online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

HAMVAS BÉLA ÓDA A XX

könyvek

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
Rick Riordan - A VILLÁMTOLVAJ 1
DEAN R. KOONTZ A halottlató
HEATHER GRAHAM A lazadó
Helena Dawson Fogadó a boldogsaghoz
UMBERTO ECO A FOUCAULT-INGA 1
Isaac Asimov - Alapítvany
BÁRBEL MOHR - KOZMIKUS CSOMAGKÜLDŐ SZOLGÁLAT
STEPHEN KING Rémület a sivatagban
A Nevada szelleme
Jókai Mór: Elbeszélések I.
 
 

HAMVAS BÉLA

ÓDA

            A XX.

                                                                                                                                                                   SZÁZADHOZ


Kisértetek.

   A közös félreértések területén, amelyet tévedésből társadalomnak hívnak, újabban sajátságos kisértetek járnak. A kisértetekről mindnyájan, akik a fizikát csak egy kicsit ismerjük, tudjuk, hogy a legirreálisabb lények, még az álmoknál is sokkalta reálisabbak. Mindnyájunk közös sorsa, hogy előbb tudjuk, mit fogunk látni, s csak aztán látunk. E ténybe sajnos, bele kell nyugodnunk. Varázslat ez az egész nagy világ, mondják a régi bölcsek, de nem idegen reánk kényszerített varázslata, hanem saját magunké. A kisértetek a mi kisérteteink. Mi vagyunk azok, akik előre tudjuk, hogy látni fogjuk őket és íme nem szabad csodálkozni, ha itt vannak. Éltek emberek, akik azt is tanították, hogy ezeket az álmoknál is reálisabb kísérteteket, ezeket a magunk varázslata 535b16f it azért tudjuk előbb, mielőtt látjuk azokat, mert ezek mi vagyunk, mi saját magunk.

   Én most itt kisértetek elűzésére nem vállalkozhatom. Nem tehetem ezt több  okból. Mindenekelőtt azért, mert senki más helyett kiértetet nem űzhet, ahogy senki más helyett nem álmodhat. Ez szigorúan az át nem ruházható dolgok közé tartozik. Az egyetlen, amit mások érdekében tehetnék, hogy kezükbe adom az eszközt, amellyel kisértetteit mindenki saját maga, ha neki is úgy tetszik, elűzheti. Ha nem, ám legyen, éljen velük tovább. Senkit sem kényszeríthetek, annál kevésbé, mert erre semmi módom nincs, de ha lenne is, akkor sem venném igénybe. Nemcsak azért, mert mindenkinek szabad álmodozási jogát tisztelem. Tudom, vagy legalábbis tudni vélem, hogy az ember józan gondolatait bármikor szívesen feladja, őrültségéhez azonban következetesen mindig ragaszkodni fog. Különös, hogy így van, de így van. Az egyetlen mód az emberek között békésen élni, hogy az őrültségre való jogukat tiszteletben tartom. Teszem pedig ezt ezúttal is azért, mert senki őrültségét a magaméra kijavítani nem kívánom, tudva, hogy ez az őrültségek őrültsége lenne. Az eljárás egyébként kellő önbecsülésem hiányát is jelentené, mint ahogy jelenti is mindenkinél, aki a maga őrültségét a másénál többre tartja, hiszen magamat csak oly mértékben becsülhetem, amennyire mást becsülök és fordítva. Azzal, ha más jogát az őrültséghez kétségbevonnám, komolytalanná tenném a magam jogát a józanságra.

   Persze az eddigi szavakból úgy látszott, mintha a háttérben valaki nevetne. Már most, elég korán, mindenkit figyelmeztetek arra, hogy aki a háttérben nevet, az ő saját maga. Ő maga az, aki álmodik, aki a kísérteteket látja, aki varázsol, aki nevet. És még nyomatékosabban figyelmeztetek mindenkit arra, hogy ez a háttérben opalizáló nevetés az egyetlen eszköz, amit kezébe tudnék adni, feltéve, ha a kisérteteket el akarná űzni. - Nem! Ez egyszerre túl sok lenne. Elűzésről szó sincs. Egyenlőre még csak ott tartunk, hogy kisérteteinket teljes halálnagyságban lássuk és felismerjük. Ha bárkinek bármi kifogása lenne ellene, ne tegye. Senkit sem akarok rábeszélni. De ha kedve van hozzá, vegye tudomásul, hogy a humor az egyetlen eszköz. Az egyetlen lehetőség, hogy kísérteteinket elviseljük, ha kinevetjük őket. Ez a Démokritos-féle módszer, a morbiditásnak és a gyengédségnek ez az izgató kétezerötszáz éves vegyülete. André Breton fekete humornak hívja. Nem vitatkozom vele. Én fehér humornak hívom. Magyarul derűnek. Cseppet sem fárasztó állapot, mert még csak nevetni sem kell. Aki nevet a háttérben marad és az ember derül még a nevetésen is.

  A démokritosi derű lehetősége kétezerötszáz év óta most újra jelentkezik s ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani. Ma kísérteteink újra olyan félelmetes hatalmat nyernek felettünk, hogy egyébként sem egészen veszélytelen életünk, ha a fehér humort ( élesen megkülönböztetve Sókratés fekete, mindenáron javító, saját őrületét másra kényszerítő humorától ) nem gyakoroljuk, elviselhetetlenné válik. Amiben persze nincs bírálat, nincs lázadás és főként amiben nincs meg az idióta ( idiótés magyarul annyi, mint saját egyéni őrületébe belehülyült ) magabiztosság, amely feljogosítva érzi magát a kor fölött ítéleteket mondani. Bevallom, amióta rájöttem arra, hogy ami kínoz, az saját kisértetem, azóta a kisértetekkel szemben általában nem tanúsítok annyira türelmetlen magatartást. A kor csupa pozitívum és a kisértetek az egyetlen pozitívumok. Az egészet elfogadom, úgy ahogy van, minden helyreigazítás nélkül. Hegel azt mondta, annál rosszabb a tényeknek. Én azt mondom: annál rosszabb a kisérteteknek.

Az első számú s egyben a legforróbb kisértet.

  Ha a húszadik században az intelligens európai elutazik és idegen ország határára érkezik, az útlevél és vámvizsgálat után odamegy valakihez            és így szól:

- Ebben az országban idegen vagyok, legyen olyan szíves kérem, mondja meg, mi az, amit önök itt most hazudnak?

A bennszülött erre azt feleli:

- Arrobori.

- Mit jelent ez a szó?

- Pontosan senki se tudja.

- Hatása észrevehető?

- Hatása észrevehetően nagy. Régebben paota-ban éltünk, de az megbukott. Azóta egész életünk az arrobori jegyében áll, és az országban arroboriális virágzás tapasztalható. A közállapotok -

Az idegen bólint.

- Köszönöm uram, ne fáradjon, a többit már tudom.

Szóval ez az, amit első számú kisértetnek óhajtok nevezni. Arra a kérdésre pedig, hogy miképpen jutottunk ide, a következőket tudom válaszolni:

   Feltehető, hogy a szerelmi házasság és az érdekházasság között levő különbséget mindenki ismeri. Feltehető az is, hogy mindenki tudja, a szerelmi házasság nagy szenvedéllyel indul, az első hetek pompás mámorban telnek el, de igen sok esetben hamarosan elviselhetetlenné válik. Az érdekházasságból szenvedély, érzelem, jellem, vérmérséklet eleve ki van zárva s így az ember a csalódástól meg van kiélve.

  Nos, Hegel volt az a nagy gondolkozó, aki észrevette, hogy az emberiség eddig szenvedélyes szerelmi házasságban élt az élettel és a történet minden válságának, felfordulásának, bajának, kínjának, sebének átkának oka a szerelem boldogító voltában való vak hit volt. Nem is lehetett másként. Az emberek beleszerettek az életbe, a gyönyörökbe, a szépségbe, az élvezetekbe. Vesztükre tették. Miért? Mert az élettel való szenvedélyes házasság a gyönyörök néhány hete múltán kibírhatatlan pokollá változik és az  embereket éppen olyan boldogtalanokká teszi, mint amilyen boldogok akartak lenni. Éppen ezért Hegel azt tanította, hogy a szívre, a vágyra, az érzelemre nem szabad hallgatni, az Élettel való szenvedélyes szerelmi házasságot ki kell küszöbölni, és az embernek, ha azt akarja, hogy dolgai rendben menjenek, érdekházasságot kell kötnie az Eszménnyel.

  Valószínűleg még sohasem élt gondolkozó, akinek olyan nagy hatása lett volna, mint Hegelnek. Tény, hogy az összes államok és hatóságok, iskolák és egyetemek, akadémiák és részvénytársaságok, pártok és egyházak az ő nyomán az élettel kötött szerelmi házasságot üldözni kezdték, majd érvénytelenítették és az Eszménnyel kötött érdekházasságot törvénybe iktatták.

  Az emberiség fellélegzett. Ezt aztán alaposan elintézte. Szenvedélyre, szívre, érzésre hivatkozni többé nem lehetett. Egyetlen fontos volt, az arrobori. Hívják még paota-nak, elmi-nek és kun-nak is. Fontos, hogy minden országnak legyen. A lényeget persze ez nem érinti. Mert a nagy nyilvánosság előtt ugyan a világ arrobori és kun és elmi és paota, de mindenki tudja, hogy ez komolyan nem érvényes és továbbra is mindenki szerelemben él, privatissime azonban akinek erejében csak egy csepp vér van, az Élet őnagyságába továbbra is fülig szerelmes és szerelmes a gyönyörbe, és az élvezetbe és a szépségbe. Amin a magam részéről cseppet sem csodálkozom, és aki a két szóban forgó hölgyet ismeri, szintén nem csodálkozhatik.

A nagy neurotikus.

  A dolognak itt még nincs vége. Akadt ugyanis néhány ember ( később úgy hívták őket, hogy les Grands Névrosés ), akik a hegelizmussal szemben ellenvéleményt jelentettek be. Valószínűleg azért nevezték őket neurotikusoknak, mert a határállomáson nem viselkedtek intelligensen.

Más normális ember azonnal észrevette, ha nyilvánosan az Eszménnyel megesküszik és titokban együtt él az Élettel, vagyis ha permanens házasságtörésben él és hazudik, akkor ez pompás új izgalom és a gyönyört rendkívül felfokozza. Alig van nagyobb élvezet, mint sötét és fenyegető szentbeszédet tartani a disznóhúsevés ellen, aztán hazamenni és titokban négy darab tenyérnyi pirosra sült rántott karajt lenyelni. Ezek a nagy neurotikusok egymásról nem tudva, különböző országokban, de nagyobbára egy időben botrányt csináltak. Mainapság azt mondják, hogy körülbelül ugyanezt a szerepet töltik be, mint régebben a hérosok, mert az emberi létezés határait feszegetik s ehhez képest rendesen a szegényházban vagy az elmegyógyintézetben végzik.

  A magam részéről ezeket az embereket a prófétikus desperando és a hülye mártír sajátságos keverékének tartom és nem értem, miért van az, hogy ezektől a bibliás susztertől[1] miért rettegnek úgy például a tartományok egyetemi tanárai, - hogy e magányos koldusok nevének említésétől miért kapnak hidegrázást a miniszterek, - hogy e közönséges gonosztevők ellen az egyházak főpapjai miért adnak ki olyan ünnepélyes pásztorleveleket. Igen, a magam részéről ezeket futóbolondnak tartom, akiknek semmi érzékük sem volt a magasrendűen immorális élet bizantikus komplikáltsága iránt.

  A neurotikus sok esetben elismeri Hegel érveinek oly lebilincselő voltát, hogy az egyéni boldogság hajszolása ezekután tilos és mindenkinek az emberiség közös javát kell keresni, ehhez képest pedig nem szabad többé szerelmi házasságot kötni Élet őnagyságával, hanem érdekházasságot kell kötni Eszmény  úrhölggyel. A nagy neurotikus azonban azt állítja, amit egyébként mindenki tudott, kivéve Hegelt, hogy Eszmény úrhölgy savanyú és kedélytelen kékharisnya. Élet őnagysága pedig? Ó! Ő tehát ezzel a hideglábú némberrel nem volt hajlandó együtt élni. Ő igenis boldog akar lenni és szépséget akar és élvezni akar. A mézeshetek után következő kis pokol pedig nem érv a szerelmi házasság ellen. Az, hogy a nő a férfit leönti egy kancsó vizel, a férfi a nőt kékre veri, az a dologhoz tartozik s aki komoly házasságot köt, az ezt már mind beszámítja. És még mindig jobb valódi nővel istenigazában kénköves pokolban viaskodni, mint az Eszménnyel, ezzel a sovány vén macskával illedelmesen unatkozni.

It's better good to be hanged, than bad to be married, mondja Shakespeare: jobb jól felakasztva, mint rosszul megházasodva lenni. Azok a veszekedések ugyan elég mérgesek, de mindig hallatlanul izgalmasak, az illedelmes unalom pedig meghülyüléshez és idegbajhoz vezet.

     Ilyen és hasonló érvek alapján a nagy neurotikus kijelenti a következőket. Ha van olyan bolond, aki azt mondja, hogy jobb feleségül venni a madárijesztőt, mint a puha kis kacér leánykát, tegye meg. Én magam pedig, ha az egyház és a párt, az akadémia és a részvénytársaság, az állam és a hatóság, az egyetem és az iskola az érdekházassághoz továbbra is ragaszkodik, a legmélyebb tisztelettel bejelentem: mindezekből az általam nagyrabecsült közületekből ezennel kilépek.

A skandalum.

   Tisztában vagyok azzal, hogy amig a problémák forróak, nem lehet hozzájuk nyúlni, ha pedig már kihűltek, már nem érdekesek. Éppen ezért igyekeztem a dologhoz olyan helyen hozzányúlni, amely még forró ugyan,

de a gyakorlott pyromániás kezét már nem égeti meg. Ez a hely ahol a hegeliánusok és a neurotikusok összekaptak. Mondjuk ez a hely a határállomás. Itt ugyanis Hegel ide, arrobori oda, minden intelligens házasságtörőnek és hazugnak kell annyi esze legyen, hogyha még előzőleg nem szerzett információt, odamenjen valakihez és megkérdezze:

  - Uram, legyenszives, mondja meg, mi az, amit önök most itt hazudnak?

Ha pedig a bennszülött azt mondja, hogy paota, akkor eszmény ide, kun oda, még minden hegeliánus is tudni fogja, mi a helyzet, az összes paotazászlók előtt leveszi a kalapját, előfizet a paotapárti lapra és újságírók előtt megvetően fog nyilatkozni a bűnős elmiről. Ez a legforróbb hely, ahol a dolgot még meg lehetett fogni és ahol a hegeliánusok és a neurotikusok marakodni kezdtek.

  Hogy a hibát a hegeliánusok hol követték el, azt a neurotikus már elmondta. Nekem ehhez csak egészen kevés hozzátenni valóm van. Mindenekelőtt rámutatok arra, a neurotikusoknak az a reménysége, hogy a hegelizmus végül is a nőkön fog megbukni, semmivé vált. A neurotikusok azt hitték, a nők az Eszménnyel kötött érdekházasságot szabotálni fogják és kényszeríteni fogják a férfiakat arra, hogy a szenvedélyes életszerelemre, amelyről még soha semmiféle nő nem mondott le, visszatérjenek. Mint tudjuk, ennek éppen ellenkezője történt. Frappáns példa a koedukációs hadsereg és rendőrség, amely intézmény bevezetése után rövidesen kitűnt, hogy a nők a férfiakat kegyetlenségben, értelmetlen gyűlölködésben és aljasságban messze túlszárnyalják. Az internáló táborok tapasztalatai ezt a tételt fényesen igazolták. Nő az egyenruhában - ez a hegelizmus diadala és a neurotikusok kétségtelen súlyos veresége.

  A másik oldalon azonban kétségtelen, hogy az Eszménnyel kötött házasság, vagyis a következetes hegelizmus - a neurotikusok nem kis örömére - homoerotikára[2] vezetett. Erre egész sereg történeti példánk van és az esetek százaival igazolható. Ahol a hegelizmus túlzott arányokat kezdett ölteni, a hazugság iránt való egészséges és rugalmas humor kivész, az ember fanatikussá válik, elkomorodik, elméje és kedélye elborul és vagy sexuális abnormálisok martaléka lesz, vagy igen gyakran impotens. Ez a bosszú. Az élet bámulatos hölgy, akit eddig csak egészen kivételeseknek sikerült elnyomni. Ha közönséges ember megkísérli, kezdődik az aberrációk hosszú sora. Élet őnagysága nagy hatalom és csak egy módon lehet vele békében élni, ha az ember szerelmes beléje és udvarol neki.

  A harmadik pont a következő: T.S.Eliot a hegeli intézményességet veszedelmesnek tartja és törvényt követel, amely a polgárok jogait az állam túlkapásaival szemben biztosítani kivájna. Az állam, mondja mr. Eliot, ma korlátlan jogot formál az emberre. Élete, halála, vagyona, boldogsága, életbeosztása, véleménye fölött rendelkezik, zsebébe nyúl, s erőszakoskodik, szóval úgy viselkedik, mint Hegel. Az ilyen önkény ellen feltétlenül védekezni kell. Eliot azt, hogy ilyenkor az állam a többség javára hivatkozik, nem fogadja el és humbugnak tartja, amely mögött a kevesek érdeke húzódik meg. Ezért ajánlja, hogy törvényt kell hozni, amely az embereket ez ellen az önkény ellen megvédi ( law against the government and against the police ). Nos, a magam részéről becsülöm T.S. Eliot indítványát, csak egy dologtól tartok. Ez pedig az, hogy nem jobb, ha az állam  az,  amely az önkényt fölöttünk ma gyakorolja, az állam, amelyet már ismerünk és mindnyájan tudjuk mikor mit kell hazudni, hol kell maszkot venni, hogyan kell becsapni, mondom, nem jobb az állam, amelyet már megszoktunk, mint valamely ismeretlen és még nála is nagyobb hegeli minotaurus? Mr. Eliot javaslatát ebből a szempontból kénytelen vagyok naivnak tartani, mert feltéve, ha lenne olyan állam, amely polgárait saját maga ellen megerősíti, nem biztos, hogy az, ami az államot majd felváltja kevésbé lesz goromba, erőszakos, kapzsi és féltékeny. We who lived by honest dreams, defend the bad against the worse.

  Végül pedig jól tudom, hogy a neurotikusoknak a hegelizmusban mi fáj. A rendkivüli feszültség az elmélet ( Eszmény ) és a gyakorlat ( Élet ) között. Az ember ide-oda inog a hasznos-korrekt-legális-gazdag eszmei érdekházasság és a veszélyes-törvénytelen-bűnös-szegény szerelmi életházasság között. Az ember az Eszmény és az elmélet érdekében kénytelen egyre nagyobbakat hazudni, hogy a látszatot fenntartsa. Valószínűnek tartom, hogy az elmélet és a gyakorlat ( Eszmény és Élet ) között levő feszültség a forrpontot akkor fogja elérni, ha majd valakinek sikerül a legmagasabbrendű eszmei theoriát hirdetve azt a legelvetemültebb és legszégyentelenebb és legkomiszabb gyakorlattal párosítani - amikor sikerül olyan élvet találni, amely kivétel nélkül minden ember teljes boldogságát tűzi ki célul és közben meg fogja kísérelni, hogy kivétel nélkül valamennyiüket kínzásokkal kiirtson. Ettől a ponttól valószínűleg már nem vagyunk messze.

Az absztrakt erőszak és a mafla genialitás[3].

  A nagy neurotikus tiltakozása körülbelül ebben az egyetlen mondatban foglalható össze: tiltakozom a hazugságnak, mint kormányzati eszköznek alkalmazása ellen. Arra azonban nem gondol, hogy ez a hazugság bennünket nem tud őszintén felháborítani - már csak azért sem, mert ugyan mi lenne, ha nem hazudna? Egyébként is ma elvi dolgokért már nem is illik felháborodni. Az elvek az érdekházasság körébe tartoznak és itt mindenki úgy hazudik, ahogy tud. Aki mégis felháborodik, nevetségessé teszi magát. Mi már sokkal komplikáltabbak vagyunk, semhogy az egyszerű morális felháborodás őszinteségében higgyünk és tudjuk, aki most felháborodik, a következő percben már hazudni fog - a legjobb esetben. Mert általában már ugyanabban a percben máris hazudik, sőt valószínűleg azzal, hogy felháborodik, máris hazudik, csak olyan ostoba szegény, hogy nem tudja, hogy a többi már tudja, csak ő az, aki úgy tesz, mintha nem tudná, de azért ő is tudja. Komplikáltabbak, ravaszabbak vagyunk, sokkal több titkos és tilos mellék és hátsó gondolatunk van, semhogy fel tudjunk tételezni olyan tíz percet, amely alatt nem kell tízszer hazudni.

  A túlzott tiltakozások egyébként is, legalább számomra, mindig gyanúsak. Némelyik neurotikus azt a benyomást kelti, hogy ilyen nagy morális érzékenysége csak moral insenity[4]-nek lehet. Nem mintha kifogásom lenne ellene. És nem mintha ellentmondanék neki. Nem mondok neki ellent, mert akkor még azt fogja hinni, hogy igaza van.

  A neurotikus szemére veti a hegeliánusnak, hogy absztrakt. Ez igaz. A hegeliánus tényleg absztrakt, elméleti, humortalan, korlátolt, erőszakos, hazug, tele van barbár általánosításokkal. Olyan, mint egy vastag és unalmas könyv tintával leöntve. Minden második szava az, hogy abszolút. Georges Bataille-nak pedig lehet, hogy igaza van, amikor azt írja: parler d'absolu, mot ignobile, inhumain, - c'est l'aspiration des larves.

  Az azonban biztos, hogy a neurotikus mafla morálprimitivizmusa a hegelizmust helyéből meg se tudja mozdítani. A nagy technikai felkészültséggel rendelkező gonosztevőt a kedves kis maflák ( bármilyen kedvesek ) még sohasem tudták megbuktatni.

  Az egész viszályban pedig nem vagyok hajlandó mást látni, mint korunk két igen tiszteletreméltó őrületének késhegyre menő háborúját. Két kísértetről van szó. Két rendkívül komoly realitásról, amelyek egymást sziklaszilárd egyensúlyban tartják, amíg a humor konszolidációja őket meg nem érinti, Ha nevetni szabad, meg vagyunk mentve. Már pedig mikor nem szabad?

  A két definició tehát a következő:

  A hegeliánus az az őrült, aki csak a maga őrültségét ismeri ) ezért idiótés, vagyis saját őrületébe belehülyült ) és azt hiszi, hogy a világon akkor lesz rend, ha minden ember ugyanazt az őrületet fogja vallani. Tévedésből kollektivistáknak is vallják magukat, abban a hiszemben, hogy az a kollektivizmus, ha mindenki ugyanarra a receptre őrült.

  A neurotikus viszont az az őrült, aki azt követeli, hogy mindenki saját őrültségével legyen boldog, vagy, ami ugyanez, boldogtalan. Tévedésből individualistának hívja magát, abban a hiszemben, hogy az az individualista, aki saját szakállára őrült.

  Amint láttuk a hegeli álláspont kivihetetlen. Miért? Mert aki az Eszménnyel érdekházasságot köt, annak okvetlenül hazudnia kell. A hegeliánus azonban a hazugsághoz elengedhetetlen elfogulatlanság ( humor ) fölött nem rendelkezik, mivel absztrakt. Tartósan az életen kívül tartózkodni és absztraktul gondolkozni nem lehet. Ki az absztrakt? Aki a dolgokban levő immanens annihilációs aktust nem hajlandó figyelembe venni. Az absztrakt ember kényszerű hazugságát használta ki a neurotikus arra, hogy nevessen. Ámde láttuk, hogy a neurotikus úgynevezett sókratési, vagyis érdekelt, mindenáron javítani akaró fekete humor, más szóval arra a lehetetlen dologra vállalkozik, hogy más emberből ki akarja űzni a kisértetett. Ezért kell neki elbuknia.

A század dicsérete.

  Századunk botrányát a lehető legforróbb helyen igyekeztem megfogni. Ez persze nem jelenti azt, hogy mert botránynak neveztem, ellene kifogásom lenne. Ennek éppen az ellenkezője. Rendkivüli előnynek tartom, hogy olyan időben élhetek és élek, amikor éppen ilyen pompás botrány tört ki. Azt hiszem, híven követem nagy mestereimet, Laotset, Démokritost, Rebelait és Powyst, amikor kijelentem, hogy kíváncsi vagyok arra a borzalomra, amely ezekután megszerzett jó kedélyemet el fogja tudni rontani. Nem jutottam hozzá olcsón. Igaza van annak, aki mosolytalanul jegyzi meg, hogy vacogott a fogam, amikor a háborúba mentem, reszkettem a légitámadások alatt, majdnem beleőrültem az üldözéstől való félelembe és öngyilkosságot akartam elkövetni, mert annyira szenvedtem az éhségtől. Ez mind igaz. De nem hogy nem átkozódom és nem szidom végzetemet, amiért ilyen korba vetett, mint csaknem kivétel nélkül mindenki, hanem hálás vagyok neki s egyben századomnak, amiért ennyire megkínzott s így alkalmat adott arra, hogy mindezt átélve elérjek oda, ahol vagyok. Nemcsak a ragyogó borzalmakra kell gondolni, hanem a még ragyogóbb ellenerőkre, amelyek e borzalmakkal való küzdelemből születnek meg és nőnek nagyra.

  Ebből a szempontból századunkat a világtörténetben egyedülállónak tartom. Azt hiszem sohasem volt még idő, amikor egészen rövid ötven év  alatt csaknem tömény állapotban sok ezer esztendő irtózatát át lehetett élni. Ez a mi századunk nagyszerűsége. Arra elég korán rájöttem, hogy mindnyájunkat nagy veszély fenyeget s ez az, hogy igen könnyen hiszünk úgynevezett haladásban, abban, hogy egyszer csak mégis jobb lesz, csak még ezt kell kibírni, aztán a viszonyok már javulni fognak és egyre közelebb érünk El-Dorado-hoz, akárminek hívják, testvériségnek, vagy közösség részvénytársaságnak. Bármilyen hízelgőnek hangozzék is, be kell vallanom, sohasem voltam olyan ügyefogyott, hogy ennek a haladásnak felüljek, hogy a Slaraffiában higgyek, még akkor sem, ha azt Utópiának, vagy másnak hívják s e hitet ijesztően tudományos gondolatokkal támasztják alá.

  Nem! A nagyszerű nem az, hogy létünk egyre világosodik és az Utópiához egyre közelebb jutunk, hanem az, hogy egyre több lesz a monumentális gond és szomorúság, és veszély  és borzalom és így egyre nagyobb lehetőség kínálkozik az emberben szunnyadó végtelen ellenerők kifejlesztésére. Századomnak éppen azért hálás szívvel köszönetet mondok, mert megtanított a legnagyobb dologra, a derűre.

Mourez en silence.

  Most körülbelül ott tartok, hogy elmondtam, mi a század botránya és azt, hogy mi e botrány iránt felvett magatartásom. Bevezetésül ennyi elég lenne. Mielőtt azonban a téma kidolgozásába fognék, valamit szeretnék elmondani. Ez a valami közvetlen összefüggésben áll démokritosi derűvel és igénytelenséggel és annak egyik végső következménye. Hangzik pedig így: Haljatok  meg csendesen.

   Századunknak számomra egyik nagy tanulsága volt, hogy az emberiség igen nagy része elkezdett hinni abban, amint Georges Bataille mondja, a halál valamilyen trükk és eljön az idő, amikor a tudományosan képzett ember a trükköt leleplezi s akkor örökké fog élni, természetesen tekintet nélkül arra, hogy a föld milyen disznóól. A modern ember valamely időponttól kezdve elkezdett a halál ellen lázadni s ezzel magától értetődően halálfélelme hihetetlenül felfokozódott. Itt kezdődött a halálösztön kollektív megbetegedése, az utolsó pillanattól való értelmetlen rettegés. Részben ez volt az oka annak is, hogy a modern ember nagy kollektivumokba tömörült, népekbe és fajokba és nemzetekbe és osztályokba, mert azt hitték, hogy akkor az ember nem egyedül hal meg, hanem a többivel együtt és az úgy sokkal könnyebb. Ezért fejlődött ki a nagy kollektivumokban a ressentiment a magányosok iránt, mert rettenetesen sértette őket annak az embernek a bátorsága és nyugalma, aki egyedül mer élni, vagy ami ugyanaz, egyedül mer meghalni. Ezért fejlődött ki a rémregény és a piff-puff film, amely a halálideált az izgatott felfordulásban látja s az embert olyan pillanatokban éri, amikor a nagy puffogás megrészegíti és nem ér rá gondolkodni. Az emberek félnek egyedül meghalni s ezért a világban állandóan olyan zajt csapnak, olyan felfordulást és izgalmat idéznek, bőven gondoskodnak állandó piff-puffról, drámáról, rémregényről, borzalomról, bombákról, katonabandáról, hogy a kábulatban észrevétlenül halhassanak meg. A piff-puff mint érzéktelenítő. Haljatok meg bombazáporban, mialatt a gramafon nyekereg, a házmesterné forte pesante lakóit oktatja, a sziréna szól és a rádión a diktátor a tömegnek bejelenti a hadüzenetet.

  Bármilyen rosszul esik is, hogy oktató hangot használjak, ezúttal nem térhetek ki előle és meg kell mondanom, a meghalást tudomásom szerint éppen úgy mindenkinek magának kell csinálnia, mint ahogy magának kell álmodnia, varázsolnia, szerelmesnek lennie és kisérteteket látnia. Ez a szigorúan át nem ruházható dolgok közé tartozik.  Ezen a ponton a kollektivizmus száz százalékban megbukik. Mint ahogy az individualizmus száz százalékban megbukik abban a pillanatban, amikor élek, vagyis máshoz szólok, amikor beszélek, gondolkozom, szeretek, vitatkozom, kérek, elfogadok, nevetek, haragszom.

  Persze távolról sem kívánom azt a látszatot kelteni, hogy a halál problémáját ezzel megoldom. Most nem a halálról van szó, hanem a csendes meghalásról. Egy angol költő egyébként azt mondta, hogy a haláltól azért félünk annyira, mert sexustalan. Ezért borzadunk még a gondolatától is. Lehet. John Cowper Powys viszont egy helyen azt írja, hogy Old Mother Death, vagyis a halált öreg mamának nevezi. Ebben is van valami. A magam részéről különösen ebben a percben, bármilyen halálélményeim lettek legyen is, és ma, nagyszerű századunkban mindenkinek volt éppen elég, ehhez a kérdéshez nem kívánok hozzászólni. Mindössze annyit akarok még mondani, hogy az emberiség sok ezer éves tapasztalata szerint mindenki, aki született, az meg is hal. Amennyire az emberi tapasztalatot komolyan kell venni, ez így van. A halál nem csíny és nem trükk és nem betegség és belátható időn belül igen kevés remény van arra, hogy a halált akár le lehessen tartóztatni, akár pedig, mint gazdasági válságot likvidálni lehessen, akár pedig, mint a rák gyógyítása, bizonyos reménnyel, díjat lehessen kitűzni. Ezt mindenki tudja. Kár az embernek azzal törődni, hogy mi lenne, ha nem halna meg. Legyen nyugodt, meg fog halni. És kár az embernek emiatt az, elismerem, átkozottul kényelmetlen félelem miatt olyan nagy zajt csapni. Haljatok meg egyedül. És haljatok meg csendesen. Annál is inkább, mert amúgyis mindenkinek, még a kimagasló kollektivistáknak is minden külső segítség nélkül, magányosan, individuálisan kell meghalni és ezen semmiféle lárma nem segít. Éljetek közösségben és egyedül kell meghalnotok. Éljetek vidáman és haljatok meg csendesen.



Ki a tettes?

 

  Mereskovszkij fölveti a kérdést, hogy ki volt az, aki valóságban Jézust megölte. Biztos, hogy nem volt sem Júdás, sem a nép, sem Pilátus. Júdásnál, mint jogászaink mondanák a gyarlóság mentő körülménye forog fenn. A nép, mint minden nép, megbízhatatlan oly mértékben, hogy nem vonható felelősségre. Pilátus pedig a helyzetet egyszerűen nem értette. Ezért volt kénytelen a kezét megmosni. Mereskovszkij azt mondja, hogy volt valaki, aki nem volt sem gyarló, sem megbízhatatlan s aki a helyzetet értette s akinek semmiféle mentő körülménye nincs, a tulajdonképpeni  gyilkos és ez Channan volt. Channan az Evangélium szerint magas papi tisztséget viselt, de rokona javára lemondott és magánemberként élt úgy, hogy azért a tulajdonképpeni befolyás az ő kezében volt. Az elfogott Jézust a hatóságok egymáshoz küldözgették. A hatóságoknak ez a tulajdonsága úgy látszik ősrégi. A felelőséget egyik sem akarta vállalni. Végül eljutottak Cannanhoz és ő mondta ki, hogy Jézust meg kell ölni. Channan volt Judea láthatatlan uralkodója, ama bizonyos mindig jelenlevő harminc család feje s tudjuk, hogy a valódi uralkodók mindig láthatatlanok. Nincs szükségük még kancellárságra, sőt koronára sem. Channan az óvatos taktikus, a dúsgazdag nyugalmazott főpap, a parfümös és gáláns, kínosan tisztakörmű, mindig halk és előkelő úr, az, aki hidegvérű eleganciával és hűvösen még a szemöldökét sem húzta fel, amikor azt mondta: Nem tartozik Judea jelenlegi érdekei közé, hogy ez az ember sokáig éljen. Valószínűleg ilyen diplomatikusan fogalmazott a világias könnyedség és a kérlelhetetlen transzcendens dogmatika látszatának oly vegyületével, amely ellen sohasem lehetett sem harcolni, sem védekezni.

  A channani arculatot később a bizánci császárok vették át, majd a római pápák s a pápától a magas egyházi méltóságok, a bíborosok, a püspökök, újabban persze, sőt főképpen, a protenstáns püspökök. Elterjedt a közéleti funkcionáriusok között, miniszterek és államtitkárok is felvették, hadvezérek, tábornokok, főszerkesztők, iparmágnások és diplomaták. Az egész közép és újkor legfontosabb arculata ez, a Habsburgoké, a Bourbonoké, a Tudoroké, a Hohenzollerneké, a cároké, a Rotschildoké. Dosztojevszkij a Nagy inkvizítorban rajzolta meg. Nietzsche azt mondja róla, hogy ez a Ptiester-typ par excellence, die unsaubersts Art Geist. Ma már ott tartunk, hogy a channanizmus a hivatalokban is elterjedt, a jegyzők, a rendőrfőnök, a segédhivatali igazgatók, a számvevők szőnyeggel bélelt puha előszobákat rendeztettek be, ahol a titkár természetellenes csendben suttog, amelyről Channant mindig fel lehet ismerni s e csendben megijedt asszonyok és toprongyosok ülnek és  várják azt, hogy: nem. Mert nem. Biztosan nem.

  Channant mesteri tudása a lélek temperatúrájának lehűtése. Ő kimért és hűvös, az okos és józan. Ő a reálpolitikus. Ő a nagy lebeszélő. Channan a békés, csaknem békeszerető. Ő az opportunus. A pártközi békék megteremtője. Ő az állatszelidítő, aki feltalálta a szögeskorbácsot, az ostort, a máglyát és a villamosszéket. Mérhetetlen reálpszichológiai tudása van. Channan a próféta ellentipusa - mindaz, ami a prófétában szenvedély és igazság, harag és átok, alázat és aszkézis, az benne a parfőm és elegancia, rideg ész és distancia, dogma és kegyetlenség. Taktika. Mindig és mindig taktika. Udvarias, méltóságos, jólnevelt, sohasem jön zavarba, soha nyugalmából ki nem zökken. Channannak a prófécia botrány, a szenvedély betegség. Ő küldte máglyára Savonarolát és Huszt és Brunót, ő eskette meg Galileit, átkozta ki Luthert, mert ragaszkodott a békéhez, az ő békéjéhez, ahol a világ le van takarva s arról, ami a takaró alatt van, nem szabad beszélni. Channan alakjában látni a csaknem vegyileg tiszta becstelenséget és aljasságot, árulást és kegyetlenséget. Ő a gonosztevők gonosztevője remekül öltözve, gálánsan és illatosan. Nem lehet csodálkozni azon, hogy ettől az embertől mindenki megszédült, császár és király és cár és főpap és bíboros és püspök és bankvezér és miniszter és hivatalfőnök és rendőr és számvevő. A channanizmus ma a legnagyobb világhatalmi tényező. Sokan megkísérelték megbuktatni, de mind rajtavesztettek. Voltak, akik megpróbáltak befolyásos helyen komolyak és mélyek és igazak és emberek maradni. Nem sikerült. Anatole France a Pártütő Angyalokban megírta, hogy miért. A rongyos, ha befolyáshoz jut, első dolga szőnyeges előszobát berendezni. Ha a jóhiszemű hatalomra tesz szert és jóhiszeműségét meg akarja tartani, elveszett. Minnél magasabb hatalmi helyzetet foglal el, annál kötelezőbben meg kell valósítania és pedig minden feltétel nélkül, mert Channan szimata finom s aki csal, aki titokban még becsületet rejteget, azt kiveti olyan hűvös, illatos, hercegi szívtelen mosolytalansággal, amelyre csak ő képes.

A plankton.

   A plankton az az állat és növény között levő láthatatlan mikroszkopikus hínárlény, amely a tenger felszínén él milliárdszámra. Testének anyaga állítólag túlnyomórészt kova. Mozogni nem tud. A szél és a hullám sodorja a part felé, hol a nyílt tengerre. Élettartama rövid. Körülbelül ezt kell az embernek emlékezetében megrögzítenie, ha Channan ellenpólusát fel akarja ismerni. Channan és a plankton úgy összetartozik, mint, ahogy mondani szokták, a diktátor és a tömeg. Egyik a másik nélkül nem képzelhető el. Ahol valaki mértéken felül hatalomhoz jut, ott valaki bizonyosan channanista és ott sok százezren mértéken felül feladták önálló mozgásukat és a planktonizmusba estek. De vegyük tudomásul, hogy nem jelképről van szó, hanem kisértetekről, vagyis realitásokról. A plankton nem ember. A plankton kisértet. Az ember nem a növény és az állat között levő mikroszkopikus határlény, amelynek anyaga kova és a szél hajtja. Az ember önálló mozgású, saját elhatározással rendelkező lény, akinek megvan az a képessége, hogy Channan is lehet, plankton is lehet, de tulajdonképpen akkor igazán ember, ha ember. A Channan nevezetű kisértet úgy jelentkezik, hogy az emberben felébred a kívánság a meg nem engedett hatalomra. A plankton nevű kisértet akkor jelentkezik, ha az emberben  felébred a kívánság a szabadság meg nem engedett feladására. Amikor az ember elkezdi irigyelni, hogy milyen jó a vaknak, aki ezt nem látja, a süketnek, aki ezt nem hallja és legjobb a béna és süket és vak és hülye vénasszonynak, aki erről az egészről itt nem tud semmit, akit csak a szél fúj a parthoz közelebb, vagy a nyílt tenger felé. Aki elkezdi a planktont irigyelni, az felidézi magában a kisértetett és azt mondja, hogy hagyjatok az egésszel békében, az a lehető legegyenesebb útón van afelé, hogy önálló mozgását elveszítse és belemerüljön ugyanannak monoton suttogásába, ami a channani szégyentelen hataloméhség pontos ellentéte. A planktonizmus a húszadik század black hole-ja, amelyet a progressziv szuburbanizáció tett időszerűvé és éppen ezért egyike a legnagyszerűbb határeseteknek, modern életünknek valóságos mammuth-mozzanata, amelyet ha sikerül felszámolni, a játszma felét már megnyertük.

  Kétségtelenül  az emberiség egyik legnagyobb jótevője az lesz, aki meg fog tudni győzni bennünket arról, hogy mindegy a cipőt melyik lábunkra húzzuk fel először. Abban, hogy a cipőt felhúzzuk, mindnyájan megegyezünk. Az eltérés ott kezdődik, hogy egyesek a cipőt először jobb lábukra, mások bal lábukra húzzák fel és mindketten meg vannak győződve róla, hogy ez így nemcsak helyes, hanem aki másképpen csinálja, az rossz ember és minden baj oka. Értsük meg jól. Ezek nem elvek. Ezek messze az elvek előtt vannak, vagyis csaknem primer realitásoknak lehet nevezni őket. Semmiféle elv nem szól arról, hogy mi helyesebb, a cipőt először a jobb lábra, vagy a bal lábra felhúzni. Ezek, majdnem azt merném mondani, már a monomániás kisértetsugallatok körébe tartoznak s így a legmagasabbfokú realitások. A jobb láb pártiak biztosan, sőt még ennél is biztosabban tudják, hogy a cipőt először a jobb lábra kell felhúzni, mert valahányszor bal lábukra húzták fel, abból mindig nagy baj lett. A bal láb pártiak az ellenkező tapasztalatot tették. A  különös azonban az, hogy erről egyik sem beszél, sőt nem is hajlandó beszélni. A bizalmatlanságnál, amelyet egymással szemben tanúsítanak, csak egymás iránt tanúsított gyűlöletük nagyobb.

  A plankton az a lény, aki az emberiség egyik legnagyobb alternativájából magát kivonja,  állást nem foglal és úgynevezett alsó megoldást csinál          ( Lösung nach unten ), vagyis a dolgot nem lépi át, hanem előle visszavonul és érintetlenül hagyja. Mainapság alkalmazott módszerek: kártya, korcsmázás, bélyeggyűjtés, gramafonozás, mozi, vezércikkolvasás, stb. A plankton az az ember aki nem tudja elképzelni, hogy a baedeckerrel és a menetrenddel leül, papirost ceruzát vesz és egy délután a legnagyobb útitervet építi fel Velencén át Rómába, Alexandriába és a Szentföldre. Inkább beáll a társasutazók közé és sodortatja magát a többivel. A plankton mindig a legkisebb ellenállás irányába mozog, a reklám, a propadanda irányába. A plankton a cipő felhúzásának nagy problémája elől visszavonul a skatulyagyüjtésbe és ezzel feladja a harcot, hogy szabadon dönthessen afölött, ma reggel melyik lábára húzza fel a cipőt először.

Az utolsó szekta.

  A qualmikiánus a század botrányának kellős közepén lépett fel és a következő igen érdekes világnézeti ajánlatot tette nekünk: a világ egy, - ez az egy világ anyag, - mindnyájan az anyagi világ törvényei alatt élünk, - szabadság, lélek nincs, - Isten a papok találmánya. A qualmikianizmus nagyszerű erői persze nem tévedéseik újságában vannak, mert ezek olyan régiek, mint maga az emberiség, hanem abban a következetes harci lendületben, amellyel tanai mellett állást foglal és támad. Ezzel újból felfedezte és hangsúlyozta azt a világtörténeti igazságot, hogy a támadónak a védővel szemben mindig előnye van - amely igazságot most legutóbbi háború alatt is alkalmunk volt    többször is tapasztalni - ,mert a támadófegyverek mindig tökéletesebbek a védelmi fegyvereknél, a támadás háborús technikája mindig sokkalta tökéletesebb, mint a védelmi békés technika. Akár sajnos, akár nem, így van.

  Sokan mások előttem is gyanút fogtak már, hogy a qualmikianizmus igazi lényege nem világnézet és nem tudomány, hanem tulajdonképpen vallás. A magam részéről én csak egy lépéssel megyek tovább, amikor annak a gyanúnak adok kifejezést, hogy a qualmikianizmus a középkori katholicizmus egyik szektája, vagyis a középkori katholicizmus ellenhatásképpen keletkezett, de a világtörténetében az utolsó szekta. Szekta, mint a quéker, vagy a pünkösdista, vagy az üdvhadsereg, de az utolsó szekta valamennyi között. Nem éppen elveinél fogva az, de tudjuk, hogy az elvek századunkban igazán nem sokat jelentenek.   A qualmikianizmus elveiből ítélve az atheista unitárius ökonomimusnak olyan szélsősége, amely mindent elkövet, hogy az akarat szabadságát, a lelket és Isten létét kiküszöbölje s így a gondolkodást leegyszerűsítse. Célját persze nem érte el olyan maradéktalanul, mint gondolta, mert a világ magyarázata az akarat szabadsága, a lélek és Isten nélkül sokkalta bonyolultabb, mint anélkül. Marx Károly, amikor az " ökonomisták goromba    materializmusáról "  beszél, ez ellen a fölösleges szimplifikálás ellen emel szót, amely a világ magyarázatát annyira komplikálja.

  Ami azonban ma döntő tényező, az nem az elv, hanem a magatartás. A qualmikiánusok magatartása határozottan religiozus[5] magatartás, a vallásosság minden ismertetőjelével: a prófétákban való hittel, a merész önmegtagadással, a vallásos emberre jellemző hihetetlen szívóssággal, amely észokokat semmibevéve hitéért utolsó csepp véréig tud küzdeni. Bárki bármit mondjon is, kitartok amellett a véleményem mellett, hogy a qualmikiánus a század egyetlen vallásos embere. Ebben a szektában sokkal kevesebb az áruló, mint másutt és hitehagyott alig van. Az egyetlen vallás ez ma, ahol az ember őszinte áhítatot talál. Szertartásai ünnepélyesek és szigorúak. A legnagyobb erejük pedig a vallásos vadság, amitől ellenfeleik annyira reszketnek. Amit a qualmikiánusok gyakorlati atheizmusáról mesélnek, az tapasztalatból mondom, tiszta félreértés ( elvileg persze a helyzet más ). A qualmikiánusokat a lélek tényleg idegesíti. Sokan közülük gyenge idegzetű emberek, akikre tényleg jellemző az atheista rémület Isten nevétől. De ha atheista vélemény van is, atheista ember azonban nincs. Az álmok nem atheisták. A kisértetek sem.

  A qualmikianizmus vallásos szekta ( atheista unitárius ökonomizmus ) és ismertetőjelei a következőek: gnósztikus ismeretelmélet, absztrakt logika és puritán morál. A gnósztikus ismeretelmélet abban nyilatkozik meg, hogy az egyéni tudatok létezését tagadja és csak egyetlen univerzális, de viszont történeti tudatot vesz fel. Az absztrakt logikában való bizalom valószínűleg tájékozatlanságból származott, mert nem volt tudomása arról, hogy reason is always mad a little, vagyis az ész mindig űrült egy kicsit. Aki tudja, hogy vegyileg tiszta ész nincs, az ezt a tévedést elkerülheti. Persze beleeshet valami másba, amit előre ki se tudunk számítani. A harmadik pont a puritán, vagyis az északi higienikus morál[6]. Ez az elsápadt katholicizmus természetes érzékiségére visszahatás és különösen Északeurópában uralkodik az utóbbi évszázadokban.

Politique macabre.

   Que peut faire en ce

   monde un homme lucide?

  Valahányszor a rádión diktátorok beszédeit hallgattam, természetesen az összes lélektanilag exaktul kikísérletezett hatásokkal, bevezetve a nemzeti csatadallal, kellő helyen felharsanó szavalókórusokkal, a remekül fölkeltett és irányított tömegizgalommal, csaknem minden esetben azt a kérdést tettem fel magamnak: Miért közérdek az, ha valaki hülyének tetteti magát? Ahhoz, hogy az egész dolognak felüljek, nem voltam elég gyanútlan. Túl sokat olvastam Laotset, Hérakleitost, Rebelaist, Böhmet, Shakespearet, Dosztojevszkijt, Nietzschet. Túl sokat láttam  kinai tus-rajzokat, Velazquezt, Breughelt, Cézannet, Picassot. Túl sokat  hallgattam Bachot, Beethovent, Stravinskijt, Bartókot. És végül is szívemben mindig keresztény voltam, ami azt jelenti, hogy csalhatatlan érzékem volt aziránt, mi a komédia és mi a valódi. Ahhoz pedig, hogy a diktátor komédiázik, számomra legalább, nem fért kétség. Ez a gyanú soksok millió emberben élt, de nem merték bevallani és amint látom, még ma sem merik. Én a magam részéről bevallom magamnak, hogy annak az embernek, aki így beszél, ha tényleg ilyen, olyan ügyefogyottnak kell lennie, hogy még gyári előmunkás se lehetne. Ha pedig egy ország élére került, ez azt jelenti, hogy nem is volt olyan ostoba ember. Ebből pedig következik, ha ilyen ostobának tünteti fel magát, akkor hazudik.

  Ez így a legnagyobb rendben van. Hazudik. Nem veszem tőle rossz néven. Hülyének tetteti magát. Ebben biztos voltam. Az izgató kérdésem azonban az volt, hogy miért közérdek az, ha valaki hülyének tetteti magát nemcsak a diktátori emelvényen, hanem például a sajtóban, a parlamentben, a katedrán, a közgyűlésen és mindennemű nyilvánosság előtt? Miért követelik az embertől, hogy komédiázzék és mi e komédia titka? Mi abban a vicc, hogy valaki ostobábbnak mutassa magát, mint amilyen? Ez a sok diktátor mind ripők komédiás, afelől nem lehet kétség. Egyetlen szót abból, amit mond éppen úgy nem hisz el, ahogy már diákkorunkban sem hittük el az igazgató úr hazafias beszédét az iskolai ünnepélyen. Nem hittük el, mert tudtuk azt, hogy milyen az ember, azt nem a szavaival, hanem magatartásával igazolja. Az igazgató úr egy kicsit hisztérikus és bőbeszédű, de okos ember volt és kizárt dolog, hogy azt a sok szemenszedett  fellengzős bolondságot, amit mondott, elhitte volna. Ezt csak úgy mondta, talán abban a reményben, hogy lesz valaki közöttünk legalább egy ( ha jól emlékszem egy sem volt ), aki beugrik, talán egyszerűen azért, mert a rendelet így követelte. Jól van, de a miniszter úr, szintén minden bizonnyal éppen olyan okos ember volt, mint az igazgató, szintén nem hitt el semmit és a rendeletet kizárólag abban a reményben hozta, hogy igazgatói és tanárai az ünnepélyen elhangzottakat el fogják hinni. Már most az a helyzet keletkezett, hogy senki az égvilágon a beszédnek nem hitt, mégis el kellett mondani. Miért? Komédiából. Igen, de mi a közérdek abban, ha valaki komédiázik?

  Igen vakmerő és rendkívül egyszerű megoldásom van.  Mi tulajdonképpen mind elég okos, jófejű, logikus emberismerő lények vagyunk, akik például valakiről még mielőtt megszólal, már messziről felismerjük, hogy jóakaratú, vagy csirkefogó. Századunkhoz és viszonyainkhoz képest ízlésünk, intelligenciánk, lélektani érzékünk  ha nem is túl jó, de általánosságban véve tűrhető. Röviden szólva tudatunk színvonala elég magas. Sokan, főként olyanok, akik tömeglélektannal foglalkoztak, azt állítják, hogy ez az egyénileg elég magas tudatszínvonal a tömegben lesüllyed. Ez lenne a baj! Ha az ember a kollektivumba merül, akkor megbutul. Nos, én ennek az elméletnek nem hiszek. Az ember mindig és minden esetben függ attól, amit akar - egészen precizen kifejezve, mindig függ attól a kisértettől, akire magát rábízta és akiben hisz. Eredeti tantételemhez, amely szerint előbb vannak a rigolyák és csak aztán a tények, ragaszkodom. A mánia előbb van, mint az értelmes gondolkozás. Az álom és a kisértet dönti az ember életét és nem az ész. Előbb tudjuk, hogy mit fogunk látni és csak azután látunk. A szintetikus apriori ítéletek döntő jelentősége ez - mondom, hogy a filozófusok is megértsék. Persze tudni! - nem úgy tudjuk ezt, hogy tudjuk! Akkor könnyű lenne ellene védekezni. Úgy tudjuk ezt, hogy valóban tudjuk, vagyis nem világos és logikus napértelmünkkel, hanem belső, homályos, de annál mélyebb holdértelmünkkel. Kisértet-értelmünkkel. Úgy tudjuk, hogy egész lényünk teleszívta magát vele és már nemcsak, hogy tudjuk, de nem is tudjuk nem tudni, mert teljesen azzá változtunk.

  Idáig  elérkezve most már könnyű lesz a dolog végére járni. Kitűnt, hogy privatissime mindnyájan elég magas ( legalább is korunknak megfelelő ) tudatszínvonalon élünk, de ha nyilvános magatartást veszünk fel, akkor tüstént elkezdünk úgy komédiázni, mintha valamilyen ordináré diktátor lennénk. Az angol erre az emberre azt mondja, hogy ruffian. A komédia azt jelenti, hogy az illető, akinek magasabb tudatszínvonala van, a nyilvánosság előtt alacsonyabb tudatszinvonalat vesz fel. Ez a maszk. Ez a komédia. Butábbnak tünteti fel magát, mint amilyen. Elkezd hízelegni valakinek. Nyilván be akar csapni valakit. Kit? A tömeget, mint ahogy eddig hittük? Szó sincs róla! Mi ennek az ostobaságnak hátborzongató értelmetlensége?

  Mi magasabb tudatunkkal az összes alacsonyabb tudatokon átlátunk - ez a magasabb tudat félelmetes előnye, hogy mindent, ami nála alacsonyabb, azt teljesen leleplezett állapotban észleli - már most rejtély, hogy miért tünteti fel valaki az alacsonyabbat? Sőt miért újabban a rémület, ha valaki a kelleténél egyszerre okosabb kezd lenni? Ha intelligensebb? Mi lesz ebből? Egyszerre érteni fogja azt, ami tilos! De ki tiltotta meg? A mama? A papa? Az igazgató úr? A miniszter úr? Miért kell az embernek ezt az önlefokozási műveletet végrehajtania, mielőtt a diktátori beszédbe fog? Vagyis végül kinek az érdeke az, ha az ember hülyének tetteti magát? Mi már tudjuk, hogy a kisérteté. Igenis a kisérteté, amely előbb van, mint a világ. A legnagyobb realitásé. Mert a rigolyák előbb vannak, mint a tények és a mánia előbb van, mint az értelmes gondolkozás s előbb tudjuk, hogy mit fogunk látni csak azután látunk. A diktátor a kisértetnek komédiázik. A kisértet pedig az arrobori. Hívják még paota-nak, elmi-nek és kun-nak is. A szegény diktátor az arrobori áldozata. Privát egészen rendes ember lehet, tud különbséget tenni a penészes és a jó kenyér között, a hamis és a jó bor között, csinos szeretői vannak és pont olyan ember, mint a többi. De, ha rájön az arrobori, akkor nem lehet bírni vele. Akkor olyan hülye, hogy mindenki elámul. És meghülyíti tábornokait és minisztereit és egyetemi tanárait és püspökeit mind. Ezek aztán meghülyítik a bankárokat és a hivatalnokokat és a kereskedőket. Mi pedig itt vagyunk, nézzük az egész komédiát, a csodálkozástól nem tudjuk hová legyünk és nem hiszünk a szemünknek és fülünknek. Tényleg mind olyan ostoba ez az ember? Lehetetlen! De akkor kinek csinálják ezt? Miért hiszik, hogy közérdek, ha hülyének tettetik magukat? Egészen meg vagyunk zavarva. Lehetetlen, hogy egy kancellár ilyen ostoba legyen. Az ember inkább azt mondja, én vagyok az ostoba. A viszony megfordult: a józan tartja magát bolondnak és a bolond nagy embernek. A magasabb tudatszínvonal pozícióját feladja és meghódol az alacsonyabb előtt.

  Attól a pillanattól fogva, hogy erre rájöttem, kis beszédet készítettem magamnak és valahányszor diktátori beszédet hallok, akárkitől, tanártól, politikustól, újságcikket olvasok, mindig felidézem magamban. A kis beszéd a következő:

  Az, hogy uraságod a pódiumon mit mond, az engem tökéletesen hidegen hagy. Többet mondok, önt is teljesen hidegen hagyja, legalább is remélem, amit én a pódiumon mondok. Akkor mindketten a paota ( kun, elmi, arrobori, stb. stb. ) nevezetű kisértet bűvöletében vagyunk és éktelenül hazudunk, magunkat lefokozzuk és azt hisszük, elsőrendű közérdek, ha magunkat hülyének tettetjük. Én, uram, arra vagyok kíváncsi, amit az espressoban mond és ön is arra kíváncsi, amit én ott mondok. Vegyük egyszersmindenkorra tudomásul, hogy az espressoban vagyunk komolyak, nem a pódiumon. A pódium a világszemlélet és akkor mindnyájan ijesztő közelségben vagyunk az absztrakt őrülethez. Mi komolyak és természetesek és rugalmasak és privátok akkor vagyunk, ha van humorunk. Nekem, kérem, ne beszéljen a pódiumról. Én is jártam külföldön és, amikor a bennszülött azt mondta, hogy paota, leintettem és így szóltam: köszönöm, a többit már tudom. Nos higgye el, uram, a többit mi már mindnyájan igen régen tudjuk és rettenetesen unjuk. Nem, uram, ön éppen úgy különbséget tud tenni jó és rossz kávé, csirkefogó és jóindulatú ember között, csinos és nem csinos nő között, mint én és mint mindenki. Miért komédiázik? Azonkívül meg vagyok győződve arról, hogy nagy problémáinkat, az éhséget, a szegénységet, a műveletlenséget szintén könnyebben és gyorsabban és tökéletesebben fogjuk tudni megoldani, ha nem a hátsó kisértetek sugallatára beszélünk. De, igen tisztelt uram, vegye tudomásul azt is, ami  nemcsak az én véleményem, hanem igen sokunké: ez a század. Nagyszerűnek tartjuk ezt a monstruozus ostobaságot ezzel a publik pódiummal és a pódium fogvacogó rettegését az espresso közvetlenségével. Nincsen kifogásunk ellene. Adandó alkalommal azonban egyszer jöjjön el közénk, igyon meg egy csésze kávét és diskuráljon egy csinos nővel ( nem egyenruhással ), mert az állandó női társaság ma, amikor a hegelizmus idejében mindnyájan ki vagyunk téve a homoerotika veszélyeinek, nagyon fontos. A facon élastique de penser - vagyis a rugalmas gondolkozás legjobb ösztönzője az a kellemes izgalom, amit az ember egy csinos nő társaságában érez. Igen, jöjjön el csak úgy sportból, minden hátsó kisértet nélkül, egészen szabadon és higgye el, hogy ami ezen kívül van, azt mi már régen tudjuk.

Publik. Világnézet.

  Publiknak szeretném nevezni azt a magatartást, amely abban az állandó hiedelemben él, hogy nézik és hallgatják. Egész sereg viselkedés van          ( belief, behaviour, habit of thought, climat of opinion, kind of thinking, fashion in ideas ), amely mint a hasonló angol kifejezések is mondják, habitusok és divatok és módok, temperatúrák, klímák és ezek folytonosan változnak, hullámzanak, jönnek, mennek, feltűnnek és letűnnek. Nem baj, hogy így van, sőt ezt mindenki így rendben levőnek találja. A baj ott kezdődik, ha az egyik habitus, vagy temperatura, amely bizonyos kisebb közösségek jellemvonása, vagy elkezdi magát agressziv módon a többi közösségre kiterjeszteni, vagy, amikor, s ez még nagyobb baj, ha a történeti időt nem hajlandó figyelembe venni és azt meg akarja állítani. Amíg az ember normális mulandó és életszerű és efemer habitusokban él, addig a dolgok, ebből a szempontból legalább is rendben mennek. Mihelyt az ilyen temperatura a többi közül kiemeli magát és maga körül az időt meg akarja állítani, akkor az, aki a habitus reprezentánsának hiszi magát, hirtelen úgy érzi, minden szem reá irányul és minden fül őt hallgatja. Színpadon találja magát. Ez a természetes lelkiismeretfurdalás eredménye, mert tiltott dolgot követett el. Ez mint feszély jelentkezik, sőt bizonyos esetekben, mint állandó lámpaláz. Mert nem szabad elfelejteni, hogy az emberben a feladatok a bűnök arányában nőnek. Minnél nagyobbak a bűnök, az ember annál nagyobb feladatok kényszerű elvégzését rója magára. Az, aki saját habitusát tiltott módon kiemeli és megkísérli azt eternizálni, az az ember publik lesz és elveszti emberi privát közvetlenségét. Gyakori eset ez a természetesnél hiúbb, de primitív nőknél és a természetesnél becsvágyóbb politikusoknál.

  A modern korban a publik elvontan, mint világnézet jelentkezik. Az ember gondolkozásának egyik iránya, mint tudjuk, hogy a fundamentum felé tapogatózik. Ez a gondolkozás, amely keresi a világ és az emberek sokszerűségében a közöset és az azonosat. Ez a gondolkozás a világnézeteket feloldja a nagy azonosság fundamentumában. Az emberi gondolkozás másik iránya, mint tudjuk, az egyéni kitűnés és feltűnés felé tapogatózik. Ez a gondolkozás az, amely keresi, hogy miképpen lehetek az összes többi ember ura és rendkivüli módon fontos személyem előtt miképpen kényszeríthetek térdre mindenkit, aki él. Ennek az utóbbi gondolkozásnak terméke a világnézet, amely nem egyéb, mint publik magatartás belső és láthatatlan struktúrája. A publik mögött mindig világhatalmi igény rejtőzik. A világnézet bizonyos ad hoc[7] összekerült kisérteteknek sajátságos szövevénye. Nem kell, hogy ezek tényleg össze is tartozzanak, sőt annál érdekesebb, minnél kevésbé tartoznak össze. Mindnyájan természettől fogva egészségesek vagyunk és világnézet nélkül élünk és mint privátnak nincs is igényünk világnézetre, csak habitusunk, klímánk és temperaturánk van. Nem lenne meggyőző például, ha szerelmesek világnézeti alapon diskurálnának, ha a családban ebéd alatt a papa, a mama és a gyerekek világnézetük szerint nyilatkoznának arról, hogy a cica az éjszaka elcsavargott és a Maxi kutya milyen illedelmes. De az sem lenne meggyőző, ha barátok, vagy ismerősök, vagy rokonok egymással szemben világnézetüket hangsúlyoznák. Az ember normális állapota privát és moralitása, gondolkozása, politikai felfogása, ízlése is privát, nem kitűnésre, hanem kizárólag magánhasználatra való.

  Persze alapvetően félreértene az, aki ezek alapján feltételezné, hogy a világnézetek ellen foglalok állást. Az én privát véleményem, amit senkire sem óhajtok rákényszeriteni, az, hogy a világnézeteknek rendkívül sokkal tartozom. Ha nem lenne világnézet, életemben feleannyit se tudtam volna nevetni. De nemcsak én, más sem. Nagy úr lakik az ember szívében s annak egyetlen magatartása van, az óceáni érzület. Sentiment oceanique. Aki az óceánt leszűkíti, cellába zárja magát s ezt a cellát hívják világnézetnek.

A legszomorúbb ember.

  Az SS. a világszemlélet gonosztevője s ezért par excellence publik ember. Sokan azt tartják, hogy a típus századunk egyik nagy fölfedezése. Az SS. megszületését a következő tette szükségessé: a gaztettek elkövetésekor az embernek tudvalevőleg kínosan gátló egyedülségérzete van. Hogy ezt az egyedülségérzést és vele az egyéni felelősséget az emberből, akivel valami gaztettet akarok elkövetni, kivegyem, más szóval, hogy gátlástalanná tegyem, régebben úgynevezett eszményt ültettem bele. Az SS. ebből a szempontból a hegelizmus diadala. A modernek azonban ezzel nem elégedtek meg. Hegel óta, mint mondták, száz év telt el s ez a száz év az élettechnika terén jelentős újításokat hozott. Az eszmény túl egyszerűnek bizonyult. A világnézeti szövevény azonban, amely egész vonzás-taszitás-rendszer szigorú mechanikával, hogy mi igen, mi nem, mi szabad, mi nem, mit kell, mi a tilos. A világnézet tehát egész tanítás, ami nem bontható fel olyan könnyen.  Az eszmény úgy viszonylik a világszemlélethez, mint az elöltöltő puska a géppisztolyhoz. Az SS.-t megtanítják a világszemléletre s ettől a pillanattól fogva az összes gátlások és felelőségek alól felmentettnek érzi magát. Az SS. ettől a perctől fogva nyugodtan minden gaztettet el fog követni és, ami a legfontosabb nemcsak azt, amit megparancsolnak neki, hanem, amint alkalmunk volt a gyakorlatban látni, egyre újabb és újabb gazságokban és kegyetlenségben és aljasságban bizonyos merész öntevékenységet mutat fel, amellyel, amint látszik, világnézetét szolgálja. Az SS. a világnézeti biztosítással dolgozó gonosztevő.

  Az SS. az az ember, aki be van zárva. Ki zárta be? Sajátmaga. Hová? A világnézetbe. Eternizálta magát. Kiemelte magát a természetes emberi közösségből és a történeti időből. Színpadra került. Minden felelőség alól felmentést kapott. Publik lett. Helyzetéből azonban soha többé nem tud megszabadulni. Ezért az SS. a halálmegvető desperát. A közönséges gonosztevőtől abban különbözik, hogy mint említettem, gaztetteit világnézeti fedezettel követi el, ezért a közönséges orgyilkosnál végtelenül magasabbrendű? alacsonyabbrendű? ki tudná megmondani? A közönséges gonosztevőnél azonban mindenesetre érdekesebb és komplikáltabb formula. Főfoglalkozása a más világszemléleti szenvedésben való gyönyörködés. Ezért talál ki bonyolult kínzásokat. A közönséges lopás, és rablás nem vonzza. Az SS. nem akar vagyont gyűjteni, mert előtte már nem lebeg többé a családi ház és a békés öregkor képe, amelyért érdemes lenne rabolni. Egyetlen öröme van, a más világnézeti szenvedésben való gyönyörködés.



  Sokan azt mondják, hogy ez a típus a világtörténetben nem új. Például Bizáncot, az inkvizíciót és Velencét hozzák fel. De, akik ezt a párhuzamot hangsúlyozzák, maguk se tagadják, hogy a modern SS. sokkal gazdagabb és finomabb vegyület.

  Az SS. nem bűnös olyan értelemben, hogy bűnével egyenértékű büntetése lenne. Erre meglepő bizonyíték, hogy a büntetőtörvénykönyv csak a közönséges és az intellektuális bűntényeket, legfeljebb a politikai bűntényeket ismeri, a világnézeti bűntényt azonban nem.  Éppen ezért az, hogy kivégzik, az tulajdonképpen kicsiny és kevés. Igazi büntetése az lenne, ha ellentétes világszemléletű, de tökéletesen rendezett társadalomba felvennék és kényszerítenék, hogy a többivel együtt éljen. Itt irtózatosan szenvedne. Mivel azonban az emberiség a jelenben ilyen társadalom fölött nem rendelkezik, kénytelen az SS. igazi büntetéséről lemondani és egyszerűen felakasztani.

   Persze alaposan téved, aki azt hiszi, hogy az SS. azért a korszak legszomorúbb embere és azért szánalomraméltó desperát[8], mert két kezével, vagy csizmájával gyilkol. Az SS. reménytelen helyzetben van, ezért szomorú. Maga mögött az összes hidakat felrobbantotta. Élelme van, hat hétre, lőszere van nyolc hétre. Hadállása kitűnő. Mit ér vele? Egyszer csak vége. Tudja, hogy hat, hét, vagy nyolc hét és akkor pont. Ezért desperát. Tudja, hogy a nagy blöff áldozata lett. Mindazt, ami emberhez hasonlóvá tette volna, kioperálták belőle, minden egészséges gyengeséget és puhaságot, minden szeszélyt és ingadozást, minden meleg és édes megbízhatatlanságot, - mindent, ami kedves és házias.

  Mindenki, aki valamely megerősített világszemléleti állásba magát beveszi, azonnal az SS. arcvonásait kezdi magára ölteni. Publik lesz és desperát. Van egészen előkelő desperát is, a magam részéről igen nagy költőket és gondolkodókat ismerek, akik ilyen hercegi módon desperátak. Vannak aztán intellektuális SS.-ek is, akik valamennyi között a legszomorúbb emberek. Az SS. elégtétele, hogy egy napon mégis csak megölik. Az intellektualistának ez a sors ritkán adatik meg. Történeti rövidzárlat következtében világnézeti biztosítása kiég, és egyszer-kétszer megkísérli, hogy paotát, vagy elmit cseréljen, de aztán belefárad, lezüllik és végül egy kikötővárosban, ahol a lebujban napszámos, padlómosás közben szívrohamot kap és meghal.

  Történeti szempontból az SS. alakja az első világháború utolsó évében és ezután tűnt fel. Akkor azok a katonák, akik rendesen a harctereken küzdöttek, gyorsan polgári ruhát vettek és elszéledtek, ellenben a katonaszökevények, a bujkálók, a szimulánsok bandákba tömörültek és fosztogatni és gyilkolni és rabolni kezdtek. Általában a szecessziós terrorista nevet adták nekik. A harcoló katonák hazakívánkoztak és fegyvereiket eldobálták. A terroristák pedig, akik eddig a gazdasági hivatalok és a magasabb parancsnokságok küldöncei voltak, vagy pláne a felmentettek, az eldobott puskákat felvették. Akkor azonban az élettechnika még nagyon fejletlen volt, hiszen még a Gestapot sem ismerték. A bandák hamarosan fel is oszlottak és csak évek múlva kezdtek újra tömörülni, de akkor már komoly hegeliánus szervezetben, az Eszménnyel kötött érdekházasságra mindenkinek fel kellett esküdnie. Az SS. azonban ettől kezdve is, mint eredetében nem rendes sorkatona már megvolt. Az SS. nem a hadseregből született, hanem a katonaszökevények és szimulánsok és felmentettek terrorbandájából s ezt a távolságot a reguláris csapatoktól még akkor is megőrizték, amikor a modern civilizáció új fokozatán a hadsereget gépesítették, a terroristákat világnézetiesitették. Mondom, az alapvető traumát az ember minden valószínűség szerint az első világháborúban szerezte, de a béke, jobban mondva a második háborúra való előkészület korszakában, amikor a világnézeti módszer megmutatta, hogyan lehet egy grimaszba először beleőrülni, aztán desperáttá lenni, végül belehalni. S aki csak egy kicsit hajlott az öngyilkosságra ( már pedig a hegelizmus mint par excellence homoerotikus formáció erős autoerotikus és autoanthropopophagiás beültetéssel hajlott rá ), az nem tudott ellenállni. Így keletkezett a nagy neurotikus bestiális életmohóságával szemben az absztrakt rendbe való beleőrülés epidémája s ez előkészítette a telivér SS. kialakulásának lehetőségét. Az Eszménnyel kötött illedelmesen unalmas érdekházasság természetesen kiváltotta a baromi kegyetlenséget. De az SS.-et még a halálközelség sem tudta észretériteni. Tiltakozott az ellen, hogy megértse, mi történik vele, vagyis, hogy blöff áldozata. A művet azonban csak akkor lehetett kikerekíteni, amikor megjelent a legfontosabb elem, a desperáció. Igazán SS. csak az lehet, aki desperát, aki tudja, hogy vége, pont, nincs tovább, de mégis tovább csinálja, nem szenvedélyből, hanem kétségbeesésből.

Rövid kitérés a meggyőzés lehetőségére.

  Azt, hogy a világnézet ne kerüljön szóba, lehetetlen volt elkerülni. De azzal, hogy a világnézet szóba került, lehetetlen elkerülni azt, miképpen állunk tulajdonképpen a meggyőződéssel. A magam részéről abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy erre a kérdésre vonatkozólag kimerítő választ tudok adni. Gyermekkorom óta ugyanis egészen sportszerűen gyakoroltam azt, hogy miképpen tudok saját érdekem ellen szóló, sőt érdekemet veszélyeztető meggyőződést és ezzel természetesen összefüggő gyakorlati eljárást elsajátítani. Protestáns magyar polgári családból származom és mondom, csaknem gyerek voltam még, amikor felismertem, hogy protestantizmusomhoz is, magyarságomhoz is, polgárságomhoz is bizonyos kényszerű érdekeltségek fűznek. Mi lenne, szóltam, ha érdekeltségeimet méregerős kritika alá vetném? Vagyis mi lenne, ha erőmet arra öszpontositanám, hogy komolyan vegyek olyan még sértő  kritikát is, sőt főként ilyet, amely saját érdekem ellen irányul és így megtámadnám meggyőződésemet? Évek serege múlt el, amíg csak egész kevés eredményről tudtam magamnak beszámolni. A meggyőződésnek gyökere igen mély. Tudom, hogy zsidónak rendkívüli erőfeszítésébe kerül az antiszemitát komolyan venni, de fordítva is, az antiszemita nehezen viseli el a zsidó kritikát, igen nehéz a polgárnak a proletárkritikát  elfogadni és a proletárnak a polgári kritikát.

  Éppen, mivel ez a sport nálam oly spontán jött és oly régi, egyes mozzanatairól is sokat tudnék beszélni. De éppen mivel régi és semmi egyéb nem volt, csak sport, nem pedig kényszer, bizonyos tiszta eredményeket értem el. Sok év múltán a felszínen az átlagos emberi mononacionalizmussal és monoreligionizmussal szemben polynacionalizmust és polyreligionizmust voltam kénytelen tapasztalni, amely állandó meggyőződés-kritikám következményeképpen kifejlődött. Az ellentétes kritikát igen könnyen és gyorsan értettem és el tudtam fogadni. Más szóval, ha nem volt igazam, érdekem ellenére is könnyen meg lehetett győzni. A felszínen. A lét mélységeiben azonban nem változtam. Lényem mélységeiben ugyanolyan maradtam, mint voltam, csaknem teljesen amorf, proteusi, hihetetlenül puha, befolyásolható, alakítható, olyan, mint ahogy Keats a költőről mondja, hogy nincs egyénisége és karaktere, - világnézetlen, elvtelen, magatartástalan, filozófiátlan valaki, aki minden létezési formába hihetetlen könnyen beleilleszkedik s ha a pokolban száz fok hőség lenne, vagy öt perc alatt megfőnék, vagy a hatodik percben már ragyogóan érezném magam. Ez a  proteusi óceáni érzület igazi lényem s ennek mindig igénye van valami elvi védelemre, amellyel magát mint páncéllal veszi körül, de sohasem ragaszkodik egy bizonyos elvhez és meggyőződéshez, vagyis világszemlélethez.

  A legkülönösebb az volt, hogy tapasztalatom szerint ez más embernél is pontosan így van.  Az embereket nem azért nem lehet elvileg meggyőzni, mert világszemléletükhöz ragaszkodnak és elveikhez ragaszkodnak, hanem azért, mert tulajdonképpen sem elvük sem világszemléletük komolyan nincs és nem is volt és nem is lesz. A világszemlélet az ember kísérleti eleme. És az, hogy érdek, nem előbb van, hanem később és már a kisértet szuggesztiója. Amivel nem kívánom azt mondani, hogy csak kisértet. Ellenkezőleg. Tudjuk, hogy a kisértet reális, még az álomnál is sokkalta reálisabb. Így tehát eszem ágába sem jut a kisértet ellen szót emelni. Csak azt vagyok kénytelen megállapítani, hogy a világnézet a kisértet paranoiás védelmi mechanizmusa, amellyel az emberi mélység proteusi alaktalanságát biztosítani kívánja. Ismét hatalmas érv, hogy az ember mind a kisértet, mind a világnézet igen magas realitásfokát kénytelen legyen elismerni. Olyan erős embert, aki tökéletesen vilászemlélet nélkül tudott élni, Lao Ce-n, Demokritos-on, Rebelais-on, Böhme-n és Nietzschén kívül alig ismerek, csak néhány festőt és zenészt és költőt, - akik meggyőződés nélkül éltek, vagyis páncél nélkül, vagyis védelmi berendezkedés nélkül. A meggyőződés nem érvek kérdése, nem ügyes vita kérdése és főleg nem a rejtett igazságtartalékok, vagyis erő kérdése. Ha gyengék vagyunk, és azok vagyunk, vannak kisérteteink, akik bennünket világszemlélettel és meggyőződéssel saját gyengeségünk ellen megvédenek. És minél gyengébbek vagyunk, annál nagyobb védelmi berendezésekre van szükségünk. Ezért lehetetlen például olyan embert, mint az SS. meggyőzni, nem erejénél fogva áll ellen, hanem gyengeségénél fogva. Az erő meggyőzhető, a gyengeség azonban soha.

A fürge huncut.

  A kor igazi érdekességének nem Channant, vagy a planktont, vagy a qualmikiánust, vagy az SS.-t tartom, hanem Barrere Bertrandot. Barrere Bertrand XVI. Lajostól Napoleonig az összes forradalmi kormányzatot szolgálta egyforma hüséggel, vagyis esküjét összesen nem többször, csak huszonhatszor szegte meg. Miniszter volt és államtitkár, kincstárnok és adófelügyelő, rendőrfőnök és hadseregszállító és vagyont gyűjtött,      nagy-nagy vagyont gyűjtött. Ő volt az, aki fölfedezte, hogy egyetlen ember van, akár jakobinus, akár royalista, aki sohasem veszíthet s az a kantinos. Kantinosra ugyanis minden kormányzatnak szüksége van, akár jakobinus, akár uralmon van, akár megbukott, akár várományos. Ez a Barrere Bertrand ma elképzelhetetlenül elszaporodott. Ez a cinikus karrierista és szemben Channannal és az SS.-szel, vagyis a nagy cudarokkal, ő a fürge huncut, ez az elvetemült, pimasz, tolakodó nagyszájú hazug és becstelen esküszegő, a huszonhatszoros hazaáruló, a politique macabre fejezetében kifejtett kétfedelű morál virtuóza. Sokan összetévesztik a kalandorral. Ez tévedés. A kalandor elsősorban bohém, a huncut pedig elsősorban ragadós piszkos ember. Swedenbog állítólag az embereket szagukról ítélte meg. Nos, én megkísérlem a huncut szagát leírni. Először is erjedt savanykás szaga van, ami keveredik a rosszul mosott hónalj és a nem egészséges gyomornak a leheletén érezhető meleg és fülledt kipárolgásával. Ehhez járul még egy egész kevés romlott hússzag és a többnapos dög édeskés illata. Van benne valami a harmadosztályú W.C. szagából és az egész bele van burkolva a dohány, a hímfaggyú, a fogkrém és a vasalt ruha illatába. Fiziognomiájáról azt kell mondanom, hogy orra rendesen hegyes. Ujjai vékonyak és akkor érzik magukat otthon, ha más zsebébe nyúlnak. Hangja szintén kétfedelű. Van egy hangja afelé, akitől valamit vár s ez olyan, mint a kicsit elhangolt hárfahegedűé. Aztán van egy hangja az alárendelt felé ( ez néha egészen channani ), olyan, mint amikor a gőzfűrész a fatörzsben követ talál és elkezd csikorogni.

  Nem szégyenlem bevallani, hogy korunk minden nagy realitása közül a fürge huncutot csodálom a legjobban. Talán ő jelenti az egyetlen valóságot a húszadik században, amely még számomra is komoly izgalmat jelent. El vagyok ragadtatva attól, hogy milyen intenzív időben tud élni - olyan intenzív időben, mint, mint például a gyilkosságé. Meg vagyok rendülve, ha látom paroxizmusát. A channanista, vagy az SS. kőlépéseivel szemben neki pillangólépése van. Ő a század legkönnyebb embere, de éppen mert a legkönnyebb, már csaknem semmi, a legfigyelemreméltóbb. Igen, azt kellene megtanulni, ahogy ő a helyzetet mérlegeli, ahogy békaösztönével az esőt megérzi, ahogy az egyik percben szorgalmatos hangya, a következőben keselyű, amely szemedet kivájja. Az  átváltozásnak ez a könnyűsége, csaknem eleganciája elragad. Azt szeretném látni, hogyan csinálja amikor valakinek dorombol és ha elfordul felmetszi a hasát. Ma útonálló, holnap a szószéken igét hirdet, közben bordélyos és az egyháztanács elnöke. Ő a kor leghasznosabb embere, aki megtanít, mit kellene tudni ahhoz, hogy valaki még nála is többet tudjon. Aki alkalmat ad, sőt felszólít arra, hogy az ember még ezt is le tudja győzni és még feljebb tudjon lépni. Micsoda ember lenne az, aki mindezt meg tudná csinálni, amire a huncut csak ígéret! Milyen ember lenne az, aki olyan mértékben pozitív lenne, mint amilyen mértékben a huncut negatív!

  Nem, ne kivájnák tőlem, hogy haragudjak rá. Haragudni annyit jelentene, mint irigyelni és én nem őt irigylem, hanem azt a számunkra csaknem elképzelhetetlen lehetőséget, amely intelligenciában, élettechnikában, tudásban, fölényben, könnyűségben, virtuozitásban és intenzitásban még ő fölötte van. A legnagyobb izgalom számomra ezt a tetűt megfogni, élettanát vizsgálni, tenyészetének feltételeit kutatni,  hogy kikisérletezzem azt, ami belőle következhet. Nem, igazán ne kívánják tőlem, hogy a rosszat becsüljem, annyira, hogy gyűlöljem és harcoljak ellene. Sajnos belőlem a rossz iránt való ilyen mérvű tisztelet tökéletesen hiányzik. Nem vagyok hajlandó annyira becsülni, hogy harcoljak ellene. A rossz nem ellenfél. A rossz valami, amit a legjobb elkerülni. Magára hagyni, hogy ellenállás hiányában elpusztuljon.

  Egyenlőre nincs rá reményem, de jelen körülmények között már illik a dologgal foglalkozni. Kiábrándulásunk ugyanis pontosan ebben a pillanatban kezdődik, amikor elkezdünk reménykedni. A fürge huncut kiirtását csak egyetlen módszerrel tartanám elképzelhetőnek s ez az, hogy nem elvetni, nem üldözni, nem gyűlölni, nem harcolni ellene. Egyáltalában nem. Ellenben ellesni tőle egész mesteri tudását, megtanulni tőle mindazt, amit meg lehet tanulni, csak. Igen, csak. Csak nem rosszaggúnak lenni. Csak nem hegyesorrúnak lenni és nem zsebmetsző ujjakkal és kétfedelű morálban élni. A fürge huncut csak egy lépésre van a gyermekhez, csak éppen javitóintézetben nevelkedett, ahol olyan irtózatos sok morált, valláserkölcsöt, hazafiasságot, munkára való buzditást, szelídséget, jó modort, udvariasságot, állampolgári becsületet tanítottak neki, hogy a benne természetesen kifejlődött ellenerők következtében kénytelen volt ilyen haramia lenni.

  Amitől azonban a leginkább el vagyok ragadtatva, hogy a fürge huncut miképpen értékeli a világnézeteket. Azt merném mondani, hogy egészen kevesektől eltekintve ( akiket azonban nem lehet mértéknek tekinteni, mert bolondok ), ő az, aki felismerte a világnézet már-már csaknem semmi egyéb, mint alibi, pártigazolvány, belépőjegy, vagy jelvény. ( Viselje büszkén hitét gomblyukában! ) Ő az, aki remekül, sohasem asszimilál, hanem mindig csak szimulál. Ebből a szempontból a kor legkomolyabb embere, akinél nem a világszemlélet szabja meg a célt, hanem a cél a világszemléletet. Mindig ő az, aki választ és sohasem őt választják. De sohasem egyet választ, hanem mindjárt az egész kollekciót. Ő az árnyalatok embere, aki sohasem a dolgokra néz, hanem mindig mögéje, nem a szolgálatra, amire vállalkozik, hanem arra, ami abból kijön, nem a szóra, amit kimond, hanem, amit érte kap. Ő az erős ember, akinek már nincsen szüksége meggyőződésre és nincsen szüksége semmiféle védelmi berendezkedésre. A fürge huncut a korszak igazi szintetikus embere, akinek önmagában csaknem minden aljasságot és elvetemültséget sikerült egybeforrasztania. Éppen azért a következő lépcsőre való ugrás rajta keresztül lehetséges és csak belőle történhetik.

Csak semmi pedagógia!

  Rendkívül sajnálkoznék, ha bárki, különösen azt, amit a legutóbbi fejezetekben mondtam, úgy fogná fel, mintha annak tanító célzata lett volna. Semmi sem állott távolabb tőlem. Ha a mondottak mégis ilyen benyomást keltettek, azt kifejezésem tökéletlenségének rovására kell írni, mert határozott szándékom ellenére volt. Igazán nem óhajtottam senkit semmire se tanítani már csak azért sem, mert tudomásom van arról, amiről mindenkinek, aki korszerű tudatszínvonalon él, hogy a nevelés századunk legkompromittáltabb szava. Ha valaki még nem tudná, megmondom, miért. Azért, mert a hegeliánus nevelés élettechnikája a gyermek előtt kompromittálni akarta az életet és az eszmébe be akarta ugratni. A gyermek, főként a tehetséges, eleinte kézzel-lábbal tiltakozik ellene, mert a természetes életszerelem vérében van. Ez az iskolautálat első oka. Később rájön arra, hogy a nevelési technikának nem sikerült kompromittálnia az életet, hanem éppen fordítva: a nevelés volt az, amely az élettel szemben tökéletesen kompromittálódott. De ugyanakkor rájön arra is, hogy erről nem szabad beszélni. Nem az iskola buktatta meg az életet, hanem az élet az iskolát. A gyermek ettől a pillanattól fogva szánakozva nézi szüleinek és tanítóinak hiábavaló erőlködését. A nyilvánosság előtt ( publik ) úgy tesz, mintha a dologba belemenne és kifelé a hazudozást, a lehülyített látásszinvonalat és a degradált szabadságfokot lehetőség szerint mindegyik többé-kevésbé jól megjátssza. De mihelyt barátaival, különösen barátnőivel együtt van, e pillanattól fogva már tudja, hogy az egész nevelés nem is olyan ravasz trükk, mint amit azért eszeltek ki, hogy az inferiorizmusba becsalogassák. És ha azt tanítják neki: szeresd még az ellenségedet is, azt feleli: Jó, hajlandó vagyok rá, szeretem őket, de arra kérem hagyjanak békén, mert terhemre vannak. Amint látszik a komisz kölyök, az elvetemült aljas taknyos mindenáron őszinte akar lenni és igazat akar mondani. Éppen úgy, mint mindenki, ő is " minden tárgyi tudáson messze túl, egészen egyszerű attitűdben saját authentikus létét akarja " ( vouloir son etre authentique dans une attitude au dela de tout savoir objectif ).

  Könnyen el lehet képzelni, hogy az, aki a mai nevelés technikáját ilyen magasra értékeli, az maga óvakodik nevelő hangot használni. Mindent inkább! Életgyakorlatom ezen a gondolaton nyugszik: mourez en silence. Haljatok meg csendesen. Aki komédiázik, azt zárjuk ki. Csak semmi titokzatosság! Semmi ünnepélyesség! Semmi szónoklat. Csak semmi pedagógia! Persze ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a modern pedagógiai technika elvetésére indítványt mernék tenni. Ellenkezőleg! Jól emlékszem erre a görög anekdotára: egy idegen Athénbe érkezett - még elég régen volt, de már a modern korban, vagyis Periklés idejében és feltűnést keltett választékos beszédével, finom modorával, korrekt magatartásával s amikor megkérdezték, hol kapta ezt a remek nevelést, így felelt: csupa hazug, ripők, pimasz, zsivány, arcátlan, rabló svihák között. Tudom azt, hogy modern nevelésünknek köszönhetjük azokat a nagyszerű ellenőröket, amelyek bennünk kifejlődtek. Mindazt amit tudunk, azt nevelésünknek köszönhetjük és pedig úgy, hogy mindazt, amit tudunk, nevelésünk határozott tilalma ellenére szereztük és tanultuk meg és tudjuk. A modern pedagógiának nemcsak híve vagyok, hanem, ha megkérdeznének, mi a teendő, azt mondanám: a pedagógiába nemsokára még sokkal több, sokkal nehezebben megkerülhető és nehezebben kitalálható hazugságot kell bevezetni, az egész technikát szigorúbbá kell tenni, hogy még komolyabb ellenőröket lehessen kifejleszteni.

  Újabban a játékmódszer bevezetésével már lényeges előhaladást tettünk. Olyan trükk ez, ami a gyermeknek elég fejtörést fog okozni. Ez ma tényleg a legnehezebben megkerülhető pont, az eszményt cukorban beadni és úgy feltüntetni, mintha az az élet lenne. De én a gyermeket nem féltem. Ahogy őket ismerem, a cukrot le fogják szopogatni és amikor a tanitónéni nem néz oda, az eszmét kiköpik, Más szóval pontosan azt fogják tenni, amit mi, amikor bennünket oktató kurzusokra összehívnak.

  Amerikában, mint hírlik, azzal a gondolattal foglalkoznak, hogy az iskolába rendes tantárgyként bevezetik a szerelem tanítását. Nem tudom szemléltető oktatásra gondoltak, vagy pedagógiai ismeretterjesztő filmekre, kellő kisérő előadásokkal. Azok, akik ezt a gondolatot fölvetették, nyilván összpontosított támadást kívántak indítani Élet őnagysága legérzékenyebb pontja, az erotika ellen és azt remélik, ha a szerelmet tanítani fogják, akkor azt a fiatalokkal annyira meg fogják tudni utáltatni, mint a történelmet, a matematikát, a grammatikát és az irodalmat. Ha a kísérlet sikerül, a hegelizmus legnagyobb ellenfelétől, a szerelemtől szabadul meg. A magam részéről azt hiszem, hogy akkor viszont az aberrációk és a homosexualitás felvirágzásával kell számolnunk és minden valószinüség szerint új s az eddigieknél hatásosabb narkotikus szerek fölfedetését várhatjuk. Ha az amerikai kísérlet beválik, indítványozni fogom, hogy az iskolákba vezessék be a munkakerülés technikájának kötelező tanítását, esetleg a szabotálást, a naplopást, a csavargást, az iszákosságot és a zsebtolvajlást. Ezekután tanítsák már az elemi osztályokban a csalást, a hazugságot, a betörést, a rablást, a gyilkosságot, a mérgezést, a képmutatást, a különböző kínzási módszereket és végül magát a modern pedagógiát.

  Mindezt egészen komolyan javaslom abban a tudatban, hogy az a gyermek, aki mindezt kibírja, abban a tüneményes ellenőrök fejlődnek majd ki, hogy tényleg olyan lesz, mint az Athénbe érkezett idegen.

  A helyzet tehát, amivel számolni kell, hogy a hegeliánus eszmei nevelésnek az életet nem sikerült kompromittálnia és a gyermekek nagy részét az eszmébe nem sikerült beugratni. Éppen ellenkezője történt vagyis az, hogy az élet kompromittálta a nevelést és pedig olyan súlyosan, hogy ma, ha azt mondják nevelés, minden jóérzésű ember azonnal arra gondol: ugyan mivel akarnak becsapni már megint! és a fülét befogja. Ezért tiltakoztam én is az ellen, hogy bárminek, amit mondottam, még csak távolról is tanító célzata lett volna.

Laokoon-kommentár.

  Az emberiség legközelebbi nagy veszélye a pszichológia.  Századunkban egyre terjed az a hiedelem, hogy bajaink fő oka úgynevezett pszichológiai baj. Ehhez képest az analitikus köré sereglenek, hogy meggyógyítsa őket. Nemsokára ott fogunk tartani, a belgyógyászati klinikák kiürülnek és a lélektani intézeteknek új pavilonokat kell építeniük, hogy a szenvedő emberiségen segíthessenek. Néhányan megkockáztatták azt a feltevést, hogy az analitikus és az analizált között olyasféle viszony fejlődik ki, mint a diktátor és a tömeg között és a kellő mértékben channanizált orvos egész sereg embert planktonná tud átalakítani. Ennek már vannak is látható nyomai. Ugyanezek azt is megemlítik, hogy a szociológiai közgazdaságtan, de főképpen a politikai szubjektív és önkényes, individualisztikus elméletek, mert az emberi közösség reális igényeihez nem alkalmazkodnak s éppen ezért a legnagyobb mértékben antiszociálisak. A pszichológia viszont szociális jelentőségben egyre növekszik, mert nem theoriákkal operál, hanem konkrét tényekkel és kapcsolatát a társadalomban élő emberrel sohasem veszti el. Akárhogyan is van, a pszichoanalitikus és az ő kis analizáltjai életünkben egyre fontosabb szerepet töltenek be és már látom az időt, amikor a pszichológus a társadalom legfontosabb embere lesz.

  A pszichoanalitikus és az ő kis analizáltjainak viszonyát az antik világból vett példával szeretném megmagyarázni. Ez a példa a Laokoon csoport. Ezt a görög szobrot, amelynek gipszmásolata fölött minden jelentékenyebb múzeum rendelkezik s amelynek képe a középiskolai tankönyvekben is megtalálható, mindenki ismeri. A közepén az öreg Laokoon áll,         jobbról-balról két kisebb fia s a három embert a szörnyű tengeri kígyó úgy összevissza fonja és öleli és szorítja, hogy úgy tűnik, mintha legalább is a gordiusi csomó lenne. Úgy gondolom, hogy ez a szoborcsoport közvetlenségét annak köszönheti, hogy a legremekebb ábrázolása annak, amit az analitikus incesztusnak hiv. Ha valaki nem tudná, az incesztus a fiú törvényellenes viszonya az anyával, vagy nőtestvérrel, a leány törvényellenes viszonya az apával, vagy fiútestvérrel. Vagyis az incesztus szenvedélye, mint Duchamp mondja, nem egyéb, mint a család fundamentuma ( famille ou passion d'inceste ). Egyben pedig a világon a legősibb és legtermészetesebb dolog. A szoborcsoportban a kígyó, pontosan úgy, mint az álmokban: vagyis az igazi realitásban a család felbonthatatlan gordiusi csomó-jellegét ábrázolja. A kígyó ugyanis mindig az emberi társadalomban megtiltott, de éppen ezért annál intenzívebben kívánt kapcsolatok jelképe. Aki kígyóról álmodik, vagy kigyóviziója van, vagy a művész, ha kígyót fest, vagy ír le, mondja az analitikus, holtbiztosra veheti, hogy tudata alatt élénken az incesztussal foglalkozik.

  Nos az analitikus az az ember, aki nem is olyan egyszerű és veszélytelen szerepre vállalkozik. Ez a szerep az, hogy a szoborcsoport közepéből az öreg Laokoont, az incesztus-ideált kiemeli és önmagát behelyettesíti. Ő lesz a pót-papa, vagy pót-mama és ettől a pillanattól kezdve a kígyó őt fűzi a pácienshez. Ezt a műveletet hívják analízisnek. Mindenkinek ajánlom, hogy figyeljen meg egy ilyen analizáltat. Ha az incesztus természetes állapotában mamlasz volt és dadogott, már két ember társaságában lámpalázzal küzdött és mondatait csak kivételes esetekben tudta befejezni, akkor most az analízis után pimaszul vigyorog, mikor beszél, száját füléig húzza, bizalmaskodik, fölényesen viccel. Ha férfi, a nőnek a második percben ajánlatot tesz, ha nő, hálószobatitkait kezdi mesélni.  Hogy felszabadultságát jellemezze nem is jár, hanem ugrál. Nem éppen szemtelen, de ha ilyen embert látok, attól félek, hogy gátlástalanságának igazolására mindjárt a szoba közepére áll és ott fogja elvégezni szükségletét. Nyelvet öltöget és horkoló hangokat ad, szájával utánozza az erotikus aktus zöngéit, csámcsog, fütyül, lábát felrakja az asztalra, orrát piszkálja és a hasát vakarja. Ha pedig valaki minderre a fejét csóválja, elképzelhetetlen fölénnyel kijelenti, hogy őt kianalizálták és nem szabad csodálkozni azon, ha az ostoba illemgátlások alól felszabadult.

  Az analitikus, feltéve ha maga is nem analizált, vagyis ha maradt még benne valami természetes szégyenérzet ( incesztus ), persze gondolkozni kezd. Nagyon jól tudja, hogy az ő kis analizáltja nem saját szakállára garázdálkodik, hanem az egész disznóságot reá hárítja vissza, hiszen ő a papa, a Laokoon és a kis analizáltnak minden ízléstelen csínye mögött, mint iniciátor ő áll. Mert ha az illetőt meghagyta volna természetes állapotában, egyszerű félhülye lenne. Most azonban elvesztette félhülyeségéről való világos tudatát és az emberiségre szabadította. Értsük meg. A kis analizált nem változott. Pontosan abban az incesztusban él, mint azelőtt és pontosan ugyanolyan ügyefogyott mamlasz és nehézfelfogású és irritált és debil lény. Az analízis azonban a debilitást átértékelte benne s amit ezelőtt elrejtett, azzal most elkezd hencegni. Ezt hívják ma gátlástalanságnak. Ezért a gátlástalanságért az analitikus felel. Ezt a felelőséget azonban eddig még senkinek sem sikerült kianalizálni.

  A magam részéről a kis analizáltak számának szaporodásától a dolgok valósághoz való visszatérést várok, egyfajta szigorú realizmust és exaktságot. Számolok azzal, hogy egy idő múlva a számsort nem úgy fogják tanítani, hogy egy-kettő-három-négy, hanem meg fogják jelölni a számok sexusát. Az egyes lesz az Apuka, a kettes a Mamuka, a hármas a Nagyságos úr, a négyes a Nagyságos asszony, az ötös a János bátyám, a hatos a Piroska húgom, a hetes a Jancsi, a nyolcas a Piri és így tovább. Az analitikus és az ő kis analizáltjai nem fognak tűrni a világban sexuálisan indiferens dolgokat, mert az analízis következményeképpen olyan bőszült sexus-szenvedélyben élnek, hogy a világot csak erotikus terminusokban fogják tudni megérteni. Az absztrakt gondolkodás a bukásának persze már jó előre örülök és látom az időt, ha valaki csendes patience-órájában kártyáit rakja, azt mondják róla: Nézd, hogy onanizál - ha pedig casinot játszik, azt fogják tanácsolni, ugyan, feküdjetek inkább ágyba.

  Azt persze, hogy a pszichoanalitikus ál és pót kísértetei a valódi történeti kísérteteket mennyire fogják tudni helyettesiteni, még nem tudom megmondani. Azt se tudom, hogy a pszichológiának, mint életszurrogátumnak, vagyis mint világszemléletnek, más szóval, mint védelmi mechanizmusnak milyen jelentősége lesz. Az azonban már most is kétségtelen, hogy mialatt a hegelizmus Channant, a planktont, a qualmikiánust, a fürge huncutot, az SS.-t kifejlesztette, azalatt a nagy neurotikus sem maradt tétlen és kifejlesztette a pszichoanalizist, amely veszélyben egymagában felér az összes többivel. A hegeli absztrakt erőszakkal szemben az analitikus egy dolgot már kétségtelenül el is ért. Eredetileg az absztrakt erőszakkal szemben a mafla genialitás állott. A pszichológiának sikerült a geniális maflából felfokozott aktivitású idiótát csinálnia ( idiotést természetesen mindig az eredeti értelembe véve, vagyis úgy, hogy saját külön őrületébe belehülyült ).

A mű-pánik

  A nagy neurotikus modern arculatai közül a pszichológus után a második legjellemzőbb az, akinek helyzetét úgy kívánnám megjelölni, hogy          szünös-szüntelen mű-pánikban él. Nem kell okvetlenül művésznek lennie, vagy írónak, vagy tudósnak, vagy gondolkozónak, de mindenesetre olyan ember, aki minden pénzét erre az egy lapra tette fel, hogy: mű. Ez az ember folyton lohol. Semmiért sem lehet rávenni arra, hogy a virágzó cseresznyefa alá leüljön és a rigót hallgassa. Mindig dolga van. Ő azt mondja, hogy ez a munka. Mi, persze akik már gyanakvóbbak vagyunk, tudjuk, hogy munkáról szó sincs. Ez kérem egészen tisztességes és becsületes szenvedélyes őrület. A nagy neurotikus dolgozik benne, az átkozott kisértet, amely, ha másra mer gondolni, mint a műre, nagyokat   rúg rajta.

  A mű-pánik úgy is jelentkezhet, hogy aki benne él, öles, zuhanó lépésekkel jár, hosszasan és főként igen hangosan telefonál, panaszkodik, hogy még leveleit sem ér rá felbontani és hunyorgat, amikor azt meséli, ma este négy kötet lexikont visz haza éjszakára, mert máskor már nem tud olvasni. De úgy is jelentkezik, hogy aki benne él, összeszorított fogakkal ül és fülével és agyával folyton fotografál. Ilyenkor, mint mondja, anyagot gyűjt, nem tudni pontosan mihez. Soha saját biográfiájából nem esik ki. Mindig tudja melyik lapon tart és mit ír önmagáról. Ma különösen költők szenvednek e pánikban s ez mondjuk az epigonizmus holtbiztos jele.

  Ha azt az ajánlatot tennék, hogy válasszak az SS. és a mű-pánik között, azt hiszem a fürge huncutot választanám. Arra a kérdésre pedig, hogy miért, azt válaszolnám, ennek a kisértetnek ha rossz szaga is van, de legalább van szaga. Vagy mit válasszak? Legyek analitikus? Analizált? Legyek plankton, vagy Channan? Legyek qualmikiánus? Legyen vilánézetem és legyenek meggyőződéseim és vegyek fel publik magatartást? A mű-pánikban élő ember depressziója sokkalta súlyosabb, mint az SS.-é, mert az két gyilkosság között megiszik egy félüveg pálinkát és alszik. A mű-pánikban szenvedő emberek azonban rossz alvók.

  Ha arról van szó, mi az, amit a legnehezebben lehet legyőzni, akkor mégis ezt választom, ezt az SS.-dresszúránál és a fürge huncut korrupciójánál is mélyebb és emésztőbb ájultságot, amelyből oly nehéz felébredni. Mert ez a nagyobb feladat, ezt választom, ezt a saját életrajzába beleőrült neurotikust, ezt a színtiszta pszeudóexisztenciát. Aki ebből ki tudott mászni, az tud aztán nagyokat nevetni!

  A mű-pániknak azt hiszem, sikerült megközelitenie azt a végletet, amelyről eddig álmodni sem mertünk. Ez az a véglet, amiről a régiek, a hindu és egyiptomi papok azt mondták, ez az objektív halál. A mű-pánik megoldotta azt a nagy kérdést, hogy miképpen lehet nyolcvan évig exisztálni anélkül, hogy az ember csak egy pillanatig is ténylegesen éljen. Ez az élet valóságán kívül felvett imaginárius pont persze rendkívüli előnyöket biztosit neki. Semmiben nincs érdekelve s így a legnagyobb borzalmak is teljesen hidegen hagyják. Korunk egyik legtüneményesebb alakja ez, az esztéta tyranuss, ez a jéggé dermedt széplélek, a tömeggyilkos Schöngeist, aki képes lenne az egész emberiséget kiirtani, hogy apriori irodalmi elképzeléseit megvalósítsa. Vigyázat! ez nem a hegeliánus absztrakt erőszak! Nem! A hegeliánus ebből a szempontból gyáva fráter, aki, amikor gyilkol, az egyetemes emberiség javára hivatkozik. Az esztéta. Nem, ő csak saját önkényét tudja komolyan venni, semmi mást. Senki úgy nem tud az űr fölött virrasztani, csak ő. Senkiben oly sátáni hiuság nincs, mint benne. Aki mű-pánikban, vagy beszéd-pánikban, vagy szereplés-pánikban, vagy kifejező-pánikban szenved, annak mindig van valami gonoszul rideg eszteticizmusa. Ez az objektív halál. Ez az ember irodalmizálástól soha, de soha egyetlen pillanatra sem tud szabadulni, nem tud a non-philosophie álláspontjára helyezkedni, minden cél, tudat, szándék, érdekeltség nélkül csak úgy lenni. Sejtelme sincs arról, hogy j'ai le pouvoir d'existe sans destin, vagyis megvan a hatalmam arra, hogy sorsomból bármikor kiléphessek és egy kicsit kifújjam magam, akár egy padon, akár a fűben, akár fejemet egy nő ölébe hajtva.



A hét gonosz.

  A hét gonosz a következő:

a kapzsiság - az aljasság - az alacsonyrendűség - az irigység - az árulás - az erőszak - a züllés. A második világháborút ez a hét nagyhatalom idézte fel. Mikor a háború kitört, a nagyhatalmakat számbavettem és a következőket gondoltam: hét az sok. Ebből néhánynak el kell hullania. De úgy, hogy az elhullottak tulajdonságait a megmaradtaknak magukba kell szivniok. Elhullott egy, kettő, három, négy. A többiek a tulajdonságokat tényleg magukba szívták. Most azt gondoltam: a megmaradtak között nagy küzdelem fog megindulni, hogy a másik tulajdonságait is megkaparintsák. Az fog nyerni, aki mind a hetet egyetlenegyben, osztatlanul és egységes szintézisbe fogja tudni összefűzni. Az lesz az, akit az Apokalypsis Skarlát Bestiának nevez s aki a középkori mythologia szerint az Antikrisztus. Ha egy alakban a hét gonosz egyesül és ez a történetben mint aktív alak megjelenik, akkor elkövetkezik a nagy leszámolás és attól a pillanattól kezdve beszélhetünk majd komoly kibontakozásról.

  Amint említettem, a non-philosophie híve vagyok, szisztematikusan és sportszerűen gyakorlom magam saját érdekem ellen szóló magatartások ütemes fel és levételében, vagyis élettechnikámban a meggyőződéseknek körülbelül olyan szerepet szánok, mint a fürge huncut, csak éppen unalmasnak találom, hogy ebből üzletet csináljak. A világnézetek és a pedagógia ünnepélyes publik agóniájáról lemondtam, ki nem állhatom a könyvállamokat, a könyvtársadalmakat, a könyvművészeteket ( a mű-pánik irodalmizált neurotikusait ), de ki nem állhatom a könyvszabadságot, a könyvlelket és a könyvmorált és a könyvszerelmet. Szeretem magamat nem elvileg, hanem természetben ellátni. Ehhez képest a könyvszerütlen könyveket szeretem, Lao-cet és Démokritost, Rebelaist és Pythagorast, Shakespearet és Sapphot és a modernek közül a legkönyvszerütlenebbet, Nietzschet, akiben tényleg alig van tinta és papiros és publik és pedagógia és mű-pánik. Ehhez képest az elmúlt háborút is ilyen könyvszerütlenül, a non-philosophie magatartásból óhajtom megítélni akkor, amikor azt mondom, hogy a dolgok tényleges tisztázásra az első komolyan számbavehető kisélet itt történt meg.

  Ez a kísérlet az, amiről ódámban az értékelés legőszintébb hangján beszélek, hogy a század embere kísérteteit nem hagyja többé szétszóródni, hanem éppen ellenkezőleg igyekszik azokat egyetlen koloszális minotaurusszá egybefogni. Mindnyájan tudjuk, aki azt mondja, hogy a háború felidézésében nem volt része, az hazudik, más szóval publik magatartást vesz fel és az ünnepélyes agónia álláspontjára helyezkedik. Nincs kifogásom ellene. Mindegyiknek már eleve megengedett, hogy azt hazudja, amit akar, de viszont mindenkinek azt is megengedem, hogy az ünnepélyességen úgy nevessen, ahogy akar. Ez a becsületes álláspont, persze a becsület nem a morálkódex értelmében véve, mert akkor publikká lennék és nevetségessé válnék, hanem egyszerűen a mourez en silence értelmében, ami nem csinál nagy zajt, az élettechnikát rendkivül leegyszerűsíti és derülté teszi. A derű az egyetlen, amiről nem vagyok hajlandó lemondani, még a hazugság kedvéért sem. Mondom tehát, a háború felidézésében mindnyájan részt vettünk és az pontosan olyan volt, mint amilyennek terveztük. Az ezután következő eseményeket is mi csináljuk és az is pontosan olyan lesz, mint, amilyennek ma tervezzük.  Milyennek tervezzük? Olyannak, hogy olyan embert alakítsunk ki magunkból, aki a hét gonosz mind a hét tulajdonságát magában egyesíti. A munka egész biztató ütemben halad. Rögtön a háború után az emberiség igen tekintélyes része abból a meggyőződésből indult ki, hogy azért maradt itt, mert a többinél különb volt. Ez a nagyszerű káromlás azóta is mint az illatosított puha gyapjúvattába úgy burkolja be az emberiség kisebb hazugságait. Nem nagyszerű? Azért maradtam itt, mert mindazoknál, akik meghaltak, különb voltam! Ez aztán tüstént feljogosít bennünket arra, hogy a koldusokat meglopjuk és az éhezők szájából kivegyük a falatot és efölött vigyorogjunk, nem kis rémületére azoknak, akik azt hitték, hogy mint azelőtt a nyilvánosság előtt e magatartás ellen a publik minden ünnepélyességével tovább lehet szónokolni és titokban tovább lehet huncutkodni. Nem! A helyzet megváltozott. Ma már mindenki azt hazudja, ami neki tetszik, de viszont mindenkinek joga van arra, hogy a hazugon nevessen. Ez az új aión jellemvonása. A kort pozitívan kell venni. A húszadik századhoz irt óda abból a nagy kényszerből indult ki, hogy a kort, amelyben élek, amelybe életem gyökerei lenyúlnak, a kort teljes egészében pozitívnak veszem, a valóság teljes egészét megértem és a magamévá teszem és birtokba veszem és nem helyezkedem többé a terméketlen ez igen - ez nem kritikus álláspontjára, amely okvetlenül világszemléletet idéz, meggyőződésbe csalogat, pumlikká tesz és megakadályoz abban, hogy csendesen és  derülten éljek, illetve haljak meg. A kor nagy realitásait teljes egészükben és minden kifogás nélkül ezennel, de viszont minden különösebb ünnepélyesség nélkül, mint tökéletesen privát ügyet elfogadom. Elfogadom tehát a kor nagy követelését is, hogy a hét gonosz egybegyúrásához tevékenyen  és minden erőmmel hozzájáruljak.

Outsiderek[9].

 

  Azt persze ezekután mondanom sem kell, hogy azokat a kortipusokat, amelyekről eddig szó volt, sajnos, világiaknak kell tartanom és ehhez képest az a véleményem, hogy ezek mind outsiderek. Ha pedig valakinek aggálya támadna és azt kérdezné, hogyan lehet outsidernek nevezni Channant, akinek ma pontosan olyan uralkodói helyzete van, mint kétezer évvel ezelőtt Judeában, sőt bizonyos tekintetben, mivel a channanizmus a kerületi kapitányságokig és a számvevőségig ért, sokkal általánosabb, akkor kénytelen lennék ezt válaszolni: Mutasson nekem olyan Channant, aki asszimilálni tudná akár a planktont, akár a fürge huncutot, vagy intenzív mű-pánikban tudna élni. Nincsen olyan SS. akiben felébredt volna a vágy és az igény, hogy fürge huncut legyen.  Olyan  rendkívül szűkkörü realitásokról    ( kisértetekről ) van itt szó, amelyek magasabb szintézisre csak a maguk lényegének feladása árán képesek. Éppen azért, mert ezek a realitások olyan szűkek, az egyéb realitásokkal nem tudnak mit kezdeni és azokat nem tudják asszimilálni és élettervükbe beépíteni, kénytelenek azt  mondani, hogy a másik az rossz ember, olyan rossz ember, aki először jobb lábára húzza fel a cipőt, nem a balra. Ezeknek az embereknek tehát arról a nagy feladatról, hogy a hét gonoszt magukban egyesítsék, le kell mondaniok. Nem is szólva arról, hogy az egyesítés után a Skarlát Bestiát ellenkező előjelűvé tegyék, vagyis magukat s így az emberiséget a sötét kisértetek uralma alól egyszersmindenkorra felszabadítsák.

  Igen, mindenkit felszólítok, mutasson nekem olyan qualmikiánust, vagy SS.-t, vagy analitikust, aki ne lenne át és átszőve a kor iránt támasztott igen erősen negatív ítéletekkel s ezekszerint ne lenne bezárva valamely világnézetbe és ha, mint a huncut, a világszemléleteket kellő módon értékeli is, ne lenne olyan mértékben érdekelt, hogy a dolgok teljességére szabad tekintése legyen.

  Outsider az, akiből az az univerzális attitűd, hogy a kort valamennyi valóságával együtt teljes egészében megértse és birtokba vegye, hiányzik. Outsider és éppen ezért a dolgok menetére lényeges befolyása nincs. Az ilyen ember helyzete ma már reménytelen. A dolgok nagyobbik részét nem érti s mivel nem érti, nem tudja elfogadni s mivel nem tudja elfogadni, nem tud rajta túl menni. Outsider a plankton éppen úgy, mint az analitikus és a huncut és inkább a múlt embere, mint a jelené, a legkevésbé a jövőé. Outsider mindenki, aki nem helyezkedik arra az álláspontra, hogy a kort teljes egészében pozitívan kell fogadni, el kell ismerni, realitását komolyan kell venni és birtokba kell venni. A kor iszonyatai nem érvek a kor ellen, hanem éppen ellenkezőleg, ezeknek tartozunk a legnagyobb hálával, mert bennünk csak táplálják az egyre nagyobb hatalommal jelentkező ellenerőket.

  Természetesen, amikor azt mondtam, hogy ezek a típusok mind világiak, akkor ezzel szemben nem a vallásos típusok fontosságát óhajtottam hangsúlyozni. Ebből a szempontból is Nietzsche véleményét fogadom el, aki tudvalevőleg azt mondta, örülnünk kell, hogy a kereszténység segítségével végre a vallásoktól egyszersmindenkorra megszabadultunk és ne igyekezzünk újabb vallásokat alapítani, amelyek okvetlenül visszavinnének a meggyőződések közé, a világszemléletek közé, ez az egész újra helyet adna a publiknak és az ünnepélyességnek és a pedagógiának és az egész mártirkomédia előlről kezdődne. Nem. Nietzsche, mint a modern kor legkönyvtelenebb könyve számomra ezt a tanulságot vonja le, amit Georges Bataille is levont, aki azt mondja: J'aime l'irreligion, l'irrespect de la mise en jeu, vagyis: el vagyok ragadtatva a vallástalanság szabad levegőjétől és főként az  ünnepélyes agónia iránt való mély tiszteletlenségtől. Amiben persze ismét nincs vallásellenesség. Egyáltalán nem. Többször mondtam már, hogy mindenki úgy hazudik, ahogy akar, de viszont, azon is nevet, amin akar.

  Végül elérkeztem ahhoz a fontos ponthoz, hogy megmondjam a következőket: a kereszténység nem vallás. A kereszténység persze nem történeti s így eltorzított alakjában, hanem eredeti evangéliumi értelmében az emberiség meg nem változtatható eredeti,  ősi, megmásíthatatlan alapállásának megnyilatkozása, minden történeti változástól függetlenül minden kor alapjában levő báziskondíciója, amelynek egyik legfontosabb és leglényegesebb ismertetőjele az, amit kimondottam: a valóságot a maga teljes egészében fel kell ismerni és birtokba venni. A kereszténység eredeti értelmében valami, ami az ember és a létezés egészét számunkra megnyitja és lehetővé teszi, hogy többé ne világnézeteket, vallásokat, meggyőződéseket, vagyis létezésfragmentumokat éljünk, hanem ténylegesen a reális egész életet. A régiek, főként Pál apostol az evangeliumi kereszténységet azért hívták megváltásnak, mert az embert, ha beleegyezik, minden kötelék és fogság, korlát és határ alól egyszersmindenkorra felszabadítja,

  A világi típusok, mint mondtam, outsiderek. Lényeges befolyásuk a korra már nincs és nem is lehet. Ők a figurák és a színdarab szereplői. Ezeknek az outsidereknek a jövőben már semmi chance-uk nincs. Az az ember, aki számára e pillanatban az idő kinyílik, az, aki a valóságot teljes egészében fel tudja ismerni, aki magában a negatív kritikát kiirtja, aki ezekszerint századunk borzalmai közepette nem átkozódik és nem reszket, hanem köszönetet mond az iszonyatért, amiben a kor részesítette, tiszteli az időt, amely alkalom, sőt kényszer volt arra, hogy a világtörténetében páratlan ellenőröket magában ki tudjon fejleszteni.

Az utolsó láncszem.

  Mindnyájuk számára elsőrendűen fontos, hogy azon a tudatszínvonalon éljünk, amelyen ténylegesen vagyunk. Lenin szavaival: az utolsó láncszemet mindenki tartsa kezében. Egyszerűben kifejezve ez annyit jelent, mint a dolgokkal a jour lenni. Ez viszont annyit jelent, teremtsük meg annak lehetőségét, hogy homogén lények legyünk, a publik előtt ne komédiázzunk és ne tartsuk közérdeknek, hogy hülyének tettetjük magunkat. Ez intelligenciában, szabadságban, felelőségben, vagyis az egész vonalon okvetlen lefokozásra vezet. Az utolsó láncszemet mindenki tartsa kezében. Vegye tudomásul, hogy akkor valódi, ha közérzete a legjobb és, amikor azt mondja magáról, most tökéletesen szabadnak érzi magát. A nyilvánosság előtt játszott komédia, mint mondtam, az absztrakt erőszakhoz, végeredményben az SS.-hez vezet. A magánéletbe való sértődött visszavonulás pedig, mint mondtam, a geniális maflasághoz, végeredményben a mű-pánikhoz és a pszichoanalizishez. Ez nem theoria. Ez tény. A két magatartás közül a másikat mindegyik mellőzhetőnek tartja, magát helyezi előtérbe, holott mindegy, hogy az ember cipőjét melyik lábára húzza fel először. Csak a két külön tudat teljes felszámolásából keletkezhet olyan magasabb s ezekszerint a két irreális eltüntetéséből olyan reális, tényleges, korszerű tudat, amely bennünk megvan, de amely valamely oknál fogva úgy van, mintha nem élnénk. De vegyük tudomásul,  hogy bennünk ez a felszámolás már igenis megtörtént. A valóságban mi már sem a hegeliánusokat, sem a neurotikusokat, sem kisérteteinket nem éljük és nem vesszük komolyan és nem is tudjuk, még ha akarjuk sem, azokat sem élni, sem komolyan venni. Mindezekre a dolgokra mi már csak nevetünk. Ez ismét nem theoria, hanem tény.

  Igenis, mi ezt a kort már teljes egészében tudomásul vettük és most már mindössze csak arról van szó, hogy ezt a megtörtént tudomásulvételt vegyük tudomásul és úgy privatissime, mint a nyilvánosság előtt teljesen homogén egyöntetűséggel eszerint is éljünk és beszéljünk és viselkedjünk. Ez az utolsó láncszem. A magam részéről ebben az ügyben azt az indítványt tettem, ha ezt az utolsó láncszemet kezünkbe akarjuk venni, vagyis ha tudomásul akarjuk venni azt, amit már amúgy is tudomásul vettünk, fogadjuk el a tudomásulvétel módszeréül a fehér humort, amely, mint azt a gyakorlat is mutatja, a korszerű tudat megszerzésére alkalmas egyetlen megbízható eszköz. Tettem ezt azért is, mert a fehér humor az emberiség ősrégi módszere arra, hogy tudomást szerezzen arról, amiről már általában minden normális ember tudomást szerzett. Ha valakinek más, ennél tökéletesebb indítványa lenne, kérem, terjessze elő s én leszek az első, remélem, aki elfogadom, már csak azért is, mert mint mondottam, gyermekkorom óta sportszerűen gyakoroltam magam az egyre újabb és újabb, még a magam érdeke ellen is irányuló meggyőződések őtemes fel - és levételét. Élettechnikai szempontból rendkívüli jelentőségünek tartom azt, hogy az ember reális élete és tudata között levő rendkívül hátrányos és igen kártékony szakadékot áthidaljuk. Úgy vettem észre, mindnyájan sokkal intelligensebben élünk, mint, amilyennek magunkat mutatni merjük. Ennek nincs értelme. De még ennél is többet mondok. Mi mindnyájan ténylegesen intelligens emberek vagyunk egészen korszerű tudatszínvonallal és minden nap van legalább egy olyan pillanatunk, amikor ez a tény kézzelfoghatóan meg is nyilatkozik. Ezt az akadályt pedig, amely megakadályoz bennünket abban, hogy e pillanat kiterjedjen és életünk általános színvonala legyen, igen egyszerűen el lehet hárítani abban a percben, ha a fehér humort alkalmazzuk. A fehér humor, mint említettem a tanító és a világjavító és a megváltást hirdető publik fekete humorral szemben minden méregtől és bosszútól és gúnytól mentes, átlátszó, nyugodt, ragyogó, a végső hátterekig átvilágított magatartás, ez a derű, a ressentimentes, az irigységmentes, a hazugságmentes, az egyetlen emberi magatartás, amely nem óhajt olyan gesztusokat csinálni, mint a hősi emlékmű s ezekszerint sem nem idióta, sem nem komédiázik. A hősi emlékmű gesztusaira, amit ünnepélyes agóniának neveztem el, nincsen szükség, mert mi mindnyájan úgyis nagyon jól tudjuk, hogy kicsoda mikor hazudik, miért hazudik és az egész semmi egyéb, mint ügyefogyott komédia, amin keresztüllátunk és utálunk még akkor is, ha mi magunk csináljuk. Ebből a szempontból a fehér humor semmi egyéb, mint türelem, azt a pillanatot kivárni tudni, amíg a hősi gesztus önmagától felpukkad és eddig minden komédia azzal is végződött, hogy mattot kapott. Századunk komédiáinak egy része már megkapta, többi részének mattja folyamatban van.

  Ismét hangsúlyozom, hogy mi mindnyájan intelligens emberek vagyunk és végeredményképpen csak egyetlen egy akadálya van annak, hogy tényleg azok is legyünk s ez az, hogy nem tudjuk, hogy azok vagyunk. Az utolsó láncszem az, amikor megtudjuk, hogy intelligensek vagyunk. Igen, amit Lenin utolsó láncszemnek nevez, semmi egyéb, mint a kor összes jelenségeinek tudatában és azok elismerésével, minden elutasító és kirekesztő kritikai elfogultság nélkül a valóság egészét, amit reális időnk számunkra nyújt, kezünkbe venni. Ez, kérem, lehetséges. Sőt, kérem, ez nem csak lehetséges, hanem ezt mindnyájan amúgy is csináljuk. Az egészben a nehéz rájönni arra, hogy tényleg azt csináljuk és milyen hallatlanul értelmetlen, ha úgy teszünk, mintha nem lenne tudomásunk arról, hogy csináljuk. Ajánlatom az, hogy ne igyekezzünk látszani, hanem inkább ténylegesen legyünk. Mert ha látszani akarunk, akkor okvetlenül el kell kezdeni komédiázni és mi már az összes komédiákat úgyis könyv nélkül tudjuk és pokolian unjuk. Nincs értelme annak, hogy úgy teszünk, mintha nem tudnánk azt, amiről mindenki tudja, hogy tudjuk.

  Tökéletesen elhibázottnak tartanám, ha ezek alapján valaki elkezdené a kort és egész helyzetünket lefitymálni és semmibe venni és az egészből azt a tanulságot vonná le, hogy semmit sem érdemes komolyan venni. Nem! Ennek éppen az ellenkezőjét kell tenni. Ha az ember valamit néz, legalább két dolgot kell feltétlenül komolyan vennie és pedig azt, aki néz és azt, amit néz. Aki sem önmagát, sem szemlélete tárgyát nem veszi komolyan, vagyis, aki megpróbálja vagy a szubjektumot, vagy az objektumot elviccelni, vagy pláne mindkettőt, az minden különösebb jelző nélkül egyszerűen komolytalan ember. Régebben ezt az embert a múlt századra jellemző sírfelirat-stílusban nihilistának hívták. Ma, többé-kevésbé szellemesen nulla-pont exisztenciának hívják. Jellemző rá nem, mint hinni lehetne, a valóságérzék teljes hiánya. Ez már csak következmény. Ami jellemző, az inkább a dermedt félelem mindennemű elhatározástól. Ez az ember fél választani. S azért, mert fél, az egészet nem tudja komolyan venni és pedig sem önmagát, sem azt, amit néz. Nem tud folyós lenni, sem megfagyni. Gyakran azzal akarja becsapni önmagát, hogy ő az egészre tart igényt és azt akarja torkonragadni. De ez a becsapás nem igazi becsapás, csak vicc, mert ahhoz, hogy valaki komolyan be tudja magát csapni, ahhoz először valódi ember kell, másodszor valami reális hazugság, vagyis ismét szubjektum és objektum és ez az ember egyik fölött sem rendelkezik. Nem hiszem, hogy tartósan érdekes az, ha valaki ész nélkül minden töltényét a levegőbe lövöldözi el. Ez az ember tulajdonképpen komédiázni szeretne és publik lenni, de ahhoz, hogy valaki publik vagy komédiás lehessen, a két alapvető dolgot komolyan kell vennie. Aki a dolgot elvicceli, az nulla-pontra, vagyis jelentéktelenségre ítéli önmagát. Egy ideig blöfföl, aztán kipukkad és vége, mint minden blöffnek. mit kezdjek azzal, aki jelentéktelennek tartja magát? Kénytelen vagyok én is jelentéktelennek tartani. Ez az ember azt hiszi, hogy megnyerte a meccset, mert magának öngólt rúgott. Nem! A dolgokat nem komolytalanul kell venni, hanem az exakt megértés körébe kell őket bevonni. A vicc csak azután következhet. Vagyis nem az egészet lerázni, hanem igenis az egészet magamra venni. Ha ez megtörtént, jöhet a nevetés, vagy, ami akar.

  A korszerű általános tudat mozgását azt hiszem, képességeimhez mérten elég híven követtem akkor, amikor azt lehető teljes felszabadultságában ábrázoltam, olyan ember természetes gondolkozását, akinek közérzete jó. A rossz emésztésre, vagy a pszichopatológiára ezúttal nem tértem ki. Ez a szabad és a korszerű tudat rajza, oly tudaté, amely nem különlegesség, nem egyéni, nem beteg, mert fesztelen egyszerűségében ( az espressoban ) mindenki nagyobbára így gondolkozik és nincs benne semmi rendkívüli. Ilyenek vagyunk. Kár szégyenkezni miatta. Mikor, mint mondtam, nem csinálunk hősi emlékmű-gesztusokat, így látunk és így gondolkozunk. Ez a mi egészen reális magatartásunk, amikor szakállunkat levágjuk, megborotválkozunk és nem vagyunk viaszlemezek. Ilyenek vagyunk, amikor a kort a maga teljes egészében magától értetődő egyszerűséggel vállaljuk, vagyis, amikor korszerű tudatunkat, amely fölött ténylegesen rendelkezünk, reális életünkben alkalmazzuk. Végül és utoljára ez az általános korszerű tudat exakt természetrajza, vagyis az utolsó láncszem.

Kérdés az ismeretlenhez.

  Je ne cesse de jouer: c'est

  la condition de l'ivresse

  du coeur.

  Nietzschétől csak egyetlen kifejezést veszek különösebben zokon. Ez a kifejezés az, hogy az Evangéliumot elveti, mert, mint mondja, nincsen benne farce. Ez így, ahogy mondja, tényleg igaz. Nézetem szerint azonban felületes. Nietzschétől elvártam volna, hogy a dolgot jobban megnézze. Farce nincsen benne, de van valami egészen más, a farcenál sokkal több. Az Evangéliumot azok, akik a kereszténységet vallásnak, vagyis publik ünnepélyes agóniájának s így mártíromságra való felhívásnak tekintik, szomorú könyvnek tartják. Ez azonban semmit sem jelent. Az ünnepélyesek még Rebelaist és Nietzschét is szomorú könyvnek tartják. Abban a pillanatban, amikor az ember rájön arra, hogy a kereszténység nem vallás, hanem éppen a vallások alól való felszabadulás s az egész, amit eddig hittek sajnálatos történelmi tévedés volt, akkor valami különös dolog történik. Az ember megérti, hogy az Evangélium a világ legderültebb könyve. Az a könyv, amely az egyetlen az összes könyvek között, - a világot teljes egészében, minden kirekesztés és kifogás és kritika nélkül elfogadja és igent mond rá. A könyv nem egyéb, mint tündöklő fehér humor. Jézus a humor mestere, aki ebbe a fehér humorba vonta be még szenvedéseit és halálát is.  Az Evangélium, mint a régiek mondták, a Békesség Örömhíre.             S amikor az ember ezt megérti, abban a pillanatban úgy érzi, hogy elpattant benne valami. Közel kétezer éves publik hazugságtól szakad el. Mert a vallás minden agónia között kétségtelenül a legünnepélyesebb. Ezt mindenki tudja még akkor is, ha ellene kézzel, lábbal, papi sereggel és ezer évig hadakozik. Az az ember, aki Jézus halálát úgy érti meg, hogy a gonosz Channan megölte őt, de talán meg lehetett volna menteni, az egyszerűen komikussá válik. Nem! Jézus halálával megmutatta, hogy az áldozat a jó követelte szükségszerű rossz ( le sacrifice est le mal nécessaire au bien ). A szükségszerű rossz, ami az áldozatban van, még csak el sem éri a végtelen jót. Mindaz a hülye, komisz, aljas, piszkos borzalom, ami századunkban oly virulens, életünk alapvető szépségét, nagyságát és jóságát még csak meg sem tudja érinteni, sőt azt hallatlan módon felerősíti és feltüzeli. Az ember pedig mindezt nem akkor érti meg, ha valamely bármilyen publik világszemléleti tour d'ivoire- ba, vagy harmadosztályú váróterembe elzárkózik, hanem az egészet a maga teljességében minden fenntartás nélkül megérti és birtokba veszi és a valóság teljessége számára kinyílik. Ha megvalósul benn a  minden ember mélyén élő teljes ember, az óceáni érzület.

  Az ellen persze, hogy a religiózusok a kereszténységről és az Evangéliumról vallott felfogásomat ne tekintsék blaszfémiának, semmit sem tehetek. Az ellen sem óhajtok szót emelni, hogy valamely súlyos világszemlélettel terhelt agonizáló azt mondja: mindez kérem paradox bolondság, amiért ezeréves hazugságainkat nem érdemes megbolygatni. A keresztény vallást holttá nyilvánítottuk és ezzel pont. Most ne jöjjenek azzal, hogy a kereszténység nem vallás és így akarják megmenteni.

  Ezekkel az emberekkel nem állok szóba, mert ezek humortalanok. Ezek az emberek semmit, semmit abból, amit a fehér humorról és az Evangélium ragyogásáról mondtam, nem értenek és nem látják sem Jézus mosolyát, sem az általa felszabadult emberi lélek forró azúr tisztaságát, amit én derűnek hívok. De főként nem látják és nem érzik, ez az egyetlen kulcs ahhoz, hogy az ember a valóságot a maga teljes egészében megérthesse, lemérhesse és hiánytalanul birtokba vegye. Powys a humort az egyetemes ötödik evangéliumnak nevezi. Tökéletesen igaza van. Egyetlen magatartás van, amely bennünket szabaddá tesz és így a valóságot csorbítatlanul kezünkbe adja s ez a derű, - a derűvel pedig igazán és elveszthetetlenül az ajándékozott meg bennünket, aki megmutatta saját életén, hogy a halál és a szenvedés is ennek a tündöklő jónak csak szükségszerű rossza, vagyis Jézus. Életünk a század borzalmaival erre a felismerésre nemcsak lehetőséget nyújtott, hanem a magam részéről szólva, engem ennek belátására egyenesen kényszerített. Én, kérem, az egészre tartok igényt. Az egész világra és az egész létre és az egész korra. Semmit sem vagyok hajlandó visszautasítani. Semmit sem akarok elszalasztani abból, ami van. S amikor kerestem azt a magatartást, amely minden meggyőződésen és világszemléleten túl az egészet nekem nyújtja, megtaláltam a derűt és megtaláltam ezt a derűt ott, ahol a legkevésbé vártam, az Evangéliumban, találkoztam Jézus mosolyával és megértettem mi a békesség örömhíre.

  Magától értetődik, hogy ebből nem óhajtok világszemléletet csinálni és azon melegében publik magatartássá átalakítani. Álláspontom az, hogy csak semmi ünnepélyesség! Csak semmi pedagógia! Ez nekem privát érzületem és megkockáztatom azt a kijelentést, hogy ez nem is lehet más, csak privát érzület, amit nem óhajtok, mint SS. magatartást örökkévalósítani.

  Azt persze nem tudom, hogy más embernek mi a feladata, vagy, ami ugyanaz, mi a szenvedélye. Az én szenvedélyem, szeretem azt hinni, a kor       par excellence szenvedélye, hogy a hét gonoszt mindenestül egyetlen létező lénybe gyűjtsem, de nem úgy, hogy aztán ezt az Antikrisztust imádjam. Nem. Ez ismét csak vallás lenne s amint említettem, át vagyok hatva minden ünnepélyesség iránt való mély tiszteletlenségtől. Egyébként minden jel arra vall, hogy az  Antikrisztus valószínűleg módfelett humortalan lény lesz s már csak azért sem fog rám különösebb benyomást tenni. Mondom, azt nem tudom, hogy más embernek mi a szenvedélye, az enyém az, hogy a létezésnek korunkban, vagyis reálisan adott életidőmben nyújtott lehetőségeit megértsem és birtokba vegyem. Birtokba vegyem úgy, ahogy van, apró s mindinkább időszerűtlenné váló kísérteteivel, de aztán birtokba vegyem a készülő monumentális szörnyeteget, akit ha sikerül teljes egészében elfogadnom, az olyan mérhetetlen ellenerőket fog kifejleszteni, hogy azokkal talán egyenesen az örök derűbe fogok tudni hajózni.

                                                                                         

                                                                                            ( 1945 )

                                                                                



[1]Jakob Böhme

[2]homoszexualitásra

[3]derűs természetesség, közvetlenség

[4]erkölcsi őrület

[5]vallásos

[6]egészséges erkölcs - ápolt erkölcs

[7]eseti, véletlenszerű, nem előre tervezett

[8]reménytelen

[9]nem beavatott, idegen

Találat: 6393