online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

A fundamentalizmus - iszlam

történelem

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
HÁBORÚ A CSENDES-ÓCEÁNON ÉS ÁZSIÁBAN 1944-BEN
Vilagvalsag; hatasa (1929-33)
'Ismernünk kell a múltat, hogy megérthessük a jelent'
A köztarsasag valsaga Rómaban, megoldasi kísérletek
A zsidók az 1848/9-iki szabadsagharcban
A VOLGAI CSATA
Jeretany fejedelem
A SZOVJET EMBEREK HARCA AZ ELLENSÉG HÁTÁBAN 1944-BEN
TÁMADÁS A VISZTULÁTÓL AZ ODERÁIG
Hunyadi Janos és Hunyadi Matyas törökellenes harcai
 
 

A fundamentalizmus - iszlám

A nyugati média szereti azt sugallni, hogy a vallásosság „funda­men­ta­liz­mus­nak” nevezett, állandóan védekezésre kényszerülö és gyakran felettébb har­cias megnyilvánulása kizárólag az iszlámra jellemzö. Ez azonban óriási té­vedés. A fundamentalizmus világjelenség, s a modern kor kihívásaival bir­kózva valamennyi jelentösebb hithagyomány világra segítette a maga fun­damentalista válaszát. Beszélhetünk zsidó fundamentalizmusról, ke­resz­tény fundamentalizmusról, hindu fundamentalizmusról, buddhista fun­da­men­talizmusról, szikh fundamentalizmusról, söt konfuciánus fun­da­men­ta­liz­musról is. Ez a fajta szellemi irányzat elöször a XX. század kezdetén az ame­rikai keresztény közösségekben jelent meg, és ez korántsem véletlen. A fundamentalizmus nem egységes gondolkodásmód. A különféle indít­ta­tá­sú fundamentalizmusok, akár egy vallásrendszer keretein belül is, más és más forrásból táplálkoznak, önálló életet élnek, saját jelkép- és gesztus­rend­szert fejlesztenek ki. Ám való igaz, hogy megnyilvánulásaikban igen­csak hasonlítanak egymásra. A fundamentalista mozgalmak, amint arról már szó volt, nem azonnal, egy gombnyomásra ugranak elö, hogy megbir­kóz­za­nak a nyugati típusú modernitás rémeivel, hanem olyan pillanatokban je­lennek meg, amikor a korszerüsítés folyamata már jelentös utat tett meg. A 242h76c vallásukhoz hü hívek elöször hagyományaikat igyekeznek átformálni, és meg­próbálják összeegyeztetni hitük eszményeit a kor elvárásaival, ahogy a muszlim reformerek is tették. A mérsékelt elképzelések kudarca azonban egye­­seket szélsöséges megoldások keresésére ösztönöz, s ezzel meg­szü­le­tik a fundamentalista mozgalom. Visszatekintve, ma már kézenfekvönek tü­nik, hogy a fundamentalizmus elöször az Egyesült Államokban, a ha­la­dás fáklyavivöjének tartott országban ütötte fel a fejét, s a világ többi ré­szén csak késöbb bukkant fel. A három egyistenhívö vallás közül utoljára az iszlámban, az 1960-as, 1970-es években, az egyre inkább gyökeret verö nyu­gati kultúra ellenpólusaként jelent meg a fundamentalista irányvonal. Ez a fajta megközelítés azonban ekkor már nem számított ismeretlen jelenség­nek a modernizációnak régebb óta kitett keresztény és zsidó közösségekben.


A fundamentalista irányzatok, függetlenül attól, hogy mely vallás ta­la­já­ban gyökeredznek, több szempontból is kísértetiesen hasonlítanak egymás­ra. Eszmerendszerükön átsüt a csalódottság, a kiábrándultság, mert úgy ér­zik, a modern világ nem váltotta be a hozzá füzött reményeket. Valamen­nyi fundamentalista irányzat, melyet alkalmam nyílt tanulmányozni, meg van gyözödve róla, hogy a világi kormányzat a vallás megsemmisítésére tör. Érzésük az esetek egy részében nem nélkülöz minden alapot. Lát­hat­tuk, hogy a szekularizációt gyakran felülröl eröltették rá a muszlim közös­sé­­gekre. A fundamentalisták az „aranykornak” tünö, a modernizációt meg­e­lö­zö idöszakban vélik felfedezni szellemi gyökereiket, de ez korántsem je­­lenti azt, hogy vissza szeretnének lépni a sötét középkorba. Esetükben ha­misítatlan mai mozgalmakról van szó, melyeket csak ez a kor segíthetett vi­lágra. Vallásuk újraértelmezésében bámulatos találékonyságról és gyak­ran meglepö radikalizmusról tesznek tanúbizonyságot. A fundamentaliz­mus mint jelenség napjaink jellegzetes terméke. Ha valahol gyökeret ver­nek a korszellemnek megfelelö újítások, ott az erre adott tudatos válaszként szá­mítani lehet a fundamentalizmus kiérlelödésére is. A fundamentalisták gya­korta oly módon fejezik ki ellenvéleményüket, fenntartásaikat egy-egy friss megoldással szemben, hogy hagyományukból kiemelik és zászlajukra tü­zik az adott újítások elleni támadáshoz hatékony muníciót szolgáltató ele­meket. A fundamentalista mozgalmak, még az Egyesült Államokban is, meg­lehetösen sokat bírálják a demokráciát és a világias gondolkodást. A nöi emancipáció napjaink civilizációjának egyik fontos vívmánya, ezért a fun­­damentalisták a hagyományos, az agrártársadalmak korában gyö­ke­red­zö nemi szerepeket állítják példának, s az asszonyokat fátylak mögé, a há­zak falai közé kényszerítik. A fundamentalista közösségek tehát a modern vi­lág egyfajta árnyéktársadalmaként is felfoghatók, melyek azonban ráirányítják a figyelmet a „haladás” fogyatékosságaira.

A fundamentalisták a szekularizáció kíméletet nem ismerö bajnokai nél­kül nem léteznének. A fundamentalisták a liberális elveket valló és mo­der­ni­­záció mellett kiálló kormányzatok szinte minden lépését ellenük el­kö­ve­tett merényletként fogják fel, s így nézeteik, viselkedésük meglehetösen ra­di­kális formát ölt. A Tennessee-ben lezajlott, Scopes-ügyként elhíresült pert kö­vetöen (1925), melynek során fundamentalista protestánsok az evo­lú­ció el­méletének iskolai oktatását próbálták megakadályozni, a sajtó kigú­nyol­ta ál­láspontjukat. Teológiai nézeteik ennek hatására a szélsöségesen aggá­lyos, be­tü szerinti értelmezést tették mérvadóvá, haladásellenességük érez­hetöen fel­erösödött, és a politikai paletta bal oldaláról a jobb szélre sod­­ródtak. Mi­nél hevesebb a szekularizáció fáklyavivöinek rohama, annál el­tökéltebb a fun­damentalisták válasza. A fundamentalizmus egy olyan tár­sa­dalmi sza­ka­dékra hívja fel a figyelmet, melynek két partján a világi kul­tú­ra elszánt hí­vei és ellenzöi állnak szemben egymással. Ahogy telik az idö, a két tábor kö­zött mindinkább megmerevedik az arcvonal. A fun­da­men­talizmus tehát ele­inte egy adott kultúrán belül, a liberálisokkal vagy a sze­kularizáció lel­kes támogatóival folytatott vitafolyamatnak indul. Pél­dá­nak okáért a musz­lim fundamentalisták gyakran sokkal inkább saját, a mo­dern civilizációt vi­lá­gosabb színekben látó honfitársaik vagy hittestvéreik el­len fordulnak, sem­mint hogy a külsö ellenséggel, a Nyugattal vagy Iz­ra­el­lel vennék fel a har­cot. A fundamentalisták gyakran hátat fordítanak az ál­talános val­lás­gya­kor­­latnak, és a vallási elöírások szigorú betartását mér­cé­ül szabó, zárt kö­zös­ségeket hoznak létre. Ezt az utat választották például Je­ru­zsálem vagy New York ultraortodox zsidói. Sündisznóállásaikból ké­söbb a legkülön­fé­lébb célpontok ellen indítanak heves támadásokat, me­lyek egyedüli célja az, hogy a többséget visszatérítsék az igaz útra és a vi­lá­got újra szakrálissá te­gyék. A fundamentalisták szinte kivétel nélkül úgy ér­zik, hogy létükért küz­denek, és mivel tovább már nem hátrálhatnak, más meg­oldás nem lé­vén, ki kell törniük szorult helyzetükböl. Ilyen tu­dat­ál­la­pot­ban, ritkán ugyan, de egyesek terrorcselekményeket követnek el. A nagy többség azon­ban tartózkodik az eröszaktól, s nem akar mást, mint hitét hagyo­mányos és törvényes körülmények közé helyezni.

A fundamentalisták jelentös sikerként könyvelhetik el, hogy a vallást a part­vonalon kívülröl a pálya közepére terelték, s így ismét fontos té­nye­zö­ként jelenhet meg a nemzetközi politika színpadán. Ez a fejlemény a XX. szá­zad közepén, a szekularizmus aranykorában elképzelhetetlennek tünt. Az 1970-es évek óta ez a folyamat játszódott le az iszlám világában. A fun­da­mentalizmus azonban sokkal több, mint a vallás politikai célokra történö „hasz­nálata”. A fundamentalista irányzatok követöi valójában az isteni té­nye­zöt a közéletböl kiszorítani igyekvö, világias nézeteket vallók tény­ke­dé­se ellen lázadnak. Tiltakozásuk reményvesztett kísérlet arra, hogy a mo­dern világban az erkölcsi és lelki értékeket tegyék mérvadóvá. A fun­da­men­talistákat mozgató kétségbeesés és aggodalom azonban könnyen el­tor­zít­hatja az adott vallásos hagyományt, mert a megbékélést és megértést hir­de­tö tanítások helyett a harciasabb gondolatokat tolja elötérbe.

A muszlim fundamentalizmus szinte tökéletesen egybevág az eddig el­mon­dottakkal. Tévedés tehát azt képzelni, hogy az iszlámon belül létezik egy erösen militáns és fanatikus irányzat, mely a muszlimokat az újítások he­ves és hangos elutasítására ösztönzi. A muszlim fundamentalisták nem sok­ban különböznek más vallású eszmetársaiktól, akik szintén a modern, e vi­lági társadalommal szembeni fenntartásaiknak adnak hangot. Nem sza­bad elhallgatni, hogy a muszlimok elutasítják a fundamentalizmus bé­lye­gét, és nagyon helyesen arra hívják fel a figyelmet, hogy magát a fogalmat esz­merendszerükre büszke amerikai protestánsok találták ki, s a szónak pon­tos arab megfelelöje nem létezik. Az uszúl szó, amint azt láthattuk, az isz­lám jogrend alapelveit, fundamentumait jelenti, s mivel ezeket va­la­men­nyi muszlim elfogadja, azt is mondhatnánk, hogy a muszlimok kivétel né­lkül az uszúlijja, fundamentalizmus lelkes támogatói. Minden fogyatékos­sá­ga ellenére kénytelenek vagyunk ezt a szót használni a harcias vallási irány­zatok jelölésére, s valóban embert próbáló feladat nála jobb megoldást találni.

Az egyik legelsö fundamentalista ideológusnak a pakisztáni Dzsamaát-i Isz­lámí megalapítóját, Mavdúdít tartják. Látta, hogy a hatalmas Nyugat fel­so­­rakoztatja eröit, s az iszlám eltaposására készül. A muszlimokat arra buz­dí­totta, hogy ha nem akarják végignézni vallásuk, kultúrájuk pusztulását, fog­janak össze a létüket fenyegetö, terjeszkedö szekularizmus ellen. A musz­limok már korábban is kerültek szembe ellenséges népekkel, a bukást is megtapasztalták, ám al-Afgání óta egy új elem honosodott meg a musz­lim közgondolkodásban. A nyugati fenyegetés folyamatos védekezésre kész­tette a muszlimokat. Mavdúdí megvetette a világias szellemiséget, és ki­dolgozta a felszabadítás teológiájának muszlim változatát. Mivel az Isten az egyedüli úr, emberi lények parancsának senki sem köteles en­ge­del­meskedni. A gyarmatosítók elleni harc nemcsak jog, hanem kötelesség is. Mavdúdí világméretü dzsihád-ra szólított fel. A Próféta fegyvert ragadott a dzsáhilijja, az iszlám elötti kor „tudatlansága” és barbarizmusa ellen. Az ö példája nyomán a muszhmoknak, ha foggal-körömmel is, de szembe kell szállniuk a Nyugat újkori dzsáhilijjá-jával. Mavdúdí azzal érvelt, hogy a dzsihád az iszlám egyik pillére. Ez természetesen új gondolatnak számított. Korábban még senki sem állt elö azzal, hogy a dzsihád egyenértékü volna az iszlám öt hagyományos pillérével, de Mavdúdí úgy vélte, hogy a fenyegetö vészhelyzet feljogosítja egy ilyen új megoldásra. A rettegés, a félelem a kulturális és vallási megsemmisüléstöl egy meglehetösen szélsöséges és az eröszak veszélyét hordozó hittorzuláshoz vezetett.



A szunnita irányzat muszlim fundamentalizmusa igazi szülöatyjának azon­ban mégsem Mavdúdí, hanem Szajjid Kutb (1906-1966) tekinthetö, aki­re nagy hatással voltak a pakisztáni ideológus gondolatai. Szajjid Kutb kez­detben egyáltalán nem tartozott a szélsöséges eszmék hívei közé. Épp el­­lenkezöleg, nagy lelkesedéssel fordult a Nyugat kultúrája és a sze­ku­la­ri­zá­ció eszményei felé. A reformok elkötelezett pártolója maradt azt kö­ve­tö­en is, hogy 1953-ban belépett a Muszlim Testvériség társaságába, és azon fá­radozott, hogy kidolgozza a nyugati demokráciák muszlim változatát, mely elképzelései szerint mentes lett volna a vegytisztán e világi ide­o­ló­gi­á­tól. A szervezettel fenntartott kapcsolatáért al-Nasszer 1956-ban bebör­tö­nöz­te, és a koncentrációs táborban eltöltött idö arról gyözte meg, hogy a mé­lyen vallásos emberek és az e világi szellemiség lelkes hívei között át­hi­dal­hatatlan szakadék tátong, s így egy közösségen belül nem élhetnek bé­ké­ben egymással. Kénytelen volt végignézni Testvérei megkínzását és meg­­gyilkolását, s a látottak hatására a vallást Egyiptomban el­je­len­ték­te­le­ní­teni igyekvö al-Nasszer politikájában elkezdte felfedezni a dzsáhilijja is­mér­veit. Ez a fajta „tudatlanság” számára egyet jelentett a hit ösellen­sé­gé­nek számító barbarizmussal, mellyel a Próféta példáját követve valamennyi musz­limnak kötelessége szembeszállni. Mavdúdí csak a nem muszlim tár­sa­dalmakat tekintette „tudatlannak”, dzsáhilí-nak. Kutb ennél messzebbre ment. A muszlim történeti irodalomban a dzsáhilijja fogalmát Arábiával kap­csolatban, az iszlám megjelenése elötti korszak jelölésére használták, de Kutb most a korabeli muszlim társadalmat is ezzel a címkével illette. Bár külsöleg al-Nasszer és a hozzá hasonló államférfiak az iszlám el­kö­te­le­zett híveinek mutatták magukat, szavai és tettei ékesen bizonyították, hogy a hitet eldobta magától. A muszlimoknak kötelességük megdönteni az ilyen vezetö hatalmát, ahogy Mohamed is megadásra kényszerítette saját kora dzsáhilijjá-}át, a pogány mekkai elitet.

Al-Nasszer eröszakos szekularizmusa Kutbot az iszlám olyasfajta ér­tel­me­zésére sarkallta, mely félremagyarázta mind a Korán tanítását, mind a Pró­féta életének üzenetét. Kutb a muszlimok elé követendö példaként a Pró­féta alakját állította, és mindenkit arra buzdított, hogy fordítson hátat a szok­ványos társadalomnak, ahogy hidzsrá-ja során Mohamed is elhagyta Mek­kát és Medinába költözött, és a dzsihád kegyelmet nem ismerö har­co­sa­ként szálljon csatába a hit ügyéért. Mohamed azonban végsö sikerét ta­lá­lé­kony, eröszakmentes politikájának köszönhette. A Korán is azt hang­sú­lyoz­za, hogy vallási kérdésekben nincs helye sem eröszaknak, sem kény­szer­nek, és a szent könyv szellemisége, melytöl alapvetöen idegen a ki­re­kesz­tés és az elszigetelés gondolata, a befogadást és a megértést hirdeti. Kutb szerint a Koránnak a toleranciáról szóló tanítása csak és kizárólag az isz­lám politikai gyözelme és a muszlim állam létrehozása után ültethetö át a gyakorlatba. Ez az újfajta, megalkuvást nem ismerö álláspont a fun­da­men­talista irányzatokat létrehozó félelmekböl táplálkozott. Kutb nem termé­szetes halállal halt meg. Al-Nasszer személyes parancsára 1966-ban kivégezték.

Kutb nézetei valamennyi szunnita fundamentalista mozgalmat meg­ih­let­ték. Legközismertebb talán azoknak a muszlimoknak az esete, akik saját né­pe elnyomása miatt dzsáhilí-nak bélyegezték és meggyilkolták Anvar al-Sza­datot. Az Afganisztánban 1994-ben hatalomra került tálibok is ma­gu­ké­vá tették Kutb álláspontját. Rendíthetetlenül azon voltak, hogy a gya­kor­lat­ban is megvalósítsák az eszményeket, melyeket az ösiszlám kristálytiszta szel­lemiségéhez legközelebb állónak tartottak. A kormányt álim-ok irá­nyí­tot­ták, a nöket lefátyolozták, és nem engedték dolgozni. A rádió és a te­le­ví­zió csak vallásos müsorokat sugározhatott, és újra bevezettek két középkori musz­lim büntetési módot, a csonkítást és a megkövezést. Egyes nyugati kö­rök szeretik a tálibokat tipikus muszlimoknak láttatni, a valóság azonban az, hogy a tálib rezsim lábbal taposta az iszlám legszentebb alapelveit. A madraszá-kból kikerülö tálibok, „tudást keresök” többsége pastu tör­zsek­böl származott, amelyek hadat viseltek a kormányzatot északról támadó nem pastu közösségek csapatai ellen. A Korán és a Próféta határozottan til­tot­ta az etnikai alapú megkülönböztetést. A tálibok durván elnyomták a ki­sebb­ségeket, ami gyökeresen ellenkezik a szent könyv tanításával. A nök hát­rányos megkülönböztetésének még a gondolata is idegen volt a Próféta és az elsö umma számára. A tálibok tipikus fundamentalisták, s ezt jól bi­zo­nyítja a pakisztáni madraszá-kban felszedett, meglehetösen szük lá­tó­kö­rü iszlámértelmezésük, mely a vallást teljesen eltorzítja és az eredeti szán­dé­­kokkal ellentétes irányba tereli. Más nagy valláshagyományokhoz hason­­lóan, a túlélésért folytatott harcban a hit a muszlim fundamentalisták ke­­­zében is az elnyomás, söt nemegyszer a fizikai eröszak fegyverévé silányul.

A szunnita fundamentalisták többsége nem foglal el a tálibokéhoz ha­son­lóan szélsöséges álláspontot. Az 1970-es, 1980-as években szárba szö­kö fundamentalista irányzatok kevésbé radikális, ám mégis jellemzö mó­don kísérelték meg átformálni az öket körülvevö világot. Az 1967-es, úgy­ne­vezett hatnapos háborút, melyben Izrael megsemmisítö vereséget mért az arab csapatokra, az egész Közel-Keleten látványos vallási fellendülés kö­vet­te. Az al-Nasszerhez hasonló, világi nézeteket valló politikusok hi­tel­te­len­né váltak. Az emberek úgy érezték, a muszlimoknak azért kellett el­buk­ni­uk, mert nem törödtek eleget hitükkel. Saját szemükkel látták, hogy míg a világi ideológiák és a demokrácia jól müködött Nyugaton, az iszlám vi­lá­gá­ban áldásaikat csak a társadalom felsöbb rétegei élvezhették, az átlag musz­lim nem. A fundamentalizmus valójában „posztmodern” szellemi irány­­zatnak is tekinthetö, mely elutasítja, megtagadja a modern világot lel­ke­sedéssel eltöltö közkeletü hiedelmeket, eszméket, többek között a gyar­ma­tosítást. Az iszlám világában diákok, kétkezi munkások kezdték el át­for­mál­ni környezetüket. Az egyetemeken és a gyárakban imahelyeket jelöltek ki, ahol elvégezhették az elöírásos szalát-ot; Bánná példáját követve iszlám szí­nezetü jótékonysági szervezeteket állítottak fel annak bizonyítására, hogy Mohamed vallása többet törödik a hétköznapi emberekkel, mint a vi­lá­gi kormányzat. Amikor diákok egy kicsinyke, árnyas zöld területet vagy egy egyetemi hirdetötáblát az iszlám „ellenörzése alá vontak”, nyugodtan azt érezhették, hogy aprócska, mégis jelentös lépést tettek azért, hogy a vi­lá­gias társadalomból kiszorított iszlámot ismét a középpontba állítsák, és a vi­lágnak legalább egy picinyke szeletét visszahódították vallásuknak. Egy­re kijjebb tolták az isteni fennhatóság határait, valahogy úgy, ahogy a Jor­dán nyugati partján fekvö, megszállt területeken a fundamentalista zsidók te­lepeikkel az egykoron arabok lakta földet visszaszerezték a judaizmus számára.



Hasonló megfontolás húzódik a hagyományos muszlim ruházkodási szo­kások felelevenítésében. Amennyiben ez az emberek akarata ellen való, ahogy az Afganisztánban is történt, a kényszer, amint azt Rizá Pahlaví sah is a saját börén megtapasztalhatta, könnyen lehet, hogy visszafelé sül el. Ar­ca eltakarásában azonban sok asszony a gyarmatosítás elötti korszakhoz va­ló visszatérés jelképét látja, amikor társadalmukban még minden a meg­szo­kott, rendes kerékvágásban haladt. Felmérések azt mutatják, hogy a bur­kát vagy csadort viselö nök nagy többsége széles látókörü és nyitott az olyan kérdésekben, mint a nemek egymáshoz füzödö viszonya. A vidékröl egye­temre kerülö, családjukból elsö nöként magasabb szintü ta­nul­má­nyo­kat folytató diákok számára a muszlim ruházat a folyamatosság jelképe, mely eröt ad a modern világ felé vezetö út akadályainak legyözéséhez. Ré­sze­sülni akarnak korunk vívmányaiból, de saját elképzeléseik szerint, össz­hang­ban az iszlám szellemiségével, mert így az új világot is az isteni ki­su­gár­zás fényével vonhatják be. Az arc eltakarása is értékelhetö a modern kor árny­oldalainak egyfajta bírálataként. Csendes, de határozott véleményt mond a Nyugaton egyre inkább bevetté váló szexuális „kitárulkozásról”. A nyu­gati társadalmakban az emberek, mint valami érdemérmet, büszkén és szí­vesen mutogatják, teszik közszemlére napbarnította börüket, kidolgozott izom­zatukat, mert tíz körömmel ragaszkodnak földi életükhöz, és azt hi­szik, hogy így kibabrálhatnak az öregedéssel. A muszlimok szemér­mes­sé­gük­kel, ruházatukkal azt fejezik ki, hogy számukra fontosabb az isteni vi­lág. Öltözékük hasonlósága pedig eltörli a társadalmi csoportok közötti kü­lönb­ségeket, és a nyugati individualizmussal szemben a közösségi össze­tartozást állítja értékként.

A történelemben számos példát találni arra, hogy a vallás segítségével igye­keztek egyesek elmagyarázni az embereknek a modern eszmények, gon­dolatok lényegét. Az amerikai függetlenségi háború idején, 1776-ban pél­dául nem minden amerikai kálvinista értette pontosan az alapító atyák vi­lágias eszmeiségét. A háborút ezért megpróbálták saját keresztény hit­el­ve­ik szerint értelmezni, s a leszürt tanulságok birtokában a világi eszméket val­ló honfitársaikkal vállvetve küzdöttek céljaik eléréséért, egy új haza meg­teremtéséért. Szunnita vagy síita fundamentalistáktól sem idegen ez a meg­oldás, s gyakran használják fel a vallási tanokat arra, hogy a hit és a lel­kiség szövetébe ágyazva közérthetöbbé tegyék a modern civilizáció fur­csá­nak ható, gyakran idegen jelenségeit. Halkan, de makacsul mon­do­gat­ják, hogy az is lehet modern, aki nem a Nyugatot majmolja, hanem saját kul­túrájához ragaszkodik. Az 1978-1979-es iráni forradalom ennek a fel­fo­gás­nak kiváló példája. Az 1960-as években Ruhollah Khomejni ajatollah Mo­hamed Rizá sáh embertelen és alkotmányellenes politikája elleni til­ta­ko­­zásul emberek millióit szólította az utcákra. A sahot pedig a síiták szá­má­ra a zsarnoki uralkodók minden gonoszságát megtestesítö Jazídhoz ha­son­lította, ahhoz az umajjád kalifához, aki felelös Huszajn kerbalai már­tí­rom­ságáért. A muszlimoknak kötelességük minden tölük telhetöt megtenni egy ilyen uralkodó megbuktatásáért, s azok az emberek, akik fülük botját sem mozgatták a forradalomra szólító szocialisták felhívásaira, most tö­me­ges­tül tettek eleget Khomejní kérésének, mely összhangban állt ösi ha­gyo­má­nyaik szellemével. Khomejní a sáh világi nacionalizmusa helyett egy jel­legzetesen síita megoldást kínált. Követöi szemében egyre jobban ha­son­lí­tott az imámokra. Az imámokhoz hasonlóan öt is megtámadta, börtönbe vetette és majdnem megölette egy zsarnok. Számüzetésbe kényszerült, mint egynémely imám, és akárcsak ök, mindenét elvesztette. Félelmet nem ismerö bátorsággal küzdött az igazságért és az iszlám eszményeiért, pont úgy, ahogy Ali és Huszajn. Sokan tudni vélték, hogy követi az imámokat a misztika útján. Khomejní, akárcsak Huszajn Kerbalánál, elvesztette fiát, akit a sáh titkosszolgálata gyilkolt meg.

A félhivatalos napilap, az Etteláát 1978-ban alantas támadást indított Kho­mejní ellen, majd a rendörség a cikk ellen tiltakozó, az utcára tóduló madrasza-diákok közé lövetett, s ezzel kitört a forradalom. Khomejní ele­in­te, akárcsak a Rejtözködö Imám, a távolból, Nadzsafból irányította az ese­ményeket. A világi eszmék hívei és az értelmiség összefogtak az ulamá-val, mert tudták, hogy a nép csak és kizárólag Khomejníre hallgat. Az Isz­lám Forradalma volt az egyetlen olyan felkelés, melyet egy XX. századi ide­ológia robbantott ki. (A bolsevik és a kínai forradalom Karl Marx XIX. szá­zadi eszméinek megvalósítását tüzte zászlajára.) Khomejní a sía gyö­ke­re­sen új értelmezését dolgozta ki. Szerinte ugyanis a Rejtözködö Imám tá­vol­létében a nemzetet csak a szent törvényeket ismerö, a misztika útját járó jog­tudós vezetheti. A Tizenkettes Sía hosszú évszázadokon át megtiltotta pap­jainak, hogy vállaikra vegyék a kormányzás terhét, de a forradalmi el­ve­ket vallók – az álim-ok többsége nem tartozott közéjük – hajlandónak lát­szottak a Viláját-i Fakíh, a „Jogtudós Felhatalmazása” elméletének tá­mo­gatására.[i] A forradalmat végigkísérte a kerbalai események párhuzama. A hagyományos halottsiratások és a Huszajn emlékére rendezett asúra szer­­tartások a rezsim elleni tömegtüntetésekké változtak. A kerbalai vé­reng­zés története hétköznapi embereket vett rá arra, hogy bátran nézzenek szem­­be a katonák puskájának csövével, és ezrével vállalják a halált, köztük nem egy olyan, aki a végsökig elszánt mártírok fehér köntösét öltötte ma­gá­ra. A hit hatalmas erönek bizonyult, és megdöntötte a Pahlaví-dinasztia uralmát, mely sokáig a Közel-Kelet legszilárdabb és legbefolyásosabb uralkodóházának számított.



Khomejní világképe, ahogy a fundamentalistákkal történni szokott, a val­­lást meglehetösen torz tükörben mutatta. Amerikai állampolgárokat ej­tet­tek túszul Teheránban, s ezzel nyíltan megsértették a Koránnak a ha­di­fog­lyokkal való bánásmódról rendelkezö elöírásait, melyek síkraszállnak a ra­bok méltóságáért és mielöbbi kiszabadulásáért. (Késöbb egyébként ha­son­ló események zajlottak le Libanonban is, ahol az iráni példán fel­buz­dul­va síita milicisták szintén amerikaiakat raboltak el.) Söt a rabtartónak kö­te­les­sége lehetöségeihez mérten hozzájárulnia a váltságdíjhoz. A Korán csak a nyílt háborúkban engedélyezi mások foglyul ejtését, ami természetesen ki­zárja azt, hogy valaki békeidöben túszokat szedjen.[ii] A forradalmat kö­ve­töen Khomejní az „egységes hang” eszményének gyakorlati meg­va­ló­sí­tá­sára szólított fel, és kíméletlenül elnyomta a másként gondolkodókat. A for­radalom vezetöjét tehát aggasztotta a szólásszabadság iránti igény, ám az iszlám nem az ideológia, csak a vallásgyakorlat egységét kéri számon. Val­lási kérdésekben a Korán határozottan tiltja kényszer alkalmazását, s Khomejní szellemi mestere, Mulla Szádra is ellene foglalt állást. Az ajatollah 1989. február 14-én fatvá-t adott ki Mohamed próféta állítólagos istenkáromló bemutatása miatt, a Sátáni versek címü könyv szerzöje, Salman Rushdie ellen, s ezzel megint Mulla Szadrával, a szólásszabadság harcos védelmezöje szellemi örökségével került szembe. A fatvá-t az iszlám szellemiségével ellentétesnek bélyegezte az al-Azharon tanító minden álim és szaúd-arábiai kollégáik, s a kibocsátását követö hónapban az Iszlám Konferencia negyvenkilenc országából negyvennyolc.

A muszlim forradalom azonban, úgy tünik, nagyban elösegítette, hogy az irániak a saját maguk által választott úton meneteljenek a modern világ fe­lé. Halála elött Khomejní megkísérelt nagyobb hatalmat adni a parlament ke­zébe, s hozzájárulásával Hasamí Rafszandzsání, a Madzslisz elnöke a Vüáját-i Fakíh elméletének demokratikus értelmezését tette közzé. A mo­dern állammal szemben támasztott elvárások a síitákat meggyözték a de­mok­­rácia szükségességéröl, de ezúttal a népképviseleti rendszer az iszlám kön­­tösében jelentkezett, s ez sok helybeli szemében elfogadhatóvá tette. Ezt erösítette meg az 1997. május 23-án megtartott elnökválasztás is, mely­ben Szajjid Khatamí hoddzsat al-iszlám földcsuszamlásszerü gyözelmet ara­tott. A frissen megválasztott politikus egy pillanatig sem titkolta, hogy a kap­csolatok normalizálására törekszik a nyugati világ államaival. Kor­má­nya 1998-ban elhatárolódott a Rushdie ellen kibocsátott fatvá-tól, amit ké­söbb támogatásáról biztosított Irán legfelsöbb vallási vezetöje, Khameneí aja­tollah. Khatamí megválasztása a társadalom egy jelentös részének a na­gyobb szabadság, az iszlám jogrend enyhébb értelmezése, a demokrácia és a nök helyzetének javítása iránti erös vágyát fejezte ki. A háborút azonban még nem nyerték meg. A Khomejni ellenfeleinek számító, vaskalapos pa­pok, akiknek az ajatollah nem szentelt túl sok figyelmet, még mindig elég erö­sek ahhoz, hogy elgáncsolják Khatamí reformjait. Az irániak azonban szik­laszilárdan kitartanak céljaik mellett, és azért dolgoznak, hogy egy, a mai kor követelményeinek megfelelö, de az iszlám szellemiségével össz­hang­ban álló országban élhessenek.




[i] Bár jogtudósok már korábban is vitatkoztak a Viláját-i Fakíh elméletéröl, a közvélemény nem sokat tudott róla. Szakértök az elméletet meglehetösen túlzónak, söt egyesek még eretneknek is tartották. Khomejní politikai hitvallásának sarokkövévé tette, s késöbb Iránban erre építette uralmát.

[ii] Korán 2:178, 8:68, 24:34, 47:5.

Találat: 1424