Giuseppe Verdi (1813-19O1)

Giuseppe Verdi (1813-19O1)

Verdi az operairodalom egyik legnagyobb zeneszerzője, akinek muzsikájában mintegy sűrítve megtaláljuk a kor zenéjére jellemző különböző stílusjegyeket: túlfűtött érzelem, szenvedély, lendület, színes harmóniák. Művészetével megteremtette az olasz romantikus nagyoperákat, amelyek a XIX. századtól napjainkig a világ operaszínpadainak legnépszerűbb előadásai közé tartoznak. Ezek áradó dallamossága, szenvedélyessége, a kórusok drámai hangja, a hatalmas tömegjelenetek, a mély jellemábrázolások, a cselekmény és a zene tökéletes összhangja halhatatlanná, utolérhetetlenné teszik alkotásait.

Tevékenysége egybeesett és összefonódott az olasz polgári forradalommal, a nemzeti egység megteremtéséért folytatott 656b15g küzdelemmel. Ez az eszmeiség hatja át egész művészetét.

Élete

1813-ban született egy Párma közelében lévő kis faluban, Le Roncoléban. Szülei szegény sorsú parasztemberek, apja kis vendégfogadóból tartja fenn magát és családját. Pártfogója Antonio Barezzi, akinek a segítsége révén kerül Milánóba, hogy itt folytassa zenei tanulmányait. A Konzervatóriumba nem veszik fel (a zenetörténet kedves játéka, hogy ezt a műintézetet azóta Conservatorio Giuseppe Verdinek nevezik), talál viszont egy lelkes magántanárt, maestro Lavignát. Megházasodik, jóakarójának leányát, Margherita Barezzit veszi feleségül, s két gyermekük születik.

Élete első felében nagy hatással vannak rá Rossini, Bellini, Donizetti művei, zenei ízlését ezek formálják. Első operája az "Oberto" szép sikert arat a Milánói Scala színpadán, de a következő, a "Pünkösdi királyság" megbukik. (Ebben nagymértékben közrejátszik az a tragédia, amely Verdi számára szörnyű megrázkódtatást jelentett: felesége és 2 gyermeke hirtelen meghal.

1842-ben azonban már országos sikert könyvelhet el magának a "Nabucco" c. operájával. A szövegkönyv és a zene nem is a "hallgatósághoz", hanem az olasz nemzethez szólt. A babiloni füzek alatt gyászoló zsidók a rabláncra fűzött olasz hazafiak bánatát jelképezték, és mindazokét, akik az egységes, szabad Itáliáról álmodoztak. A milánói Scala körül a kirakatok megteltek Verdi-kalappal, Verdi-nyakkendővel és ezernyi emléktárggyal, ami a Nabucco zeneköltőjére emlékeztetett. Ilyen zenei-politikai telitalálat volt a Lombardok is, majd az Ernani következett.

Rendkívül termékeny zeneszerző, közel 30 operát írt. Művészetének nagyságát erősíti önzetlen segítőkészsége. Hatalmas birtokait, melyeket műveinek jövedelméből vett, arra használja, hogy nincsteleneknek munkát adjon. Birtokát mintagazdasággá fejleszti, és oktatja a parasztokat: hogyan kell termővé tenni a nehezen műveltető köves földet. Saját pénzén fegyvereket vásárol, mellyel az egységes olasz államért folytatott harcot támogatja. Kórházakat alapít, s végrendeletében rokkant zenészekre hagyja vagyonát.

Fontos közéleti tevékenységet is folytat, előbb képviselő a Parlamentben, majd 1874-ben szenátorrá nevezik ki. Egész művészetével aktív részt vállalt nemzete polgári átalakulásáért folytatott küzdelemben.

1901 január 27-én halt meg, 88 éves korában. Temetése órájában megbénult az egész ország. Becsuktak az üzletek, pár pillanatra megálltak a gépek az üzemekben, nyílt sínen vesztegeltek a vonatok. Itália szívverése egy pillanatra megállt, hogy méltón sirassa a zeneszerzőt, a hazafit, a tiszta lelkű embert, az örökkön megújuló alkotó művészt, aki Itália legtisztább, legnemesebb vonásait egyesítette magában. A nemzet halottja volt.

Életműve

Az első alkotói periódus (1840-1850)

Ekkor keletkezett operáinak témaválasztásával Verdi a Habsburg és Bourbon elnyomás alatt szenvedő olasz nép szabadságvágyára utal. Ezekkel a művekkel aratja első, tömegmozgató sikereit, s ezek nyomán lesz a nép kifejezése szerint az olasz forradalom muzsikusa. Rendkívüli eredetiséggel hatnak nagy tömegjelenetei, a kórusok. E művek bemutatása során jelentős anyagi jövedelemre és európai hírnévre tett szert.

A korszak legkiemelkedőbb operái:

"Nabucco" 1842-ben mutatták be, ez az első igazán nagy siker.

"Lombardok"

"Ernani"

"Attila"

"Macbeth" (1847) Első találkozása Shakespeare-rel. Furcsa szövegkönyv, és különös opera, melyben nincs szerelem és gyengédség, csak a hatalomvágy, a gyilkos indulat és a megsemmisítő önvád énekel.

"Legnanói csata"

A második alkotói periódus (1850-1855)

Az e korszakban keletkezett operákra jellemző az erős társadalomkritikai hang. E művek leginkább gazdag jellemábrázolásukkal emelkednek a korábbi alkotások fölé.

"Rigoletto" (1851)

Tömörsége és feszültsége szinte egyedülálló. Az operának olyan sodrása van, hogy a játék, a cselekmény alig tud lépést tartani a zene viharos tempójával.

Témája:

egy udvari bohóc fellázad urának léha gondolkodásmódja ellen

"Trubadúr" (1851)

Témája: Luna gróf a kegyetlen feudális főúr a cigányokkal ütközik össze. Verdi fantáziája először lép szövetségre a spanyol romantikával. Az eredeti színmű szerzője, Antonio Garcia Gutierrez párizsi emigráns, így magába szívta Victor Hugo szellemét. De a spanyol romantika túltesz eredeti mintáján, szörnyűséges és fantasztikus, elképesztő, már-már hihetetlen sorsfordulatok igazgatják az emberek életét. Mégis megfigyelhető, hogy bizonyos realizmus vegyül a romantikus túlzásokkal. Pl.: Azucena históriája a tűzbe hajított gyermekkel nem éppen a leghihetőbb történet. De a cigánytábor csodálatos, lenyűgöző életképe már jövőbe mutatón realista kísérlet.

"Traviata"

Ezzel az operával a polgári morál ellen lázad Verdi. Szövegkönyvét ifj. Hexandre Dumas: "A kaméliás hölgy" c. színműve nyomán F.M. Piave írta. Története elnyűhetetlen. Hősnőjének, Violettának alakjában kibontakozik Verdi első nagy, központban álló női portréja. Ezzel Verdi nyitja meg a nőközpontú zenedrámák korszakát. (Szenvedő, tragikus és felemelkedő nagy nőalakok.)

A harmadik alkotói periódus (1855-1870)

Európai utazásai során kapcsolatba kerül a francia nagyoperával, s így e korszakában született műveire igen jellemező a látványos színpadvilág, a nagy felvonulások, az egzotikus környezet.

"Szicíliai vecsernye"

Az opera párizsi megbízásra készült, de nem sok sikert hozott. A szövegkönyv elég szerencsétlen, arról szól, hogy a szicíliai szabadságharcosok hogyan mészárolják le a francia megszállókat, s ez nem tetszett túlságosan a párizsiaknak.

"Simone Boccanegra"

"A végzet hatalma"

"Don Carlos" (1867)

Az operában a zeneszerző tökéletesen érzékelteti, hogyan szól bele az emberek legszemélyesebb érzelmeibe a nyomasztó társadalmi légkör. A lejátszódott hatalmas emberi küzdelmek, és szenvedélyek - Erzsébet és Carlos szerelme, Posa megszállott szabadságküzdelme, Fülöp emberség utáni vágya - mind reménytelennek bizonyulnak ebben a világban. A szereplők élesen kivésett portréja felülmúlja minden eddigi művének jellemábrázolását: az elmúlás, a szeretetlenség, a magány démonaitól űzött Fülöp király, a hősiesen önfeláldozó Posa márki, a bosszú és szerelem ötvözetéből született Eboli - megannyi zenei, egyben pszichológiai remeklés.

Az opera szövegkönyvének forrása: Schiller: "Don Carlos" c. drámája.

"Álarcosbál"

"Aida"

Az opera egyiptomi megrendelésre készült, a szuezi csatorna megnyitásának alkalmára. A kairói bemutatóra azonban csak 1871-ben került sor. Az egyiptomi uralkodónak állítólag három mester - Gounod, Wagner és Verdi közül kellett választania, s végül Verdinél kötött ki, s ezzel egy világsiker elindítója lett. Az Aidában még az eddiginél is jelentősebb a zenekar szerepe, a zenei motiválás is mélyebb, szövevényesebb. 1874 májusában jelentkezik újra a közönség előtt a Rekviemmel. Sokan azt mondják: Színház ez is, zene, ami színpad után kiált. Ez után úgy tűnik, Verdi végképp letette a tollat, több mint egy évtizedig nem komponált.

Utolsó, negyedik alkotói korszaka (1887-1901)

Több, mint 13 éves szünet után Verdi ismét új arculattal jelentkezik a publikum előtt.

"Otello" (1887)

Ismét Shakespeare művet dolgoz fel, melynek librettóját Arrigo Boito írta. Azt hiszik, ez az utolsó, legmagasabb csúcs. Nincs tovább. De Verdi nem hallgat el.

"Falstaff" (1893)

Verdi ekkor 80 éves, de a partitúrán nyoma sincs a hanyatlásnak. Ellenkezőleg: zenei nyelvének, művészetének minden eddigit felülmúló kiteljesedése ez az időszak. Élete alkonyán csodálatos summáját adja nemcsak saját életművének, hanem az olasz zeneművészet háromszáz esztendejének is. A legcsodálatosabb polifonikus formák váltakoznak az édesen, mulatságosan sziporkázóan pergő énekbeszéddel, a kisebb együttesekkel, áriákkal és deklamációval.

A Nabuccotól a Falstaffig Verdi művészete hatalmas fejlődésen ment keresztül. Művészetében mindvégig az emberi énekhangot, annak elsőbbségét hirdette a hangszerrel, a zenekarral szemben.