|  | ||||||||
|  | ||||||||
| | ||||||||
| | ||||||||
 |
kategória |  |
||||||||
|
|
||||||||||
 |
 |
|
|
|
|
|
||
|
|
Jött a tavasz s Ithakán a vizek ki-kicsaptak a rétre,
s nyugtalan érzések lepték meg a rég hazatértet.
Langyos esö suhogott faragott fedelü palotáján,
s hívta a felleg, a szél meg 626c21g a távoli tengeri zajlás.
Gondod van? - kérdezte naponta a bús Penelópe.
Semmi - felelt -, csak idöváltást jósolgat a testem.
S nem volt megmaradása, de nem jószágai vonták:
vállra vetett íjjal kószált el a rengetegekben,
ám tegezébe se nyúlt, csak járt-kelt szórakozottan.
Felküzdötte magát a szeles, napverte tetökre,
s nézte, kutatta sokáig a fénybe-veszö horizontot,
némán ült a kövön s ezt dobbantotta a szíve:
Nincs, mi kötözze a bolygásban siratott Ithakához,
szíveszakadt anyját, ki halálig várta hiába,
látta a halk árnyékok közt, rég, Persephonénál,
Laertes rég hallgat a mély, magaásta gödörben,
dajkáját a halál ringatja szelíden a karján,
mint ahogy ö rengette urát, amikor csecsemö volt;
már elerötlenedett csordása, a vén Eumaios,
gyermekesen játszott kavicsokkal a parti homokban,
s új pásztor, fiatal, hajtotta ki reggel a csordát.
Egy-fia: férfi, ki várja, mikor száll rá az örökség,
népe? fejet hajt majd a megért eszü Telemachosnak;
s olykor megfenyegette a rém: az idö, az öregség -
s húrja viharra feszült, villámsugaras szerelemre.
S míg odalenn lüktetve morajlik a tengeri térség,
sürü sziget, sziklás, ligetes, lobban fel a fényben
s jön közelebb révülten-tágult, szöke szeméhez:
cédrusokon különös, ragyogó madarak csivitelnek,
szikla tövébe titokzatosan csalogatja a barlang,
füszeres illatu rözse lobogva világit a falra,
lombheverön elomolva világit az isteni nympha,
kábít jószaga, mint kikeletkor a ritka boroszlán,
nyers tenyerébe feszülve simul bele két csudamelle,
trópusi csókjai részegitöbbek a pramnosi bornál.
Elfut a kép s jön az új: szigeten szól s duzzad az ének,
emberi fül káprázva se fog soha vérkavaróbbat,
Pán-fuvolán szerelemre csalóbb dallam sose buggyant,
szívben a sors húrján hang így soha nem remegett még.
S már a kezére tekint: meglátja-e még a seb-árkát
annak a húsba-maró vad-rostu vitorlakötélnek?
S jönnek az újszagu tájak, az új aromáju gyümölcsök,
jönnek a szörnyetegek, viharok, szilaj ín-feszülések,
kedv-emelö próbái a bátor férfierönek,
itt szelid, édes táj, ott fátlan, zord sziget orma,
hol haragos Cyclops köszirtet zúgat utána -
Ó, csupa szín, csupa hang, csupa kínban is új gyönyörüség!
S szólt hívének, a tengereket járt Andrapodonnak:
- Húsz fiatalt toborozz, sietö evezésre valókat!
Hajnal elött felvette viseltes, régi ruháját
(egykor Nausikaa halovány-szép lánykeze szötte),
s hajnalodott, amikor kifutott jó felszereléssel.
Megsuhogott s szilaj ívbe feszült meg a szürke vitorla,
állt a hajón az izom-duzzasztó múlt erejében,
szívta lihegve a sós tenger vad-erös levegöjét,
asszonya hosszu, fehér leplét lengette utána...
Ám a nagy ellenség megpillantotta hajóját,
rettenetes erejü hullámmal megrohamozta,
bösz viadal végén az eröst lesodorta a mélybe
(fátyol hullt a figyelmed elé, te sugárszemü Pallas?)
s ott pusztult a vad, árboc-roppantó zivatarban.
Találat: 1514
