online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom
Menedzsment
Receptek
Vegyes Filmek Halászati Művészet a kultúra Szórakozás Zene

 
 
 
 













































 
 

Bartha Miklós: Kazarföldön

vegyes

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
A Frank birodalom kialakulasa, fénykora
A nyugat jelentösége
MONITORING-RENDSZER
Gyermekorvos, nyugalmazott egyetemi tanar
A newcastle- betegség
Racsrendezetlenségek, racshibak
INTÉZMÉNYI MINŐSÉGIRÁNYÍTÁSI PROGRAM
Bartha Miklós: Kazarföldön
 
 

Bartha Miklós: Kazárföldön 1. rész

Bartha Miklós

Bartha Miklós

Egán Ede

Egán Ede

ELOGONDOLATOK BARTHA MIKLÓS MUVÉHEZ

MAGYARÁZAT

EGÁN EDE

A MÁV

A KAZÁR NYOMOK

AZ URADALOM

A JÓ FÖLDESÚR

MIKOR A NAGYBIRTOK ÁTOK

A SZUVERÉNEK

A SCHÖNBERG BÁRÓK

A KAZÁROK

ORTÜZEK

A KÖZIGAZGATÁS

AZ URADALOM

A BEVÁNDORLÁS

A TELEPÜLÉS

A GEORGINA

KÉT NAPSZÁMOS ÉS KÉT KAZÁR

A PÁLINKA

A KAZÁR MUKÖDIK

JUH ÉS ÖKÖR

A FELESMARHA

BOLT- ÉS LEGELOUZSORA

NEMZETI SZEMPONT

A MAGYAR ZSIDÓKHOZ

A KÍGYÓ ELNYELI A BÉKÁT

AZ ELSO LÉPÉS



A MÁSODIK LÉPÉS

A HARMADIK LÉPÉS

HITELSZÖVETKEZET


EGÁN MUKÖDIK

ÁRURAKTÁRAK

AZ ÁLLAMI BOLTOK

VERECKE

RÉSZLETEK

EGÁN MUKÖDIK

A LELKÉSZEK

ISKOLÁZÁS

KAZÁR ALAKOK

ELVÉRZÉS

EL BRAZÍLIÁBA

ZÁRSZÓ

UTÓIRAT

ELOGONDOLATOK BARTHA MIKLÓS MUVÉHEZ

Szomorú jele a magyar nemzeti tudat mesterségesen fenntartott csököttségének, hogy egyre

több az olyan nagy könyv, klasszikus érvényu munka, amelyrol széles néptömegek

legfeljebb annyit tudnak mondani: - Hallottam emlegetni, de nem olvastam. Pedig mint a

testnek mindennapi falatozás, úgy a tudatnak a mindennapi betu, amely biztosítja

megmaradását, erejét és fejlodését. Bartha Miklós jelen könyve mindenképpen azon

„hírhedett" munkák élenjárója, amelyekrol kritikát még csak-csak hallhatott a magyar, de

kezükben eddig kevesen tarthatták.

Pedig nagyon fontos könyv ez, boldogabb országokban - feltéve, hogy lett volna Bartha

Miklósuk - a kötelezo érettségi tételek közé sorolnák. Ugyanis az elso nemzeti szociográfia,

alapmu, továbbá történelemkönyv, hiszen amit felvázol, a nemzet sorsának korszakos

fordulója, de mindemellett líra is, mert valódi emberek, nevesítheto sorsok, megélt tragédiák

summázatos foglalata. Ez a nem túl vaskos, eloször 1901-ben megjelent munka hiteles

kortársi bizonyságát adja, amint Magyarországon a magyar világból - lassan és

feltartóztathatatlanul - kazár világ lett. Hogy milyen a kazár világ? Bartha látleletének

figyelmes elolvasása erre is választ ad, ha pedig röviden akarnánk összefoglalni esszenciáját,

azt mondhatnánk róla: más, mint magyar, azaz magyartalan. S hogy kik a kazárok? Ok a

XIX. századi Oroszországi és Lengyelországból Galícián át Magyarországra beszivárgott

zsidók.

Gyökértelen, ápolatlan, balkánias benyomást kelto, kaftános, pajeszos emberek, akiket

megjelenésüket követoen a beregi magyar parasztság - miért, miért nem - kazároknak

nevezett el. Ez a terminus tehát nem Bartha Miklós leleménye és legkevésbé sem

eufemizmus a zsidó szó kiváltására. (Ez utóbbi különben sem számított még tabunak Bartha

könyvének írásakor. ) Az önmagukat menekültnek minosíto kazárok megjelenésére nem

véletlenül alkalmaztuk a beszivárgás kifejezést, mivel egyedül ez fejezi ki taktikájukat:

sohasem csoportosan vagy szervezetten emigráltak, sohasem érkeztek meg valahová

hivatalosan, csak megjelent egy-egy kósza menekült, akinek kijárt a vendégjog, aztán lassan


követte ot a népes család és a baráti kör. Úgy telepedtek le valahol, hogy sosem kértek

semmiféle hozzájárulást ehhez, egyszer csak ott voltak tömegesen és elmozdíthatatlanul.

S hogy ezek a másságos jövevények úgy hatoltak bele az ezeréves nemzet testébe, mint kés a

vajba, s hogy félszázad alatt, ha nem is formálisan, de ténylegesen hatalmuk alá gyurték az

országot, annak a két másik sajátságuknak tulajdonítható, amely a kazár másságot mindig is

kíséri honfoglalásain: az egyik az amorális másság, a másik az amorális félrevezetés. Ha

hétköznapibban akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, hogy kielégíthetetlen hataloméhség

és felelotlen handabanda. És e két fegyverrel szemben teljesen védtelennek bizonyult a Felso-

Tiszavidéki osi falvak magyar és rutén paraszti közössége: ok a keresztényi moralitás, a

becsületesség és a gerincesség megszabta határok között élték életüket történelmi korok óta,

számukra a kazár siserehad inváziószeru megjelenése több volt, mint övön aluli ütés:

korábban teljesen elképzelhetetlen képtelenség, maga az ördög.

Bartha Miklós a székelyföldi Rugonfalván született 1847 november 14-én. Apja Bartha

Gergely uradalmi intézo, anyja a megyeszerte csodált szépségu Sebesi Anna. 1866-ig a

székelyudvarhelyi református fogimnáziumban tanul, ezt követoen Budapesten jogot hallgat,

1871-ben szerzi meg diplomáját. Politikával folyamatosan foglalkozik, 1881-tol haláláig

országgyulési képviselo. 1880 október 1-én indítja meg Kolozsváron az Ellenzéket,

amelynek tulajdonosa is egyben. Alig egy hónapra rá majdnem az életébe került szókimondó

igazságkeresése. November elején ugyanis egy cikkében hírül adja, hogy a kolozsvári

önkénteseket kiképzo osztrák hadnagy, Gustav Rüstov „magyar kutyáknak" illetve „Kossuthkutyáknak"

nevezi beosztottjait. Ezzel a mondattal zárja a cikket: „Nem azért él a német

magyar kenyéren, hogy meg ne marja a gazdáját. " November 13-án Rüstov hadnagy és

barátja Dienstl fohadnagy megjelentek az Ellenzék szerkesztoségében, az ott lévo

munkatársakra ügyet sem vetve Bartha asztalához léptek és rövid szóváltás után kardjukkal

fején és kezén összekaszabolták, majd hátba szúrták. Napokig élet és halál között lebegett,

orvosai lemondtak róla. De felépült. Sérüléseit élete végéig viselte, egyik keze örökre béna

maradt. Az üggyel kapcsolatosan még tudni érdemes, hogy a két tisztet az esetet követoen

eloléptették és dicséretben részesítették! Ez is adalék a Monarchia társadalmi légköréhez.

A sokáig magányosan élo Bartha azt vallotta, miszerint „kötelességem - egyedül állva -

többet áldozni a szerencsétlen nemzetnek, mint azok tehetik, kiket gyermekeik sorsa kell,

hogy elsosorban érdekeljen. " Élénk közéletisége dacára is - mindenki egyetértett azzal, hogy

Kossuth óta o volt a leghatásosabb debatter - eléggé visszavonultan élt, kevés barátai közé

tartozott Ábrányi Emil, a kituno költo és Kolozsvár színész óriása, E. Kovács Gyula.

Mindkettot azért becsülte nagyra, „mert megértik a nemzet szívdobogását. "

1905. október 19-ón tragikus váratlansággal hunyt el agyszélhudésben Budapesten a Deák

Ferenc utca 15. szám alatti lakásán. Halála fováros- és Erdély-szerte mély és igaz részvétet

keltett. Sírja a Kerepesi temetoben található a Deák-mauzóleum közvetlen szomszédságában.

*

Kazárföldön címu tárcasorozatát 1901 január 1-én kezdi el közölni az Ellenzékben, majd

ugyanezen év végén könyv alakban is kiadja. Életrajzírója, a kortárs Sebesi Samu így látta

mindezt: „A stílusmuvészet megvesztegeto bájával írt könyv, tüzetesen ismerteti azt a

hegyvidéki akciót, amelyet a magyar földmuvelési kormány a rutének megmentése


érdekében indított, és a Kárpátok bércei közt lakó összes népek javára folytatott. (... )

Ellenségei behatóbb bírálat nélkül ráfogták, hogy (a Kazárföldön) antiszemita irányzattal

iratott. Ennek az állításnak csak annyiban van némi alapja, hogy Bartha az élosködés céljából

bevándorolt idegen zsidónak testi és lelki szennyét olyan elementáris erovel festette meg,

hogy a magyar zsidók is megdöbbentek fajuk rútságának huséges rajzától. Az elfogulatlan és

intelligens zsidóság azonban nem látta benne az antiszemita tendenciát. "

Néhány szóval pontosítanunk kell, hogy valójában mi értendo „hegyvidéki akción". A

század fordulóján a történelmi Magyarországnak azt a tájegységét, ami ma Ukrajnához

tartozik és Kárpátaljaként ismert, Kárpát-hegyvidéknek, röviden hegyvidéknek nevezték. A

környék fokozatosan a magyar haza legelmaradottabb régiójává süllyedt. Ebben a dicstelen

rekordban aktív szerepet a területen élosködo kazár menekültek, passzívat pedig a semmire

és senkire tekintettel nem lévo, teljes szociális nemzeti közönyt felmutató bérlok, a

Schönberg bárók játszottak. Eredetileg ugyanis az egész, nagyobbrészt erdos környék

Schönborn birtok volt, méghozzá olyan kiterjedésben, mint Csanád vármegye területe! Ez az

óriási birtok - amely állam volt az államban - az égadta világon semmi fejlesztést,

beruházást, gondoskodást nem kapott, kirablása, felélése, erdeinek kivágása, javainak

elszállítása annál inkább folyamatos volt. A családi birodalmat megalapító osztrák gróf a

Rákóczi-szabadságharc leverését követoen kapta meg a Méltóságos Fejedelem birtokainak

egy részét, s ahhoz a „Bereg vármegye örökös foispánja" címet. Mesélik, hogy a 240 000

holdnyi Schöborn-Büchheim hitbizomány egyik örököse a XIX. században egy bécsi

fogadáson azzal hencegett: bár országrésznyi birtoka van Kelet-Magyarországon, o még soha

életében nem járt arrafelé és nem is óhajt személyesen odautazni. Ilyen hozzáállás mellett

értheto, ha a környék a legsötétebb feudalizmusra emlékezteto paraszti elnyomást orizte meg

falvaiban.

Bartha Miklós így fogalmazott: „Ez mind együttvéve ezen egyetlen szóban jelentkezik:

Éhség! Búzatermo Magyarországnak van egy vidéke, ahol a nép évrol évre százezerszámra

mindig éhezik. Nem ismeri a jóllakás állapotát. Egész élete abban a sóvárgásban telik el,

hogy jóllakhassék, íme, az állattá fajulás útja. A kutya ragadozóvá lesz, a veréb tolvajjá, ha

éhes. A birka bog, a ló nyerít. Ez a szegény nép sem tolvajjá, sem martalóccá nem lett. Nem

is kiabált. Némán turt évtizedek óta. "

Mindebbol az is megértheto, miért válhatott olyan könnyen prédájává a ravasz, minden hájjal

megkent kazár vendégeknek. A hegyvidék elmaradottsága a múlt száz utolsó éveire annyira

anakronisztikussá vált, hogy Darányi földmuvelési miniszter támogatásával, Egán Ede

szakmai vezetésével kormányprogram indult a régió megtámogatására. Maga Bartha egy

mondattal így foglalja össze ennek lényegét: Megszüntetni úgy a kazárok privilégiumát, mint

a ruténok szolgaságát: ím, ez a célja a hegyvidéki akciónak. "

Az események foszereploje az a skót származású, de magyar érzésu és neveltetésu, rendkívül

becsületes és önzetlen minisztériumi megbízott, Egán Ede (1851-1901) lett, aki számos

közgazdasági könyv tekintélyes szerzojeként, valamint a hazai tejgazdálkodás felfuttatásáról

írott programjaival lett híressé. O lesz, aki a miniszter felkérésére 1898 és 1901 között a

„hegyvidéki kirendeltséget" vezeti és rendkívül hatékony intézkedéseket hoz a kazár

élosdiség visszaszorítására, az oslakosság életkörülményeinek javítására. Az életével fizetett


ezért! A kazár érdekek keresztezése, a kazár élettér sértése már a századfordulón is veszélyes

vállalkozásnak bizonyult. Eloször csak - a kazár érdekeket akkor már mindig és mindenhol

felkaroló - magyar sajtó kezdte támadni ot. Még azok az orgánumok is, amelyek különben

kormánypártiak voltak egyéb ügyekben. Ahol és amiben lehetett, ott és akkor gátolták,

kritizálták munkáját, de Egán nem az a típus volt, aki meghoköl. S mert a kazár lobby sem,

így az elvakult kazár gyilkos revolvergolyója tett pontot a hegyvidéki akcióra: a magyar és

rutén nép maradt a minden képzeletet felülmúló nyomorban, a kazár „menekültek" pedig

arattak, taroltak, amit értek.

Napjainkban, ha egyáltalán emlegetik a Kazárföldönt, zsidó részrol úgy tekintik, mint a II.

világháború idején tetozo zsidóüldözések egyik elméleti megalapítóját: mintha ez a könyv

lett volna nyitánya az izraeliták elleni kritikus fellépésnek. Valójában pontosan az

ellenkezoje az igaz: Bartha munkája nem kezdete, de betetozése és összefoglalója a biztató

felismerési folyamatnak, amelyet a magyar szellem legnagyobbjai már a múlt századi elso

évtizedeitol kezdtek megfogalmazni.

Kölcsey 1830-ban tanulmányt készít „A szatmári adózó nép állapotáról". Szatmár határos a

kazárfölddel, ezért nem is lepodhetünk meg túlzottabban a Himnusz költojének

megállapításain: „Egy van csak, amit még figyelembe hozni bátor vagyok. Az ti. , hogy az

adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók szemlátomást

való szaporodása. (... )... még pedig azon idoben, mely alatt (ha ugyan az említett

összeírásokban valami tetemes hiba nem történt) a keresztyén adózó nép száma több mint 16

ezerrel kevesebbedett meg. Senki sincs a Tek. Vármegye itt ülo tagjai közül, akinek a zsidó

ezen szaporodására a szomszéd Galíciának sorsa eszébe ne jusson. (... ) De bátran említem

azt az iszonytató rajzolatot, amelyet Pr. Schulze Galíciának, az Izrael fiai által történt

lesüllyedésérol, az egész ausztriai birodalom láttára, eloállított. Méltán mondja o, hogy mely

országban a zsidók megszaporodnak, az vagyoni végromlás szélén áll. " Széchenyi

ugyancsak 1830-ban a Hitelben megállapítani kénytelen: „... praerogativáink (kiváltságaink)

egyik szép következése, melynek a zsidó annyira örül s nevet, midon mi felemelkedett

büszke érzéssel függetlenségünkrol álmodozunk, de magunkat egyszersmind általa

megköttetni engedjük - hogy azt valóban inkább az o praerogativájának mondhatnók"

Berzsenyi 1833-ban írja meg brosúráját „A magyarországi mezei szorgalom némely

akadályairól". Ebbol idézünk: ,,A falusi zsidók többnyire oly egészen demoralizált népcsalók

és orgazdák, hogy azokat a nép között megszenvedni, vagy még azokkal bort és húst

árultatni csupa veszedelem. " Asbóth János, a magyar konzervativizmus legnagyobb

ideológusa 1876-ban veti papírra: „És láttam, hogyan halad elore gyozelmi trombitáját

fuvallva a romlás. És láttam, hogy Magyarország visszaadva önmagának nem a boldogulás,

hanem a rothadás útjain halad. (... ) Ó, pusztuló, süllyedo magyar fajom! Miért kellett

elfeledned, hogy nem igaz az, hogy becsületesnek csak látszani kell, nem igaz, hogy a

becsületesség csak az ostobák számára van kitalálva, hogy annál jobb dolga legyen néhány

okosnak, nem igaz, hogy a tiszta erkölcs csak puszta szó, hanem igenis az ország talpköve...

"

Dr. Istóczy Gyozo pedig 1875-ben megtartott elso parlamenti interpellációjától kezdve,

politikai pályafutása alatt végig folyamatosan figyelmeztet, hogy súlyos társadalmi fekélyek


jelentek meg az ország szövetében. 1882. június 9-én pedig, tényekkel alátámasztott

indítványában szorgalmazza, hogy a már nagyon aktuális és nagy késésben lévo

bevándorlási törvényt hozza meg a parlament. Rámutat arra, hogy az orosz és lengyel nép

megsokallta a rajta élosködoket, ezért kiuzte hazájából a parazitáit, de az ide bevándorlást - a

nemzet érdekeinek messzemeno figyelembevételével szabályozó törvény hiányában ez a

mozgékony és „ügyesebb faj a kevésbé ügyeset helyébol kiszorítja. " A T. Ház leszavazta

Istóczy javaslatát, bevándorlási törvényünk pedig azóta sincs.

A Kazárföldön irodalmi elozményeinek sora kívánság szerint bovítheto lenne, most zárjuk az

idézeteket egy olyan véleménnyel, amelyet Bartha kortársa vetett papírra. Vészi József, a

Budapesti Napló foszerkesztoje - aki maga is zsidó -, hosszú elemzésben üdvözli a

Kazárföldön megjelenését 1901. december 15-én leközölt cikkében „Miért ne hinnok hát el

Bartha Miklósnak, hogy a kazárságban nagy a szellemi züllöttség és sok az erkölcsi

meghibbanás? Miért fogadnók kételkedéssel azokat a fejezeteket, amelyek a kazárság

ravaszságát, kapzsiságát, üzérkedését, a földdel és pálinkával, a pénzzel és az élelmességgel

uzött uzsoráját támadják. Ahonnan ez az elem beszivárgott, az orosz városok gettóiból, nem

hozhatott magával sem tisztaságot sem magasabb erkölcsi színvonalat, sem a testi

fáradságnak megbecsülését, sem szociális ösztönt, sem kultúrképességet. (... ) Ami

antiszociális és kultúrképtelen elem van e barbár tömegben, azt bizony le kell róla nyesni,

eros és ügyes kézzel. (... ) Ezt a tanulságot vonom én le Bartha Miklós könyvébol. " Nyilván

nem lehet véletlen, nem lehet figyelmen kívül hagyható az az egyöntetuség, az a

szentenciális összhangzat, amit Kölcseytol Barthán át Vészi Józsefig mindenki mondott.

Talán csak van benne valami elvitathatatlan igazság, valami jogos ismerés, valami - a mának

is érvényesítheto - történelmi tanulság.

*

A Kazárföldön utolsó kiadása 57 évvel ezelott jelent meg, azóta elérhetetlen: a bizonyos

„Habent sua... " nagyon is sokat mutatóan jelentkezik esetében. Elso kiadását követoen 19 év

múlva a kazárok uralta Kárpát-hegyvidék cseh terület lett, azután szovjet, ma ukrán. Szóval,

bármi inkább, csak magyar ne! Elvették tolünk az országrészt, amely - a legújabb régészeti

felismerések szerint - a honfoglaló magyarság legsurubben lakott központja volt. Amikor

Bartha elkezdte az Ellenzékben közölni ezeket a fejezeteket, Munkács lakosságának 60,

Szolyvának és Volócnak 25-25, Verocének 42 százaléka volt zsidó. Mindez Rákóczi

talpasainak szukebb hazájában, ha tárgyilagosak akarnánk lenni, gúny nélkül tehetnénk

hozzá, hogy csak ennyi volt még az idegen elem, mivel emberöltok óta már az egész

hegyvidék expanzív államok prédája. De a Bartha Miklós feljegyezte történet mégis

ugyanolyan égetoen magyar tragédia maradt, mintha Bereg, Ung és Máramaros vármegyék

is azok volnának. Ezért ugyanolyan aktuális a Kazárföldön, mint akkor volt, amikor Bartha

Miklós megírásához látott.

Szocs Zoltán

IGAZ SZERETETTEL

ÉS

BARÁTI HUSÉGGEL AJÁNLOM E KÖNYVET

A VISZONTLÁTÁSIG


BOROSTYÁNKOI EGÁN EDE

EMLÉKÉNEK BUDAPEST, 1901 NOVEMBER HÓ

BARTHA MIKLÓS

MAGYARÁZAT

A HAVAS csodálatos vonzerot gyakorol rám. Úgy tetszik, hogy a természet a havason érzi

magát igazán otthon. Egyebütt meg kell ot lesni; de itt kitárja a maga indulatait oszintén. Ez

a harag valódi harag; ez a fenség nem komédia; ez a báj nem muszépség. Ásó, kapa, ekevas

nem változtatták meg színét és alakját. Vasutak, csatornák és árkolások mértani vonalai nem

nyugtalanítják a vadon osi szabadságát. Minden úgy van, amiként az örök muhelybol

kikerült, s amiként azt megformálta a zivatar, a görgeteg, a jég, a napsugár, a villám.

Mintha más volna ott az ember is. Régi szokásait, régi szerszámait, régi viseletét inkább

megtartotta, mint mi. Erosebb a teste, szívósabb az élete, jobb a szeme, mint nekünk.

Fejletlenebb állapotánál fogva közelebb áll a vadállathoz s erosebb hiténél fogva közelebb

áll az Istenhez, mint mi. A történelmi átalakulások jóformán nyomtalanul siklanak el feje

fölött, miként azok a felhok, melyek csak megpihennek a bércek ormán s „néma

borongással" tovább szállanak.

Úgy tetszik, hogy a gyergyói rengetegek pásztorembere az elodök ruhájában járja a bérceket

és a hajdankornak nyelvén beszél hozzánk. Letunt századok vonásait látom a havas lakóban,

miként a paleontológiái leletekben láthatók az elpusztult világrend osnyomai.

Az elmúlt osszel két heti pihenore tettem szert. Aki jól be van fogva, annak nem kis feladat

eldönteni, hogy hová menjen és mit csináljon, mikor a semmittevés gyönyöreire nyílik

kilátás. Amíg e fölött töprenkedtem, mindig havasi képek rajzottak körül.

Egyszer aztán véletlenül találkoztam Egán Edével, akit a Kárpát-hegyvidéki földmuvelo nép

nyomorának enyhítése céljából Bereg megyében foglalkoztat a földmuvelésügyi kormány.

Ez az akció már régen érdekelt. Különbözo leírásokból tudtam, hogy elhanyagolt és

kegyetlenül elcsigázott népet óhajt a kormány szörnyu helyzetébol kiszabadítani. Itt-ott

szórványos közlemények jelentek meg a mentési munkálatról. A közlések nem vágtak össze.

Egyik dicsérte, a másik gáncsolta a munkát. Sikert jósolt az egyik; kudarcot a másik.

Kinek van igaza? Meg lehet-e csakugyan menteni egy végpusztulásnak indult népet?

Megérdemli-e a kezelésbe vett anyag a ráfordított fáradságot? Nem olyan kísérletezéssel

állunk-e szemközt, mely pénzt, gondot, erot nyel el ok nélkül?

Elhatározásom gyorsan megfogant. Oda megyek pihenni a ruténok közé. Ott havasvidéket is

találok, s ezenkívül színrol színre megnézhetem a népmentési munkát. Tervemet Egán azzal

az örömmel fogadta, amellyel a mesterek szokták fogadni mutermüknek értelmes látogatóit.

Pihenésem kérdése ezzel meg volt oldva.

Szeptember 7-én érkeztem Szolyvára, s a miniszteri kirendeltség központi muhelyében


fölütöttem sátorfámat. Innen kirándulásokat tettem Beregszentmiklósra, F. -Viznyitzére,

Puznyákfalvára, Frigyesfalvára, Dombostelkére, Patkanyócra, Nagy-Marosra, Munkácsra,

Árdánházára, Hársfalvára, Zsdenyovára, Vereckére, a Beszkid-csúcsra, Volócra, a Fircákhavasra,

a Névtelen-havasra, Ökörmezore, Bisztrára, Husztra stb.

Alkalmam nyílt megnézni a nép életmódját, szokásait, vagyoni és kulturális állapotát.

Érintkeztem papokkal, jegyzokkel, bírákkal, erdészekkel, kerülokkel, földmuvelokkel,

boltosokkal, napszámosokkal, tanítókkal, kocsmárosokkal, uzsorásokkal, nagyúri családdal

és szegénységben sínylodo rutén háznéppel. Láttam és megmértem a helyzetet s nyitott

szemmel néztem, hogy a földmuvelési kormány terve, célja, eszköze behat-e valóban a

népélet viszonyaiba, és hogy van-e a valóságban ennek a behatásnak állandósági biztosítéka?

Kimondhatatlan örömet okozott az a meggyozodés, hogy nem szappanbuborékos légvárakat

épít a miniszteri kirendeltség, hanem reális alkotásokat hoz létre. Faluról falura látja az

ember, hogy miként lábad föl a nagy beteg. Mert hajh, nagy volt és még most is nagy ott a

betegség! Ennek a néptestnek mindene fáj: a feje, a lába, a dereka, a háta, a gyomra.

Mindene.

Hol kezdették tehát a kúrát? Világos, hogy magán a testen; annak valamennyi tagján. A

nyomort nem ez, vagy az okozza, hanem minden, ami e népet körülveszi. Az intézmények,

az éghajlat, az emberek. A pénz, hogy ennek van, annak nincs. A terméketlenség. A

munkahiány. Az adósság. A tudatlanság. A pálinka. A demoralizáció. A közlekedés hiánya.

A fölszerelés hiánya. A legelo hiánya. A szolgabíró. Az uzsora. A jegyzo. Az erdo. A dúvad.

A szarvas. A kazár. Minden, amit lát. Ez mind együttvéve ezen egyetlen szóban jelentkezik:

Éhség!

Búzatermo Magyarországnak van egy vidéke, ahol a nép évrol évre százezerszámra mindig

éhezik. Nem ismeri a jóllakás állapotát. Egész élete abban a sóvárgásban telik el, hogy

jóllakhassék, íme, az állattá fajulás útja. A kutya ragadozóvá lesz, a veréb tolvajjá, ha éhes.

A birka bog, a ló nyerít. Ez a szegény nép sem tolvajjá, sem martalóccá nem lett. Nem is

kiabált. Némán tur évtizedek óta.

Amit láttam és hallottam, arról futó jegyzeteket írtam a kis úti naplómba. Eszem ágában sem

volt, hogy közzé tegyem. Egyszeruen följegyeztem, amiként mukedvelok rajzfelvételeket

készítenek egy-egy tájékról. A magam okulására és az emlékezet támogatására jegyeztem

fel. Jóval késobb egyik képviselotársam feltuno kicsinyléssel beszélt elottem a miniszteri

kirendeltség hegyvidéki akciójáról. Még késobb a hegyvidék egyik foispánja, aki muvelt és

eszes ember, aki tehát képes felfogni egy ilyen akciónak becsét, horderejét és nehézségeit, a

vádak egész sorozatával terhelte meg elottem a kormány népmentési munkálatát. Nemsokára

a pénzügyi bizottságban is fölmerült a kérdés, s az egyik tag élesen elítélte az egész

mozgalmat, mint költséges és haszontalan fáradozást.

Ehhez járult néhány hírlapi cikk olyan lapokban, amelyek máskülönben mindig a kormány

politikáját szokták támogatni. Ezúttal azonban keményen kirúgtak a hámból. Az egyik

Darányi földmuvelési miniszternek szegezte mérgezett nyilait. A többi megelégedett Egán

szétmarcangolásával. Hanem ez aztán derekas munka volt. Csak úgy izzadt minden betu


attól a nagy fáradságtól, amit az írók kifejtettek Egán szétszedésére.

Mindez arról gyozött meg, hogy a mozgalom mibenlétét még azok sem ismerik, akik arról

beszélnek és írnak. Még kevésbé ismerik Darányi miniszter intencióját és legkevésbé ismerik

Egánt. Egyszersmind meggyozött arról is, hogy ez az üdvös és kivált nemzeti szempontból

elsorangú kezdeményezés hajótörést fog szenvedni az ellenséges irányú hangulat

áramlatában, ha nem alakul egy eroteljes és mindenható közvélemény, mely a dolgok,

viszonyok, célzatok és eszközök alapos ismeretével leszerelje az ellenséges irányú

hangulatkeltést. Ennek következtében elhatároztam, hogy leírom tapasztalataimat.

Akinek kezébe kerül ez a kis könyv: legyen szíves és olvassa át. Célom a toborzás. Azt

akarom, hogy különb harcosok sorakozzanak egy jó ügy mellé, mint amilyen én vagyok.

Lelkemet az a vágy égeti, hogy minden olvasó meggyozodjék soraimból a földmuvelési

kormány hegyvidéki akciójának helyessége, célszerusége és szükségessége felol. De célom

elérésénél óvakodtam úgy a képzelgéstol, mint a túlzásoktól. A valóságot írtam meg a

valóság színeivel. Azok a képek, melyeket az olvasó elé tárok, akár a mélységekbol hoztam

azokat, akár az ormok - mindig hu másolatai az életnek, a viszonyoknak, az embereknek.

EGÁN EDE

DARÁNYI Ignác földmuvelésügyi miniszter a hegyvidéki kirendeltség vezetésével Egán

Edét bízta meg. Illendo tehát, hogy ezt a férfiút bemutassam, mert csak így lehet megítélni,

hogy megvan-e egyéniségében a siker biztosítéka.

Egán nevét 14 év óta ismerem. Egyszer véletlenségbol egy kirakatban ilyen címu könyvet

láttam: „Román szomszédaink", írta Egán Ede. Megvettem; elolvastam. Azóta nem feledtem

el sem a könyv tartalmát, sem szerzojének nevét. Olyan kereskedelmi, adózási és gazdasági

elvek vannak ott lefektetve, amilyenekkel publicisztikánk nem igen szokott foglalkozni.

Románia gazdasági jövendoje a versenybeli gyozelemnek minden képzeletet felülmúló

veszélyével tárult föl e muben. Amit olvastam: minden gondolat, minden állítás a

kérlelhetetlen tények szigorúval hatott rám. Megdöbbenésembol - hogy miként haladnak

mások és miként maradunk mi el, soha többé fölocsúdni nem tudtam.

Azóta a következo munkák ragadták meg figyelmemet: „Darf es »Milch für Reiche« und

»Milch für Arme« geben? Ein Wort gegen die sogenannten Kindermilch-Anstalten. Von

Edvard Egán. " Megjelent Brémában. „Románia mezogazdasági viszonyainak rövid vázlata.

Toldalék Egán Edének román szomszédaink címu muvéhez. " - „A szeszadó-törvényjavaslat

ügyében, írta Egán Ede. " E muben azt bizonyítja, hogy az iparnak nem szabad a

mezogazdaság kárán fejlodni, s annak romjain emelni palotákat. „Die Hochschule für

Bodenkultur in Wien und ihre falschen Propheten. Von Edvard Egán. "- „A tej a fovárosban,

írta Egán Ede. " - „Az erdélyi szarvasmarha-tenyésztés feladatai, írta Egán Ede. " -

„Kárpátaink közgazdasági hivatása. Into szó a magyarországi havasi gazdaságfejlesztése

érdekében, írta Egán Ede. " - "A marhatüdovész veszélye Magyarország mezogazdaságára,

írta Egán Ede. " »Das ungarische Pferd, seine Zucht und Leistung. Von Edvard Egán. "

Megjelent Berlinben. “Ein Wort für das arabische Pferd. Von Edvard Egán” Megjelent

Berlinben. - "Landwirtschaftliche Skizzen aus Ungarn. Von Edvard Egán. " megjelent


Berlinben.

Egán angol származású ember. Voltaképpen skót. Akaraterejét, szívósságát,

kötelességtudását a klánok szellemétol örökölte. Még az apja költözött hazánkba. Jó magyar

lett, itt halt meg, de angol honosságát végig megtartotta. Szerette fajunkat, azonban nem

tudott megválni attól a büszkeségtol, hogy egy világhódító nemzetnek legyen a tagja.

A fiú egészen a miénk lett. Skót nemességét naturalizáltatta borostyánkoi predikátummal. De

angol-német nevelése megorizte lelkének objektivitását. O nem úgy nézi fajunkat, annak

tulajdonságait, jellemét, szokásait, szenvedéseit, hazaszeretetét, amiként mi nézzük, akik

atomrészecskék vagyunk a nemzeti vérkeringésben. O kívül áll. Nem belénk olvadt, hanem

belénk szeretett. Jobban félt minket, mint mi magunk. Jobban ismer minket, mint mi

magunk. Jobban is szeret minket. A szerelmes imádásával tekint fajunkra. Szép vonásainkat

körülfonja a muvész áhítatával. Népviseletünk elragadja. Népdalainktól megrészegül. Egész

mivoltunk átalakul, megszépül, tökéletessé válik az o lelkében. Nincs ezt miért tovább fuzni.

Szerelmes a fajunkba. Ezzel minden meg van mondva.

Középtermet, nagy csontok, kemény izomzat; fáradsághoz, viszontagsághoz, veszélyekhez

edzett szív. Tervkészítésében körültekinto, alapos, a legapróbb részletre kiterjedo. A

végrehajtásnál villámgyors, rácsap a munkára, mint a sas az áldozatra és gyorsan, kímélet

nélkül végez vele. Szótárának legantipatikusabb szava a „lehetetlen". Nem tud kibékülni

azzal, hogy amit o jónak tart, azt megtenni ne lehetne.

Lankadás nélkül dolgozik - ha kell - naponként tizennyolc órát. Akkor alszik el, amikor

tetszik. Elsorangú lovas, gyönyöruen gyeplozi a négyest. A vadászathoz nincs kedve. Ezzel

sok ido telik el haszontalanul.

Társaságban élénk, szeretetreméltó, gyöngéd. Nok iránt határtalanul udvarias. Modorára

elokelo, kissé külföldies. Étkezésben, öltözködésben angol szabályokat tart. Rengeteg

erofeszítése, fárasztó utazásai, s hosszú ideig tartó silány étkezései után nagyon tudja

méltányolni az úri kényelmet, a jó asztalt, a finom és tiszta ágyruhát, a kandalló sziporkázó

tüzet, a mandarintea páráját s a Pomery-sec gyöngyözését.

A raktárakban hány, vet, emel, rakosgat, mint egy darabont; a boltokban vizsgál. számít,

leveleket, bárcákat, számlákat revideál és rovancsol mint egy könyvelo; a havas tetokön

gyalogol, csúszik, kapaszkodik, szalonnát pirít, falombon hál, mint egy erdokerülo. Azonban

nótái is vannak, ha jó a cigány, s a szalon parkettjén olyan biztosan jár, mintha soha nem

távozott volna onnan. Ilyen az a férfiú, ki a Kárpát-hegyvidéki földmuves nép gazdasági

helyzetének javítására a kormánytól megbízatást vállalt.

A kezdet kezdete egy tanulmányút volt. Hónapokat töltött a hegyvidéki megyékben.

Községrol községre, emberrol emberre vizsgálódott, adatokat szerzett, meggyozodést érlelt.

Kezét rátette a viszonyok ütoerére. Figyelemmel hallgatta a nyomor szívdobogását.

Méregette azon lejtok esési viszonyait, amelyeken ez a nép a mélységekbe süllyedt.

Tanulmányozta a nép testi-lelki állapotát. Egyszerre dolgozott lélektani, orvosi, gazdasági és

szociológiai muszerekkel.


Éles szemét semmi sem kerülte ki. Mindazon szálakat összegyujtögette, melyek a népet a

földhöz, a keresethez, a kocsmároshoz, az uzsoráshoz, a templomhoz, a jegyzohöz, a

bírósághoz, a vármegyéhez, az adóhivatalhoz, az erdohöz, mezohöz, baromhoz, a hazához,

istenhez és családhoz fuzik. Ezen szálakból fonta meg jelentését, melynek elso része a rutén

nép gazdasági és erkölcsi állapotával és a nyomor okaival foglalkozik.

Rémesebb képet talán sohasem láttam. Ha adat adatra nem volna halmozva, ha számokkal,

nevekkel, tényekkel nem igazolná állításait: valamely rémlátó romantikus költo mesés

képzelodését sejthetnok e jelentésben.

A jelentés második felében a mentés eszközeit hozza javaslatba. Ezt olvasva lehetetlen föl

nem kiáltani: Az a szegény nép megtalálta végre a maga emberét! Azt a férfiút, akinek

keblén százezrek sóhajtása, vágya, álma tetté érlelodik.

Mikor a kormány elfogadta és helyben hagyta javaslatait és megbízni kívánta a javaslatok

foganatosításával, ugyanakkor uradalmak kormányzóságára kapott ajánlatot Egán. De o a

magyar kormány sokkal kisebb javadalmazással járó megbízását fogadta el. Miért? Hiszen

még hivatalos státusba sem iktatták be ot. Rangfokozatot nem adtak neki. Nyugdíjképessé

nem tették. Állását nem állandósították. Muködését nem rendszeresítették. Jövendojét nem

biztosították. Hát akkor miért?

Miért!

Miért féltjük életünket és biztonságunkat a jégen, hogy el ne csússzunk, a magasban, hogy le

ne szédüljünk, a ragály alkalmával, hogy meg ne betegedjünk? Miért hívatunk orvost, ha

mellszúrást érzünk? És mégis, mi az oka annak, hogy ha szólít a haza: elvetjük

óvatosságunkat, megszunik félelmünk, nem gondolunk náthával, fogfájással, halállal és

megyünk a tuzbe, hallgatjuk a golyók fütyölését, ontjuk a vért patakszámra.

Miért?

Azért, mert az élet nem cél. Mert a nagy és nemes ambíciók felülkerekednek és legyozik a

köznapiságot. Mert nincs e földön nagyobb dicsoség, mint jó hazafinak lenni, s mert ezt a

nagy dicsoséget nagy áldozatok nélkül megszerezni nem lehet. Egán rálépett arra a tövises

útra, melyen a jó hazafiak szoktak járni. Edzett lélekkel turi a méltatlan gáncsolódást. Uzi,

hajtja egy történelmi feladat, s természetesnek tartja, hogy az úttörés akadályokkal jár. Szelíd

mosollyal mutogatja a kapott sebeket, melyek egészséges véralkata folytán per prímám

gyógyulnak meg. Belso vérzéseirol nem beszélek, mert röstellené. Nyilvános elismerésben

eddig kevés része volt. Ha tole függne: egész erélyével megakadályozná ezeket a sorokat.

A MÁV

Reggel hét óra felé fölébresztettek. Csak az imént aludtam el, tehát nagyon álmos voltam.

Emiatt már nem tudom, hogy a vonatunk változott-e, vagy reggeliznünk kellett? Azonban a

kocsiból kiszállottunk s tejes kávét rendeltem. Valami hamuszín italt kaptam, mely kissé

kékes is volt, mintha palaolvadék vegyült volna belé. Ilyen formának képzelem a kovásznai

Pokolsárfürdot, amelyre különben már csak homályosan emlékezem.


„Köszönöm. Inkább egy csésze teát. " Jött a burjános meleg víz, a tükörén zsírfoltokkal,

hogy tündöklobb legyen. A beléndek, m 616f55g ikor a gyümölcsével - mely gömbölyu és tüskés,

mint a tüskés mongolica - disznósdit játszottunk, ilyenforma szagot hagyott ujjainkon.

Szegény édesanyám mindig megérezte rajtam ezt a játékot, s nem adott vajas kenyeret míg

meg nem mosdottam. Miután pedig az illatnak köztudomás szerint emlékezetidézo hatása

van, és miután ez a tea a beléndekre, a beléndek viszont a mosdóvízre emlékeztetett:

ennélfogva kiindultam az indóház udvarára, ahol kutat, vizet és vályút reméltem találni.

Azonban a folyosón arra figyelmeztettek, hogy van az indóházban hivatalosan berendezett

toilette-szoba az utasok számára..

Ez meglepett. Mégis haladunk, íme a Máv, ha nem is törodik a gyomrunkkal, s ha meg is turi

kávénak a moslékot és teának a mosogatólevet, de legalább gondoskodik tisztasági

igényeinkrol. Beléptem a szobába. Egy nagy márványfedelu mosdóasztalt találtam két tállal,

két nádszéket, egy ruhafogast. A mosdóasztal vízvezetékre berendezve.

Kint fényes nap sütött. Itt félhomály volt, dacára a nagy ablaknak. Mert, kérem, az az

ablaküveg, mióta a gyárból kikerült, soha tisztítva nem volt. A Zemplén vármegyei gazdákra

gondoltam. Micsoda? Hát nem ismerik ok a guánó értékét? Hiszen itt légymilliárdok

hulladéka raktározódott vastag rétegekbe. Ez kincsesbánya a mutrágyázás szempontjából.

Ezek a legyek tejjel, borjúpörkölttel, gulyással és cukorsüteménnyel élnek. Hulladékuk nagy

százalék foszfort, kálit, nitrogént tartalmaz. Miért nem kezd valamelyik vállalkozó ennek a

kincsnek a kiaknázásához?

Lassacskán megszokta szemem ezt a félhomályt. Látni kezdtem. A fölcserepezett falfesték

pikkelyei alól gúnyos megvetéssel néztek a kíváncsi poloskák rám, a tisztaságkeresore. A

mosdóasztal márvány táblája összevissza volt zúzva, mintha Árpád honfoglalása óta minden

hadjárat rajta gázolt volna keresztül. Repedései tömve nedves, undorító, buzös piszokkal. A

vízvezeték csapján zöld rozsda ült, a szennynek és mocsoknak barna patinájával. A csap nem

fordult sem jobbra, sem balra. A mosdótál falán dilluviális és alluviális rétegek hirdették,

mint valamely szappankori osidonek maradványai, hogy ez a tál soha megmosva és kitörölve

nem volt.

Eddig azt hittem, hogy a mosdás célja a tisztaság. Itt nem így van. Itt a mosakodás

tisztátalanságot jelent. A szolgálattevo tót asszony valami edénybol vizet töltött a

tenyerembe, hogy a csapról maradt szennyet ledörzsöljem ujjaimról. Azután valami

portörloféle ronggyal kínált - a székely parasztasszony súrolgatórongy-nak nevezi az

ilyesmit - hogy törülközzem meg. „Köszönöm. Jobb a zsebkendo. " Fésuvel is kínált, s ha

nem csalódom, fogkefével. Brrr!

Adtam neki 40 fillért. Lármát csapott. Két deciliter vizet öntött a markomba. Ilyenformán

egy hektoliter mosdóvizet száz forintra taksáltam. Ennyiért bort is lehet kapni. Nem is

homoki bort; nem is Engel-bort. Hanem jó, tüzes hegyaljait. De a tót asszony lármázott.

Tótul lármázván, mindjárt gondoltam, hogy állami alkalmazott. Megértettem nagy nehezen,

hogy neki 60 fillér dukál. Át is láttam igazát; mert aki abban a szörnyu piszokban ül

napestig, várva azokat az áldozatokat, kik itt magukat bemocskolni akarják, az csakugyan

érdemes a jó fizetésre.


Azóta sokszor törtem a fejemet azon a problémán, hogy vajon mennyire szabnák ennek az

asszonynak a díját, ha még dolgoznék is legalább annyit, amennyi egy szoba tisztán tartására

szükséges? Ha rákényszerítenék a szoba kisöprésére, szelloztetésére, tiszta kendo tartására,

ablaknak, tálnak, tükörnek megmosására, zárnak, saroknak, kilincsnek, csapnak

tisztogatására?

Miért idozöm e csekélység mellett? Csak azért, mert szégyellem azt a rondaságot amely

vasúti indóházainkat jellemzi. Kezdve a budapestieken valamennyi tisztátalan. A külföldi

utazó errol ismer hazánkra. Átlépve a Lajtát, Keleten érzi magát. Buz, rondaság, szemét.

Narancshéj, almatorzsa, hagymaszár, szalonna-bor. Durva málházók, goromba orök, életunt

pénztárosok, ideges távírászok. Füstös petróleumlámpák, izzóvá futött vaskályhák, rozsdás

ajtókilincsek, bedagadt ablakok. Légykultúra az étkezo helyiségekben. Évek óta száradó és

naponként felújuló sörlocsadék a padozaton. Paradicsomfoltok az abroszon. Penészes torta a

desszerttartókban. Avas és vastag zsírréteg a mosdatlan kezu pincérek frakkján. Mindezt

méregdrágán fizetve: íme a magyar vasúti vendéglok és indóházak típusa.

Nem beszélek a német indóházakról. De az olasz nép tisztasági érzéke ma csakugyan nem

mintaszeru. Mindazonáltal egy olasz étkezo a miénkhez képest csiszolt pohár. Miért nem

lehet nálunk is úgy, mint másutt? A munkás itt sem drágább. Forgalmunk kisebb.

Személyzetünk nagyobb, olcsóbb.

Végre is két lágytojást reggeliztem. A lágy szót aláhúztam. Mert van híg és lágy tojás. Már t.

i. ott, ahol a vendéglo a vendégért létezik. Nálunk megfordítva, a vendég létezik a

vendégloért. Nálunk a vendég: alkalmas tárgy a kiaknázásra. A vendéglo nem ellátja a

vendéget, hanem levetkozteti.

A régi magyar csárda szelleme még mindig kísért. Nem hívtuk; miért jött? Ha

alkalmatlanságot csinál: fizessen. Edd torkig magadat és igyál a sárga földig: akkor

számíthatsz némi elozékenységre. De jaj neked, ha rendes egyszeruséggel akarsz élni, mint

otthon. Ha vizet kérsz hamisított bor helyett és kávéárban nem fogyasztod a cikóriát. Azt a

teát (rum és cukor nélkül) mely otthon jó minoségben legföljebb négy fillérbe kerül, itt

hatvan fillérrel fizeted. Hát ez istentelenség!

Ha mondod hogy lágy tojás kell, hoznak nyers tojást. Ha visszaküldöd, hoznak híg, fotelen

tojást. Ha megint visszaküldod és kikötöd, hogy négy percig fozzék lobogó vízben: azt

mondják, nem tarthatnak két tojás kedvéért szakácsnét, külön zsebórával. Azonban

megfizettetik a nem sikert is. Mert a vendég arra való, hogy károsodjék. A vendéglos pedig,

hogy ötezer százalékra dolgozzék. Vajon mikor is ér rá Magyarország a vendéglosipar

szabályozására? A kontárok ráncbaszedésére, a hamisítók fenyítésére, a szolidak

kitüntetésére, a piszkosak megbüntetésére?

Ötezer százalék. Helyes. Inkább mondjuk 5000 percent. Mert nyomon vagyunk. Az ötezer

percent hazájában.

A KAZÁR NYOMOK


Reggeli után, a vonatindulásig háromnegyed órám maradt Sátoraljaújhely megtekintésére.

Egán meghúzódott egy sarokasztalnál s diktált a gyorsírójának. Kevés ideje van akták

készítésére. O az életnek dolgozik. Tehát az irodán kiül; a szövetkezeti boltban, a legelon, a

belvizek lecsapolásánál, a tehén kiosztásánál, a hitel megállapításánál; az út építésénél, a

mezohegyesi munkások kiválasztásánál, a hitelszövetkezet gyulésén; az üszok vizsgálatánál;

a bérföldek hasznosításánál. Egy óra alatt megdiktál két-három napi irodai munkát; a többi

az írnokok dolga.

Kimentem az indóház udvarára, kocsi után nézni. Kaftános emberek vettek körül, hogy ok

szereznek kocsit. A kocsik elottem állottak. A kaftánosok pokoli lármával kísértek kocsiról

kocsira és beszéltek érthetetlen nyelven. Nem tulajdonosok voltak; nem is kocsisok; nem is

kocsibérlok, hanem közvetítok. Pénzt kívántak tolem olyan munkáért, amit nem teljesítettek.

Közvetíteni akartak olyan üzletet, amit magam végezhettem el a kocsissal, ha el nem ment

volna a kedvem a kocsikázástól. De elment. Ilyen kocsiba pestisveszély nélkül ülni nem

lehet. Ez a ló, ez a szerszám, ez az ülés, ez a födél, ez a sárhányó, ez a kerék, ez a lépcso, ez

a behúzó, ez a kocsis - egyszeruen leírhatatlan.

Százszor inkább gyalog. De arra nem volt ido. Mert nálunk az is vasúti politika, hogy az

indóház a várostól legalább 3-4 kilométernyire legyen. Mert a forgalmat lehetoleg meg kell

nehezítem és drágítani. Foispánnak, alispánnak, fobírónak, polgármesternek ezek a bérkocsik

nem innék föl, mert ok a saját fogatukon járnak. Az utas... no hát az utas minek utazik? És

minek kocsi olyan embernek, akinek nincs kocsija? Hiszen már II. József császár a hivatalos

fuvarozások ellen panaszkodó gagyi székelyeknek ilyen privilégiumot adott: „Akinek nincs

szekere és lova: Járjon gyalog Gagynak határiba. "

Ezeken a bérkocsikon, lovakon, szerszámon olyan eroteljes kazárnyomok valának, hogy

visszamenekültem a váróterembe. Itt aztán elmélkedtem. Miért olyan elcsigázott az a ló?

Miért olyan rozoga az a kocsi? Miért olyan szakadozott az a szerszám? És a kocsis ruhája,

pokróca, ostora; a közvetítok kaftánja, kalapja, csizmája, kócos szakálla... mindez mié olyan

elviselt, olyan fakó, olyan kopott, olyan tisztátalan? Azért, mert itt rablógazdálkodás folyik.

Mindent kiaknázni az utolsó ízig; az embert az utolsó sóhajtásig, a barmot az utolsó

nyögésig, a szerszámot az utolsó parányig, a földet az utolsó burjánig: ez a kazár

gazdálkodás princípiuma. Ahová lép, amihez nyúl: minden elpusztul.

Micsoda végzet üldözi ezt a népet? Mintha vele járna a balsors. Min ha arra volna

kárhoztatva, hogy vesztére legyen az embernek, akivel érintkezik; a háznak ahol lakik; az

állatnak, amellyel dolgozik. Talán érzi is végzete súlyát, íme, sötét ruhában jár, mintha

gyászolná azt a pusztulást, mely ot körülveszi. Mosolyát nem látod, örömét nem hallod.

Komoly, lassú, nehézkes minden mozdulata. Szemlesütve jár, s ha rád emeli sötét tekintetét

azt véled, hogy a mélységekbol sugárzik feléd valami baljóslatú fekete tuz.

Még a gyermeke sem játszik; még az asszonynépe sem kacag. Pajkosság, vidám beszéd,

enyelgo szórakozás ismeretlen fogalmak e fajnál. Életüknek nincsen bája, deruje, nemes

ingere. Az o életük: üzlet és nélkülözés. Gondok emésztik szüntelen. Egész mivolta abban a

problémában olvad föl, hogy a krajcárból forint, a forintból tízes, a tízesbol százas legyen.


Akarata, vágya, szenvedélye ehhez a problémához fuzodik. Az emberbol, a természetbol, a

viszonyokból és az intézményekbol csak annyit lát, amennyi ezen probléma megoldására

vezet.

Erkölcsvilága is ehhez idomul. Ami a probléma megoldására vezet jó, ami nem vezet oda, az

rossz. Mégpedig minden jó, ha szaporítja a pénzt Minden. Kivétel nélkül minden. A

koplalás, a rongyosság, a fázás, a szégyen, az emberek megvetése, a gyalázat: az mind

viselendo, ha pénzt hoz. Vallására nézve mózeshitu.

De a mi zsidóinkból, akik velünk barátkoznak, velünk étkeznek, velünk örvendeznek és

velünk szenvednek, egyetlen vonás sincs bennük. Tehát senki se csináljon zsidókérdést a

kazárkérdésbol. Nincs itt szó vallásról. Egy fajról beszélek, amely becsempészte magát

hazánk felvidékére, meglepte a bennszülötteket, miként a penészgomba a védtelen

organizmust.

Azokról beszélek, akik magyarul sem nem tudnak, sem tudni nem akarnak; Egy vad törzs

nyelvét beszélik, melynek se nyelvtana, se szótára, se irodalma nincs. E faj terjeszkedik,

miként a fecskefonal a lóherésben. Körülfonja, behálózza, rátapad, kiszívja, és mikor

elpusztul a megtámadott növény, akkor tovább kúszik az élosdi, újabb áldozat után. Mert

hiába lett ura annak a földnek, honnan a nemesebb fajtát kiirtotta, nem tud rajta, belole

megélni, miután sorvasztó gazdasági rendszere a talajt is kizsarolja.

A zsidó vallású magyarokat, akikben oly nagy az érzékenység, annyi tudásszomj, a

becsvágy, a költészet, a zeneérzék: kérve kérem, ne azonosítsák magukat ezzel az érzéketlen,

tudatlan, ambíció nélkül való, durván materiális és mosdatlan fajjal. Ne üldözzék, ne

kárhoztassák Egánt, aki szerencsétlen és együgyu népet megmenteni iparkodik ennek a

számító, élelmes, de erkölcsi tekintetben a vadállatok nívóján álló söpredéknek a karmai

közül.

AZ URADALOM

Munkács

Vonatunk elhaladt Munkácsvár alatt s betért a Latorca völgyébe. Fényes emlékek, sötét

emlékek kelnek, ébrednek, váltakoznak a robogó kerekek forgó sietségével. Munkács

fellegváros részében Zrínyi Ilona ablakát keresi szemünk. Látni véljük a bástyát, melynek

boltívét bezúzta a Montecuccoli bombája. A bástyához bizalmasan tapad a Báthory-kápolna,

mint a fecskefészek az ereszhez.

Hormayr e várban szenvedett fogságot; Kazinczy is. A Bach-korszak rablógyilkosok

számára rendezte be Rákóczi várát. Mégiscsak csúf mesterség osztráknak lenni. Most üres a

vár. Egy kedves öreg úr mutogatja a rabcellákat, a dolgozótermeket, a fogházfelügyelo

lakását, a mosókamrákat. Aztán felvisz a fellegvárba. Hangja komollyá, mélabússá lesz.

Merengo szemei megakadnak a mély kúton, amelynek vize egykor kuruc vitézt üdített; a

szabadságfán, melyet '48-as várorség ültetett; a fülkén, hol a Zrínyi Ilona rokkája állhatott;

egy másik fülkén, hol a nagy fejedelem nyoszolyájának kellett lenni.


Az öreg úr azt a benyomást kelti, mintha részese volna mindannak a gyásznak és örömnek,

reménynek és csalódásnak, melynek emléke, e vaskos falak között meg-meglebbenti

titokzatos szárnyait. Ezen történelmi falak és bástyák közé építették a millenáris emléket. A

hegyes emlék, mely kíméletlenül felnyársalta a rajta ülo turulmadarat, 48 ezer forintba

került. Stílszeruségébol hiányzik a 48 krajcár.

Vonatunk sietve kanyarog a Latorca völgyében. Jobbról marad a beregszentmiklósi kastély.

Miként az egész vidék, úgy ez is a Rákóczi Ferenc tulajdona volt. Nincs rajta látnivaló. Az

oszi ködnek egy rengo foszlánya öleli át néhány fenyoszál magas sudarát. Mintha sóhajtás

volna a szabadságharcok vitézeinek keblébol. Ha betérsz pázsitos udvarára: szívesen kínál

meg jó szilvapálinkával az uradalom egyik erdésze. Csakhogy németül beszélj, ha azt

akarod, hogy megértse szavadat.

A JÓ FÖLDESÚR

Balról, az osbükkerdoség egyik kapuján tornyos kastélyt látsz messzirol. Új épület, melyet

Schönborn Ervin gróf omagassága építtetett. „Seine Durchlaucht. " Mert mediatizált família,

autonóm családjoggal és házasságszabályozó hatalommal. Majdnem uralkodó nemzetség. Ha

fenség volna, uralkodó volna. De csak magasság. Csak? Ez nem - csak! Ez nagyon is sok.

Jussa van a felséggel piketírozni és bármelyik foherceggel kettesben sörözni. Törvényes

leánya nem lenne morganatikus feleség, ha mindjárt Habsburghoz menne is férjhez. Ha még

léteznék a német Bund, ott ülne Frankfurtban a Churfürstök mögött, a Markgráfok mellett, a

Reichsunmitterbalgráfok elott.

Ez a kastély kétszáznegyvenezer katasztrális hold hitbizományi birtok fölött uralkodik.

Kerek számban 24 négyszög mérföld; vagyis 1350 négyszög kilométer. Ha csak magára

állana: negyvenkét kilométer volt a hossza és harminckét kilométer a szélessége. De

beleesnek a fölszabadult jobbágyközségek telkei és határai. Mintegy kétszáz község. Nem

nagyok, de kétszáz! Együtt ezekkel az enklávékkal kitesz a birtokterület legalább 40

négyszög mérföldet. Tehát nagyobb, mint Árva, Esztergom, Moson, Ugocsa, Csanád, Liptó

vármegyék külön-külön. Másfél akkora, mint Túróc megye. Alig kisebb Gyornél, vagy

Abaúj-Torontálnál. Saját megyéje területébol majdnem kétharmadot foglal le. A birtok

befolyása két választókerületre terjed ki. Beszélik, hogy Tisza alatt a végrehajtó bizottság

elnöke ilyen levelet írt a fomagasságú úrnak: Kérem, méltóztassék megjelölni, hogy kit akar

képviselonek? Ha más jelöltje nincs, hajlandó-e György Endrét-elfogadni? Ennek a nagy

úrnak tehát a házban is van két vótuma. Voltaképpen négy; mert a kormányzója és az

ügyésze szintén képviselok. A vármegyében ahányat akar.

A nagy birtok nagy áldása lehet a vidéknek; de lehet nagy átka is. Ha a muvelés belterjes; ha

emberséges a tisztikar; ha magára veszi az uradalom a cselédek, napszámosok egyházi és

iskolai terheit - egyszóval, ha érzi a tulajdonos és a kezeloség azon közkötelességek etikai

kényszerét, mely a nagybirtokkal együtt jár: akkor egy ilyen latifundium, akár hitbizományi

jellege van, akár szabad birtok, nagy jótétemény a népre.


Akinek milliói bankokban, értékpapírokban kamatoznak, az nem ismeri a jótettek igazi

örömeit. Lehetnek házi szegényei, akiket megsegít, s akiknek hálálkodása kellemes pillanatot

szerez. Tehet jelentékenyebb alapítványt és a hírlapok megcikkezik. Ez is jól esik bizonyára.

Ha gyakran ismétli Istennek tetszo kegyes adományait s ha politikailag nincs pártbélyegzés

alatt: báróvá, sot a forendiház tagjává is kinevezhetik; tagja lehet a Nemzeti Kaszinónak;

tarokkozhat miniszterekkel, generálisokkal, grófokkal; beválasztják a delegáció hadügyi

bizottságába s udvari ebédekre kap meghívót. Mi ez azon földi és mennyei gyönyöruséghez

képest, amit egy nagybirtokos élvez, ha boldog és jól szituált nép veszi körül? Tanyáról

tanyára kocsikázva, ha látja a cselédségnek vidám gyermekseregét s tudja, ezek a bazsarózsa

arcok neki köszönhetik a színt, az erot, a mosolyt.

Mindenik tanya egy jól rendezett szép kis község. A kényelmes udvarházban az ispán

családja lakik. Nagy, világos szobák, beárnyékolt tornác, díszes bokrok a lak elott. Benn

elégedett háznép. Szemben az iskola; mellette a tanító lakása. Szép sorrendben a

számbéresek, kerülok, juhászok, kanászok, csikósok, gulyások lakásai, (ennyinek

veteményes kertje, gyümölcsöse. Egész utcasora a dohánykertészeknek és megtelepült

feleseknek. Aztán a kovács, a bodnár, a kerékgyártó, az asztalos, az ács. Amott az állatorvos,

a gépész, a kasznár. Ezekhez járul a központi tanyán az orvos, a lelkész, a pénztáros, az

ellenor, az írnok, az intézo, a foerdész, a foszámvevo.

Mindenfelé a gyakornokok, a gazdaságnak ez a könnyulovassága, lótnak-futnak, lovagolnak,

parancsot visznek, táncolnak, szilajkodnak, párbajoznak, nagyokat lakmároznak, nagyokat

koplalnak, s mint a test idegszálai, a fotol a végtagokig szolgálják a vezetés egységét.

Számítsuk még ide a szeszgyár vezetojét, könyvelojét, levelezojét, szerelojét és állandó

munkásait; az erdovédoket, a kocsisokat, lovászokat, inasokat; a komornyikot, szakácsot,

kertészt, nyergest, várnagyot, huszárt, kapust, szíjgyártót és tehenészt.

Valamennyinek egészséges kerti lakása, tisztességes fizetése; valamennyivel jól bánnak;

sertése, tehene, ha valamelyiknek elkárosodik, az uradalom pótolja; betegség ha éri, az

uradalmi kórházban ápolják, gondozzák élelmezik ingyen. Lisztje, tuzifája, szalonnája,

füstölt ázalékja, teje valamennyinek van. Senki sem éhezik, senki sem fázik, senki sem

hajléktalan, senki sem elhagyatott.

Vasárnap nem dolgozik. Pacsirtaszó mellett áll munkába s fülemüledal altatja el. Napsugár,

felhojárás, mezei virág, barázdaillat veszi körül. Naponként látja, hogy miként zöldül ki a

rét, miként lesz a virágból gyümölcs, a vetésbol érett kalász. Látja a sertésnyáj szaporodását,

a báránysereg vidám játékát, a tojás titokzatos átváltozását csirkévé. És szívja a tiszta

levegot, issza a friss vizet, hallgatja a kolompot, a távoli harangszót, a tücsök énekét.

Nézi a csillagos eget, a bubájos földet, a csírázást, a termést, a rügyfakadást s aztán a

hervadást, a lombhullást, a szállingózó pókhálót, mintha az oszre vált természet fehér

hajszálakkal fonná körül a megvénült haraszt homlokát. Csoda-e, ha életének ez az

egyszerusége, öntudatlan költészete, nyugalma gondatlanságra eltölti szívét hálával gazdája

iránt, s lelkét hívo vallásosság emeli a magasságokba?

Ki tudná megmérni az életnek azt a benso gyönyöruségét, melyet a gazda érez, ha ilyen nép


veszi körül? Ez nem a jótékonyság pillanatnyi élvezete. Ez nem olyan, mint a csillogás a

fogadótermek fényében, s a lakomák dús asztala mellett. Nem olyan öröm ez, mint amilyent

a díszes fogat, a drága király, a mesés ékszer, a varázslatos palota nyújt.

A mesteri kép, a halhatatlan szobor, a remek könyv, a jó színház, ez is igazi benso gyönyört

nyújt. De az istenek nektárja csak annak jut meg e földön, aki amerre jár, s ameddig nagy

földje terjed, mindenütt, mindig elégedett, hálás, boldog népet lát. Aki tudja, hogy az a jólét,

az a tisztasága a háznak, az udvarnak és léleknek, ez a termékenysége a mezonek és

vidámsága a jól ápolt állatoknak és jól gondozott embereknek, mind, mind az o értelmének,

rendszerének, jóságának, okosságának gyümölcse.

Még egy rozmaringszálnak is örvendünk, ha mi ültettük, mi neveltük, mi ápoljuk. Ez a

miénk. Akaratunknak, munkánknak, hajlandóságunknak terméke. Nekünk köszöni létezését.

Születése tolünk függött, s hogy tovább éljen, viruljon, illatozzon - az is tolünk függ. Ebben

rejlik a kérdés titka. Éppen ezért egy festményhez, szoborhoz, kristályhoz, palotához csak

esztétikai kötelék fuz; a pillanatnyi jótéteményhez csak pillanatnyi megnyugvás. De ha

ezreket tesz boldogokká a nagybirtokos: akkor ot ahhoz a templomhoz, iskolához, tanyához,

gyümölcsöshöz, erdohöz és mezohöz és mindazokhoz, akik ott élnek, dolgoznak,

imádkoznak, valóságos lelki vérkötelék fuzi, mert annak a virulásnak, sikernek, jólétnek,

nyugalomnak, életbiztosságnak o az alkotója, tervezoje, gondozója, teremtoje, mind az övé.

Övé a kis gyermekek öröme, az anyák gondja, a férfiak munkája. Övé az a boldogság,

melyet e nép együttvéve érez, mert o hozta létre.

Ez a boldogság állandó. Tavaszi kikelet, oszi hervadás nem változtatja. Közte és birtoka

között évrol évre szaporodnak a kötelékek emlékszálai. Új ágat hajt a csemete: az emléknek

egy új szálát és az új barázda új termése és az új venyige a szoloben, a felújult zsályaillat, a

megszaporodott agancs a szarvas fején - ez mind újabb kötelék, újabb siker, újabb emlékszál.

Ebbol a sok emlékszálból bubájos hálót köt az élet, szebbet minden brüsszeli csipkénél,

drágábbat a világ minden gobelinjénél.

MIKOR A NAGYBIRTOK ÁTOK

Ellenben a nagybirtok nagy átok is lehet a népen. Mondják, hogy Schönborn Ervin gróf is

omagassága jó ember, gavallér, nagy muveltségu, vallásos. Pompás lovas, kituno vadász,

vendég szereto úr. Igényei egyszeruek, takarékosan él, edzett férfiú. Ez mind lehet.

Mondják azt is, hogy nem ismeri a viszonyokat, nem tudja, mi történik uradalmában;

sejtelme sincs arról az átoksúlyról, mellyel birtoka a népre nehezedik. Ez is lehet. Nem csak

lehet, de így is van. Mindenki informált, hogy így van. Jó szerencse, hogy a nép is így tudja.

Mert mi lenne, ha a nép is nemtudommal állana elé? Nem tudtam, hogy ez a gróf tehene,

tehát megfejtem; nem tudtam, hogy ez a gróf fája, tehát kivágtam; nem tudtam, hogy ez a

gróf rétje, tehát hazavittem a szénát. Ám ott a szolgabíró, a csendor, a bíró, ugye?

De hátha egyszerre hetvenezer rutén nem tud a tulajdonról, az erkölcsrol, a nem szabadról?

Nem tudta, hogy tilos és leüti a kerülot, el fogja a legelo barmot, feltöri a kasszát, meggyújtja

az erdot, beköltözik a kastélyba, csapra üti a hordókat, leakasztja a lancastereket és oda


céloz, ahol a szarvasbikára les a vadász? Van-e ehhez is elég szolgabíró és elég csendor? Ám

katona van elég, ugye? Helyes. De ha aztán elhúzódik a katonaság, s magukra maradnak a

kasznárok, ispánok, tiszttartók, erdészek és az uradalom többi hivatalnokai - mi lesz akkor?

Mert egy-kétszáz embert be lehet csukni. Tíz-tizenötöt felakasztani is lehet. De

hetvenezreket? S ha ez mind ellenség, mind dühös, mind fékevesztett, mind orjöngo?!

A cseh beámter Wirtschaft rossz rendszer. Két végu bot, s a nehezebbik vége a nép kezében

van. Ha megfordítja, ütése halálos. Egy nagybirtoknak termékenyíto erot kell képviselni,

nem pedig pusztító vészt. Muhelynek kell lenni, hol munkát talál a nép, nem pedig

leshelynek, ahonnan az uradalom ragadozó beámterhada a kis egzisztenciákra veti magát.

Ez a beámterhad egyáltalában nem törodött annak a kétszáz községek a sorsával, melyet az

uradalom erdorengetege körülfog. Pedig érdeklodnie kellett volna, hogy miként, mibol, mily

körülmények él az a nép?

Hiszen az embert még a nyúlsüldo is érdekli, ha kertjeink valamelyik bokrában húzódott

meg; a kis madár, ha fészket rakott sövényünkre; a malac, mely anyátlanul nyivog; a

gazdátlan eb, az eltévedt borjú: minden élolény érdekel, még ha nincs is bajban. Hát még, ha

szerencsétlen! Hát még, ha olyan nyomort szenved, mint a rutén nép! Ezen természetes érzés

alól nincsen kiváltsága az uradalmi tisztikarnak sem. Sot inkább. Hiszen az úrbéri

rendezésnél és a tagosításnál ezen uradalom osztályos fele a nép volt. Már pedig a rutén

nyomor ezzel a rendezéssel vette kezdetét.

A magyar birtokrendezési muveletnek nincs ilyen égbekiáltó példája. Ha komoly ereje volna

a jognak és ellenállhatatlan hatása az igazságnak: akkor ma vagy holnap, de mindenesetre

rövid ido alatt hivatalból visszacsinálnák ezt a rendezést. Mint minden hegyvidéken, úgy itt

is a községek a patakvölgyek mentén feküsznek. Bejártam ezen völgyeket patakról patakra,

községrol községre. Nem valamennyit, de igen sokat. Az erdo jóformán mindenütt a belso

telkekig nyúlik le. Kié az erdo? Az uradalomé. Hát ez? Az is. És amaz? Az is. Valamennyi,

mind az uradalomé.

Különös. Hiszen ezek jobbágyok voltak; felszabadultak; szántóföld, elo, erdo jutott az

osztályrészükbe. Hol hát a községhatár? Hol a föld, melyet ez a nép muvel? Túl az erdon!

Értitek? Nem az uradalmi erdo van túl a község határán, hanem a határ van túl az erdon.

Imitt-amott a hegyszakadékokban, letarolt omladékok között. Meredek oldalakon; a bércek

gerinchátán, ahol leginkább dúl a vihar, s legvészesebben ordít a farkas. Messze a községtol,

2-3 órányira, félnapi járásra, úttalan utakon, híd nélkül való árkokon, túl a hegyeken, túl a

bérceken, túl a sziklán - ott van a rutén község határa.

Az uradalmi erdo pedig itt van a község nyakán; benyúlik a templomig, a szilvafáig, a

pitvarajtóig. Szörnyu egy rendezés. Ha leszalad a borjú, a tyúk, a malac: tilalmas erdoben jár,

s nagy annak a büntetése. Ha levág a gazda egy dorongot, hogy eltörött locsét pótolja:

kihágást követett el. A hatóság kérlelhetetlen. Az uradalom keze messze elér. Ha ölében

rozsét hoz a fiú, hogy tüzet gyújtson, mert beteg anyját rázza a hideg: ez is kihágás, melyért

lakolni kell. Epret, gombát, ha szed a kislány: megfogja a kerülo, letépi fejérol a kis ruhát,

elveszi kezébol a kis korsót.


Kérdezosködtem Klenóczon, Viznyitzén és más községekben. Nem egy embert kérdeztem

ki, hanem többeket külön-külön, így kaptam azt a hihetetlen adatot, hogy aki rozsét, málnát,

epret, gombát, szedret akar az uradalmi erdoben gyujteni, annak személyre szóló bárcát kell

váltani. Az ellenorzés oly szigorú, hogy apát a fiú, testvért a testvér nem helyettesítheti.

Málnáért, eperért, szederért, gombáért egy bárca ára 100 fillér. A bárca csak egy napra

érvényes. Rozsebárca 80 fillérért kapható, de ez csak egyszeri hozatalra jogosít és csak

száraz ághulladékra és csak annyira, amennyit a hátán elbír. Budapesten olcsóbb a

tüzeloanyag, mert egy félmázsa porosz koszén ötször annyi meleget ad, mint egy hát rozse.

Van-e ennél nagyobb istentelenség?

Schönborn gróf ezt nem tudja. Pedig bizonyára megvan a számadási tételekben a málna-,

eper- és gombaszedésbol befolyó jövedelem. De ezt más szokta felülvizsgálni. A grófnak

sejtelme sincs, hogy talán éppen a füstölgo havanna eprészo kis leánykák nyomorult

keresményét rövidítette meg. Sok jót hallottam róla, úgyis mint úrról, úgyis mint emberrol.

De alkalmazottai nem kímélik sem nagyúri, sem emberi hírnevét. Ha kímélnék: más

rendszert alkalmaznának. Miként a belso telkeket, úgy a községhatárt is uradalmi erdo veszi

körül. Kilépni a községbol, vagy kilépni a határból annyi, mint belépni a hitbizomány

erdejébe. Ez a roppant erdoség kizárólag vadászati célokat szolgál.

Erdoüzem ebben a kétszázezer holdnyi rengetegben jóformán alig van. Napokig bolyongtam

négyes fogaton, lóháton, bérkocsin ezen erdoségek aljában, völgyületeiben, gerincein és

csúcsain. De alig láttam vágást; ültetést is csak egy kis területet; gozfurésztelepet egyet sem.

Itt nincs kultúra. Foerdész, erdész, erdovéd, gyakornok, kerülo, az alkalmazottaknak az a

nagy sokasága - lengyelek, morvák, csehek, németek, szlovének majdnem valamennyien -

csupán a vadászatok sikeréért léteznek. Orzik, gondozzák, élelmezik a vadat. Füvet

kaszáltatnak télire, itatóvályúkat, csorgókat, medencéket csináltatnak. Ahhoz értok a

Pürschsteigok (cserkészösvények) összes hosszát ezekben az erdoségekben kétszáz

kilométerre teszik. Ezen gyalog- és lovaglóösvények jó karbantartása is az orszemélyzet

kötelessége.

A SZUVERÉNEK

Az uradalmi erdoszemélyzet legfobb dolga a vadak nyilvántartása. A szarvasokról

törzskönyvet vezetnek. Melyik pagonyban hány van? Kivált hány bika? És egyik-másik

hányas? Ez azt jelenti, hogy hány ága van az agancsának? De ez könnyu kérdés, mert a

meglesett vad ágait hamar megszámolja a gyakorlott vadász szeme.

Nehezebb feladat meghatározni, hogy gyöngyözik-e már az agancs - ami annyit jelent, hogy

durván ripacsos-e a felülete? Mert ha nem, ha sima, ha csak jelentéktelen mélyedések és

domborodások vannak rajta, akkor értéktelen. Azt is szükség meghatározni, hogy hány

kilogrammot nyom az agancs? Ha nincs tizen felül, nem érdemes a lövésre.

Aztán van-e eroteljes és szép koronája az agancs tövének? Tulajdonképpen koszorúnak

hívhatnák, de ennek plebejus íze van. Koszorúja lehet minden muvésznek, minden költonek,

minden menyasszonynak és minden halottnak. A koszorú tehát közönséges. Vagy


dicsoséget, vagy boldogságot, vagy kegyeletet jelent, amitol a plebset sem lehet elzárni. De a

korona más. Az kiváltságot jelent. Ez a fönség szimbóluma, az uralom jele, a hatalom dísze.

És mi volna hatalmasabb és fönségesebb, mint egy tizennyolc ágas szarvasbika? És annak

minden nemzetsége, egész háreme, valamennyi utóda. Akik is uralkodnak Bereg vármegye

hegyvidékén. Akikért kihajt a rügy, megno a fu, csörgedez a patak. Akik miatt - ha a bogés

idoszaka következik, bárcával sem léphet a paraszt az erdobe, s mi is, kik a Firczák és a

Névtelen havast másztuk meg, csak úgy kaptunk engedélyt a volóci erdok átkelésére, ha a

cserkészösvényrol le nem térünk, ha sehol pihenore meg nem állunk, ha nem viszünk

fegyvert, kutyát magunkkal és szigorúan tartózkodunk a hangos beszélgetéstol.

Mert a szuverén szarvast nem szabad ám családias mulatságában zavarni. Márpedig

szuverén. A német Bund hercegségei közül igen sok igen boldog lett volna annyi földdel,

amennyiben itt a szarvas az úr. Az Ural-hegységben és a Kaukázuson innen egészen az

Atlanti-óceánig nincs is hasonló állapot. Kétszázezer hold a szarvasok számára! Ez az övék.

A fa érettük no, a fu érettük zöldül, a forrás érettük bugyog, a tisztikar érettük van.

Van-e gazdagabb ország hazánknál, mely ekkora területet képes a kultúrától, a munkától, az

embertol elvonni, s a szarvasoknak ajándékozni? De nincs is olyan gyöngyözo agancs, olyan

koronával és olyan súllyal, Beregben és Máramarosban. Még a Bakonyban sincs; még

Szlavóniában sincs. Sehol sincs, csak az Uralban és a Kaukázusban.

Ám nincs is olyan szegény, elesett, éhezo, nyomorult nép, mint itt, Bakonyban, sem

Szlavóniában, sem a Karszton, mely pedig terméketlen, sem az Uraiban, mely pedig

osvadon. Ilyen a cseh Beámter-Wirtschaft.

Hogy nyugalma, csöndje, biztos otthona legyen a szarvasnak: nem bántják az erdot. Nem

bántva az erdot, egyetlen kenyérkeresetétol zárja népet. Mert a szarvas - az valami. Egy szép

lövés: bravúr; egy agancs: dísz; egy kemény bogés: zene. Mi ehhez képest egy rutén?

Paraszt. A vadászat egyre másra két hétig tart. Megjelenik néhány Schwarzenberg, Kolowrát,

Lichtenstein. Mindenik kivonul a számára fenntartott pagonyba a maga Leibjägerével. Aztán

bevonul. Elmondják egymásnak kalandjaikat. Egyforma valamennyi. Tavaly is így volt,

tavalyelott is. Jövoben is így lesz. Semper idem. De megint csak elmondják. Weisst du?

Kolossal. Grossartig. Der Schelm. Kolossal. Der Kerl. Weisst du. Sapperlott! Hogy mindezt

elmondhassák jó havanna füstjében, sziporkázó kandalló világánál: ezért a beámterhad

hetvenezer rutént éhínségre kárhoztat.

Mert kétezer hold erdo jöhetne ott évenként állandó vágás alá. Patakokat kellene

szabályozni; vízraktárakat építeni; csúsztató vályúkat összeállítani; rönköket úsztatni;

gereblyéket csinálni az úszó fa felfogására; furészeket berendezni; méterfát vágni, fuvarozni,

hamuzsírt fozni, bányákat nyittatni, faragó muhelyeket berendezni, szerszámgyárat építeni és

így tovább mindazt megalkotni, ami az erdokultúrához tartozik és a helyi viszonyoknak

megfelel. Így aztán télen-nyáron foglalkozása, keresete, munkája, kenyere volna a népnek. A

birtok hasznot hajtana a gazdának is, a népnek is, a hazának is. Míg most ez a nagybirtok:

meddo terület az ország szempontjából és átok a népen.


Mert mint mondám, az erdo a falut, a határt körülveszi. Benyúlik a veteményes kertig, a

krumpliföldig, a kukoricásig. A rutén nem léphet az erdobe bárca nélkül. A szarvas, a

vaddisznó kilép az erdobol bárca nélkül. Hogyne! Hiszen szuverén! Tehát kilép, nagyot

nyújtózik, fölemeli koronás fejét. Körülnéz és megindul, óvatosan bújnak elo az erdobol a

többiek, a suták. Ez a hárem. Kendozve, fátyolozva egyik odaliszk sincs. Félénk

könnyuséggel lépegetnek a koronás fo után, aki nyílegyenesen, minden további tétovázás

nélkül megy neki a tengeriföldnek.

Ez egy félholdnyi kis birtokrészlet. A rutén család apraja-nagyja tíz napig dolgozik benne

osszel, míg fölkapálja. Könnyebb lenne megszántani, de igavonó barma már nincs. Az ekét

kapával pótolja. Itt így megy: visszafelé. Ahol haladnak, ott maholnap a goz sem kielégíto; a

villany leszorítja. Itt azonban a legkezdetlegesebb géprol, az ekérol is kénytelenek lemondani

és visszafejlodnek a szerszámhoz - a kapához. Tavasszal újra felkapálja a földjét a család,

mert a porhanyított talajt inkább megáldja az Isten. Aztán beleveti a tengerit. Tíz napig

élhetett volna a család ebbol a vetomagból. Mikor kiszedik a szuszékból, nem marad ott még

egérnek való sem. Mit esznek holnap? - azzal most nem törodnek. Arra a jó Istenre bízzák

ezt a kérdést, aki gondoskodik az ég madarairól.

A vetés sikerül. Megtörténik az elso kapálás, s halvány színbol haragos zöldbe megy át a

termés. Megtörténik a töltögetés is. A gabona szép széles sása úgy belepi a földet, hogy

gyönyöruség nézni. A rutén család boldog attól a reménységtol, hogy osszel majd szedés

után puliszkája lesz. Ennek a drága, féltett tengeri táblának tart a falka. Mohó étvággyal esik

neki. Hasig jár a dús vetésben. Tetszik neki az édes növény, az erdo savanyú füve és

kesernyés rügye után. A változatosság kellemes. Sokat lehever, sokat letapos. Kivált mikor

megriad valami zörejtol és gyors rohanásban gázol végig a kis táblán: akkor már úgy néz ki a

vetés, mintha jégeso pusztította volna el.

A hátralevo csutkákkal, romokkal végez a vadsertés. Mert ez is sok van. Ezt is gondozza az

uradalom. Dúvad ugyan, de ápoltatik, tenyésztetik. Az erdo tisztásain csicsókát termel az

erdészhivatal, hogy bo élelme legyen a vaddisznónak. Nyáron át a csicsókatelep be van

kerítve, hogy vad ne fogyassza el, mert az téli eleség. Tessék a vadsertés úrnak mást keresni

élelmet. Omagassága - mert ez nem szuverén, de legalább Durchlaucht -aztán ott keres, ahol

talál. Prevarikálni megy a szomszédságba. Szarvasnak, vadsertésnek szomszédja a rutén

föld. A tengeriföld, zabföld, burgonyaföld, a köles, lóhere, az alakor. Ez mind csemege. De

omagassága szeret disznólkodni. A csemegét úgy falja, mint más halandó az egyszeru

tápszert. Képe csupa csemegével jóllakni. A burgonyát kitúrja, a zabot letarolja, a lóherét

elobb lelegeli, azután kitúrja, mert ennek a gyökere is jó.

Amit írok, nem képzelodés. A vadkár ezen a vidéken valóságos isten csapás. A rután

földmuvelo inkább fél a vadtól, mint a jégveréstol Egész évi munkáját, keresményét,

reménységét igen gyakran a vadak emésztik fel. A szarvasok és vaddisznók, ezek a

szuverének és fomagasságok birtokolják az erdot, birtokolják a mezot. Kirekesztik a rutén

munkást az erdobol, ahol kenyeret kereshetne és kisajátítják a rutént a tulajdonából is, hogy

ott se jusson kenyérhez.

A nép vet; az uradalmi vad arat. A nép éhezik; az uradalmi vad lakmároz. A nép satnyul,


pusztul, elvándorol; az uradalmi vad tenyészik, szaporodik, tért foglal. A hitbizományi

uradalom területén minden képzeletet fölülmúl a vadállomány elszaporodása. A dombostelki

lelkész egyszer, hóolvadás idején egy árokban hét szarvashullát talált. Valószínuleg

hófúvásba jutottak, s a farkas rájuk csapott.

A szénaboglyákat a nép körül szokta kertelni tövissel, mert télen át, éjjelenként

szarvascsapatok látogatnak be a községbe és föleszik a takarmányt, ha hozzáférnek. De a

kertelés nem mindig használ, mert a nagy hó feltölti mellette a talajt.

A SCHÖNBERG BÁRÓK

A Schönberg báró rikai vadászkastélya alatt hegyi patak folydogál. Mialatt a társaság többi

tagja, háziak és vendégek Egánnal kilovagoltak, hogy a csolnoki fogyasztási szövetkezet

áruraktárát megnézzék és felülvizsgálják: az alatt én bandukolásra határoztam magam a

patak mentén. Mert semmi sem érdekesebb, mint egy havasi patak és annak környéke.

Ebben a morajban, az ide gördített szikladarabokban, a kidolt fák rothadékán bujálkodó

gazdag növényzetben - ebben a nedvben, párában, illatban, enyészetben és virulásban úgy

érzem, mintha magához a levéshez jutottam volna. Mintha megközelítettem volna a termo és

öldöklo természet titokzatos muhelyét. Mintha a víz zúgásában ama rejtélyes muhely

kerekeinek zakatolását hallanám. Ez a patak csak néhány száz lényésnyire és csak az imént

buggyant ki valamelyik földkatlan eldugott mélységébol, íme hogy siet, hogy fut, hogy

iramlik! Mi történt a katlan muhelyében, hogy ilyen eszeveszetten menekül onnan? Szünet

nélkül beszél, mint aki csodát látott, veszélytol szabadult, s nagy zavarában egyszerre

mindent el akar mondani. Ki érti meg? Olykor vidáman cseveg, mintha valaki könnyu

módon rászedett volna odalent. Máskor panaszos hangon sír, jajgat, mintha kedvesen,

majdnem kacérkodva, bizonyára derus emlékek igézo hatása alatt.

Az izgalmas mesét némán hallgatja a labodasereg. Levélzetét kiterjeszti, mint valami óriás

füleket. Aggályosan gázolok közte, hogy csendjét így megzavarom. A páfrányok már nem

ilyen félelmesek. Halványabb színük megenyhíti a laboda haragos zöldjét; sugár termetük

szelíd hajlása nemes ellentétben van amannak merevségével. Csipkés mivoltuk légies

könnyuséget kölcsönöz alakjuknak.

Lépten-nyomon bámulva tekint föl rám egy-egy nefelejcsbokor. E zordon helyen mit keres

ez a szelíd, megható tekintet? Csodálatos elrendezés, hogy a virág mindenütt megjelenik: a

Karszt durva kozeteiben mint ciklámen, a jéghegy oldalán mint gyopár, a havasok torkában

mint nefelejcs. A természet nem akar dísz nélkül lenni. Kendozi magát. A virág az o

szépítoszere.

A patakparti sétát kegyesen megosztotta velem a kastély nagy muveltségu, szeretetre méltó

úrnoje. O is beszélt, mondott, csevegett, miként a patak. Lágyan ütodött hozzám egy-egy

hang, mintha lepkeszárnyak érintenének. A színgazdag szárnyak finom porából néhány

porszem rajtam maradt. Azt hiszem, Mumm báróról beszélt, Németország kínai

nagykövetérol, akihez gyermekkori cimboraság szép emlékei fuzik; aztán nevelési

rendszerérol; majd a vadászatokról. Jellemezte a rutén népet. Átment keskeny pallókon

idegeskedés nélkül. Egészben véve az egyszeru, muvelt, házias német úri asszony


benyomását tette rám.

De bocsánatot kérek tole ezen a helyen. Tudom, hogy érdekes és tartalmas volt társalgása.

Azonban bármennyi szemrehányást is tettem magamnak, nem voltam képes azzal a köteles

figyelemmel hallgatni beszédét, amennyivel egy dámának mindig tartozunk. Szórakozott,

unalmas lehettem, sot azt hiszem, kissé buta is. Szemem, lelkem, figyelmem odatapadt a

patakhoz, a fához, a kohöz, az elvillanó pisztránghoz, a leselkedo vizirigóhoz. Esernyoknek

néztem az idomtalan gombákat, s számítgattam, hogy vihar idején hány menekülo méh fér el

alattuk? Csontnak néztem a sziklát, s találgattam, fáj-e nagyon a földnek, hogy azon a helyen

lemállott róla a hús? És az óriás bükkök, ugye, azok a föld hajszálai? És fönn a nagy

magasságban, amint a leáldozó nap megvilágította az alpesi legeloket - ugye, az ott

kopaszság az öreg föld koponyáján? Ez a patak is, vajon könnyuje-e a földnek, vagy

fölpattant vérerecskéje?

És mi emberek, kik és mik vagyunk rajta, ezen a nagy, hatalmas lényen? Több-e, mint az a

kis moha, mely sápadtan tapad a koszaihoz? Jobbak-e, mint az a rigó, mely elottünk röpdös

és nagyokat kurjant széles jókedvében? Bölcsebbek-e, mint a dongó, mely ma még eljött a

vadmályvához egy búcsúlátogatásra, de holnap már téli fészekbe temeti magát?

Szórakozottságomban is föltunt a sok tehénnyom és sertéstúrás a patak partján. Kerestem a

nyájat, mely ide itatóra jár. Sehol legelo, sehol marhacsapás. Végre is megkérdeztem, hogy

úttalan utakon hogy jön ide a gulya, így tudtam meg, hogy amit látok, az vaddisznó- és

szarvasnyom.

Következtetni lehet ebbol a vadboségre. Ez a vadboség a Schönborn-uradalomba ékelt

községekre nézve - ismétlem - valóságos istencsapás. A vadak elpusztítják a gyümölcsfát,

föleszik a veteményes kertet, letarolják a mezot. Fegyverengedélye a parasztnak nincs. Hiába

is volna, mert vadásznia úgy sem szabad. A vadászati jog a községek területén is az

uradalomé. Nem lehet oda nem adni. Mert közel a községekhez, mindenütt van az

uradalomnak legeloterülete. Tehenét, borját, ökrét csak ide hajthatja a nép. Más nincs. Ezt

pedig az uradalom semmi pénzért nem adja, hanem csak a községi vadászati jogért.

A vadsertés: dúvad. Miután sok kárt tesz: hatóságilag kellene föllépni és hivatalos

vadászatokat tartani. Teszik is. De hogyan? Az uradalom megkívánja, hogy az ilyen vadászat

vele elozetesen közöltessék. Ez méltányos kívánság, ugye? Igen, de ezt az elozetes közlést

arra használja fel az erdokezeloség, hogy embereivel egy nappal elobb elhajkurásztatja a

vadat a kijelölt területrol, így lesznek omagasságaik, a disznók, a hivatalos üldözés ellen

megvédelmezve. Hát a nyomorult parasztot ki védelmezi a szuverén szarvasok és fomagasságú

disznók falánksága ellen?

A csendorök igen komolyan veszik a fegyvertilalmat. Egy csabinai, vagy talán szuszkói

ember, (a falu nevét nem jegyeztem föl) tilos fegyvertartás gyanújában állott, mely

házmotozással végzodött. Ezek a házkutatások, az uradalom embereinek följelentésére

napirenden vannak. A csabinai eset annyiban különbözik a többitol, hogy fegyvert ugyan itt

sem kaptak, azonban a gazda felesége kétnapos gyermekágyban feküdt. Miután a kutatás a

padláson, ólban, házban sikertelen volt: kihúzták a szalmazsákot a beteg asszony alól, s azt

széjjelszórták abban a reménykedésben, hogy talán ott lesz a tiltott fegyver. E durva és


 embertelen zaklatás miatt életveszélyes lázakat szenvedett a szegény asszony. Ennél már

csakugyan jobb dolga van az urasági szarvastehénnek és vadkocának elles idején.

ORTÜZEK

Elso nap, hogy Szolyvára érkeztünk, néhány községet megjárva, alkonyatkor indultunk

vissza. Amint esteledett, jobbról, balról, mellettünk, fölöttünk, a hegyeken, az oldalakon és a

völgyben tüzek gyúltak ki. A táj megvilágosodott. Éktelen ostorpattogtatás, kürtszó, kiabálás

töltötte meg a levegot. A tüzek pedig mind jobban sokasodtak, mintha a csillagos égbolt egy

darabja szállott volna le.

Mi ez?

Védelem a vadak ellen.

Ezek ortüzek, ortüzei annak a kegyetlen és dúló hadjáratnak, melyet az uradalom vadjai

folytatnak az emberek ellen. Terményük egyetlen éjszakán semmivé lenne, ha nem oriznék, s

ha lármájukkal a vadat el nem riasztanák.

Elborzadtam.

- Mióta tart egy így? - kérdeztem a mellettem ülo lelkésztol. „A birtokrendezés óta. Mióta a

vadállomány elszaporodott. "

- És mikor kezdodik az orzés?

„Tavaszkor, ha szárba indult a vetés, s ha el van ültetve a burgonya és tart oszig, a

termésbetakarításig. "

- Szörnyuség! Minden éjjel?

„Minden éjjel. Odaköltözik földecskéje végére a gazda, a másikhoz a felesége, a

harmadikhoz a gyermekei, így védelmezik vagyonkájukat a szarvasoktól és a disznóktól.

Aludni nem mernek, mert egy félórai álom végpusztulást hozhat. "

Már most kérdezzétek, miért nem dolgozik ez a nép? Az erdo nem ad neki munkát, mert

kétszázezer hold erdo csak arra való, hogy benne szuverén szarvas és fomagasságú disznó

tenyésszék. A fenségek és fo-magasságok pedig nem érik be territoriális jogaikkal, hanem

idegen területeket is kizsákmányolnak. Miként dolgozzék nappal, aki éjszaka nem alszik.

Alig tudtam magamhoz térni, úgy fölháborított ez a látvány. Mikor magamhoz tértem,

eszembe jutott Taine híres muve a nagy forradalmat megelozött idorol, és szerettem volna az

uradalmi erdoüzemet azzal kezdeni, hogy egy guillotine állíttassák azon beámterek számára,

akik ezt az állapotot fenntartják, és azon hatóságok számára, amelyek ezt turik.

A KÖZIGAZGATÁS

A vadkárok ellen nincs más menedéke itt a népnek, mint az éjszakai orzés. Mert ha

megtörtént a kár: letarolt, végiggázolt, elpusztított vetéséért hol keressen kárpótlást a

kétségbeesett család? Könnyu mondani, hogy menjen panaszra. De hová, de kihez?

Azokat, kiknél hatalmat érez, mindig együtt látja. A jegyzo, a szolgabíró, a fobíró, a

járásbíró, az adótiszt, az erdész, a foerdész, az ispán, a tiszttartó egy muveltségu, egyívású,


egyszoru-boru emberek. Nem mondom, hogy rossz emberek. Akad köztük rossz is; de nem

mind az. Hanem egy társaságot élnek. Ok képezik az intelligenciát. Egymásra vannak utalva.

Együtt pajtáskodnak, együtt szánkáznak, együtt tarokkoznak, együtt keresztelnek. Német,

cseh, lengyel az udvari ember; magyar az állami, vármegyei, községi ember. De

összeszoknak. Elobb gondolatot cserélnek, azután pipát, végre lovat is.

Ezt mind látja a kárvallott. Kitol reméljen igazságot? Nem állítom, hogy nem kapna, ha

kérne. Csakhogy nem kér. Bizalmatlan. Nem is tudja, kihez forduljon oltalomért. Mert a

hatalmasok nem szoktatták oltalomhoz. Mikor hivatalos embert lát a paraszt: megvakarja a

fejét és szeretné, ha nem született volna. Mert, hogy könnyítsen az o dolgán: e miatt még

nem járt komisszió a faluban. A hivatal rendelkezik, parancsol, bírságol, büntet. Végrehajt.

Licitál. Útmunkára hajt. Adót szed. Foglal. Újoncoz. Falvainkban országszerte ebbol áll a

közhivatal ismertetojele.

Ahol középosztály van, ott a nép szerencsésebb. A középbirtok érdeke, a nagy uradalommal

és hivatallal szemben, azonos a nép érdekével. Azt az óriási urt, mely az állam hatalma és a

nép gyöngesége között tátong, a középosztály van hivatva betölteni. És azt a másik árkot,

mely a nagybirtok gazdagsága és a nép szegénysége között fennáll, szintén a középosztály

hidalja át. E két nagy távolságot a nemes ember közvetíti. Itt is megfordul, ott is megfordul.

A nagy úrral vadászik, a néppel dolgozik. Életének érintkezési pontjai vannak ezzel is, azzal

is. Ez aztán sokat kiegyenlít. A nép természetes védelmét találja föl benne. Bizalommal

fordul hozzá. Ingyen tanácsot kap tole. Sokszor segélyt is. Jó szót mindenkor. Elhagyatott

emberre nézve nagy kincs a jó szó is. Ezen a vidéken nincs középosztály. Kihez forduljon

hát a nép? Ahhoz, aki bírságolja, végrehajtja, árverezi? Honnan tudná az a világtól elzárt

nép, hogy aki büntet, az simogatni is tud? Mit reméljen attól, akinek csak kezesúlyát érezte?

Ügyvédhez menjen, pört indítson? Hol a bélyegre való, hol az eloleg? Még gondolatnak is

kétségbeejto, hogy o szembeszálljon az uradalommal. A hangya harcot kezdjen a medvével!

Kivel bizonyítja, hogy vetését szarvas legelte le, s krumpliját vadsertés túrta ki? Tanúja

nincs, o maga sem látta, hiszen ha ott lett volna, eluzte volna a vadat. Csak a pusztulás a

bizonyíték és a nyom. Ám a tehén nyoma is olyan, mint a szarvasé, s a házi sertés is úgy túr,

mint a vad. Az uradalomnak berendezett irodái vannak az ilyen pörök folytatására. A

parasztnak nincs a jó Istenen kívül senkije. Ha pöröl, vesztes lesz, költsége lesz, s az

elpusztított gabona után elúszik a tehene is.

De hát arra való a közigazgatás, hogy panaszt, pörrendszeru bizonyítást várjon, ilyen

általános, köztudomású, elementáris bajok mellett? Nincs szeme annak a szervezetnek?

Nincs szíve, hogy meg nem dobban? Nincsen szája, hogy föl nem kiált? Nincs lelkiismerete,

hogy furdalástól rettegjen? Miért nem irtják a dúvadat hatóságilag? Csakhogy ne

hipokritáskodjanak. Ne limonádét használjanak irtószerül. Ne jelölgessék ki a hajtóvadászat

területét, hogy onnan az udvari erdészek, vadászok, kerülok elore elhajkurásszák a

fomagasságú disznókat. Hanem tessék ezt a dolgot szigorúan venni, irgalmatlanul

odapuskázni, s egyszer valahára megmutatni, hogy a hivatalos Magyarország elott

értékesebb anyag az ember, mint a Schönborn-uradalom vaddisznója.

A szarvasokkal szemben pedig, miután a vadászati törvény csakugyan jobban védi oket, mint


az embert, tessék a károkat hivatalból fölvenni, a termoföldeken hivatalból ambulálni, s a

károk megtérítésére szorítani a hitbizományt. Egyszersmind tessék rákényszeríteni az

uradalmat, hogy vadaskertjét - mert hiszen csak vadaskert az olyan erdoség, melynek fo célja

a vadtenyésztés - kerítse be. Ez persze megdrágítja a vadászat mulatságát, de aki kétszázezer

holdat szánhat a vadaknak, az arra is költhet, hogy vadjai ne falják föl a szegény embernek

gabonáját.

A nagykárolyi uradalomban kilencszáz hold erdo szintén szarvastenyésztési célokat szolgál.

De ez be is van kerítve eros drótkerítéssel. Az Eszterházy-uradalom erdoje a Bakonyban

szintén körül van kertelve. Néhány nagyúr túl a Dunán évrol évre rendes, alku szerint

megállapított vadkárt fizet a községeknek. A kikötött vadkárdíj községenként két-háromezer

forint.

Ezt értem. Ez úri dolog. Megfizeti a saját mulatságát. Kedvtelésével nem sajtol könnyet a

szegény nép szemébol. De bocsánatot kérek: az már barbár és kegyetlen idotöltés, hogy

kétszáz község lakossága a vadak miatt megfosztassék tavasztól oszig az éjszakai

nyugalomtól. Hogy jut ahhoz hetvenezer ember, hogy egyetlenegy így ránehezedjék? Hogy

vagyonkájának éjjeli orzése miatt nappalra munkaképtelenné tétessék?

Néhány ortuz közel esett az országúthoz. A föllobbanó láng megvilágította a csoportot.

Hóharmatos hideg éjszakák voltak már akkor azon a vidéken. Télikabátban is fáztam.

Némelyik ortanyán csak gyermekek üldögéltek. Egy kis földhányás némileg védte a tüzet is,

az oröket is az északi széltol. Másutt néhány szál deszka. A harmadiknál egy összetákolt

lombsátor. Ott kuporogtak, dideregtek a tuz mellett. Vállukat gyapjas guba födte; különben

mezítláb volt valamennyi, kivált a gyermek és az asszonynép.

Egyik-másik tuzhelyre bögre van állítva. Krumpli fohetett benne, vagy aszalt vadalma.

Nedves, félig rothadt szalmán guggoltak, némelyik egy kövön, másik a földön.

Kimondhatatlanul szánandó volt ez a kép. Körös-körül a nagy éjszaka. Se holdvilág, se



csillagsugár. A hideg harmat átjárt mindent, a bort, az izmot, a csontot, a velot. Kuporgó

helyzetébol olykor fölkelt valamelyik; körülnézett; sípolt, vagy kürtölt, vagy ostort

csattogtatott, vagy kiabált. Ez kiáltás volt a kép legrémületesebb vonása. Egy borzasztó

akkordja volt ez a félelemnek, kimerültségnek, ínségnek. Hallatszott, hogy nem bírja tovább;

hogy tüdoje, torka, izomzata már képtelen a további erofeszítésekre.

Kinek kiáltott? A Semmiségnek, a Mindenségnek. Inkább üvöltés volt, hogy értsék meg a

vadak és szánják meg. Vagy talán hörgés, melytol lehull a teher, hogy befejezodjék az élet

kínja. Meddig hatott el ez a kiáltás? Nekem a szívemig. Ezt a kiáltást hallhatta meg Egán is,

mikor elhatározta magát, hogy életét a nép ügyének szentelje. Ez a kiáltás évek óta tart.

Mikor jut el az egész nemzet fülébe? Mikor hallja meg a hatóság is azt, amivel telve van az

éjszaka? Ezt a panaszos hangot, melytol még most is reszketek. A jajveszékelésnek ezt a

szemrehányását; ezt az irgalmatlan vádat, mely ránehezedik a földre, a csillagokra és

mindazok lelkiismeretére, akik fizetést húznak a nép adójából, hogy védjék a gyámoltalant,

istápolják a gyengét, gondozzák a közjólétet. Mikor hallják meg egyszer már az illetékes

körök ezt a szörnyu jajkiáltást?


AZ URADALOM

Egy probléma

Összegezzünk.

1. A birtokrendezésnél nem a község mellett és a község körül, a kissé termékenyebb

völgyekben kapta ki a nép a jutalékát, hanem távol a községtol. Ez a körülmény lehetetlenné

tette a helyes és okszeru földmuvelést. A szántás, trágyázás, betakarítás megnehezíttetett.

Községi csordák képzodése evvel teljesen megakadályoztatott. Közelfekvo legeloben a nép

nem részesült. Tehenet, borjút, sertést ennélfogva nem tarthatott, nem nevelhetett. Más

szavakkal megfoszttatott az állattenyésztés lehetoségétol: tehát attól az egyetlen gazdasági

ágtól, melyre a talajviszonyok a hegyvidéki népet utalják.

2. A községek az uradalom erdoségei között feküsznek. Kevés földjük muvelésén kívül

egyetlen kereseti forrásuk az erdomunka lehetne. De erdokultúrát az uradalom alig folytat.

Munkához tehát ez a nép nem jut.

3. Az erdo, mely fenntartó tényezo lehetne, ellensége a népnek, mert vadtenyésztésre

használtatik; a vad pedig vagy pótolhatatlan károkat okoz, vagy arra kényszeríti a népet,

hogy vetését éjjelenként orizze.

4. A nép nem részesül gondozásban. Középosztály, mely vezetné, védelmezné, szószólója

lehetne, nincs. A hatóság pedig mint másutt, úgy itt sem ismert népgondozási feladatokat.

Elnézte azt a kegyetlen birtokrendezést, elnézi a vadkárokat, turi a dúvadak szertelen

elszaporodását. Bürokratikus merevséggel, hidegvéru tanú a nép kétségbeesett vergodésénél.

Tiszta sor, hogy az uradalom a birtokrendezéssel elhintette a pauperizmus magvát, az

erdokultúra hiányával pedig áthághatatlan korlátokat emelt a munkakeresok részére. Ki és

mikor végezte ott a birtokrendezést, nem tudom; de azt láttam, hogy ezzel a rendezéssel

istentelen igazságtalanság követtetett el, mert összevagdalták a népjólét valamennyi

reményszálát. Ezt az istentelenséget némileg enyhítené, ha a nép állandó munkát kapna az

erdoben, s ha az uradalom idegen tisztikara nem úgy nézné a bennszülötteket, mint az angol

hódító az indus törzseket. De így bátran kimondható, hogy az uradalom megfosztotta a népet

földjének muvelési lehetoségétol, s egyszersmind elzárta a munkakeresés lehetoségétol is.

Azon a területen csodálatos és nehéz komplikációba keveredett a jogrend az életfeltétellel. A

jog biztosítja a hitbizomány részére az erdot, a legelot, a szarvast, a vadsertést. Ez a

biztosíték hetvenezer embert kárhoztat munkaképtelenségre. Hol a segítség? Szabad-e

törvényhozásilag és kormányzatilag megbolygatni a jogrendet? Másfelol, szabad-e elnézni,

hogy ilyen nagy tömeg egyetlen nagyúr vadászpassziója miatt az élet feltételeitol elzárassék?

Bizonyos igaz, hogy közérdekbol, akár vasutat vezetnek, akár vizet szabályoznak, történnek

kisajátítások. De kisajátítani egy uradalmat: olyan darázsfészek, amelybe nem tanácsos

nyúlni. Márpedig, vagy-vagy. Vagy más gazdasági rendet állít be az uradalom, vagy állami

kezelésbe kell azt venni. Mert a végcél nem a jog érdeke, hanem az ember érdeke; nem is az

egyes embernek, hanem a sokaságnak érdeke.


Egész mértékben érzem a probléma súlyát. Tudom, hogy kétélu kardot forgat, aki így beszél.

Mert azt a határt, hogy hol végzodjék az egyes joga és hol kezdodjék a sokaság érdeke - ha e

ketto szemben áll: még senki meg nem tudta vonni. Tudom, hogy ultima ratio a kisajátítás

darázsfészkébe nyúlni. A fészek alján látom elrejtve a legvégzetesebb társadalmi felfordulás

bombáit. Nem feledem el a kérdés vészes szillogizmusát. Ha ki lehet sajátítani az egyiket

alapos okok miatt: akkor ki fogják sajátítani a másikat csinált ürügyek miatt. Nehéz

aggodalmak között iram le tehát az alternatívát: vagy-vagy. Azonban leírtam. Mindenki

tudja, hogy birtokmegoszlás hazánkban egészségtelen. Igen sok az olyan törpe birtok,

amelyen a túlságos elaprózás miatt okszeru földmuvelés nem folytatható. Ezzel szemben

nagyon sok millió holdat foglalnak le a szabad és kötött latifundiumok. Ezekbol az óriás

területekbol idegen kézen is van, több, mint amennyi megengedheto. Az ilyen helyzetet

képtelenség meroben a vak sorsa bízni. Nem lehet turni, hogy ilyen nagy terület ne az embert

szolgálja, hanem a vadállományt. A földbirtok a haza testének egy része, mely nem vonhatja

ki magát a nemzeti közös vérkeringés életrendszerébol. Mihelyt idegen célokat szolgál egy

latifundium: annyi, mintha megcsonkíttatnék a haza testi épsége. A birtok egyesek tulajdona:

de az egész terület a haza tulajdona. Éppen ezért az ország szuverén jogkörébe tartozik úgy

szabályozni a földnek, mint a megélhetés os kútfejének nagy kérdéseit, hogy az ne legyen

elvonható természetes rendeltetésétol.

Miben áll ez a természetes rendeltetés? Abban, hogy kenyeret adjon a rajta levo

népességnek. Ez a kenyér nemcsak a búzában jut kifejezésre, hanem a föld minden

termékében. Nem lehet tehát megengedni, hogy nagy területek, minden gazdasági cél nélkül,

meddon heverjenek. Mi lenne, ha minden nagyúr, minden püspök, minden káptalan

egyszerre parlagon hagyná a földjét és megszüntetne minden gazdasági üzemet?

Itt értem el a problémám csúcsához. Az egyik kérdés ez: ha egyik tulajdonos kisajátíttatik,

miért ne a többi is? A másik ez: ha egyiknek szabad a birtokát haszon nélkül hevertetni,

miért ne valamennyinek? Amaz a jog kérdése. Ez a közérdek kérdése. A végso

következtetést egyik sem állja ki. De erre nincs is szükség. Mert mundus se expediet. Az élet

olyan talányokat is megold, amire az elmélet képtelen. Gondoskodva van, hogy fa ne nojön

az égig. Nem kell tartani sem valamennyinek a kisajátításától, sem valamennyinek a

meddoségétol. Amazt meggátolja az állami jogrend; emezt meggátolja a tulajdonosok

érdeke.

De a konkrét esetben: vagy-vagy. Vagy más gazdasági rendszer a Schönbornhitbizományban,

vagy állami beavatkozás. Mert egy népet sem a végpusztulásnak kitenni

nem lehet, sem arra kényszeríteni, hogy egytol egyig kivándoroljon.

Késobb látni fogjuk, hogy az uradalom nem olyan merev most, mint amilyennek látszott a

hegyvidéki akció elott. Érzéketlensége a nép iránt most már nem olyan szembeötlo.

Tisztikara kezd meghonosodni. A Munkácson lakó alkalmazottak olvadoznak belé a magyar

társaséletbe. Gyermekeik magyar nevelésben részesülnek. Egészben véve elobb-utóbb a

magyar intelligenciát fogják szaporítani. A hitbizomány nem zárkózik el a kapacitáció elott.

Összeköttetést tart fenn a kormány kirendeltségével. Meghallgatja a panaszokat s olykor

orvoslást is nyújt. Ultima ratiora tehát nincs szükség. És ebben szörnyu vád rejlik a múltakra

nézve. Látható, hogy az uradalom kezelheto lett volna.


A sorvasztó betegség évtiztedek óta tart. E nép pusztulása a birtokrendezéssel kezdodött és a

kazár uralommal fejeztetett be. Nem titkos betegség volt ez, mely elrejtozve emésztette e

szervezetet. Egész mivolta látható volt mindjárt az elso évben. Hiszen Egán meglátta egy pár

hét alatt.

Hol volt hát az állami és vármegyei alkalmazottak szeme, hogy ok is azonnal meg nem

látták? Hol volt a lelkiismeretük, hogy föl nem jajdultak? Hol volt a becsületük, hogy nem

cselekedtek? A birtokrendezés és az erdoüzem hiánya mindjárt a kezdet kezdetén

megpecsételte a nép sorsát. Tudni való volt, hogy a következés általános pauperizmus lesz.

De ki gondolt a néppel? Ki érezte meg szenvedéseit?

Volt-e csak egyetlen egy is, aki Schönborn grófot felvilágosította volna a helyzetrol? Volt-e,

aki a népmento gondolatokkal foglalkozott? Volt-e, aki fölterjesztést tett volna a

kormánynak a biztosan megjósolható nyomorról? Senki sem volt.

Hát mit csináltak? Feladatukról ugyan mit hittek? Életmódnak nézték a hivatalt és semmi

másnak? Vályúnak, mint az ökör? Igenis, az uradalmat súlyos felelosség terheli. De mit

mondjak arról a magyar tisztikarról, mely lomhán és esztelenül nézte, turte a nép rohamosan

fokozódó pusztulását? Sokan közülük immár nyugdíjba mentek, sokan a sírba szállottak. De

akár a föld felett, akár a föld alatt, érdemelnek-e nyugalmat ezek a mihasznák? Én, aki láttam

azt a nyomort, mely tétlenségük miatt bekövetkezett: íme megháborítom nyugalmukat és sárt

dobok emlékezetükre!

A KAZÁROK

Zsidó mindig volt és mindig lesz; mindenütt volt és mindenütt lesz. Ég alatt és föld színén:

nem jártam olyan vidéken, olyan országban, ahol zsidó ne lett volna. Havasok ormán,

tengerek partján, bányák mélyében - ahol munka van és munka nincs, oltalmazott helyen és

veszélyes ponton, békében és háborúban, szántóföldön és gyárban, üzletekben és

zsákhordásnál a kikötokben - mindenütt van zsidó. De kazár nincs mindenütt. Kazár név alatt

lengyelzsidót értek. Ezen általános nevet azért nem használom, mert a szerencsétlen lengyel

nemzetet kímélni akarom, hogy neve ilyen összeköttetésben szerepeljen. És nem használom

azért sem, mert a zsidó szó vallásfelekezeti fogalom. Márpedig óvakodni akarok annak a

vádnak a színétol is, mintha vallásfelekezeti szempontok vezetnének. Nem mintha joga nem

volna az írónak a hitvallás befolyása és nevelo hatása alapján ítélni meg valamely népet.

Tették ezt már igen sokan és teszik is, anélkül, hogy szükségképpen elveszítenék a tárgyi

igazság mérlegét. A kritika jogköre kiterjed minden hitágazatra. Egy nép lelki állapotát,

muvelodési folyamát, jellemét alaposan megérteni nem is lehet, ha szemügyre nem vétetik

azon befolyás, melyet rá a hitélet gyakorol.

Az egyházi szervezet idegszálait a történelmi fejlodés mindenütt beleszotte az állami

szervezetbe. Ez alól nem képeznek kivételt sem a hinduk, sem a keresztények, sem a zsidók,

sem a mohamedánok. A gondolat és a kutatás szabadságához tartozik tehát annak a

vizsgálata, hogy az egyházi szervezet idegszálai miként muködnek a családban, az iskolában,

a jogéletben, a politikai felfogásban és a közerkölcsben.


De én mégis szigorúan tartózkodom a vallási szempontoktól. Mert azt tudnám indokolni,

hogy a keresztény eszme pedagógiai hatása alatt az emberiség megjavult. De azt, hogy az

erkölcsi és fizikai tisztátalanságnak az a mélységes foka, melybe a kazárok süllyedtek, a

Mózes tanából eredne, vagy azzal bármi gyönge fonalon összekötheto volna, valójában nem

tudnám indokolni. Ellenkezoleg azt látom, hogy a jótékonysági érzület egyetlen egyház

kebelén sem melegebb, mint a Mózes egyházában; amibol méltán következtetheto, hogy a

felebaráti szeretet elmélete a zsidó egyházban is élo törvény.

Azt sem merném állítani, hogy a zsidóságnál észlelheto kozmopolitikus vonások vallási

motívumokra volnának visszavezethetok; mert hiszen a Mózes tanaiban sokkal több a

nemzeti elem, mint a keresztény tanokban.

Ami pedig a családi élet bensoségét illeti, ez a zsidóknál mintaszeru. Ez azt jelenti, hogy az

emberi közösségnek legelso, legönzetlenebb és legerkölcsösebb formációja iránt a zsidó

hitélet éppen olyan fogékony, mint a keresztény. A huség kötelékére vonatkozó botlások

individuális és faji természetuek, s egyáltalában nem jelentik az egyházi törvények lazaságát.

Ezek után nem turöm, hogy bárki is holmi vallási türelmetlenséget lásson soraimban. Éppen

ezért nem is használom a zsidó szót azon nép megnevezésénél, amelyrol írok. Még a

látszatát is kerülni óhajtom annak, mintha általánosítani akarnék. Megkülönböztetem a

kazárt, aki idegen, a zsidótól, aki magyar és nem a zsidókról írok, hanem a kazárokról.

Teszem pedig ezt a nem a szépítgetés, hanem az igazság okából. A szépítgetés úgy se

tartozik se jó, se rossz szokásaim közé.

Ezzel szemben a zsidó vallású magyaroktól megkívánom, hogy ok se általánosítsanak. A

kazárok dolgából ne csináljanak zsidókérdést. Ne védjék a bunt, ha azt vallásfelekezetük

valamelyik tagja követte el. Kancsal szemekkel ne nézzék azt az akciót, mely

bennszülötteket akar kiragadni az idegen kazárok karmaiból.

Felvidékünkre 1868-ban kezdtek a kazárok beözönleni. Azelott is szállingóztak, jöttek,

mentek, meg is telepedtek. Egy öreg kazár, aki el-vagyonosodása következtében „bárónak"

keresztelt el Zúgó község vidéke, így szólott hozzám:

„Mi is bennszülöttek vagyunk; Magyarország polgárai. Az állami védelmet mi is

megérdemeljük. "

- Mikor telepedett meg itt? - kérdezem.

„Én? Én itt születtem; apám is itt született, nagyapám is. "

- Van-e errol anyakönyvi bizonyíték?

„Az nincs. De jöjjön ki velem az úr a temetobe; ott megmutatom a sírköveket. Érnek azok

annyit, mint az írás. "

Ez a bizonyíték csakugyan eros. Aki a sírokat szólítja tanúságtételre, az már - gondolám -

össze van nove ezzel a földdel, e földnek nagy és nemes érdekeivel. A fölébredt rokonszenv

nem palástolható érzésével kérdeztem:

- Hány holdja van a haza földjébol?

„Kevés. Csak éppen annyi, amennyit kénytelen voltam átvenni bukott adósaimtól. "

- Licitáción?

„Igen. "

- Nem ingerelte semmi arra, hogy földet vásároljon, szabad kézbol?


„Mi ingerelt volna? A föld rossz üzlet. Nagy helyen kell dolgozni kis haszonért. Aztán

megköti az embert egy helyhez. Pénzemmel, kocsmámmal, boltommal oda mehetek, ahová

akarok. A földet sem kocsira nem rakhatom, sem a hátamra nem vehetem. "

- Hány ökörfogatot tart?

„Csak lovat tartok; azzal fuvarozom a szeszt és egyéb árut. "

- Azzal is szánt?

„Nem szántok, nem gazdálkodom. Földjeimet haszonbérbe és részibe adom a parasztoknak.

Nem érdemes itt a földdel kínlódni. "

A fölébredt rokonszenv elpárolgott. Beszélgetésünk németül folyt. Én törtem a nyelvet, o

rontotta. Végre magyarul szólottam hozzá.

„Nem tudok magyarul. "

- Volt-e katona?

„Abban az idoben nem vették azt olyan szigorúan. Csak a vigyázatlanokat sorozták be. "

- Hány éves?

„Hetvennégy. "

- Ötvenkét év elott éppen huszonketto volt. Akkor csak szolgált a honvédségnél?

„Nem szolgáltam. Katona csak úgy lesz az ember, ha muszáj. Mi akkor itt, a Vereckeiszorosban

mindnyájan szállítással foglalkoztunk. "

- A muszkák részére?

„Igen"

- Jó! fizették?

„Meghiszem azt! Olyen brilliáns üzleteket soha nem csináltunk. "

Nem folytattam tovább. Amit kerestem: a hazafias érzésnek legkisebb nyomát sem

fedezhettem fel. Ennek mindegy. Orosz invázió, osztrák uralom, magyar alkotmányosság -

mindegy. Lelkivilágába nincs belekapcsolódva a Haza fogalma. Három ismeretlenu

egyenletrol éppen úgy beszélhettem volna vele, mint hazaszeretetrol.

Hetvennégy évet töltött el anélkül, hogy szíve egyetlenegyszer is megdobbant volna azért a

hazáért, amelyben született, ahol élt, vagyont gyujtött, oltalmat nyert. Szakálla megnott, meg

is oszült, teste elhízott, zsebe megtelt. Gyermekeit kiházasította, unokáit fölnevelte, vidékét

kizsarolta. Fináncnak, zsandárnak, bíróságnak nem vétett. Hatósággal pörbe nem szállott.

Uzte a szeszcsempészetet, az áruuzsorát, a pénzuzsorát, a gabonauzsorát és a feles

marhauzsorát, így élt.

A többi is így él. Nem tanul, nem muvelodik, nem mosdik. Csinálja az üzletet és a

gyermeket. Esküszik hamisan. Sokszor gyújtogat. Megcsonkítja ellensége barmát.

Vádaskodik alaptalanul. Vesztegel, ahol lehet. Korrumpál mindenütt. Pénteken este gyertyát

gyújt és megfürdik a rituális lében. Hangosan imádkozik és némán csal. A földrol lenyúzza a

termoréteget, a néprol a bort. Szapora, mint a bogár. Élelmes, mint a veréb. Pusztít, mint a

patkány.

Az uradalom által elgyöngített hegyvidéki népet úgy támadta meg a kazár, mint a sötét,

félelmes és undorító légytömeg a megsebzett és elhagyatott állatot.

A BEVÁNDORLÁS


Már írtam, hogy a kazárok tömeges bevándorlása 1868-ban kezdodött. A birtokrendezés és

tagosítás akkor már be volt fejezve. Az uradalom már akkor levette volt lábáról a népet. A

légyraj, ha nem is kadaverre, de erosen megsebzett organizmusra szállhatott. Az orosz

kormányzat már akkor féktelenül nyomta a maga kazárjait. A galíciai kormányzat is

fölébredt arra a tudatra, hogy a kazárt nem vallási szektának kell tekinteni, hanem

antigazdasági elemnek. És ezen az alapon kezdte kezelni.

Ellenorzés alá vette, a kocsmát, a boltot, a hitelt, az üzérkedést. Szervezkedett társadalmilag.

Védte a parasztot az élosdiektol. Ahol csak lehetett, bojkottálta a kazárt. Közvállalatban nem

részesítette. Üzérkedésének a körmére nézett. Intézményeket alkotott a bennszülöttek

ellenállási képességének fokozására.

Oroszország tehát üldözte oket, Galícia pedig húzogatta ki a gyékényt lábaik alól. Amott

maradásuk nem volt, itt pedig életfeltételeket vontak meg tolük. Mit volt mit tenni: jobb

hazát kerestek. Kik? Akik a muszka rostából mint szemét kerültek Galíciába. Itt újra

megrostáltattak. A java ott maradt. A hulladék vándorútra kelt. Alkalmas talajnak Románia

mutatkozott és hazánk. De Románia elzárta kapuit elolük. Kivált, mióta felszabadult a török

uralom alól, oly makacsságot tudott ez irányban kifejteni, hogy elhatározásán még a berlini

kongresszus akarata is hajótörést szenvedett. Maradt bevándorlási talajnak Magyarország.

Kiváló terrénum mindazok számára, kik a szabadsággal vissza akarnak élni. Mert nálunk

minden meg van engedve, mihelyt a vétek magára öltheti a szabadság palástját. Más

népeknél a szabadság a nemzeti izmok kifejtésére szolgál. Tehát eroforrás. Nálunk a

szabadság: gyengeség. Mások okosan ragaszkodnak a szabadsághoz; mi majomszeretettel

viseltetünk iránta.

Magunkat nem féltjük semmitol. A szabadságot féltjük mindentol. Korlátot ki mert volna

emelni a bevándorlásnak? Hiszen gyér népességünk szaporodik csak, ha bejönnek. Az

uzsorát sem korlátozta akkor semmi. Vezéreink a szabadság elméletének védpajzsa alá

helyezték az uzsorát. Liberalizmusunk irtózott attól a gondolattól, hogy a forgalom

szabadságát bármily enyhe uzsoratörvénnyel meggátolja. Összefügg ezzel a felfogással,

hogy a csalás és hamisítás mai napig is csak magánvádra üldöztetik. Összefügg a

földbirtoknak közönséges áruvá minosítése és ekként való szertelen mozgósítása. Összefügg

a végrehajtásoknak és az árverezéseknek az az istentelensége, mellyel a legnagyobb érték is

potom áron csavarható ki a tulajdonos kezébol. Ehhez tartozik az a megfoghatatlan

hanyagság is, hogy a birtokminimum meghatározása, az otthon biztosítása és a váltóképesség

megszorítása érdekében egyetlen komoly lépés sem történik.

Az ilyen, liberálisnak nevezett, de voltaképpen ostoba, mert a védekezés lehetoségét

nélkülözo irányzat apróra megmuvelt talaj a kazár gazdasági rendszer számára. Hová mentek

volna hát, ha nem Magyarországba? Hiszen itt meg volt szántva, be volt vetve, el volt

boronálva számukra a termo föld. Itt csak az aratás várt reájuk. Nekimehettek bátran az

életnek, kaszával, sarlóval, akár aratógéppel is. Munkájukban nem akadályozta sem a

törvény, sem az ember. Élvezhették a szabadságot és letarolhatták a mezot minden akadály

nélkül.

Még honossági törvényünk sem volt. A zsidó emancipációt egyhangú lelkesedéssel mondta


ki a törvényhozás. Az Andrássy gróf híres szállóigéje: „az a bajunk, hogy nincs elég

zsidónk" - mindenüvé elröpült. Szánakozva néztük azokat a középkorban sínylodo helyeket,

ahol nincs zsidó. Zsidó és vasút kellett mindenkinek, hogy pezsgésbe jöjjön a forgalom.

Mivel pedig a kazár is zsidóhitu volt, ennélfogva nem törodött senki a kazár bevándorlással.

Ha pedig valamelyik „Pesti Hírnök" vagy „Magyar Állam"-féle lap aggodalmaskodni

merészelt volna: ugyancsak lett volna haddelhadd. A liberális közvélemény keményen a

fejéhez csapkodta volna a humanizmust, a jogegyenloséget, a vallástürelmet és a

civilizációnak minden értékes szavát.

Tehát jöttek. Senki sem kérdezte, honnan, miért? Mit hoztak, mibol akarnak megélni, mi a

szándékuk, mi a foglalkozásuk? De nem is használt volna az efféle kérdés semmit. Mert így

felelnek vala: jöttünk, mivel uzsoráskodni akarunk. A hatóság nem felelhette volna, hogy az

nem szabad. És jöttek. A hátukon batyuval, a kezükben hamis mérleggel, a hordójukban

mérgezett pálinkával. Jöttek azzal a kereszténygyulölettel, melyet lelkükben az orosz üldözés

megérlelt. Azzal az üzleti élelmességgel, melyet bennük a századok kifejtettek. Azzal a

felfogással, hogy másokat rászedni szabad. Másokat károsítani nem cudarság; másokat

tönkretenni nem szégyen. Jöttek tízenként, jöttek százával, jöttek ezrével.

Ezt a bevándorlást a késobb hozott honossági törvény sem meg nem akadályozta, sem nem

korlátozta. Ez a törvényünk is szaporította a magyar Corpus Jurisban az írott malasztot. Nem

léptették életbe. De mégis. Kossuth Lajossal szemben alkalmazták a törvényt, o hontalanná

lett, mivel tízévi távollét után nem jelentkezett. Mert az országgyulés nem azért hozott külön

törvényt, hogy a Kossuth érdemeit elismerje, hanem azért, hogy kirekessze ot a hazából.

A kazároknak pedig megnyitották azt a kaput, amit Kossuth Lajos elol elzártak. Az effélét

nálunk liberális politikának hívják. Hontalanná tenni Kossuthot, aki Nemzetet adott a

Honnak: hogyne volna szabadelvuség. Mégpedig a bécsi udvarnál patentírozott

szabadelvuség. Nehogy azonban az egyensúly felbomoljon, túl felol elárasztják hazánkat

kazárokkal. Kossuthtól féltették a hazát; a kazároktól nem féltették. Ennek így kellett lenni,

mert máskülönben korszakunk nem volna következetes önmagához. Kossuth egyik nagy

alkotása ugyanis abban rejlett, hogy a népet a saját lábára állította. Ez az alkotás

legkönnyebben paralizálható a nép elszegényítésével és demoralizációjával. Hadd jöjjön hát

a kazár!

De legyünk igazságosak. A kazárt sem nem hozták, sem nem édesgették ide. Magától jött.

Meggátolni ezt a bevándorlást nem próbálták. Ebbol áll a bun. Meggátolni nem is tudták

volna a rendelkezésre álló eszközökkel. Ebben van az enyhíto körülmény. A kormányok nem

népgondozást vártak a vármegyétol, hanem képviselo-liferálást. Alkalmas szerve a

vármegyének a bevándorlás meggátlására nem is igen volt. Községi elöljáróságaink, kivált a

hegyvidéki apró községekben, bizony nem képesek ilyen fontos és kényes kérdéssel

megbirkózni. A falusi bíró tudatlan és gyámoltalan is. A jegyzo... ? Mit mondjak a

jegyzorol?

Mondom a legjobbat; azt, hogy túl van terhelve adóüggyel, katonaüggyel, nyilvántartással,

kézbesítéssel, statisztikával, rubrikával és a fészkes fülemile tudná megmondani, hogy mi


mindennel. A községjegyzo mindenkinek jegyzoje, csak a községnek nem; végzi a dolgát

mindenkinek, csak éppen a községnek nem. Ez is magyar specialitás. Úgy szervezni a

hivatalt, hogy ne a hivatásával foglalkozzék. A jegyzoség a mi kormányzási rendszerünk

zsákutcája. Végeredményében minden oda folyt és ott akad meg.

Pár év óta szigorúbban veszik a-települést. A szigorúság mértéke megítélheto abból, hogy

1896 márciusában a belügyminiszter körrendeletet adott ki a lengyelzsidók bevándorlása

ügyében. Ez a körrendelet el is jutott a vármegyékhez 1897 márciusában. A körrendelet tehát

kerek egy évig utazott Budapestrol Ungig, vagy Beregig, vagy Mármarosig. Körülhajózta-e a

Földet, nem tudom. Azóta pihen az akta, mert az elrendelt véleményes jelentést azóta nem

sürgette meg a központ.

A TELEPÜLÉS

A honossági törvényben ilyen muszavak fordulnak elo: „település, települési engedély,

községi kötelék település által, községi kötelék négyévi lakás és teherviselés által honosok,

külföldiek, külföldiek nyilvántartása, hatósági eltávolítás, bejelentési kötelezettség, lakhatási

engedély. " Ezek a muszavak a hegyvidéki községek elöljáróságaira nézve arabusul voltak.

Nem ismerték a törvénynek sem a célját, sem az értelmét. Éppen ezért még csak meg sem

kísértették annak végrehajtását.

A kazár jött, a kazár ment. Úgy jön, mint aki egy nagyobb sétára indul a beszkidi emlékhez,

hogy ott meguzsonnáljon. Holmija a hátán lóg egy piszkos abroszfélében. Egyedül jön.

Családja túl marad a hegyaljában. Valamelyik kocsmárosnál. Esetleg egy üres pajtában.

Vagy az erdoszélen egy vadalma fa alatt. Megérkezik az elso kocsmához.

Ami a rómaiakra nézve a castrum volt, az a kazárra nézve a kocsma. Biztos otthon. Védvár.

Leshely. Talaj a rekognoszcírozásra. Menedék, ha a meghódítandó nép erosebb, orszem a

vidék viszonyainak kipuhatolására. Stratégiai központ, honnan a hadmuvelet kiindul. A

besétált kazár mindenek elott azon arányszámról tudakozódik, amelyben az ott levo kazárok

a bennszülöttekkel állanak. A törvényes szám 1 pro 14. Ez azt jelenti, hogy a megtámadott

népbol 14 essék egy kazárra. A megélhetésnek ez az elso feltétele. Ha a kazárok száma

meghaladja ezt az arányt, akkor az új vendég iparkodik más faluba.

Ennek a számadásnak az az alapja, hogy 14 egzisztencia után meg lehet élni, mert egyre

másra mindenkinek a keresményébol 20-20% elharácsolható. Nemcsak megélni, de

gyarapodni is lehet. Kerek számokban beszélve, ha a bennszülött 100 forintot keres egy év

alatt: ebbol a kazár ki tud szedni magának 20 forintot. Marad a keresonek 80 forintja. Ha ez a

muvelet 14 bennszülöttön esik meg: valamennyinek marad 80-80 forintja; de a kazárnak 280

forintja lesz. A kazár jövedelme tehát 200 forinttal haladja meg az egyes bennszülött

jövedelmét.

Ezzel aztán a harc sorsa el van dolve. Gazdasági harc lévén, a legfontosabb erotényezo a

pénz. De íme, a kazárnak 280 forintja van, a bennszülöttnek pedig csak 80. A csatába tehát

sokkal több katonát visz a kazár, mint az ellenfele - taktikai elonyeirol nem is beszélve. A

castrumban egyebet is megtud a sétáló. Nevezetesen, hogy milyen ember a fobíró, a


szolgabíró, a jegyzo, a járásbíró. Foként, hogy milyen a csendor. Van-e sok? De legfoként,

hogy milyen lábon áll a kocsmáros a pénzügyorséggel? Szemes-e, életre való-e a finánc,

vagy kötelességtudó?

Kielégíto válaszok után visszasétál a pajtához, vagy a vadalmafához, ahol családja

tartózkodik. A kello információra megindul a karaván, de nem együtt. A tizenkét éves

gyermek már önállóan végzi a honfoglalást. Négy-öt kilométer távolságban követik egymást

a családtagok. A határszéli forgalom élénk. Egyik kazár olyan, mint a másik. Rongyos,

piszkos, kaftános, fülhajas valamennyi. A séta tehát nem tunik föl.

A rekognoszcírozott területen elhelyezkednek. Egyik ide, másik oda. Cselédre, darabontra,

kisegítore mindig szüksége van a boltosnak és a kocsmárosnak. A legtöbb kazár vagy boltos,

vagy kocsmáros. Ezek között széled el a besétált család - cselédnek, darabontnak,

kisegítonek. Ki venné ezt észre? S ha igen: ki lásson abban veszélyt és törvénytelenséget,

hogy a söntésben egy új leányka méri az italt? „Most fogadtam föl" - felelné a gazda. Vagy

„árva gyermek, egy galíciai rokonom halt meg. " Vagy „háztuznézobe jött" - mondja a

fickóról.

Ezt el kell nézni, mert a rituális házasság ott igen gyakran fordul elo. A galíciai fiú szolgának

szegodik a bereg megyei leányos házhoz. Üzleti szellemét kipróbálják a szülok. Ha beválik:

hozzáadják a leányt, s az ifjú pár szegodményes cseléd lesz az öregeknél mindaddig, míg

saját lábukra tudnak állani. Anyakönyvvezetohöz ritkán mennek. Azt ilyen szállingózó

bevándorlást vajmi nehéz megakadályozni. Ha tömegekben jönnének, egészen más; de

egyenként jönnek. A záporeso ellen lehet védekezni; a köd ellen nem lehet.

Azonban sok vád terheli mégis a közigazgatást. A községi elöljáróság tehetetlenségéhez járul

a felsobb fokok hanyagsága. A települo köteles magát bejelenteni. Ezen kötelezettség

elmulasztása kihágást képez. Ezen kihágások száma feltuno nagy. Dacára ennek pl.

Munkácson egyetlen egy eljárás sem indíttatott a bejelentési kötelezettség elmulasztása

miatt. Értesülésem szerint ezen város polgármesterének a községi törvény 8-15. szakaszaiban

foglalt megkülönböztetésekrol halvány fogalma sincs. Ez a vád alispáni jelentésekkel is

igazolható.

A hatósági közbelépés értékét eléggé föl tünteti a következo eset. Dombostelkén beköltözött

egy kazárhoz Mayer Herschler 1899. szeptemberben. Foglalkozása nem volt. Települési

engedélyt nem kért. Vagyona sem volt. Megélhetési módját igazolni nem tudta. Ennek

következtében a községi elöljáróság 1899. novemberben kiutasította Herschlert élo szóval.

Herschler nem mozdult.

1900. januárban írásbeli végzéssel utasította ki ot a községi elöljáróság. Ezt a végzést

Herschler megföllebbezte. Az alispán helybenhagyta a község végzését júliusban kelt

határozatával. Az alispán határozata felolvastatott és megmagyaráztatott Herschlernek s

egyszersmind utasították ot, hogy hagyja el a községet. Ekkor már zugkocsmája volt

Herschlernek és adósai voltak, akik ot pártfogolták.

Herschler nem mozdult.


A község följelentést tett, hogy nem bír Herschlerrel, s kérte a hivatalos kitelepítést,

ugyancsak júliusban. Szeptember végén, mikor ott jártam, Herschler még nem volt

kitelepítve.

A dombosteleki község elöljárósága ezen esetben nélkülözi felülrol a szükséges támogatást.

Ez azonban a legritkább eset, mert egyebütt maguk az elöljárók mulasztják el

kötelességeiket. Nem tudnak a dologhoz nyúlni, de nem is igen mernek. A kazár erosebb,

mint ok. Ügyesebb is. Nagy az összeköttetése.

Husztról kiutasítottak a múlt nyáron egy kazárt. A kazár nem távozott. Azt állította, hogy

neki valamelyik faluban községi illetosége van. A rendorség letartóztatta, mint engedetlent

és elhatározta a kitoloncolást. A hatóságnak nem volt igaza. A személyre nézve tévedett. A

letartóztatott kazár csakugyan bírt illetoséggel.

Mi történt?

Hát az történt, hogy a letartóztatás után négy óra elteltével a szolgabírói hivatal távirati

rendeletet kapott a minisztériumból, hogy azt a kazárt azonnal bocsássák szabadon. Minden

becsületes ember örül, hogy az ártatlan nem szenvedett. De fölmerül az a kérdés, honnan

tudta a kormány, hogy ártatlant tartóztattak le? Hiszen a szolgabíróság tévedése nem volt

kiderítve. Vizsgálat megindítására és befejezésére teljesen hiányzott az ido.

Száz meg száz panasz érkezik távirati úton a kormányhoz. Egyet sem intéznek el vizsgálat

nélkül. Igenis történik szabadon bocsátás gyakran, ismert és befolyásos jótállásra. De ezt a

kazárt a saját illetékes hatósága sem ismerte. A szomszéd községben képtelen volt magát

igazolni. És íme Budapesten van valaki, aki ot igazolja, aki érette kezességet vállal; akinek

hitele, befolyása van a kormánynál; aki felkocsizik a várba s föllépése olyan gyorsasággal

érvényesül, hogy minden irodai formalitást félretéve, sürgönyileg intézkednek elso szavára.

Mindebben nem látom a visszaélésnek legkisebb nyomát sem, sot örülök, hogy így történt,

mert ártatlan embert szabadított ki a gyors eljárás. De eszembe jutnak mások, akik szintén

hatósági tévedések következtében szenvednek. Honnan vegyék ezek azt a befolyásos

összeköttetést, amellyel a kazár bír? Eszembe jut, hogy 1884-ben Kolozsvárt egy választási

menetet megdobáltak. Emlékezetem szerint, tizenhét, vagyonnal bíró választópolgárt csuktak

a börtönbe. Ártatlanok voltak azok is. Nem is jöttmentek voltak, mint a kazár. A gyanú nem

volt igazolva semmivel. Mégis hat álló hétig szenvedtek csirkefogók és kapcabetyárok közt.

A huszti eset, mely különben munkácsi is lehet, mert azt a jegyzetemet, amelyben név szerint

volt a kazár is, a szolgabíró is és informálóm is megjelölve, nem találom sehol - de bárhol

történt, egy ilyen eset nem marad pszichológiai következmények nélkül. Rendes viszonyok

között azt a biztos jogérzetet eredményezné, melyet a sans-souci molnárról jegyzett föl a

történelmi hagyomány. Mindenki tudja, hogy Nagy Frigyesnek alkalmatlan volt az a malom

s ráparancsolt a molnárra, hogy onnan megfelelo árért malmostól távozzék. A molnár nem

engedett. „Ki foglak innen eroszakkal telepíteni"-fenyegetodzött a király. - Nem lehet, felelt

a molnár, mert azt nem engedi meg a bíró.

A mi esetünk azonban nem a jogérzetet erosíti, hanem azt az általánosan tapasztalható

félelmet, melyet hatósági közegeink a kazárok irányában táplálnak. Azt a közhiedelmet


erosíti, hogy a kazárnak Krisztus a barátja. A kazár kivételes nép. Annak több szabad, mint

másnak. Ügyét-baját gyorsabban igazítják. Porét könnyen megnyeri. Visszaéléseit el tudja

palástolni. Ahol igaza van, ott hatalmas védelemben részesül. Ahol nincs igaza, ott a

védelem még hatalmasabb. Kazárnak lenni annyi, mint modern kiváltságokban részesülni.

Ezt a közhiedelmet erosítette meg a renden kívül való gyors eljárás.

A GEORGINA

A tudomány alaposan megfigyelte, hogy a nyubol miként lesz légy. Nem ilyen pontos a

megfigyelés arra nézve, hogy a semmibol miként : valami. Sot bölcseleti tétel, hogy ex nihilo

fit nihil. A gyakorlat rácáfol a bölcselokre.

Mikor a kazár átsétál a hegyen, akkor az o vagyona - semmi. Pár év múlva már valami.

Késobb sok lesz a valamibol. Nem mindeniknél, de néhány kazár szintén nyomorult. Nem

olyan nyomorult, miként a bennszülött, de nyomorult. Éhezik, fázik, kínlódik ez is. Majdnem

olyan szánalmas, mint az áldozata. Azonban a zöm élheto állapotban van. De kevés

gazdagszik meg. Hol kapná meggazdagodásához az életnedveket? Hiszen az az organizmus,

amelybe gyökérkarmaival fogódzóit, már ki van élve. Silány mezon silány a takarmány. Üres

kamrából nem lehet dús asztalt teríteni, százados tölgy alatt ki látott viruló tenyészetet?

Gyéren, soványán, sátán no alatta fu és virág. A cserje elvéznul és idonap elott kipusztul.

Íme, az uradalom hatalmas lombsátora elfogta a kis egzisztenciáktól a sugarat, az esocseppet,

a harmatot. A tenyészet bizony vézna, sot erotelen az örökös árnyékban. A kazár erre az

erotlen tenyészetre vetette magát.

Úgy kell a helyzetet képzelni, mint azt a vackorfát, melyet fagyöngy-parazita támadott meg.

A fagyöngy magvát évtizedek óta hullatja rá a feketerigó, a seregély és a húros madár. De

míg ép, eroteljes és egészséges a fa, addig a mag nem hajt gyökeret. A fa ellentáll. De

mihelyt taplósodni kezd a fakéreg és odvasodni a törzs: megszunik a fa ellenállási képessége,

s a fagyöngy magva megfogamzik. Így fogant meg a hegyvidéken a kazár.

A vackorfa kérge el van taplósodva. A fagyöngy magva megfogant. A törzs pusztul. Tavaszi

hajtása gyönge, idétlen, lombja sovány, ritka; virága kevés, gyümölcse silány. Minél inkább

sorvad a megtámadott fa életereje: a fagyöngy vaskos és merev és érzéketlen levélzete annál

jobban díszlik. Azonban megmarad fagyöngynek. Arra már nem nyújt elég tápot a sínylodo

vackorfa, hogy a fagyöngy önálló fává fejlodhessék. Mikor ott jártam, a korai dér már

befejezte muvét a vackorfák lombján. A halványpirosra kínzott levél már váltogatta a halál

sárga színét s a legkisebb fuvallatra tömegesen szállingózott át az enyészet világába. Éppen

ezért a fagyöngybokrok annál jobban feltuntek. Mert ezek nem vesztik színüket a dér hatása

alatt. Kiállják a legzordabb idojárást is. Télen is zöldek, merevek, érzéketlenek. Amerre csak

néztem, mindenütt láttam oket, amint baljóslatú energiával belekapaszkodnak a megtámadott

fa redvesedo ágaiba. Sokan vannak.

Munkácson a lakosság 60%-a kazár, Szolyván 25, Vereckén 42, Volócon 25 százalék. Ezek

központi helyek, ahol több alkalom nyílik a közvetítésre. Azonban a legfélreesobb zugokban

is van kazár. Az utas jóformán csak oket látja. Nemcsak azért, mivel állandó mozgósításban

élnek, hanem azért is, mivel a községek út mellett fekvo házait foglalták le maguknak. A


bennszülöttet hátrább tolták, a patakárokba, az oldalakra, a hegyekre. Elfoglalták azt a

terrénumot, ahonnan könnyebb az operáció; ahol meglátható minden járókelo, minden terhes

kocsi, minden vizsgálóbiztos.

Ha látsz a kis ablakban rozmaringot, levendulát, majoránnát: biztosra veheted, hogy ott

bennszülött lakik. De ha georgina terpeszkedik az ablak alatt, s nehézkes fejét átnyújtja a

sövényen: akkor a legtöbb esetben kazár költözködött a házba. A georginadísz többségben

van az út mellett fekvo lakások között. A sok georgina nyugtalanított. Megtévedtem volna?

Hát az is fészek, amit én barlangnak hittem? Ott is volna poézis? Ezek is szeretik a virágot?

Mert ha napraforgó volna, amit értékesíteni lehet, mint olajgyümölcsöt; vagy zsálya, amit

megvesz a gyógyszerész; vagy bármi néven nevezendo haszonpalánta. Ez esetben

megkapnám az összefüggést a növény és a termeszto között. De a léleknek melyik

láncszeme fuzi a georginához a kazár családot?

Ezzel a szóval talán meg is találtam a kérdés nyitját, íme, egy rokonszenves vonás; egy

buvös ero, egy magasztos gyöngeség. Egy finom és nemes és meleg verofény a kazár

kedélyvilág hideg és fekete éjszakájában! Ne mondjátok, hogy a család és a fajösztön azonos

fogalom. A szülok viszonya a kazároknál is tovább tart az utódok fölnevelésénél. Itt tehát

egy megragadható fonalszál mutatkozik, mellyel a kazár is elvezetheto a nemzeti muvelodés

körébe. Ez a feladat kizárólag a kazárok hitrokonaira hárul. Csak ezek ragadhatják ki oket

babonás és kegyetlen ortodoxiájuk éjszakájából. Nekünk nincs rájuk hatásunk. Sem

hatóságainknak, sem intézményeinknek, sem iskoláinknak. Ami tolünk jön, azt

ellensúlyozzák vagy a megrögzött szokások, vagy a csodarabbik. Nekünk nem hisznek. De a

zsidó vallású magyarok sokat, hitem szerint mindent tehetnének. A nemzet és a haza hálával

fogadná jó fiaitól ezt a cselekedetet.

Szervezzenek egy kultúrligát a kazárok erkölcsi és nemzeti átalakítására. Lássák el oket

felvilágosodott papokkal. Építsenek ott zsinagógákat és iskolákat. Vigyenek oda jó tanítókat.

Helyezzenek különös súlyt a lánygyermekek nevelésére. Vegyék a nyomorultakat gondozás

alá. Tanítsák meg azt a népet magyarul; ébresszenek benne hazafias érzelmest; oltsák beléjük

a hazához és a nemzethez való hu ragaszkodást. Szoktassák oket produktív munkára.

Egyszóval, tegyék oket hajlandóvá az európai kultúrnézetek és erkölcsi törvények

befogadására.

Tudom, hogy a zsidó felekezetu magyarok körében sem vékával mérik most az aranyat. Azt

is tudom, hogy ez a kultúrliga igen nagy pénzáldozatokkal járna. Azonban csak az imént

láttuk, hogy üldözött romániai hitsorsosok segítségére pár nap alatt több százezer koronát

tudnak összegyujteni. Tehát ha nincs is sok pénz, de a legszükségesebbre untig elég. Nekem

nagyon imponált a romániai zsidók megsegítése. Pedig az az áldozat a nemzetre nézve kárba

veszett. Csak annyival volt rokonszenvesebb a péterfillérnél, mert szegény emberek kapták.

De amire én kérem oket, az bezzeg nemzeti szempontból sem veszne kárba.

A kultúrliga gondolatát a georgina juttatta eszembe. Maradjunk is ég a georginánál.

Szívesebben idozöm itt, mert vigasztalásomra szólt az a benyomás, melyet ettol a virágtól

nyertem. Aki virágot ültet, virágot ápol: az nem sajnálja a termotalajt és a fáradságot tole.

Mitol? Attól, amit szépnek talál. A virágültetés altruisztikus vonás. Tehát fogékonyság a


jóra. Az a georgina arról gyozött meg, hogy a kazárt nem elpusztítani kell, hanem átalakítani.

Való igaz, hogy a szépérzék borzalmasan vaskos módon nyilatkozik meg. Mert a georgina

rút, ízléstelen, kirívó és szerfölött büdös. Nehéz, merev, visszataszító. Ha leszakítják: nem

megszárad, hanem elrothad. Emlékre nem alkalmas. Imakönyvbe rejtve, ki látott valaha

georginát? Koszorút ki tud kötni belole? Hajtfürtjei közt a no, kabátján az ifjú viselt-e valaha

georginát? Ez egy kitaszított virág. Polgárjoga nem is volt soha. Ha egy georginabokrétával

lepnéd meg a bálba lépo leányt, csúfságnak venné és kiszeretne beloled. Ha terített asztalán

dísznek használná a háziasszony: egy hétig beszélne róla a társaság, mint rosszul sikerült

kuriózumról. Mindent összevéve: a georginától hallgatag megegyezéssel tartózkodik a jó

társaság. A georgina a virágok kazárja.

Azonban a kazár asszony ezt szereti. Rossz ízlés, de ízlés. Csúf dolgot szeret, de szeret.

Életében van egy pont, melyben eltér a hasznosság elvétol. Jól vigyázzunk, mert ez

archimedesi pont. A kazár világot ezen a ponton lehet sarkaiból kiemelni és áttenni a

majoránnák, rozmaringok, levendulák és rózsák, liliomok, nefelejcsek és ibolyák világába.

KÉT NAPSZÁMOS ÉS KÉT KAZÁR

A kazár vagyontalanul vándorol be hazánkba. Mit csináljon? Mert élni csak kell. A cigány

úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy lopott. Rajtavesztvén, azt kérdezte a bíró, hogy miért

nyúl a máséhoz? „Mit csináljak, tekintetes uram - felelt a cigány - mikor minden a másé?"

A kazár nem lopással oldja meg a problémát. Ámbár, hiszen lopogat is. De ez nem

természete. Az orvgazdaságot többször gyakorolja. Ez már egy neme az üzletnek. De mint

állandó iparágat ezt sem uzi. Legáltalánosabb mestersége a közvetítés. Ezen a téren

hihetetlen rekordot ér el. Valóságos belso szenvedéllyel uzi ezt az ipart. Nincs az üzletnek

olyan képzelheto neme, amelyhez oda nem állana középso tagak. A halász és a hal között o a

háló. A hideg és a szoba között o a kályha.

Bennszülött bennszülöttel semminemu vásárt nem köthet, hogy közé ne álljon a kazár.

Tyúkot, malacot, borjút Munkácson, Huszton, Szigeten nem tud eladni a bennszülött a

közvetlen vevonek. Tehenét, ha el cárja cserélni sertéssel, szántóját kaszálóval, ökrét

lakóházzal: a kazár ott van, alkuszik, közbelép és megakaszt minden vásárt, minden cserét,

míg közvetítése el nem fogadtatik. Nem kell feledni, hogy a kazár egy minden tekintetben

elhanyagolt népet tart megszállva. Ez a nép a kazárt kikerülhetetlen végzetnek tekinti.

Közszerencsétlenségnek, mely nem elhárítható. Istencsapásnak, amit megadással fogad a

jámbor hívo.

Késobb látni fogjuk, hogy a lelkészek mino jó barátai a népnek. De a kazárok

végzetszeruségérol táplált hit megtörte a lelkészek ellenhatását. És minél nagyobb lett a

kazárok száma, annál jobban elmerültek a lelkészek a csüggedésbe. Próbálgatták a nép

önbizalmát fölébreszteni, elveszítvén a csatát: elvesztették hitüket is az iránt, hogy népüket

megmenthessék. A közvetítéseknél az üzlet tejfölét szedi le a kazár. Valósággal megvámolja

a közforgalmat. A nép egy modern tizedet fizet a kazárnak.


Frigyesfalvánál két rutént láttam dolgozni a vasúti töltésen. Megrongált talpfákat cseréltek

ki. A két napszámos mögött két kazár állott hallgatagon. Kocsink elhaladott mellettük s én

elmélázva néztem azt a színes játékot, melyet a havasok egyik csúcsán az oszi napsugár

véghez vitt. Azonban vissza-visszatekintettem a munkásokra. Nem tudom miért; hiszen nem

érdekeltek. Igaz, hogy mezítláb dolgoztak ásóval, ami annyit jelent, hogy a kemény szerszám

feltöri a talpukat; az is igaz, hogy a faluban délre harangoztak s nem láttam körülöttük

ételhordó fehérnépet, ami annyit jelent, hogy étlen dolgoznak. De mindez nem feltuno az

ínségnek ezen a vidékén.

Egyszóval, nem tudok számot adni, hogy miért tekingettem vissza mindaddig, míg a

kanyarulat el nem födte oket. Csak néztem. Amiként elnézi az ember a kóválygó madarat, ha

nagy magasságban kering. És az alaktalan bogáncskórót a hósivatagban mindaddig, míg a

szem belefárad. Rá sem gondolunk, mégis nézzük. Nincs semmi célunk vele, mégis nézzük.

Mikor aztán nem látjuk; mikor már lobog a láng a szolyvai kandallóban s utolsó cseppig

ürítettük a teáscsészét és lepihenünk és végigböngésszük a friss hírlapokat, s egy krajcáros

újságban azt is elolvastuk, hogy Egán csak parádézik négyes fogaton jár, ingyen eszi az

állam kenyerét, cézárnak képzeli magát és csodálkozunk azon, hogy milyen gyilokká

válhatik a penna elvetemült emberek kezében, s hogy a hazugságoknak mino hegyláncai

nehezednek még olyan emberre is, aki tudását, szorgalmát, jelenét és jövendojét annak a

magasztos célnak szentelte, hogy egy szerencsétlen népet megmentsen a nemzet számára:

mikor mindezen túlestünk s kioltottuk lámpánkat, akkor megint csak élonkbe kerül a két

napszámos, hivatlanul, szinte tolakodva, és látjuk kékesszürke lábszáraikat, sovány karjukat,

foldozott ingüket és lemondásteljes arcukat. És látjuk a két kazárt is a hátuk mögött,

mereven, hidegen, érzéketlenül; sötéten, mint a fátum; kérlelhetetlenül, mint a balsors.

Szobánk megtelik fantasztikus képekkel. A nép szenvedése lerajzolódik a fekete levegore; az

ortüzek mellol megérint a vészkiáltások egy-egy foszlánya. És úgy tetszik, mintha nem

talpfán dolgoznék többé az a két napszámos, hanem mintha kivonult volna valamennyi rutén,

mindenik ásóval, mindenik mezítláb, mindenik rongyosan és mintha mindenik az önsírját

ásná, hogy befeküdjék, megválni attól az élettol, amelynek ránézve semmi becse sincs.

Víziónkat még borzadályosabbá teszi, hogy a sírásók mögött ott látjuk a merev, érzéketlen,

sötét kazárokat is, és leolvassuk róluk, mint valami fekete fejfákról, a sírásó nép szomorú

drámáját. Másnap reggel, Zsdenyova felé menve, az országút és vasút keresztezodésénél

megint láttam a két napszámost. Talpfák kicserélésével veszodtek most is. Ásóval,

emelorúddal most is. Rongyosán, mezítláb most is. És ott állott mellettük a két kazár is.

Tegnap csak néztem ezt a csoportot; most már vizsgáltam. Tegnap tunodtem a kazár orizet

fölött, most már kérdezosködni kezdettem. A váltóor alaposan felvilágosított. Megtudtam,

hogy egy munkavállalat hegyvidéki procedúrája megy elottem végbe. A szakaszmérnök

elrendelte néhány talpfának a kicserélését. Ez a két kazár jelentkezett napszámosnak

nyolcvan krajcár napi bérért. A vasút megbízottja - a legközelebbi állomásfonök megbízta a

jelentkezo két kazárt a munkával. Az egész munka három napot vesz igénybe. Jut egy

kazárra 2 forint 40 krajcár.


Azonban mindkettonek van a faluban adósa. Az egyik liszt árával tartozik; a másik

készpénzzel. Nem éppen sokkal. Malacra kapta a pénzt az egyik. Jegyzetem szerint három

forintot. De már régen, május elején. A kötés szerint minden hónapban, minden forint után

egy napszámmal tartozik az adós kamat fejében. A három forint után három napszámmal.

Idáig négy hónap telt el; tehát dolgozott az adós tizenkét napot. Mindaddig dolgozni fog, míg

a tokét vissza nem fizeti. A lisztadósság ügyét nem tudtam meg ilyen körülményesen. De ha

rendes kamatot fizet, akkor hetenként egy hatost fizet egy forint után. Ez tehát olcsóbb, mint

a malacpénzadósság, mert ez csak ötszázhúsz percent.

A folyamat tehát ez: A kazár lefoglalja magának a munkát és azt ledolgoztatja a ruténnal. Ha

adós a rutén, akkor kamatban dolgozik és nem kap semmit. Ha nem adós, akkor készpénzért

dolgozik s kapja felét a munkabérnek, vagyis negyven krajcárt. A kazárnak, mint

vállalkozónak a semmittevésért szintén megjut a negyven krajcár.

Önként merül föl a kérdés, hogy miért nem kapja a rutén egyenes kézbol a munkát? Hiszen

ez így zsarolás. Az állam kifizet 80 krajcárt egy bizonyos munkamennyiségért, s aki végzi a

munkát, csak fele árát kapja meg munkájának. A kazár odaáll az állam és polgára közé

rabszolgatartónak. A rutén izzad, a kazár zsebel. Ha a végzett munka csakugyan 80 krajcárt

ért, miért nem kapja meg a munkás a munkabért levonás nélkül? Ha pedig csak 40 krajcárt

ér, miért fizet az állam nyolcvanat?

Miért?

Ebben a kérdésben rejlik a népnyomor kútfeje. Miért? Miért, hogy a kazár tudja meg és nem

a rutén, hogy talpfákat kell kicserélni? Hogy megrongált töltést kell helyreállítani; hogy

teherárut kell tovább szállítani, hogy trafikot lehet nyitni; hogy leesett a tengeri ára; hogy

drágul a kasza. Miért értesül a kazár dolgokról, melyekrol a ruténnak sejtelme sincs, holott

írni, olvasni egyik sem tud? Miért van a kazárnak összekötése a világgal, holott teljesen

elzárja magát a civilizáció behatásától?

Miért?

Azért, mert a kazár egy sok százados kereskedelmi organizmus beltagja. Nem csinálta azt a

szervezetet senki. Nincsen annak írott törvénye. Tisztikara sincs. Könyvvezetése sincs. Se

cége, se muködési területe, se alaptokéje. Csak szelleme van és hagyománya. És eredménye.

Nem vezeti senki; mégis egységesen muködik. Nem kap parancsokat, mégis

engedelmeskedik. Kinek? Az életösztönnek. Erkölcse nincs, csak szokása. Jelleme sincs,

csak tulajdonsága. Barátja sincs, csak cinkosa.

Tagjai muködnek a sivatagban, a bércek között, a falukon és a városokon. Hazája a világ

Palesztinától Munkácsig. Ökörmezotol Kairóig. Az egész organizmus arra van berendezve,

hogy észrevegye az üzleti kilátást. Más ember szagol, tapint, lát, hall, érez. Ez voltaképpen

egy dolog. Semmi egyéb, mint a külso hatások közlése az agyvelovel. Mikor tapintunk:

akkor az ujjunkkal látunk; mikor nézünk, akkor a szemünkkel tapintunk; mikor hallunk:

akkor fülünkkel tapogatjuk ki a hanghullámok minoségét és terjedelmét. Mikor szagolunk:

az orrunk nyákhártyája tapogatódzik az iránt, hogy mino íze van az illo olaj elszálló

parányainak. Mi tehát csupán a tapintás különbözo alakzataival érintkezünk a világgal. De az

életösztön hajthatatlan szüksége az évezredes bujdosásban a kazárnál egy másik érzéket is


kifejlesztett. Egy hatodikat. Az üzleti szervet. Amiként kifejtette a vándormadárnál a

földrajzi ösztönt. Azt az érzéket, hogy delejtu nélkül, éjjel-nappal el tudjon a légurben,

földrészek és tengerek fölött igazodni. Úgy a kazárban az a tulajdonság fejlodött ki, hogy

másnak a munkáját a maga hasznára tudja fordítani.

Másé a verejték; övé a siker. Másé a fáradság, övé a nyereség. Másnak munkája:

erofogyasztás; a kazár munkája: erogyujtés. A talpfacserélésnél vérét és izomzatát emészti a

rutén. A kazár pihenve nézi a munkát és szedi róla a gyümölcsöt.

Ismétlem, hogy itt egy hatodik érzék jelentkezik. A kazár ösztön lát bizonyos tüneteket,

amihez nekünk nincs szemünk. Mintha több szerve lenne mint másnak. Ránézve a világ

óriási szerencsekerék. Élete a lutriszámok állandó kombinációjából áll. Egész lénye

belemélyed a nagy szerencsekerék vizsgálatába. Különleges szervével o látja a számok

kavargását s titokzatos hipnotizálással rá tudja kényszeríteni a számjait, hogy kijöjjenek.

A PÁLINKA

A jóllakás érzése a rutén népnél alig ismert állapot. Rendes tápszere a puliszka, a zabkenyér,

a krumpli, a szilvaíz, az aszalt alma. Tej nagyon ritkán; tojás még ritkábban. Rozskenyér

csak ünnepnapon és csak a jobbmódúaknál. Bükkfakéreggel és polyvával gyakran keverik,

vagyis szaporítják a zablisztet. Zsiradék csak elvétve kerül a krumplihoz vagy paszulyhoz.

Veteményes kertet igen gyéren láttam. A káposztát, hagymát, répát pénzen veszi, ha veszi. A

tojást eladja sóért, ecetért, pálinkáért. A baromfit is eladja. Sertést csak a gazdagabb hizlal.

Megnéztem néhány háztájat. Filyó Fedornál, aki nem tartozik az elesettek közé, íme, mit

találtam: A lakás áll egy szuk pitvarból és egyetlen szobából. Együtt laknak itt: o, a felesége

- egy öreg golyvás asszony - két leánya, két veje és hét unoka. Tehát tizenhárman. A

leányok, amint látható, „fiú-leányok" voltak s odaszállott mind a két volegény. A leányok 19

éves korukban mentek férjhez.

A család birtokában van egy tehén egy „feles" üszo, két ökörtinó, öt darab kacsa, két tyúk,

egy kakóca. Ló, sertés, juh nincs. Belso telkén van hat szilvafa, két almafa, egy diófa és egy

eperfa. Múlt évi termése hetven kéve kender, egy zsák paszuly, öt véka rozs és egy boglya

széna, körülbelül harminc métermázsányi. A tengerit még nem szedték volt le; de az öreg

gazda remél harminc vékát. A zab rosszul sikerült; azt lekaszálták és föletették a tejelo

tehénnel. Tüzelofát a közhelyrol kap. összes birtoka tizenhárom kat. hold, melybol kilenc

szántó, négy kaszáló.

A piszok, rendetlenség és ínség, amit ott találtam, Zola tollára való. Annyi bizonyos, hogy

egy 13 holdas székelynek nem így néz ki a tuzhelye. Annak van mit aprítani a tálba. Hiszen

ez Háromszéken 26 köböl féréju föld! Kicsi híján kilenc köböl vetés esik egy határra. Ennyi

föld mellett a székely ökröt tart, asztagot rak, két sertést hízlal, kenyeret eszik, naponként

tyúkhúsos laskát; gyermekét papnak, tanárnak, hivatalnoknak nevelteti; jó ruhában jár,

pádimentumos házban lakik, galambbugos kapu mögött.

Tizenhárom hold föld mellett nincs indokolva az ínség. A piszok éppen fölösleges. A


rendetlenség pedig visszataszító. De hát így van. Így van a másik, a harmadik, a negyedik

háznál is. Nem mondom, hogy valamennyinél így van. De állítom, hogy földjével nem jól

bánik a rutén, rónaságra való gazdálkodási rendszert folytat. Erolteti a gabonatermesztést,

ami itt nem sikerülhet. Holott az itt-ott látható lóherés szalagok mutatják, hogy az

állattenyésztéssel szép eredmények volnának elérhetok. Leírhatnám a Tyalor János háztüzét

is. Ez takarosabb, mint a Filyóé. De a gazdasági rendszer itt is olyan hibás. A táplálkozás itt

is olyan silány. A gyermekprodukció itt is olyan nagy. E tekintetben a rutén túltesz a kazáron

is.

A rossz, erotlen és kevés táplálkozás, továbbá a zord éghajlat, a tüzifahiány, a nappali munka

és éjszakai ébrenlét az ortüzek mellett s végre a fogyatékos ruházkodás valóságos

életszükséggé teszi a pálinkát. A szörnyu találmány itt még jobban pusztít, mint a székelyek

és oláhok között. Bátran elmondható, hogy a rutén keresményének kilenctizede pálinkává

változik át. A szerencsétlen iszik, mert éhes; iszik, mert hideg van; iszik, mert nem bírja a

munkát. Végre is iszik rossz szokásból, búfelejtonek és iszik, mert a kazár könnyen adja.

Kocsmaregula ott nincs. Papíron van; a valóságban nincs. A kazár hitelez. A rutén

megrészegszik. A kazár tovább hitelez, Újabb idoben a kocsmalétszám a népességi

számarány szerint van szabva.

A meghatározott létszámon felül nem ad a pénzügyigazgatóság kocsmajogot. No hiszen!

Megesnék belé, ha a kazárnak az efféle szabály imponálna. Akinek nincs engedélye: nyit

zugkocsmát, cirkáló finánc, ha jól kinyitja a szemét, rábukkan az ilyen zugokra, nem mindig

nyitja ki a szemét. Nem is tanácsos a túlszigorúság, mert a kazár nem ismer tréfát, ha érdeke

sértve van. Aztán nem is éppen válogatottabb legényekbol áll a pénzügyorség. Egyik-másik

meg is közelítheto vagy szép szóval vagy egyébbel, Jobszty alispán úgy vélekedik, hogy a

zugkocsmák ellen csakis a megszaporított csendorség léphetne föl kello eréllyel és kello

eredménnyel.

A meglépesedett kazár, ha nincs kocsmaengedélye, nem zugkocsmát tart, hanem cukrászdát

nyit. Biz az nem úgy néz ki, mint a Kugler terme, de a cégfelirat bizonyítja, hogy cukrászat.

Tudtommal ez egy iparág. Ipart uzni csak iparhatósági engedéllyel szabad. Ezeket az

engedélyeket nem tudom, kérik-e; nem tudom, kapják-e? Csak annyit tudok, hogy azok a

nyomorult faluk el vannak árasztva cukrászdákkal. Megszunik-e a pénzügyigazgatóság

hatalma a cukrászokkal szemben? - nem tudom. Hogy a rutén nem fagylaltért, nem jégbe

hutött csokoládéért és nem is párizsi bonbonokért jár oda, azt fölösleges magyarázni.

Vörös ital, zöld ital, sárga ital - ez mind masinapálinka. Nem is drágább, mint a színtelen.

Olykor mérgesebb, néhány csöpp lúg, vagy kénsav, vagy mit tudom én, mi - de csak annyi,

hogy mérgezési tünetek ne mutatkozzanak, azonban hogy csípje a nyelvet és rágja a

gyomrot: még népszeruvé is teszi a kazárt. Jó italt mér. Ero van benne. Marja a torkot és a

bárzsingot, mintha tuzlángot nyelt volna az ember. Ez bezzeg nem sajnálja a szegény

embertol a spirituszt.

Rajtacsípni a kazárt a kocsmai kihágáson nem igen lehet. A rutén nem panaszol, sot nem is

igen tanúskodik ellene. Hiába: több nap, mint kolbász. „Mind szép ez, uram, és igaz",

mondta nekem egy beszédem után a választó; „de az úr elmegy, a szolgabíró pedig itt


marad". Le voltam cáfolva. Ha pártos és semmirekello az a szolgabíró, akkor agyon

üldözheti a választót. Nos, a kazár is ott marad. Nem az egyes kazár marad ott; mert hiszen

az egyest, ha hibázik, el is csukhatják. Hanem maga a kazár marad ott, mint antigazdasági

fogalom. A kazár, aki hitelez, mint kocsmáros, mint boltos, mint tokepénzes; a kazár, aki

munkát ad, mint vállalkozó, mint szállító, mint ügynök; a kazár, aki legelobérletet ad, mint

fobérlo. Ez marad ott!

Ezzel pedig kikötni nem tanácsos. Mert a szegény embert mégis csak o segíti meg. Nagy

uzsorára ugyan, de megsegíti. Odavesz ugyan a keresmény, a barom, a termés, a föld, a

telek. De ez nem látható elore. A semmi hitelnél mégis csak jobb az uzsora is. Orvosság

nélkül meghalt volna a beteg. A kazár adott orvosságra valót. Nagy kamatot vett; de íme, a

beteg meggyógyult. A kamatba belepusztul a család egész vagyona. De hátha - nem? Hátha

jobb termés lesz? Hátha megsegít az Isten?

Szántani megy a család kapával. Nehéz, lassú, kétségbeejto munka ez. Kivált ha nagy volt a

hó, nem fagyhatott a föld és összetapadt a hóteher súlya alatt. Ha csak megpiszkálja a

feltalajt: nyúlsaláta öli el a tengerit, mielott kikelt volna. Jó mélyen kell tehát a kapát a

szivályos földbe vágni. A levált rögöt fel kell fordítani. Aztán tovább vágni. Egész erovel,

teljes feszültséggel: reggeltol délig, déltol estig. A nap hosszú, a munka fárasztó. Aszalt

almalevet ettek reggelire puliszkával. Délire kicsírázott burgonyát fozött az asszony. Ilyen

munkához silány táplálék. Az ero fogy, az izmok lankadnak s a nap még jó magasan jár.

Ha álmodozni tudna az a kapás, akkor arról a hízó ökörrol álmodnék, amelyet vegyileg és

élettanilag kiszámított tabellák szerint táplálnak. Nyolc kiló széna, huszonöt kiló burgundi

répa, félkiló dara, két kiló törek, répaszeletek között füllesztve: ez a napi élelem egy

normális ökörnél másfél kiló hússzaporulatot jelent. Ha nem húsra dolgozunk: akkor ízzel a

táplálékkal tizennégy órai teljes munkaképességre fokoztuk az ökör erejét.

De a rutén kapás ereje pillanatonként fogy. Az o tápmennyisége nincs tabellákba szedve

fehérje- és zsírtartalom szerint. Izma és vére használódik el minden kapavágásnál. Testének

ezen nagy értékeit átadja a földiek, hogy ezt termoképessé tegye. Eközben ellankad. Ereje

fogy, miként a póknak, mikor hálót szo. A kapát már nem emeli olyan magasra és nem vágja

elég mélyen a földbe. Érzi magát a kimerülés összes tüneteit.

Egyetlen mentoszer a pálinka. Ez mintha vérré válnék és izomzattá. A leszakadt tuz újra éled

a kazánban. A gép munkaképessége néhány órára helyreáll. Ám a pálinka a kazárnál van.

Sárkány orzi a drága kincset. Hordószámra áll nála az a buvös életnedv, mely erot fokoz,

éhséget csillapít, nyomort feledtet. Micsoda gazdagság, mekkora hatalom, mino boldogság

bírni, kezelni, szagolni azt a sok pálinkát! Akkor inni belole és annyit, amikor és amennyi

tetszik! A rutén csodálattal telik el a kazár iránt. Elismeri magánál felsobb lénynek. Hogyne,

mikor annyi pálinkája van.

Tétovázva közeledik a kaszálóból az asszony a kocsmához. Csak egy litert! De máris

tartozunk, hátha nem ad? Pedig az eltartana holnap estig, s akkorra befejezodnék a kapálás

is. Talán csak mégis megszán. Milyen jó volna, ha csakugyan megszánna. Ez a vágy

rögeszmévé lesz. Mikor a küszöbhöz ér, akkor már úgy érzi, hogy az élet kockája azon a liter


pálinkán fordul meg. Hogy anélkül biztos a megsemmisülés; hogy azzal biztos a boldogulás.

És amíg töpreng, sóhajtozik, kétkedik, bízik, aggodalmaskodik és remél: azalatt mind no a

kazár az o szemében, mert hiszen tole függ most már maga az élet. Mérleggé változik át neki

az ismert világ. Egyfelol áll a pap, a fobíró, a csendor, a végrehajtó. Másfelol áll a kazár.

Lankadtan teszi kezét a kilincsre. Vajon ad-e? Óh, ha adna! De hátha nem ad?! És amint

nyílik az ajtó: azok ott a másik serpenyoben mind jobban süllyednek lefelé a küszöbig, a

pincéig, a mélységekig; ebben a serpenyoben pedig a végzet kérlelhetetlenségével emelkedik

a kazár a gerendáig, a háztetoig, a bércek fölé, a felhok fölé.

Mert a papnak van ostyája, a fobírónak van hajdúja, a csendornek van fegyvere, a

végrehajtónak van dobja. Ez mind nagy és hatalmas dolog. De valamennyinél nagyobb és

hatalmasabb a kazár, mert ennek pálinkája van. Ez a szer csak azért nem szent, mert nem a

templomban adják. A síró gyermek elalszik tole, a nyugtalan gyomor lecsillapul, a fájdalom

megenyhül, a hideglelés szunik, az ero megjön. A pálinka: életnedv.

Világos, hogy itt önszuggesztió megy végbe. Lelke át van hatva attól a meggyozodéstol,

hogy ereje, munkaképessége, tehát jövendoje és egész létezése attól a pálinkától függ, melyet

a kazár megtagadhat. Ha tehát megkapja a pálinkát: azt hiszi, mindent megkapott.

Ennélfogva hajlandó minden további fontolgatás nélkül mindenét adni azért a mindenért.

Úgy kell felfogni, hogy abban a pillanatban az o legforróbb és legmindenhatóbb vágya

teljesül. A kazár megszabadította kínzó kételyektol, kétségbeesett csüggedéstol és legszebb,

legnagyobb reményét váltotta be. Hogyne fogadná tanúk elott, hogy tartozása most már

éppen annyi, amennyit a kazár mond. És ígéri is, hogy a szolyvai vásár után megfizeti.

Kamatot is ígér, minden hatos után hetenként egy krajcárt.

Helyes! - mondja a kazár.

Áldja meg az isten! - mondja az áldozat.

A KAZÁR MUKÖDIK

Muves napokon a pálinkauzsora iparága csak alvó rügyeket fakaszt. Az elcsigázott test keres

enyhülést a kazárnál. Azonban itt csupán életszükségrol van szó. Ez sem alárendelt alkalom

ugyan, mert az életszükség elol nem térhet ki a rutén. Kiaknázható ér itt is kínálkozik tehát.

De itt legalább józan kölcsönkérovel van dolga a kazárnak. Itt tehát mégis csak határa van az

üzletnek.

Hanem a lombfakadás és virágzás vasárnapokon megy végbe. A rutén berúg: a kazár józan

marad. Most már nem az élet szüksége aknáztatik ki, hanem az élet bolondsága. A

megmunkálandó matéria itt már nem a kimerült ember, hanem az ittas ember. Aki nem az

erejét veszítette el, hanem az eszét. Ezekben a kocsmákban a számító üzérkedés keríti

hatalmába az iszákos szenvedélyt. A buta állat az élelmes ember markába dul.

A kocsma: kelepce. Az ajtó csak befelé nyílik. Bemenni könnyu; kijönni nehéz. A kazár

küldi - szóval; marasztja - tettel. Mikor küldi, akkor tanúk vannak készletben. Mert a

kihágási pörnél ezekre szükség lesz. Mikor marasztja a kezébe csúsztatott itallal, akkor

hiányoznak a rendes tanúk. Kéri, szidja, hogy menjen már. Így is nagy a kontó. Négy hét óta


egy fillért sem fizetett. Ennyi forint, ennyi krajcár. Igaz? - Igaz, - mondja bután az áldozat.

Ezt hallják a tanúk. - De maga részeg! - Nem vagyok részeg, tiltakozik az áldozat. - Ugye

részeg? - Nem részeg, felelik a tanúk. - Hát beismeri tartozását? Beismerem. Csak még egy

pohárkával! Mindezt kiszámítva, megfontolva, hidegen, óvatosan, lelkiismeretlenül végzi a

kazár. A kelepce olyan biztos, olyan mély és olyan kikerülhetetlen, mint a sírüreg. Önérzet,

vagyon, függetlenség, becsület - mind

A kocsmauzsorával szemben a hatóság tehetetlen. Egy jegyzo komolyan vette a zárórát és a

hiteltilalmat, és följelentést tett a kazár ellen. De tanúk gyanánt a kazár mellett a kifosztott

áldozatok jelentek meg, s valamennyien azt vallották, hogy a kocsmáros többször

fölszólította oket a távozásra, de ok nem mentek; iparkodott oket kituszkolni, de

ellenállottak; nem adott nekik italt, de ok eroszakkal töltöttek maguknak. A szolgabíró -

legjobb tudomása ellenére - kénytelen volt a kazárt fölmenteni s az állítólagos

rendetlenkedoket két-két forintig büntetni. A büntetéspénzt a kazár megadta nekik, így

beszélte nekem a pap, a jegyzo, a tanító.

A pénzuzsorának még kevésbé lehet hatóságilag nyakát szegni. Az adós nem panaszol. Örül,

hogy pénzt kapott. Drága pénz ugyan, de a szükség igen nagy volt. Talán belepusztult volna,

ha akkor nem kapott volna lisztre, paszulyra, sóra, ecetre valót. Mikor panaszra kerül a

dolog: akkor már ütik a dobot. Akkor már úgy felgyult a tokésített kamat, a perköltség, a

hirdetési díj, a bélyegilleték, hogy az árverésen minden elúszik. A föld, a telek, a ház -

minden. A gazda zsellére lesz a kazárnak. Hogy osei kunyhójában lakhassék, hetenként

három napszámot tesz ott, hol a kazár kívánja.

Egy nyudíjazott járásbíróról beszélik, hogy rendszeresen megidézte a rutént és tudatta vele,

hogy Gottesmann, vagy Jánkel, vagy Berkó, vagy Májtzig (a név közömbös) bepörölte ot

huszonegy forint tartozásért. A rutén beismerte, hogy adós, de csak két forinttal. A járásbíró

nem kutatta tovább, hanem hazaküldötte az alperest, hogy gondolja meg jobban a dolgot. A

rutén hazagyalogolt. Az egyik húsz kilométernyire, a másik harmincötre, már amilyen

messzire laktak a járásbírósági székhelytol. Napok múlva megint idézetet kapott a rutén.. Ez

megint megjelent és megismétlodött az elobbeni eset. És ugyanígy megismétlodött ötszörhatszor.

Mindaddig ismétlodött, míg végre vagy beleunt az alpörös a zaklatásba, vagy beteg

volt, vagy dologra ment valahová - és nem jelent meg. Ekkor aztán meghozatott a kontumác

ítélet. Az alperes elmarasztaltatott huszonegy forint tokének és járulékainak, valamint a

felmerült és felmerülendo perköltségeknek nyolc nap alatt, különbeni végrehajtás terhe

mellett való megfizetésére. Mindent összevéve, a nyomorultnak két ökre veszett belé a két

forint tartozásba.

Ez nem önálló és kivételes eset. Annál a járásbírónál ez rendszer volt. Azok, akik ezt

beszélték, becsületszavukat kötötték le arra, hogy ilyen volt a rendszer. Egy derék lelkész, ki

a népnek valódi gondviseloje, bemutatta nekem Riaskó Vaszil bukóci lakost. A szép,

világoskék szemu hetvenkét éves, teljesen megtört alak hálálkodva közeledett felém, mert

azt hitte, hogy én is a hegyvidéki akció vezérei közé tartozom. Ez a mártír tizenöt év alatt öt

forint kölcsön összeg után Jäger Hersch tokepénzesnek hatszáz forintot fizetett, amiként az

perrendszeruleg megállapíttatott, és a kölcsönösszeggel mai napig is tartozik. Mindene

odaveszett. Tehene, juha, háza, kenderföldje és szántója volt, mikor a Hersch karmai közé


került. Most semmije sincs és kegyelemkenyéren éldegél a vejénél.

A Hersch áldozatairól mesés dolgokat beszélnek. A közelebbi idoben ötvenegy uzsorapert

indítottak ellene. Ebbol negyvennégyet beszüntettek. A bizonyítás lehetetlen. A hivatalos

eskü: nem eskü. Akivel csak beszéltem, mindenki meg van gyozodve, hogy a feltuno sok

hamis esküvésnek véget vetne, ha kötelezové tennék a rituális esküt. Mert ez a polgári

fogadalom egy cseppet sem feszélyezi a kazárt. Bánja is o. Úgy sem törik bele a bicskája.

Hiszen senki sem tudja rábizonyítani, hogy hazudott. De a szertartásos eskü egészen más. A

vakbuzgó kazár mindenkit és minden idoben hajlandó megcsalni. Attól azonban óvatosan

orizkedik, hogy Jehovát szemtol-szembe megcsalja.

Laturka vidékén, közvetlenül a határszélen néhány község sertéskereskedéssel foglalkozik.

Vásárolják a sertést Galíciában és hajtják a munkácsi vásárra. Ezek nem elesett emberek, de

üzérkedésükhöz gyakran kell hitelüket igénybe venniük. A hitel egyetlen forrása a kazár. A

forrás megnyílik a paraszt elott. Meríthet belole. Merít is, mert különben életmódja szunik

meg. Ezen hitelezésnél fizet a rutén tíz forint után heteként két forintot. Ez már

hagyományos fix tétel. Majdnem törvény. Nem változik. Állandó, mint a kifli ára.

A forgalom lebonyolítása elég gyors. A sertést vagy haszonnal adja el a rutén, vagy kárral.

Ha haszna van, kifizeti tartozását s egy-két heti kamatot. Az összeg az ido rövidsége miatt

nem válik megdöbbentové. Harminc forint után egy hét alatt fizet hat forintot. Ha a vásáron

nyert tizenkettot: megtalálta a rutén is a maga számadását. Égbekiáltó uzsora ugyan, de nincs

áldozata. De ha kárral jár az üzlet; ha nyakán marad a sertés, s azt tartania kell uzsorapénzen

vett gabonával; vagy ha betegség éri a jószágot; vagy ha árán alul veszik meg; no akkor

meghúzzák a harangot a rutén összes vagyonkája fölött. Tíz forint után egy évre 104 forint.

Ez, ha jól számítok. ezernegyven százalék. Ilyen képek ismétlodnek völgyrol völgyre, faluról

falura. A pénz is a kazár kezében van, az áru is, a közvetítés is. Tehát a forgalom minden

ága, minden eszköze, minden tényezoje. És a kazár uzsoráskodik a pénzzel is, az áruval is, a

közvetítéssel is. A rutén életnek valamennyi fonalszálát a kazár tartja kezében. E kíméletlen

és szívtelen faj egész élelmességét arra koncentrálja, hogy hurkot fonjon a népélet gyönge

szálaiból, s azt a paraszt nyakába vesse.

Békességes álma legyen a Magyar Bünteto Törvénykönyv nagyeszu szerzojének a Kerepesi

temeto sírjában! Ha tudná, hogy mi folyik a Kazárföldön, nem volna álma zavartalan. Ha

éles szemeivel megfigyelte volna ezt az állapotot, nem kötötte volna gúzsba az

uzsorapereknél a bíróság kezét. Nem mondta volna ki, hogy az uzsora csak magánvádra

üldözheto. Nem vétségnek minosítette volna az uzsorát, hanem cégéres bunnek. Tudom én,

hogy cifra és kecses vesszoparipák készülnek az Elmélet jogászkodó gyáraiban. De

köszönöm én ezt a jogelvet, amelyik tönkretenni segít egy népet. Mit bánom én, ha az elv

száz szillogizmus szurokészülékén állottá is ki a próbát. Törvényt nem a princípiumok

igazolására kell hozni, hanem az élet nagy és állandó szükségleteinek kielégítésére.

Nemzetünk Szent Istvánnal belépett a keresztény civilizáció körébe. Jézus Krisztus tana

üldözi az uzsorát. A magyar bünteto törvénykönyv ide vágó része nem keresztény

világnézetbol fakadt, mert enyhén bánik az uzsorával. Akinek szíve-lelke van és

fogékonysága a tömegek nyomora iránt: utazza be a kazárok földjét s akkor majd


megkérdezem, hogy vétség-e az uzsora, vagy népirtó, szörnyu bun?

JUH ÉS ÖKÖR

Kutyát a rutén portákon nem láttam. Ez itt már fényuzés. A kutya eledelét elfogyasztja az

ember. Pedig volna orizni valója. Jóféle mezoségi kuvaszok hamarább eluznék a vadat a

vetéstol, mint az ortüzek. Juhot sem láttam. Máramarosban még van juh. Még. Vajon meddig

tart? De Beregben már nincs. A rónasági részen lehet; bizonyára van is. Talán nemes birka is

van. De a hegyvidéken már racka sincs. Egyik-másik eresz alatt osztovátamaradványokat

vettem észre. Hányódó vetélot, csörlo ládát, guzsalypálcát, orsókarikát. Roncsok a vagyoni

hajótörésbol. Mikor kérdeztem, hogy hol a többi darab, az öregasszony zokogásban tört ki.

Így nézhet a szülo meghalt gyermeke könyvének széttépett lapjaira.

Nincs juh. A Kárpát-lakónál ez a legborzasztóbb valóság. Ahol juh van, ott tej, túró, sajt,

orda, savó van. És gyapjú. Tehát élelem és ruházat. Aztán bárány. Tehát adóra való. Aztán

trágya. Tehát termékenyíto ero. Hegyvidékeinken a juh egy egész mindenség. Szerény

igényu és nagy hasznú állat. Kibírja a legzordabb idojárást. Pajtára nincs szüksége. Minden

fuszálat értékesít. Jámbor, ragaszkodó, erkölcsös. Sokszor azt hiszem, hogy talán még

vallása is van. Hiszen nincs olyan jó barátja a szegény embernek, mint a juh. Mindenét neki

adja, s vajmi keveset kér tole.

Ahol nincs juh: ott már nem a vég kezdetérol, hanem a vég legvégérol beszélhetünk. Ha

nincs juh, akkor semmi sincs. Mert a hegyvidéki ember, akár oláh, akár székely, akár tót,

legutoljára a juhától válik meg. A címeres ökröt felváltja a buta, (székely elnevezése a kurta

szarvú, apró sötétszürke kaukázusi szarvasmarhának) a butát a tehén, a tehenet a ló, a lovat a

sertés. Itt egy darab idore megáll az állati értékek lefokozásában mutatkozó vagyoni

süllyedés. Sor kerül a holt leltárra, aztán a kenderföldre, késobb a parafernumra. De a juhot

még mindig tartják. Helyes gazdasági érzéket mutat a hegyi nép, mikor legszívósabban a

juhhoz ragaszkodik.

Tíz darab juh megél nyáron két hold legelon és télen tizenkét mázsa takarmányon. Ez a

táplálék a hegyvidéken tizenhat forint kiadásnak felel meg. Ezzel szemben tíz juhnak a

hozama piaci árak szerint a gyapjú után nyolc, a bárány után tizennyolc, a túró után

harminchat, az orda után négy forint. Csakhogy a család nem viszi ám piacra ezeket a

termékeket, hanem maga fogyasztja el. Pénzt csak a bárányból csinál. Ez annyit jelent, hogy

túró van a háznál egész éven át. Orda és savó egész nyáron. A család tehát állandóan el van

látva egy fontos és egészséges tápszerrel.

Nagyobb súlyt fektetek a gyapjúra. A mosással, fésüléssel, fonással, szövéssel eltelnek az

oszi esték és a téli napok. A fehérnép nem ül dologtalanul. A szövetbol kikerül a guba, a

szokmány, a zeke, a nadrág, a szoknya, a kötény, a bocskorszíj, az ágytakaró, a pokróc, a

tarisznya. Csíkban, Gyergyóban még gyeplot is fonnak a gyapjúból. A Kárpátokban télen át

térdig éro gyapjúharisnyát visel bocskorában az asszonynép.

A gyapjú házi feldolgozása általános szokás. Fonni, szoni, varrni kivétel nélkül minden

székely és minden oláh asszony tud. Ez a házi ipar mérhetetlen gazdasági és erkölcsi kincset


rejt magában. Ezzel az asszony is családfenntartóvá válik. Kilép a negatív szerepkörébol az

alkotás terére. Nemcsak kotyvaszt, hanem termel. Nemcsak gyermeket produkál, hanem

gazdasági értékeket is. Nemcsak gondviseloje, de szaporítója a vagyonnak. Az asszony

szociális becse ezzel megkétszerezodik. A székely nemcsak ösztönbol házasodik, hanem

azért is, hogy munkaképességét emelje, s életterheit megkönnyítse.

Ruházati cikkekért a külföldre vándorló milliókat milliókkal tetézné hazánk, ha a gyapjúnak

ez a házi feldolgozása nem volna. Ahol juh nincs, ott egy nagy fontosságú közgazdasági

tényezo hiányzik. A beregi ruténnek immár nincs juha. Az az állításom, hogy a hegyvidéki

nép legkésobb válik meg a juhától, itt nem nyer igazolást. Mert a rutén az ökréhez inkább

ragaszkodik. De merem mondani, hogy ez a körülmény a rutén gazdasági ösztön

fogyatékosságát bizonyítja.

A rutén az ökrét szereti. Juhán már túladott. Tehén- és sertésállományának is megvérezte a

torkát Beér, Hersch, Low, Kahán, Májzlik, Szender, Gottesmann, Jankel. De az ökröt

körömszakadásig tartja. Az ökör az ö ambíciója. Bármilyen elcsigázott, bármilyen

csenevész, bármilyen torz: de ha ökör, akkor az mégis Csákó, Bimbó, Daru, Kajla, Vidám.

Neve van, holott juhnak, kecskének, sertésnek nincsen neve. A lónak is csak megjelölése

van: szürke, sárga, fakó, púd. Ez nem név; ez csak jelzo. Aki leírja, kis betuvel írja. De

Pajkos, Rendes, Csöndes: ez már név a talpán.

Évekig lehet róla beszélni, akár ha elkárosodott, akár ha ellicitálták. A természetérol, hogy

ilyen volt vagy olyan volt; az erejérol, hogy ennyi deszkát vitt Munkácsra, annyi pálinkát

Vereckére; jó erkölcsérol, betegségérol, mikor hideg volt a füle és nem kérodzött; aztán

felgyógyulásáról, mikor eloször harapott belé a sós vízzel meglocsolt sarjúba. Óh, ezek nagy

és szép emlékek. Boldog perceink csak akkor vannak, mikor a múltakban élünk.

Ámbár kello tiszteletben tartom ezen emlékeket, mégis kimondom, hogy szegény ember

háztartásában az ökör nem produktív állat. Nem tejel, nem borjúzik. Értéke a használatban

fogy. Több tokét köt le, mint a tehén. Munkája a jól gondozott tehénnel is elvégezheto. De a

tehén emellett táplálékot nyújt. Ahol tehén van, ott nincs éhínség. Átvinni a hegyvidéki népet

az ökörgazdaságból a tehéngazdaságba: ez az átalakulásnak kiszámíthatatlan elonyét

jelentené. Kútforrása lenne a nép izomfejlodésének és a vagyon megszaporodásának. Egán

erre törekszik.

A rutén az örökhöz ragaszkodik. Ökörkultuszt uz. Ha pogány volna, ökröt faragna halványul.

Felsobb lénynek nézné és leborulna elotte. Ha ökrét vesztette a rutén, akkor életének becsét

vesztette el. Ez a jámbor, szelíd, alázatos nép egyszerre eltelik hiúsággal, ha ökrére gondol.

Dölyföt, gogöt, felfuvalkodást, mint a székely ökörarisztokráciánál, nem vettem a ruténnél

észre. Persze nincs is olyan marhája, mint a székely ökörmágnásnak. Azokról a nagy és

hófehér és egyenletes csavarodásban nott szarvakról, a hatalmas lapockákról, a fekete

karikákkal övezett „vakisa" szemekrol, a homlokhaj göndör fürtjeirol, a fark hullámos

bojtjáról a szerény ruténnak még csak fogalma sincs. Az ökörmágnás jószága be sem férne a

rutén pajtába.

Ennélfogva dölyf, gog, nagyralátás távolról sem jut eszébe a ruténnak. Egy kis hiúság, talán


némi büszkeség is meghúzódik a lelke fenekén, s olykor fel-felcsillámlik szemében; de ennél

többet nem engedhet meg magának amiatt a kis vézna és kurta szarvú ökörke miatt. Talán a

vásáron, ha látja, hogy másnak sincs különb, s ha az áldomás egy kissé a fejébe ment,

ilyenkor, kivételesen a kevélységnek egy sugara is dereng az ábrázatán. De ez ritka

tünemény és szót sem érdemel. Ezt az ökörszerelmet a „felesmarha"-rendszerrel aknázza ki a

kazár a maga érdekében.

----- 2. rész -----


 Bartha Miklós: Kazárföldön 2. rész

A FELESMARHA

A rózsának, valamint a körte-, szilva- és almacsemetének frissen hajtott leveleit gyakran

ellepi a hamuféreg. Ez a támadás olyan tömegekben történik, hogy a levélzet

összezsugorodása és elsorvadása kikerülhetetlen. De a hamuféreg - szamár. Mikor a

megrohant levél életnedveit kiszívta: eszét, erejét, életrevalóságát elveszti. Ott marad a

haldokló levélen tétlenül. Azt hiszi, hogy azon a levélen kívül nincsen számára hely, s neki

együtt kell meghalni a pusztuló levéllel. Csakhogy a hangya nem szamár.

Tudni kell, hogy a levélnedv a hamuféreg organizmusában édes mézgává változik át, melyet

a féreg önmagából kiizzad. Ezt az izzadmányt a hangya bolondulásig szereti. Nagy utakat

tesz meg érette. Kész a csemete tövében egy másik hangya nemzetséggel miatta élethalálra

csatázni. Nekimegy a legsimább fakéregnek is. Sot, ha krétagyurukkel még simábbá teszi az

ember a kérget, akkor is nekimegy, visszahull sokszor, de újra kezdi a mászást. Szédületes

bukfencekben esik le, de az o nyaka nem törik ki. Összeszedi az ismert hangyaenergiát és

addig kapaszkodik, míg apró, finom, hegyes körmöcskéivel lépcsot váj a sima felületen.

Ezen a mikroszkopikus lépcson, miként egy Jákob-lajtorján, hatol fel a hangyakaraván a

mézgás mennyországba.

A szívós és harcias hangyasereg megérkezése a hamuféreg tömegében egyáltalában nem

okoz sem félelmet, sem megdöbbenést. A hangya nyalogatni kezdi a féreg hátát, potrohát. A

féreg turi vidáman, mert olyasmit érez, mint a cserepes malac, mikor vakarják. Mikor fogy a

mézga, akkor az okos hangya belátja, hogy voltaképpen a levél életnedve fogyott el. Ott

tehát nincs többé mit keresni, mert elkövetkezett a talajkimerülés állapota. Ez az a dönto

pillanat, mikor a hangya élelmessége egész mértékben érvényesül.

Ölébe veszi a férget. Jobban mondva fogai közé. De miután nincsenek fogai, tehát a közé a

kis harapófogó közé, mellyel oly sokszor megcsípett már mindnyájunkat. A gyöngédség, mit

a hangya ebben a dönto pillanatban kifejt, igazán mesteri. Mert a hamuféreg teste

hihetetlenül puha és lágy. Felbore nem is hártya, hanem valami leheletszeru anyag. A harmat

nem kényesebb ennél az állatkánál. Legkisebb érintésünkre szétmállik, mint a meleg földre

hulló hópehely.

De a hangya úgy tud bánni éles és hegyes csipeszével, hogy az becsületére válnék a

legkönnyebb kezu operatornek is. Csodálatos óvatossággal csipesze közé veszi a hamu

férget, fejét magasra emeli, úgy, hogy csak a négy hátulsó lábán jár és elszállítja egy másik

ágra, hol dús legelo kínálkozik. A hamuféreg boldog, mert táplálékhoz jutott; a hangya is

boldog, mert fokozott mézgatermeléssel kielégíti nyalánk természetét.


Látható ebbol, hogy a hamuféreg a hangya haszonállata; kevés híján tejelo tehene. A hangya

gondoskodik a féreg táplálékáról, s a féreg mézgát izzad a hangya számára. Egészben véve

itt egy üzleti viszony megy végbe, melyben a hangya nyer, a hamuféreg pedig nem

károsodik. Mikor nekem a felesmarha-rendszert magyarázni kezdték, azt hittem, hogy itt az

élelmes kazár az élelmes hangya szerepét viszi. Nyer az üzleten, de a rutén-féreg sem jár

rosszul.

Úgy hittem ugyanis, hogy a kazár átadja marháját a ruténnak. Ha ökörtinó: akkor a rutén

igazzá; ha tehén: akkor feji és borjúztatja. Eközben gondját viseli, élelmezi. Ha aztán

nyereséggel adják el, ami biztos, mert a tinóban no a pénz a test gyarapodásával; a tehénnek

pedig szaporulata van: akkor a nyereség fele a marhatartó ruténé, a másik fele a

marhatulajdonos kazáré.

Ha így volna: becsületes üzlet volna. Ez esetben a rutén pajtája takarékpénztár volna a kazár

tokére nézve. A kazár kamathoz jutna eladáskor és tokéjét is visszakapná. A rutén gondját és

élelmezését pedig födözné a barom munkája vagy tejhozama, s fáradozását megfizetné az

elért nyereség felerésze. De ha mélyebben tekintünk a felesmarha-rendszer fokönyvébe,

akkor ezt találjuk:

A kazár földet kínál a ruténnak felemuvelésbe. A rutén vállalná, de nincs marhája. A kazár

igavonó barmot is kínál, de csak úgy, ha a rutén a termés kétharmadát adja át neki.

Ilyenformán a rután nem feles lesz, hanem harmados. A rutén ezt is vállalja, mert valami így

is csak marad, s mert munkáját csak így értékesítheti.

Ekkor a kazár megvásárolt két ökörtinót 80 Ft-on. A baromcédulába beírat 120 Ft-ot, s ezen

az alapon átadja a tinókat a parasztnak 120 Ft-ba. A paraszt betanítja a tinókat; jármazza,

gondozza, élelmezi. A tinó no, gyarapszik, értékesedik. Kétévi tartás után elhatározza a kazár

az ökrökké fejlodött tinók eladását. Elore megegyezik egy másik böllérrel 160 forintban; aki

aztán a rutén jelenlétében 140 Ft-ot fizet az ökrökért.

Így aztán a paraszt kapja a 120 Ft fiktív vételár és 140 Ft fiktív eladási ár között való

különbség felerészét, vagyis 10 Ft-ot. A kazár pedig kapja a 80 Ft effektív vételár és a 160 Ft

effektív eladási ár között való különbséget - a parasztnak jutott 10 Ft híjával. Vagyis a kazár

kap ezen feles üzletbol 70 Ft-ot, a rutén 10 Ft-ot. A kazár befektetett 80 Ft-ot. Két év múlva

visszakapta a tokét és még 70 Ft kamatot.

Azonban az üzletnek még sok ága-boga van. A paraszt arra is kötelezi magát, hogy a

felesmarhával hetenkint egy iganapszámot tesz a kazárnak. Két év alatt 104 fuvarnap. Tehát

104 forint. A befektetett 80 forint toke után ez már 174 Ft kamat. Még itt se álljunk meg.

A dolgok megítélésénél soha se feledjük, hogy a rutén nép a saját termését márciusig

fölemészti. Ezen idotol szeptemberig, tehát fél éven át, mindig és mindenki a boltból él. A

boltos pedig a kazár, aki felesmarhát adott a ruténnek.

A felesmarha üzleti fonál. Aki felesmarhát tart, annak - bizonyos mértékig - nyílt számlája

van a kazárnál. Ez a kontó a leendo fele nyereség terhére íratik. Mikor aztán osztozkodásra



kerül a dolog: kisül, hogy a parasztnak járandó nyereség csak április végéig futja a

számlaterhet, s hogy a nem födözött négy hónapi számla legalább is 20 forint. Ahelyett tehát,

hogy tíz forint készpénzhez jutna a paraszt, ahelyett még 20 Ft tartozása van. Bátran

felteheto, hogy a számlában forgó árucikkeket 50 százalékkal forgatja a kazár. Tehát az a 30

Ft-os számla ránézve legalábbis 15 Ft hasznot jelent. Ilyenformán ezt is a 174 Ft-hoz kell

csatolni, s így a nyereség 189 Ft-ra rúg.

Egyébiránt számszeru adatokkal nem is fejezheto ki ez az üzlet. Mert a vásár elott négy

héttel a kazár megtiltja a felesmarha igázását és megköveteli a legjobb gondozást és etetést.

Ha nincs a parasztnak jó minoségu takarmánya, rákényszeríti, hogy tole vásároljon szénát,

vagy lóherét, s gyakran még darát is. A paraszt nem tiltakozik, mert hiszen terrorizálva van,

és különben is bizakodik, hogy a kövér marha után nagyobb lesz az o nyeresége is. A kazár

pedig uzsoraárban ad túl a takarmányán. Ha ezt is számításba akarjuk venni: akkor a kazár

nyeresége logaritmusok segítsége nélkül ki sem mutatható.

Aki felesmarhát tart, annak a sorsa meg van pecsételve. A felesmarha szüli a hitelt, a hitel

szüli a kontót, a kontó szüli a váltóadósságot, a váltóadósság a port, a por a végrehajtást, a

végrehajtás a legsötétebb rabszolganyomort. Ha balsorsot akarsz megelevenülve látni, menj

a ruténok közé. Ott látni fogod, hogy a Rákóczi hu kurucai s a Kossuth jó honvédei miként

lesznek földönfutó koldusokká. A termotalaj java része már kazár kézen van.

A marhalétszám pedig így oszlik meg a kazár és a bennszülött között. Volócon van a

kazárnak 226 darab, a ruténnak 122; Rosztokán a kazárnak 74, a ruténnak 10; Laturkán a

kazárnak 150, a ruténnak 61; Rákócziszálláson a kazárnak 150, a ruténnak 46; Kotilnicán a

kazárnak 70, a ruténnak 16; Veklimán a kazárnak 65, a ruténnak 16; Hanykovicán a

kazárnak 229, a ruténnak 33 db. Holott hatszor annyi rutén van, mint kazár.

Itt végzetes kisajátítási muvelet van folyamatban. Ez a nép csak azért szabadult fel a Rákócziféle

uradalomnak jobbágyi kötelékébol, hogy a kazárok igájába kerüljön. Életfonala

kétségbeejto hurok a kazárok kezében. Minden mozdulatánál kazárba ütközik ez a nép. Ha

fuvarozni akar: kazár a szállító; ha legelot akar bérelni: kazár a bérlo; ha útmunkát keres:

kazár a vállalkozó; ha kofejtésnél dolgozik: kazár a munkaközvetíto; ha pénzre van

szüksége: kazár a hitelezo; ha lisztet, dohányt, sót, bocskort, kaszát akar venni: kazár a

boltos; ha panasza van: kazár a falubíró tanácsadója.

Alsó-Vereckén, de egyebütt is, az uradalom és az állami és törvényhatósági közegek nyáron

a parasztnak 70 krajcár napszámot fizetnek és még pálinkát is adnak kétszer. Ugyanakkor a

kazár 30 krajcárt fizet. A téli napszámot alig is merem leírni. Ilyenkor a kazár egy kubik öl

tuzifa felvágásáért ad a parasztnak egy 3 krajcáros pakli dohányt. Sem többet, sem

kevesebbet. El sem hinném, ha nem komoly emberek mondták volna igen komolyan és igen

szomorúan.

BOLT- ÉS LEGELOUZSORA

Már szólottam a kocsmauzsoráról, a pénzuzsoráról és a felesmarhauzsoráról. Vessünk egy


pillantást az áru- és legelouzsorára is. Hegyvidéken a földrajzi és terepviszonyok

szükségessé teszik a falusi boltot. Élelmiszercikkeit és háziszereit, valamint ruházati cikkeit

a rutén otthon, a falujában szokta bevásárolni. A város távol van. A városi boltos nem is

hitelezne, mert nem ismeri a vásárlót. Azonban a falusi kazár apróra ismeri a község lakóit.

Tudja, kinek mennyi a földje, mennyi az adóssága, ki milyen életrevaló, ki a tunya, ki a

pontos, ki a pörlekedo, ki a jámbor. Nem vaktában hitelez tehát, hanem reális számítás

alapján. Az osztrák-magyar bank váltócenzorai nem ismerik jobban a hitelkereso

körülményeit, mint a kazár a rutént.

Mikor a kazár elkészíti adósának vagyonmérlegét, akkor nemcsak összeadási és kivonási

muveletet végez, hanem erkölcsi és pszichológiai bírálatot is. Észleli emberét, mikor az

józan, és észleli részeg állapotában is. Kitapasztalja lelkületét és indulatait akkor is, ha a

gyóntató széktol távozik, akkor is, ha a feleségével porol. Ilyenformán a kazár feltétlen ura a

helyzetnek. Akkor fojtja meg a kézre került parasztot, amikor éppen akarja.

A rutén nem kerülheti ki a kazár boltját. Kapható ott ecet, petróleum, liszt, gabona, só,

bocskor, fejkendo, tu, cérna, szekérkenocs, ostor, lánc, kapa, kasza, villa, fejsze, ásó, kötél,

bögre, cseber, korsó, vászon, fejto, kalap, fúró, furész, dohány, gyufa, pipa, mész, szappan,

gyertya, sepru, lapát, ablaküveg, ajtózár, lakat, szentkép, drótszeg, fésu, gomb, szilvaíz,

tükör. . . óh, mert a tükör éppen olyan szükséges, mint a liszt!

Végigdongtam Huszton egy hetivásárt. Azt a sátort, hol a kazár toiletteszert és piperét árult,

úgy körülrajzotta a bocskoros asszonynép, hogy alig tudtam árucikkeit szemügyre venni.

Legnagyobb kelendosége a tükörnek volt. Aztán a gyöngynek üvegbol, a gyurunek rézbol és

az éktelenül cifra faolajos kendonek. Az asszony mindenütt asszony, Párizsban is, Volócon

is. A piperénél a tápszer /táplálék, nem bébiétel (a szerk)/ sem kelendobb árucikk.

A rutén mindennapos a kazár boltjában. Ma erre van szüksége, holnap arra. A boltban ezt is

megkapja, azt is. Tehát oda megy. Oda viszi keresményét. Ha nincs keresménye, oda viszi

borét. Keresményét elszedik tole, borét pedig lenyúzzák. Bolt sok van a falu nagyságához

képest. De egyik a másiknak versenyt nem csinál. Úgy árul mindenik, mintha kartellban

volnának. A mérték is mindenikben egyformán hamis. A bolti hitel persze váltóhitellé alakul

át egy bizonyos összegen túl. A váltó pedig a rutén vagyon halálos ítélete, mely ellen nincs

föllebbezés.

Úgy kell képzelni ezeket a boltokat, mint valami szivattyútelepet, melynek csatornái és szívó

ágai benyúlnak a rutén tuzhelyébe, pajtájába, gyümölcsös kertjébe és földjébe. Ami ezeken a

helyeken fogyasztatik, az mind a bolti csatornán folydogál oda és ami termeltetik, azt mind a

bolt csövei szívják föl. Ekképp a rutén mindig a kazárnak keres. Ha eszik, ha iszik, ha

vásárol, ha elad, ha dolgozik, ha marhát nevel: mindig a kazárnak keres. A procedúra a

boltban is ugyanaz, mint a kocsmában, vagy mint a felesmarhánál. Kezdodik szép szóval,

végzodik dobbal, így lett a ruténok földje a kazárok földjévé.

*

A legelouzsora egy húron pendül a többi uzsorával. A birtokrendezéssel elkövették azt a

bunt, hogy a nép által századok óta használt legeloket belemérték az uradalomba. A rutén


közbirtokosságnak jutott legelo vagy hozzáférhetetlen helyen van, vagy igen kevés. Saját

legelojükön még azt a silány állattenyésztést sem uzhetik, amely ott látható. Hegyvidéki

népnél a legelo életszükséglet. A mostoha talajon kevés gomba terem. Ez a hiány csak

marhatenyésztéssel pótolható. Márpedig legelo nélkül nem képzelheto marhatenyésztés.

Az uradalomnak sok jó legeloje van, részint az erdok között, részint az erdoségek fölött,

részint az alpesi zónában. De az uradalom idegen tisztjei nem folytatnak állattenyésztést. A

legelo tehát bérbe adatik. Azonban nem a parasztnak adják a beámterek bérbe, hanem a

kazárnak. Miért? Úgy hiszem, kényelmi szempontokból. Könnyebb, gyorsabb, egyszerubb

az üzlet egy kazárral, mint harminc ruténnal; vagy húsz kazárral, mint hatszáz ruténnal.

Az uradalom legeloterülete mintegy harmincezer hold. Ha ezt a parasztság mint olcsó

bérletet megkaphatná: a néppusztulás egyik kútfeje be volna dugva. De a paraszt nem kap

bérletet az uradalomtól. A tiszt urak unják a sok veszodséget. Annyi emberrel alkudozni,

egyezségre lépni tenger fáradság. Ellenorzésnél, pénzbeszedésnél megnehezíttetnék a

könyvvezetés, a pénztárkezelés, az elszámolás. Sokkal egyszerubb a kazárnak adni bérletet,

aki száz holdakra reflektál, mint a parasztnak, aki csak 2-3 holdat venne ki.

Lehetne ugyan figyelmeztetni a népet, hogy álljon össze falunként, vállaljanak egyetemleges

felelosséget, s a terhet osszák föl maguk között. De minek? Miért fájjon nekik a nép feje? A

kapacitáció szintén bajjal jár. Ez lépés volna arra, hogy valamit törodjenek a nép sorsával.

Minek az? Itt a kazár. Váltót is ad, jótállókat is hoz, eloleget is tud fizetni.

A legelo tehát a kazár fobérlo kezén van. Ez aztán nem sajnálja a fáradságot, hogy a nép

között, egyénenként reparticipiálja a területet. Nem is képzeli az uradalom tisztikara, hogy ez

a muvelet milyen egyszeru. A kazár kihirdeti a faluban, hogy ennek, vagy annak a dulonek o

a bérloje. Pár óra alatt összegyul a nép, körülseregli a bérlot, bemondja marhalétszámát,

megállapodnak az árban, nevük aláírása mellett megnyomják a keresztet s punktum. Ezért a

munkáért kap a kazár kerek számban száz percentet. Kibérli a területet ezer forintért s

albérletbe adja a parasztnak kétezerért.

Ha nem fizet a rutén, annál jobb. Mert ez esetben az adósság váltóvá alakul. Veszteség

sehogy sem éri a kazárt, mert a bérszerzodés szerint a rutén legelo marhája kézi zálogul

szolgál. Amint látható, a kazár kezében a legelo is áru. Forgalmi cikk. Miként a pálinka,

minként a bocskortalp, miként a liszt. Átveszi a nagyüzletbol és átadja a fogyasztónak.

Legelot bérel anélkül, hogy marhája volna. Miként hogy pálinkát vásárol anélkül, hogy

meginná. A haszon az övé; a kár a paraszté.

Földmuvelésügyi kormányunknak ez a fonák bérleti viszony tunt föl legeloször. Az akció

elso lépése tehát abból állott, hogy már 1897-ben az államkincstár bérbe vett az uradalomtól

12 622 holdat, azzal a szándékkal, hogy albérletbe adja a népnek és azzal a tervvel, hogy ha

ez az elso kísérlet sikerrel jár, az összes bérbeadható területet átvegye. Ezen szándék

foganatosításához adatokra volt szüksége. Meg kellett tudnia, hogy mennyit vehet be az

albérletekbol, s mennyire fizetoképesek az albérlok? Így bízatott meg egy esperes is az

adatok gyujtésével.


Az esperes egy igen tiszteletreméltó ember, aki elvállalt feladatának lelkiismeretesen szokott

megfelelni. Községrol községre járt, összeírta a lakosság szükségletét, s gyujtötte az adatokat

a bérbe vett terület értékesítése szempontjából. Alig tért haza körútjából, megjelent nála a

kazárok két megbízottja, s arra intette a lelkészt, hogy ne folytassa tovább megkezdett

muködését, mert ez a hitsorsosok érdekeit sérti, akik között vannak jó emberek is, de vannak

rosszak is. Ha a parókia fel talál gyúlni: a földmuvelési kormány nem építteti újra.

Ezen fenyegetés következtében az esperes visszalépett a további közremuködéstol. Van-e

errol akta a földmuvelési kormánynál, nem tudom; de nekem szavahiheto ember beszélte a

helyszínén, s az állattenyésztési osztály vezetoje, akit levélben értesített az esperes, meg fog

engem a magam igazában tartani. Senki se csodálkozzék azon, hogy a fenyegetésnek sikere

volt. Azon a vidéken jól tudják, hogy a verebesi lelkész egy alkalommal licitálni merészelt a

Beszkid-havasok legelojének egy részletére. A kazárok nagyot néztek a „jövevényre", aki az

o gabonájukba vágja sarlóját. Ez megsértése egy régen élvezett monopóliumnak. Az árlejtés

után, három év alatt két ízben gyújtották fel a parókiát - ismeretlen tettesek.

Az alsó-vereckei esperes szintén licitált egy kaszálóra, melyet azelott a kazárok béreltek.

Tuzkár ellen biztosítva volt. Nem is gyújtotta fel senki. Hanem volt egy pár Orloff-féle ügeto

lova. Gazdaságának szemefénye, tenyésztésének büszkesége. Nem ok nélkül remélt szép

summa pénzt utánuk. Ezeknek a drága lovaknak éjszaka idején kivágták a nyelvét -

ismeretlen tettesek.

Az alsó-bisztrai lelkész galíciai mintákra hitel- és fogyasztási szövetkezetek létrehozásán

kezdett fáradozni. Ennél is megjelent két kazár a többiek nevében és kérte, hogy ne kezdjen

olyan mozgalomba, amely oket megkárosítaná a verseny által. A lelkész elutasította oket,

biztosítván, hogyha o vissza is lépne, amit különben nem tesz, akad rajta kívül akárhány, ki a

mozgalom élére áll. Rövid ido múlva négy helyen gyújtották föl a parókiát, úgy, hogy a

család életveszélyek között menekült meg. Itt is ismeretlen tettesek muködtek.

Egy laturkai paraszt éjjeli szállást szokott adni a volóci furésztelephez fát fuvarozó galíciai

parasztoknak, s el szokta látni oket szénával, zabbal, istállóval. A kazár kocsmáros

tiltakozott ezen „visszaélés" ellen, mely ot megkárosítja. A parasztnak, miután nem

hederített a tiltakozásra, felgyújtották házát, pajtáját, szénakazlait - ismeretlen tettesek.

NEMZETI SZEMPONT

Idáig vázlatokat írtam a helyzetrol. Szürke képeket rajzolgattam szürke alapon. Festésre,

színezésre nem volt idom. Amennyit elszakíthatnék rendes foglalkozásomból, csak annyi

idot szentelhettem ezeknek a rajzoknak.

Ide-oda kanyargó vonalaimban van-e élet? Gerinc, agyvelo, vér van-e ezekben a képekben?

Tudnak-e beszélni, fognak-e hatni, van-e bennük meggyozo ero?

Csöndes visszavonulásban, mentve a napi élet zaklató követeléseitol, talán nyújthattam volna

errol a tárgyról rendszeres, kidolgozott muvet, valami egészet. Olyasvalamit, amit könyvnek

lehet nevezni, így azonban csupán futó árnyképeket vetítek az olvasó elé s érzo szívére és


képzeletére bízom, hogy azoknak életet és színt adjon.

Vázlataim úgynevezett alaposságra nem tartanak igényt. De azt sem hiszem, hogy

felületesek volnának. Az elfogultságtól pedig szigorúan tartózkodom. Szívemet oda vittem

az ínséges nép közé, de gyulöletet nem vittem a kazárok közé. Igazságot kerestem, mindig a

valóság szemüvegével. Törekvésem az volt idáig, hogy hu képét adjam a viszonyoknak. Ha a

képben fölismerhetok a népnyomor okai: akkor nem írtam hiába.

Egy élo, muködo, hasznos organizmus pusztulása mindig fájdalmat kelt. Az eperfától, mely

alatt valamikor játszottunk, s melynek árnyékában egykor nagyanyánk töltögette vendégei

számára a tejeskávét, nehezen válunk meg. Még egy kutyától is nehezen válunk meg, ha

életéhez emlékek fuzodnek. Rosszul esik tudni, hogy az élo test holt tárggyá változott át.

Ismerjük a nagy törvényt. Tudjuk, hogy nem tur kivételt. Vigasztaljuk is magunkat, hogy a

halál is életfolyamat. Átváltozás egyik muködési körbol a másikba. Ma mint csont, holnap

mint mész és foszfor; ma mint vér, holnap mint vas, víz, só teljesíti feladatát a Mindenség

laboratóriumában. Ezt mind tudjuk.

De érezzük, hogy a dolog nem egészen mindegy. Minden urt betölt a természet. De nem

mindegy: a régi eperfa áll-e még a kis udvaron, vagy szerbtövis no a helyén? Nem mindegy,

hogy a rutén nép teljesíti-e a hegyvidéken a polgári kötelességeket, vagy a kazár éli ki a

földet, hogy onnan aztán tovább hatoljon?

Ha arról van szó, hogy a kipusztuló haszonfa helyén más haszonfa no: tétlenül is nézhetnék a

változást. De a rutén organizmust egy évezred kapcsolta be a-magyar nemzet testébe.

Életközösséget fejtett ki köztünk a hosszú ido. Azonos lett a vérkeringésünk. Eltanultuk

egymás szokásait. Harcoltunk, véreztünk egymás mellett. Szenvedtünk a közös csapások

alatt.

A kazár pedig idegen. Más a szokása, mint nekünk. Más az erkölcse is. Más az életmódja, a

célja, a vágya. Nem a néppel él, hanem a népen. Nem azt az ételt eszi, nem azt a munkát

végzi, nem azt a ruhát viseli. Hazafias ösztöne nincs. Még állami sincs. Csupán utilitárius

ösztönei vannak. Mindegy-e, ha a libanyáj helyett a görény marad meg, mely a nyájat

elpusztította? Avagy mindegy-e, ha a felfalt juhsereg helyett farkascsorda marad

birtokunkban?

Bármely szempontot vegyünk figyelembe, akár közgazdaságit, akár biológiait, akár etnikait,

akár nemzetit: a hegyvidéki akciót mindenáron meg kellett indítani. Hangsúlyozom, hogy

mindenáron és hangsúlyozom, hogy nemzeti szempontból is.

Hazánkban négyszázezer rutén lakik. Galíciában két és fél millió. Bukovinában egy

félmillió. A Besszarábiában, Ukrajnában és Podóliában lakó 16 millió rutént maholnap

feldolgozza az orosz. Iskolájuk immár nincs. Hatóságaikkal nem érintkezhetnek

anyanyelvükön. A közérintkezés terén is rohamosan terjed az orosz nyelv. Az orosz kormány

vaskeze megragadta azt az idot, mikor még fejletlen volt a rutén öntudat s az eloroszodás ott

már csak rövid ido kérdése.


De a galíciai rutén képviseloket küld a bécsi birodalmi gyulésbe. A rutén iskolák száma

meghaladja a lengyel iskolák számát. A négy rutén nyelvu gimnáziumban rutén középosztály

fejleszttetik. A külön iskola, külön vallásfelekezet és külön nyelv megtenni a külön felfogást,

külön vágyat, külön politikai szervezkedést is. Az osztrák politikai élet logikájához tartozik,

hogy maholnap külön rutén autonomikus mozgalmakról olvasunk. Ez a mozgalom nagyon is

közel kapná a mi ruténjainkat.

E pillanatban ugyan egy jel sem mutat arra, hogy a mi ruténjainkban fogékonyság volna a

galíciai irányhoz való csatlakozásra. Ellenkezoleg. A partikulárizmusnak egyetlen vonását

sem voltam képes köztük fölfedezni. Én ott csak ruténul beszélo magyarokat találtam.

Intelligenciájukat papok és tanítók alkotják. Ezek pedig valamennyien tosgyökeres

magyarok. Társasági és családi nyelvük egyaránt magyar. Irodalmunk emloin nottek fel.

Magyar iskolákban tanultak. Magyar úri, muvelt noket vesznek feleségül.

Egyszóval, tetotol talpig magyarok. Nem politikából, nem számításból, nem

opportunizmusból magyarok, hanem igaz, jó magyarok, miként a székely, miként a kun,

miként az örmény, miként a muvelt zsidó - születésüknél, véralkatuknál, jellemüknél és

egész mivoltuknál fogva. Magyarok, annál a mindenható ambíciónál fogva, mely miatt

szerencsétlennek éreznék magukat, ha nem magyarok volnának. Magyarok a természeti

törvények azon ellenállhatatlan erejével, mely a fajjelleget hozzá forrasztja az élethez és

annak minden nagy értékéhez.

Ennek az intelligenciának tulajdonítható, hogy a rutén nép magyarul érez. Szívbol örül az

állami iskolának; felekezeti iskolában is magyar a tannyelv néhány év óta; büszke, ha

gyermeke magyarul tud, s ha a honvédségnél megtanult néhány magyar szót, azt örömmel

ismételgeti, hogy el ne feledje. Kell-e több magyarázat ahhoz, hogy az akciót nemzeti

szempontból is mindenáron meg kell indítani? Szabad volt-e halogatni az ügyet? Szabad-e

krajcároskodni? Szabad volt-e azt a népet tovább is magára hagyni, hogy vagy

kivándoroljon, vagy végso kétségbeesésében pánszláv izgatások martalékául dobja oda

magát?

Fölismerni ezt a helyzetet és még sem tenni semmit: ez annyit jelentene, mint korunk

felelosségét az eljövendo századok átoksúlyával megterhelni. A nemzetiségi eszme, íme arra

készül, hogy fölmarcangolja hazánk testét. A túlzók rávetették magukat Szent István

ezeréves palástjára, hogy azt széttépjék. Elbolondított tótjaink Szvatopluk birodalmát

emlegetik, s annak tartalmat Morvából, Sziléziából, Csehországból, Galíciából és Felso-

Magyar-országból akarnak adni. Ábránd, melynek valósulása lehetetlen. De minket még az

ábránd is gyöngít.

Elbolondított oláhjaink pedig Dákóromániát emlegetik, melynek tartalmat adna Oláhország,

Bukovina és Magyarország keleti része a Tiszáig. Ez is ábránd. Ennek a megvalósulása is

képtelenség. De erkölcs-politikai egységünket ez is gyöngíti. A délszlávok Nagyszerbiáról

álmodoznak. Horvátország, Szerbia, Bosznia, Montenegró, Dalmácia igen egy nyelvet

beszél. Ez az álom kiszakít a papíron hazánkból egy nagy és értékes földdarabot.

Körös-körül vagyunk tehát véve ködképekkel. Láthatárunk csupán a székely bércek fölött


tiszta. Határaink egyéb részein ellenséges indulatú fajoknak van kiszolgáltatva hazánk

orizete. Fajoknak, akiknek hazafiságára nem számíthatunk, de akik szomszédos állami

organizációkban találnak támaszt ábrándjaik élesztésére.

Vegyük ehhez az osztrák népekben mutatkozó fajenergiák bomlasztó hatását. Ne feledjük,

hogy egy tévelygo közjogi rend szorosan összekapcsolt minket Ausztria politikai és

gazdasági életével. Ez a kapcsolat az érintkezés ezer szálát állandósította meg. Ezeken a

szálakon, miként a villamos ero a sodronyon, vámmentesen tódul reánk nemcsak az osztrák

gyártmány, hanem az osztrák gondolatvilág is.

Az eszmének megvan a maga ragálya; a népnek megvan a maga fogékonysága. A germán

eszme átragad a szászokra és a bánáti svábokra; a szláv eszme a tótokra és a szerbekre. A

tartományok föderatív törekvésében nemzetiségeink partikulárizmusa igazolást talál, s a

német nemzeti párt „los von Österreich!" - jelszava úgy hat a dákoromán eszmére, mint a

szélfuvallat a hamvadó üszögre. Ilyen körülmények között a magyar politika legfontosabb

feladata: megerosíteni számban, vagyonban, intellektualitásban azt a fajt, amelynek érdeke

és érzelme összenott a haza történelmi fennállásának életszükségével. Ennek a feladatnak

mindent alá kell rendelnünk. Egész jövendonk a politikai és kulturális egység megorzéséhez

van fuzodve.

Már most ott áll fajpolitikánk rendelkezésére egy négyszázezer lelket számláló határszéli

nép, mely rutén nyelven beszél, de magyarul érez. Ezt a népet rohamosan pusztítja egy

bevándorolt, idegen elem, mely hazafias és erkölcsi szempontból megbízhatatlan. Van-e a

pillanatnak fontosabb feladata, mint azt a magyarul érzo népet egyfelol kiragadni a pusztító

elem karmai közül, s másfelol nyelvére nézve is beolvasztani a magyar faj testébe?

A MAGYAR ZSIDÓKHOZ

Jól jegyezzük meg: a rutén akar magyar lenni. Gyermekét örömmel taníttatja a magyar

nyelvu állami és felekezeti iskolában. Aki e nép közül kiválik tanulása által és pap vagy

tanító, vagy tisztviselo lesz: minden ízében magyarnak vallja magát. A szeparatisztikus

törekvésnek egyetlen paránya sem mutatkozik a ruténok között. A liturgia nyelve is magyar

lehetne ott minden fennakadás nélkül, ha kormányunk nem félne saját árnyékától s azzal a

nemzeti energiával kezelné ezt a kérdést, mellyel az államférfiak nevüknek díszt s

emléküknek hálát szoktak biztosítani.

Azonban, hogy magyarrá legyen a rutén: ahhoz egy minden tekintetben jól átgondolt,

pontosan körülírt, helyesen és szeretettel vezetett állami akcióra van szükség. Meg kell

gyozni ezt a népet arról, hogy a magyar haza neki gondviselo édesanyja. Úgy kell

cselekedni, hogy odaadó, határtalan hálát erezzen a magyar haza iránt.

Ez az akció már három év elott megkezdodött és máris igen szép eredményeket tud

felmutatni. Késobb rátérek, s olvasóim meggyozodnek, hogy ez az akció felkarolta mindazt a

gazdasági és erkölcsi tényezot, amely alkalmas egy népet egyfelol megmenteni, másfelol a

magyar fajba beolvasztani. Ennek az akciónak ha nem is célját, de eszközeit és irányát sokan

félreismerik. Sokan készakarva félremagyarázzák s ezzel megfosztják a sikernek attól a


bázisától, mely a közhangulat egyöntetu erejébol áll.

A félreértésen nem csodálkozom, mert az akció nem került soha a nyilvánosság elé a maga

teljes mivoltában. A Munkácson tartott tavalyi közgyulésrol közöltek ugyan a hírlapok

értesítést, de ez a közlés nemcsak hézagos volt, hanem sok tekintetben irányzatos és némely

részében hemzsego a ferdítésektol. De ha nem ütközöm meg ilyenformán a félreértéseken:

annál inkább elítélem és kárhoztatom a félremagyarázást, mert egy olyan fontos nemzeti

ügyben osztani meg a közvéleményt, ahol csak mindnyájunk egyöntetu és lelkes támogatása

biztosít teljes sikert: ez a könnyelmuségnek és rosszakaratnak még nálunk megszokott

példáit is felülmúlja.

Ha tehát leírtam fobb vonásokban a helyzeteit, le fogom írni az akciói is egész mivoltában,

ezzel remélvén a félreértéseket eloszlatni és a ferdítéseket megcáfolni. Ezzel a leírással talán

meg tudom gyozni az olvasót arról, hogy az akciónál Egán nélkülözhetetlen. Mikor tehát a

német-zsidó és a magyar-zsidó lapok Egánt alaptalanul támadják, kisebbítik, becsmérlik:

akkor voltképpen magán az akción ejtenek vérzo sebeket.

És itt kikérem magamnak a farizeuskodást. Ne mondják nekem, hogy barátai az akciónak és

hogy csupán az Egán eljárását hibáztatják. Nem igaz. A valóság az, hogy nem tetszik nekik

az akció; de mivel azt kimondani nem merhetik, mert szemközt találnák magukkal az

egyetemes magyarságot: ennélfogva belebojtorjánkodnak Elánba, amiként

belebojtorjánkodnának, ha nem volna ott, bárkibe, akinek muködésérol fölteheto a siker.

Igenis, hallgatnának, sot talán dicséretekkel is elhalmoznának egy olyan férfit, aki sine

curának tekintené megbízatását, s tessék-lássék módon teljesítené hivatását. De zsidó indexre

kerülne bárki, ha komolyan munkához lát, hogy ezt a szerencsétlen népet a kazár rabiga alól

felszabadítsa.

Appellálok a zsidó vallású magyarok igazságtételére és hazafiságára és kérem oket, ne

üljenek föl az érintett lapok célzatos közleményeinek. Késobb látni fogják, hogy az akcióban

nyoma sincs zsidóüldözésnek. Addig pedig vegyék fontolóra, hogy milyen nagy méretu

magyar érdek fuzodik ehhez az akcióhoz. Négyszázezer lelket tehetünk azon a vidéken rövid

ido alatt magyarrá! Igen nagy szó ez. Horderejérol nem is lehet számot adni. A magyar faj

nagy túlsúlyát jelentené ez számszeruleg is. A nemzetiségi izgatás egyik méregfogát azonnal

elveszítené. Sokkal többen volnánk, mint ok együttvéve valamennyien.

De nemcsak a ruténok dolnek karjainkba ily akcióval. Egy túrócszentmártoni lap már ily

címu cikket közölt: Kérünk egy Egánt! Az akció kiterjesztheto az egész felvidékre és

átviheto az erdélyi Kárpátokba. Milliók fogják észrevenni, hogy a magyar haza gondjaikat

viseli. Milliók szívében ébred hála a magyar uralom iránt. És ha megjelenik a tót és oláh

izgató, hogy telehazudja lelküket: milliók fogják elutasítani, mert vagyonukat, jólétüket,

boldogságukat, kultúrájukat egy magyar akciónak köszönhetik.

Sokat elmélkedtem a nemzetiségi kérdésrol. Ifjúságom éveiben azt hittem, hogy a

szabadságban rejlo nagy erok önként megoldják a kérdést. Késobb a magyar társadalom

nagyszabású organizációjába vetettem reményemet, s érezheto hatásokat vártam a magyar

kultúregyletektol. De a tapasztalat arra tanított, hogy nemzetiségeink a szabadságot


visszaélésekre használják föl; társadalmunknak pedig még ellenorzo képessége sincs, annál

kevésbé beolvasztó, vagy legalább szelídíto ereje.

Azonban mindig éreztem, hogy valamit tenni kell történelmi fennállásunk biztosítására, s azt

is láttam mindig, hogy eredménnyel lehet tenni, mert a néptömeg rétegében a faji öntudat

még nincs felébredve. A kérdés tehát abban kulminál, hogy mi módon lehet ama néptömeg

lelkéhez igazán hozzáférni? Az iskola elégtelen, mert igaza volt Kossuth Lajosnak, hogy

mikor az iskola szemközt áll a tuzhellyel, akkor a tuzhely a gyoztes. A közigazgatás is

elégtelen, mert arra a feladatra, hogy szívet hódítson és hagyományokat alakítson át - ha még

olyan jó volna is, amilyen rossz - merevségénél és hivatalos formáinál fogva nem képes. Nos

hát, ezt a nehéz kérdést megoldotta Darányi Ignác fölmuvelési miniszter.

Gazdasági téren a nép leginkább megközelítheto. A jótéteményt itt érti meg leghamarabb és

legbiztosabban. A szegény parasztnak nincsenek eszményei. Gondolatvilága a kenyér körül

csoportosul. Aki megélhetést biztosít neki: az megnyerte ot. Ahhoz bizalommal van; aziránt

hálát érez; azt nem csalja meg. Annak tanácsait követi, kívánságát teljesíti. Ahhoz

ragaszkodik; azt megszereti; elismeri ot szuperiorius lénynek; nem tágít mellole sem jó, sem

rossz napjaiban.

Ismerem az oláh népet. Egész telkembol meg vagyok gyozodve, hogy a Darányi akciója az

oláhoknál éppen olyan eredményekkel járna, mint a ruténoknál. Ott is olyan népszeru lenne

az „államszki" bank, „államszki" bolt, „államszki" iskola, „államszki" olvasóegylet,

„államszki" tehén, mint a rutén vidéken. Ezzel együtt népszeru lenne az állam, annak

tisztikara, törvénye. Az állammal együtt a magyar faj, melyet a nép a dolgok élén lát, s

melynek saját gazdasági és intellektuális elomenetelét köszönheti. Az ilyen akció legjobb

hullámtöroje az izgatásnak. Egy ilyen akciónál tények cáfolják meg a szavakat. Itt a valóság

áll szemben az ígérettel; az állapot nyugalma a kiáltás izgalmaival.

Az eredmény nem kétes. Mikor száz ember boldogulását látja a másik száz: akkor már

kétszáz van megnyerve az ügynek. Ez a kétszáz hozza a másik kétszázat. Ez egy

termékenyíto görgeteg, mely megindul a Beszkidek csúcsáról, körüljárja a Kárpátokat, s

valahol a Kazán-szorosnál áll meg. Ha úgy folyik, mint kezdodött, azzal a lelkiismerettel,

buzgósággal és tudatossággal: ötven év múlva magyar dal zeng bérceink között mindenfelé.

Szabad-e hát azt a buzgóságot gyulöletes kritikával lohasztani? Szabad-e a nemzetiségi

kérdés ezen egyetlen célra vezeto megoldásának lehetoségét már csírájában megfojtani?

Gondját viselni hitsorsosainknak: nemes kötelesség. Ez a kötelesség a kazárok irányában

nem nyilvánul. Irtózatos lelki sötétségben élnek s fáklyát nem gyújtott nekik a P. Lloyd soha.

Ellenben nyitott szemmel nézte végig azt a rombolást, mit a kazár véghez vitt. Turte

hitsorsosainak buneit. Nem jajdult fel az égbekiáltó uzsora áldozatainak nyomora miatt.

De mikor közbelép az állam, hogy beavatkozásával enyhítse a helyzetet és intézményeket

alkot abból a célból, hogy a népzsarolás iparszeruleg uzött mestersége megtörjék az

intézmények körfalán: akkor ugye, Darányiból Herr Doktor lesz, aki nem méltó az állásra, és

Egán ellen, mivelhogy o az akció legjobb katonája, irtóháború indul? Bocsánatot kérek, de

nem tiltakozni a demoralizáló és elszegényíto hatások ellen; azonban feljajdulni, ha az


ellensúlyozás céljából védgátak emeltetnek: ez, ha öntudatos, akkor keveset különbözik a

cinkosok bunszövetségétol; ha pedig öntudatlan, akkor frivol akadálygördítés egy nehéz és

becsületes munka elé.

Teljes tisztelettel hajlok meg a vallásos meggyozodések elott. Azt is koncedálom - ámbár

nem keresztény felfogás - hogy melegebben erezzünk azok iránt, kiket a hitágazat szálai

hozzánk foznek. De néhány ezer bevándorolt ember kedvéért, akik nem igaz polgárok, akik

csalásból, hamisításból, zsarolásból és uzsorából élnek: talán csak mégsem engedhetjük

elpusztíttatni a föld népének százezreit? Ahhoz már csakugyan a végletekig fokozott

felekezeti elfogultság kell, hogy néhány ezer olyan ember piszkos és bunös üzérkedésének a

nyugalmáért, akiket Wahrmann is söpredéknek nevezett, félben maradjon az az akció, mely

egyelore négyszázezer szlávot van hivatva magyarrá tenni, s ha kiterjesztik, a hegyvidéki

tótokat és oláhokat is.

A zsidó vallású magyarok meg kell, hogy engem értsenek! Békés, csöndes, zajtalan úton íme

a fölmuvelési kormány vezetése alatt egy mozgalom indult, mely gazdasági és nemzeti

problémát old meg. A mozgalom nem érint jogos érdeket sehol. Nem árt semmi névvel

nevezheto tisztességes keresetnek. Nem üldöz senkit. Ellenben a magyar faj

megerosödésének mérhetetlen látkörét nyitja meg. Szabad-e ilyen mozgalomnak útját állani?

Nincs-e igazam, ha állítom, hogy korunknak nincs ennél fontosabb történelmi, gazdasági és

faji érdeke? Nem jogosult-e kikiáltani, hogy aki ebben az akcióban nincs velünk, az a

magyar nemzeti állameszme ellensége?

Mihelyt mindenki fölismerte ennek az akciónak a mivoltát: nem alapos-e a remény, hogy

harcba megy érette az egész magyar faj? Legyen zsidó, legyen keresztény, legyen nagyúr,

legyen szegény legény; de aki nem avégbol érinti meg ezen akció zászlaját, hogy azt

megcsókolja, hanem avégbol, hogy azt letépje: azzal szemben minden magyar ember köteles

a zászlót megfordítani, s éreztetni vele a rúdnak teljes súlyát.

A KÍGYÓ ELNYELI A BÉKÁT

Kóborlásaim közben egy alkalommal gyalogosan jártam meg Bálványos várát, melyben az

Árpádok koronáját Apor vajda rejtegette egykoron, s mely vár innen-onnan ötszáz év óta

fekszik romokban. A törmelék között rozmaringszálra akadtam. Azon a helyen lehetett volna

az Apor kisasszonyok virágos kertje. A várból átmentem a torjai Büdöshöz, onnan a Holttóhoz

és a Szent Anna tavához. Az osbükkösben, a Holt-tó is a Szent Anna-tó között valami

gyermeksírásféle vonta magára figyelmünket. Megállottunk, körülnéztünk, hallgatóztunk. A

visítás ismétlodött. Karatnai székely vezetonk, amolyan erdolo és pásztorkodó ember azt

mondta, hogy az nem gyermeknyávogás, hanem kígyó szívja be a kecskebékát, s a béka sír

olyan keservesen. Ezt a dolgot mindenáron meg akartam látni. Társaim kinevettek. Mit látsz

rajta?

Régen volt. Iskolás fiúk voltunk. Engem selyemgyermeknek hívtak és kényeztettek a

nagyobbak. Aki leginkább kényeztetett, most ott porladozik az angyalos! temetoin. Hírlapíró

lett volt belole és képviselo. Aztán hazament parasztnak. Megfogta az ekeszarvát, a

kapanyelét, s vállára vette a köblös zsákot. Újság nem járt a házához. Napi munkája után, ha


ellátta a marhákat, olvasott egy-két órát. De csak két könyvet. A Bibliát és a Kossuth iratait.

Szellemi életének ez volt a mindensége. Úgy hiszem, nem is kell ennél több. Ez a barátom

pártomra kelt. Hagyjátok, hadd nézze meg azt a kígyót, azzal leheveredett egy bükk tövében.

Vele a többi is. Én a székellyel cserkészni indultam a hang után. A székely biztosra ment.

Nagy erdoben a fák miatt igen zavaros a hanghullám. Nem onnan jön, amerrol hallatszik. De

a székely ismerte a hang tekervényes útját. Nyílegyenesen vezetett egy levágott fához. Ott

kell lenni, suttogta halkan. Nagyon szeret a kidöntött fán nyújtózkodni. Onnan szokta

meglesni a prédát. A béka csak a földön „netez" (vigyáz, figyel) s nem is alitja (sejti), hogy a

veszedelem a fáról csap reá. Nesztelenül lopóztunk a fához s csakugyan ott volt a kígyó a

törzsön. A békának csak a feje és a két elso lába volt kint. Testének többi része már el volt

nyelve. A kígyó nyaka és törzsének eleje fel volt puffadva, mint valami daganat.

A ragadozó úgy el volt foglalva zsákmányával, hogy nem vett minket észre, így aztán színrol

színre láthattam azt a kínos és ocsmány tüneményt, amint az áldozat kegyetlen

végzetességgel tunik el a martalóc torkában, anélkül, hogy a panaszos síráson kívül, az

élethez való jogát egyetlen mozdulattal is védelmezné. Martalékát elevenen nyelte el a

bestia. Végignéztem, amint eltunt az áldozat feje egy utolsó jajkiáltással, azután a térde,

lábszára, körme. Csend lett. A kígyó gyuruzete muködött csupán. Szívta az áldozatát lejjebb

és lejjebb, mint egy kérlelhetetlen gép. A kidagadt testen látható volt, hogy hol jár az áldozat.

Kisvártatva a székely odalépett, s fejszéjével, közvetlen a daganat elott, kettévágta a kígyót.

Aztán lefejtette a kígyótokot az áldozatról. A béka még élt. El volt alélva, mozdulni sem

tudott, de élt. Kis szíve dobogott a hóna alatt. „Kutya baja sem lesz annak, úrfi" - monda a

székely „alitva", hogy töprenkedem a sorsa fölött. Ez a régi emlékem újult föl a Kazárföldön.

Az áldozat itt sem vergodik. Egyszeruen fölszívódik és elnyeletik végzetének

kérlelhetetlenségével. Aztán csend lesz. Az uzsora kígyóteste rácsavarodik erre a népre.

Ólálkodva csúszik oda a rém. Simán, nesztelenül fonja körül az áldozatot. Az éjszaka

következetességével és zajtalanságával lepi meg. Izgalom és lárma nélkül és sötéten és

biztosan: éppen miként az éjszaka, midon táborul a tájékra. És hidegen és némán és

észrevétlenül, miként a kígyó. Nem bátor, nyílt tusában; nem verekedés közben; nem bajvívó

harcoknak vakmero támadásával. Hanem meglopva azt az idot, mikor az ellenállási képesség

már elszállt. Mikor kialudt a tuz a keblekbol és lesorvadt az izom a karokról: akkor

csavarodik a hüllo ama vidék népére. Van-e menekülés?

Irtózatos gyuruzet fonódott a nép testére tetotol talpig. A gyuruk neve: pénz, közvetítés, bolt,

kocsma, cukrászda, felesmarha, legelo. A gyuruk mozgató izomzata: hitel, por, hamis tanú,

hamis eskü, váltó, végrehajtás, árverés. A gyuruk munkaeredménye: megfulladás. Bunjelek

nélkül megy végbe a bun. Bot, kés, gyilok, golyó nem szerepel. Az áldozat úgy tunik el a

szörnyeteg torkában, hogy testén az eroszaknak nyoma sem marad. A gyuruzet sebekés

vérfoltok nélkül sajtolja ki belole az életerot. Volt; nincs. Elsorvadt. Átment egy gazdasági

enyészetbe, miként a hulló levél átmegy a feloszlásba. És csend lesz.

Az egész folyamatnak csak kezdete van és vége. Önmuködo süllyeszto az egész, melynek

egyensúlya megzavartatik a rálépés által, s mely aztán ereszkedik és száll mind lejjebb és

lejjebb, jóformán zökkenés és fennakadás nélkül, a nehézségi ero másíthatatlan


kényszerével. Az áldozat lassan, következetesen, mintegy megdermedve, ellenállás nélkül

merül a mélységbe, miként az a nyomorult béka a kígyó torkába. Nem hánykolódik, nem

küzd, nem vergodik. Csak nyöszörög, fájdalmasan. Ennek a haláltusának borzalmai nem is

volnának, ha olykor egy-egy jajkiáltás nem volna hallható, amint elszéled a hang az erdok

között, a végtelenség árnyában. Ezt a jajkiáltást hallotta meg Darányi Ignác földmuvelési

miniszter.

Elso gondja volt a hitbizományi uradalomtól állami bérletbe venni 12 622 kat. hold földet,

ugyanolyan árban, amint azt a kazárok bírták. Ebbol legelo és rét 9500 hold; legelové és

kaszálóvá alakítható szántó 3000 hold. A többi belsoség. A bérbe vett terület kisebbik része

több község határában fekszik. A nagyobb rész, 8022 kat. hold tiszta alpesi legelo a havasok

ormozatán. Az állami bérlet kiosztatott a földmuvelo nép között. A kiosztást már Egán

végezte, mint a miniszteri kirendeltség fonöke. Szabály volt a kiosztásnál, hogy csak

földmuvelok kapjanak albérletet és mindenik csak annyit, amennyit a tulajdonában levo

marhalétszámmal kihasználni képes. Ezen szabály az üzérkedés lehetoségét kizárta. Ez volt

az akció kezdete.

Ezzel az elso lépéssel egy nagy kiterjedésu vidéken egyszerre nyakát szegték a

legelouzsorának. A föld visszanyerte a maga hivatását. Megszunt hitelforgalmi cikk lenni. A

megélhetés kútforrásává lelt, holott azelott a népzsarolás kútforrása volt. A felállított szabály

keretében minden arravaló egyén bérlethez jutott. A kazárt is megkínálták, ha földmuvelo

volt, marhalétszámának arányában. El is fogadta, meg is köszönte igen sok. Több mint

harmincnak a neve van beírva jegyzeteimbe. Éppen olyan feltételek mellett kapta a kazár az

albérletet, mint a rutén. Itt nem hallgathatok el egy jellemzo tényt.

A miniszteri kirendeltség az akció kezdetén a rutén papságot használta közvetíto szervnek a

néppel való érintkezésnél. Tehát az albérletek kiosztásánál is. A kazár vezeto elemek, bogot

keresve a kákán, lármát ütöttek és tiltakoztak amiatt, hogy idegen papság jelölje az albérletre

érdemes hitsorsosaikat. Ennek következtében hivatalosan fölkéretett a vereckei rabbi, hogy o

jelölné meg azokat, kiket alkalmasoknak tart az albérletre. A rabbi elvállalta a megbízatást.

Másnap aztán tudatta, hogy az o hitsorsosai nem kívánnak részt venni az albérletben. Ez

princípium dolga, ami fölött nem vitatkozom. Egy neme a passzív ellenállásnak, mely a

rabbi szempontjából nem vezetett sikerre, mert följegyzéseim szerint, havasi legeloben 86

kazár vett részt 308 barommal.

Jellemzo az is, hogy az alsóvereckei szántók bérletében részesült Beér Mózes, Pinkász

Hajman, Hejman Hersch és még vagy nyolc kazár. Ennél több nem is jelentkezett, dacára,

hogy jó elore közhírré volt téve a bérletkiosztás napja. A többi szántót ruténok kapták meg.

A gazdagabb kazárok mégis lármát csaptak, hogy az állam nem mér egyenlo mértékkel.

Ezen lárma következtében, miután az uradalmi földek már ki voltak osztva, Egán kibérelt 95

kat. hold szántót igen drágán Feilman Dávidtól és Feiler Eisigtol. Tudatta a rabbival, hogy

ezt a drága bérletet a rabbi hitsorsosai között óhajtja kiosztani, éppen olyan olcsón, miként a

rutének kapták az uradalmi bérletet.

A rabbi nem reflektált ezekre a szántókra, mert nagyon ki vannak élve; tehát nem érnek

annyit, mint az uradalmi föld. Ekkor Egán ingyen ajánlotta föl a 95 holdat, azzal a kikötéssel,


hogy a gazdagabbak tegyenek annyi jót azokkal a szegényekkel, akik között ezek a szántók

kiosztatnak, hogy az uradalmi majorban régóta felgyult trágyával hordják meg a parcellákat.

Egyszersmind ingyen vetomagot is ígért valamennyinek. Továbbá megígérte, hogy állami

költségen körülkertelteti ezeket a földeket, hogy a termés védve legyen vadkárok ellen.

Erre az ígéretre jelentkezett 37 szegény kazár, s köztük a 95 hold krumpliföld tényleg ki is

osztatott. Másnap este mind a 37 kazár újból jelentkezett és valamennyien lemondottak az

ingyen bérföldrol és ingyen vetomagról. Kell-e ehhez magyarázat? Nem világos-e, hogy itt a

rabbi tervszeru kelepcét készített, hogy belebotoljék a miniszteri kirendeltség, s hogy aztán

némely lapban dörgedelmes iránycikkeket írjanak az Egán felekezeti elfogultságáról, aki az

állami akció jótéteményeiben csak keresztényeket részesít, s éhomra minden reggel zsidót

früstököl.

AZ ELSO LÉPÉS

Megírtam, hogy az állam legeloterületet vett bérbe a hitbizományi uradalomtól, s azt

ugyanazon árban albérletbe adta a népnek. Ez volt a népmentés kezdete. Mert ezzel menekült

meg a nép a legelo-uzsorától. De ezzel nem fejeztetett be az elso lépés. Darányi nem szereti

a félmunkát. Egán sem szeret a felületen úszni és munkájában hézagot hagyni. A vezérlet

nemes ambíciója az, hogy lábra állított népet adjon át a magyar nemzetnek. Nem elégszik

meg tehát a beteg ápolásával. Még a fölgyógyulás sem elégíti ki. Olyan gazdasági kultúrára

törekszik, mely e népet hasonló betegségek ismétlodésétol megóvja. Fokozni kívánja a nép

ellenállási képességét és a józan haladásnak erotényezoit.

Éppen ezért az elso lépés munkakörébe felöleltettek a legeloápolásnak nálunk eddig nem

ismert elemei. Megállapíttattak fordák szerint a legeltetési módozatok. Területrol területre

történik a legeltetés, okszeru szigorral, nehogy a havasra felhajtott hatezer darab marha

egyszerre lepjen el nagy területet, s azt keresztül-kasul elgázolja és bepiszkolja.

A legeloszabály nem turi, hogy egy csordában apró, fiatal, fejletlen barom együtt legyen a

felnottel; üszo a bikaborjúval, tehén az ökörrel. Hanem kor és ivar szerint el kell különíteni

az állományt, hogy a káros izgalmakat elkerülje az állat, és hogy a gyengébb alkatúak

megóvassanak az erosebbek üldözésétol. Azt sem turi a szabály, hogy egy nyájban túl sok

barom halmoztassék össze, mert ez megnehezíti az orzést, a felügyeletet, a gondozást; a

legelo helyes kihasználását pedig lehetetlenné teszi. Nem turi továbbá, hogy deleltetés,

éjszakázás mindig egy és ugyanazon helyen történjék, hanem állandó kosarazást követel. A

nyájat csak három napig fektetik meg egy helyen, s aztán a megállapított sorrendben tovább

viszik, s így rendszeres tárgyázást hoznak létre, mellyel az aljban kaszálókat teremtenek, s a

felsobb területeken a legelot kövérítik.

A források gondoztatnak és itatóvályúkkal láttatnak el, hogy mindig tiszta, kényelmesen

hozzáférheto ivóvíz álljon a nyájak rendelkezésére. A vakondtúrásokat és felhagyott

hangyabolyokat, melyek a havason vastag mohabundával szoktak benoni, s ezzel a

legeloterületnek helyenként igen nagy százalékát teszik hasznavehetetlenné, fölkapálják és a

zónának megfelelo funemekkel behintetnek. Védfákat ültetnek, hogy a nap perzselo heve

ellen árnyékos oltalmat találjon az állat. Kultúrmérnököket foglalkoztatnak a vadvizek,


talajvizek és mocsaras helyek lecsapolására.

E legeloreformok között legmeglepobb a körülbelül 4000 holdas Fircák-havason és az

ugyanakkor Névtelen-havasán épített két nagy védistálló. Egy-egy ilyen pajtának kétezer

darab szarvasmarhára való befogadási terjedelme van. Az építkezés hihetetlen olcsósággal

ment végbe. Pedig az anyag felhordása az alja erdokbol ebbe az 1400 méter magasságba nem

volt tréfa. De az Egán jó ruténjai megértették a „pán fonagyságos" új intencióját. Százával

tódultak a munkához igen potom napszám mellett, mert mindenik részese kívánt lenni az

áldást hozó munkának. Úgy dolgoztak, buzgósággal, követelések nélkül, mondhatnám

áhítattal, mintha templomokat építettek volna a zord havasok tetején.

Az idojárás ebben a magas zónában igen szeszélyes. Nagy hoséget hirtelen zivatar követ, s

harminc fok melegrol olykor két óra alatt 4-5 fokra süllyed a homérséklet. A nappalok

forrók; az éjszakák még júliusban is hidegek. Éppen ezért kényes fiatal állat nehezen bírta ki

a havasi legeltetést. A legtöbb elcsenevészedett. Igen sok elhullott. De a zimankós idojárás

megviselte a felnott barmot is. A napokig tartó esozések alatt erot, izmot, faggyút veszített az

állat. Táplálkozáshoz nem volt kedve. Zsugorgott, fázott, reszketett a delelok sarában, és

jobban elcsigázódott, mintha nehéz járomban lett volna. A szegény ruténnak fogalma sem

volt, hogy ezen a kínos állapoton segíteni is lehet. Mihelyt tehát megértette a „pán

fonagyságos úr" tervét: örömmel nyúlt fejszéje, bárdja, furésze, fúrója, vésoje után, s néhány

hét alatt fölépültek a nagy istállók a havasi kultúra díszére és hasznára.

Ezzel a két épülettel a legeltetés idejét másfél hónappal meghosszabbították. Korábban

felhajtható most már az állat, és tovább maradhat ott. Május derekán most már szól a kolomp

a Névtelen-havas bércein, s a pásztortüzek csak szeptember közepén hamvadnak el. Ez az

istállóknak köszönheto, hol a barom az idojárás vadsága ellen menedéket talál. Az oláhok és

tótok által lakott havasokon nyoma sincs az ilyen védistállóknak. Ha jó ido jár, vidám a

barom és gyarapszik. Ha tartós a rossz ido, lesovánkodik, elcsügged, erotlen lesz, mint a

lucskos egér. Fejlodése hetekre megakad. Nyavalyákat kap a gyakori kihuléstol. Csontja

vékony lesz és könnyu. Veloje sorvad. Minden tápszert csak avégbol dolgoz fel, hogy

fejlessze testi melegét. Ez a melegfejlesztés: rohamos zsiradékfogyasztás. Kérodzése nem

nyugodt és nem is rendes. Az örökös esoben az ivóvíztol, mely a jó kondíciónál kiváló

szerepet játszik, elmegy a kedve.

Ellenben az Udvarhely megyei székely pajtákat épít a havasokon, hogy nyáron át legyen

hova menekülni a baromnak. Télire a szénáját rakta a pajtákba, s onnan fuvarozza le szánon

a községbe. Ezt a székely nem tanulta sem Svájctól, sem Tiroltól. Nem is Egán magyarázta

meg neki a pajta szükségét. Rájött önmagától a saját intelligenciájánál fogva. Belátta, hogy a

havasi legeltetés jó eredményének ez a legelso feltétele.

No de hát azért o székely, hogy az ilyesmire a maga belso ösztöneinél fogva rájöjjön. Ha a

székely rovarnak születik vala: bizonyára róla alkották volna meg Darvinék a mimikrielméletet,

melynél fogva némely állat tartózkodási helyéhez hasonló színt és alakot ölt, hogy

ezzel is oltalmazva legyen üldözoitol. Nem meglepo tehát, ha a székely pajtákat épít

havasain. Csordája jó állapotban is van, mikor lekerül a havasról.


De a rutén nyájak évek elott siralmasan néztek ki. Soványak voltak, mint a hét szuk

esztendo. Tehenére, ökrére, borjára alig ismert rá a rutén. A növendék állat lábszárai

megnyúltak, nyaka el vékonyodott, szarva, feje nott, de teste vézna maradt, majdnem

átlátszó, mint egy deszkaállvány, s csípojére bátran rá lehetett akasztani a koldustarisznyát.

Horpaszának üregében elfért volna egy kölykezett macska.

Ehhez képest a változás, mióta két istálló felépült, nagyon meglepo. Láttam különbözo

községhatárokban fekvo állami bérterületeken egy pár nyájat. Körülbelül tíz nap elott

hajtattak le ezek a havasokról. Egytol-egyig mindenik állat jó karban volt. Gyönyöruséggel

néztük ezeket a csordákat. Törülköztek, ugrándoztak, pajkoskodtak. Kövérek voltak, mint

megannyi bazsarózsa. „Földig marha ez, valamennyi" - mondám Natolya tiszteletesnek, aki

egyik jobb keze Egánnak. A tájkifejezést nem értette meg mindjárt és udvariasan hallgatott a

fovárosi íróember különös megjegyzésén. Ekkor megmondtam, hogy a székelynek tömött,

zömök testu és kultúralábú állat az ideálja s azt földig marhának hívja. A magasra felnott kis,

vékony, könnyu testu baromról azt szokta mondani, hogy „sok a lába".

Ezalatt Egán egyedrol egyedre vette az állatokat. Nézte, tapogatta, vizsgálta oket,

szakértelemmel és azzal az örömmel, mintha valamennyiben az o zsebe domborodott volna

gömbölyu zacskóvá.

„Alig ismertem rá erre a haszontalanra, úgy megnott. "

„Az a boglyas, úgy-e, Fedornak volt kiosztva?"

„Ez a kis kacér, no lásd, már vemhes. Igen korán van. Jó a táplálék és véres az állat. Kérem

följegyezni, felügyelo úr, hogy ezzel az üszovel nem tartották meg az üzekedési szabályt.

Ennek még a szuzgulyában lett volna a helye. "

„Nézd ezt a medencét! Látod-e benne az eljövendo generációk osfészkét?"

„Hát még ez a gerinc! Lineázni lehetne vele. "

És itt ez tejtükör. Fogadok rá, hogy megadja az évi 3000 litert. "

„Nézd csak ezt a fickót, olyan gömbölyu, mint egy cseresznyemag. És ez az apró, sima,

fényes szor, mintha kefélnék, mosdatnák, abrakolnák valamennyit. "

Mikor aztán ehhez hasonló megjegyzésekkel kigyönyörködte magát, akkor eszébe jutottak a

baromvásáridok s egy kissé elborult.

„Milyen lassú ez a vármegye. Még mindig nem eszközölte ki a vásárnapok áttételét. Ezelott

lekerült a marha a havasról augusztus közepén. Ehhez voltak szabva a vidéken a vásárnapok

is. De most ki kell ezeket a napokat tolni szeptember végére és október elejére, mert a barom

csak szeptember derekán jön le a havasról. Milyen jó árakat kaphatna most a rutén! Olyan

kövér minden állat, mint a spárga. A mészáros is többet adna most, a tenyészto is. Maholnap

be kell kötni ezeket a barmokat és valamennyi megsínyli a száraz takarmányt és a

pajtalevegot. Aki akkor adja el, darabonkét 20-25 kilóval kevesebb húst ad el. Kérem,

felügyelo úr, jegyezze föl, hogy szorgalmazzuk meg a dolgot Hagara foispán úrnál, aki

melegen érdeklodik az akció iránt. "

„Járt már itt a rétmester? - Eh, Volócon nincs már neki dolga. Ott be kellett végzodni a

munkának még tegnapelott. A marhák tulajdonosaival meg kell értetni, hogy ez nem luxus.

Semmi áron nem turöm, hogy tíz-tizenöt holdon savanyú perje és macskaszék teremjen. Meg

kell velük értetni, hogy ez a munka az o érdekükben fekszik. "

„Egy nap alatt az a hetvenöt ember elvégzi az árkolást. Huszonöt igás fölszántja a területet


szintén egy nap alatt. A tél megérleli a talajt. A felréteg különben is iszapföld, mert ez az

egész völgy a Latorca hordaléka. Ez tehát porhanyó lesz tavaszra. "

„Kérem följegyezni, hogy nedves talajba való keveréket kapjunk. Kiváltképpen trifolium,

hybridum, trifolium repens, poa pratensis, avena el-atiror, lolium perenne és festuca pratensis

legyen benne. Itt a jövendo oszön már édes füveknek és pillangós növényeknek kell teremni.

"

„Megvan a térkép? Jól vigyázzon a rétmester, hogy az árok ne szögletbe törjék meg, miként

a térképen kitüntetve van, hanem szelíd hajlásban. Különben felduzzasztja a vizet. Ezt a

lecsapolást már holnap munkába kell venni, hogy a fagyok beállta elott száradjon ki a talaj. "

„Összevarrtak-e a zsdenyovai tinó sebét?"

„Miért nem hajtották ide a szolyvai üszoket is? Egyet sem látok azokból. "

„Elkészült-e már a vályú a felso kúthoz?"

Ilyenformán néz ki a népmentés elso lépése.

A MÁSODIK LÉPÉS

Az elso lépéssel megoldást nyert a legelokérdés a szolyvai járásban. Hangsúlyozom ezt a

szót. És adom egyszersmindenkorra azt a felvilágosítást, hogy a hegyvidéki akció eddig még

csak a szolyvai járásban hozott létre alkotásokat. A kormány óvakodott egyszerre sokat

markolni. Elfogadta Egánnak azt az eloterjesztését, hogy az akcióval egyelore csak a

szolyvai járásban tétessék kísérlet. Ha majd a tapasztalás az egész akció sikere mellett fog

bizonyítani: akkor folytatható az egész hegyvidéken. Örömmel jegyzem ide, hogy az

intézkedések annyira beváltak két év alatt, hogy tudtommal már megvan az az elvi

elhatározás, hogy munkába vétessék Bereg, Ugocsa, Ung és Máramaros minden hegyvidéke.

A legelo-kérdés tehát megoldatott.

Jött a legeltetés kérdése. Ez volt a második lépés. Mert hiábavaló a legelo, ha nincs mi

lelegelje. Nem az a cél, hogy a Beszkideken szép és egyenletes gyepvirány legyen a szem

gyönyörködtetésére és a turisták esztétikai hangulatának emelésére, hanem hogy ez az

elhanyagolt és kizsarolt nép komoly és tartós hasznot lásson a legelokbol. Úgy, de nincsen

marha. Van, de nincs. Van haszontalan korcsfajzat, mely sem tejelésre, sem húsra, sem

tenyésztésre nem alkalmas. És ilyen is fölötte kevés van. Az állami bérlet, a szántók

átalakításával tizenkétezer darab felnott állatot bír meg. A járás népének együttvéve alig

akadt három-négy ezer darabja. Ez ugyan pótolható lett volna a felesmarhával; de ezzel

maga a cél lett volna kijátszva. Mert a felesmarha csupán és kizárólag a nem földmuvelo

kazárnak válik hasznára. Ha tehát felesmarhákat fogadnak be az állami bérletbe: akkor

egyszeruen csak hizlalják a felesmarhával uzsoráskodó kazárt; a bennszülött népen pedig

egyáltalában nem segítenek.

A második lépés problémája tehát az vala, hogy egyfelol csak azt a barmot fogadják

legelésbe, amely a földmuveléssel foglalkozó egyének kizárólagos tulajdonát képezi,

másfelol, hogy ez a legeltetést jótétemény egyszersmind kútforrásává legyen egy virágzó

állattenyésztésnek.

Az elso feladat megoldható volt szigorú ellenorzéssel. Fölvétel és nyilvántartás folyik

minden községben, minden gazdánál. A szomszéd tudja, hogy melyik a felesmarha, melyik a


tulajdon. Óvatos körültekintéssel írták hát össze az állatokat. Jóformán fokönyvi lapot nyert

minden gazda. Már írtam, hogy nem a kazárt zárták ki, hanem az üzérkedést. Aki

földmuveléssel foglalkozik és tulajdon barma van, az mind részesült a legeloben. De aki az

uzsora szempontjából tart a ruténnál felesmarhát, az nem kapott legeltetési jogot semmi áron.

Ilyenformán nem volt elegendo marhalétszám a legelok kihasználására, így állott elé a

második probléma, melyet már csak szabályokkal és ellenorzéssel megoldani nem lehetett.

De már írtam, hogy Egánra nézve igen antipatikus szó a lehetetlenség. Ezt a szót nem is lett

volna szabad kitalálni. Eroteljes és önmagában bízó nép nyelvébol ennek a szónak hiányozni

kellene. Mikor ez a szó létrejött: akkor az a néplélek, amely megalkotta, sorvasztó

betegségben sínylodött, így hiszi Egán.

Tervet dolgozott ki tehát arról, hogy ezen a hegyvidéken miként kell és miként lehet egy

magas fokú állattenyésztési kultúrát teremteni. Meggyozte kormányát, hogy a most levo

korcsfajt át kell adni az enyészetnek, s helyébe egy televér fajt kell meghonosítani. Tervében

számításba vette a vidék idojárását, takarmány minoségét, a legelok táperejét, a nép szokásait

és fejlettségi állapotát. Ezen tényezok alapján gondosan keresett egy, a helyi viszonyoknak

megfelelo fajtát. A megválasztásnál tekintetbe vette a faj tenyészképességét, munkabírását,

tejhozamát, növekedési idejét, tápszer-feldolgozó képességét, ellenálló erejét, igényeit -

egyszóval mindazt, mi a vidéket és a fajt alkalmassá teszi a sikeres tenyésztésre.

Alapos vizsgálódásának eredménye gyanánt az oberinnthali tájfajta meghonosítását hozta

javaslatba. A földmuvelési kormány bízott Egán szakértelmében, ki különben is, mint

állattenyésztési fofelügyelo évekig szolgálta hazánkban ezt a nagy fontosságú ügyet, és

elfogadta a javaslatba hozott választást. Szakemberek utaztak Tirolba s vásárolták össze a

fiatal marhákat. Jelenleg már ezerkétszáz darab van a ruténok kezén. Üszoket osztottak ki

köztük olyan föltétel mellett, hogy öt év alatt ugyanazon összeget fizessék a marháért,

amennyibe az államnak került.

Öt év alatt! Ez azt jelenti, hogy nem tekintve az elkárosodást, mely ellen kölcsönös

biztosítási eljárás van folyamatban, a kapott üszo öt év múlva hétéves tehén lesz, az egyik

leánya négyéves, a másik hároméves; ezenkívül egy falka unokája. A marhaállomány

szaporodásából tehát a gazda könnyen visszafizeti a kölcsönt, és még marad egy pár darab

fajmarhája.

A HARMADIK LÉPÉS

Így oldatott meg a legeltetési kérdés. Az államnak jóformán semmibe sem kerül, mert úgy a

bérösszeget, mint az üszokre fordított bevásárlási kiadásait visszakapja a néptol. Nem kapja

meg a befektetések idoközi kamatát és a kirendeltség személyi és dologi járandóságát, amely

együttvéve is alig üti meg Tisza Kálmán és Bánffy Dezso egyévi nyugdíját. A

veszteségszámlára csekély százalék esik. Mikor ott jártam, még nem volt befejezve az év, s a

21 ezer forintnyi bérösszegbol csupán 84 forint hátralék állott fönn.

Ez a megoldás nem éppen olyan Kolumbus-tojás, mint aminonek látszik. Nincs legelojük:


hát szerezzünk nekik legelot; nincs marhájuk: hát adjunk nekik marhát. Ez így könnyu lett

volna. De Darányi az elso pillanattól kezdve abból indult ki, hogy semmi ajándék, semmi

ínség-adomány. A nyomornak nem pillanatnyi enyhítését, hanem állandó eltávolítását vette

tervbe. Nem megalázni akarta a népet borravalóval, hanem úgy szerezni meg számára a

megélhetés feltételeit, hogy a vagyoni állapottal együtt izmosodjék az erkölcsi érzület is. Az

a kizsarolt nép százezreket nyelt volna el az úgynevezett könyöradományokból anélkül, hogy

életrendje és vagyoni helyzete megváltozott volna. A könyöradomány elvándorolt volna a

kazár boltjába ruházati és élelmi cikkért és a kazár kocsmájába és cukrászdájába pálinkáért.

A legrigorózusabb eljárással úgy lehetne kiosztani évenként csak a szolyvai járásban kerek

egy milliót, hogy a nép hetenként egy napon jóllaknék, s a többi hat napon koplalna.

Ha minden tervszeruség nélkül osztatott volna ki a szarvasmarha a nép között: fölületes

munkát végzett volna a kirendeltség. De a földmuvelési kormány tudja, hogy valódi

termékenységre mély barázdákat kell szántani, ok a baromkiosztással nemcsak azt akarták,

hogy akármilyen állathoz jusson a nép, hanem felhasználták ezt a kínálkozó alkalmat egy

magasfokú állattenyésztési kultúra meghonosítására is.

Az innthali televér kiosztása által óriási jövendo nyílt meg a hegyvidék elott. Nem lehet

kétség az iránt, hogy az állami akció ki fog terjesztetni a Kárpátok valamennyi vidékére. A

most meghonosított tenyésztés melegágyát fogja képezni a további muködésnek. Innen

szerzik majd be a többi vidéken szükséges fajbarmot. Ez a vidék a fejlodo állattenyésztés

kútforrásává lesz. A tejgazdaságok is ide fordulnak és nem mennek Tirolba tehenekért. A

kirendeltség nagy buzgalommal szabályozza a vértisztaság fennmaradását. A bikateleltetés

szokásos módját megváltoztatta. Ezelott magánosok teleltették a tenyészbikát igen silányul.

A kirendeltség bikatelepet állított Szolyván, s a kiosztott tehenek csak állami bikákkal

fedezhetok. Az is baj volt, hogy a nép nem gondolt a tehén fejlettségi állapotával, s túlkorán

borjúztatott, ami megrontotta a fiatal anyát. Ezt tehát szabályozták.

Legnagyobb baj volt a tavaszi elletés. Mikor már elfogyott a téli takarmány és még erotlen

volt a legelo. A vemhességi ido télszakra esett. A tejelési ido nyárszakára. Nem lévén nyári

takarmány, a gazda havasi legelore küldte kis borjús tehenét. Ezzel a tejhozam a családra

nézve kárba ment; a borjú fejlodése pedig megakadt vagy az által, hogy korán választatott el,

s a nyári munkaido elvonta a családot a borjú kello gondozásától; vagy az által, hogy a borjú

is kihajtatott a havasra s ott a zord idojárás el sanyargatta.

Ezen a hátrányon úgy iparkodik a kirendeltség segíteni, hogy az ellési idot a késo oszi

napokra helyezi át. Nem könnyen megy, mert nemcsak a nép megrögzött szokásával kell

küzdenie, hanem az állatok fajzási rendjével is. Azonban megy. A kirendeltség szívós.

Meghátrálást nem ismer. Rábeszélésben bokezu. Szelíd nyomást is alkalmaz. A tehén is

megszokja, hogy fajfenntartó vágyait kényszeruségbol elhalássza a megszabott idore.

Nagy eredmények várhatók ettol az intézkedéstol. A gazda novemberben jut borjúhoz. Tehát

mikor legtöbb takarmány, rostaalj, törek, polyva, széna, sarjú áll rendelkezésére. A borjút

gondozhatja, ápolhatja kényeztetheti az egész család. A tejhozam utolsó cseppig

kihasználható. A borjú eroteljes állattá fejlodik arra az idore, mikor a havasi legeltetés beáll,

s így könnyen megbirkózik a zord idojárással. Vemhességi állapotát a tehén nem egy szuk,


hideg, rósz levegoju pajtában tölti el, hiányos alom és hiányos táplálkozás mellett; hanem a

havas érintetlen tisztaságú légáramlataiban; dús legelon, szabad mozgás közben,

kristályforrások közelében - a méhmagzat eroteljes fejlodésének kimondhatatlan elonyére.

Miként látható, az állami behatás igen sokoldalú. Nem költséges, de sokoldalú. A gyermeket

a jó nevelo, a csemetét a jó kertész nem gondozhatja huségesebben, mint ezt a népet a

kirendeltség. A figyelem kiterjed az élet összes viszonyaira. Ha csak legelot adtak volna a

népnek: egyoldalú és ideiglenes lett volna a behatás. Segítség lett volna ez is, de nem

mentés. Adtak tehát marhát is, hogy a legelo kihasználtassék. Ez már több a segélynél, de

még nem lábraállítás.

Ám a fajmarhát adtak, hogy televértenyésztés keletkezzék. Szabályozták a tenyésztést, hogy

a tiszta vér el ne korcsosuljon. Meg lehetett-e itt állani? Szabad volt-e nem gondoskodni

arról is, hogy a televérállomány annak maradjon a birtokában, aki megmentésre szorult?

Igazi „hubelebalázs"-akcióvá notte volna ki magát ez a mozgalom, ha az örökös szükségben

levo rutén gazda szabadon rendelkeznék az úgynevezett „államszki marhával", mert ma már

valamennyi innthali állat kazár kereskedok üzérkedésének volna a tárgya. Itt is

szabályozólag kellett tehát a népéletbe nyúlni.

A szabály abból áll, hogy az elso öt év tartama alatt, akár kifizette a gazda az állami marha

árát, akár nem: a kiosztott üszo és annak növendéke az állam tulajdonát képezik. Azokat a

kirendeltség tudta, híre és beleegyezése nélkül sem eladni, sem elcserélni nem szabad. A

végrehajtás alól is ki vannak véve. A gazda igázza, feji, borjúztatja, egyszóval használja az

állatot, de tulajdonosa csak öt év múlva lesz.

Ezen ido alatt, az Egán számítása szerint annyira lábra áll a nép, hogy azontúl fölösleges lesz

az e téren való további gyámkodás. De hogy lábra álljon: a mentési munkának még egész

sorozata állapíttatott meg. E sorozathoz tartoznak a hitelszövetkezetek, az áruraktárak, a

mintagazdaságok, a jutalmak, az iskolák, az olvasóegyletek.

HITELSZÖVETKEZET

Vegyük szemügyre ezt a kerekfeju embert, akinek nem annyira haja, szakálla, bajusza van,

mint inkább - szore. Ez a szorzet különös rút vegyülékét képezi a farkaskeveréknek a

rókával. Alsó állkapcsa elore nyúlik, hogy túlfejlett fogsorának elég tágas legyen a fészke.

Mikor beszél, önkéntelenül várjuk, hogy csattogtassa a száját. Szemfogai mindegyre

megvillannak rövid felso ajaka alól, mint a mérges kuvaszé, ha orozva akar harapni. Úgy

hiszem, hogy nem is szemfogak, hanem agyarak.

Szeme kicsiny, alattomos, nyughatatlan és csipás. Nem tükör, hanem fátyolos ablak,

amelyen kifelé igen, de befelé látni nem lehet. Széles karimájú selyemlombos kalapot visel,

alatta kis kerek bársonysipkát, testén hosszú kaftánt szürke lüszterbol. Kezén a száraz ujjak

az üllü karmaira emlékeztetnek. Ezek a karmok mindig csak félig nyílnak ki és görcsösen

csukódnak azonnal össze, mintha jellemezni akarnák az embert, aki mindig kész az áldozatot

megragadni, de sohasem hajlandó azt kibocsátani.


Nevezzük el ezt az alakot Jäger Herschnek. Tegyük hozzá, hogy bukóci lakos és hogy Alsó-

Vereckén született ezelott 48 évvel. Már most, ha ezen személyleírás alapján a beregszászi

kir. törvényszék bunfenyíto iratai közül adatokat adnának ezen férfiú erkölcsi állapota felol:

akkor megtudnók, hogy Jäger Hersch úr ellen 52 uzsoraeset volt folyamatba téve. A vádak

igen nagy része alól fölmentetett. Egy része a vádaknak függoben van. Mértek-e büntetést

egyik-másik eset miatt? nem tudom. Az esetek ilyenformák:

1870-ben Jäger Hersch tíz forintot adott kölcsön Topelics Vaszilinek 25 százalék kamatra.

Ezenkívül hitelezett neki bolti cikkeket is. Négy év múlva, 1874-ben összeszámolták, s a

kamatokkal és áruhitellel felgyult tartozás kerek egyszáz forintban állapíttatott meg közös

egyetértéssel. (Az áruhitel a legrosszabb esetben 15 Ft-ra rúghatott. Tehát 25 Ft valódi

tartozás fejében vállalt magára Vaszili 100 Ft terhet. ) Ezen 100 Ft névleges tartozás

törlesztésére fizetett Vaszili 1882-ig nyolc éven át kétszáz forintot. Jäger Hersch úr ezzel

nem találta magát kielégítve, s bepörölte Vaszilit 150 Ft tartozásért. A dolog egyezkedésre

került és megállapodtak 145 Ft-ban. Ennek a 145 Ft-nak törlesztésére 1888-ig fizetett Vaszili

egy-százkilencvenkét Ft-ot. Ilyenformán kapott Jäger Hersch úr 25 Ft effektív kölcsönért egy

ízben 200, egy másik ízben 192, összesen 392 forintot.

Ezek után csak természetes, ha ez ido szerint Jäger Hersch úr pöröli Vaszilit 105 forint

toketartozásért. Az sem lesz szokatlan, ha a kir. bíróság megítéli a követelést, mert a Jägerek

és Herschek fel vannak szerelve hamis bizonyítékokkal, hamis tanúkkal és hamis eskükkel.

A bíróság tudja, hiszi, emberileg meg is van gyozodve, hogy tanú, eskü, bizonyíték hamis;

de a bíróságot köti a szent eljárási szabály, a szent perrendtartás és a szent paragrafus.

1875-ben Rjaskó Vaszili 5 forintot vett kölcsön Jäger Hersch úrtól s azt köteles lett volna

kamatostól megfizetni még abban az évben. Azonban nem tudott fizetni. A drága por és

pusztító végrehajtás kikerülése céljából az áldozat úgy egyezett ki a ragadozóval, hogy 1876

végén fizetni fog 40 forintot. A fizetést meg is kezdte, de csak 5, 10, 14 forintos

részletekben. Amikor csak lehetett, fizetett. Mikor pénzre tett szert, pénzt vitt; mikor pénze

nem volt, gabonát vitt. Mikor jól csavarintott Hersch úr a hurkon, akkor lovat is vitt. Egy

hatalmas csavarintás után elvitte az ökreit is. De mivel az ökör féltett ambíciója a ruténnek,

mielott erre a kincsre került volna a sor: odavitte rendre öt darab tehénkéjét és 15 darab

juhát. Egyszóval az 5 Ft tartozás fejében eddigelé hatszáz forint értéket adott Rjaskó Hersch

úrnak. A dolog pörre került. Hersch úr tagadja, hogy csak 5 Ft-ot adott volna, s azt is tagadja,

hogy 600 Ft értéket kapott volna. Azonban nem tudja hogy mennyit adott Rjaskónak és

mennyit kapott tole.

1872-ben Jäger Hersch úr 10 Ft-ot adott kölcsön Panykulics Gyuszinak. Azóta az adós

fizetett 168 Ft-ot, de mivel ezen összeg nem törlesztette le a 10 Ft tartozást, hogy kikerüljék

a pert, kiegyeztek 90 Ft-ban. Ebbol megfizetett Gyuszi 47 Ft-ot. Jelenleg Hersch úr még 77

Ft-ot követel. E szerint kapott Hersch úr 10 Ft-ért 168 meg 47, összesen 215 Ft-ot, s ha Isten

élteti, még kapni fog 77 Ft-ot.

Az ilyen esetek nem szórványosak; a Jäger Herschek pedig nem ritkák. Három-négy eset

bármelyik faluban könnyen összegyujtheto. Mi következik ebbol? Az, hogy a legelobérlet, a


legelokultúra, az állami marha, a televénytenyésztés mind-mind meddo munka, ha ez a nép

az uzsorások körme közül teljesen ki nem ragadtatik. Legelouzsora, felesmarha-uzsora,

pénzuzsora, áruuzsora és pálinkauzsora kínozza ezt a népet. Az eddig leírt intézkedések

elejét veszik a legelo- és felesmarhauzsorának. De ha a többi megmarad: hegyre hordtunk

földet, tengerbe öntöttünk vizet. Azt a kis reményét a jólétnek, mint a legelovel és az állami

marhával nyújtott az akció, meroben nullifikálja az uzsora többi neme. Éppen ezért

gondoskodni kellett a többi uzsorák meggátlásáról.

A pénzuzsora ellen törvényes tilalom létezik. Ez a tilalom évtizedek óta áll fönn. Papíron. A

rutén nép szörnyu pusztulása bizonyítja, hogy a valóságban nem tudtak a tilalomnak érvényt

szerezni. Más eszközt kellett tehát megragadni. Valami olyat, ami kizárja a pénzuzsora

lehetoségét. Ez az uzsora abból keletkezik, hogy a nép hitelre szorul. Ha tehát tisztességes

hitel nyújtatik a népnek, akkor nem megy uzsoráshoz. Ez a tiszta sor. Kísérletet tettek tehát

évek elott a rutén vidékek központján lévo takarékpénztárokkal. Ez a kísérlet balul ütött ki.

A kazárok odafurakodtak a pénzintézet és a rutén közé a hitelt közvetíteni, így aztán surun

szedték a hitelmuveletek tejfölét, ok voltak a közbenjárók jó pénzért, ok lettek a jótállók,

szintén jó pénzért. A népre nézve a hitel éppen olyan drága lett, mint azelott, azzal a súlyos

különbséggel, hogy több pénz állván rendelkezésére, sokkal rohamosabb lett az eladósodás.

Ezen balsikeru kísérlet után Darányi miniszter vette a kezébe a ruténügyet, s a miniszteri

kirendeltség feladatává tette, hogy egyelore a szolyvai járásban és, ha itt beválik, egyebütt is

hitelszövetkezetet hozzon létre.

EGÁN MUKÖDIK

Egán nekidult a dolognak. Az elso hitelszövetkezet megalakult 1899. augusztusban. Én 1990

szeptemberében jártain meg azt a vidéket. Ekkor már, tehát kerek egy év leforgása múlva,

Dombostelkén, Volócon, Szolyván, Alsó-Vereckén, Kis-Bisztrán, Zsdenyován, Zugon, Kis-

Szolyván, Felso-Vereckén, Vereckén, Vezérszálláson és Bukócon találtam

hitelszövetkezeteket. A tagok száma együttvéve 1867, akik 2791 üzletrészt jegyeztek.

Kölcsönhöz jutott egy év leforgása alatt 1639 egyén. A kölcsönzött összeg 146 236 korona.

Van, aki 4, olyan is van, aki 800 koronát kapott kölcsön. Múlt szeptember óta mostanig

(1901. június) megalakult még negyvenhét, és alakulóban van harmincöt szövetkezet.

A szövetkezet tagja lehet minden feddhetetlen életu honpolgár, aki öt éven keresztül

hetenként 20 fillér befizetésére kötelezi magát. Ez tehát egy összesen 52 koronára szóló

kötelezettség, mely a befizetés napjától kezdve, bármikor 100 korona hitelre jogosítja föl az

üzletrész-tulajdonost, feltéve, ha két elfogadható kezest állít, és ha a kölcsönösszeg hovafordítását

annak rendje és módja szerint meg tudja indokolni.

Kölcsönsegélyben mindenekelott azok részesülnek, akik az uzsorától akarnak

megszabadulni. Azután azok, kiknek orvosságra és élelmiszerre van szükségük; késobb az

adóhátralékosok. Ezek után azok, kik marhát, telket, földet vásárolnak vagy építkeznek.

A kölcsönöket az igazgatóság szavazza meg felelosség mellett. Az igazgatóság elnöke


mindenütt a helybeli g. k. lelkész, erre hárul a pénztárosi és könyveloi munka is. Az

igazgatósági tagok kizárólag a jobbmódú földmuvelo parasztgazdák közül választatnak.

Kereskedo, kocsmáros, cukrász, vállalkozó, pénzzel és áruval üzérkedo egyén az

igazgatóságnak tagnak nem lehet. Részt vettem az egyik hitelszövetkezetnek szeptember 10-

én tartott évi közgyulésén. A szövetkezetek céljáról, hasznáról, muködésérol és sikerérol

tájékoztatott az elnök beszéde. Nem érdektelen, ha közlöm ezt a beszédet, amely így

hangzik:

Igen tisztelt Igazgatóság és Felügyelo Bizottság! Elso sorban is melegen üdvözlöm kedves

vendégeinket, és forró köszönetünknek adok kifejezést kegyes megjelenésükért. Az eddigi

elhagyatottságban és nemtörodömségben nagyon jól esik szívünknek, látván azt, hogy

szegény népünk iránti érdeklodés teljesen lerombolta azon falat, amely mögött oly sok

nyomor és szenvedés tanyázott. Most, hála Istenünknek és forró köszönet jótevoinknek,

megismertek bennünket.

És midon köztudomást nyertek hazánk és királyunk iránti huségünkrol és szeretetünkrol, de

köztudomást szereztek nyomorgó szegénységünkrol is, ennek okozóiról és okairól:

érdeklodni kezdtek népünk életviszonyai iránt, és ezen érdeklodés felköltötte az emberekben

az igazi szeretetet, az oszinte sajnálkozást. Ezen igazi szeretet és oszinte sajnálkozás azon

boldogító elhatározásra ösztönözte a jó lelku embereket, hogy rajtunk segítsenek, hogy

mentsenek meg bennünket gonosz elnyomóinktól, hogy kenyeret adjanak nekünk, hogy így

kiszabadítván bennünket a kétségbeesés örvényébol, szabadokká és elnyomóinktól

függetlenekké tegyenek bennünket.

És a jólelku embereknek ezen szent és boldogító óhaja megvalósult. Hazánknak, a Kárpátok

által koszorúzott eme felvidékén lakó része már szabad és független! Szabad, mivel már nem

kell munkájával, vagyonával áldozni elnyomóinak csak azért, hogy életét nap-nap után

tolhassa; független, mivel munkájával és vagyonával már szabadon kezd rendelkezni.

A jólelku emberek, hogy segítsenek rajtunk, a segítségnek sokféle nemét vették

alkalmazásba, így gróf Schönborn uradalmának gazdaságilag kezelt földjeit bérbe vették és

ezen földet albérletbe kiosztották a nép között; ezzel a nép kenyérhez és szénához jutott.

Hogy legyen jófajú és saját marhácskája, külföldrol importáltak éghajlatunknak és helyi

körülményeinknek nagyon is megfelelo anyaállatokat, és hogy ezeket megszerezhesse

legszegényebb gyermeke is népünknek, 4-5 évi törlesztéses kifizetésre szétosztották azt

népünk között. Ezzel népünk saját marhájához jutott. Továbbá osztottak kedvezményes

árban jó vetomagot. Ezzel is nagyon segítettek népünkön, mivel népünk olyan maghoz jutott,

amely megháromszorozta fáradozásunk jutalmát.

De mindezek segítsége mellett is népünk még nem lett szabad és független. Köztudomású

dolog, hogy népünk, községenként 1-2 kivételével kisebb-nagyobb tömegekben adósa volt

zsidójának. Bocsánat ezen elnevezésért, de másképp nem tudom nevezni ezen hitelezot, mert

itt csak ez a neve. És ahány zsidó lakott a községben, az mind hitelezo volt. Egyik adott

pénzt, másik sót, harmadik pálinkát, negyedik bocskort, ötödik szénát, hatodik zabot, hetedik

földet, nyolcadik tehenet, kilencedik ökröket, tizedik ecetes savanyúvizet, tizenegyedik

bekovászított uborkát, s így tovább, de találtatott olyan is, aki sertéseket vett és adott hitelbe,


tartás és szaporítás céljából a szegény ruténnak. Szóval, ha egy községben 20 zsidó lakott,

ennek a 20 zsidónak volt adósa a szegény rutén, de csak kisebb összeggel, a nagyobb

összegekkel pedig a 40-100 percentre dolgozó titkos magánbankházaknak. Ilyen viszonyok

közepette természetes, hogy csekély, vagy tán helyesebb ezen kitétel: semmi haszna sem

lehetett a szegény ruténnak az elobb elmondott segítségbol. Mert dolgozta volna az

albérletbe kapott földet csak azért, hogy hitelezojét fizesse; nevelte volna az importált állatját

csak azért, hogy a hitelezojének duzzadt legyen az erszénye.

De itt újból segítségére jött népünknek az emberi szeretet, a jólelkuség és a fáradságot nem

ismero áldozatkészség, és ezek megalkották a hitel-és fogyasztási szövetkezeteket. Oszintén

beszélek, mert ezzel tartozom nemcsak az igazságnak, hanem a hitelszövetkezetek jól

felfogott érdekének is: népünk kezdetben idegenkedéssel vagy rettegéssel fogadta a

hitelszövetkezetek eszméjét. „Mi hetenként 10-20 krajcárokat

fizessünk" „Minek?" „Sohasem látjuk vissza azt a pénzt", „az az uraknak kell sörre,

szivarra", így beszéltek az emberek. Kutatni kezdtem és azon meggyozodésre jutottam, hogy

az egyes titkos magánbankházak tulajdonosai eszébol plántálódott át népünk elméjébe az,

hogy a befizetett üzletrészek az uraknak kellenek szivarra és sörre. Most pedig, midon

meggyozodtek, mily nagy áldás a „szövetkezet", örömmel lépnek be abba és készséggel

fizetik a 10-20 krajcárokat. Kérdezze népünket bárki is: kell-e és jó-e a hitelszövetkezet?

Mindegyik azt fogja felelni: kell-e? „Jobban, mint a mindennapi kenyér", „mert, ha ma

kenyerem nincsen, ma böjtölök, ha holnap nincsen kenyerem, böjtölök holnap is, de ha pénzt

kérnek, azt kiböjtölnöm nem lehet, hanem licitálják csekélyke vagyonkámat; a zsidó pedig

nem akar adni, mivel haragszik, miért hagytam el".

Így beszél, így gondolkozik népünk ma, és mindennapi áldást és boldogságot kér jó

Istenünktol azok számára, akik azt létesítették.

Igen tisztelt Igazgatóság és Felügyelo Bizottság! Tegnap múlt egy éve, hogy

hitelszövetkezetünk megkezdte áldásos muködését. Egy év, mily rövid ido jelentoség nélküli

az ember és más intézetek életében. Hitelszövetkezetünk életében ezen egy év is igen nagy

jelentoségu. Ezen egy év alatt, tehát hitelszövetkezetünk megalakításától mai napig 247

hitelszövetkezeti tag, családapa, 15 297 korona és 78 fillér kölcsönt kapott.

Ezen összeggel váltotta ki birtokát zsidójától; ezen összeg segítségével oldoztatta ki kezeit

zsidója béklyóiból, és ezen összeggel teremtette meg saját énje számára a szabadságot és

függetlenséget. Nem vazallusa tovább hitelezo zsidójának, hanem olyan független szabad

polgára hazájának, mint az, aki eddig ura és parancsolója volt! Hogy egyévi muködésünkrol

röviden beszámoljak, a következoket van szerencsém tudomásukra adni:

Hitelszövetkezetünk megalakulásakor 163 tag iratkozott be 268 üzletrésszel. Megalakulás

óta mai napig 48 új tag 110 üzletrésszel lépett be hitelszövetkezetünkbe. Kilépett, elhalt, más

községbe távozott 10 tag 18 üzletrésszel, s így ma 198 tagunk van 360 részvénnyel. Ezen év

alatt 3 közgyulést és 10 igazgatósági és felügyelobizottsági ülést tartottunk. Ezen

igazgatósági üléseken szavaztattak meg a kölcsönök. Kölcsönre jelentkezett 263 tag, ezekbol

kapott 247 tag, 16 tag kérelmével elutasíttatott. A kikölcsönzött összeg: 15, 297 korona 78

fillér. Az egyeseknek adott kölcsön minimuma 6 korona, maximuma 800 korona. A központi


hitelszövetkezettol 9392 korona kölcsönt kaptunk. Ezen év alatt befizetett üzletrészek 3833

korona és 80 fillért tesznek ki. Kamat címén befizetett 765 korona 10 fillér.

Kiadásaink ezek:

1. Könyvelonek 1900. január 1-tol, havi 10 korona tiszteletdíjjal fizetett 80 korona.

2. Pénztárnoknak 1900. január 1-tol havi 4 korona tiszteletdíjjal fizetett 32 korona.

3. Hitelszövetkezeti iroda futésére kiadatott 28 korona.

4. Tinta, papír, gyertya, cégbejegyzési díj, nyomtatványok és postára kiadott 46 korona 46

fillér.

5. Hitelszövetkezeti iroda részére: egy asztal, 4 szék, egy iratszekrényért fizetett 46 korona.

6. Áruraktárunk számára egy pénzszekrényért kiadtunk 84 korona 17 fillért.

Hitelszövetkezetünk számára egy pénzszekrény szállítása 25 korona 70 fill.

Összes kiadásunk tehát: 342 korona 33 fillér.

Ezzel beszámoltam egy évi muködésünkrol, még azt bátorkodom megjegyezni, hogy a

felülvizsgáló bizottság muködésünket rendesen ellenorzi, s könyveinket többször átvizsgálta.

A jóakarat könyveinket vezetni úgy, hogy ott semmiféle hiba ne legyen, megvolt bennünk -

ha azonban valahol hibáztunk - ne róják azt fel nekünk rosszakaratnak, avagy hanyagságnak,

hanem tudatlanságnak. Az ido és a gyakorlat nagyon jó tanító és mi ezen tanítónak

szorgalmas tanítványai voltunk, tehát jövoben rendesen fog menni minden.

Midon ezen beszámolómat elmondtam, szigorú kötelességem köszönetet mondani az igen

tisztelt igazgatósági és felügyelo bizottsági tag uraknak azon szíves közremuködésükért,

amelyet hitelszövetkezetünk érdekében egy év alatt kifejteni voltak kegyesek.

Kérem: jövoben is legyenek szívesek csak úgy szeretni fiatal intézetünket, bennünket pedig

csak úgy segíteni, mint tevék azt a múltban, mivel erre nagy szükségünk van. Ezt kívánja

úgy a hitelszövetkezet, mint mindnyájunk érdeke is.

Végezetül úgy az igen tisztelt vendégeinknek, mint a mi forrón szeretett vezetonknek, a

biztos úrnak kegyes megjelenésükért ismételten forró köszönetet mondunk, és alázattal

kérjük: tartsanak meg bennünket továbbra is szeretetükben és jóindulatukban, és ne ijedjenek

meg e zord vidéktol, hanem látogassanak meg bennünket többször is, hogy meggyozodjenek

haladásunkról és különösen arról, hogy a magas kormány, a mi igazi atyánk, a

földmívelésügyi miniszter úr o nagyméltósága kegyét, szeretetét háládatlanokra nem

pazarolja. A jó Isten áldja meg minden jóval és éltesse sokáig a mi kegyes jótevoinket!

ÁRURAKTÁRAK

Hitelszövetkezetekre a pénzuzsora ellensúlyozása okából volt szükség. Ezeket a

szövetkezeteket az országos központi hitelszövetkezet látja el pénzzel. Mihelyt nyolcvan

üzletrész jegyezve van: a kötelezo aláírási ív felküldetik a központba, mely a szükséges

biztosíték mérlegelése után, a jegyzett üzletrészek kétszeres értékét szavazza meg

hitelképpen. Tehát száz üzletrész után ötezerkétszáz korona hitelben részesül a szövetkezet.

De mivel áruuzsora is sanyargatja azt a népet, mert minden községben van kazár bolt:


 ennélfogva a kirendeltség a hitelszövetkezetek útján áruraktárakat is létesített. A tagsági díj,

illetve az üzletrész itt is annyi, mint a hitelszövetkezeteknél. Ez a kötelezettség is öt évre

szól. Minden tag üzletrészei arányában résztulajdonosa a bolt jövedelmének.

Árukkal ezen boltokat a szolyvai központi áruraktár látja el. A boltkezelo fizetést húz.

Köteles rendes pénztárnaplót vezetni s abba minden vásárlást bejegyezni. A felügyeletet és

ellenorzést a hitelszövetkezeti elnök naponként gyakorolja. Ezenkívül a kirendeltség is

gyakran rovancsol és vizsgálja a leltárt és a naplót.

Van tehát most már a népnek „államszki bankja" és „államszki boltja". Amott olcsó hitelt

élvez; itt olcsó és jó portékát vásárol a hamis mérleg alkalmazása nélkül. Az áru sokféle, a

nép szükségletéhez és fogyasztási szokásához képest. Szívós küzdelembe került, míg

elérhették, hogy legalább zárt palackokban szeszes italt is árulhassanak. Úgy hallottam, hogy

ezen engedély ellen a leghatalmasabb bankkörök voltak mozgósítva. A pénzügyi kormány

nagyobb financiális muveletek sikerét vélte veszélyeztetettnek, az italmérési jog ily módon

való kiterjesztése által. Még annak is híre járt, hogy minisztertanács foglalkozott igen

tüzetesen ezzel a kérdéssel.

Pedig napnál világosabb, hogy a mentési munkálat kereke holtvízbe kerül, ha a pálinka a

kazárok monopóliuma marad. Amit nyerni lehet a szövetkezeti és legelo réven, mind elúszik

a pálinka vámján. Szuperioritást a kazárnak a pálinka adott. Mégis nehéz volt keresztülvinni,

hogy az „államszki bolt" italt is árulhasson. Kazár felfogás szerint ok szerzett jogaiktól

fosztatnak meg az „államszki boltok" versenye által.

Volócon egy öreg kazár így beszélgetett velem:

„Herr von Deputierter, értsük meg egymást. "

- Figyelek.

„Mondja meg a gnädiger Herr von fonagyságosnak (ez Egán), hogy ne legyen nekünk

ellenségünk. "

- O csak a rossznak ellensége.

„Mi nem vagyunk rosszak, mégis ellenségünk. "

- Mivel bizonyítja? A legelovel?

„Nem. "

- Az állami tehénnel?

„Nem. "

- Az állami bankkal?

„Azzal sem. Ezt mi ki tudjuk heverni. "

- A bolttal?

„Nohát, mire is való az a bolt? Nem ért ahhoz a paraszt. A pap sem ért hozzá; az alkalmazott

sem. Ehhez csak mi értünk. De ez sem nagy baj, mert mi olcsóbban tudunk árulni, mert több

a hitelünk. . . "

- És silányabb a portéka.

„Mit tud ahhoz ez a nép?"

- És hamis a mérleg.

„Nem méregetjük biz azt unciák szerint, hiszen nem vagyunk patikáriusok. "

- Akkor hát rendben vagyunk, mert a régi boltok kiállják a versenyt.


„Igenis kiállanák, uram, ha az állami bolt nem árusítana italt. De így elpusztulunk. Bízzák az

italmérést reánk, eddig is mi folytattuk, ez a mi mesterségünk. Ne vegyék ki a kenyeret a

szánkból. "

- Nézze Gotteszmann, ha maguk árulnak, miért ne árulhatna a parasztok szövetkezete is?

Talán csak nem akarja eltiltani a néptol, hogy a saját áruját fogyassza?

»Én csak annyit mondok, hogy ez a mi mesterségünk s aki elveszi tolünk, az nekünk

ellenségünk. "

Mikor azokról a visszaélésekrol beszéltem, amelyeket ok ezen a népen elkövettek, úgy nézett

rám, mint aki nem érti, hogy mirol van szó. Kifosztani embertársainkat - miért volna az

visszaélés?

Kis-Szolyván hasonló párbeszédem volt.

„Mondok valamit, gnädiger Herr von Deputierter, amit az urak csinálnak, nem jó dolog. Az



urak elveszik tolünk a boltot, a pálinkát; legelot, marhát adnak a népnek. Azért a nép mégis

csak szegény marad. A népen tehát nem segítenek. Azonban mi tönkremegyünk. Itt nagy

volt az ínség eddig. Ezentúl még nagyobb lesz. Mert eddig legalább nekünk volt valamink,

de ezentúl nekünk sem lesz semmink". Felvilágosító magyarázatom nem fogott rajta. Ekkor

ezt kérdeztem:

- Hány sertést öltek tavaly ebben a faluban?

„Tréfálkozni tetszik? Mi nem élünk sertéshússal".

- Nem magukról beszélek, hanem a rutén gazdákról. Hányan és hány sertést öltek?

„A gazdák? A gazdák egyet sem. A pap hármat ölt, a tanító kettot".

- Helyes. Hát az idén sem öltek a gazdák sertést? De gondoljon jól utána.

Az öreg kazár gondolkozóba esett. Aztán számított. Kezét a felszeg felé emelte s integetett a

házakra. Az is, ez is, amaz is. Ekkor az alszeg felé fordult. Tovább számított. Végre

megszólalt:

"Tizennyolc gazda huszonhárom sertést, ezenkívül a pap hármat, a tanító kettot".

- És hány fejos tehén volt a községben tavaly?

"Ezt könnyebb megmondani. Nekem volt ketto. . . "

- Csak a parasztokról beszéljen.

"Azoknak öt volt; a felesmarhákkal együtt tizennégy. "

-És most hány tehenet fejnek a gazdák?

"Kisborjas tehén van tizenhét, feles tehén öt, összesen huszonketto. De rúgott is van négy,

ezek még tejelnek. "

-Még egy kérdést. Volt a gazdáknak tavaly annyi szénájuk, mint most?

"A fele sem volt. "

- Rendben vagyunk. Nézze barátom, ez a tönkrement nép egyetlen év alatt abból a 6062

koronából, amit az állami bankból kapott kölcsön, a szövetkezet jegyzokönyvei szerint

kifizetett 4154 korona uzsoratartozást, marhaállományát megszaporította, hússal és tejjel

kezd táplálkozni, amit eddig nem tehetett. Igaz? Az állami bérlet útján szénára tett szert.

Borjúkat adhatott el. Látva, hogy támogattatik, megjött a munkakedve, s mivel jobban

táplálkozik, megjött a munkaképessége is. Eddig hitelbe vásárolt a régi boltokban; most

készpénzre vásárol az állami boltban. Nálam van a kis-szolyvai boltról a hiteles kimutatatás.

Egyetlen év alatt, holott ez az elso év, bevett az üzlet 6824 koronát. Mondhatja-e ezek után,

hogy ez a nép ezentúl is olyan ínséges marad, mint amilyen ezelott volt?


AZ ÁLLAMI BOLTOK

Az a hír, hogy habár csak zárt palackokban, mert a szövetkezeti ügyet nem lehet

kocsmároskodással lefokozni, szeszes italt is fognak az „állami" boltokban árusítani,

leírhatatlan izgatottságot keltett a kazár körökben. Nagyobb nyüzsgést a megzavart

darázsfészek sem fejthet ki. Kaftánjaikban jártak-keltek, majdnem röpködtek és zúgtak és

morogtak a haragos darázs félelemgerjeszto zümmögésével. Rituális tanácskozásokat

tartottak. Szegodött emberekkel lesették, hogy ki jár a boltba. Névsorba vették az

elpártolókat. Fenyegették, hogy soha többé nem hiteleznek nekik. Azzal is fenyegették, hogy

ezért vagy azért - kicsoda lehetne mentes ami közigazgatásunk kelepcéitol? - följelentik a

fobírónak vagy adótárnoknak. Ügyvédhez mentek, rabbihoz mentek, deputációba mentek

még Firczák püspökhöz is, hogy mentse meg oket e „jogtalan" támadástól.

Mozgalmuk elhatott a kormányzás legfobb köreibe is. Italmérési jogot, mint végso fórum, a

pénzügyminiszter osztogat. Már-már hajótörést szenvedett itt az az óhajtás, hogy a

szövetkezeti áruraktárak szeszes italokat is tarthassanak. Végre is gyozött a földmuvelési

kormány szívóssága, megnyervén az ügynek a közoktatási kormányt, a kultúra- és a belügyi

kormányt a közrend szempontjából. Jelentékeny súlya volt e kérdésben a honvédelmi

kormánynak is, melynek figyelmét nem kerülte ki a mérgezett és túlélvezett pálinka hatása

az évrol évre hanyatlást mutató újoncozási statisztikában. Ehhez járult az igazságügyi

kormány felfogása is, mely a kocsmák demoralizáló muködését a bunesetek sokaságából

igen jól ismeri.

Nem csekély fejtörést okozott a kazár boltosok körében az is, hogy az „állami" boltok

szalonnát kezdtek árusítani. Hamar rájöttek, hogy ez a kapós élelmi cikk vonzerot gyakorol,

ok eddig szalonnát nem tartottak, mert ilyen tisztátalan dologgal foglalkozni bun. De

észrevették, hogy a szalonna jó csalétek, ha nem akasztják horgukra, elmegy a hal boltjuk

elott- így jött Haimann Jankell arra a gondolatra, hogy csodarabbitól kell fölmentést kérni a

szalonnával való foglalkozásra. El is mentek a tudóshoz. Ez nem adott fölmentést, csak

tanácsot. Mégpedig azt tanácsolta, hogy mikor szalonnát ad el az igaz ember, akkor húzzon

az egész testére szalmazsákot s így tartsa meg magát a tisztátalan tárgy érintésétol. Mondják,

hogy ezek a szomorú emberek most már zsákba borulva árulgatják a szalonnát.

VERECKE

A vereckei szoros egyik kanyarulatánál magányos épület van. Tisztes távolból nézve

idillikus kép az egész. A völgy igen szuk; két oldalról sziklás hegyek osbükkössel. Ennél a

kanyarulatnál kitágul a róna s ház elott kövér rét terül el. A hömpölygo Latorca zúgása a

házig hallatszik. Közelrol nézve ez a ház is kazár kocsma. Verecke, ahová utunk vezetett,

még jó távol esik. Pompás és kitartó erdélyi lovaink már 35 kilométert futottak. Egy

szusszanásra megállottunk a kocsma elott. Borzas feju kazárkisasszony jött ki az ajtón

vendéglátó bizalommal. Amint megpillantott, elsikoltotta magát: „der Herr von fonagyságos

úr!" és visszairamodott a söntésbe, megmondani a baljóslatú hírt. Idovártatva egy izmos,

eroteljes, viharbarnított kazár férfi lépett ki kedves élete párjával. A férfi gondterhes

komolysággal jött felénk. Az asszony mosolyogva hozott egy rózsákkal kifestett fekete


pléhtálcán három palack különbözo színu italt és három kis pohárkát.

- Jó napot!

„Jó napot!"

- Tessék!

„Köszönjük. Nem kérünk. "

- De tessék, kérem. Ez vanília, ez chartreuse, ez muszkaköményes.

„Együtt trikolor. Mégsem kérünk. "

- Olyan nagyon tetszik haragudni?"

„Dehogy is haragszom. Melyik a jobb. Ez? Hát ebbol kérek. " - Ezt Egán mondta.

„Különben hogy vannak?"

- Tetszik látni, még élünk. Akármeddig tart, de addig élünk. „Megint filozófusi hangulatban

van. Mikor látom már egyszer vígabb állapotban?"

- Az élet nem mulatság, fonagyságos úr; az élet egy igen komoly üzlet.

- „Ki bántja magát, hogy mindig ilyen szomorúan beszél?"

- Senki sem bánt, sem engemet, sem a népemet, de látja a fonagyságos úr, ha én kihalászok a

Latorcából egy pisztrángot s az vergodik a parton, hiába mondom neki, ne vergodj kis

halacska, nem bántlak én téged: bizony csak tovább vergodik az, amíg el nem pusztul.

„De magukra nem halász senki; maguk benn maradnak a mederben, vagyis a boltban és a

kocsmában" - mondám én.

- Igen, uram, benn maradunk a mederben, de mit ér az a halnak, ha lecsapolják a vizet és a

meder szárazon marad. Eddig kereskedtünk pénzzel; most az „állami" bank kereskedik.

Eddig kereskedtünk feles-marhával; most ránk jött az „állami" tehén. Eddig kereskedtünk

bolttal; most „állami" boltba megy a nép. kocsmáink is üresek, mert az állam italt is árul. A

meder szárazon marad maholnap, s a hal megdöglik.

"Csak a harcsa kerül szárazra, amely kis halakkal élt. Az ilyen ragadozóért nem kár" -

mondám én.

- Ahogy az uraknak tetszik, úgy lesz. Pedig egy halastóban több értéke van a harcsának, mint

az apró, kis, szálkás halacskáknak.

"Fizetek" - monda Egán, hogy véget vessen az eredményre nem vezeto allegorikus

beszédnek.

- Nincs semmi fizetni való.

„Dehogy is nincs. Két pohárral ittunk meg. "

-Tessék ezt tolem jó szívvel elfogadni. Ez az én privát italom. Nem árucikk.

"Ingyen még a halált sem adják. Megfizetjük az árát az orvosnak és a patikusnak. Mivel

tartozom?"

- Semmivel. A mi halálunk ingyen jön.

Köszöntünk, távoztunk. A beszélgetés sok elmélkedésre adott okot, amint gyorsan haladtunk

az állami bérletek tarlóföldjén és dús lóherései között. Legyozhetetlen erkölcsi nihillel áll

szemben az akció. Ez a kazár a harcsa ragadozó szerepét teljes jóhiszemuséggel gyakorolja.

Nem tud különbséget tenni a jog és a jogtalanság között.

RÉSZLETEK

Legnagyobb áruraktár a szolyvai, legkisebb a mártonkai. A szolyvai bolt átlagos napi

bevétele 120 korona, a mártonkai napi bevétel 18 korona. Az összes boltok elso évi


készpénzbevétele kitett 252, 948 korona 79 fillért. E forgalom után 3646 korona 27 fillér

tiszta nyereség hárult a hitelszövetkezetekre.

A szolyvai boltban 320-féle cikket árusítanak; de a legkisebb forgalmú mártonkaiban is

árulnak lisztet, tengerit, zabot, sót, szalonnát, dohányt, bort, pálinkát, rumot, sört, zsírt,

olajat, bocskort, lakatot, fúrót, reszelot pipát, pipaszárat, inget, gatyát, kalapot, sapkát, rizst,

túrót, szilvát, szentjánoskenyeret, fügét, cukrot, borsót, petróleumot, gyertyát, szappant,

kartont, barchetet, szurposztót, lámpát, tüszot, gyufát, oroszhalat, drótszeget, patkót,

kötoféket, láncot, ostort, fésut, tükröt, tut, cérnát, kendot, bicskát, ecsetet, sóskáposztát,

ecetet, savanyított uborkát.

Szemmel látható, hogy az áruraktár rövid ido múlva a községi élet központjává lesz.

Templomozás után a raktár elott gyul össze a nép. Itt hányják-vetik meg ügyes-bajos

dolgaikat. Legénysereg, leánysereg ide vonul. Kergetodznek, dévajkodnak, még táncra is

perdül ez a szürke nép, mióta derengeni kezd keblében egy jobb jövendo reménye.

Ezen boltok egy része most még bérházakban van elhelyezve; de a nagyobb résznek megvan

már a saját otthona. A paplak és az iskola után ez a falu legnagyobb és legszebb háza. Van

benne bolt, raktár, a kezelo részére egy szoba és egy konyha; továbbá tágas helyiség az

olvasóegylet számára. Ez ideig még egy olvasóegylet sem alakult meg. De a terv már kész, s

a megalakulás azon erély és buzgóság mellett, melyet a kirendeltség tanúsít, gyermekjáték

lesz.

Az olvasóegyletekkel karöltve jönnek létre a segélyegyletek is, gyermekek felruházására,

iskolakönyvekkel való ellátására, aggok és betegek istápolására, karácsonyfák felállítására

stb. A gyujtoívek már szétküldettek a Firczák püspök lelkes felhívása mellett. A társadalom

jobb módú osztályai nem fognak elzárkózni s megértvén a célt, meg is adják ahhoz az

eszközt. Beavatottak nem kételkednek, hogy Schönborn gróf, a hitbizomány ura, elöl fog

járni az adakozásban, mihelyt megtudja, hogy éppen az uradalmi cseh beámter Wirthschaft

érzéketlensége és mulasztásai miatt gyengült el itt a néporganizmus.

Más helyen kimutattam azon súlyos bajokat, melyek az uradalom kezelési rendszerébol

hárulnak a népre. Ezeket a bajokat a szövetkezeti mozgalom nem képes elenyésztetni.

Illendo tehát, hogy az uradalom kezelése etikai alapokra helyezkedjék, és ezen az úton

enyhítse az általa ütött sebeket. A vadászati törvény revíziója feltétlenül szükségessé vált. A

dúvadak erélyes pusztítása többé nem odázható el. Az erdotörvény revízióját is munkába kell

venni, hogy a legelok okszeru kihasználását ne gátolja az erdovédelem merevsége. Mindez

törvényhozási és kormányzási feladat, melyet a kirendeltség szüntelen buzgósága és

zaklatásig meno folytonos agitációja az illetékes körökben nemcsak napirenden tart, de

sürgetve érlel is.

Azonban ismétlem, hogy etikai feladatok várnak az uradalomra. A közjótékonyságnak

megvan a maga ragálya. Az uradalom látja azon erofeszítéseket, melyeket a földmuvelési

kormány e szegény nép érdekében véghez visz. A rutén akció betölti a levegot. Kezd divattá

lenni a népmentés. Nemes ambíciók jutnak felszínre. Mutatkozván a siker, minden jó ember

részese akar lenni a sikernek. Jó magas helyen áll ugyan Beregvár, de kínai fal nem veszi


körül. Ellenkezoleg, százados fák, szelíd bokrok és viruló pázsitok környékezik.

Átvillogott-e az ortüzek panaszos lángja az öreg fák lombja között? Fölhangzik-e a kastély

ablakáig a nép jajkiáltása, midon vagyonkáját védi az uradalmi vadak ellen? Hallatszott-e az

eprészkedo kisleány sikoltása, mikor a kerülo megzálogolta? Ne kérdezzük ezt most. Eltelt.

Vége.

E pillanatban látja a hitbizomány ura, hogy o Felsége kormánya komoly lelkiismeretet csinál

a nép megmentésébol. Tudja, hogy azt a járásbírót, ki az igaztalan kazár követeléseknek

állott szolgálatában, elmozdították. Tudja, hogy az a szolgabíró megfosztatott állásától, ki a

népnek küldött kétezer forint ínségkölcsönt nem osztotta föl, hanem azzal önmagának

sertéseket vásárolt és hizlalt. Elismeri, hogy bérbeadott földjein új és termékeny kultúra

fakad. Hallja, látja, hogy a szomszédos Schönberg báró uradalmában ruténok végzik nagy

ügyességgel a belso szolgálatot; az úrno gyakran meglátogatja az áruraktárt, ellenorzi a

könyvelést, segít a megrendeléseknél; szövésre, varrásra, harisnyakötésre, fonásra oktatja a

falu leányait; istápolja, segíti az iskolát, ruházza a szegény sorsú gyermekeket. Magyaráz,

fedd, dicsér, oktat. Utasításokat ad a veteményes helyesebb muvelésére, a baromfi ápolására,

a borjú nevelésére. Kézi patikát tart, gyógyszereket osztogat, sebeket kötöz. Egyszóval

gondozza a népet.

Ez aztán divattá lesz. A papné, a tanítóné, a fobíróné, a jegyzoné iparkodik a jó példát

utánozni. Minél többet foglalkoznak a néppel, annál jobban megszeretik. Hiszen még a

kutyát, a madarat, a csemetét is megszeretjük, ha sokáig bíbelodünk vele. Az ilyen szeretet

terjeszkedo képességgel bír. Szunnyadó kötelességek ébrednek föl. Ismeretlen örömök

keletkeznek a szívben. Üresnek tetszik az a nap, amelyen valami csekélyke jót nem

muveltünk a népmentés hangyamunkájában. .

A szívnek e fönséges áramlása beözönlik a hitbizományi kastélyba is. Az ifjú gróf csak az

imént házasodott meg s állandó lakója lesz Beregvárnak. Midon látni fogja az értelmes

szívek fölbuzdulását, bizonyára megérzi azokat a kötelességeket, melyek ezen elhanyagolt és

elnyomott nép körében reá várnak. Többé nem fog megtörténni, ami Izvorhután történt, ahol

320 telepes minden lelki gondozás nélkül válik a kocsma martalékaivá. Ezt látva, a szomszéd

lelkész rábeszélte a népet, hogy követ hordjon ingyen össze és önkéntes napszámmal

templomot építsen. Úgy, de nem volt telek. A lelkész az uradalomtól kért 100 négyszögölnyi

területet. Egyebütt sem nagy érték; itt ha négyszögölét húsz krajcárra teszem: akkor fölötte

nagyrabecsültem a földet. Ilyen magas becsü mellett is húsz forint értéku telket kért a pap.

Kérte egy templom számára. Kérte egy olyan uradalomtól, amely kétszázezer hold földet

ajándékoz a szarvasoknak és vaddisznóknak. Az uradalom megtagadta a 100 négyszögöl

területet a templomtól. Hej, pedig egy ilyen kis templom eros vár a kommunisztikus és

anarchikus irányzatok ellen.

EGÁN MUKÖDIK

Körútunkban a nép a boltok elott gyülekezett; zászlókkal és éljenzéssel fogadott, ha tudott

érkezésünkrol. Férfi és asszony ünnepnapi öltönyben jelent meg. Határtalan szeretettel és

bizalommal nézték Egánt. Érezték és éreztették, hogy ot a jó Isten küldötte nekik. Úgy


közeledtek felé, mint egy földi megváltóhoz.

Pedig Egán a színpadi hatásoknak minden nemét megveti. Nem igen faltam ilyen pózmentes

vezért. Az áradozásnak, szentimentalizmusnak még a látszatát is kerüli. Alig biccent az

éljenzésre, gyorsan ugrik le a kocsi bakjáról, lázas sietséggel néz körül a boltban, apróra

veszi a naplót, bemegy a raktárba, megszagolja a lisztet, hogy nem lett-e kesernyés, vizsgál,

rendelkezik, hibát fedez fel, tanácsot ad, kérdezosködik a kelendoségi viszonyok felol.

Beható vizsgálat után kimegy a nép közé. Rászól az egyikre: van-e panasz a bolt ellen?

Húszan kiáltják: az ecet nem elég eros, a dohány penészes volt, a petróleum két fillérrel

olcsóbb a zsidónál, az ostor igen vékony, csak magyar bocskortalp van, de lengyel nincs.

Minden panaszt megállapít, letárgyal, a hibát elenyészteti. Kinek van még panasza? Megint

húsz torok: Medvetáncoltatók jártak a községben, de nem kerestek egy fillért se. Ábránkán is

így jártak, Volócon is, Bergócon is. Erre aztán a nyomorult cigányok megszöktek a silány

keresettol s három kiéhezett medvéjüket szabadlábra helyezték. A medvék besétáltak a

legközelebbi erdobe, ott megváltak egymástól, s külön-külön mindenik munka után nézett,

mindenik a maga felelosségére. Visszanyert szabadságukat arra használták föl a medvék,

hogy eddig megöltek öt üszot és négy sertést; de a zabföldet és kukoricást is nagyon

pusztítják.

- Be kell jelenteni az uradalmi erdésznek, hogy lojék le a garázdálkodókat. „Bejelentettem -

mondja bíró - de várják a szarvasbogést, s emiatt nem szabad vadászni. "

Ekkor Egán a felügyelohöz fordul és halkan mondja neki: „Kérem följegyezni, hogy

folyamodjunk segítségért a foszolgabíró úrhoz. "

Más panasz: Földjeinket mossa a patak; a múltkori áradás a szántókba is belekapott.

„Kérem följegyezni, rozsét vágasson a havasbíró és odaszállítva, gátlásokat köttessen a

bérleti földek birtokosaival. "

Más panasz: „A hidat még mindig nem csinálták meg, s emiatt fuvart nem vállalhatunk. "

„Kérem följegyezni, hogy tegyünk lépéseket a foszolgabíró hivatalnál. Aláírták-e már a

kérvényt, hogy Szolyván sertésvásár állíttassék?"

- Mindenki aláírta - mondja a lelkész - itt az ív.

„Köszönöm. - Azt az ablakot tessék megmosatni, boltkezelo úr! E helyett a rozoga palló

helyett ide követ kell küszöbnek faragtatni. Miért nincsenek az ajtók még mindig beföstve?

Kicserélték-e már a piros pettyes fejkendoket sárgával? Nem az ön feladata, hogy a nép

megszokott viseletén változtasson. "

„Hány az iskolakerülo? Miért nem jár a gyermeked iskolába? - kérdé az egyiket. "

- Nincs bocskor.

„Hát a tied miért nem jár?"

- Borjút oriz. „És a tied?"

- Beteg anyjának segít.

„És a tied jár-e?"

- Nem jár, mert libapásztornak szegodött Herschhez.

„Tiszteletes úr, legyen szíves vasárnap délután az olvasóegylet helyiségében eloadást tartani

az iskolázás elonyeirol. Fejtse ki, hogy a népnyomor legfobb oka a tudatlanság. Mondja meg

nekik, hogy azok a szülok, akik elhanyagoltatták gyermekeikkel az iskolát, nem

számíthatnak az én támogatásomra. Megteszi? Jól van, köszönöm. "


- Van-e panasz a „bank" ellen? Hány kölcsönkérot utasítottak vissza? A Gotteszmann

áldozatai kaptak-e pénzt, hogy kifizessék az uzsorakölcsönt?

- Én nem kaptam.

„Miért?"

- Csak egy kezesem volt.

„Józan életu az az ember?"

- Az, feleli a bíró.

„Jár a templomba?"

- Igen, feleli a pap.

„Mibol fizeted vissza?"

- Mezohegyesre megyek tavasszal dolgozni.

„Mennyire van szükséged?"

- Harmincnyolc koronára.

„Hát senki sem lesz érette kezes?" - kérdi Egán.

Mély csönd.

Egán megszólal: Hozd el a bejelentési ívedet, majd leszek én éretted kezes.

- Én is leszek kezes, pán fonagyságos - mondja valaki.

- Én is - mondja a másik.

- Én is - mondja a harmadik.

- Gnädiger Herr von fonagyságos úr, nekem is panaszom van - szólal meg egy kazár.

Ácsmunkát végeztem a raktárépületen s a vállalkozó adósom maradt 15 koronával.

„Igaz-e?" - kérdi Egán a boltkezelotol.

- Igaz.

„A 15 korona kifizettetik a Demjén vállalkozó kauciójából. "

- Az egyház által adott épületfa árának egy részével szintén adós Demjén - mondja a pap.

„Mennyire rúg?"

- Nyolcvan koronára.

„Ezt is kifizetjük a kaucióból. Elkészült-e végre-valahára az eszterhéj-csatorna?"

Még nem, feleli a boltkezelo.

„Mikor járt le az utolsó határido?"

- Ma egy hete.

„Boltkezelo úr, kérem, a vállalkozó költségének terhére a csatornát azonnal megcsináltatni. "

- Az uradalmi erdohivatal fölemelte a rozse árát, s emiatt a nép nem képes burgonyaföldjeit

bekeríteni és megóvni a szarvas- és vadsertéspusztítás ellen - panaszolja a lelkész.

„Már beszéltem eziránt az intézoséggel és ígéretet kaptam, hogy a kirendeltség utalványára,

a kerülo személyes felügyelete alatt, kizárólag kertelési célokra ingyen kapjon rozsét a nép. "

- Pán nagyságos úr, az én lóhereföldem kisebb, mint a szomszédomé, pedig ugyanannyi

haszonbért fizetek.

Erre nyomozás kezdodik és kiderül, hogy a parcellák kimérésénél hibák történtek. Egán

intézkedik, hogy a rendelkezésére adott egyik kultúrmérnök megejtse a méréseket és rendbe

hozza a kérdést.

- Pán nagyságos úr, mondja a másik, a mi dulonk tele van forrásokkal; szántásunk mindig

begyepesedik. Nem terem ott savanyú funél egyéb.

„Azért vannak itt a kultúrmérnök urak, hogy lecsapolják az ilyen területeket. Vereckén

elvégzik az alagcsövezési munkát szeptember 25-ig; akkor idejönnek, és a bajon még az idén

segítenek. "


És így tovább.

Faluról falura megyünk. Reggel 5 órakor már kocsira ülünk. Este 8 órakor még tárgyalunk.

Ceremónia, idézés, jegyzokönyv, perfelvétel, írásbeli tárgyalás itt nincs. Amint meglátja

valaki a kitartó erdélyi négyest a könnyu korisfakocsival, befutja a falut kiabálva: itt van a

pán fonagyságos. Asszony, gyerek, vénember, meglett ember a bolthoz sereglik. Szép és

illedelmes csöndben megvárják a boltvizsgálat befejezését és igazi gyermeki bizalommal

adják elé panaszaikat. Természetes, hogy Egánra nem tartozó panaszok is fölös számmal

akadnak. Ezekre nézve megmondja Egán, hogy o nem járhat el és utasítja oket az illetékes

fórumhoz.

Olykor olyan kirívó visszaélések panaszoltatnak, amelyek elol lehetetlen mereven

elzárkózni. Ezeket aztán zsebtárcájába jegyzi föl Egán, és vagy hivatalos aktát készít belole,

s ezen az úton kéri az illetékes hatóságokat az ügy megvizsgálására és orvoslására, vagy ha

baráti lábon áll az illetékes hatóság fejével, akkor bizalmas levélben értesíti az ügy

mibenlétérol.

Ezekre az utcán végbemeno tárgyalásokra fogták rá azok a hivatalos közegek, akik rubrikák

bürokratikus kitöltésén túl semmi népgondozó feladatot nem ismernek, hogy Egán túllépi

hatáskörét és a népet el nem érheto követelésekre buzdítja, és ezzel megzavarja egyfelol a

nép nyugalmát, s másfelol felingerli a népet a hatóságok ellen.

Kötelességtudó embert ennél gonoszabb indulatú vád soha sem érintett. Senki sem tudja

jobban mint Egán, hogy elégületlenséget szítani a nép között nem is szükséges, nem is

tanácsos, nem is szabad. Ez a nép alaposan tönkre van téve. Alig van sejtelme arról, hogy

jogai is vannak. A szabadságról csak annyit tud, hogy amit a dúvadnak szabad, azt neki nem

szabad. Ami szabad a kazárnak, az neki tilos. Az állami szervezet jótékony behatását,

oltalmát, segélyét eddig nem érezte.

Most egyszerre maga elott lát egy embert, akit a kormány küldött oda. Aki nem zaklatás

céljából jelent meg. Aki nem büntet. Aki nem hajt föl rajta pénzt. Aki nem érezteti vele

gogjét, megvetését. Aki úgy vonul végig a községen, mint a májusi eso, mely virulást és

termékenységet fakaszt. Ilyen körülmények között meg lehet-e tiltani a népnek, hogy ne

panaszkodjék annál, akiben bízik? És elzárkózhatik-e Egán azon nép panaszai elol, amelynek

gazdasági és erkölcsi megmentésére vállalkozott? Ki fogja az orvostól követelni, hogy ne

csináljon diagnózist? És melyik orvos tud diagnózist csinálni a betegség eredetének és

tüneteinek alapos nyomozása nélkül?

Azonban Egán sem azt a hitet nem kelti a népben, mintha neki általános csodaszerei

volnának az egészség helyreállítására, sem át nem lépi azokat a határokat, melyet a

miniszteri kirendeltség ügykörét körülveszik. Mindig mindenkivel szemben tiszta vizet önt a

pohárba. Megmagyarázza a népnek, hogy meddig terjed az o hatásköre, s felvilágosítja, hogy

a különbözo esetek szerint hol kereshet orvoslást, ha igazsága van.

Roszoka Iván (ritkás) adókönyvecséjét mutatta be. Ebbol azt láttam, hogy 1899-re kirovatott

rá 1, 48 krajcár földadó. Azt be is fizette. Földet nem vásárolt, sem nem orködött, sem nem


cserélt. Mégis, ugyanazon földje után 1900-ben 2, 92 krajcárt róttak ki rá. Itt tehát a földadó

minden ok nélkül megduplázódott.

Ugyancsak Roszokának 1899-ben volt 3 Ft kereseti adója. Az Úrnak 1900. évére kirovatott

rá 6 Ft kereseti adó. Az összeg itt is duplázódott. Házosztály adója volt 1899-ben 80 krajcár,

mely is 1990-ban Ft 1, 60 krajcárra emelkedett. Világos, hogy valaki dupla krétával ír, mert a

szegény Ivánnak sem a földje nem szaporodott, sem a keresete nem lett jövedelmezobb, sem

a lakóháza nem nott. A szegény Iván kihez forduljon, e nagy bajában, ha nem a lelkészhez és

a lelkész kitol kérjen tanácsot, útbaigazítást, ha nem Egántól? Szemet hunyni ilyen sérelmek

elott: szívtelenség; meg nem kíséretni a tapintatos jogorvoslást: lelkiismeretlenség.

Elméletekkel körülabroncsozott jogászkoponyák fennakadhatnak az itt vázolt utcai

adminisztráción. Én gyönyörködtem benne. Mintha olykor a csöndben megérintett volna az

elhagyott nép szíve dobogása. Csodálatos közérzés lebegett a levegoben. Az arcokról könnyu

volt leolvasni: itt van egy jó ember, aki azért jött, hogy rajtunk segítsen. Legyünk

józanéletuek, hogy bízhassék bennünk. Legyünk munkás emberek, hogy érdemesek legyünk

az o becsülésére. Legyünk hálásak a magyar hazának és legyünk hu tagjai a magyar

nemzetnek, hogy a pán fonagyságos ennünk és általunk élvezhesse buzgó munkásságának

nemzeti sikerét. Nem így beszélnek, mert sem nyomorukat, sem hálájukat kifejezni nem

tudják. De aki látja a nép közszellemét, és ítélni tud az elejtett szóból, az önkéntes

taglejtésbol és meg tudja érteni a szempillantások sugarat és a kicsordult könnyek melegét:

biztosra veheti, hogy itt egy szláv törzs testi-lelki átalakulásban van és a gazdasági jobblét

zavartalanul és gyorsan vonja maga után a törzsnek a magyar fajba való szeretetteljes

beolvadását.

A LELKÉSZEK

Külön fejezetet szentelek a vidék gör. kat. lelkészi karnak. Ha ez a kis mu úgy marad fönn,

mint a rutén akció egyik szerény emléke: akkor ennek az emléknek a dísze Darányi

miniszter, az erossége Egán Ede és a talapzata a lelkészi kar legyen.

A lelkészek buzgósága nélkül nemhogy sikerekrol nem beszélhetnénk, de még megmozdulni

sem lehetett volna. Ezt a hazafias, céljában tiszta, eredményében nemzeti akciót Firczák

Gyula gör. kat. püspök tartotta a keresztvíz alá. O dajkálta kezdettol fogva az újszülöttet.

Bátran el lehetett mondani, hogy az Egán gazdasági és nemzeti törekvéseit o avatta föl és

szentelte meg.

De igazságtalan volnék, ha a lelkészek buzgalmát, csupán elöljáró püspökük és vezérük

buzdításának és példaadásának tulajdonítanám. Ez a nemes példa kétségkívül helyes

mintaképül szolgál; de a lelkészek elhatározása és munkássága, egészen önkéntes és teljesen

ment a felsobb intézkedésnek legcsekélyebb irányításától is. Amit tesznek, önmaguktól

teszik. Hallgatnak a belso kötelesség szavára és követik szívük sugallatát

Személyesen volt szerencsém Halaktovich Bertalant, Pap Józsefet, Natolya Mihályt, Tegze

Gézát, Jankovich Antalt, Kaminszki Józsefet munka közben látni. Ezenkívül szerencsém volt

Árdánházán Koszely Elek esperes úr vendégszereto házánál, továbbá Huszton egy értekezlet


alkalmával igen sok lelkészt személyesen megismerni. Régen megfogalmaztam magamban a

lelkész kötelességeinek nehéz sorozatát. Bátran elmondhatom, hogy soha sehol sem találtam

az eszményi lelkész fogalmát olyan tömegesen megközelítve, mint a ruténok között.

Hibás ember, tévelygo ember itt is akad. Végighallgattam egy községben Egán beszédeit,

amint arra kapacitálta a népet, hogy hitelszövetkezeteket alakítson. Ezekkel a

rábeszélésekkel legyozhetetlennek látszó akadályokat szokott Egán legyozni. Még jómódú

népet is nehéz rávenni arra, hogy közcélra adakozzék. De ínséggel, nyomorral, éhséggel

küzdo népet bírni arra, hogy a zsebébol elovegye hetenként a sóra, vagy dohányra, vagy az

ecetre valót: ez egy olyan nehéz feladat, amilyennel egy másik ember szívóssága aligha

tudna megbirkózni.

Sok szónok ragadott már el az életben, de a hatásnak azok az eszközei, melyeket Egán

használt, egyenesen lebilincseltek. Ez nem szónoklat volt. Mondattöredékek voltak ezek,

kiragadva a népélet fizikai szükségeibol és alkalmazkodva a népélet rejtelmeihez. Egyenként

vette a hallgatót. Kikérdezte viszonyait.

- Hát te nem akarod, hogy anyatej legyen a feleséged emlojében? Miért nem vásárolsz hát

egy fejos tehenet, hogy kisfiad mindennap jóllakjon? Beteg leányod alól kihúzzák a párnát,

ha jön a végrehajtó; de ha bankod van, kifizetheted az uzsorást. Van-e koporsóra való a

házadnál, ha elaggott szülod meghal? Apró gyermekeidet hová teszed, ha elárverezik fejed

fölött a hajlékot?

- Talán csak hallottátok hogy a múlt nyáron hatszáz munkást helyeztem el Mezohegyesen.

Mindenkit pénzt hozott magával. Egyiknek sem a gyermeke mezítláb a hóharmatos réten.

Jövendoben nyolcszázat küldök Mezohegyesre. Útmunkát is szereztem tavaly kétszázötven

munkásnak.

- Te él fogsz menni Zsdenyovára, te pedig Volócra, te meg Vereckére. Mindenütt

megkérdezitek: jó-e az államszki bank, jó-e az államszki bolt? Aztán eljöttök hozzám

Szolyvára és elmondjátok nekem, amit hallottatok. Meglesz? Azután elmondjátok itt a

faluban is, hogy mit láttatok, mit hallottatok? Akkor megint eljövök és megkérdezem:

akartok-e államszki bankot?

- Ugye, megnyerted volna tavaly a pörödet, ha bélyegre, ügyvédre pénzed lett volna? Ugye

orvosság kellett beteg anyádnak, s a patikában nem adtak hitelbe? Ha fél ökrödhöz párt

vehettél volna a tavaszi vásáron. Ugye megszánthattad volna zabföldedet, mely most

parlagon hever?

A télen két fiad nem járt iskolába, mert egyiknek sem volt bocskora. Nem hallottátok, hogy

ahol állami bolt van, ott sertést ölnek a gazdák és füstölt hússal eszik a paszulyt?

Olykor a Bilblia hangján beszélt.

- Nincs mibol fizetni a heti részleteket? Nem üres-e a kamarátok és mégis esztek. Terem-e a

föld, ha meg nem szántjátok? Lesz-e tengeri, ha magot nem szórtok a földbe? Ugye jó volna

megorölni és megenni a vetomagot? Ti mégis elvetitek, hogy több legyen belole. Nos, ezt

teszitek akkor is, ha heti részleteket fizettek a bankba. Megszaporítjátok a vetéssel a magot, a

betéttel a vagyont.

- Mi lett volna beloled, ha szüloid nem hagynak reád házat, telket, földet? Most te vagy a


szülo. Mi lesz a gyermekeidbol, ha te semmit sem hagysz reájuk?

Kiderült, hogy B. . . falván a lelkész biztatta föl a népet, hogy ne higgyen Egánnak és ne

alakítson szövetkezetet. Ezen aztán megtört minden ékesszólás. De három nap múlva megint

odamentünk. Velünk jött egy lelkész is, aki odaadó híve az akciónak. Az Egán érveit

példákkal világosította meg a lelkész, saját egyházközségébol. Az emberek mégis

ellenállottak.

De Egán erélye ekkor sem tört meg. A szomszéd községekbol két olyan rutén földmuvelot

küldött oda, kik már tapasztalatból ismerik a hitelszövetkezet hatását. Ezek több ízben

megfordultak ott, s végre is sikerült hetven aláírót szerezni. De mivel a pap nem állott a

mozgalom élére, önálló szervezet nem jöhetett létre, hanem belekapcsoltatott ez a hetven tag

a szomszédos szolyvai szövetkezetbe.

Hibás ember, tévelygo ember akad tehát a lelkészek között is. Nagy becsületére válik a

karnak, hogy fölötte ritka madár az ilyen. Leírásomtól látható, hogyha a többi is olyan volna,

mint a b. . . falvi: az akció hajótörést szenvedett volna már az elso lépésnél. Szerencsére nem

olyanok. Ellenkezoleg. A lelkészi kar a miniszteri kirendeltség jobbkeze. Ez volt a közeg,

amellyel Egán hozzáfért a nép szívéhez. Mint mindenütt, úgy itt is gyanakvással fogadja a

nép a kabátos embert. Fél tole. Azt hiszi, adóügyiben jár, vagy egyébként akarja

megnyomorítani. Nem azért szoktak az urak megjelenni, hogy valamit hozzanak, hanem

hogy elvigyenek valamit. Már láttuk egy közgyulési jelentésbol, hogy milyen konkolyhintés

történt az akció kezdetén. „Ne higgyetek az uraknak! Ne fizessetek heti részleteket, mert az

urak elsörözik, elszivarozzák!" Kicsoda lett volna képes ezt az ellenáramlatot a lelkészek

közbelépése nélkül leküzdeni?

De a lelkészek fölismerték a pillanat fontosságát. Nem mondom, hogy minden vonakodás

nélkül állottak a gátra. Kilátásuk a sikerre csekély. Hiszen megpróbálták ok a védgát

emelését mindjárt a kazár beözönlés kezdetén. Hatni iparkodtak a népre szavuknak,

állásuknak súlyával. De csupán erkölcsi eszközökkel rendelkeztek. Az áradat pedig egyre

nott, s a lelkészek fájdalmasan látták szegény védgátjaik összeomlását. Itt-ott tovább

folytatták a küzdelmet, de kétségbeesve hagytak föl vele, midon látniuk kellett, hogy sem a

hitbizományi uradalom nem csatlakozik a védelmi munkához, sem a közigazgatás nem lép

közbe a nép ellenállási erejének fokozására, hanem mindketto, részben kényelmi

szempontból, részben közönybol és igen nagy részben a félreismert kötelesség

semmittevésével egyenesen a kazár antigazdaság malmára hajta a vizet.

Ezek a lelkészek a sok csatavesztésben népük balsorsának biztos jeleit látván már-már

átadták magukat a kikerülhetetlen végpusztulás reménytelenségének. Többen közülük

vándorbothoz nyúltak és híveikkel együtt áthajóztak Amerikába. Csüggeteg lélekkel vettek

az itthonlévok tudomást az akció kezdetérol s ingadozó kiáltásokkal vállaltak munkát a

miniszteri kirendeltségtol.

De Egán nem fordulhatott máshoz. Középbirtokos osztály ott nincs. Ha volna, nem

süllyedhetett volna a nép olyan feneketlen mélységekbe. Közigazgatási szervezetünk pedig

nem ismert népgondozó feladatokat. Ha ismert volna, nem lett volna szükség az akcióra.


Most már, a mozgalom harmadik évében föl van ébresztve úgy az uradalom, mint a

közigazgatás lelkiismerete. De a mozgalom kezdetén Egán abszolúte nem várhatott

munkájához más segítoket, mint a lelkészeket. Amit Egán magyarázott nekik

könyvvezetésrol, leltárról, áruismérol, pénztárnaplóról, raktárkezelésrol - nekik arabusul

volt. Mihelyt felajánlották segítségüket: a kirendeltség tanfolyamot nyitott számukra. Amit

tanultak, az bizony jó távol áll a teológiától, de azért igen közel áll az isteni gondviselés

jóságos szándékaihoz. Így lettek a lelkészek hitelszövetkezeti elnökök és áruraktári

felügyelok. Mondanom sem kell, hogy ingyen dolgoznak. Éppen hogy készpénzkiadásaik

térülnek meg, amennyiben egyik-másik tétel el nem felejtetik. Azonban dolgoznak, mintha

abból élnének. Lótnak, futnak, tanácsolnak, csereberélnek, írnak, rubrikáznak, jótállnak,

vezérkednek, napszámoskodnak.

Kalaplevéve nagy tisztelettel hajlok meg fáradságos munkájuk elott. Nemcsak imádkoznak a

mindennapi kenyérért, de meg is szerzik azt a nép számára. Kötelességtudásuk, buzgóságuk,

híveikhez való ragaszkodásuk mindörökké feledhetetlen marad elottem. Szeretném mondani,

hogy igazi közgazdasági tevékenységet fejtenek ki népükért, ha a képviseloház

inkompatibilistái meg nem alázták volna a „közgazdasági tevékenység" fogalmát. A jó Isten

áldja meg oket, hogy úgy szeretik a szegény népet.

ISKOLÁZÁS

A népélet organikus fogalom. Nyomortól, elnyomástól, kizsákmányolástól egy népéletet

megmenteni, s erkölcsileg és vagyonilag azt úgy állítani helyre, hogy többé vissza ne

süllyedjen: ez olyan feladat, amely csak úgy oldható meg, ha az organizmus minden

idegszála, egész izom- és csontrendszere, vérkeringése és valamennyi életnyilvánulása

komoly és alapos munkába vétetik. A vagyoni és erkölcsi élet között a kapcsolatok egész

sorozata áll fönn. Ezek a kapcsolatok mind tekintetbe veendok az öntudatos és tervszeru

programnál.

Egy népmento akciónak nemcsak az a célja, hogy létezo bajokon segítsen, hanem az is, hogy

a létezo bajok ismétlodésének lehetoségét kizárja. Hiába szerzett volna alkalmat a

kirendeltség az uzsorapénz visszafizetésére, ha nem állít hitelszövetkezetet az uzsora

ismétlésének meggátlására. A kocsma- és áruuzsora visszafizetésével szintén nem segítettek

volna a népen, ha nem szervezik az áruraktárakat, s ezzel elejét nem veszik a visszaesésnek.

A legelobérlet hatása sem lenne intenzív, ha össze nem kötnék célirányos legelési renddel,

modern legelomuveléssel, a fajtenyésztés meghonosításával, a tenyészállatokra vonatkozó

tulajdonjognak a megszorításával és tejgazdasági kultúrával.

Mindezzel szoros összefüggésben van némely igazságszolgáltatási intézkedés. Ilyen az

uzsora hivatalból való üldözése és a rituális eskü behozatala úgy a keresztény, minta

mózeshitu lakosságra nézve, összefüggésben van a közigazgatási feladatok lelkiismeretes

teljesítése a népgondozás terén. Ennek a népnek ellensége volt a birtokrendezés, mely

természetes fekvoségeitol fosztotta meg. Ellensége az erdo, mely nem ad neki munkát.

Ellensége a vad, mely a vetését pusztítja; a pálinka, mely nyomorba kergeti.

Sokfelé kell tehát nyúlni annak, aki ott segíteni akar. Nem mellozheti; iskolákat sem, mert az


értelem fegyelmezése nélkül nincs lábra állítva nép. A közoktatási kormány nem is zárkózott

el a fölmerült szükségletek elol. Számos népiskolát állított és most folyamatban van

huszonöt iskolának az építése. Nem jut mindenüvé állami iskola, mert a költségvetés még

mindig szuk határok közt mozog, de a jóindulat, hogy a nép lábraállításánál az állami iskola

is komoly feladatokat teljesítsen, valóban nem hiányzik.

Fájdalmas tapasztalatokat tettem Máramaros egyik nagy községében arról, hogy a legjobb

indulat is hajótörést szenved, ha az igazgatás alsóbb fokain hiányzik a kötelességérzet. Mikor

Ökörmezon jártam, szokatlan mozgás volt észlelheto. Híre járt, hogy az állami iskola

gondnoksága ülést tart. Nevezetes esemény ez oly helyen, ahol a gondnokság öt év óta

egyetlen ülést sem tartott. Az a másik hír, hogy a gondnoksági elnök az iskolára vonatkozó

levélkét kerek egy évig sem szokta fölbontani, engem azért nem lepett meg, mert én is tettem

már hasonlót. A kötelességérzet egyre nógatott, a lelkiismeret furdalt, érzékenységem

rimánkodott: bontsd föl már azt a levelet, olvasd el, válaszold meg! De valami ismeretlen

hatalom mindig erot vett rajtam és olyan csodálatos ellenállást fejtett ki a kötelességérzet, a

lelkiismeret és az érzékenység ellen, hogy emezek legyozettek s porlepte aktáim hegyekké

alakultak íróasztalomon.

Úgy hiszem, ez valami különös betegség volt, mely pathologice még nincs földerítve. Éppen

nem bámulok, ha ilyen betegségbe esett az ökörmezoi iskolagondnok, annál is inkább, mert

o egyszersmind foszolgabíró is volt. Persze, egészen más lapra tartozik a Máramaros megyei

tanfelügyelo betegsége. Mert ha a foszolgabíró baja a morbus literatis volt, úgy a

tanfelügyelo betegségét a kórisme bizonyára morbus antiperegrinisnek nevezhetné el. Amily

mértékben idegenkedett ugyanis a foszolgabíró a betutol, éppen olyan mértékben

tartózkodott a tanfelügyelo az utazástól, így történt, hogy ezt az államiskolát nyolc év

lefolyása alatt egyetlenegyszer sem látogatta meg a tanfelügyelo. Könnyen elképzelhetok az

ilyen gondozás következményei. A község lakossága háromezer. A tankötelesek száma

négyszázötven. Az állami fiúiskolába feljár harmincöt gyerek, a leányiskolába negyven.

Ugyanott van gör. kat. iskola is hatvan növendékkel.

Ezeken kívül négy zsidó rituális iskola boldogítja a községet. A bocher (tanító) nem bír

semmi képesítéssel. Az a sötét, buzös, ronda zug, ahol az úgynevezett tanítás folyik,

éppenséggel nem felel meg a törvény követelésének. A tantárgyakról, melyek ott taníttatnak,

halvány fogalma sincs se a tanfelügyelonek, se az iskolaszéknek, se a közigazgatási

bizottságnak, se a minisztériumnak. Öreg kazárok azt mondták nekem, hogy a gyermekek ott

talmudot tanulnak. Világos, hogy nem magyarul, hanem galíciai zsidó-német zsargonnal.

Az állami iskola tanítási ideje reggel 9 órától 12-ig; délután 2 órától A szerencsétlen kazár

gyermekhez just tart a bocher is és megkívánja tole, hogy nyárszakán reggeli 4-kor,

télszakán reggeli 6-kor nála ritualite dolgokat tanuljon 9-ig; délután 4-tol 8-ig. Ilyenformán

az a nyomorult gyermek szobában ül nyáron át naponta 14, télen át 12 órát. Vajon mi

minden megy végbe annak a nyomorult áldozatnak az agyában, a lelkében, a testében? Van-e

ennél förtelmesebb büntetés? Mit vétett az a kis gyermek, hogy a kultúra nevében ily

súlyosan vezekeltetik? Mino tartalmat nyer fejletlen elméje és mino fogékonyságot nyer kis

szíve abban a zavaros diszharmóniában, melyet nála a bocher kegyetlenül babonás

formalizmusa és a kvalifikált állami tanító modern világnézete eloidéz?


Az ilyesmit elturni: árulás a nemzeti kultúra ellen. Egyenes megalázása ez a haladási

eszméknek és rút bélyeg korunk felvilágosodásán. Megtörtént, hogy egy kazár gyermek nem

ment el a bocher zugiskolájába. A bocher reggel 8 órakor bement a gyermek után az állami

iskolába, ott leoldotta a nadrágszíját és azzal véresre verte a renitens gyermeket, s akkor

elhurcolta a zugba. Igen természetes, hogy a bochernek emiatt a haja szála sem görbült meg.

Ki is merte volna ot felelosségre vonni? Hiszen azonnal antiszemita hírbe keverték volna és

rásütötték volna a sötét reakció bélyegét és, miként Egán ellen, 376 újságcikket írtak volna

mindenikben követelve, hogy a sötét reakció penészes lovagja mentessék föl állásától. Száz

percentnyi bizonyosság szól a mellett, hogy legalább is nyugdíjba küldötték volna a

vakmerot. Nem mintha hibázott volna, hanem mivel a cikkek miatt alkalmatlanságot okozott.

Pedig hiszen o nem tehet arról, hogy róla írnak; arról sem tehet, hogy hazugságokat írnak;

még kevésbé tehet arról, hogy a bocher kihágást követett el. Mindegy! Ha o nem volna, hát

alkalmatlanság sem volna, mert hírlapi cikk sem volna. Tehát pusztuljon.

Nem elég, hogy hatóságilag elturték a kazárok bevándorlását; nem elég, hogy engedték oket

megtelepülni községi illetoség és honosság nélkül; az sem elég, hogy boldog-boldogtalannak

italmérési jogot ad a pénzügy igazgatóság; még az sem elég, hogy - a rutén akció elott - soha

egyetlen közegünknek sem jutott eszébe valamely úton gátat vetni a tiltott, de rendszeresen

és nyíltan uzött uzsorának. Mindez nem elég. Az sem elég, hogy ezek a bevándoroltak,

miután teljesen kiszipolyozták az autochton népet, most már tervszeru eljárással izgatják

kizsarolt áldozataikat a kivándorlásra. A múltat semmivé tették, a jelent elpusztították. De ez

mind nem elég. Nekik a jövendo is kell. Ám, a jövendo megrontását akadályozza az iskola.

Rajta hát! Törjünk az iskolára.

Ott a bocher. Nekik az kell; csupán csak az kell. Aki maga sem tud semmit: hadd tanítson az.

Aki erkölcsi és értelmi tekintetben vak; hadd vezesse az a gyermek kedélyvilágát. Aki egy

betut sem tud magyarul, nem is honos, a hazáról fogalma sincs: hadd neveljen az hazánk

számára honpolgárt. Aki nem eszik velünk egy tálból, s poharunkból nem iszik, mert azt

tisztátalanná tette a keresztény ajak érintése: nos hát hadd oktassa ki a gyermeket az ilyen

ember az együttérzésnek, az együvé tartozásnak, a polgári szolidaritásnak és a nemzeti

egységnek érzelmeire és kötelességeire!

Van-e rendezett állami lét, ahol ezt elturnék? Oláhok és szászok kétezernél több iskolát

tartanak fönn. Kivétel nélkül mindenik államellenes indulatokat olt be növendékei

kedélyébe. De ezen iskolák fönnállásának legalább törvényes alapja van. Gonosz irányzatuk

az ellenorzés hiányában leli magyarázatát. A zugiskolát ellenben tiltja a törvény. Ezek a

zsidó zugiskolák a jövendot mérgezik meg. Mivel törvényes alapjuk nincs, a közigazgatási

hatóság köteles volna bezáratásukat elrendelni. Nem teszi. Tole ugyan megmérgezhetik a

jövendot.

Hanem Egán alkalmatlan ember, mert a bocheriskolákat is meglátja. Sot szaladgál és irkái

hol ide, hol oda. Törvényre hivatkozik. Zavarja a megszokást. Nyugtalanít. Hát nem

illetéktelen beavatkozás ez? Mi köze neki az iskolához?

Beregben a kép nem olyan visszatetszo, mint Máramaros némely községében. A

bocheriskolázás ott már csak rejtve muködik. A kazár gyermek itt sem igen


akklimatizálódik. Tuzhelye háborút folytat az államiskola ellen. A tuzhely erosebb. De a

rutén gyermeket örömmel küldi iskolába a szülo, s kerek arcocskáját összecsókolja az anya,

ha magyar szót visz haza az iskolából.

KAZÁR ALAKOK

Ezt a kopott embert nevezzük el Rapopord Gidajának. Termete sovány. Kaftánja piszkos,

szakállába beköltözött a moly. O a vidék leggazdagabb embere.

A pénzügyori legénység tegezodik vele. Kevésen múlt, hogy minap egy csendororsvezetot

meg nem kínált egy pohár pálinkával. A szolgabíróról úgy beszél, mint ismerosrol. Sot

dicsekvo kedvében bevallja, hogy már látta a foispánt, aki mosolyogva fogadta köszöntését.

Vasárnap délutánonként órákig elül a kocsmában. Amelyik rutén berúg, attól kér egy pipa

dohányt. A részeg rutén nagylelku. Vagyonát százhatvanezer koronára becsülik. Persze

gyufaskatulyán kezdte. Áldozatainak nagy része Brazíliában él, ha él. Reméljük a jobbat,

hogy nem él. Látható vagyona néhány ház, néhány kert és néhány parcella föld. Együtt

megérhet harmincezer koronát. Errol tehát adót is fizet. Nehezen teszi, de muszáj.

Teljességgel nem megy a fejébe, hogy mino alapon osztozik vele az állam? A

végrehajtásokat tehát bevárja. „Tessék!" - mondogatja a végrehajtónak. „Szegény, földhöz

ragadt, ínséges ember vagyok - láthatja az úr. " Hajlék, padlás, pince, minden üres. A pajta is

üres, a gabonás is.

Szoba-földbe vert cövekek; négy lécheveder a cövekekre szögezve; néhány szál deszka a

hevedereken; egy szalmazsák a deszkákon; foszladozó lópokróc a szalmazsákon; egy vastag

és ragadós zsírfolt terpeszkedik a szalmazsák fejénél párna képében. Ilyen az ágya. Ehhez

idomul stílszeruen a többi bútor. Ha ember nem laknék ebben az odúban, beleköltöznék a

görény és otthon találná magát.

A végrehajtó nem talál zálogot. Az adóleírás reményében évrol évre folytatja az

adónemfizetés üzletét. Úgy véli, hogy hamarabb megunják a végrehajtást, mint o a

nemfizetést. Azonban pórul járt. Egy szemfüles községbíró leakasztotta a eresz alatt lógó

kaftánt. Amolyan letett kaftán volt ez, folt hátán folt. Rostálni lehetett volna rajta a sok lyuk

miatt.

„Csak nem viszi el a bírógazda azt a rongyos ruhát. "

- De bizony elviszem én.

„Ugyan mit csinálnának vele az adóhivatalnál?"

- Jó lesz bokatekeronek, ha egyébre nem.

„De kérem, azért akasztottam ki a levegore, hogy a fecske, veréb rászálljon és jóllakjék rajta.

"

- Nem eszik az rongyot.

„De a t. . . t szereti ám. Ebben pedig annyi van, hogy az egész adóhivatal megt. . . dik tole. "

- Az nekem mindegy, én viszem - és azzal göngyölgetni kezdte.

E pillanatban odaugrott Gidája, kikapta a kaftánt a bíró kezébol, kivett belole egy púpos

pénztárcát, abból egy ezres bankjegyet, s azt átnyújtotta a végrehajtónak.

„Nyugtát kérek, végrehajtó úr. "


Hogy injuria és eroszak történt rajta, arról holta napjáig meg lesz gyozodve. El is ment

másnap a foszolgabíróhoz és váltig kérte, hogy neki adjon egy külön községbírót. Úgy

értette, hogy az a bíró, az o bírója legyen. Neki szolgáljon. Az o ügyeit intézze. Egyedül csak

az övét. Arra támaszkodott, hogy neki van annyi vagyona, mint a községnek együttvéve. Ha

a községet megilleti egy bíró, hát ot is megilleti. A bírófizetést magára vállalja. Kauciót is

hajlandó tenni. Neki sok a hátralékos adósa, neki tehát szüksége van egy külön bíróra. Csak

azt köti ki, hogy ez a saját külön bíró, mikor nem végez az o érdekében hivatalos funkciót,

akkor tartozzék a lovait vasaltatni és befogni, mert a szürke rugós. Ilyen a Rapopord Gidája

közjogi fogalma.

Gottesmann Szender állandó pörben áll Katz Zéliggel. Az ellenségeskedés eredeti okát nem

tudom. De Gottesmann halálra sápad, ha valaki Katz Zéliget említi; viszont Katzot ádáz düh

fogja el, ha Szendernek a nevét hallja. Amolyan Montaque-i és Capuletti viszony ez. Az

egyik Gelf, a másik Ghibellin. Korös az egyik, Kecskemét a másik. Ha Britanniában éltek

volna a tizenharmadik században: Gottesmann Szender a fehér rózsák, Katz Zélig a piros

rózsák pártjához csatlakozott volna. Pöreiktol regéket mond a nép. „Száll a madár ágról ágra;

száll a rege szájról szájra. " Nincsen se szeri se száma azoknak a fondorlatoknak,

becsapásoknak, föladásoknak és rókavermeknek, melyeket a két bajnok egymás ellen már

elkövetett.

Egy nem mindennapi kelepce fogalmat ad a bajvívások mivoltáról. A vereckei pénzügyorség

valamelyik alárendelt közege arról értesíti egy nyári délután Katz Zéliget, hogy ellene titkos

feladás ment, mivel csempészett szesz van a pincéjében. Ez az értesítés ne lepje meg az

olvasót Ki kell békülnünk azzal a gondolattal, hogy minden valamennyire vagyonos

kazárnak embere van a hatóságoknál. A járásbíró, foszolgabíró, az adótárnok és a többi

fonök a feje tetejére állhat, kutathat, nyomozhat, szemfüleskedhetik - de ok nélkül.

Kipuhatolni a dolgoknak ezt a rendjét nem lehet. Valaki csak akad. Ez, vagy az, de embere a

kazárnak van. Katz Zéliget gondolkozóba ejti az értesítés. Titkos feladás ellenem? Ez

Gottesmann kezejárása. De hogy csempészett szesz volna az én pincémen?! Ez mégsem

Gottesmann. Hiszen Gottesmann jól tudja, hogy itt nincs csempészett szesz. Gottesmann már

régen megszámlálta az hajamnak szálait. Magam sem tudom jobban, mint o, hogy mi van

nekem vagy mi nincs nekem. Nála én unciára vagyok lemérve.

Mégis; lássuk csak. Gottesmann a múlt héten odaát járt. (Ez Galícia. ) Gerendát szállított.

Hatot hozhatott volna, de csak négyet hozott. Mégis nehéz volt a fuvar. A kövön túl (ez a

vereckei emlék) el is akadt a meredeken. Knopf adott neki vontató lovat. Megálljunk. A négy

gerenda nem lehet olyan nehéz. Egyéb is volt ott. Hohó-hohó, Gottesmann, te nemcsak

gerendákat hozták, hanem szeszt csempésztél. Most pedig engem följelentesz. Pedig tudod,

hogy nincs szesz a pincémben. Értelek. Te a csempészett szeszt be akarod csempészni a

pincémbe, s aztán odahozni a fináncot!

Katz Zélig megkönnyebbült. Kitalált egy nehéz rejtvényt. Gyors lépésekkel sietett a

községbíróhoz.

"Bíró gazda, akarja még azt a kajla borjút?"

Drágállom 12 forintért.


"Hát ingyen akarja?" - Nem értem.

Mondom, hogy ingyen. Amit én mondok, szentírás. Arra mérget vehet. Tiszta ingyen. "

- Nos hát, mi kell neked, Katz Zélig? - kérdezte a bíró.

"Semmi sem kell nekem. Csak arra kérem, hogy jöjjön hozzám és üljön le a favágóra. "

- Hát aztán?

„Aztán pipázzék. Itt van két pakli dohány. Van-e gyufája? Azt is adok. "

- Hát aztán?

„Aztán semmi. Ha kiszítta, töltse meg újra és hozzon magával egy esküdtet. "

- Hát aztán?

„Az esküdt is gyújtson pipára, annak is hoztam két pakli dohányt. Itt van, tessék, adja át

neki. "

- Beszélj már, Katz!

„Nincs tovább. Leülnek, pipáznak, várnak. Nézik az utcát. Ha valaki jön, csendességben

maradnak. Nézik a kaput. Ha valaki jön, nem szólnak. Megnézik, hogy mit csinál az a valaki.

De nem szólnak, nem mozdulnak. Amit láttak, azt majd elmondják annak, aki kérdezi. Jó

lesz?"

- Jó lesz.

Csöndes holdvilágon, éjféltájban halkan nyílik meg a Katz Zélig kapuja. Valaki egy kis

hordót hengerget be a kapun maga elott. A bíró ráismer Gottesmannra. Az esküdt is ráismer.

Katz Zélig jól sejtett. Ez a Katz

Zélig látnok.

A hordó elgurul a pincegádorig. Gottesmann egy bokor tolvajkulcsot vesz ki a zsebébol. A

bíró szájában kialszik a pipa. Óvatos próbálgatás után a pincezár enged. Zélig reszket a

gyönyörtol. A kis hordó legurul a lépcson, s a pince elnyeli Gottesmannt is, a hordót is.

Zélig tovább reszket. Nesztelenül búvik elo a lyukból Gottesmann, mint egy óriás tücsök.

Körülnéz. Senki. Az ajtót beteszi, a zárt ráfordítja. Nyújtózik; gerinccsigolyái ropognak. Egy

patkány elszalad a lába között. Attól megijed. Megint körülnéz. Megint senki. Valamit

mormol. Bizonyosan az Éjszaka urának adott hálát és távozik.

„A borjút elviheti bírógazda. "

- Ráérünk.

Reggel megjelent a komisszió együtt Gottesmannal, mint szakértovel.

- Csempészett szesz van a pincében.

„Nincs. "

- Lássuk.

„Tessék, itt a kulcs. "

- Hány hordó szesz van?

„Három. Összesen 12 hektoliter. Mindenik hordón rajta van a munkácsi bélyeg. Onnan

hoztam, írásom van róla. "

A komisszió lement a pincébe. .

- Itt négy hordó van, nem három.

"Négy hordó, wie hájszt, négy hordó? Nekem csak három van. "

- Egy, ketto, három, négy.

Katz megvakarja a fejét. „Pedig csak háromról tudtam. " A hordók tartalmát megvizsgálják.

Tizenkét hektoliter szeszt találnak a három hordóban. A negyedikben 140 litert.

- Ha Munkácson 12 hektót vett, hát ezt honnan vette?

„Nem tudom. Valami babona van a dologban. "


- Van-e számlája errol a 140 literrol?

„Nincs. "

- Ez csempészett szesz!

„So wahr ich leb, nem csempésztem. "

- Mutassa ki a származási helyet.

"Isten úgy segéljen, nem csempésztem. "

Márpedig ez csempészett szesz - szólal meg Gottesmann. Zélig dühbe jön.

„Honnan tudja maga szakérto, hogy ez csempészett szesz?"

- Honnan tudom? No hát majd meglátja, hogy honnan tudom. Kérem azt a lámpást.

A lámpa megvilágítja az inkriminált hordót. Gottesmann körüljárja, nézegeti, végre

megszólal: Honnan tudom? Hát tudom. Itt a bélyeg! NJD. Ez dolinái szesz a Náthán Jenkel

gyárából. N=Náthán, J=Jankel, D=Dolina. Ebben a pillanatban Gottesmann hadvezérnek érzi

magát, aki csatát nyert. Zélig tagad. Gottesmann vádol. Zélignek mento gondolata támad, és

így szól:

"Igaz-e, hogy a munkácsi szesz foktartalma 79?"

Igaz - feleli Gottesmann.

„Igaz-e, hogy a dolinai szesz csak 76, 05 fokos?

Igaz - feleli Gottesmann.

"Akkor hát mérjük meg. Ha 79, akkor munkácsi és nem csempészett, ha 76,05, akkor

dolinai. "

- Helyes beszéd, mérjük meg - mondja diabolikus mosollyal Gottesmann.

A mérés 76,05 fokot mutat. Gottesmann sürgeti a jegyzokönyvet. A jegyzokönyv

megállapítja, hogy a kis hordóban lévo szesz csempészett áru. Gottesman aláírja a

jegyzokönyvet mint szakérto és késznek nyilatkozik hitet tenni rá, hogy csakugyan

csempészett áru. Aztán megsemmisíto pillantást vet Zéligre.

Katz Zélig pedig kiegyenesedik e válságos pillanatban, meroen a szeme közé néz

Gottesmannak és így szól:

„Megesküszöl-e a Jehovára, hogy ez csempészett szesz?"

- Megesküszöm.

„Amit mondasz, azt te megbánod és el fogod tagadni. "

- Nem bánom meg. Ez az igazság. Nem fogom eltagadni soha.

„Még egyszer ismételd, hogy ez itt csempészáru. "

- Százszor is ismétlem: csempészett áru!

„Csakhogy nem én csempésztem, hanem te!"

Gottesmann nagyot kacag, a fináncok is kacagnak. A bíró és az esküdt, kik néma tanúi

voltak a vizsgálatnak, elolépnek. A bíró megszólal.

- Láttam, végignéztem az éjszaka, amint Gottesmann belopta a hordót a Katz pincéjébe. A

kapu között tócsa van. Tessék megnézni, a hordó minden dongája sáros. Velem együtt nézte

az esküdt is. Ott ültünk a favágón.

Gottesmann csatát vesztett és elmarasztaltatott.

Ez a tréfás dolog Zúgó községében történt meg és tiszta valóság. A jóízu kelepcét ne

bontogassuk e pillanatban erkölcsi elemeire. Azonban nem mulatozás okából írtam le. Az

olvasó figyelmét bizonyára nem kerülte el, hogy mennyi éleslátás, mennyi fondorlat, mennyi

furfang, a koncepciónak mino vakmerosége, az ellenaknának milyen biztossága nyilatkozik

meg ebben a mulatságos esetben. Ha ilyen emberek szálljak meg a rutén földmuvelot, mi


lesz ebbol védelem nélkül? Miként állhatna ellent ezeknek a kelepcekészítoknek? Hogyan

védekezzék a megfontolásnak, alattomosságnak, cselvetésnek, lelkiismeretlenségnek ehhez

hasonló eszközei ellen? Nem prédául volna-e odadobva ez a nép, ha az államhatalom

atyáskodó oltalmát és segíto kezét megtagadná tole?

ELVÉRZÉS

Minél tömegesebben vándoroltak be Galíciából, annál nagyobb mérvet öltött a rutén

kivándorlás. A betolakodók kinyomták helyükbol a bennszülötteket. Ez a folyamat három

évtized óta tart. A sorvadás fokozatosan és vidékenként vett erot a népen. Emiatt nem

okozott országos eltunést. Egy kazár kiszorított az osi tuzhelyrol négy-öt rutént. A kazár

mindenütt mutatta magát, minden üzletnél megjelent, minden vállalatban közremuködött, s

ezzel megötszörözte önmagát. Papnak, tanítónak feltunt a népdeficit. Fináncnak,

közigazgatásnak, bíróságnak nem tunt föl, mert ennek az aktája szaporodott a kazárok

szaporodásával.

Most már hatvanezerre teszik az Észak-Amerikai Státusokban letelepült rutének számát.

Egyik-másik lelkes pap utánuk ment, hogy egyházilag és iskolailag szervezze oket,

megorizze emlékeiket és ápolja ragaszkodásukat a magyar haza iránt. A kísérlet meddo

maradt, mert a ruténok idonap elott áldozatául estek a kiterjedt pánszláv agitációnak. Ezt az

agitációt melegen istápolja az orosz diplomácia. A vezéreket pénzzel látja el. Elszakadt

népünk közé jól fizetett papokat küld. Iskolákat állít. Ügyes-bajos dolgaikat ellátja.

Érdekeiket az orosz konzulok felkarolják, munkához segítik a népet. Szervezik a

szegényügyet és a betegápolást, ilyen gondozással szemben a rutén lelkész, aki csak ideális

hatásokra dolgozhatott, eredmény nélkül tért vissza hazánkba. A szegény ruténnak

Amerikába kellett menni, hogy hazája ellenségévé legyen. Beregben az Egán akciója óta

megszunt a kivándorlás. Ez a tény minden statisztikai adatnál jobban beszél. A munka nélkül

szukölködo népnek Egán munkát adott.

Télen át utat építtetett a Bereg és Máramaros között fekvo vízválasztó Az ilyen feladat

nehézségeit csak az tudja mérlegelni, aki már fáradozott abban, hogy valahová út építtessék.

Beleszól abba egynéhány foszolgabíró, egypár alispán, két közigazgatási bizottság, két

vármegye, két foispán, két minisztérium, két állammérnöki hivatal és ezeknek összes

pereputtya. Azonban az út megépült. Nyáron át mezogazdasági munkásokat helyez el Egán

különbözo uradalmakban. Csupán Mezohegyesen hatszáz rutén munkás volt a múlt nyáron

elhelyezve. Egyelore nehezen ment a dolog. Mezohegyesen panaszkodtak, hogy a rutén nem

válik be. Nem is csoda, hiszen alapjában véve a rutén erdomunkás. De Egán odautazott.

Rendbe hozta a táplálkozási viszonyokat. Gyöngéd elnézésre bírta az uradalom

igazgatóságát. Olyan munkát kért ruténjai számára, ami nekik kevésbé szokatlan. A pán

fonagyságos úr látása kedvre derítette oket. Érezték, hogy ott sincsenek elhagyatva; hogy az

o jó uruk ott is gondoskodik róluk és mindennek a hatása az lett, hogy négyötöd része a

munkásoknak bevált és az uradalom olcsóbb munkaerohöz jutott. Az idén nyolcszázán

mennek Mezohegyesre. De Máramarosban nagy mértékben folyik a kivándorlás. A

hegyvidéki akció ott csak most veszi kezdetét. Százával jelentkeztek a községek

hitelszövetkezetek és áruraktárak alakítására. A lelkészek itt is hajlandók a munka élére állni.


Azonban a közigazgatás részérol nemigen tanúsítanak meleg pártfogást. Megvannak anélkül

is. Kivált az áruraktárak ellen emelnek kifogást, mert ezek - szerintük - meglevo

kereskedéseknek okoznának káros versenyt.

Az Egán kitartása elol kissé meghátráltak. Legújabban megnyugodtak az áruraktárak

felállításában is, de azzal a furcsa kikötéssel, hogy ezek csak bizonyos meghatározott cikkek

elárusításával foglalkozhassanak. Ravasz ostobasággal olyan árucikkeket jelöltek meg,

aminokre a népnek nincsen szüksége.

Máraramosban azt hiszik, hogy ez jogos védelme a meglévo kazár boltoknak. Pedig ez

kiváltság in optima forma. Tehát egyik neme a mi híres liberalizmusunknak. Az országvédo

és országfenntartó nemesség kiváltságainak még az emlékétol is fellázad minden hu liberális

kebel. Pedig az a kiváltság rég letunt. Maga a nemesség mondott le róla, külso kényszer

nélkül. Maholnap letunik a nemesség is és a liberalizmus gondoskodni fog sírgyalázó

epitáfiumokról.

De a kazár kereskedo egészen más. Azt óvni kell a versenytol. Ha a liberális felfogás ennek

az érdekén ejt csorbát: akkor fordítsunk egyet a liberális köpenyegen. Keressünk formulát,

hogy adhassunk neki kiváltságot. A köpönyeg bélése konzerváló jelszavakat is tartalmaz.

Hol az a bélés? „Gondozzuk a meglévo egzisztenciát!" Tehát védjük a kazár kereskedést.

Bizony kerékbetört fogalma ez a kereskedésnek és megbélyegzése annak a szép és

civilizatórikus mesterségnek. Megvenni a bocskortalpat, a savanyított uborkát, a

petróleumot, az ekevasat, és eladni ötszáz percent nyereséggel; eladni hitelbe, hogy az ötszáz

percentbol ezerötszáz legyen. Arra utazni, hogy a rutén megittasodjék és részeg fovel

ostobaságot csináljon, és ennek a révén ellicitálni feje alól a párnát, feje fölül a hajlékot. . .

Piha!. . . Mióta nevezik ezt a gaz uzsorát kereskedésnek?! És micsoda közgazdasági,

politikai, erkölcsi törvény alapján érdemes ez az uzsora nemcsak védelemre, de még

privilégiumra is?

Azalatt pedig, míg az elvi harc folyik Egán és a vármegyei intézo költok között, megérkezik

Budapestre egy szomorú vonat. A kormány már megkapta Máramaros fölterjesztését, hogy

ott mások a viszonyok mint Beregben; ott csak cum grano salis van szükség áruraktárakra;

ott a kazár üzérkedés nem öltött veszélyes arányokat; a bevándorlás ellen is megtétetett

minden óvintézkedés. Kivándorlásról pedig szó sincs. A szomorú vonat azonban

megérkezett. Egán elore tudta, hogy meg fog érkezni. Jelentést is tett arról a

belügyminisztériumban. Intézkedett is a belügyminisztérium, hogy ha rutén vonat érkeznék,

egyelore ne továbbítsák.

A vonat megérkezett. Kétszázhetvenöt rutén ült benne, férfi, no és gyerek. Öreg asszonyok,

szoptatós asszonyok, serdülo leányok, mezítlábas gyermekek. Ökörmezorol, Kalocsalázról,

Szinevérpolyánáról jöttek. Tehát Máramaros megyébol. Brazíliába mennek. A múlt héten is

elment szállítmány. A jövo héten is indul egy. Pedig a jelentés szerint kivándorlásról - a

preventív intézkedések után - szó sem lehet. A föltartóztatott vonat tartalmát a

belügyminisztérium rendori osztálya dologházban ürítette ki. Itt a ruténok lakásban és

élelmezésben részesültek. Egán a kormánynál alkalmazott rutén tolmácsot kioktatta a


mondanivalóra és a dologházba küldötte. Eközben sürgönyözött legékesebben szóló lelkész

munkatársának Beregbe, hogy jöjjön azonnal. De a tolmács kísérletezése sikertelen maradt.

Másnap a megérkezett lelkész próbált a szívükre beszélni. Nem használt, ok mennek. Ezalatt

Egán útmunkát eszközölt ki a kereskedelmi kormánynál. Programja szerint kibérelt volna

egy szerfölött nagy és most üresen álló koistállót - mely az építendo út közepén fekszik - a

Schönborn-hitbizományi uradalomtól a családok téli elhelyezésére. Saját felügyelete alatt

fozetett, süttetett volna az asszonyokkal. A munkaképes férfinak 80, a nonek 60, a

gyermeknek 30 krajcár napszámot és élelmet állapított meg.

Harmadnapon Egán megjelent a dologházban.

„Térjetek vissza!"

- Nincs hova. Mindenünket eladtuk.

„Munkát adok nektek a télen. Hajlékot is, élelmet is. Öt hónap alatt a férfi gyujt 112 forintot,

az asszony 84-et, a dolgozó gyermek 42-t. Pálinkára, dohányra, ruházatra ebbol elfogy

valami. De marad egy családnak 200 forintja. (Ez november elején volt. ) Tavasszal

visszavásároljátok házatokat. Beálltok a szövetkezetbe. Akinek szüksége lesz, pénzt kap

onnan, hogy gazdaságát fölszerelje. Az a pénzetek is megmarad, amit most az útra visztek.

Állami tehenet is kaptok, úgy mint Beregben és legelobérletet a kincstártól. "

EL BRAZÍLIÁBA

- Nem térünk már vissza, megyünk Brazíliába.

„Legyen eszetek. Ott nem érti meg senki a ti nyelveteket. Nem lesz templom, ahol

imádkozzatok. Nem lesz pap, aki vigasztaljon. Még temeto sem lesz, ahova a kisgyermek

elhantoltassék. Idegenek lesztek ott. Kihez fordultok tanácsért, igazságért, oltalomért?

Meglopnak és nincs kinek panaszoljatok; agyonvernek és nincs, aki megbüntesse a gyilkost.

Házatok nem lesz, hogy lepihenjetek. Nem látjátok többé szép hegyeiteket. A szomszédot

nem fogjátok ismerni. Gyümölcsfátoktól örökre megváltok, pedig apátok ültette azt.

Meglássátok: nem olyan lesz a forrás vize, mint otthon volt; a ko sem olyan lesz, a patak

sem. Más virág terem ott a réten, más bogár mászkál a gyepen, más nap süt az égen. Ne

menjetek oda. "

- Elmegyünk pán fonagyságos úr. Lesz ott nekünk hajlékunk is, tehenünk is, földünk is,

gyümölcsösünk is. Itt van az írás. Nyomtatva van, kép is van rajta.

A csalogató egy kis füzet volt. Címlapján egy farm van színes nyomással. A kép hátterében

csinos tornácos ház, oldalt istálló, az udvaron baromfi, néhány tehén, két ökör az eke elott,

két ló egy megrakott kocsival, oldalt virágzó gyümölcsfák, elol búza, zab, tengeri és

lóhertáblák kövér terméssel. A füzet leírja, hogy minden rutén család kap ingyen egy ilyen

belso telket, külsoséget, melynek hossza két, szélessége egy kilométer, két ökröt, három

tehenet, két lovat a hozzávaló szerszámokkal. A képen füstöl a kémény, rutén leány piros

csizmában feji a tehenet, a ház elott hársfa árnyékában ül a rutén gazda, kihez gömbölyu

menyecske közeledik párolgó tállal.

A rutén ember a mennyországot sem képzeli ennél szebbnek.

„De ez mind nem igaz. Titeket megcsalnak. Ez mind csak arra való, hogy megtöltsétek a

hajót, s kifizessétek a vitelbért. Ne higgyétek, hogy ingyen földet kaptok. Ingyen föld


nincsen a világon. Telket, házat, barmot sem kaptok sem ingyen, sem pénzért, mert ott,

ahová visznek, csak pusztaság van. Se falu, se város. A hajó kirak titeket egy terméketlen,

sivár, kiégett tengerpartra. Aztán fütyül és odébb surran a nagy vízen. Ti a parton maradtok.

„Le is út, fel is út. " Csakhogy még út sincs. Merre lesztek el? Ami pénzetek volt, az

elfizettétek a hajóskapitánynak. Eleségetek rég elfogyott a hajón. Nyakatokon a batyu, az

apró gyermek, az öreg szülo.

„Hová, merre? Mert nem vár ám ott a parton senki reátok. Jól megértsétek, én mondom

nektek. Kérdezzétek meg Beregben, hogy jó ember vagyok-e? Láttátok-e a szép kövér gulyát

a Névtelen-havason? Láttátok-e a tiszta, csinos, olcsó állami boltokat? Hallottátok-e, hogy

ezer meg ezer rutén gazda szabadult meg két év alatt az uzsorától? Hát azt, hogy száz meg

száz ember telket, földet, ökröt vásárolt? Hát én mondom nektek, aki hozzátok is elmegyek,

hogy ott is úgy legyen, mint Beregben; én mondom, hogy titeket most megcsalnak. Ez a kép,

ami itt a füzeten van: hazugság. Ez a sok ígéret: mind hazugság. "

„Az a hajózási vállalat, mely vinni fog, csak azért alakult, hogy vigyen. Neki portéka kell. Ti

lesztek a portéka. Ha oda értek, senki sem fog veletek törodni. A partról elindultok és

mentek, amerre szemetek lát. Hová? Órákig kóboroltok, mint a bitangba került jószág.

Keresitek a falu tornyát, de nincsen sehol. Sütokemencében ha volnátok, ott sem volna

nagyobb hoség, mint azon a kiaszott pusztaságon. A forró nap kiszívja minden erotöket.

Asszony, gyermek vízért imádkozik. Forrást kerestek, nincs sehol. Árnyékot kerestek, az

sincs. "

„Mit csináltok azokkal, akik ellankadnak, tovább vánszorogni nem tudnak, kidolnek a

hoségtol, a szomjúságtól, a fáradságtól, az éhségtol? Ott hagyjátok a kopasz földön, hogy

elpusztuljon, mint egy beteg kutya? Mivel hántoljátok el? Hol a pap, hogy beszentelje, hol a

harang, hogy megszólaljon, hol a koporsó, hogy el földeljétek? Alig hogy ott hagyjátok, már

gyul a csókasereg, a varjúsereg, a hollósereg. Ott kóvályognak, elhagyott társatok feje fölött.

A szemét vájják ki legeloször. "

„Aki bírja, tovább megy. Hová? Nincs, aki útbaigazítson, mert ha láttok is embert, beszélni

vele nem tudtok. Elérkeztek egy gyapotültetvényhez. Oda kell talán 3 munkás. De csak férfi.

Melyik legyen az a három? Mit csináljon az a három a családjával? Hát a többi hová legyen?

Láttátok az országút porát, mikor fölkavarja a forgószél? Ez a ti sorsotok Brazíliában. A

porszemek szétszóródnak. Ti is. Elszakít egymástól az élet, elszakít a betegség, elszakít a

halál. Hát ne menjetek! Én magam visszaviszlek a patakos völgyekbe. Munkát adok nektek.

Veletek maradok. Hozzá segítelek, hogy házat, telket vásároljatok. Maradjatok itthon. "

- Elmegyünk, uram, nem tehetünk másként, Rudolf trónörökös úr vár ott reánk, aki nem halt

meg, csak elbújdosott, s új hazát teremtett a rutén népnek.

„Balgák vagytok. Megcsaltak. Ugye, a királyházi boltos mondta ezt nektek? Hazudott. A

kalocsalázi kocsmáros is mondta, ugye? Az is hazudott, ok pénzt kaptak a hajózási vállalattól

ezekért a hazugságokért. Nekem higgyetek, mert én jó ember vagyok. Ha igaz, amit ok

beszélnek, miért nem mennek ok Brazíliába? Miért nem foglalják el ok azt a szép tanyát és

azokat a nagy termoföldeket?

- Mert a zsidónak nem adja ám a jó király.

Egán meglepetve kérdezte: „A zsidónak nem adja és nektek odaadja? Miért nem adja annak

és miért adja nektek?"


- Azért, mert a zsidót a jó király nem szereti. Tudja, hogy az o ruténjaival a zsidó rosszul

bánik. Azt is tudja, hogy a rutén jó katonája volt az o nagy vezéreinek, Rákóczinak és

Kossuthnak. Most, hogy elszegényedtünk, mert a zsidó elvette mindenünket, a jó király meg

akar minket jutalmazni, s megparancsolta a fiának, hogy minket Brazíliában boldoggá

tegyen.

Egán belátta, hogy itt a hit legsötétebb babonává alakult át. Ennek a csapatnak a

katasztrófája kikerülhetetlen. Irtózatos logikai renddel van ez a nép kioktatva. A kazár

ügynök arra tanította ki oket, hogy a kivándorlást a király csinálja a nép megjutalmazására.

A kazár nem mehet Brazíliába, mert a jó király haragszik reá. De a ruténra királyi jutalom

vár ott, mint Rákóczinak és Kossuthnak jó katonájára. Ördögi gondolat ilyen kelepcét állítani

a néplélek megfogására.

Megjegyzendo, hogy az ékesszóló lelkész az Egán utasítására magával hozott Bereg

megyébol egy rutén parasztot is, ki hasonló csábítások folytán már megjárta Brazíliát.

Szörnyu viszontagságokat állott ki. Családja ott veszett, o maga különös véletlenségbol egy

gozösre akadt, mely megkönyörült rajta és alkalmazta a szénkamarában. Leírhatatlan

nélkülözések és szenvedések között hazakerült. Egán ezt is felhasználta kapacitációra. Úgy

vélte, hogy ennek, aki ott járt, mindent látott, élo tanúja a csalásnak és hazugságnak, ki

szintén mindenét eladta, hogy útiköltsége legyen, akinek a sorsa az övékkel egyforma hogy

ennek inkább fognak hinni, mint neki. De a szerencsétlenek ennek sem hittek.

Még egy erofeszítést tett Egán a belügyminiszternél. Úgy okoskodott, hogy ennél a népnél

nem a szabad akarat muködik. Ezek elbolondított emberek. Cselekvésüknek nincs

beszámíthatósága. A józan értelmet kiverte agyukból a csábítás. Ezek tehát kiskorúak, akiket

gondnokság alá kell tenni. Vakságukban kész veszedelembe rohannak. Mintha csak egy

tehervonat elébe dobnák magukat, vagy mintha a Dunának mennének, hogy belefulladjanak.

Hasonló eszeveszettség hatóságilag megakadályozandó. Ezeket éppen úgy nem szabad útra

ereszteni, amiként nem szabad egy pestises házba a falu lakóit bebocsátani. Ezek e

pillanatban orültek. Tehát nem lehetnek önjogúak. Nem rendelkezhetnek sorsuk fölött. Nem

turheto, hogy 80-90 elbolondított férfi kétszázkilencven asszonyt és gyermeket

végpusztulásba sodorjon.

Egyetlen menekülési esély, ha rábukkannak valami osztrák konzulra, s ez hazaszállítja oket a

magyar állam költségén. Önmagát védi tehát az állam, ha nem turi elvérzésének ezt a nemét

és elore megakadályoz nagy kiadásokat. Ezekhez hasonló érvektol a belügyminisztérium is

át volt hatva, azonban nem vélte megengedhetonek, hogy a jogéletbe ily mélyen bevágó

kérdést önállóan intézzen el. Jogi tanácsot kért tehát az igazságügyminisztertol, aki azt

felelte, hogy törvénykönyvünkben nincs alap azon kivándorlók rendori visszatartására, akik

buncselekményt nem követtek el és rendes útlevéllel vannak ellátva. Bunösök pedig nem

voltak ezek a nyomorultak. Útlevelük is volt. Hogy is ne lett volna, mikor a községi jegyzoi

kar jelentékeny hasznot húz az útlevelek kiállításából. A szomorú vonat tehát négynapi

küzdelem után elindult, neki a messzeségnek, a bizonytalan életnek, a bizonyos halálnak.

Láttam a szerencsétlenek menetrendjét. Állomásról állomásra, óráról órára van az útjuk

megjelölve abban a füzetkében, melynek címlapján a boldog farm áll. Mennyibe kerül a jegy


Budapestig, onnan Fiuméig, onnan Udinéig? Hol kell átszállani egyik vonatról a másikra?

Mennyi az idozés itt, vagy ott? Milyen kinézésu ember várja oket Budapesten, Fiumében,

Udinében? Ez mint apróra le volt írva. Az utasításban hangsúlyoztatik, hogy senki mással

szóba ne álljanak, csak azzal, aki megjelölve lett. A kérdezosködoknek feleletet ne adjanak.

Útjuk célját senkinek el ne árulják. Annyi pénzzel induljanak útnak, hogy mikor Genuába

érkeznek, még legyen nyolcvan forintjuk, mert személyenkint ennyi a hajóút Brazíliáig.

Ezt a vállalatot Silvio Notário udinei közjegyzo vezeti. Ennek az úrnak Máramarosban kazár

ügynökök állanak rendelkezésére. A vállalat egyetlen célja az, hogy a Genuában alakult

hajózási társaság szállítmányokra tegyen szert. A kazár ügynökök elég nyíltan uzik a

toborzást. Ebbol kettos hasznuk van. Százalékot kapnak a vállalattól, s a megbolondított nép

áruba bocsátott vagyonát kótyavetye árban szerzik meg. Azokat a községgyuléseket,

melyeken a kirándulás módozatait részletesen megbeszéli a nép, kazár befolyás

következtében a községbíró szokta összehívni.

Ezen a helyen csak egy csapatról számoltam be. Azonban sokan mennek. Pár hónap alatt

több ezren vádoroltak ki. Máramaros némely vidéke megbolygatott méhrajhoz hasonlít.

Minden megmozdult: az ember, a háziállat, a fölszerelés, a berendezés. Mert mindent pénzzé

tesznek, hogy mehessenek. Még a ház is megmozdult a fejük fölött. A föld is megmozdult a

talpuk alatt. Csak Máramaros kormányzati lelkiismerete nem mozdult meg. Így vérzik el a

nemzet és így szüretel a kazár.

ZÁRSZÓ

A jog, kötelesség nélkül: kiváltság.

A kötelesség, jog nélkül: szolgaság.

Ebben az erkölcsi rendben egy ismeretes vegyi törvény érvényesül. A konyhasó a klórnak és

a nátriumnak összetételébol áll. Mindkét elem külön-külön halálos méreg. Amiként méreg a

társadalmi és gazdasági rendben úgy a kiváltság, mint a szolgaság. De ama két oselem együtt

a táplálkozásnak, tehát magának az életnek el nem engedheto alkatrésze. Valamint a jog

megfelelo kötelességgel, és a kötelesség megfelelo joggal a társadalmi és gazdasági

boldogulásnak alapfeltétele. A kazár mindazt a jogot élvezi, melyet a szabad intézmények

nyújtani tudnak. De nemzeti kötelességet a kényszeradón kívül nem teljesít. A kazár tehát

kiváltságos lény. Ellenben a rutén nem tud élni a szabad intézményekben biztosított

jogokkal; de hordja a kötelességek egész igáját. A rutén tehát szolga.

Amannak kiváltságát megszerzi az elmeél, a kereskedelmi ösztön és az a laza erkölcs, mely

többet enged, mint amennyi szabad. Ennek szolgaságát eloidézi a pásztorélettel járó

tapasztalatlanság, a modern életrendben való tájékozatlanság és a viszonyoknak végzetszeru

nyomása. Megszüntetni úgy a kazárok privilégiumát, mint a ruténok szolgaságát: ím, ez a

célja a hegyvidéki akciónak. A jogok és kötelességek harmonikus kiegyenlítse lesz ez. A

túleros megfékezése; a gyönge támogatása.

Kissé hosszadalmasán foglalkoztam a részletekkel. De egy bölcs férfiú Goethének eme

mondására figyelmeztetett: „Um Etwas zu wissen, muss man Alles wissen. " Így is attól


félek, hogy a küzdelemnek egyik-másik ága nem domborodott ki eléggé.

Számos részletet szándékosan hallgattam el. Alig írtam valamit azon félreértésekrol,

melyeknek Egán áldozatul esnék, ha minden idegszálát meg nem acélozná az ügyszeretet.

Még kevésbé szelloztettem azt a sokoldalú aknamunkát, mely állandó felrobbanással

fenyegeti a népmento építkezést. Minél jobban behatoltam e csodálatos akció mélységébe:

annál inkább meggyozodtem, hogy az itt fellobbant láng melegénél megolvad a nemzetiségi

kérdés érce. A nagy rejtélyhez meg van találva a világosság. Most még csak pásztortuz,

kicsiny perifériával. De ameddig elhatnak sugarai: glóriában tündöklik a magyar faj

nagylelkusége és beolvasztó ereje.

Tehát nem az alkotmányos szabadság, nem is a jogegyenloség, nem is az állami iskola, nem

is a kormányzati hegemónia - ámbár ezek hatását sem kicsinylendo - képezi a nagy nemzeti

egység kohóját, hanem az az ezerkezu muvelet, melyet a hegyvidéki akció fejt ki. Ha majd a

pásztortuz elharapózik és hazafias lángtenger nyaldossa körül a Kárpátok egész koszorúját:

majd akkor talán meggyozodnek azok is az akció nemzetforrasztó üdvérol, kik most vagy

hidegen, vagy ellenséges indulattal nézik, sot hátráltatják a munkát.

Könnyelmu hírlapírók ostobán antiszemita mozgalomnak bélyegezték az akciót. Olyan

ráfogás ez, melyben a perfidia ölelkezik a tájékozatlansággal. A munka ki fog terjesztetni

hazánk összes havasvidékére, tehát oda is, ahol híre sincs se lengyelzsidónak, se zsidó

vallású magyarnak. Mit keresne egy antiszemita mozgalom ott, ahol nincsen zsidó?

Különben is, ki az antiszemita? Erre tréfásan azt szokás felelni, hogy aki kelleténél jobban

gyulöli a zsidót. De a komoly felelet ez: Az antiszemita sajnálja a zsidók politikai,

társadalmi, vallási emancipációját és azt vissza szeretné csinálni. Az antiszemitizmus:

zsidóüldözés. A zsidók kizárása a polgári jogokból; a jogegyenloség megtagadása; a gettó

felállítása; a zsidók kikergetése muszkamódon; a zsidó telep ülés megtiltása romániai

módon. Nos hát ilyen az antiszemitizmus.

De ha én fontosabb államfenntartó tényezonek mondom a földet, mint a mozgó tokét, s

ennek alapján csatlakozom véleményemmel egy jogosult közgazdasági iskolához: és ha

engem ezért antiszemitasággal vádolnak, akkor én azt a vádat, mint hitvány ráfogást

megvetem. És ha én kimondom a zsidókról a magam jó igazságát éppen oly oszintén, mint a

katolikusokról és a protestánsokról: akkor ez nem antiszemita indulat az én részemrol,

hanem beteges érzékenység a zsidók részérol. Mi történik a hegyvidéken?

Leszedik a gyümölcsfáról a hernyót. Hát ne szedjék le? Intézményeket állítanak a különben

is tiltott uzsora további terjeszkedése ellen. Hát ne állítsanak? Segítik a gyöngét az erosebb

elnyomása ellen. Hát ne segítsék? A gazdasági és a kulturális élet hatékony eszközeivel

magyarrá akarnak alakítani egy szláv törzset. Hát ne tegyék?

A hegyvidéki akció nem antiszemita mozgalom. Törvénytelenség, igazságtalanság,

méltánytalanság ott egyetlen zsidóval sem történik. Konkrét panaszt Egán ellen még senki

sem tudott emelni. E sorok írása elott 376 hírlapi közlemény jelent meg ellene. De egyetlen

betu sincs ezen nagy hajszában, mely kézzelfogható vádat tartalmazna. Midon e sorokat


írom, lépett föl Egán ellen egyik alárendeltje. Ennek a vádjait pontról pontra cáfolta meg a

miniszter hivatalos adatokkal. De felekezeti szempontokkal még ez a magáról

megfeledkezett tisztviselo sem vádolta Egánt.

A hegyvidéki akció egy népelem testi-lelki átgyúrása a rossz állapotból jó állapotba. Alig

képzelheto ennél érdekesebb muvelet. Nagyon érdemes volna, hogy minden muvelt magyar

ember megnézze, miként alakul át a pásztor földmuvelové, a nyomorban sínylodo élheto

emberré, a szolga szabaddá, az elnyomott önálló lénnyé, a rutén magyarrá. Ilyen átalakulás

van ott folyamatban. Néhány képet adtam errol a folyamatról, hogy aki meg nem nézheti, az

is megláthassa.

Azzal a hittel írtam, hogy ezzel a nemzeti ügynek használni fogok. Miként említem: sok

támadás intéztetett az akció ellen. Tüzetes védelemben azonban nem részesült. Ennélfogva a

magyar közvélemény nem tehette az ügyet magáévá. A támadások ellenszenvet keltettek.

Elfogulatlan táborban is fölkeltették azt a gyanút, mintha sikerrel nem biztató muködés

folyna a hegyvidéken.

Le tudnám-e gyozni azt az ellenszenvet? Be tudtam-e bizonyítani, hogy a muködés reális?

Oda tudta-e terelni az érdeklodést? Tudtam-e egy kis lángot éleszteni a közönség szívében,

hogy keblére ölelje ezt a mozgalmat és a magyar fajszeretet ügyének tekintse azt? Képes

valék-e azt a meggyozodésemet az olvasó által is elfogadtatni, hogy közjogi helyzetünkben a

nemzeti kérdésnek pozitív megoldását csupán egy ilyen akció képezi?

Ezek a kérdések ólomsúllyal nehezednek rám. Ha igennel felelhetnék boldog ember volnék;

mert elmondhatnám, hogy a népmento munka bán nekem is van egy parányi részem

UTÓIRAT

Ezt a muvet akkor írtam, amikor még Egán Ede élt. Legjobb hitem szerint most is él o, és ha

a rutén akció helyes mederben folyik tovább: akkor az o szelleme muködik ott. De, mikor ezt

a muvet írtam, testileg is köztünk volt Egán. Esengve kért igen gyakran, hogy ne dicsérjem

ot; ne állítsam elotérbe; ne halmozzam el érdemekkel, mert o semmi egyéb, mint egy

kötelességtudó közeg a földmuvelési kormány rendelkezése alatt. Kérésének nem tudtam

ellenállani. Emiatt Egánra vonatkozólag hézagos a könyvem. Azok a testi-lelki áldozatok,

melyeket o az ügynek hozott, megközelítoleg sincsenek itt vázolva.

Egán halála után pótolhattam volna ezt a hézagot. De úgy éreztem, hogy az emlékezetnek az

a tisztasága, amellyel ot szívemben hordozom, foltot szenvedne, ha tiszteletben nem

tartanám halála után azt, amire életében csengve kért. El kellett ezt mondanom Egán

jellemzésére és a róla adott töredékes jellemrajz igazolására.

----- 1. rész -----


Találat: 2438