A HUMÁNPOLITIKA MAGYARORSZÁGI TÖRTÉNETE

A HUMÁNPOLITIKA MAGYARORSZÁGI TÖRTÉNETE

E fejezet megírásához a következõ irodalmakat használtam fel:

• Benedek Jenõ: A szociális szakszolgálat munkája 1947-48. évben = Szociális Szakszolgálat 1948. január-március 11. old.
• Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetébõl. Magvetõ, Bp. 1986
• Fóti János-Dr. Lakatos Miklós: A munkaerõpiaci helyzet a 2001. évi népszámlálás tükrében= Statisztikai Szemle 2002. 4. 394-418. old.
• Huszár Tibor: Adalékok a munkaerkölcs történelméhez és szociológiájához. Szociológiai Füzetek 19. sz. 1980. 64-87. old.
• KSH Gyorstájékoztató Létszám és kereset a nemzetgazdaságban. 2004. január-március 2004. május 18. www.ksh.hu
• Krémer Balázs: A vállalati szociálpolitika. In: Szociálpolitika ma és holnap, Kossuth K., Bp., 1987
• Mészáros János: Vállalati szociális-jóléti ismeretek. Országos Munkaügyi Központ, Budapest,
• Petõ Iván-Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-1985. I.   KJK. Bp. 1985.
• Ratkó Anna: Szociálpolitika = Szociálpolitika 1950. január 1. old.
• Rózsa József: Szociálpolitika Magyarországon. Kossuth K., Bp., 1978
• Szociálpolitikai kézikönyv. Táncsics K., Bp., 1980
• Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX.század második felében. Osiris K., Budapest, 2005

A munkahelyi jóléti politika 1945 utáni története a következõ szakaszokra osztható:

1. 1945 -1968.

Erre az idõszakra alapvetõen a vállalati szociális ellátás mennyiségi növekedése volt jellemzõ. A háborút közvetlenül követõ idõszak az ország újjáépítésének ideje, ekkor az üzemi munkások minimális ellátásának biztosítása volt a cél. Ennek érdekében munkásellátási bizottságok megszervezésére került sor. A koalíciós idõkben a munkáskérdés egyet jelentett a teljes foglalkoztatottsággal és a munkakörülmények javításával. Úgy tûnt, hogy a munkásmozgalom régi követelései a munkaidõre, szociális ellátásra vonatkozóan mind teljesíthetõvé válnak. 1947-ben jelentõs szociális problémát jelentett a 200 ezerre becsült városi munkanélküliek csoportja. Ezért a legfontosabbnak a munkanélküliség felszámolását tekintették. 1948-ban a szociálpolitika feladatkörének megfogalmazása során kiemelték:

"A szociálpolitika feladata a következõ:

1. A termelt javak igazságos elosztása. Ennek eszközei: a munkabér-szabályozás, családi pótlék bevezetése, a munkaközvetítés és a dolgozók érdekképviseletének a munkahelyeken való biztosítása.

2. Védelem az élet viszontagságaival szemben baleset, betegségbiztosítás, öregségi biztosítás." (Benedek 1948.)

1948-tól az elõbb vázolt 757g64h tendenciák fokozatosan új irányt vettek. 1949-ben a hivatalos álláspont szerint a szegénységet már ekkor - a háború befejezése után alig négy évvel - megszûntnek tekintették.

Az elsõ ötéves terv szociálpolitikai és egészségügyi tervének ismertetésekor Ratkó Anna akkori népjóléti miniszter hangsúlyozta "népi demokráciánk egész társadalmi és gazdasági rendszerének minden tette és intézkedése szociálpolitika "(Ratkó 1950.) Ennek következményeként megszûnt a Népjóléti Minisztérium, a szociális szakszolgálat, a segélyezéssel foglalkozó intézményhálózat. A szociálpolitika a társadalombiztosításra és a munkavédelemre szûkült. A szociálpolitika legjobb esetben a humánpolitika, munkahelyi jóléti politika feladatait vállalhatta fel. Az ekképpen megfogalmazott szociálpolitika kiemelten foglalkozott a munkásosztály helyzetének javításával. A deklarációk és rendelkezések szerint a munkásság érdekeit szolgáló szociál és humánpolitika valójában a munkások esetében a politikai megfélemlítésnek eszközévé vált. Ezek közül legismertebb a táppénz kérdése volt. Bár a táppénz a betegség elsõ napjától járt és nem a bérbesorolástól függött, hanem egységesen állapították meg, ám a táppénzcsalók elleni hajsza Rákosi Mátyás 1948-ban meghirdetett programjával indult és 1952-ig fokozódott. Ebben az idõszakban az "álbetegségekért", táppénzcsalásért több évi börtönbüntetés járt. A dolgozók féltek orvoshoz menni, féltették munkájukat, személyi szabadságukat. Vállalták inkább, hogy betegen is dolgoznak. Az elvben a munkásság érdekvédelmét felvállaló szakszervezetek alárendelt szerepbe kerültek, az üzemek, vállalatoktól függtek. Súlyos elmarasztalással járt, ha nem alkalmazkodtak, nem követték pontosan a központi utasításokat. Amikor felsõ szinten már deklarálttá vált a szegénység megszûnése, akkor a vállalatoknál mûködõ bizottságok még utaltak ki rászorult családok számára segélyt. Mindez súlyos kihágásnak minõsült és ideális esetben "csak" a sajtóban való kipellengérezéssel járt együtt.

Az elméletben a munkásság érdekeit képviselõ szociál is humánpolitika ugyanakkor azt a szemléletet közvetítette, hogy a párt és a "jóságos állam" a dolgozó ember minden problémáját megoldja. Az ajándékszemlélet hangsúlyozásával fokozatosan elfelejtõdött, hogy a szociál is humánpolitikára felhasznált pénz nem a párt, az állam saját pénze, hanem a dolgozók által megtermelt és nélkülük elosztott javak tömege. Az ajándékszemlélet jelentette továbbá azt is, hogy az így kapott jövedelmek, ellátások, szolgáltatások nem jogok, hanem ajándékok, ki kell azokat érdemelni. Ez magyarázza, hogy a humánpolitika hagyományos eszközeit, a táppénzt, a szabadságot, még inkább az üdülést a "rossz" és a "jó" munkaerõ közötti differenciálásra használták fel, éreztetve ezek jutalomjellegét.

1951-ben törvényerejû rendelet született a dolgozók egységes társadalombiztosítási nyugdíjáról, a férfiak hatvan, a nõk 55 életévük betöltése és minimálisan tíz év szolgálati idõ megszerzése után váltak nyugdíjjogosulttá. Ám a nyugdíjak összege igen alacsony volt, a munkabér 15 százalékban állapították meg. A termelõszövetkezetben dolgozó mezõgazdasági munkások számára azonban csak 1957-tõl volt lehetõség a nyugdíjfizetésre.

Az 1957 utáni idõszakban az életkörülmények javítása vált a legfontosabb feladattá. Ennek érdekében rendkívüli béremelések történtek mind a piacon nyereséges, mind a veszteséges ágazatokban. Központilag meghatározott bérminimumokkal, a teljes foglalkoztatottság fenntartásával - ennek érdekében munkahelyteremtéssel - igyekeztek megakadályozni a bérolló túlságos szétnyitását és ezzel a szocializmus legfontosabb deklarált értékének az egyenlõségnek a megvalósítását segítették. A szociális szándékú lépések gyakran fékezték a gazdaság fejlõdését, így a túlzott bérszabályozás vagy az indokolatlan mértékû termelési támogatások. Erre az idõszakra esik a nõk munkába állításának következményeként a gyermekintézmények tömeges létrehozása. A vállalatok fõként a kiemelt ágazatokban, nehéziparban, bányászatban, nõket foglalkoztató könnyûipari munkahelyeken maguk is hoztak létre, tartottak fent bölcsõdéket, óvodákat, annak érdekében, hogy a munkavállalók gyermekeit itt tudják elhelyezni. Az iparba áramló nagytömegû munkaerõ és a nagymértékû lakáshiány kikényszeríttette a munkásszállások létrehozását és mûködtetését. A vállalatok ebben az idõszakban hozták létre tömegsport bázisaikat, kulturális intézményeiket.

2. 1968 -1975.

Ez a szakasz egybeesik az új gazdaságirányítási rendszer bevezetésével. Elismerte a vállalati jóléti ellátást, de a korábbi idõszakhoz képest az ellátás pénzügyi rendszerébe korlátokat épített be. Ha a vállalat az 1967. évi jóléti ellátást fejleszteni kívánta, csak akkor tehette azt meg, ha az 1967. évi ráfordítás tényleges összege feletti hányadot a nyereségébõl finanszírozta. Szabály szerint fejlesztésre csak azok a vállalatok voltak képesek, akik nyereségesen termeltek. De a vállalatok saját döntésük alapján azt is megtehették, hogy a nyereségüket nem a szociális ellátás fejlesztésére fordították, hanem jövedelemként kiosztották. Ennek következményeként erõs differenciálódás jött létre az egyes munkahelyek jóléti ellátásának szintje között. Ez a jóléti politika a jobb helyzetû, vállalaton belüli erõsebb pozícióban lévõ csoportoknak kedvezett. A munkahelyek az ellátások igénybevételénél, megítélésénél a dolgozók által ellátott munkakör fontosságát, a dolgozók munkahelyi magatartását, a vállalat hatékony mûködésében játszott szerepét mérlegelték elsõsorban. A korszak szociál is humánpolitikáját elemzõ könyvében Rózsa József a következõkkel jellemzi e korszakot. "Az a tény, hogy nemcsak a szociális rászorultság a mérce, hanem az adott dolgozónak a vállalat mûködésében betöltött szerepe, mutatja a vállalati érdek érvényre jutását... A munkahelyek a pénzeszközök felhasználásában a termeléshez szükséges munkaerõ-struktúra biztosítást juttatják érvényre. Az üzemi szociálpolitikához a következõ területek tartoznak: munkavédelem, üzemegészségügy, közmûvelõdés, környezetvédelem, pályaválasztás, szakoktatás és a munkaerõ-gazdálkodás, kifejezetten szociális létesítmények létrehozása és fenntartása, a különbözõ társadalmi rétegekkel (nõk, az ifjúság stb.) történõ foglalkozás és az ebbõl adódó feladatok

A szociális munka szûkebb szférájába a következõk sorolhatók: üzemi étkeztetés, munkásszállás, munkásszállítás, vállalati gyermekintézmények, vállalati üdültetés, vállalati lakásépítési támogatás, szociális segélyezés, tanulmányi pénzbeli segélyek, vállalati kulturális és sportráfordítások és általános szociális szolgáltatások. " (Rózsa József 1978.)

3. 1976- 1987.

Ebben az idõszakban teremtõdtek meg a vállalati jóléti-szociális ellátás pénzügyi feltételei és garanciái. A garanciákkal együtt bevezetésre került a szociális tervezés intézménye. A szociális tervezésrõl 1975-ben a Munkaügyi Minisztérium és a Szakszervezetek Országos Tanácsa irányelveket tett közre. Ebben rögzítették, hogy a szociális terv alapvetõ célja a társadalompolitikai intézkedések részét képezõ szociális gondoskodás átfogó fejlesztése. A vállalati szociális terv a következõ intézkedéseket és programokat foglalta össze:

"a. A nõk helyzetének javítására, a munkások helyzetének javítására vonatkozó feladatokat

b. A munkaerõ- és a bérgazdálkodás szociálpolitikai vonatkozásait, a gazdasági hatékonyságból eredõ munkaerõ-átcsoportosítások szociális feltételeit

c. A szakmai képzésnek és továbbképzésnek a konkrét feladatokhoz igazodó programját

d. A munkavédelemmel és a munkakörülmények fejlesztésével kapcsolatos intézkedéseket, többek között az öltözõk, a mosdók, a világítás, a védõfelszerelések fejlesztését

e. Az üzem-egészségügyi szolgáltatás javítását, ideértve a betegségek megelõzõsét és a munkakörülmények javítását is.

f. A munkahelyi emberi viszonyok fejlesztésével, a közösségi neveléssel összefüggõ feladatokat

g. Az egészségileg rehabilitált, de csökkent munkaképességû dolgozók foglalkozási és szociális rehabilitációját

h. A kifejezetten szociális jellegû vállalati juttatások, ellátások fejlesztését, az üzemi étkeztetés, a munkásszállítás terén. " (Rózsa József 1978.)

Minden vállalat köteles volt - eredménytõl függetlenül - bizonyos minimális szociális ellátást biztosítani. Ennek pénzügyi feltételeit a jóléti fejkvóta rendszer bevezetése biztosította. Ez 1978-ban egy dolgozóra évenkénti 850 forintnyi összegnyi állami támogatást jelentett, ami a vállalat nyereségébõl kiegészíthetõ volt. E korszak humánpolitikáját Krémer Balázs a következõkkel jellemzi: (Krémer 1987) "A vállalati szociálpolitika intézményültség szintje alacsony. Egyrészt bizonytalan "hivatalainak" feladata, ügyköre, kompetenciája és forrásainak garanciája. Másrészt hatósági és jogi szabályozása meglehetõsen ad hoc jellegû, nem normatív. Sem a teljesítendõ feladatok, sem az eljárások nincsenek egyértelmûen szabályozva, a felügyelet, pedig olyan széttagolt, hogy valójában nem létezik. A vállalati szociálpolitikával szemben megfogalmazott elvárások négy csoportba sorolhatók.

1. A vállalati szociálpolitika, mint szociális gondoskodás. Szándéka szerint a vállalati szociálpolitika gondoskodni akar a dolgozók szükségleteinek, szociális igényeinek kielégítésérõl. A szükségletek fedezése anyagi korlátokba ütközik, így mérlegelni, szelektálni kell. A mérlegelési szempontok alulról jövõ demokratikus nyomás és ellenõrzés nélkül alakulnak ki.

2. A vállalati szociálpolitika, mint a vállalati gazdálkodás eszköze. A hivatalos álláspont szerint a vállalati szociálpolitika nem a társadalmi bajok enyhítésének az eszköze, hanem a vállalat gazdálkodási sikerességét kell közvetlenül szolgálnia.

3. A vállalati szociálpolitika, mint helyi mecénás. A helyi tanácsi és politikai szervek oldaláról erõs nyomás nehezedik a vállalatokra, hogy saját forrásaikból vállaljanak részt a települések kommunális fejlesztésében

4. A vállalati szociálpolitika, mint a munkaerõhiány enyhítésének eszköze. A tapasztalatok szerint jelentõs és tartós munkaerõhiány azokon a munkahelyeken jelentkezik, ahol a munkakörülmények elviselhetetlensége miatt nem biztosítottak a munkavégzés civilizált körülményei." (Krémer 1987.)

4. 1988- napjainkig

Az állam kivonult a jóléti ellátásból, a korábbi garanciális elemeket megszüntette. A munkahelyi jóléti ellátás színvonalát a gazdálkodó szervek mindenkori anyagi helyzete határozza meg. A munkáltatók számára az állam legfeljebb a jóléti ellátások ráfordításának költségként történõ elszámolását engedi meg, évenként változó módon, a források garanciáit nem biztosítva. Új elemként jelent meg, hogy a ráfordítás és a célok meghatározása közös tárgyalás eredményeképpen alakul ki a munkaadó és a munkavállaló között.

A személyi jövedelemadó bevezetésével a szociális ellátásban részesülõk bizonyos ellátások igénybevétele esetén az adózás szempontjából korlátozás alá esnek, vagyis a juttatás ellenértéke után személyi jövedelemadó fizetésére kötelezettek, pl. ruhapénz. Az eddigi tapasztalatok azt igazolják, hogy a munkaadók döntési szabadsága a jóléti politika terén nõtt. Azáltal, hogy napjaikra megszûnt a vállalati szociális jóléti intézmények nagy része, bezártak az üzemi bölcsõdék, óvodák, szinte elvétve maradtak vállalati üdülõk, az állami, önkormányzati szociálpolitikára hárultak azok a terhek, amelyeket korábban a munkáltatók átvállaltak.

A társadalombiztosítási ellátásoknál is jelentõs változások történtek. A társadalombiztosítási rendszer demokratizálását szolgálta a Nyugdíjbiztosítási és Egészségbiztosítási Alap szétválasztása és önkormányzatának létrehozása, melyek az alapok felhasználásának átláthatóságát, a gazdálkodás feltételeinek megteremtését szolgálták volna, ám ezek mûködése kívánnivalót hagyott maga után. Ezért is került sor 1998-ban az önkormányzatok megszüntetésére és az alapok visszaállamosítására. A nyugdíjbiztosítás területén elõrelépést jelentett az önkéntes és a kötelezõ magánnyugdíjpénztárak megjelenése.

^{Egyetlen új biztosítási jellegû ellátás született, a munkanélküliséggel összefüggõ ellátás, ám mindezt nem a társadalombiztosítás költségvetésébõl finanszírozták. Bekövetkezett a biztosítási rendszer profiltisztítása is. Ennek lépése a családi pótlék költségvetésbe való átkerülése volt, ezt követte a munkanélküliségi ellátások, majd 1993-tól a temetési hozzájárulások, az anyasági ellátások - anyasági segély, gyed, gyes - társadalombiztosítástól való elszakítása. Ugyanakkor az ellátások színvonala csökkent, a hozzájutási feltételek szigorodtak. Mindezek különösen a táppénzre, valamint a munkanélküliséggel összefüggõ támogatásokra voltak jellemzõek. Ezzel párhuzamosan csökkent a támogatásban részesülõk köre és a segélyezés idõtartama.}

^{Elkezdõdött a társadalombiztosítás piacosítása azáltal, hogy az egészségügyben lehetõvé vált a kötelezõ egészségbiztosításon belül a családorvosok és szakorvosok önálló vállalkozóvá válása. Az egészségügyi szolgálatok egy részét részben, vagy egészben fizetõvé tették.}

^{Megjelentek az önkéntes nyugdíj és egészségpénztárak. Mindezek igen népszerûvé váltak az átlagosnál jobb jövedelemmel rendelkezõk körében. 2005 - ben a családok 35 százaléka kapcsolódott be az önkéntes pénztárak valamelyikébe. Az önkéntes pénztárak már most rétegezettek. 2000 - ben - Ferge Zsuzsa adatai szerint a felsõfokú végzetséggel rendelkezõ 39 százaléka, míg az alapfokot elvégzettek mindössze 8 százalékának volt önkéntes biztosítása.}  

Az 1990-es évtized elsõ felében a foglalkoztatottak száma igen nagymértékben, kereken egymillió fõvel csökkent. Ez a gyors ütemû privatizációnak, létszámleépítéseknek, a gazdaságtalan vállalkozások megszûnésének volt a következménye. Az évtized közepétõl a visszaesést stagnálás, majd a foglalkoztatottak számának lassú növekedése váltotta fel. A foglalkoztatottság csökkenésének egyik fõ következménye az 1990-es évtized elsõ éveiben a munkanélküliek számának rohamos növekedése volt, ami a regisztrált munkanélküliek számát tekintve 1993-ban érte el csúcspontját. A regisztrált munkanélküliek létszáma ezt követõen némileg csökkent, de még az évtized közepén is igen magas volt, az 1990-es adat négyszerese. A munkanélküliségi ráta 1990. évi 2,7 százalékéval szemben a 2001-es érték 10,2 százalék volt, ami 2006. végére 5,7 százalékra esett vissza. Másik lényeges változás az inaktívak számának jelentõs növekedése. A rendszerváltást követõ években, széles körben lehetõvé tették a nyugdíjkorhatárt el nem ért, de azt megközelítõ dolgozóknak a korengedményes, majd az elõnyugdíj igénybevételét. A piacgazdaság térhódítása következtében csökkent a valamilyen egészségkárosodásban szenvedõ munkavállalók szervezett foglalkoztatásának a lehetõsége, e munkavállalók közül sokan rokkantsági nyugdíjasok lettek. Akiket egészségügyi problémáik a "teljes foglalkoztatottság" idõszakában ténylegesen nem gátoltak az aktív keresõ tevékenységben, a létszámleépítések hatására a munkanélküliség helyett inkább a rokkantsági nyugdíjaztatás lehetõségét választották.    

1. számú táblázat: A népesség gazdasági aktivitása Magyarországon korcsoport szerint 2001-ben, százalékban

(Forrás: Népszámlálás 2001. KSH. Bp.2003.)

A dolgozók foglalkozási csoportösszetételében is változások következtek be a rendszerváltás utáni években. Ez fõleg abban nyilvánult meg, hogy a vezetõ, értelmiségi és egyéb szellemi foglalkozásúak aránya emelkedett. Ez a tendencia nem csupán a dolgozók iskolázottsági szintjének általános emelkedését mutatja, hanem azt is, hogy az elmúlt években a foglalkoztatottak számának csökkenése a munkanélkülivé válás következtében elsõsorban a fizikai foglalkozásúakat érintette. Ez azt is jelzi, hogy az ország gazdasági szerkezete egyre inkább a képzettebb munkaerõ alkalmazását igénylõ gazdasági ágazatok irányába változott.

2. számú táblázat: A foglalkoztatottak megoszlásának változása összevont foglalkozási csoportok szerint 1990-2001 között százalékban

(Forrás: Népszámlálás 2001. KSH. Bp.2003.)

A humánpolitika területén és szemléletében jelentõs változás következett be. A munkaváltás gyakorisága a piac fejlõdésével és a cégek által nyújtott megtartó eszközök hatékonyságával egyenes arányban csökkent. A munkaerõ toborzása és kiválasztása éppúgy, mint a fejlesztõprogramok jelentõs szerepet töltenek be a vállalatok humánpolitikai gyakorlatában. Egyre jellemzõbb a szakma professzionalizációja, hisz ma a humán feladatok ellátása, a stratégia-kidolgozás diplomát, gyakran több diplomát igényel. A szakirodalom a humánpolitika reneszánszának tekinti a 21. század elsõ évtizedét. Mára a legtöbb szervezet számára egyértelmûvé vált, hogy a humán szakemberek nem csak elõmozdítják az adott cég sikerességét, de munkájukkal hatékonyan támogatják az alkalmazottak fejlõdését, cégen belüli karrierjét és boldogulását is.

A munkaerõ megtartásában még mindig kiemelkedõ szerep jut a versenyképes fizetésnek, annak ellenére, hogy a magyarországi fizetéssel összefüggõ terhek, járulékok az Európai Unióban a legmagasabbak közé tartoznak. A teljes munkaidõben alkalmazásban állók bruttó átlagkeresete 2006. márciusában 160 ezer forint volt. Ezen belül a fizikai foglalkozásúaké 98 ezer forint, a szellemi foglalkozásúaké 216 ezer forint volt. A versenyszférában dolgozók körében a fizikai foglalkozásúak ennél ezer forinttal alacsonyabb bért kapnak, de a szellemiek 15 ezer forinttal jobban fizetettek. A legjobban fizetõ gazdasági ág a pénzügyi, banki tevékenység volt, itt az átlagfizetés meghaladja a 315 ezer forintot. Ezt követte a vegyipar, a közigazgatás, a védelem és a társadalombiztosítás. Legkevesebbet a textiliparban és a mezõgazdaságban dolgozók kerestek 2006-ben. A munkajövedelem kereseten felüli része munkavállalónként átlagosan 5 százalék volt.

Különösen az alacsony jövedelmûeknél jelentõs a fizetés motiváló ereje. A közepes, de fõleg magas fizetéssel rendelkezõk esetében a humánpolitika egyéb eszközei is felértékelõdnek. A leggyakrabban használt munkaerõ-megtartó eszközök közé a fizetés után a szakmai továbbképzések támogatása és biztosítása, a céges autó használata, vállalati lakáshoz jutási támogatások, kölcsönök, szociális támogatások és vállalati biztosítások lehetõségei kerültek. Nõtt a jelentõsége az olyan egyéb eszközöknek is, mint jó munkafeltételek, a munkahely megközelíthetõsége, étkezési hozzájárulás lehetõségének biztosítása, továbbképzéseken, konferenciákon, tréningeken való részvétel, valamint a dolgozóknak és családjuknak rendezett események (majálisok, gyermeknapi rendezvények, céges összejö vetelek stb.)    

A magyar munkavállalók átlagosan napi egy órával dolgoznak többet a kötelezõen elõírt munkaidõnél, és általános jelenség a munkahelyi stressz: többségüket megviseli a munka túlzott mennyisége és feszített tempója. A stressz és a túlterheltség viszont (az egészségtelen táplálkozással és a mozgásszegény életmóddal együtt) fizikai tüneteket is okozhat, a magas várnyomástól a hát- és fejfájásig, lelki téren pedig a kiégésig és a depresszióig számtalan formában.
Több felmérés is bizonyította már, hogy a munkahelyi egészségvédelem megtérülõ beruházás. Egy amerikai kutatás szerint 1 dollárnyi egészségvédelmi befektetés több mint 2 dollárnyi nyereséget termel. A béren kívüli juttatások közé jól beépíthetõk az egészségvédelmet, a jó közérzet fenntartását célzó szolgáltatások. Ezzel nemcsak a munkatársak egészségére vigyázunk, hanem a vállalkozáshoz való hûségüket, motivációjukat is növeljük