

hogy nem tudok emlékétöl szabadulni, hogy visszavá-

gyom, az egészbe, minden szögletébe, nyugtalanul és só-

várogva. Gyönyörü út volt. Társas utazás volt; az egész

emberiség részt vett ez úton. Minden táj és város ugyan-

azt jelentette, ugyanazt az emléket sugározza. Mi ez az

emlék? Az ifjúság.

* *

Pacsirta

Barátom haldoklott már; de világosabb pillanataiban még

mindig a nökröl beszéltünk. Ugy látszik, halálig így tart

ez. Nyögött, aztán ezt mondta:

- Már három hónapja volt a barátnöm. Kedves volt, el-

ragadó. Csak éppen észrevettem, hogy soha nem érint meg

fémtárgyakat. Valahányszor kimentünk a szobából, kö-

nyörgött, nyomjam le én a kilincset. Egyszer megkérdez-

tem e tartózkodás okát.

- Semmi - mondta -, ez nekem csak úgy maradt.

- Honnan maradt? - kérdeztem.

- A klinikáról - mondta könnyedén. - Két évig voltam

benn a Moravcsik-klinikán. Ugy szerettek! - mondta lelke-

sen, boldogan, az emlék büvöletében. - Mindenki kényez-

tetett. Igy neveztek: Pacsirta-kisasszony! Én voltam a klini-

ka pacsirtája - mondta szerényen.

* *

A komplexus

Egy nö mondta róla:

- Ez a férfi minden nöben anyját kereste. Adélban végül

mindjárt nagyanyját találta meg, a szerencsefi!

* *

Kérés

Ne várj tölem alázatot; nem vagyok alázatos ember. Kor-

látlan vagyok és figyelmes, hütlen és kíváncsi, érzékeny és

kegyetlen, s a szeretetre csak feltételesen vágyom; úgy, ha

nem kötnek hozzá feltételeket. Az idillt majd keresd más-

sal, kedvesem. Nekem nincs idöm hozzá: az én dolgom

mindössze annyi, hogy - a magam módján - megéljem és

- a magam módján - leírjam.

* *

Távolság

Ezek a napok, mikor oly messze van a világ, mindennel,

ami élmény, vonzás, mozgás vagy érdek benne, hogy csak-

nem kíváncsian nézem mindazt, ami fájdalmat szerezhet,

mint a helyi érzéstelenítésben operált beteg nézheti mütét

alatt a kést és az orvos mozdulatait. No, vágj csak, gondo-

lom. S ha kimondok egy mondatot, úgy nézek utána, mint

az érzéstelenített beteg nézhet kicsorduló vére után.

* *

Werfel

Ez az író minduntalan úgy viselkedik könyveiben, mintha

találkozott volna Istennel. De valami súgja nekem, hogy

soha nem találkozott Istennel; csak jelentkezett Nála, eset-

leg felhívta telefonon, de Isten - olyan okból, melyet nincs

jogom firtatni - végül is nem fogadta.

* *

Sikoltás

Néha, útközben, utcán vagy országúton sikoltást hallok.

Ilyenkor megállok, körülnézek, ocsúdom és emlékezem.

Aztán eszembe jut, hogy én sikoltottam így álmomban,

mert itt éltem a Földön, és nem láttam Kínát, Skandiná-

viát, Batávíát, nem ültem Ríóban egy nyílvánosház küszö-

bén, részegen a holdfénytöl és a nök jóságától, nem repül-

tem Mongólia mocsarai fölött, nem beszéltem Urgában

az Élö Buddhával, s mindez nélkülem is lesz tovább, he-

tedíziglen és ismeretlenül. Ezért sikoltok néha, álmom-

ban. De ébren is kibírhatatlan.

* *

Kuprin

Kuprin kissé italosan fogadott. Vodkát ivott, mint regény-

hösei. A párizsi bútorozott szobában üldögéltünk, düny-

nyögve adott elö, a bolsevikekröl, Párbaj címü kötete világ-

sikeréröl, a számüzetés keserveiröl. Ö maga is regényhös

volt, orosz regényhös: csapzott, lelkes, szétesö és remény-

telen.

Néhány hónappal vagy talán egy évvel halála elött, meg-

törten és kibírhatatlan honvágytól kínozva, visszament ha-

zájába. A szovjet nagy ünnepségekkel fogadta. Társai, akik

számüzetésben maradtak, e lépése miatt hevesen elítélték.

De eszembe jut zavaros szeme, eszembe jut a párizsi szo-

ba, eszembe jut Kuprin zavart, dünnyögö hangja, amint

ezt mondja: "a vodkának az a sajátsága, hogy kékes szín-

ben látja az ember a világot", eszembe jut a szenvedés és

vágyódás, mellyel haza gondolt Párizsból, ahol nem volt

köze semmihez a világon, az utcai padokhoz sem, az Eif

fel-torony éjszakai fényeihez sem, Maurice Dekobra iro-

dalmi sikereihez sem: mindez eszembe jut, s megértem,

hogy hazament meghalni. A meghalásnak is van illemtana.

Erkölcsös ember odahaza hal meg.

* *

A kapitány

A gyermekkorban eltünnek és elkallódnak emberek, s ké-

söbb csak árnyszerü személyiségüket ismerjük, mely rög-

zítve van az emlékezés egy halvány, derengö pillanatában.

Így emlékezem a kapitányra. Semmit nem tudok róla,

csak azt, hogy kapitány volt, s egy ideig megjelent és sze-

repelt gyermekkorom Olympusának félistenei között, s ö

volt a kapitány és semmi más. Aztán eltünt - de a szemé-

lyiség, ez a csaknem irodalmi személyiség, él tovább, ti-

tokban már valószínüleg elöléptettem, talán már nyugdíj-

ba is küldtem mint ezredest, pofaszakállal. Emlékeink él-

nek, s mint emlékalakok is bizonyos pályát futnak be; ma-

gasra emelkednek vagy letörnek.

* *

Nyilvános köszönet

Ez a nö jó volt hozzám: alig bántott.

* *

A per

Franz Kafka szerint minden ember körül tart a per, mely-

nek igazi tartalmát nagyon nehéz elmondani: a vádirat ho-

mályos, idönként kihallgatják az embert, meg kell jelenni

bizonyos hivatalos helyeken, ahol "fölveszik az adatokat",

aztán hazaküldik a vádlottat, jóindulatú figyelmeztetéssel,

hogy most egyelöre elmehet még, s kiadják a kívánt iratot,

de a jövöre nem ígérhetnek semmit, és jó lesz vigyázni; az-

tán tanúk vonulnak fel és vallanak, szóval és írásban, férfi és

nöi tanúk, söt a családtagok is; a per egyre bonyolultabb,

néha éveken át nem hallani semmit, a hatóságoknál poro-

sodnak az akták; aztán egy napon váratlanul elövezetnek és

ítéletet hirdetnek, néha szavak nélkül; s akkor lerogysz, el-

ájulsz vagy meghalsz... Ez a per. Idöbe telik, amíg megérti

az ember. De egy napon megérti. S akkor már vége is a

pernek.

* *

Mínusz

Amíg élünk, egy ponttal kevesebbet érünk. Van bennünk

valami tökéletlen, valami elnagyolt és kissé nevetséges is.

Nyilván az, hogy emberek vagyunk. Ez a mínusz bennünk.

De mihelyst meghalunk, rögtön értékesebbek leszünk né-

hány pontegységgel. Egyszerre kiderült, hogy volt ben-

nünk valami fenséges és pótolhatatlan. Nyilván az, hogy

emberek voltunk.

* *

Az olvasó

Ezt mondja: "Nagyon szeretem az ön müveit. Ne hara-

gudjon, megmondom öszintén, de a régi dolgait jobban

szerettem. A párizsi leveleit például. Miért nem adja ki

kötetben a párizsi dolgait?..."

- Mert vacakok - mondom.

- Ugyan - mondja.

Gyanakodva néz. Megmagyarázni nem tudom; soha

nem értené, hogy tetszése kegyetlenebb és sértöbb, mint

gáncsa. S máskülönben olyan derék ember. Legjobb férj,

testvér és apa.

De nem a legjobb olvasó.

* *

Az épitész

Lobogó gyertyák között ültünk, inasok álltak hátunk me-

gett, és valami félelmesen elökelö fözetet ettünk, kaviárral

töltött lazacot vagy hasonlót. Akkor azt mondta az egyik

hölgy:

- Az ember végül mindig összevész az építészével.

Többen bólintottak, tele szájjal, egyetértöen és rossz-

kedvüen. Én is bólintottam, felháborodva! O, az építészek,

gondoltam. Persze, az ember végül mindig összevész épí-

tészével.

Aztán arra gondoltam, hogy a gazdagokat nem lehet ki-

ismerni. Világuk egzotikus. A magamfajta ember legfeljebb

tyúkszemvágójával veszhet össze. Ezért sóhajtottam, részt-

vevöen, rágyújtottam, s eltoltam a tányért a lazaccal, mint

aki teljesen átérzi e világ fonákságát, s nem is tud komo-

lyan tiltakozni, mikor látnia kell, amint a gazdagok Szibé-

riába küldik hanyag építészeiket.

* *

Modellek

Észrevettem, hogy a divatos, korszerü festök számára köny-

nyebb lefesteni a pápát, Londonderry lordot, Vilmos csá-

szárt és a holland anyakirálynöt, mint egy lovat, egyedül

egy mezöben, vagy egy csokor dáliát. A lóban vagy a dáliá-

ban van valamilyen ellenállás, ami lord Londonderryböl

mint modellböl, tökéletesen hiányzik.

* *

Hauptmann hösei

Nagy író. Hösei mindig készek a höstettre és a halálra.

De én nem szeretem a hösöket, akik dialektusban hal-

nak meg.

Van egyfajta irodalmi vidékiesség, amely korlátolt és lo-

kális. Homérosz hösei például nem voltak ez értelemben

vidékiek; egy világ számára éltek és haltak. De Florian

Geyer végzete harmincezer paraszt, harmincezer nézö, né-

hány mérges lovag és néhány mérges kritikus magánügye

marad.

* *

Hibapont

Ezzel az emberrel hosszan beszélgettem készülö új köny-

vemröl, szokásom ellenére; elárultam tartalmát, vázoltam

részleteit, s örömmel láttam, hogy felvillanyozva hallgatja

híradásom, figyelmesen és érdeklödve várja könyvem. Az-

tán kezet ráztunk és elváltunk. Másnap délben hallottam,

hogy reggel tízkor, búcsúlevél hátrahagyása nélkül, agyon-

lötte magát. Cselekedete meglepett. Tettét tragikusnak, de

ugyanakkor udvariatlannak is éreztem. Ez az érzés barbár

és öszinte. Nincs író a világon, aki belenyugodhat, hogy

müve nem tudott visszatartani egy embert vagy egy em-

beriséget a pusztulástól és a haláltól.

* *

Halottak hangja

Apa hangját sokszor hallom. Legtöbbször a kassai ház

nagy, üveges halljának ajtajában áll ilyenkor, fekete lüsz-

terkabátban, s kinyújtja felém, az érkezö és hazatérö felé

kezét. Szavait nem értem. Mosolyog.

F. hangja, mikor a hajó elindul Athénból. A korlátnak

döl, meleg szél lobogtatja fátylait. Az emberi szemekröl

mond valamit, a görög szemekröl. Zavartan beszélünk, fran-

ciául, kissé rekedten.

Ernö hangja. Katonazubbonyban ül, sápadtan, a vacso-

raasztalnál, "Hölgy"-cigarettát szív, melynek hamuját

reszketö ujjakkal üti le. Ezt mondja: "Eljön az idö, amikor

a kínai császár is szereti majd a kelkáposztát." Németes

hangsúllyal beszél, közben nehezen lélegzik, már beteg.

E. hangja. A Rákóczi úti penzió poloskás ágyában fek-

szik, röhögünk valamin, lenn az utcán forradalom és dög-

vész. Nem tudom, mit mond. Szeme fénylik, nagy hajat vi-

sel, kezd hízni.

A hangok nappal is megszólítanak, utcán, tömegben.

Oly élesen, egyéni csengéssel és színezettel... lélegzetvéte-

lüket is hallom. Semmi nem vész el. Már élnek emberek,

akik emlékeznek majd hangomra.

* *

Akik elválnak

Akik elválnak, késöbb, évek múlva is, mikor minden em-

lék hamu és kihült láva már, kissé izgatottan beszélnek az

eseményröl, mintha a bíróság döntése, a tény, hogy már

csakugyan elváltak ágytól és asztaltól, s talán már az ócs-

kapiacon kallódik az ágy és az asztal, mely valamikor

összetartotta öket, s már régen mást szeretnek és mással

élnek, mintha mindez mégsem lenne bizonyság. Ugy

beszélnek, fojtott lelkendezéssel, mintha még tartana

a kapcsolat, ágy és asztal és együttélés nélkül is, mintha

még joguk és módjuk lenne számon kérni a másikon va-

lamit, amit nem adott vissza, amit elrejtett vagy ellopott,

nem volt eléggé gavallér... még mindig követelnek vala-

mit a másíkon. Mit követelnek? Nem tudják pontosan,

félrenéznek, morognak. Aztán eszükbe jut: a boldogságot

követelik.

* *

Bécs

Még mindig úgy gondolok Bécsre, mint az egyetlen város-

ra, ahol élni tudtam volna. Látom utcáit, hallom tájszólá-

sát, emlékezem nevetésére, fülemben cseng dallama. Sivár

bérkaszárnyákat látok, sötét lakásokkal, "alkóv"-val és

konyhaszagú elöszobával; s valahol örökké zongoráznak; s

a lányok oly kedvesek és természetesek, s szerelmük nem

kötelez semmire. Mindenki pletykál, de oly finoman és

elegánsan, hogy a rágalom, ez a tipikus bécsi rágalom nem

fáj különösebben. Évek múlnak el, s nem szállok ki Bécs-

ben, csak a vonatablakból látom háztetöit és tornyait, a

schönbrunni kert pázsitját és a sárga palotákat. De mindig

gondolok reá. Ahogy Grác a nyugdíjas tábornokok, úgy

volt Bécs a nyugdíjas írók és müvészek városa. Mikor az

ember már mindent elmondott hazájának és az emberi

közösségnek, melyhez tartozik, csendesen elment Bécsbe,

leült valamelyik egyemeletes hietzingi ház kerti szobájá-

ban, hallgatta az örök zongoraszót és emlékezett.

* *

Bohóc

Ez a nö bohóc, kedves bohóc. Tud kissé zongorázni is; le-

het, hogy zenebohóc. Kimázolt arccal, bohócsapkában és

tüllszoknyában viháncol a nagyérdemü közönség elött, te-

hát az urak elött, minden úr elött, vasárnap délután is, ka-

tonáknak, örmestertöl lefelé, féláron. Mutatványai ösiek,

népiesek, darabosak. Talán ezért hatnak. Nem nö ez, sze-

gény, dehogy. Bohóc, nemi bohóc.

* *

Magány

Nem mernek egyedül maradni, mert félnek. Nem is cso-

dálom. Félnek, hogy egyedül maradnak önmagukkal, ab-

ban a sötét erdöben, ami a létezés szomorúsága, félnek,

hogy leütik magukat egy fütykössel, s elrabolnak önma-

guktól mindent, pénzt és életet. Ezért menekülnek a fény

felé. Mindenütt ott vannak, ahol a lámpák égnek, ahol ze-

ne szól, ahol el lehet rejtözni a másik elöl. Szörnyü félelem

ez. Sokan a halált is szívesebben vállalják, mint ezt a másik

magányt, egyedül önmagukkal.

* *

Alapelvek

Mosd meg kezed, mielött írni kezdel. Aztán mosd meg

lelked is. Felejtsd el a szobát, ahol éppen tartózkodol, az

életet, melyet éppen élsz. Ne láss, ne hallj mást, csak a je-

lenséget és üzenetet, mellyel megtelik e pillanatban éle-

ted. Most már semmi közöd az emberekhez. Ugy, most

kezdhetsz írni, az embereknek, az emberekért.

* *

Pletyka

Azt mondják, látták, amint bement a kávéházba, leült

melléje és megmondta neki. Késöbb láttak engem is: egy

percre odaültem hozzájuk, s mutattam az újságban vala-

mit. Aztán arra ment Ervin, karonfogott, és együtt elmen-

tünk.

De mindebböl egy szó sem igaz. Erötlenül tiltakozom,

bizonygatom, hogy nem ismerem öket személyesen, s Er-

vint esztendeje nem láttam. Tiltakozásom hangja elhal egy

világürben, mely kopár és süket. Különben is, már másról

beszélnek. Mindez oly szövevényes és hangos, oly biztos és

ernyedetlen; s oly egyhangú, mint az imamalmok pörgésé-

nek zöreje. S van benne valami ösi, mintha a kígyó kezdte

volna el, az almafával és Istennel, s van benne valami fojto-

gató, mintha dzsungelben járnál, kések, csapdák, visító

majmok és papagájokkal megrakott kenyérfák között. S

van benne valami képtelen igazság: sok hazugság - millió

hazugság - együtt mégis az igazság egy summáját jelenti.

Ezért szótlanul hallgatom, belenyugszom. Esztendö múl-

va, zúgó fejjel, kissé szédülten, úgy rémlik, csakugyan be-

mentem akkor a kávéházba, odaültem melléje, mutattam

valamit az újságban, késöbb arra jött Ervin, és együtt el-

mentünk. A pletyka él és élnek belöle és élnek benne és

rajta, s a zsivajban homályosan emlékezünk, hogy kezdet-

ben volt az Ige, és az Ige testté lön; de késöbb pletyka lett

belöle.

* *

A költö

Jó, egészen jó verseket írhatnak irodalmi emberek is, akik

nem költök. A költö nem ír mindig jó verset. A költö min-

denekfölött költö, szerelmi életében éppen úgy, mint mi-

kor színházban ül, vagy bevonul fegyvergyakorlatokra. Ver-

laine úgy élt, mint egy disznó; mégis, mindig költö volt.

A költészet nemcsak megszállottság, nemcsak "költöi ma-

gatartás"; s az exercice, melyet Mallarmé követelt a költö-

töl, úgy feltétele csak a költészetnek, mint ahogy a madár

nem tud repülni, ha megsértik egyensúlyérzékét. Nyilván

másról van szó.

A költö annyi, mint készenlét. Valamilyen feszült, figyel-

mes, állandó készenlét. Igy volt költö Rilke. (Nem sokat

olvasott.) Igy Vörösmarty, Babits, így Baudelaire. Amit a

költök "különcségeinek" érzünk, nem más, mint e gör-

csös, megfeszített figyelem torz következése. Aki állandóan

a részletek valóságát figyeli, üvegesen kimeredt szemekkel,

nem ügyelhet szakszerüen a világmindenségre vagy egy

kritikára.

* *

Emlék (I)

Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés

érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatat-

lan. Iparkodtam felelni e kérdésre. Igy feleltem: szeretem

ezt a nöt, másképp, mint a többit, másképp, mint minden-

kit, aki elötte volt. Mikor átölelem, mikor karjaimba zá-

rom, e mozdulattal szeretném megmenteni a világtól.

Nem magamnak szeretném megmenteni: önmagának,

esetleg az utókornak, a halhatatlanságnak. Ugy érzem, va-

lami roppant becses és értékes, amit a sors személyében

reám bízott. Legszívesebben mindig csak adnék neki vala-

mit, meleg ruhát, hogy ne fázzon, csillogó ékszert, hogy

örüljön, valami szépséget, puhaságot, kedvességet szeret-

nék beleadni az életébe, hangsúly nélkül, söt viszontszol-

gálat és szerelmi kamat nélkül. Ez az érzés beteges. Valószí-

nüleg nemcsak azért szeretem, mert szép. Sok szép nöt is-

mertem, és egyiket sem szerettem. Valami van benne, ami

számomra elmondhatatlanul ismerös. Mintha egyszer már

együtt lettünk volna, kígyók és Luciferek között, nagyon

régen, a Paradicsomban. Talán mirigymüködése miatt sze-

retem. Vagy, mert a szája lehelete ismerös. Vagy, mert neve

oly ismerösen cseng, hogy halódva is kimondom majd,

mint az egyetlen nevet e földön, mint az élet értelmét. Sze-

retni annyi, mint ismerni, egészen ismerni. Miért nem is-

mertem igazán a többit, miért ismerem ezt, elsö pillanat-

tól? Nem értem.

* *

Emlék (II.)

Egy másik napon észrevettem, hogy már nem szeretem.

Miért? A kérdés érdekelt, s szerettem volna öszintén felel-

ni. Igy feleltem: nem szeretem ezt a nöt, mert nem szól lé-

nyéböl többé az a titokzatos hang, mely egy idöben hívott

hozzá, olyan zengéssel, hívással és zúgással, hogy tengere-

ken is átkeltem volna, csakhogy láthassam, karjaimba zár-

hassam, megmenthessem a világtól. Már nem akarom meg-

menteni a világtól. Természetesen nagyon sajnálnám, ha

beteg lenne, vagy anyagi gondok kínoznák; küldenék or-

vost neki, söt pénzt is, postautalványon. Nem sokat. Anya-

gi lehetöségeimhez mérten. Nem olyanok az idök.

Mindez kissé meglep, mert tegnap vagy tegnapelött még

jelentékenyebb ajándékot óhajtottam átnyújtani neki, így

például mindent, amivel e földön rendelkezem, s a tetejé-

be a világmindenség összes elérhetö kincseit, söt a holdat

és a csillagokat is. Mindez természetesen komolytalan

volt, valószínütlen. Önkívületben éreztem iránta, lázas vol-

tam, ha kiejtették nevét. Ma nem vagyok már lázas. Ugy

látom, mint egy nöt a milliárd nö között, nem jobb, nem is

rosszabb, csak valamivel - egy árnyalattal - szürkébb és ér-

dektelenebb. Fogai kissé ápolatlanok. Érdekes, ezt nem

észleltem azelött. Aztán könnyelmü is, mint mindenki, aki

elmondja titkát. Most már tudom titkát. Hümmögök. Las-

san járok az alkonyodó fák alatt, sétabotomra támaszkod-

va, s elmélkedem. Tagadhatatlan, gondolom, hogy kedves

és rokonszenves nö volt. Apró hibákkal. Istenem, mind te-

le vagyunk hibákkal! Barátsággal gondolok reá, csak éppen

a közeljövöben, úgy a következö két-három millió évben

nem szeretném látni. Neve eszembe jut majd halálos ágya-

mon, s akkor röviden felnyögök, mint akit kellemetlen em-

lék kínoz. Mikor okosodom már meg? Micsoda erök ját-

szanak velünk? Nem értem.

* *

A kettös

Ezt a szerelmet úgy kezdték, mint az operában a tenor és

a szoprán a nagy áriát. Szép, tiszta, kissé hangos dallam

volt, üveghangokkal és magas cével. Élvezettel és gyana-

kodva hallgattam.

Az igazi szerelmek, melyek harmincöt évig tartanak, s

négy gyerekkel, tizenegy unokával és falusi sírhantokkal

végzödnek, sokkal csendesebbek. Kezdetük is csendes. Az

ilyen szerelmekben nincsenek boldogságtól elcsukló üveg-

hangok, sem nagy áriák. Néha veszekedéssel kezdödnek

vagy közönnyel. Néha viszonnyal kezdödnek, s két eszten-

dei szerelmi kapcsolat után az érdekeltek még mindig nem

tudják, hogy ez az igazi, a végzetes, a harmincöt éves kap-

csolat. Ezért hallgattam, tapsra készen, de gyanakodva, a

nagy áriát.

* *

A testek

A testek emléke él bennünk és világít. A testek emléke,

melyeket ismertünk, a szerelemnek, az ösztönnek e nyers-

anyagjai, melyekböl a vágy és a képzelet pillanatokra re-

mekmüveket mintázott. Emlékezem a gögös, a jókedvü,

a közönyös, a jeges, a forró és gyermekes, az együgyü és

bámészan önfeledt, a szerény és szolgálatkész, a pezsgö-

ízü, villanyos remegésü, a nyugodt és fölényes, a csont-

színü, hószínü, négerfogszerüen vakító, naspolyabarna,

fahéjszagú, remegö és gögös testekre. Emlékezem testek-

re, melyek úgy váltak elö a ledobott ruhák kárpitja mö-

gül, mint a tenger a ködböl. Emlékezem testekre, melyek

a meztelenség vallomásában libabörösen dideregni kezd-

tek, emlékezem komolytalan testekre, melyek méltóság,

áhítat nélkül mutogatták magukat, emlékezem testekre,

melyek úgy hatottak csak, mint a bányászok meztelen-

sége hat a tárnában, viheder és köomlás veszélyei köze-

pette.

Minden ember - férfi és nö - cipeli ezt az emléktárat.

Mindebben van valami tilos és fenséges, valami isteni és

mészárszékszerü, valami a mütöböl és valami az üdvözü-

lésböl. Hajolj meg, ember, mélyen, mélyen, mert húsból és

vérböl vagy, mert tested van. Aztán egyenesedj fel, magas-

ra, egészen magasra, mert tested van, melyet Isten saját

képére alkotott. Gondolkozzál, emlékezzél, hajolj a földig,

egyenesedj az égig. Lám, ez az igazi testgyakorlat.

* *

Értesültség

Kutyám lát valamit, amit én nem látok, hall lépteket, me-

lyek messze hangzanak el, s a legérzékenyebb mikrofon sem

tudja érzékelni e neszeket. Értesültsége életröl és halálról,

jelenségekröl emberfölötti vagy emberalatti, mindenesetre

érzékeny és tökéletes. Néha szimatolva jár a szobában, pil-

lantása láthatatlan tüneményt követ, vizsla szemmel: vala-

mit lát ilyenkor, valaki vagy valami mozdult a szobában,

valami történik, amiröl nekünk, embereknek, összes mü-

szereinkkel nincs és nem lehet tudomásunk. Ő tudja. Ő az

egyetlen jólértesült a városban, akinek hiszek.

* *

Chopin

Ez a zene úgy él bennünk, mint egy szenvedélyes és torz

kaland emléke, könnyekkel, hajnali gyorsvonattal, pisz-

tolydörrenéssel, a halál ízét érezzük elfehéredö ajkunkon,

már hajnalodik, egy emeleti szobában még lámpa ég, egy

nö levelet ír, az erdöben ébrednek a fácánok és fajdkaka-

sok, egy férfi, frakkban és csapzottan, magánosan sétál

szobájában, valamilyen édes, füszeres és elviselhetetlen

feszültség árad el a világban, erkölcstelen és izgalmas fe-

szültség, egy életérzés, melyet kissé szégyellünk, s mely

egyedül méltó arra, hogy megéljük és elviseljük az életet.

Tolsztoj nem szerette; hallatára sírni kezdett, és kiment a

szobából. "Mit akar tölem ez a zene?..." - kérdezte zo-

kogva és felháborodva.

* *

Méltóság

Én a méltóságos embereket szerettem. Ezek lassan kivesz-

nek. Mindenfelé, amerre nézek, méltóságos urak marad-

nak csak helyökben.

* *

Láthatár

A domboldalon állok és a világot nézem.

Egy felhöt látok, alatta a jegenyefákat. Csönd van. Most

egy madár száll föl. Utána nézek, amíg látom.

Most már nem látok semmit, csak a felhöt. De egy pilla-

natra, a felhö és a jegenyék között, úgy érzem, mintha meg-

értettem volna valamit.

* *

Vége!

A könyvet felvette és kijavította:

Orosz László

Budapest, 2002. június

* * * * * * * * * *

Találat: 10860