A MUNKAERÕ MOZGÁSA

A munkaerõ mozgása

A munkaerõmozgás formái és típusai

A gazdaságilag aktív népesség száma és összetétele állandóan változik. A munkaerõ mozgása feltétele és következménye a változásnak, természetes függvénye a társadalmi-gazdasági fejlõdésnek. A munkaerõ mozgásában egyszerre és egymással összefonódva jelennek meg a gazdasági struktúra változásaiból eredõ hatások és az egyénekre, illetve az egyes társadalmi csoportokra és rétegekre ható tényezõk. Ezért a munkaerõmozgás nem csak a gazdasági szerkezet változásaival függ össze, hanem az egyén és a végzett munka közötti viszonyt meghatározó más gazdasági, szociológiai és pszichológiai tényezõkkel is. A különbözõ tényezõk együttesen határozzák meg, hogy a munkaerõ-mozgásban az egyének és az egyes csoportok és rétegek milyen közvetlen indítékok alapján és milyen mértékben vesznek részt. A munkaerõ-mozgás a munkaerõ-forgalom útján valósul meg, amelynek két fõ formája a demográfiai csere és a munkahely-változtatás vagy fluktuáció (Tímár J., 1986).

A demográfia csere során az egyének a gazdaságilag inaktív népesség körébõl az aktív keresõk közé lépnek be vagy onnan kilépnek. A demográfiai csere folyamán a hosszabb idõre munkaképtelenné váló, valamint a szülõ, illetve a gyermekgondozási szabadságon levõ aktív keresõk átmenetileg, a nyugdíjba vonulók pedig véglegesen kilépnek az aktív keresõk körébõl. A munkaképes korú dolgozók más csoportjai egyéb okokból lépnek ki átmenetileg (pl. munkanélküliek) vagy véglegesen (pl. korkedvezménnyel vagy betegség/ rokkantság miatt nyugdíjba vonulók). A demográfiai csere kilépési esetei közé sorolják az aktív keresõk elhalálozását is, mivel az csökkenti a gazdaságilag aktív népesség állományát és pótlólagos munkaerõ-szükségletet teremt. A demográfiai csere folyamatában a kilépésekkel párhuzamosan folynak a belépések. Az iskolai/egyetemi tanulmányokat befejezõ (vagy abbahagyó) fiatalok túlnyomó többsége elsõ ízben munkát vállal, a háztartásbeli felnõttek egy része pedig - részben korábbi keresõk - munkába lépnek (Uo.).

A munkaerõ-mozgás másik fõ formája a fluktuáció, vagyis a gazdaságilag aktív keresõk munkahely-változtatása, függetlenül attól, hogy a munkahely (beosztás) cseréje adott foglalkoztató szervezeten belül vagy a munkáltató változtatásával jár-e. A munkahelyek cseréje van amikor módosítja, de az is elõfordul, hogy változatlanul hagyja a munkaerõ gazdasági struktúráját. Az azonos típusú munkahelyek közötti, a munkaerõ-struktúrát nem módosító munkahelyváltás a tiszta fluktuáció. A tiszta fluktuáció körén kívüli munkahely-változtatás és a demográfiai csere módosítja az egyének helyét a társadalmilag kialakult munkamegosztás rendszerében. A munkaerõ munkamegosztásbeli helyét változtató munkaerõ-mozgások a munkaerõ-mobilitás fogalomkörébe tartoznak.  A munkaerõ mobilitásának fõbb típusai (Uo.):

- szakképzettségi mobilitásról beszélünk, amikor a szakképzettség módosulása együtt jár a munkaerõ tényleges mozgásával, vagyis a munkahely vagy a beosztás változtatásával;

- foglalkozási mobilitás a munka jellege szerint eltérõ egyéni foglalkozások (munkakörök) közötti mozgás;

- ágazati mobilitás az ágazati struktúrát módosító munkaerõ-mozgás (pl. az iparosodás vagy késõbb a tercierozálódás során bekövetkezõ munkaerõ-mozgás 121i83b );

- térbeli (területi) mobilitás egyrészt a vándorlás (migráció), másrészt a napi vagy heti gyakorisággal folytatott ingázás is (l. köv. pont).

A munkaerõ térbeli mobilitása

A térbeli mobilitás fogalomköre és mutatói

A térbeli mobilitás fogalomkörébe tartozik minden olyan térbeli mozgás, amit az emberek végeznek, a megtett távolságtól és a mozgás gyakoriságától illetve céljától függetlenül. Ide sorolható tehát a vándorláson kívül a lakóhely és a munkahely közötti napi, heti, havi vagy szezonjellegû mozgás, a tanulók mozgása, a nomád életmódra jellemzõ mozgás, valamint az ügyintézési, üdülési, zarándoklási vagy egyéb célból végrehajtott mozgás is.

A vándorlás vagy migráció olyan lakóhelyváltozás, amely településhatár átlépésével jár (Andorka R., 1992). Ebbõl a definícióból többek között az következik, hogy a napi ingázás (bár számos esetben megelõzi a költözést) és a turisztikai jellegû utazás nem tekinthetõk migrációnak, hiszen ezek esetében a lakóhelyváltozás feltétele nem teljesül. Ugyanakkor a definíció nem köti a vándorlást a távolsághoz, így ha például valaki Kolozsváron a monostori lakóteleprõl kiköltözik a kõhajításnyira fekvõ Szászfenesre, az migrációnak minõsül, ha viszont átköltözik a város keleti végén 10 km-re fekvõ Szamosfalva negyedbe, az már nem tekinthetõ migrációnak.

A vándorlástól megkülönböztetik az ingázást. Errõl általában akkor beszélnek, ha valakinek más településen van a lakóhelye, mint a munkahelye. Az ingázásról – ellentétben a migrációval, amelyekrõl folyamatosan gyûjtenek és közölnek adatokat – csak a népszámlálások és egyes speciális szociológiai adatfelvételek során lehet adatokat gyûjteni. Az ingázók számára vonatkozó adatok csak a naponta ingázókra vonatkoznak, nem tartalmazzák az úgynevezett heti ingázókat, akiknek ideiglenes lakóhelyük van a munkahelyükkel azonos településen (pl. munkásszálláson vagy diákotthonban) és hetente vagy ritkábban ingáznak állandó vagy ideiglenes lakhelyük közt.

A vándorlás egyik sajátos formája a nomád életmód, ami a vándorló állattenyésztõ, földmûvelõ vagy vadász-gyûjtögetõ közösségek térbeli mobilitása. A termelési mód, a vándorlási távolság és terület, a vándorlás szezonális vagy ciklikus jellege szerint a nomád életmód igen sokféle változata ismeretes, melyek közül ma már sok eltûnõben van, közös bennük azonban az állandó lakhely hiánya.

A termékenység és a halandóság mellett a népesedési folyamat meghatározó jelensége a migráció, ezért a vándorlás a demográfia kutatási körébe tartozik. A vándorlás egyéni és társadalmi okai és következményei, valamint a tömeges vándorlás hatása a kibocsátó és a befogadó közösségre olyan jelenségek, amelyek a társadalom egészének és a helyi társadalmaknak a mûködését messzemenõen érintik, ezért a szociológia és a társadalomföldrajz érdeklõdési körébe egyaránt beletartoznak. A vándorlás a társadalmi mobilitással is szorosan összefüggõ fogalom: ahogyan a társadalmi mobilitás a társadalmi szerkezetben elfoglalt pozíció változása, úgy a vándorlás (akár egy másik településbe, akár egy másik országba történik) szintén a társadalmi helyzet megváltozását eredményezi, amennyiben a lakóhely hozzájárul az egyén vagy a család társadalmi pozíciójának meghatározásához (Uo.).

A vándorlás ismétlõdõ esemény: életünk során több alkalommal költözünk, változtatjuk lakóhelyünket, ezért a migráció számbavétele különbözik a halálozásétól, a termékenységétõl, amely események területi szinten összegzõdnek. A ki- és bevándorlás egymással ellentétes folyamatok, így az egyenleg jellegû értelmezés nem alkalmas a valóság követésére. Ha az egyenleg nulla, akkor lehet azonos nagyságú a kifelé és a befelé irányuló költözés, ugyanakkor lehet a migráció által egyáltalán nem érintett terület (Rédei M., 2001).

A bevándorlási arányszám (odavándorlási vagy imigrációs ráta) [immigration rate] az összes betelepülõ számát vetíti 1000 lakosra:

I

i  = · 1000

P

ahol i a nyers bevándorlási arányszám, I a kivándorlók száma és P az össznépesség.

A kivándorlási arányszám (elvándorlási vagy emigrációs ráta) [out-migration rate]az adott területrõl összes elvándorló 1000 lakosra számított mutatója:

E

e  = · 1000

P

ahol e a nyers kivándorlási arányszám, E a kivándorlók száma és P az össznépesség.

A vándorlási különbözet (migrációs egyenleg) [net migration / balance of migration] egy adott területi egységbe állandó és ideiglenes jelleggel ki- és beköltözõk  különbözete:

ΔV = I – E

ahol ΔV a vándorlási különbözet, E a kivándorlók  száma és I a bevándorlók száma.

Nettó bevándorlás­ról vagy vándorlási szaporodásról beszélünk, ha a beköltözõk száma meghaladja a távozókét (I>E), és nettó kivándorlásról vagy vándorlási fogyásról , ha az elköltözõk száma magasabb az érkezõkénél (E>I)

Az E.N.SZ. népesedési divíziójának adatai szerint 1995 és 2000 között a világ országai közül az átlagos évenkénti a legalacsonyabb (nettó kivándorlási) különbözetét Kína produkálta (-381000), õt követte a Kongói D. K. (-340000) és Mexikó (-310000). A sor másik végén, a nettó bevándorlás legmagasabb átlagos értékeivel az Egyesült Államok szerepelt (1250000), utána Ruanda (395000, a volt menekültek hazatérése miatt), Oroszország (285000), Németország (185000), Kanada (144000), Olaszország (118000) Ausztrália és Új-Zéland (103000 együtt), Bosznia-Hercegovina (100000, szintén a volt menekültek hazatérése miatt).

A nettó migrációs arányszám (migrációs ráta) [net migration rate] a kivándorlási arányszám és a bevándorlási arányszám különbözete (v_n = e - i), vagy másként fogalmazva a vándorlási különbözet 1000 lakosra kifejezett száma:

I  - E

v  = · 1000

P

Az E.N.SZ. adatai szerint 1995 és 2000 között az átlagos évenkénti nettó migrációs arányszám legalacso-nyabb volt Kelet-Timoron (-40,6‰), ezt követte Szamoa (-22,8‰), és Albánia (-19,0‰). Ugyancsak -10‰ fölötti rátával szerepelt még Burundi, Kazahsztán, Tádzsikisztán, Guyana és Suriname. A legmagasabb értékekkel Ruanda (62,8‰), Libéria (36,5‰) és Bosznia-Hercegovina (27,0‰) szerepeltek (mindhárom esetben a korábbi menekültek visszatérésérõl volt szó), de 10‰ fölött „teljesített” Szingapúr, Hong Kong és Kuvait is, ahol a vendégmunkások tömege billenti el pozitív irányba a mérleget.

A teljes migrációs fluktuáció (nyers v. bruttó migráció) [gross migration] az összes ki- és bevándorlási esemény összege:

V_b = I + E

Jelentõsége abban áll, hogy kifejezi az adott területre és idõszakra jellemzõ migráció mértékét, ugyanis ha a ki- és bevándorlás mértéke hasonló, akkor a kettõ részben kompenzálja egymást, így a vándorlási különbözet ill. a nettó migrációs ráta nem releváns a migráció méretére nézve.

A migrációs jelenség intenzitását a fluktuációs mérték (nyers vándorlási arányszám vagy bruttó migrációs ráta) [gross migration rate] fejezi ki, ami az összes vándorlási esemény 1000 lakosra vetített száma:

I  + E

v  = · 1000

P

A migráció számbavétele abban is különbözik a többi demográfiai jelenségtõl, hogy a statisztikai regisztrációt nem csak idõben, volumenben, hanem térbeni elemmel is méri. A migráció számbavételének regionális értelmezését a településföldrajzi jellemzõk is érzékenyen befolyásolják: egy aprófalvas vidéken megvalósuló mozgás hamarabb eléri a településhatárt, ezzel vándorlásnak minõsülhet az, ami a nagyhatárú települések esetén településen belül marad.

A migrációnak nemcsak többféle területi szintje van, de számottevõen eltérhet egymástól a de jure és a de facto állapot is. A költözési adatok megbízhatósága az állampolgárok bejelentési kötelezettségének elmulasztása miatt általában alacsony (Andorka R., 1992), ezért ha az ideiglenesen a városban bejelentett személyek nem jelentkeznek ki, amikor a visszatérnek a falusi lakóhelyre (mint ahogy az gyakran megtörtént Romániában is az elmúlt években), a városok tényleges lakónépessége kisebb lehet a kimutatott lakónépességnél, míg a falvak tényleges lakónépessége nagyobb lehet a kimutatott népességnél.

A migráció kiváltó okai

A területi mobilitást és ezen belül a migrációt számos tényezõ befolyásolja. Legfontosabb azonban, hogy mi az, amiért az emberek hajlandók költözni, vagyis hogy milyen motiváció áll a mobilitási aktus mögött. A kibocsátó illetve a célterületekhez kapcsolódó vándorlási okokat az ún. push-pull (taszítás-szívás) modellben szokták ábrázolni. Ennek lényege, hogy a térbeli mobilitást két irányból ható tényezõk generálják: a kibocsátó területeken az elvándorlást ösztönzõ tényezõk – taszító erõk – fejtik ki hatásukat, míg a befogadó területen a bevándorlást ösztönzõ faktorok – szívó erõk – hatnak, a következõ séma szerint:

A kibocsátó területhez kapcsolódó fontosabb taszító erõk között szerepelnek: a túlnépesedés illetve az ezzel kapcsolatos termõföld-hiány, a csökkenõ munkaerõkereslet illetve növekvõ munkanélküliség, az alacsony kereseti lehetõségek, a kilátástalan lakáshelyzet, a jobb megélhetés és az életszínvonal javulásának gyenge perspektívája, az alacsony szintû iskolák illetve a továbbtanulási lehetõségek hiánya, a magánvállalkozások mûködésének kedvezõtlen feltételei, a politikai instabilitás, a tekintélyuralmi rendszerek elnyomása, a háborús cselekmények illetve annak veszélye, a rossz közbiztonsági viszonyok, természeti katasztrófák, járványok, éhínségek veszélye stb. 

A befogadó terület vonzerejét elsõsorban a jobb munka és kereseti lehetõségek, a magasabb életszívonal, a jobb lakhatási viszonyok, magasabb szintû kényelem, az iskolák magasabb színvonala és jobb továbbtanulási lehetõségek, kedvezõ szakmai karrierlehetõségek, az információáramlás és a tõkebefektetések kedvezõ feltételei, a társadalmi érintkezés változatos formái, pihenési és szórakozási lehetõségek, politikai stabilitás, garantált személyi szabadságok és biztonság.

Egy másik elmélet szerint a migrációt a kibocsátó, illetve a befogadó területek közötti erõforrás-egyensúly hiánya okozza, így a vándorlás végsõ soron az egyensúly visszaállítását célozza: A modell szerint a kibocsátó övezetekben népesség- és ennél fogva munkaerõ-többlet jelentkezik, viszont természeti erõforrásokból és/vagy tõkébõl hiány van, ezzel szemben a befogadó övezetekben munkaerõbõl van hiány, természeti erõforrásokból és/vagy tõkébõl viszont többlet.

A migráció intencionális modellje a hatalom jogi-adminisztratív megkülönböztetését veszi át, vagyis különbséget tesz azok között, akik elõre nem látható és rajtuk kívül álló események (háború, üldözés, elnyomás) miatt kényszerülnek hazájuk elhagyására (reaktív migránsok), és azok között, akik úgymond önszántukból teszik ezt (proaktív migránsok). Ezt a megkülönböztetést átvéve fejlesztették ki a migrációs potenciál fogalmát, amely az ún. intencionális modellen alapszik (Berencsi Zs., 1995, id. Kiss T., Csata Zs., 2004, 91-92 o.):

A modell, amelyben a tényleges migrációs mozgás idõben a migrációs szándékot, majd a migráció feltételeinek megteremtését követi, a vándor-mozgalmak elõrejelzését célozza, ha ugyanis ezek elõre jelezhetõk, akkor tervezhetõbbé, ellenõrizhetõbbé, adminisztrálható-vá válnak. A modell azonban nem minden esetben helytálló, mivel egyrészt a migrációs aktusok sohasem pusztán reaktívak vagy proaktívak, másrészt a migrációs szándék és a tényleges migráció közötti kapcsolat is esetleges (Uo.).

A migrációt, bár az élet sokféle aspektusát érinti, a demográfiai magatartás formájaként lehet értelmezni. A vándorlók motivációi sokrétûek és igen árnyaltak, ráadásul a különbözõ típusú indíttatásokat nem mindig lehet szétválasztani, mivel a legtöbb embernél többféle motívum játszik kisebb-nagyobb szerepet egyszerre. Leegyszerûsítve a vándorlási motivációkat három csoportba lehet sorolni:

1. gazdasági motivációk: a munka- és tanulási lehetõségekkel, a jobb megélhetés, magasabb életszínvonal reményével függnek össze. Összességében elmondható, hogy mind a történelmi, mind a jelenkori vándorlások nagy részének hátterében a gazdasági motiváció volt a legfontosabb;

2. társadalmi motivációk: ide tartoznak azok az  igények, amelyek az emberek közötti kapcsolatokra vonatkoznak: a párválasztással, a családalapítás vagy egyesítés, a rokonokkal való kapcsolatok ápolása, baráti vagy szakmai jellegû kapcsolatok iránt végzett erõfeszítések, valamint a társadalmi presztízzsel összefüggõ megfontolások;

3. politikai motivációk: ezek a politikai folyamatokkal vagy a katonai eseményekkel összefüggõ, többnyire kényszerû migráció okaira vonatkoznak: leginkább a háborús pusztítások elõl vagy azok nyomán menekülõ tömegek vándorlása sorolható ebbe a kategóriába, de ide tartoznak az életüket vagy szabadságukat féltõ üldözöttek, akik béke idõben politikai menedékért folyamodnak, vagy az úgynevezett politikai „disszidensek” is, akik a kommunista rezsimek elnyomása elõl távoztak a „szabad világ” országaiba.

A vándorlással kapcsolatban mindig felmerül a költözés kérdése, ennél azonban sokkal többrõl van szó, ezért a migrációval kapcsolatos döntési folyamat hordereje is nagyobb. A migráció sajátosságaiból adódóan két probléma merül fel:

1. a motivációs elméletek általában egyének, háztartások vagy szervezetek többé-kevésbé állandó magatartás-formáikra vonatkoznak, ezzel szemben a migrációs – különösen a végleges nemzetközi migrációt érintõ – magatartás egyszeri, hosszú távú folyamatra vonatkozik (még ha a vándorlás demográfiailag ismétlõdõ eseménynek számít is), aminek a végkimenetele a kivándorlással kapcsolatos döntés illetve ennek a végrehajtása;

2. a nemzetközi vándorlás esetében a vándorlók többsége véglegesen kivándorol, a migrációval kapcsolatos döntésük így csak ritka esetben visszafordítható. Ezért a döntési folyamat is lassúbb és ezen belül minden részdöntés súlya illetve hordereje sokkal nagyobb, mint egy tartós fogyasztási cikk megvásárlásával kapcsolatos döntésé. Jelentõsége leginkább a többi demográfiai eseménnyel (pl. házasodás, válás, gyermekvállalás, munkába állás, elbocsátás, nyugdíjba vonulás stb.) kapcsolatos döntések valamelyikéhez hasonlítható.

E sajátosságokból következik, hogy a közismert motivációs elméletek alkalmazása a migrációs magatartásformákra nem mindig lehetséges, vagy csak korlátozott mértékben, illetve fenntartásokkal.

A migráció típusai

A migráció különbözõ formáit a résztvevõk jellemzõi és motivációja szerint, valamint a vándorlás térbeni és idõbeni jellemzõi szerint lehet osztályozni.

A migráció alanyainak jellemzõi közül legfontosabbak a vándorlók száma, neme, életkora, valamint a képzettségi és a foglalkozási háttere.

A migrációban részt vevõk száma szerint a vándorlás következõ formáit lehet megkülönböztetni:

- egyéni vándorlás, amikor a vándorlás egyedülálló személyt érint;

- családvándorlás, amikor házaspárok gyermekeikkel együtt vándorolnak;

- csoportos vándorlás, amikor az emberek kisebb csoportokba tömörülve vándorolnak (pédául falubeli rokonok vagy egy „klán” tagjai együtt vándorolnak, esetleg falvak „kirajzásakor”, vagy amikor egy vállalat alkalmazottait áthelyezik  vagy elbocsátják);

- tömeges vándorlás, amikor a migrációt nagy létszámú (min. többezres) embertömeg hajtja végre (ilyenek a népvándorlások, a hódító inváziók, a nomád pásztorok vándorlása, a közép- és modernkori telepes mozgalmak, a rabszolgakereskedelem, a deportálások, jelenleg pedig a menekültek áradata).

A nem és az életkor fontos tényezõk lehetnek a vándorlási magatartásban: az egyéni vándorlók közül hagyományosan magasabb a férfiak aránya, jabban azonban ez a számbeli fölény egyre kisebb.

A vándorlások nagy része 20 és 40 éves kor közt zajlik, az életciklus-fázisok keretében ugyanis ebbe az életszakaszba esik a szakmai pálya és a családi élet kezdeti szakasza, amikor az emberek még hajlamosak életükkel kapcsolatban radikális döntéseket hozni és képesek is „újrakezdeni”. Természetesen a vándorlás kisebb-nagyobb mértékben valamennyi korosztályt érinti, így különbözõ fázisokról lehet beszélni: az elsõ fázis a családvándorlás keretében a gyermekek szülõkkel történõ, nem saját döntésén alapuló migrációja. A második fázis általában a tanulmányok elvégzéséhez kapcsolódik, többnyire ideiglenes jelleggel és részleges saját döntés mellett. A harmadik fázist a tudatos és több irányú életesemények motiválják, mint a munkavállalás, partnerválasztás, családalapítás. A negyedik fázis a családi életciklussal függ össze, ami lehet családnövekedés, munkahely-változtatás, válás és újraházasodás következménye. Az ötödik fázis a gyermekek kirepülésével, a nyugdíjba vonulással és esetleg anyagi aspektusokkal függ össze (kitelepülés kedvezõbb nyugdíj reményében, hátrányos helyzet esetében kisebb lakásba költözés, elõnyös helyzetben pl. ún. pensionopolis-ba való áttelepülés), végül a hatodik fázis az özvegységbõl és az öregségbõl adódó önellátási gondok miatti költözés (pl. gyermekhez, rokonhoz vagy idõsotthonba) (Rédei M., 2001).

A vándorlók képzettségi és foglalkozási háttere meghatározó lehet a vándorlási folyamat során, akár mint elvándorlási tényezõ (az illetõ képzettsége illetve foglalkozása nem biztosítja számára a megfelelõ szintû megélhetést), de különösen befogadási szempontként a célterületen, hiszen a szakmai képzettség a munkavállalás alapvetõ szempontja, ami lehetõvé teheti vagy eleve kizárhatja a célba vett településen vagy országban való letelepedést.

Közismert, hogy a hagyományos célországok (Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Németország, Nagy Britannia, skandináv államok stb.) elõnyben részesítik a jól képzett szakembereket, sõt erõfeszítéseket is tesznek a felsõ fokú képzettséggel rendelkezõk megszerzésére, akár ún. fejvadász-cégek közvetítésével is, a fejlõdõ országokból, Kelet-Európából, de egymástól is, vonzó állásokat kínálva: mérnökök, kutatók, menedzserek, orvosok, építészek, mûvészek, számítás-technikai szakemberek ezrei vándoroltak így ki a fejlett ipari országokba. Ezt a jelenséget, amely a szegényebb országoktól a drága pénzért kiképzett szakembereket vonja el, brain-drain (agyelszívás) névvel jelölik.

A szakmai szempont nem csak a felsõfokú végzettségû szakembereket érinti, hanem (fõleg gazdasági konjunktúra idején) a középszintû és az alacsony képzettségû munkaerõnek is van kereslete. Romániából például szakmunkások és segédmunkások több tízezres létszámban vállalnak munkát az Európai Unió országaiban (a legnépszerûbb célországok az utóbbi években Spanyolország, Nagy Britannia, Írország, Olaszország, Németország, Ausztria és Magyarország).

A vándorlás idõtartama valamint a lakhelyváltoztatás jellege szerint (Andorka R., 1991) két féle vándorlást lehet megkülönböztetni:

- ideiglenes migráció: az állandó lakóhely nem változik meg (új ideiglenes lakóhelyre való bejelentkezéssel és a régebbi ideiglenes lakóhely feladásával), pl. vendégmunkások vagy munkások idényjellegû vándorlása hazai vagy külföldi munkahelyre, vagy gyógykezelési, tanulási stb. célból (Klinger A., 1996)

- állandó migráció: az állandó lakóhely megváltozásá-val;

Konvencionálisan gyakran az egy évnél rövidebb vándorlást ideiglenesnek tartják, míg az egy évnél hosszabbat állandónak tekintik.

A vándorlás motivációja szerint alapvetõen két féle migrációt különböztetnek meg: reaktív (kényszerû) migráció az, amikor a vándorlók életüket vagy szabadságukat féltve vándorolnak el, azaz menekülnek, és proaktív (önkéntes) migráció, amikor a jobb megélhetés, tanulás, szakmai érvényesülés reményével kelnek útra vagy a családtagjaikhoz csatlakoznak a vándorlók.

A térbeli kiterjedés szerint alapvetõen kétféle migrációt ismerünk: belsõ vagy belföldi vándorlást és nemzetközi vagy külföldi vándorlást.

A belsõ vándorlás az országok területén belüli települések között zajlik. A kibocsátó illetve a befogadó település típusa szerint a vándorlás további típusait lehet elkülöníteni:

1. a falu-város migráció méreteit tekintve a legjelentõsebb, már a preindusztriális korszakban is létezett, azonban leginkább az ipari fejlõdést kísérõ jelenség. E folyamat keretében a falvak (fõleg fiatal) munkaképes életkorú lakosságának jelentõs része a városokba vándorol, míg a falvak elöregszenek és részben elnéptelenednek, ezért ezt a jelenséget a nemzetközi szakirodalom „rural exodus” („falvakból való kivonulás”)-nak is nevezi. Ez a fajta vándorlás általában az ipari fejlõdés, illetve a vele járó urbanizációs folyamat korai szakaszára jellemzõ, késõbb fokozatosan alábbhagy, végül a szuburbanizációs szakaszban már csak elenyészõ arányt képvisel.

A falu-város migrációra illik talán a legjobban az úgynevezett „push-pull” („taszítás-szívás”) modell: a falvak irányából hatnak a taszító erõk (push): a túlnépesedés, a termõföldek és egyéb természeti erõforrások hiánya, a gépesítés nyomán keletkezõ munkaerõ-fölösleg, a nehéz munka, az alacsony jövedelemszint, a kezdetleges vagy elmaradt közlekedési, közmû- és intézményi infrastruktúra, a lakásállomány alacsony technikai szintje és komfortja, az oktatási lehetõségek hiánya vagy alacsony színvonala, az értékek, normák és a kapcsolattartás hagyományos formái (erõs informális társadalmi kontroll), az információhoz való nehezebb hozzáférés, a csekély kikapcsolódási/ szórakozási lehetõségek stb.

A városok irányából hatnak a szívó erõk (pull): a munkamegosztás magas szintjével, az ipari és a szolgáltatási szektor fejlõdésével járó munkalehetõségek, a könnyebb és érdekesebb munka, a magasabb jövedelmek, a fejlett infrastruktúrák, a lakások magasabb szintû mûszaki ellátottsága és komfortja, a fejlett oktatási,  kulturális és egészségügyi hálózat, a továbbtanulási lehetõségek, a szabadabb, modern életstílus (gyenge társadalmi kontroll), az információszerzés és a kapcsolattartás sokrétûsége, a számtalan kikapcsolódási/ szórakozási lehetõség stb.

Romániában a falu-város migráció a szocialista iparosítás éveiben érte el maximális intenzitását (különösen a ’60-as  és a ’70-es években), amikor évente több tízezer ember, elsõsorban fiatalok hagyták el a falvakat a városi munkahelyek vonzása miatt. Az 1989 utáni gazdasági átalakulás és különösen az ipar válsága véget vetett a masszív falu-város migrációnak, és egy fordított folyamat (visszavándorlás) kezdõdött el: a lakhelyváltozási statisztikák szerint 1991-ben a város-falu migrációban részt vevõk száma még meghaladta a 132000-et, a következõ években azonban mérséklõdött (évi 60-80000 fõ, legkevesebb 47000 fõ 2000-ben) A visszavándorlás intenzitása azonban jóval elmaradt a korábbi vándorlásétól, így a kiöregedett és elnéptelenedett falvak népességét már nemigen tudta regenerálni.

2. a város-falu migráció kezdetét tekintve a falu-város migrációval egyidejû, hiszen ha kis számban is, de mindig voltak, akik valamilyen oknál fogva városról falura kiköltöztek (pl. az alföldi mezõvárosokból a tanyákra), a legjellemzõbb azonban a modern városi fejlõdés harmadik, ún. szuburbanizációs szakaszában. Ebben a szakaszban a taszító ill. szívó erõk hatásiránya megfordul, ugyanis ezúttal a városban jelentkeznek a taszító erõk (a közlekedés egyre nehezebbé válása, zsúfoltság, lég- és zajszennyezés, növekvõ munkanélküli-ség, emelkedõ fogyasztói árak, dráguló ingatlanok, romló lakásviszonyok a belvárosokban, a mindennapi élettel járó állandó stressz), míg a városokat környezõ falvakban egyre több vonzóerõ jelenik meg (modern infrastruktúrák kiépítése, a közlekedés és a lakásviszonyok javulása, új munkalehetõségek a tercier szektorban és a szolgáltatások emelkedõ szintje, tisztább környezet, alacsonyabb fogyasztói árak, olcsóbb ingatlanok, a háztáji élelmiszertermelés lehetõsége, nyugodtabb életvitel). Ennek következtében a városlakók egy része kiköltözik a környezõ falvakba, ahonnan többségük továbbra is a városi munkahelyére jár dolgozni. A szuburbanizációs költözés azonban ennél sokkal összetettebb jelenség: a lakhelyváltoztatások jelentõs része nem lépi át a város határát (csupán a belvárosból vagy a sûrûn lakott lakótelepekrõl a külvárosi családi házakba való költözésrõl van szó) és a családi életciklus különbözõ szakaszaiban fordul elõ (a gyermekek születése után, vagy amikor a családi jövedelemszint lehetõvé teszi, esetleg nyugdíjba vonulás után).

Romániában illetve a kelet-európai volt szocialista országokban a város-falu migráció egy sajátos formája alakult ki a rendszerváltás után: a nagyipari komplexumok  összeomlása után a munkanélküliség miatt a munkások egy része családjukkal együtt visszatért a falvakba, ahonnan fiatalabb korukban (vagy még szüleikkel) elvándoroltak, hogy földmûveléssel/ állattartással (gyakran egy másik állás mellett) biztosítsák a megélhetést. A lakhelyváltozások számát vizsgálva a falu-város migráció 1991-óta állandóan nõtt: ha 1991-ben még alig 26500 fõ települt ki városról falura, 2003-ban pedig több mint 100000. A visszaköltözõknek azonban csak egy része jelentkezik be a falvakban birtokolt ingatlanba, ezért a jelenség teljes méretét nehéz követni a statisztikákban. Tény azonban, hogy Románia elsõ 25 (100000 lakosnál többet számláló) városában 1992 és 2002 közt a népesség átlagosan 7,5%-al csökkent (amit persze részben a természetes fogyás, részben a külföldre való elvándorlás is okozott). Hasonló okokhoz fûzõdik nálunk az úgynevezett kétlakiság jelensége is, amikor a városban és falun is lakással rendelkezõ családok a téli szezon alatt a városban laknak, a nyári szezon javarészét azonban falun töltik, mezõgazdasági munkával.

3. a városok közötti migráció a belsõ vándorlás egy másik formája, amely általában a országon belüli, nagyobb távolságra fekvõ városok közt zajlik és javarészt a régiók közötti vándorlás részjelensége. Romániában például az iparosodás évei alatt jellemzõ volt a magas népszaporulattal és ezért munkaerõ-fölösleggel rendelke-zõ megyék (pl. Botoºani, Vaslui, Vrancea, Olt, Dolj, Gorj) városaiból az alacsony szaporodású és munkaerõ-hiányban szenvedõ megyékbe (Arad, Temes, Krassó-Szörény, Szeben, Brassó) vagy a fõvárosba való vándorlás. A régiók közötti vándorlás jelentõs része persze a falvakból származott (ezt a falu-város migrációhoz kell sorolni), és nem elhanyagolható a közeli városok közötti migráció sem: ennek nagyobbik része a kisvárosokból a nagyobb, ipari vagy szolgáltató-központok felé zajlik, de fordított irányba is gyakori jelenség.

A romániai városok közötti vándorlás, ha kisebb mértékben is, de folytatódik 1989 után is, amikor az ipar válságával és a magas munkanélküliséggel, majd 2000 után a gazdasági fellendüléssel összefüggésben a városok közötti migráció évente 50000 és 90000 közötti lakhelyváltoztatást eredményezett.

Jobbára a városok közötti migráció kategóriájába sorolható az Egyesült Államok déli városaiból a fekete kisebbség korábbi vándorlása is az északi ipari övezetekbe, újabban pedig a fordított irányú, északról délre, az úgynevezett „napfényövezetbe” („sun-belt”-be) való vándorlás.

4. a falvak közötti migráció a vándorlás egyik legrégibb formája, a preindusztriális korszakban ui. a történelmi viszontagságok (háborúk, éhínségek, túlnépesedés, üldöztetés) miatt a falvak lakossága gyakran kényszerült menekülni vagy vándorútra kelni (nálunk jól ismert a zsidók, örmények, bolgárok, oroszok, csángók, bukovinai székelyek vagy a Kárpátokon át mindkét irányba vándorló románok példája). A modern korszakban a falvak közötti vándorlás méreteit tekintve ugyan kisebb az elõbbieknél, de korántsem elhanyagolható: többnyire az urbanizáció elõidézte vándorlások részfolyamatáról van szó, így  a tanyákról illetve az elszigetelt településekrõl való beköltözés a közeli, nagyobb falvakba, valamint a városoktól távol fekvõ, elmaradott falvakból a városokhoz közeli, illetve a fõ közlekedési tengelyek mentén fekvõ, elõnyösebb fekvésû és fejlettebb falvakba.

Romániában a falvak közötti vándorlás 1991 és 2003 közt eléggé konstans értékeket mutat, évi 50-70000 között, egy enyhe tetõzéssel 1995-97-ben.

A nemzetközi vándorlás az országhatárok átlépésével történõ migráció. A világrészekre való kiterjedés szerint a nemzetközi vándorlást tovább lehet osztani:

- interkontinentális vándorlásról beszélünk, amikor a nemzetközi vándorlás a kontinensek között zajlik;

- intrakontinentális vándorlásról van szó, ha a nemzetközi migráció a földrészeken belül zajlik;