online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

A SZOVJETUNIÓ NAGY HONVÉDŐ HÁBORÚJÁNAK KEZDETE

történelem

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
ALKOTMÁNYOS RENDSZERVÁLTÁS
A SZOVJET FEGYVERES ERŐK MEGERŐSÖDÉSE
KAZÁRlA ÉS DANTUMAGYARlA SZÜLETÉSE CHOREZM
Az Oszman Birodalom terjeszkedése
A SZOVJETUNIÓ A NAGY HONVÉDŐ HÁBORÚ KÜSZÖBÉN
A NAPKÖZPONTÚ VILÁGKÉP
A MAGYAR-HUN TESTVÉRISÉG KIALAKULÁSA MEZOPOTÁMIÁBAN
A BAL PARTI UKRAJNA FELSZABADÍTÁSA HADÁSZATI HÍDFŐK BIRTOKBAVÉTELE A DNYEPER JOBB PARTJÁN
KÉNYSZERPÁLYÁS RENDSZERVÁLTÁSOK MAGYARORSZÁGON, 1945-1949
 
 

A SZOVJETUNIÓ NAGY HONVÉDŐ HÁBORÚJÁNAK KEZDETE

  1. A fasiszta Németország és csatlósai hitszegö támadása a Szovjetunió ellen  A fasiszta Németország által Európában és az imperialista Japán által Kelet-Ázsiában kirobbantott második világháború árja egyre újabb és újabb országokat és földrészeket ragadott magával. Háborús tüzek pírja lobbant fel Európa városai fölött. A lángok Észak-Afrikára is átcsaptak, Kínában kiszélesedett a harctevékenység területe. A japán katonai klikk újabb kalandokat tervelt ki Délkelet-Ázsiában. A fasiszta Németország vezette legagresszívabb államok legkorszerübb harceszközökkel felszerelt hadai, ahol csak megjelentek, tüzzel-vassal meghonosították kegyetlen és embertelen "új rend"-jüket. Európában a fasiszta fenevadak igájában nyögött a kormánya által becsapott és kiszolgáltatott lengyel nép. A hódítók kezén volt Csehszlovákia, amelyet a cseh burzsoázia az angol-francia kormánykörök engedékenysége folytán, és az Egyesült Államok kormányának hallgatólagos beleegyezésével, harc nélkül átengedett Hitlernek. A fasiszta területrablók lába elött hevert Franciaország. Belgiumban, Hollandiában, Dániában és Norvégiában szabadon garázdálkodtak a német megszállók. Az Észak-Franciaországban megvert angol csapatok az anyaország szigeteire szorultak vissza. Angliát is a fasiszta hordák betörésének veszélye fenyegette. Zsarolással, megvesztegetéssel és a délkelet-európai országok kormányaiban müködö reakciós elemek árulására támaszkodva, a fasiszta Németország hatalmába kerítette Magyarországot, Romániát és Bulgáriát. A fasiszta német hódítók áldozata lett a jugoszláv nép is, amely férfiasan védelmezte szabadságát és függetlenségét. Németország szövetségesével, az akkoriban már Albániában és Észak-Afrikában garázdálkodó Olaszországgal együtt, letörte Görögország hösiesen harcoló hadseregének ellenállását. A térképröl eltüntek az évszázadok folyamán kialakult államok határai, felbomlott gazdasági életük, népeik elvesztették azokat az elemi jogokat és azt a demokratikus szabadságot, amelyet hosszan tartó harc árán vívtak ki maguknak. Pusztultak az ember munkája és géniusza által teremtett felbecsülhetetlen kulturális értékek. Mindent, ami élö, haladó volt, ami szembeszegült a hitleristák által Európára kényszerített "új renddel", oly kegyetlen módszerekkel fojtottak és pusztítottak el, hogy ezek mellett még a legsötétebb középkori inkvizíció is elhalványult. A börtönök zsúfolva voltak antifasisztákkal. Amerre csak lépett a fasiszták csizmája, akasztófák erdeje nött ki a földböl, koncentrációs táborok és zsidó-gettók létesültek, ömlött a bátor szabadságharcosok vére. A szovjet nép mélyen átérezte a fasiszta hordák által letiport európai népek keserveit és szenvedéseit. Csak a szocialista állam ellen osztálygyülölettöl elvakított emberek állíthattak olyasmit, hogy a Szovjetunió, amikor megnemtámadási szerzödést kötött Németországgal, valamilyen más célokat is követett, s nemcsak a béke fenntartását, a maga biztonságát tartotta szem elött. Erre az aljas rágalomra a nyugat-európai államok reakciós köreinek azért volt szükségük, hogy elhárítsák magukról a súlyos felelösséget Németország felfegyverzéséért, azért a politikáért, amely az antifasiszta erök szétforgácsolódásával járt, és lehetövé tette a hitleristáknak, hogy egyenként leszámoljanak az európai államokkal. A szovjet kormány, akárcsak az egész szovjet nép is, a német fasizmusban a szocialista állam legádázabb ellenségét látta és világosan felismerte, hogy a német fasizmus európai hódításaival kapcsolatos megerösödése veszéllyel fenyegeti a Szovjetuniót. A német fasiszták nem is tagadták, hogy a "Drang nach Osten" (törekvés kelet felé) jelszava Hitler hatalomra jutása után külpolitikájuk sarokkövévé vált. A szovjet emberek éppen ezért óvatosak voltak Németországgal szemben. A nép is, a szovjet kormány is teljes joggal úgy látta, hogy Németország a Szovjetunióval kötött megnemtámadási szerzödés után sem mondott le a keleti hadjárat gondolatáról. Minthogy a nyugat-európai államok reakciós körei buzgón provokálták Németország és a Szovjetunió fegyveres összetüzését, a szovjet külpolitikának rugalmasnak és elörelátónak kellett lennie. A szovjet állam vezetöi minden erejükkel azon voltak, hogy a hitleristáknak a legcsekélyebb okot se szolgáltassák a Szovjetunió elleni katonai provokációra. A szovjet kormánynak ezt az álláspontját világosan tanúsítja az, hogy a Szovjetunió lojálisan teljesítette a Németországgal kötött szerzödésben vállalt kötelezettségeket. A német imperialisták számára ellenben a Szovjetunióval kötött szerzödés csak álca volt, amely mögött a fasiszta hadvezetés a legnagyobb nemzetközi kalandra, a Szovjetunió megtámadására készült. 1940 derekán Németország vezetöi elérkezettnek látták a pillanatot arra, hogy hozzáfogjanak a keleti "élettér" meghódításával kapcsolatos álmuk megvalósításához. Akkorra Németország leszámolt minden olyan ellenségével, amely valamiképpen elvonhatta volna eröit a keleti hadjárattól. A hitlerista tábornokok a szovjet-finn háború tapasztalatainak tanulmányozása során arra az alaptalan következtetésre jutottak, hogy a Vörös Hadsereg harcképessége alacsony fokú, és hogy a német fegyveres erök vele szemben fölényben vannak. Késöbb egykori német tábornokok kénytelenek voltak bevallani, hogy a szovjet-finn háború tanulságainak ilyen értékelése hamis következtetésekre vezette a német parancsnokságot. Ugyanakkor, országunk megtámadása elött, a német vezérkar arra a véleményre jutott, hogy a Szovjetunió, amely csak akkor fogott hozzá hadserege átszervezéséhez és új fegyverekkel való felszereléséhez, nincsen felkészülve egy nagyarányú háborúra és így könynyen legyözhetö. Hitler és vezérkara azzal hitegette magát, hogy a szovjet államot sikerül egykettöre elintézniük. A keleti hadjárat tervezgetése során Németország vezetöi arra számítottak, hogy nemcsak a német fasizmus legkellemetlenebb ellenségétöl, a Szovjetuniótól szabadulnak meg, hanem egyben megkaparintják a Szovjetunió hatalmas ipari és nyersanyagbázisát is, amelyre a világuralomért folytatott további harcban nagy szükségük lett volna. Annak ellenére, hogy a fasiszta Németország lebecsülte a szovjet állam védelmi képességét, és nem vette kellöen számba a Vörös Hadsereg harci lehetöségeit, mégis gondosan felkészült a Szovjetunió elleni háborúra. A legnagyobb titokban dolgozták ki a keleti hadjárat hadászati és hadmüveleti terveit. A Szovjetunió elleni támadásba a hitleristák bevonták szövetségeseiket és csatlósaikat: Olaszországot, Romániát, Magyarországot és Finnországot, felhasználták a megszállt Európa technikáját és gazdasági kapacitását. Óriási propagandaapparátusukat, diplomáciai szolgálatukat, külföldi ügynökségeiket és kémelhárításukat is bekapcsolták a politikai és katonai dezinformálás gondosan kidolgozott tervének végrehajtásába, igyekezvén ily módon biztosítani az elsö csapás meglepetésszerüségét. Körülbelül egy évre volt szüksége a hitlerista klikknek ahhoz, hogy elökészítse fegyveres eröit a Szovjetunió megtámadására. Ez alatt az idö alatt a német katonai vezetésnek sikerült több mint 50 új hadosztályt alakítani és kétszeresére emelni a páncélos és gépesített magasabbegységek számát. 1941. június 22 elöestéjén a Szovjetunió határán befejezték Németország és csatlósai 190 teljesen feltöltött és jól kiképzett hadosztályának összevonását és felvonulását. Ezek a magasabbegységek, a megerösítö csapatokat is beleszámítva, több mint 3700 harckocsival, több m 353j94d int 50000 löveggel és aknavetövel rendelkeztek. A fasiszta Németországnak a Szovjetunió elleni támadásra kijelölt légiereje meghaladta a 3900 repülögépet, vagyis a német légierö üzemképes harci repülögépeinek több mint 60 százalékából állott. Ezenkívül Finnország és Románia fegyveres eröi még mintegy 1000 repülögéppel rendelkeztek. A fasiszta blokknak a keleti hadmüveletek céljaira kijelölt haditengerészeti eröi jelentéktelenek voltak. Ez nemcsak annak tudható be, hogy Németország a Szovjetunió elleni háborúban a szárazföldi csapatoknak és a légierönek szánta a döntö szerepet, hanem annak is, hogy a fasiszta haditengerészet vezérkara igyekezett megörizni a flottát az atlanti-óceáni és a földközi-tengeri közlekedési vonalak fölötti uralomért vívandó harcra. A német hadvezetés úgy tervezte, hogy a Szovjetunió Haditengerészeti Flottáját támaszpontjainak a szárazföld felöl való elfoglalásával, valamint aknazárakkal és a légierö nagyarányú alkalmazásával teszi harcképtelenné. Június 22-én hajnalban a fasiszta Németország hadüzenet nélkül, anélkül, hogy bármilyen igényt támasztott volna a szovjet kormánnyal szemben, váratlanul hatalmas erejü csapással rárontott országunkra. Reggel 4 órakor több ezer német löveg tüzet nyitott a szovjet határörelöörsökre, a határ mentén létesített tábori és állandó erödítményekre, a törzsekre, a hírközpontokra, a Vörös Hadsereg egységeinek és magasabbegységeinek elhelyezési körleteire. Ezzel egyidejüleg a légierö nagy bombázó kötelékei betörtek a Szovjetunió légterébe. Különösen erös légi csapásokat mértek a nyugati határmenti katonai körzetekben levö repülöterekre, az olyan haditengerészeti támaszpontokra, mint Szevasztopol, Kronstadt, Izmail, a vasúti gócpontokra és más jelentösebb katonai objektumokra. A fasiszta légierö barbár bombatámadást intézett a balti köztársaságok, Belorusszija, Ukrajna, Moldava és Krím sok városa ellen. A fasiszta Németország a Szovjetunióval kötött megnemtámadási szerzödés galád megszegésével, a nemzetközi jog legelemibb szabályait lábbal tiporva, rabló módjára rajtaütött a békés szovjet népen. A váratlan támadás súlyos helyzetbe hozta a Vörös Hadsereget. A határmenti körzeteknek a határok védelmére kijelölt magasabbegységei nagy távolságra voltak a határtól. Közvetlenül a határon, a határörörsök vonala mögött mintegy 3-5 kilométerre, ezeknek a magasabbegységeknek csupán egyes századai és zászlóaljai állomásoztak. Például a 11. hadsereg 5. lövészhadosztályának védelmi sávjában csak három elörevetett lövészzászlóalj volt. A hadosztály föeröi a határtól 50 kilométernyire táborban voltak. Ugyanezen hadsereg 126. lövészhadosztályának zöme pedig a határtól 70 kilométerre állomásozott. A hadosztály védelmi sávjában szintén csak három lövészzászlóalj tevékenykedett. Hasonló volt a helyzet a többi fedezö csapatnál is. A Nyugati és a Kijevi Különleges Katonai Körzet magasabbegységeinek hadosztályés hadtesttüzérsége a távoli tüzérségi lötereken gyakorló éleslövészetet folytatott. A Nyugati Különleges Katonai Körzet légvédelmi alakulatai pedig Minszk közelében a légvédelmi tüzérek körzeti gyakorlatain vettek részt. Sok híradó egység magasabbegységétöl ugyancsak távol vezetéképítéssel és hírközpont telepítéssel foglalkozott. Mindez lehetövé tette az ellenségnek, hogy a föcsapások irányában négy-ötszörös eröés eszközfölényt biztosítson és nyomban nagy eredményeket érjen el. Márpedig a Vörös Hadseregnek megvolt minden lehetösége ahhoz, hogy szervezettebben fogadja a német fasiszta csapatok támadását és megsemmisítö ellenállást fejtsen ki. Csak éppen idejében fokozott harckészültségbe kellett volna helyezni a határmenti körzetek csapatait. Ez azonban nem történt meg. Amikor ismeretessé vált, hogy a hitlerista hadvezetés felvonultatja hadseregét nyugati határaink mentén, a Szovjetunió kormánya, a Honvédelmi Népbiztosság és a vezérkar tett is bizonyos intézkedéseket a nyugati határmenti körzetek csapatainak megerösítésére. Ezek az intézkedések azonban a háborús veszély fokozódása ellenére sem irányozták elö a szükséges eröknek a nyugati határ közelében való összpontosítását. A kialakult helyzet egyik oka az volt, hogy Sztálin, aki egyedül döntött a legfontosabb állami és katonai kérdésekben, úgy vélte, Németország a közeljövöben nem szánja rá magát a Szovjetunióval kötött megnemtámadási szerzödés megszegésére. Ezért azokat a jelentéseket, amelyek arról számoltak be, hogy a német fasiszta csapatok az ország megtámadására készülnek, célzatos provokációknak minösítette. Szerinte e valótlanjelentéseknek az volt a céljuk, hogy a szovjet kormányt olyan ellenrendszabályok foganatosítására kényszerítsék, amelyek a hitlerista klikk számára okot szolgáltatnának a Szovjetuniónak a megnemtámadási szerzödés megszegésével való megvádolására és országunk megtámadására. A határmenti katonai körzetek egyes parancsnokainak azt a kérését, hogy engedjék meg csapataik elörevonását a határ közelében húzódó védelmi terepszakaszokra, és harckészültségbe helyezésüket, ugyanilyen megfontolásból elutasították. Azért, hogy a Vörös Hadsereg nem volt felkészülve az ellenség meglepetésszerü támadásának elhárítására, nagy felelösség terheli a Honvédelmi Népbiztosság és a vezérkar vezetöit: Tyimosenkót, a Szovjetunió marsallját és Zsukov hadseregtábornokot is. Nem értették meg kellöképpen a kialakult hadászati helyzetet és nem tudták ebböl azt a helyes következtetést levonni, hogy a fegyveres erök harckészültségbe helyezésére haladéktalanul intézkedni kell. Sztálinnak közvetlenül a háború elötti helyzetre vonatkozó helytelen értékelése és az a feltevése, hogy Hitler, ha a Szovjetunió erre nem szolgáltat valamilyen okot, a legközelebbi idöben nem szánja rá magát a megnemtámadási szerzödés megszegésére, a TASZSZ-nak 1941. június 14-én a szovjetnémet viszonyról kiadott közleményében is kifejezésre jutott: ". . . A Szovjetunió rendelkezésére álló adatok szerint olvasható a közleményben Németország ugyanolyan rendíthetetlenül betartja a szovjet-német megnemtámadási szerzödés pontjait, mint a Szovjetunió, s így szovjet körök véleménye szerint, azok a híresztelések, hogy Németország a szerzödés felrúgására és a Szovjetunió megtámadására készül, minden alapot nélkülöznek . . ." Nyilvánvaló, hogy a hitlerista hadsereg betörésének elökészületeire vonatkozó és rendelkezésre álló adatok ilyen határozott cáfolata károsan befolyásolta a szovjet fegyveres erök harckészültségét, a parancsnoki és politikai állomány éberségét. A szovjet kormány június 21-én, amikor már megcáfolhatatlan adatokat kapott arról, hogy a német hadsereg június 22-én vagy 23-án megtámadja országunkat, végre úgy döntött: figyelmezteti a határmenti katonai körzetek és a haditengerészeti flotta parancsnokságát a fenyegetö veszélyre és a fegyveres eröket harckészültségbe helyezi. A Vörös Hadsereg nyugati határmenti katonai körzeteinek haditanácsai június 22-én éjjel fél egy órakor kapták meg a földi csapatok és a légierö harckészültségbe helyezésére vonatkozó direktívát. Minthogy azonban az utasítások továbbítását a közvetlen végrehajtókhoz helytelenül szervezték meg, ez utóbbiak közül sokan már csak a harc megindulása után értesültek az okmány tartalmáról. A direktíva megállapította, hogy június 22-én vagy 23-án számítani lehet a német hadsereg meglepetésszerü támadására a nyugati katonai körzetek csapatai ellen. A támadás, a direktíva szerint, provokációs tevékenységgel is kezdödhet. A Honvédelmi Népbiztosság megkövetelte a csapatoktól, hogy ne üljenek fel semmiféle provokációnak, "amely súlyos bonyodalmakat okozhatna". Hogy a Leningrádi, a Balti, a Nyugati, a Kijevi és az Ogyesszai Katonai Körzetek csapatai teljes harckészültségben fogadhassák az ellenség csapását, a katonai körzetek parancsnokai a következö parancsot kapták: "a) 1941. 6. 22-re virradó éjszaka folyamán foglalják el rejtve az államhatár megerödített körleteinek tüzfészkeit. b) 1941. 6. 22-én, virradat elött telepítsék át a légieröt, a csapatlégieröt is, a tábori repülöterekre, és gondosan álcázzák. c) Az összes egységeket helyezzék harckészültségbe. A csapatok tagozódjanak és álcázzák magukat. d) A légvédelmet, a keretállomány kiegészítése nélkül, helyezzék harckészültségbe. Készítsék elö a szükséges intézkedéseket a városok és objektumok elsötétítésére. e) Külön utasítás nélkül semmiféle más intézkedést ne tegyenek." Ebböl az utasításból ítélve, a szovjet kormány és a katonai vezetés ezekben a haza szempontjából oly kritikus órákban is reménykedett még abban, hogy elejét veheti a fasiszta Németország Szovjetunió elleni támadásának. Ám ez már lehetetlen volt. Amikor a csapatok megkapták a direktívát, a német fasiszta hadsereg a Szovjetunió határai mentén már támadó csoportosításban volt, és csak a jelre várt, hogy megkezdje az inváziót. A szovjet népnek és fegyveres eröinek sok súlyos viszontagságon kellett átmennie a fasiszta hordákkal vívott négyéves háborúban. Sok minden elmosódott már a nép emlékezetében. De a szovjet emberek nem felejthetik és nem is felejtik el a háború elsö napjának tragédiáját. Nemcsak azért, mert e nap hajnalán hallatlan hitszegést követtek el békés országunkkal szemben, hanem azért sem, mert túlságosan is súlyosak voltak a váratlan támadás következményei. A párt és a kormány nem felejtette el a honvédö háború kezdeti idöszakának tanulságait és mindent megtesz, hogy a mai helyzetben állandó harckészültségben tartsa a szovjet fegyveres eröket. A háború sok részvevöjének visszaemlékezése tanúskodik arról, hogy a csapatok harckészültségbe helyezésére vonatkozó elkésett döntésnek milyen végzetes kihatása volt a hadiesemények alakulására. Purkajev hadseregtábornok, aki a háború kezdetén a Kijevi Különleges Katonai Körzet törzsfönöke volt, elmondja, hogy mivel a körzet törzse késve kapta meg a vezérkarnak a csapatok teljes harckészültségbe helyezésére vonatkozó intézkedését, a fedezö csapatok a védelmi terv szerinti felvonulást csak 1941. június 22-én reggel 4 és 6 óra között kezdték meg az államhatár felé, vagyis amikor a háború már megkezdödött. Popov vezérezredes aki akkor a 28. lövészhadtest (Nyugati Különleges Katonai Körzet) parancsnoka volt ezt írja: "6. 22-én 4,00 órakor Breszt-Litovszkot légiés tüzérségi támadás érte. A támadás teljesen váratlan volt, minthogy a csapatok semmiféle figyelmeztetést nem kaptak." Szobennyikov vezérörnagy, a Balti Különleges Katonai Körzet 8. hadseregének akkori parancsnoka visszaemlékezéseiben elmondja, hogy a körzet csapatainak legnagyobb részét a háború kitörése teljesen váratlanul érte, noha a körzet parancsnoksága tett bizonyos intézkedéseket a határhoz való elörevonásukra. Söt, késöbb, amikor az egész arcvonalon már elkeseredett harcok dúltak, a körzet mélyebben elhelyezett egységei közül sok még mindig teljesen tájékozatlan volt a helyzetröl. Például a 48. lövészhadosztályt, amely Rigából a határ felé menetelt, Raseiniai `körzetében (60 kilométerre délre Siauliaitól) "váratlan légicsapás érte, majd a betört német csapatok megrohamozták. A hadosztály nagy veszteséget szenvedett s szétverték, mielött még elérte volna a határt . . ." Az imént idézettekhez hasonló tényeknek se szeri, se száma, s ezek mind arról tanúskodnak, hogy az ellenség betörése a határmenti katonai körzetek magasabbegységeinek többsége számára váratlan volt. A Szovjetunió haditengerészeti eröi szintén június 22-re virradó éjjel kaptak figyelmeztetést a német fasiszta hadsereg támadásának veszélyéröl. A Haditengerészeti Flotta parancsnoksága azonban hatékonyabb módszereket alkalmazott utasításainak a flottákhoz és flottillákhoz való továbbítására, emellett, a flotta szervezetének és harcának sajátos feltételei folytán, sokkal gyorsabban tudta eröit harckészültségbe helyezni, mint a Vörös Hadsereg. A flottánál, a magasabbegységek, az egységek és a hadihajók harckészültségének fokozása végett, már a háború kitörése elött néhány nappal bizonyos rendszabályokat foganatosítottak. Ennek ellenére a fasiszta Németországnak meglepetésszerü támadása folytán kialakult kedvezötlen helyzet hamarosan a Haditengerészeti Flotta harctevékenységére is kihatott. A szovjet fedezö csapatok szervezett ütközetbe vetését rendkívül megnehezítette a német fasiszta légierönek és tüzérségnek a határmenti körzetekre mért váratlan tömeges csapása. A helyzet bonyolultságát még az is fokozta, hogy a tüzérségi tüz és a bombatámadások már a háború elsö pillanataiban megrongálták a legtöbb híradó vonalat és hírközpontot, aminek következtében a frontés hadseregtörzsek nem tudták szilárdan kezükben tartani a csapatok vezetését, s a csapatoktól nem érkeztek be rendszeres jelentések az arcvonalon kialakult helyzetröl. Ebben jelentös szerepe volt ama diverziós csoportok tevékenységének is, amelyeket a hitleristák még a háború kirobbantása elött a szovjet hátországba küldtek. A diverzánsoknak már az elsö lövés után, helyenként pedig egy-két órával a harctevékenység megkezdése elött sikerült hadsereg-hadtest és hadtest-hadosztály viszonylatban sok helyütt megrongálni az összeköttetést. A föcsapások irányában, a tüzérségi tüz megnyitásával egyidejüleg számos német rohamosztag és felderítö alegység lépett harcba, hogy megsemmisítse a határörörsöket, s átjárókat nyisson a drótakadályokon. Ezek az osztagok egyes irányokban század, söt zászlóalj erejüek voltak. A határörség és az elörevetett német egységek között heves harc kezdödött a határmenti folyók átkelöhelyeiért és hídjaiért, valamint a határörörsök támpontjaiért. Az ellenség óriási fölénye abban rejlett, hogy a szovjet határöröket rendszerint páncélosok és tüzérség támogatása mellett rohamozta meg. A határörörsöknek viszont nem volt sem tüzérségük, sem páncélelhárító eszközük. Ennek ellenére géppuska-, golyószóró-, géppisztolyés puskatüzzel bizonyos ideig feltartóztatták a nagy erökkel rohamozó német gyalogságot, de a harckocsikkal és páncélgépkocsikkal szemben védtelennek bizonyultak. Az ellenséges harckocsik betörtek az örsök támpontjaiba, ágyútüzzel és lánctalpaikkal megsemmisítették a tüzfészkeket, géppuskáikból pedig halomra lövöldözték a határt védö katonákat. A szovjet határörök példátlan bátorságot és hösiességet tanúsítottak ebben az egyenlötlen küzdelemben. A háború elsö óráiban vívott harcokról a 92. osztag 9. határörörsének tevékenysége alapján alkothatunk képet magunknak. Hajnalban az ellenség egy rohamosztaga megtámadta ennek a határörörsnek Radymno körzetében (18 kilométerre északra Przemysltöl), a San folyó hídjánál álló örségét, bekerítette azt és a hidat elfoglalta. A 40 fönyi örs, Szljuszarjov hadnagy parancsnoksága alatt, kézitusában visszavetette az ellenséget a szovjet földröl, és visszafoglalta a hidat. Ezután a 17. német hadsereg 52. hadteste egyik gyalogos hadosztályának felderítö osztaga, 10 páncélos támogatása mellett, újból megrohamozta a hidat. Az örs visszaverte a gyalogság elsö rohamát, de a hídon áttört harckocsik teljesen megsemmisítették. Ugyanilyen hösiesen harcoltak és estek el sok más határörörs katonái is. Közülük egyesek sikeresen visszaverték az elörevetett német egységek valamennyi rohamát, de megkerülték öket, s így az ellenség hátában verekedtek. A határörörsök a szomszédokkal és az elöljáró parancsnokságukkal való összeköttetés megszakadása után sem szüntették be a harcot. Egyesek közülük, miután visszaverték az ellenség valamennyi támadását, szívósan harcolva igyekeztek áttörni a szomszédos egységekhez, mások partizánharcra tértek át. Sok támpontjaiba zárt örs bekerítése után is folytatta a harcot. A vlagyimir-volinszkiji határör-osztag 13. sz. örse, amelynek Lopatyin hadnagy volt a parancsnoka, tartós védelmi berendezéseit és a kedvezö terepviszonyokat kihasználva, 11 napon át harcolt bekerítésben. A támpont fa-földerödeinek lerombolása után a határörök a szétlött laktanya pincehelyiségeibe vonultak és onnan tüzeltek az ellenségre. Június 30-ra az örsön már csak 10 határör maradt életben. Július 1-én az ellenség aláaknázta és felrobbantotta az épületet. A robbanás következtében az örs valamennyi katonája életét vesztette. A háború után annak a határörörsnek, amely abban a körzetben örzi a határt, ahol valamikor a 13. örs harcolt és elpusztult, Lopatyin nevét adományozták. Az, hogy a szovjet határör-csapatok olyan nehéz helyzetbe kerültek, és már a háború elsö óráiban olyan súlyos veszteséget szenvedtek, föleg annak tudható be, hogy az elsö lépcsö lövészhadosztályai, a már említett okoknál fogva, megkéstek a határ mentén kijelölt terepszakaszok megszállásával, s így a határörörsöknek bizonyos ideig a Vörös Hadsereg támogatása nélkül, egyedül kellett viaskodniuk az ellenség túlerejével szemben. A német fasiszta hadsereg föeröi, egy-két órával a tüzérségi elökészítés megkezdése után, támadásba mentek át. A német követ csak ekkor kereste fel a Szovjetunió Külügyi Népbiztosságát és jelentette be kormánya nevében, hogy Németország hadba lép a Szovjetunióval. Ez a szándékosan elkésett bejelentés, amely a kész tényt hozta a szovjet kormány tudomására, nem adott magyarázatot a váratlan támadásra. Néhány órával késöbb, amikor már hatalmas területen lángolt a háború, a német külügyminiszter a berlini rádióban felolvasta a Szovjetunió kormányához intézett terjedelmes jegyzéket, amelyben a fasiszták kísérletet tettek arra, hogy utólag megokolják a Szovjetunióval szemben elkövetett aljas hitszegést. A jegyzékben a szovjet kormánnyal szemben támasztott igények és a német hadüzenet megokolására felsorakoztatott érvek annyira alaptalanok voltak, hogy kétségtelenné vált: itt egy elöre megfontolt, gondosan kitervelt és elökészített agresszióról van szó. Mivel is próbálták hát megvádolni a szovjet kormányt Németország fasiszta vezetöi? Minthogy nem álltak rendelkezésre olyan tények, amelyek valamelyest is igazolnák a német hadseregnek a Szovjetunió ellen intézett hitszegö támadását, a német kormány úgy döntött, hogy a szovjet kormányt teszi felelössé a Kommunista Internacionálénak, valamennyi kommunista pártnak, munkáspártnak a tevékenységéért. Azt, hogy Európa népei harcba szálltak a gyülölt német fasizmussal, hogy a német hazafiak szabotálták a fasiszta kormány háborús rendszabályait, hogy a román kommunisták röplapokat terjesztettek, amelyekben Románia tönkretételével vádolták a német megszállókat, hogy a jugoszláv nép aktív ellenállást fejtett ki a fasiszta leigázókkal szemben, hogy a finn nép által létrehozott "Békét és barátságot a Szovjetunióval" nevü szervezet aktív munkát fejtett ki, mindezt a hitlerista jegyzék a szovjet kormány ellenséges magatartásának, Németország ellen folytatott felforgató tevékenysége eredményének minösítette. A hitlerista klikk azért is neheztelt a szovjet kormányra, amiért az bizonyos lépéseket tett, hogy megakadályozza a fasizmusnak a Baltikumba, Belorusszija és Ukrajna nyugati területeire, valamint Moldavába való behatolását. Amikor pedig a szovjet kormány erélyesen tiltakozott az ellen, hogy a német csapatok megszállták a balkáni országokat, a fasiszta fökolomposok ezt egyszerüen úgy értékelték, mint nyílt beavatkozást Németország belügyeibe. Azokat a rendszabályokat, amelyeket a szovjet kormány a Szovjetunió nyugati határain történt német csapatösszevonásokra válaszképpen foganatosított, a hitlerista klikk a jegyzékben Németország közvetlen fenyegetésének minösítette. A berlini vezetök a kialakult feszült helyzetért minden felelösséget igyekeztek a Szovjetunióra hárítani. Pimaszul kijelentették, hogy "az orosz egységek egyre jobban megközelítették Németország határát, noha német részröl semmiféle olyan katonai intézkedések nem történtek, amelyek indokolhatták volna az oroszok eme tevékenységét". Néhány tény alapján nyomban meggyözödhetünk arról, hogy mennyire hazugak ezek az állítások. A Szovjetunió nyugati államhatárának védelmére Palangától (22 kilométerre északra Memeltöl (Klaipéda) a Duna torkolatáig terjedö kétezer kilométeres arcvonalon, 40 lövészés két lovas hadosztály felvonulását tervezték az elsö vonalban. A csapatok ilyen elhelyezése mellett egy hadosztályra körülbelül 50 kilométeres arcvonalszakasz jutott volna. Az államhatár egyes szakaszain, ahol védelemre kedvezö természetes terepszakaszok (az Erdös-Kárpátok, a Prut és a Duna) kínálkoztak, a lövészhadosztályok védelmi arcvonalának szélessége a 100-120 kilométert is elérte volna. A legfontosabb irányokban pedig, a háború elejére még korántsem teljesen befejezett tábori erödítményekre és megerödített körletekre támaszkodva, mintegy 25-30 kilométeres arcvonalon kellett volna védeniük. A szovjet csapatok tervezett csoportosítása azt tanúsítja, hogy a nyugati határmenti katonai körzetek védelmi feladatra készültek. Sajnos, a háború kirobbanásáig még ennek a feladatnak a megoldásához szükséges erök csoportosítása sem történt meg. Az a tény, hogy a határok védelmét biztosító mozgósítási tervek végrehajtására és a határmenti katonai körzetek harckészültségbe helyezésére semmiféle utasítást sem adtak, azt bizonyítja, hogy a Szovjetuniónak nem volt szándéka Németország fenyegetése, és még kevésbé a megtámadása. Az ismertetett tények azt bizonyítják, hogy a német kormánynak az a kijelentése, amely szerint "az orosz föparancsnokság a német határ különbözö szakaszain kész bármely pillanatban agresszív tevékenységet indítani", és "a bolsevik Moszkva kész csapást mérni a nemzetiszocialista Németország hátába", és akárcsak a jegyzékben felsorakoztatott valamennyi többi "érv" is, merö kitalálás. Nem véletlen, hogy a német külügyminisztérium a jegyzék felolvasása után kénytelen megígérni azoknak az okmányoknak a nyilvánosságra hozatalát, amelyek állítólag "egyértelmüen bebizonyítják, hogy a Szovjetunió szabotázs és aknamunka segítségével igyekezett megsemmisíteni a nemzetiszocialista Németországot". Úgy látszik, még Németország kormányférfiai is érezték, mennyire felületes a jegyzékük. Minden elfogulatlan ember elött nyilvánvaló volt, hogy ez a jegyzék csupán a német imperialista burzsoázia hódító terveinek álcázására szolgált. Csak politikai analfabéták és szük látókörü emberek, vagy a Szovjetunió gyülölettöl elvakult ellenségei hihették el Hitlernek, hogy leghöbb vágya "megmenteni az egész világcivilizációt a bolsevizmus részéröl fenyegetö halálos veszedelemtöl, és egyengetni az utat Európa igazi szociális felemelkedése felé". A keleti hadjárat igazi célja, akárcsak a német fasiszták által Nyugat-Európában kirobbantott háborúé is, az volt, hogy uralmuk alá vessék a világot. A Szovjetunió elleni támadás a soron következö és döntö lépés volt a cél felé vezetö úton. Félrelökni a Szovjetuniót, megkaparintani felbecsülhetetlen kincseit: ez volt a "keleti hadjárat" igazi értelme. Ám a fasiszta agresszorokat a Szovjetunió elleni háború kirobbantásával nemcsak az a szándék vezette, hogy rátegyék a kezüket hazánk kincseire, hanem társadalmi és államrendünk megszüntetését is tervezték, országunk népeit a német gyarmatosítók rabszolgáivá akarták tenni. A hitleristáknak a Szovjetunió elleni vad gyülölete fejezte ki a legteljesebben a kapitalista világ reakciós eröinek magatartását az új, szocialista társadalmi renddel szemben, amely felváltja a kapitalizmus történelmileg elavult rendszerét. Éppen ezért a nemzetközi reakció a hitlerista Németországot választotta a szovjet állam elleni harc fö eszközéül. A német imperializmus, amely a zabolátlan nemzetközi banditizmus elméletét és gyakorlatát a német nemzet faji kizárólagosságának elméletével a fasizmusnak ezzel a legvisszataszítóbb szüleményével kapcsolta össze, óriási veszélyt jelentett az egész emberiségre. A hitlerista teoretikusok, akik a németeket világuralomra hivatott "felsöbbrendü fajnak" nevezték, a többi népet gögösen "alsóbbrendünek" ("Untermenschen") minösítették, és a rabszolgák szerepét szánták nekik. Hitlert és klikkjét nem tartotta vissza semmiféle nemzetközi jogi, lelkiismereti, erkölcsi szabály. A fasizmus ideológusai nemcsak hogy dicsöítették a német csapatoknak a megszállt területek lakosságával szemben tanúsított embertelen magatartását, hanem külön programot is kidolgoztak egész népek kiírtására. A hitleristák által szigorúan titokban tartott okmányok tanúsítják, milyen szörnyü sorsot szántak a német fasiszták a Szovjetunió, valamint Lengyelország és Csehszlovákia népeinek. Ezek az okmányok vetették meg a német imperialisták 30 évre szóló keleteurópai akció-programjának (az úgynevezett "Plan Ost"-nak) az alapját. A hitleristáknak az volt a szándékuk, hogy a beloruszok háromnegyed részét eröszakkal kitelepítik szülöföldjükröl, a többieket pedig rabszolgákként a német földesurak és tökések rendelkezésére bocsátják. Ugyanilyen sors várt az ukránokra. Különösen nagy gonddal dolgozták ki az orosz nemzet kiírtásának tervét. A hitleristák nagyon jól tudták, hogyha nem törik le a nagy és hatalmas orosz népet, sohasem érhetik el céljaikat. "Nekünk, németeknek olvasható a "Plan Ost"-hoz füzött kommentárokban és javaslatokban fontos, hogy olyannyira meggyengítsük az orosz népet, hogy az Európában ne gátolhassa meg a német uralom megteremtését." Egész rendszerét dolgozták ki az olyan intézkedéseknek, amelyek az orosz nemzet fokozatos szellemi és fizikai elkorcsosítását, "a nép biológiai erejének" aláásását célozták. Tervbe vették az orosz lakosság sterilizálását és szaporodásának különféle módszerekkel történö csökkentését; javaslatokat tettek az ország halandóságának növelésére, a többi között azt ajánlották, hogy "ne engedjék meg a csecsemöhalandóság csökkentéséért folytatott harcot, tiltsák meg az anyák oktatását a csecsemögondozásra, valamint a gyermekbetegségek elle


ni profilaktikus intézkedéseket". Ilyen szörnyü, vandál terveket dolgoztak ki a fasiszták szocialista hazánk megtámadása elött. A szovjet nép kénytelen volt fegyvert ragadni, hogy megvédje önmagát, hogy megóvja gyermekei életét, hogy megörizze a politikai és a nemzeti léthez való jogát, hogy fenntartsa a szocialista forradalom nagy vívmányait.  A fasiszta német hadsereg föeröinek támadásba lendülésével a hitleristák valamennyi fontosabb irányban számbelileg nyomasztó fölénybe kerültek. Az Északnyugati Front állományába tartozó 8. hadsereg balszárnyán például 40 kilométeres sávban szétbontakozott 125. lövészhadosztályt a 4. páncélos csoport föeröi rohanták meg. Ugyanezen front 11. hadserege három lövészhadosztályára (188., 126. és 128.), amelyeknek 100 kilométeres szakaszon csak öt ezredet sikerült szétbontakoztatni, a "Közép" hadseregcsoport balszárnyának csapatai és az "Észak" hadseregcsoport 16. hadseregének két szárnyhadosztálya mért csapást. Ugyanilyen helyzetbe kerültek a szovjet csapatok más arcvonalszakaszokon is, ahol az ellenség a föcsapásait mérte. A német csapatok, eröfölényükre támaszkodva, rövid idö alatt jelentös sikereket értek el. Több helyen igen gyorsan megtörték a Vörös Hadsereg menetböl és nem eléggé szervezetten ütközetbe lépett elörevetett egységeinek ellenállását, és áttörték a határmenti erödítmények sávját. Az ellenség légierejének nagy szerepe volt a földi csapatok sikerében. A német vezetés arra törekedett, hogy már a háború elsö napjaiban megsemmisítse a szovjet légieröt, és magához ragadja a légi uralmat. Ennek érdekében a repülöterek elleni támadásra hatalmas légi kötelékeket vetett be. Az ellenség bombázói már a háború elsö napján tömeges légitámadást intéztek a határmenti körzetek 66 repülötere ellen. Föképpen azokra a repülöterekre mértek csapást, amelyeken az új szovjet vadászgépek települtek. Ezért, és az elkeseredett légi harcok következtében, légierönk június 22-én délig kb. 1200 gépet vesztett (ebböl több mint 800-at a földön semmisítettek meg). E veszteségnek több mint a fele a Nyugati Frontra jutott, ahol az ellenség a földön 528, a levegöben pedig 210 repülögépet tett harcképtelenné. A Délnyugati Front légiereje 277 repülögépet vesztett. Ha emellett figyelembe vesszük, hogy a szovjet légierö zömmel elavult gépekkel volt felszerelve, amelyek mind gyorsaság, mind manöverezö képesség tekintetében alulmaradtak a német repülögépekkel szemben, nyilvánvalóvá válik, milyen fölényben volt az ellenség. S a fasiszta hódítók mégsem tudták megtörni a szovjet emberek akaratát. Az ellenség mind a földön, mind a levegöben nem várt ellenállásba ütközött. Csak az elragadtatás hangján szólhatunk arról a hösiességröl és bátorságról, amelyet a szovjet repülök a háborúnak e szinte elviselhetetlenül nehéz elsö napján tanúsítottak. A háború kitörése utáni elsö percekben Kokorjov alhadnagy, a 9. repülöhadosztály 124. vadászrepülö ezredének pilótája felszállt gépével, hogy légi felderítést végezzen. Feladata teljesítése után visszatérve, egy német "Kornier-215"-re bukkant, és repülögépe légcsavarjával lemetszette a fasiszta dögkeselyü farkát. A német gép elvesztette kormányzóképességét és lezuhant. Kokorjovnak sikerült behúzott futómüvel a földre szállnia. Ez volt a Nagy Honvédö Háború történetében az elsö nekirepülés. Egy órával késöbb Butyelin, a 12. vadászrepülö ezred alhadnagya, kis magasságban, egysége repülöterének közelében nekirepült egy JU-88 típusú gépnek. Ivanov föhadnagy, az 56. vadászrepülö ezred rajparancsnoka, a háború elsö napján öt harci felszállást hajtott végre, és négy ízben vívott légiharcot fasiszta vadászgépekkel. Az utolsó összecsapás során minden löszere elfogyott, nekirepült egy német gépnek és leterítette azt. Igen sok a hasonló példa. Ám a szovjet repülök csodálatos bátorsága mégsem változtathatta meg gyökeresen a kedvezötlen légi helyzetet. Az ellenség, nagy repülögépveszteségei és a szovjet légierö tevékenysége ellenére, újabb meg újabb tömeges légicsapást mért a védelmi terepszakaszok megszállására felvonuló csapatainkra, bombázta a tüzérségi tüzelöállásokat, az ellenlökések megindulási terepszakaszára kijutott harckocsiegységeket, és alacsony támadásokat intézett a menetben levö gépkocsioszlopok ellen. A Vörös Hadsereg földi csapatainak korlátolt mennyiségü légvédelmi eszközei nem biztosították az aktív ellentevékenységet az ellenség légitámadásaival szemben. Mindez csapatainkat rendkívül nehéz helyzetbe hozta. Éppen e nehéz viszonyok között mutatkozott meg a maga teljességében a szovjet ember nagy erkölcsi ereje és lángoló hazafisága, amely a Nagy Honvédö Háború éveiben annyira bámulatba ejtette a világot. A Vörös Hadsereg alegységei és egységei bátran felvették a harcot a túleröben levö ellenséggel, elkeseredett ütközetekben súlyos veszteségeket okoztak neki, és gyakran nemcsak megállították, hanem vissza is vetették azt. Még ellenségeink is kénytelenek elismerni, hogy a szovjet csapatok a háború elsö és azt követö napjaiban csodálatos hösiességröl tettek bizonyságot. Erröl tanúskodnak német katonák, tisztek és tábornokok levelei és naplói, ezt tanúsítja az a sok katonai emlékirat és hadtörténelmi munka, amely a háború után külföldön megjelent. De az ellenség túlságosan is nagy eröfölényben volt abban az idöben, mintsem hogy fedezö csapataink puszta bátorsággal és önfeláldozással megállíthatták volna elöretörését. A szovjet csapatok ellenállásának a háború elsö napjaiban kialakult helyzet következményeként az volt a jellegzetessége, hogy gócokra aprózódott. A fedezö egységek más-más idöpontban léptek harcba, és az ellenség föcsapásainak iránya közelében nem voltak erös tartalékok, amelyek lezárhatták volna a keletkezett réseket; mindez lehetetlenné tette az összefüggö arcvonal kialakítását. A föcsapások irányában elönyomuló német páncélos és gépesített magasabbegységeknek lehetöségük nyílt arra, hogy megkerüljék csapataink ellenállási fészkeit és csapást mérjenek szárnyaikra és a hátukba. Ennek folytán a Vörös Hadsereg egységei és alegységei, az ellenség által több oldalról átkarolva, és szomszédaiktól, parancsnokságaiktól elszakítva kénytelenek voltak vagy bekerítésben harcolni, vagy pedig hátsóbb védelmi terepszakaszokra visszavonulni. A helyzetet csak bonyolította, hogy a frontok és a hadseregek parancsnokságai és törzsei, az alárendelt csapatokkal való kapcsolatuk megszakadása után, a háború elsö óráiban nem tudtak maguknak eléggé világos képet alkotni az arcvonal eseményeiröl. Ennélfogva képtelenek voltak megszervezni a csapatok vezetését és a valóságos helyzetröl tájékoztatni a vezérkart. Ilyen körülmények között a Honvédelmi Népbiztosság június 22-én reggel 7 óra 15 perckor direktívát adott ki, amelyben aktív támadó tevékenységet követelt a csapatoktól. A direktívában a többi között ez áll: "1. A csapatok minden erejükkel és minden eszközzel törjenek rá az ellenséges erökre és semmisítsék meg öket azokban a körzetekben, amelyekben megsértették a szovjet határt. A szovjet csapatok a határt külön rendelkezésig ne lépjék át. 2. Felderítö és harci repülögépekkel állapítsák meg az ellenséges légierö és földi csapatok csoportosítását. Bombázó és csatarepülö erök erös csapásaival semmisítsék meg az ellenség légierejét a repülötereken, és bombázzák szét földi csapatainak föcsoportosítását. 100-150 kilométer mélységig intézzenek légitámadásokat a német terület ellen, bombázzák Königsberget és Memelt (Klaipédát). Finnország és Románia területe ellen, külön utasításig ne intézzenek légitámadásokat." Az adott körülmények között a frontparancsnokok nem tudták rövid idö alatt megszervezni a direktívában elrendelt hadmüveleteket, de ezek, a helyzetre való tekintettel, amúgy is kudarcra voltak kárhoztatva. Az ellenség, amely a földön és a levegöben is magához ragadta a kezdeményezést, támadását a föirányokban tovább fejlesztve, meghiúsította csapatainknak az ellencsapások végrehajtására és a közbeesö terepszakaszokon való megkapaszkodásra irányuló elszigetelt kísérleteit. A háború elsö napjának végére aggasztó helyzet alakult ki az Északnyugati és a Nyugati Front csatlakozásán (1. és 2. sz. térkép). Az Északnyugati Front legyengült 11. hadseregének és 8. hadserege balszárnyának, valamint a Nyugati Front 3. hadserege jobbszárnyának védelmi sávjában, ahol az "Észak" hadseregcsoport föeröi és a "Közép" hadseregcsoport egész balszárnya támadt, a németeknek sikerült mélyen betörniük csapataink védelmébe. A 4. páncélos csoport elörevetett egységei Kaunastól északnyugatra 35 kilométerre elérték a Dubysa folyót, a 3. páncélos csoport elsö lépcsöjének hadosztályai pedig a várostól 60 kilométerre délre átkeltek a Nyeman folyón. Az ellenség csapása olyan erös volt, hogy a 11. hadsereg részekre szakadt és magasabbegységei, amelyeknek a hadseregtörzzsel való összeköttetésük is megszünt kénytelenek voltak nagy veszteséggel, szervezetlenül Kaunas és Vilnius felé visszavonulni. A 8. és a 3. hadseregnek nyitott szárnya keletkezett, s a kaunasi és vilniusi irányban nem voltak olyan erök, amelyek ellenállhattak volna a német páncélos és gépesített csapatok lavinájának. Súlyos helyzet alakult ki a Nyugati Front balszárnyán is. A 4. hadsereg négy lövészhadosztályát, amely Breszt körzetében védte a határt, a "Közép" hadseregcsoportjobbszárnyának tíz hadosztálya rohanta meg, köztük négy páncélos hadosztály. A 4. hadsereg váratlanul megtámadott csapatainak annyi idejük sem maradt, hogy elfoglalják az elökészített védelmi terepszakaszokat. Miután a német légierötöl és tüzérségtöl nagy veszteséget szenvedtek, szervezetlenül léptek harcba, és nem tudtak helytállni az ellenség túlerejével szemben. A hadsereg középsö szakaszán müködö 42. és 6. lövészhadosztály kénytelen volt visszavonulni Breszt körzetéböl, szabadon hagyva a szomszéd hadosztályok szárnyát. A breszti erödben ezeknek a magasabbegységeknek csak jelentéktelen eröi maradtak. Az eröd helyörsége, az erödben levö határör-alegységekkel együtt, körvédelemre rendezkedett be. A védelem fö erössége az eröd központi része, a citadella volt. A citadella egyes szakaszait és szektorait védö csoportok és alegységek parancsnokainak június 24-én lezajlott tanácskozásán úgy döntöttek, hogy egyesítik az összes csoportokat, s megszervezik a citadella védelmének törzsét és az egységes parancsnokságot. A védelem törzse 1. számú parancsában felszólította az eröd védöit, hogy egyesítsék erejüket az ellenség visszaverésére. A védö erök parancsnokává Zubacsov századost, politikai helyettesévé pedig Fomin ezredkomisszárt nevezték ki. Az eröd helyörsége kitartóan és önfeláldozóan harcolt, visszaverve a hitleristák csaknem szünet nélküli rohamait. Június 29-én és 30-án a fasiszták "általános rohamot" indítottak a citadella ellen, és súlyos veszteségeket okozva a helyörségnek sikerült elfoglalniuk az erödítmények nagy részét. A súlyosan megsebesült Fomint a hitleristák elfogták és agyonlötték. A fasiszták fogságában halt meg Zubacsov százados is. A védök egyes csoportjai tovább harcoltak. Példátlan hösiességgel védték a szovjet emberek számára szentté vált kis darabka szülöföldet. Ez a hazájukat forrón szeretö, és azért életüket áldozó emberek legendás höstette volt. A breszti eröd kazamatáinak romos falain megmaradtak a védök gondolatait és érzelmeit tükrözö feliratok. A nyugati eröd egyik falára egy elvérzö harcos ezeket a szavakat karcolta be: "Meghalok, de nem adom meg magam. Búcsúzom, Hazám! 41. 7. 20." Breszt dicsö höse, Gavrilov örnagy, a 44. lövészezred parancsnoka, a hosszan tartó öldöklö harctól, az éhségtöl és a szomjúságtól agyongyötörve, a végsökig helytállt. Gavrilov örnagy csak a háború harminckettedik napján, már szinte eszméletlenül esett fogságba. Odaadó vakmeröséggel harcolt az ellenséggel Sablovszkij százados, Nyesztercsuk komisszár, Akimocskin, Kizsevatov, Naganov hadnagyok, Szemenyuk tizedes és Klipa ezrednövendék. Fel sem lehetne sorolni Breszt valamennyi hösének nevét és dicsö tetteit. Legtöbbjük hösi halált halt. Néhányan, kitörve az ellenséges gyürüböl, partizánok lettek (Gudim, A. M. Iszpolatov, N. M. Iszpolatov, Mjasznyikov és mások). Sokan megsebesülve, fogságba kerültek, és ott folytatták a harcot a foglyok földalatti antifasiszta szervezeteiben. (Koskarov politikai tiszt, Vinogradov hadnagy, Kjung komisszárhelyettes, Romanov örmester és mások.) Egyeseknek sikerült megszökniük a börtönböl vagy a koncentrációs táborból. Ezek vagy a Szovjetunió átmenetileg megszállt területein, vagy pedig Franciaország, Olaszország, Csehszlovákia, Lengyelország és más európai országok ellenállási mozgalma soraiban folytatták a harcot az ellenség ellen (Kalandadze, Kasztrjulin és Matyevoszjan politikai tisztek, Lajenkov és Abdullajev D. Abdulla-ogli törzsörmesterek, Jeremejev és Zsuravljov közkatonák és mások). A breszti eröd helyörsége kitartó és bátor harcával hosszú idön át sok német csapatot kötött le. Ám az ellenség óriási számbeli fölényben volt. Gyalogos magasabbegységekkel ostromzár alá vette az erödöt, s a 2. páncélos csoport csapataival észak és dél felöl megkerülve, már támadásának elsö napján tovább nyomult elöre, kelet felé. A német páncélos magasabbegységek június 22-én este elérték a határtól 50-60 kilométerre levö Kobrint. Itt, akárcsak a front jobbszárnyán is, minthogy a hátsó védelmi terepszakaszon nem bontakoztatták szét idejében a tartalékokat, az a veszély fenyegetett, hogy az ellenség mélyen betör és átkarolja a Nyugati Front föeröinek balszárnyát. A Délnyugati Front sávjában a "Dél" hadseregcsoport csapatai föcsapásukat Vlagyimir-Volinszkijtól délre, az 5. hadseregnek a zamosztje-zsitomiri irányt fedezö balszárny `magasabbegységeire mérték (1., 3. térkép). E hadsereg magasabbegységei szintén nem voltak felkészülve az ellenség csapásának szervezett elhárítására, és hösies ellenállásuk ellenére is kénytelenek voltak a határtól 15-20 kilométernyire visszavonulni. A Vörös Hadsereg egyes alegységei, amelyeknek sikerült az ellenség tüzérségi és légi elökészítése alatt idejében elfoglalni a határ közvetlen közelében levö tartós berendezéseket, több napon át, helyenként még egy hónapnál is tovább védték magukat. A helyi lakosok elbeszélése szerint az 5. hadsereg 124. lövészhadosztályának védelmi sávjában, az egyik betonerödben a szovjet katonák három hétig tartották magukat, egy másikban pedig egészen július 28-ig. A hitleristák vegyi harcanyagokat alkalmaztak, hogy megsemmisítsék ezeknek az erödöknek hösiesen harcoló helyörségét. A lvovi irányt védö 6. hadsereget nem érte olyan erös támadás, de a nem egységes és nem egyidejü harcbalépés következtében csapataink itt sem tudták elhárítani a csapást, és 10-15 kilométernyire visszavonultak. Más arcvonalszakaszokon, amelyeken a német hadsereg csapásai gyengébbek voltak, a szovjet csapatok viszonylag hamar leküzdötték a meglepés bénító erejét, és szívós védelmi harcot folytattak. Ilyen kedvezötlen és aggasztó eredményekkel zárult a Vörös Hadsereg szempontjából a háború elsö napja.  Június 22-én 12 órakor a szovjet kormány a rádió útján nyilatkozattal fordult a néphez, s ebben kifejtette a fasiszta Németország hitszegö támadásának körülményeit. A nyilatkozatban leszögezte: Németország megtámadta országunkat, annak ellenére, hogy a Szovjetunióval megnemtámadási szerzödést kötött, és a szovjet kormány a leglelkiismeretesebben teljesítette e szerzödés pontjait. Németország megtámadta országunkat, noha a szerzödés érvénybelépése óta a német kormány egyetlenegyszer sem támaszthatott semmiféle igényt a Szovjetunióval szemben a szerzödés teljesítését illetöen. A szovjet kormány ezért a hallatlan rablótámadásért a teljes felelösséget a német kormányra hárítja. Németország megtámadta a Szovjetuniót, nem törödve annak békés magatartásával. Ily módon hangsúlyozza a nyilatkozat a fasiszta Németország a támadó fél. A szovjet kormány meg volt gyözödve róla, hogy a német nép éppúgy, mint a Szovjetunió népei, nem akarták a háborút. Ezt a háborút állapította meg a nyilatkozat nem a német nép, nem a német munkások, parasztok, értelmiségiek eröszakolták ránk, akiknek a szenvedéseit nagyon jól ismerjük, hanem Németország vérszomjas fasiszta urainak a klikkje, amely rabszolgasorba döntötte a franciákat, a cseheket, a Lengyeleket, a szerbeket, Norvégiát, Belgiumot, Dániát, Hollandiát, Görögországot és más népeket. A háború ténnyé vált. A szovjet népnek nem maradt más választása, minthogy élethalálharcot folytasson az ellenség ellen. A kormány felszólította a szovjet fegyveres eröket, hogy önfeláldozóan küzdjenek a fasiszta hódítók ellen, s felhívta a lakosságot, hogy hösies munkával biztosítsa a Vörös Hadsereg, a hajóhad és a légierö összes szükségleteinek kielégítését. A kormány felszólította a népet, hogy a haza e súlyos óráiban zárkózzon fel még szorosabban a kommunista párt mögé, s kifejezésre juttatta ama meggyözödését, hogy a szovjet emberek becsülettel teljesítik kötelességüket a hazával szemben. A nyilatkozat befejezö szavai a szovjet nép jelszavává váltak a fasiszta hódítók elleni harcban: "A mi ügyünk igaz ügy. Az ellenséget leverjük. A gyözelem a miénk lesz." A Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége, a szovjet nép minden erejének az ellenséggel szembeni ellenállásra való mozgósítása, valamint az ország közrendjének biztosítása céljából, már a háború elsö napján megtette a szükséges intézkedéseket. A Leningrádi, a Balti különleges, a Nyugati, a Kijevi, az Ogyesszai, a Harkovi, az Orjoli, a Moszkvai, az Arhangelszki, az Uráli, a Szibériai, a Volga-vidéki, az Észak-Kaukázusi és a Kaukázusontúli Katonai Körzet területén mozgósítást rendeltek el, amely az 1905-ös korosztálytól az 1918-as korosztályig bezárólag valamennyi hadköteles személyre kiterjedt. A Szovjetunió több köztársaságában és területén kihirdették a hadiállapotot. A Szovjetunió Legfelsö Tanácsa Elnökségének egy külön rendelete értelmében azokon a helyeken, amelyeken kihirdették a hadiállapotot, az államhatalmi szerveknek a védelemmel, a közrend biztosításával és az állambiztonsággal kapcsolatos összes funkciói a frontok, a hadseregek és a katonai körzetek haditanácsának, ahol pedig haditanács nem volt, a magasabbegységek parancsnokságának kezébe mentek át. A helyi államhatalmi szervek, az állami, a társadalmi intézmények, a szervezetek és a vállalatok kötelesek voltak teljes mértékben támogatni a katonai parancsnokságot a helyi eröknek és eszközöknek az ország védelme, a közrend biztosítása és az állambiztonság szükségleteire való felhasználásában. A Legfelsö Tanács Elnöksége elrendelte, hogy azokon a területeken, ahol elrendelték a hadiállapotot, továbbá a hadmüveletek körzetében haditörvényszékeket kell felállítani. A német fasiszta megszállók és szövetségeseik elleni fegyveres harc vezetésére az SZK(b)P Központi Bizottságának és a szovjet kormánynak június 23-i határozata alapján megalakították a Szovjetunió Fegyveres Eröi Föparancsnokságának Föhadiszállását, a honvédelmi népbiztosnak, Tyimosenkónak, a Szovjetunió marsalljának az elnöklete alatt. A balti köztársaságok, Belorusszija, Ukrajna és Moldava Kommunista Pártjának Központi Bizottsága már a háború elsö napján határozatokat hozott a legfontosabb mozgósítási kérdésekben, és valamennyi gazdasági ág haditermelésre való átállítására. A köztársasági, területi, határterületi és helyi pártés tanácsszervek vezetésével mindenütt óriási szervezömunka indult meg e határozatok megvalósítása érdekében. Az SZK(b)P Központi Bizottságának határozata értelmében a politikai bizottság több tagját: Vorosilovot, Zsdanovot és Hruscsovot a határmenti köztársaságokban és a harcoló hadseregekhez küldték ki, hogy segítséget nyújtsanak a helyi pártszervezeteknek és katonai parancsnokságoknak az ország és a fegyveres erök békeállapotról hadiállapotra való átállításában. A harcoló hadsereghez (az Északnyugati, a Nyugati és a Délnyugati Fronthoz) ment a Honvédelmi Népbiztosság és a vezérkar több vezetö beosztásban levö tábornoka is. A fasiszta német csapatok betörésének híre mélységesen megrendítette a szovjet embereket. A Szovjetunió polgárai a háború elsö napjaiban országszerte népes gyüléseken adtak hangot a Fasiszta rablók hitszegése fölötti felháborodásuknak, és biztosították a pártot és a kormányt, hogy a gyözelem érdekében hajlandók bármilyen áldozatot hozni. Ezekben a viharos órákban különös erövel nyilvánult meg a nép és a párt egybeforrottsága, a soknemzetiségü Szovjetunió népeinek egysége. A moszkvai "Sarló és kalapács" kohómü udvarán több mint kétezren gyültek össze. A felszólalók izzó haraggal beszéltek a fasiszta területrablókról. Ponomarjov, a hengermü helyettes müvezetöje is szólásra emelkedett, s ezt mondotta: "Hadd mondjuk ma meg kormányunknak: készen állunk! Ha kell, puskával a frontra menni mehetünk akár nyomban! Ha kell, napokon át egyfolytában dolgozni arra is készek vagyunk!" "Rendelkezésére állunk a kommunista pártnak és a szovjet kormánynak, és az utolsó csepp vérig küzdünk hazánkért", fogadta meg esküvel a leningrádi Zsdanov gyár kollektívája. "Lelkünk mélyéig felháborít bennünket a fasiszta bandák aljas támadása hazánk ellen . . . olvasható egy határozatban, amelyet Kijevi területen, Gosztomel faluban a lakosság egy gyülésen elfogadott. Kolhozparasztjaink mind egy szálig készek a bolsevik párt és a kormány elsö hívására a haza, a békés munka védelmére kelni, s erejüket, életüket nem kímélve segítséget nyújtani a dicsö Vörös Hadseregnek az ellenség feletti gyözelem kivívásában." Mély hazaszeretet, a párt és a nép iránti odaadás hatotta át a szovjet tudósok megnyilatkozásait is. Közös nyilatkozatukban Csapligin, Vernadszkij, Hlopin, Manangyan, Obrazcov, Maszlov, Rotstejn akadémikusok és Kostojanc, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelezö tagja ezt írták: "Védelmezve a szovjetek országának szent földjét, megóvjuk a barbár rombolástól az élenjáró tudományt, a haladást, a szabadságot. Visszaverjük a fasiszta embergyülöletet, a féktelen, vad barbárságot." A tudósok kijelentették, hogy a szovjet értelmiség bebizonyítja a bolsevik pártnak és a szovjet kormánynak lángoló hazafias érzelmeit, azt, hogy kész minden erejét, tudását, s ha kell, életét is odaadni a hazáért. A nagy megpróbáltatások idején tehát hatalmas országunk minden városában és falujában a legkülönbözöbb foglalkozású emberek esküdtek hüséget hazájuknak, a szívükhöz nött kommunista pártnak. A szovjet nép a párt dicsö zászlaja alatt, egységes hazafias lelkesedéssel, igaz ügye gyözelmébe vetett rendíthetetlen hittel indult a Nagy Honvédö Háborúba. S mint a haza esküje, a népet csatába szólító harci kürt harsogott fel azokban a napokban a csodálatos erejü és szépségü "Szent háború" címü dal, amelynek zenéjét Lebegyev-Kumacs versére Alekszandrov szerzette:  "Ha jön a háború, ha menetelni kell, A sötét erök, ha ránk zúdulnak, A szovjet népek, mint egy ember, kelnek fel S a szabad hazáért fegyvert fognak, A földön, tengeren és az égen Száll dalunk acélos keményen. Ha jön a háború, ha menetelni kell: Állj közénk, gyözhetetlen leszel." 2. A Szovjetunió elleni fasiszta agresszió nemzetközi visszhangja  A fasiszta Németország által a Szovjetunióra kényszerített háború óriási nemzetközi jelentöségü esemény volt. A kapitalista országok különbözö osztályai és néprétegei különbözöképpen foglaltak állást ezzel az eseménnyel kapcsolatban. Németország legfelsö uralkodó rétege, valamint az ipari és finánc-burzsoázia széles körei egyöntetüen támogatták a fasiszta fökolomposokat a keleti háború kirobbantásában. A fasiszta állam egész propaganda-apparátusát mozgósították, hogy igazolják a hitlerista klikk hitszegését és felmagasztalják Hitlert, aki állítólag elöre látva a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus közötti történelmi konfliktus elkerülhetetlenségét, titokban elökészítette a Szovjetunió elleni csapást, és nem törödve az érvényben levö szerzödéssel, "bátran és határozottan támadott ott és akkor, ahol és amikor legtöbb esélyt látott a sikerre". Ám a kitervelt háború kockázatos volta mégis annyira nyilvánvaló volt, hogy még azok is aggódtak, akik az ilyen kalandokból a legtöbb hasznot húztak. Seydewitz megállapítása szerint (Seydewitz a fasiszták hatalomra jutásáig a Reichstag képviselöje volt) sokan közülük attól tartottak, hogy "Németország végsö soron egy veszélyes kétfrontos háborúba sodródik, nagyon is kétes esélyekkel". Németország lakosságának jelentös részét váratlanul érte, hogy a hitlerista hadsereg hadat indított a Szovjetunió ellen. Seydewitz állítása szerint, bármennyire tobzódott is a sovinizmus az országban, "Oroszország megtámadása úgy érte az embereket, mint derült égböl a villámcsapás". Akadtak bátor emberek, akik nyíltan próbálták kifejezésre juttatni, mennyire elégedetlenek a fasiszta kormány agresszív szovjetellenes politikájával, de a Gestapo a legvadállatibb módon leszámolt velük. Két nappal a Szovjetunió megtámadása elött a Gestapo letartóztatta mindazokat, akik politikai meggyözödésük miatt bármikor is szembe kerültek a hatósággal, s ezért koncentrációs táborban vagy börtönben ültek. A rendörség sok olyan személyt is letartóztatott, aki egyszerüen nem számított megbízhatónak. Ezek közé tartoztak azok is, akik valamikor a kommunista párt tagjai voltak, vagy akikkel szemben a kommunistákkal való kapcsolat gyanúja állott fenn. A fasisztáknak, fékeveszett szovjetellenes propagandájuk és a tömeges megtorlások ellenére sem sikerült teljesen elfojtaniuk a német munkásosztály háborúellenes hangulatát. Az ipari üzemekben egyre nött az elégedetlenség, s ez idönként tiltakozó sztrájkban tört ki. A fasiszta diktatúra viszonyai között mély illegalitásban müködö német kommunista párt rendkívül nehezen tudta végezni munkáját. A pártnak a fasizmussal szembeni ellenállásra, a békéért és a demokratikus Németországért vívandó harcra mozgósító felhívásai elmerültek a soviniszta propaganda árjában, amely a lakosság nagy részét magával ragadta. A német nép zöme továbbra is követte Hitlert, s nem ébredt még tudatára, hogy a német fasiszták milyen bünös úton indultak el. Más kapitalista országokban a lakosság túlnyomó része a Szovjetunió oldalára állt. Az egész világ kommunista és munkáspártjai, országuk dolgozói többségének hangulatát és akaratát kifejezve, határozottan elítélték a Szovjetunió elleni fasiszta agressziót, és a szovjet nép felszabadító háborújának támogatása mellett foglaltak állást. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága június 23-án a pártszervezetek számára készített irányelveiben értékelte a szovjet nép háborújának jellegét és céljait. "Németország fasiszta vezetöi olvasható az irányelvekben június 22-én megtámadták a Szovjetuniót. Ez a bünös, hitszegö, agressziós cselekmény nemcsak a Szovjetunió ellen irányul, hanem minden nép szabadsága és függetlensége ellen is. A Szovjetuniónak a fasiszta agresszió ellen vívott szent háborújában a szovjet nép nemcsak saját országát védelmezi, hanem mindazokat a népeket is, amelyek felszabadító harcot folytatnak a fasiszta iga ellen." A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága arra hívta fel a kínai népet, hogy erösítse az egységes Japán-ellenes nemzeti frontot, üzze ki a japán imperialistákat Kínából, és ezzel nyújtson segítséget a Szovjetuniónak, hiúsítsa meg a kínai nagyburzsoázia köreihez tartozó reakciós elemek szovjetellenes és kommunistaellenes tevékenységét. Ugyanakkor a Kínai Kommunista Párt szükségesnek tartotta, hogy támogassa mindazok eröfeszítését, akik Angliában, az Egyesült Államokban és más országokban fellépnek Németország, Olaszország és Japán fasiszta vezetöi ellen. A Szovjetunió teljes támogatását sürgetö felhívással lépett fel Nagy-Britannia Kommunista Pártja is. 1941. június 23-án közzétett nyilatkozatában az angol kommunista párt hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió elleni agresszió a legnagyobb veszélyt rejti magában az egész emberiségre nézve, s hogy ezért az angol munkások legfontosabb feladata: fokozni a harcot valamennyi ország munkásosztályának nemzetközi tömörítéséért, a munkásosztálynak a Szovjetunióval való szolidaritásáért. Az angol kommunista pártnak a munkásosztály szervezeteihez, az egész angol néphez intézett felhívása volt az elsö megnyilvánulása annak a mozgalomnak, amely az országban a Szovjetunióval való szövetség érdekében megindult. Június 29-én a londoniak ezreinek részvételével nagygyülés zajlott le a Hyde Parkban. A nagygyülés határozatában ez áll: "A Szovjetunió népei és az angol nép egyformán érdekeltek a fasizmus megdöntésében, és a tartós béke alapjainak lerakásában. Szívélyes üdvözletünket küldjük a szovjet népnek és kijelentjük, hogy az ö harca a mi harcunk is. Ezért azt követeljük, hogy gazdasági, katonai és politikai téren tegyék meg mindazt, ami elömozdíthatja Anglia és a Szovjetunió együttmüködését a közös ellenséggel, a fasizmussal szemben." Anglia dolgozói százával keresték fel a szovjet nagykövetséget, hogy felajánlják segítségüket és önkéntesként jelentkezzenek a Vörös Hadseregbe. A Szovjetunió támogatásának követelésével nagyarányú harc bontakozott ki az Egyesült Államokban is. Az Egyesült Államok Kommunista Pártja Országos Bizottságának június 28-án lezajlott rendkívüli plenáris ülése az amerikai néphez intézett felhívásában behatóan elemezte a szovjet nép háborújának jellegét és nemzetközi jelentöségét. A plénum megjegyezte, hogy a fasiszta Németországnak a Szovjetunió elleni támadása, és a Szovjetuniónak a második világháborúba való belépése megváltoztatta a háború jellegét; a békeszeretö népeknek most az a fö feladata, hogy egyesítsék erökifejtésüket a fasizmus szétzúzása céljából. Az Egyesült Államok Kommunista Pártjának a Szovjetunió megsegítését sürgetö felhívása lelkes visszhangra talált az amerikai nép széles köreiben. New Yorkban, Chicagóban, Bostonban, Detroitban, Washingtonban, Philadelphiában népgyülések, tüntetések, konferenciák zajlottak le, amelyeken az amerikaiak kifejezésre juttatták a hös szovjet néppel való szolidaritásukat, s a Szovjetunióval való együttmüködést, a fasizmus elleni harc haladéktalan megindítását követelték. 1941. július 2-án New Yorkban egy népgyülés zajlott le, amely határozatában arra szólította fel az egész amerikai népet, hogy erösítse a Szovjetunióval való együttmüködést, és nyújtson sokoldalú segítséget a Szovjetuniónak a német fasizmus elleni harcban. A Jugoszláv Kommunista Párt felhívásában leszögezte, hogy a Szovjetunió elleni harc egyben a jugoszláv nép elleni harc is, és hogy ezért minden eszközzel segíteni kell a szocializmus nagy és békeszeretö országát, a Szovjetuniót, igazságos háborújában. A kommunista párt arra szólította fel Jugoszlávia népeit, hogy indítsanak partizánharcot és fejlesszék azt általános fegyveres népfelkeléssé. Június 22-én felhívással fordult a néphez a Bolgár (kommunista) Munkáspárt Központi Bizottsága is. A felhívás elítélte a fasiszta Németországnak a Szovjetunió ellen indított rablótámadását, és arra szólította fel a bolgár népet, hogy "semmilyen körülmények között se türje meg országának és hadseregének a német fasizmus rabló céljaira való igénybevételét". A Román Kommunista Párt Központi Bizottsága július 8-án a román néphez intézett felhívásában kijelentette: "A Román Kommunista Pártnak a román néppel szemben az a feladata és történelmi hivatása, hogy a szovjet és más megtámadott népekkel együtt, közös harcot szervezzen a vérengzö német fasizmusnak és az egyes országokban garázdálkodó lakájainak megsemmisítéséért, a fasiszta megszállóknak Romániából való kiüzéséért, az Antonescu tábornok vezette áruló banda hatalmának megdöntéséért, az országnak a véres német igából való kiszabadításáért, a Szovjetunió gyözelméért, a szabad és független Romániáért." A Kommunisták Magyarországi Pártja, a Szovjetunió elleni fasiszta agresszióra válaszolva, világos harci programot tüzött a magyar hazafiak elé: haladéktalanul szakítsanak a hitlerista blokkal, döntsék meg a bünös háborút folytató kormányt, harcoljanak a független, demokratikus Magyarországért. Ám nemcsak a kommunista pártok, hanem sok más haladó párt és szervezet is kifejezésre juttatta a szovjet nép iránti forró rokonszenvét, és a fasiszta hódítók elleni igazságos harcának támogatására való készségét. A világ minden részéröl táviratok, levelek és üzenetek érkeztek a Szovjetunió Kommunista Pártjához és kormányához, amelyben a legkülönbözöbb nemzetiségü és foglalkozású emberek kifejezésre juttatták, hogy elragadtatással figyelik a szovjet nép bátor harcát, és igyekeznek majd minden tekintetben a segítségére lenni. Más szemszögböl vizsgálták Németországnak a Szovjetunió elleni támadását a fasiszta blokkal szemben álló kapitalista államok uralkodó osztályai. A nyugati hatalmak számára az a körülmény, hogy a német agresszió kelet felé, a Szovjetunió ellen fordult, elsösorban azt jelentette, hogy megszünt a brit szigetvilág elleni német támadás veszélye. Ám a legfontosabb s ezzel nagyon is tisztában voltak a nyugati hatalmak kormányai az volt, hogy a világháború új szakaszba lépett. Most, amikor Németország csaknem teljes fegyveres erejét a Szovjetunió elleni harcba vetette be, Európa, s nem is csak Európa sorsa, elsösorban a szovjet-német arcvonalon zajló események kimenetelétöl függött. Nem véletlen hát, hogy ettöl kezdve a Szovjetunióhoz való viszony kérdése került a burzsoá kormányok, politikusok és a burzsoá sajtó figyelmének középpontjába. Anglia és az Egyesült Államok monopolistáinak persze nem az volt a gondjuk, hogy fenntartsák a szovjet állami és társadalmi rendet. Ellenkezöleg, éppen ennek megszüntetéséhez, és a kapitalizmusnak a Szovjetunióban való helyreállításához füzödött volna érdekük. Mindamellett az angol és az amerikai mágnások nem engedhették meg, és nem is óhajtották megengedni, hogy Németország keleten gyözelmet arasson, föleg nem olyan gyors gyözelmet, mint Nyugat-Európában. Világosan látták, hogy Németország, Olaszország és Japán minden újabb gyözelme növeli ezeknek az országoknak a gazdasági és katonai potenciálját, és azzal a nyilvánvaló veszéllyel fenyeget, hogy Anglia és az Egyesült Államok legszélesebb látókörü politikusai kénytelenek a Szovjetunióval való együttes erökifejtés és a fasiszta Németország elleni közös harc megszervezése mellett síkra szállni. Az egész angol közvélemény tisztában volt vele, hogy abban az idöben a Szovjetunió volt az egyetlen reális erö, amely elháríthatta Angliától a fenyegetö veszélyt. Az Egyesült Államok uralkodó körei, amelyeknek az volt az érdekük, hogy Németország és a Szovjetunió kölcsönösen gyengítsék egymást, úgy látták, hogy Németországnak vannak nagyobb esélyei arra, hogy a háborúban jelentös sikereket érjen el. Éppen ezért Roosevelt sok befolyásos követöje már a háború elsö napjaiban a Szovjetunió haladéktalan megsegítését javasolta. "Az elnöknek már holnap be kell jelentenie a fegyverek bérbeadására vagy kölcsönadására vonatkozó törvény hatályának a Szovjetunióra való kiterjesztését jelentette ki június 22-én Pepper, demokratapárti szenátor. Meg kell semmisítenünk Hitlert, különben ö semmisít meg bennünket." Green, a szenátus külügyi bizottságának tagja sürgette "a Szovjetunió minden lehetö módon való megsegítését Hitler ellen vívott harcában". "Meg kell adnunk Oroszországnak mindent, amire szüksége van" jelentette ki Smith, demokratapárti szenátor. Knox, az Egyesült Államok tengerészetügyi minisztere azon a véleményen volt, hogy Németországnak a Szovjetunió ellen indított támadásával kapcsolatban jelentösen megnövekedett az Egyesült Államokat fenyegetö veszély. Ezért azt követelte, hogy Angliát és a Szovjetuniót ne csak anyagilag, hanem fegyveresen is támogassák. Ha helyesen akarjuk megítélni mindazt, ami a Szovjetunió hadbalépésével kapcsolatban, a Szovjetunióhoz való viszonyt illetöen azokban a napokban az angol és az amerikai sajtóban napvilágot látott, figyelembe kell vennünk, hogy a konkrét történelmi helyzetre, és a Szovjetunió támogatását követelö mozgalom hatalmas arányaira való tekintettel, az uralkodó körök képviselöi nem mondhatták ki nyíltan titkos gondolataikat, s még kevésbé tehették meg ezt a Nyugat politikusai. Mindamellett akadtak olyan közéleti személyek, akik kikotyogták azt, ami az amerikai és az angol uralkodó körök politikai és katonai stratégiáját a háború évei folyamán mindvégig meghatározta. Az elsöség pálmája e tekintetben az egyik akkoriban eléggé tekintélyes amerikai szenátort, az Egyesült Államok késöbbi elnökét, Trumant illeti meg. Truman volt az, aki cinikusan kijelentette: "Ha azt látjuk, hogy Németország gyöz, Oroszországot kell segítenünk, ha pedig Oroszország gyözedelmeskedik, Németországnak kell segítséget nyújtanunk; hadd öljék egymást, amennyire csak lehet . . ." Angliában ugyanezt a gondolatot ismételte meg Moore-Brabazon, aki abban az idöben a repülögépipar minisztere volt. Nyilatkozatának az volt az értelme, hogy a keleti arcvonalon folyó harcnak Anglia szempontjából az lenne a legkedvezöbb kimenetele, ha Németország és a Szovjetunió kölcsönösen kimerítenék egymást. Ez esetben Anglia felléphetne mint "harmadik erö", s a háború befejezö szakaszában diktálhatná feltételeit. Hoovernek, az Egyesült Államok egykori elnökének véleménye szerint, a "harmadik erö" szerepét az Egyesült Államoknak kellett volna betöltenie. Június 29-i beszédében kijelentette, hogy ebben a felelösségteljes idöszakban az Egyesült Államoknak nem célszerü sietni a hadbalépéssel, elönyösebb, ha kivárja a háború végét, amikor "a többi nemzet eléggé kimerült lesz már ahhoz, hogy meghajoljon az Egyesült Államok gazdasági és erkölcsi hatalma elött". Hearst, a szovjetellenes nézeteiröl közismert amerikai "újságkirály" június 24-én nyíltan kijelentette, hogy üdvözli Németországnak a Szovjetunió elleni támadását, s véleménye szerint nyugaton helyreáll a béke, és Európa egyesül a kommunizmus ellen. Két izolacionista szenátor, Wheeler és Nye, Németországgal való megegyezést sürgetö nyilatkozatot tett közzé. Az egyik legdühödtebb amerikai izolacionista, a német fasisztákkal való szimpátiájáról ismert Lindbergh, július 1-én, San Franciscóban kijelentette, hogy szívesebben látná az Egyesült Államokat Németország szövetségesének, mintsem Oroszországénak. Wood, az "Amerika mindenek elött" nevü izolacionista szervezet elnöke nemcsak a Szovjetunió támogatását ellenezte, hanem még azt is, hogy Angliának segítséget nyújtsanak mindaddig, míg nem garantálja, hogy amerikai hadianyag nem kerül a Szovjetunió kezébe. Ám ezeknek a nyíltan fasisztabarát elemeknek a hangja nem talált meghallgatásra sem az Egyesült Államok, sem Anglia hivatalos köreiben. Mégpedig nem azért, mert ezek a körök elönyben részesítették a Szovjetuniót Németországgal szemben, hanem azért, mert abban az idöben politikai megfontolásokból elönyös volt nekik, hogy támogassák a Szovjetuniót. Németország túlságosan veszélyes volt már az angol-amerikai monopóliumok számára, mintsem hogy Anglia és az Egyesült Államok kormánykörei beleegyezhettek volna Németország további erösítésébe, még ha ez a Szovjetunió terhére történt volna is. "Egy gyors német gyözelem Oroszország fölött írta ezzel kapcsolatban a New York Times címü lap június 25-i számában katasztrófa volna mind Anglia, mind pedig Amerika szempontjából, minthogy ez módot adna Németországnak arra, hogy mindkét óceánon fenyegesse az Egyesült Államokat." A népek nagy tömegei határozottan támogatták a szovjet népnek a fasiszta agresszorok ellen vívott igazságos harcát. A Szovjetunió aktív támogatását követelö mozgalom óriási méreteket öltött. S ezek voltak a döntö tényezök, amelyek a kapitalista országok kormányköreinek a Szovjetunióval kapcsolatos álláspontját meghatározták. Bármilyen önzö számítások és reakciós célok vezérelték is a tökésországok kormányait, és bármilyen ellenségesen viseltettek is a szocializmussal szemben, a néptömegek nyomására, a kialakult helyzet és a tényleges eröviszonyok hatása alatt, mégis kénytelenek voltak a Szovjetunió támogatásának útjára lépni. Ebben a háborúban Anglia és az Egyesült Államok kormányának politikai céljai elsösorban eme országok uralkodó osztályainak az érdekeit fejezték ki, és gyökeresen különböztek a szovjet kormány céljaitól, amelyek a Szovjetunió néptömegeinek érdekeit képviselték, és megegyeztek a kapitalista világ dolgozó osztályainak érdekeivel. Ennek ellenére az Egyesült Államok, Anglia és a Szovjetunió népeinek és kormányainak az a közös érdeke, hogy elhárítsák a fasiszta blokk államai, és elsösorban a Németország részéröl fenyegetö veszélyt, szilárd alapot teremtett ahhoz, hogy az agresszor elleni harcban egyesítsék erökifejtésüket. Éppen ezeknek az okoknak tudható be Churchillnek, Anglia miniszterelnökének június 22-i és Rooseveltnek, az Egyesült Államok elnökének június 24-i ismert hivatalos nyilatkozata, amelyben kifejtették, hogy Anglia és az Egyesült Államok kész támogatni a Szovjetuniót Németország ellen vívott harcában. Az angol és az amerikai kormány nyilatkozatát a Szovjetunió kormánya és népei nagy nemzetközi jelentöségü aktusnak tartották. Ezek a nyilatkozatok arról tanúskodtak, hogy meghiúsult Németország vezetöinek ama számítása, hogy az antikommunizmus lobogója alatt bevonhatják a nyugati hatalmakat a Szovjetunió elleni harcba. Az a körülmény, hogy a Szovjetunió belépett a fasiszta blokk elleni háborúba, nemcsak a második világháború arcvonalain kialakult eröviszonyokat változtatta meg, hanem döntö hatással volt a háború politikai jellegére is. Ez elsösorban abból adódik, hogy a Szovjetuniónak a szabadságért és függetlenségért vívott harca messze túllépte a szovjet nép honvédö háborújának kereteit, és már az elsö napoktól az egész haladó emberiség ügyévé vált. A szovjet nép nagy szocialista vívmányai egyben az egész világ dolgozóinak a vívmányai is voltak, s ezért a Szovjetunió védelmét szent kötelességének tartotta mindenki, aki a Szovjetunióban az egész világ forradalmi és nemzeti felszabadító mozgalmának "rohamosztagát", a szabadságért és a szociális haladásért folyó harc elörevetett osztagát látta. S ugyanakkor a szovjet emberek, akiket a kommunista párt az internacionalizmus szellemében, a népek közötti testvériség és barátság szellemében nevelt, nem választották külön a hazájuk szabadságáért és függetlenségéért vívott harcot az imperialista államok által leigázott népek szabadságáért és függetlenségéért vívott harctól. A magasztos és nemes célokat követö szovjet kormány már a háború elsö napjaiban kijelentette, hogy a Szovjetunió népei a fasiszta elnyomók ellen vívott népi felszabadító honvédö háborúban nemcsak a saját hazájukat fenyegetö veszély elhárításáért fognak harcolni, hanem a német fasizmus igája alatt nyögö minden európai nép felszabadításáért is. A szovjet kormánynak ez a kijelentése forró hálával töltötte el Európa leigázott népeit. A szocializmus országának a fasiszta Németország elleni háborúban való részvétele és az antifasiszta nemzeti-felszabadító mozgalom fellendülése, az egész világ népeinek a Szovjetunió támogatását követelö határozott megmozdulása azt mutatták, hogy véget ért az a folyamat, amelynek során a fasiszta blokkal szemben álló államok igazságtalan, imperialista háborúja antifasiszta, igazságos háborúba nött át. 3. A Vörös Hadsereg kikényszerített visszavonulása  Minthogy az ellenség megrongálta az állandó és jól müködö híradást, a frontparancsnokoknak, mint már említettük, nem volt lehetöségük arra, hogy idejében megbízható jelentést kapjanak az arcvonalon kialakult helyzetröl, csapataik állapotáról, és hatékonyan vezessék tevékenységüket. Emellett egyes parancsnokok és törzsük, sajnos, nem bizonyultak eléggé felkészültnek ama rendkívül bonyolult feladatok megoldására, amelyekkel mindjárt a háború elsö napján szembe találták magukat. Ez azzal magyarázható, hogy régi, tapasztalt hadvezérek (Tuhacsevszkij, Jegorov, Bljuher, Uborevics, Jakir, Kork és még sokan), akik hosszú ideig a fegyveres erök és nagy hadmüveleti magasabbegységek élén állottak, a harmincas években teljesen alaptalan tömeges megtorlásoknak estek áldozatul. Helyükbe, éppen a háború elöestéjén, olyan új emberek kerültek, akik határtalan odaadással szolgálták ugyan a pártot és a népet, de a nagy csapat-tömegek vezetéséhez nem rendelkeztek a kellö képzettséggel. Ezek közé tartozott Kuznyecov vezérezredes, az Északnyugati Front csapatainak parancsnoka, Pavlov hadseregtábornok, a Délnyugati Front csapatainak parancsnoka, Kirponosz vezérezredes, a Délnyugati Front csapatainak parancsnoka és más magasabb parancsnokok. Ezeknek minden jó tulajdonságuk ellenére nem volt kellö hadmüveleti-hadászati képzettségük és megfelelö tapasztalatuk ahhoz, hogy háborús viszonyok között nagy hadmüveleti magasabbegységeket vezessenek. Miután az ellenség meglepetésszerü támadásával rendkívül súlyos helyzetbe kerültek, nem tudták eléggé helyesen megítélni a kialakult helyzetet, képteleneknek bizonyultak arra, hogy kezdeményezzenek és kihasználják a rendelkezésükre álló nagy eröket. A vezérkar, mivel nem kapott idejében objektív információkat, szintén nem tudta kellöképpen áttekinteni a helyzetet. Elsösorban ennek tudható be az, hogy a vezérkar június 22-én este 10 órakor kiadott hadmüveleti összefoglaló jelentésében az arcvonal helyzetét viszonylag kedvezönek, aggodalomra okot nem adónak tüntette fel. "A német reguláris csapatok olvasható az összefoglaló jelentésben -június 22 folyamán harcot folytattak a Szovjetunió határmenti egységeivel, s egyes irányokban jelentéktelen sikereket értek el. A nap második felében, amikor a Vörös Hadsereg tábori csapatainak elörevetett egységei felzárkóztak, a német csapatok rohamait határunk hosszának túlnyomó részén sikerült visszaverni, veszteségeket okozva az ellenségnek." Csapataink állapotának és lehetöségeinek helytelen értékeléséböl kiindulva, a honvédelmi népbiztos június 22-én este 9 óra 15 perckor az Északnyugati, a Nyugati és a Délnyugati Front haditanácsaihoz eljuttatta 3. sz. direktíváját, amelyben azt követelte a csapatoktól, hogy a föirányokban kezdjenek támadó tevékenységet az ellenség csapásmérö csoportosításainak szétzúzása céljából, és vigyék át a hadmüveleteket az ellenség területére. Az Északnyugati és a Nyugati Front csapatai azt a parancsot kapták, hogy a gépesített hadtestek eröivel (mindegyik front állományába két hadtest tartozott) és a front légierejével, a föparancsnokság hadászati bombázó légierejének támogatásával, Kaunas és Grodno körzetéböl mérjenek koncentrikus csapást Suwatki irányában, kerítsék be és semmisítsék meg az ellenség suwatki csoportosítását, és június 24-én estig foglalják el Suwatki körzetét (1. térkép). A Délnyugati Front csapatainak az 5. és a 6. hadsereg eröivel (legalább öt gépesített hadtesttel) a front egész légierejének, valamint a föparancsnokság hadászati bombázó légierejének támogatása mellett, csapásokat kellett volna mérniük Lublin irányában, be kellett volna keríteniük és meg kellett volna semmisíteniük a Vlagyimir-Volinszkij, Krisztinopol arcvonalon támadó ellenséges csoportosítást, és június 24-én estig el kellett volna foglalniuk Lublin körzetét. (3. sz. térkép.) A szovjet-német arcvonal szárnyain a szovjet csapatok védelmi feladatokat kaptak: védeniük kellett volna az államhatárt a maguk sávjában, meggátolva az ellenséges csapatoknak országunk területére való betörését. Ha ennek a direktívának a tartalma alapján próbáljuk megítélni a szovjet föparancsnokság elgondolását, azt mondhatjuk, hogy a csapások irányának kiválasztása tekintetében eléggé megalapozott volt, és azoknak a csoportosításoknak a megsemmisítését irányozta elö, amelyek az adott pillanatban a legveszélyesebbek voltak. Lényegét illetöen azonban ez a terv irreális volt, minthogy nem vette számba azoknak a csapatoknak az állapotát és lehetöségeit, amelyeknek a feladatot végre kellett volna hajtaniuk. Még csak elképzelni is nehéz, hogy a hadmüveletbe bevont csapatok ilyen rövid idö alatt összpontosulhattak volna a megjelölt irányokban, és szervezetten összpontosított csapást mérhettek volna az ellenségre. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a gépesített hadtestek legtöbbje nem volt emberekkel feltöltve, és korlátolt mennyiségü harci technikai eszközzel rendelkezett. Emellett az elszenvedett veszteségek, a csapatok megbomlott vezetése és a hadmüveleti hadtáp nem `kielégitö módon megszervezett munkája leküzdhetetlen akadályokat gördített az olyan nagyarányú, 100-150 kilométer mélységig terjedö hadmüveleteknek a végrehajtása elé, amilyeneket a direktíva megkövetelt. A csapatok helyzete bonyolultsága ellenére is megkísérelték a direktívában megjelölt csapások végrehajtását. Az idö rövidsége miatt azonban a csapásokat kapkodva készítették elö, és nem biztosították kellöképpen. Légierönk, amely nagy veszteségeket szenvedett, nem volt képes megbízható módon oltalmazni csapatainkat az ellenséges bombázók légitámadásaival szemben. Éppen ezért, amikor a gépesített hadtestek harckocsiés gépesített hadosztályai felvonultak a szétbontakozási terepszakaszokra, tömeges légicsapás érte öket, és súlyos veszteségeket szenvedtek. Igen nehéznek bizonyult a támadás tüzérségi biztosításának a megszervezése. A gépesített hadtestek és az összfegyvernemi magasabbegységek tüzérsége súlyos vontatóerö-hiánnyal küszködött. A hadvezetés ezért képtelen volt a tüzérség eröfeszítéseit gyors ütemben a döntö irányokban összpontosítani. Összfegyvernemi magasabbegységeink, minthogy nem voltak gépkocsiszállító eszközökkel ellátva, szintén nem tudtak idejében a kijelölt körletekbe felvonulni. Mindez végsö soron azt eredményezte, hogy az Északnyugati és a Nyugati Front sávjában a szovjet csapatok által június 23-tól 25-ig a 3. sz. direktíva szerint végrehajtott támadó hadmüveletek a gépesített magasabbegységek rosszul szervezett és egymással össze nem hangolt ellencsapásaiba torkollottak. Az ellencsapások hadmüveleti eredménye a csapatok önfeláldozó tevékenysége ellenére jelentéktelen volt, az elszenvedett veszteség ezzel szemben túlságosan is nagy. A Nyugati Front egyes magasabbegységeinek a legjobb esetben is (ahogyan ez például a grodnói irányban történt) csak rövid idöre sikerült feltartóztatniuk az ellenség támadását. Az Északnyugati Front parancsnokságának az a kísérlete, hogy a Kaunastól északnyugatra levö körzetböl ellencsapást mérjen a 4. német páncélos csoport csapatainak szárnyára, kudarccal végzödött. Ennek következtében a 4. és a 3. német páncélos csoport gépesített hadtestei, amelyek eltérö irányokban támadtak (Daugavpils és Vilnius, Minszk felé), már június 23-án estig 130 kilométerre szélesítették ki az áttörést a két front csatlakozásán; június 25-én a nap végére Daugavpils irányában 126 kilométer és a vilnius-minszki irányban pedig 230 kilométer mélyen nyomultak be területünkre. Nagy kudarcot szenvedtek a 4. hadsereg csapatai is, amelyek a breszt-baranovicsi irányt védték. A 2. német páncélos csoport magasabbegységei súlyos vereséget mértek rájuk, és csaknem 200 kilométernyire nyomultak elöre. A szovjet csapatok szempontjából kedvezöbb helyzet alakult ki a Délnyugati Fronton. Itt az elsö nap nem zárult olyan súlyos következményekkel, mint a Nyugati Front sávjában. Mindamellett június 24-re a rovnói irányban, a Délnyugati Front 5. és 6. hadseregének csatlakozásán mintegy 50 kilométer széles rés támadt, amelyen keresztül az 1. német páncélos csoport gépesített csapatai igyekeztek benyomulni a mélységbe. Az a veszély fenyegetett, hogy a német csapatok mélyen betörnek, és északról átkarolják a Délnyugati Front föeröit. E veszély elhárítása és az ellenséges páncélos csapatok csapásmérö-csoportositásának megsemmisítése céljából a front parancsnoksága, a Föparancsnokság Föhadiszállásának utasítása értelmében, hozzáfogott az arcvonal egész sávjában szétszórt gépesített hadtesteknek az áttörés szakaszán való összevonásához. A hadtestek közül egyeseknek, például a 9. hadtestnek, amelynek Rokosszovszkij vezérörnagy volt a parancsnoka, és a 19. hadtestnek, amely Feklenko vezérörnagy parancsnoksága alatt állott, ezt megelözöen 200 kilométeres menetet kellett végrehajtania. A 26. hadsereg Rjabisev altábornagy parancsnoksága alatt álló 8. gépesített hadteste a szétbontakozás terepszakaszáig több, mint 400 kilométeres utat tett meg. A front parancsnokságának az óriási nehézségek ellenére is sikerült a német csapatok föcsapásának irányában nagy eröket összevonnia, és ezeket, ha nem is egy idöben, de eléggé szervezetten ütközetbe vetnie. Június 23-án Luck, Brodi, Rovno körzetében a háború kezdeti idöszakának legnagyobb harckocsiütközete bontakozott ki, amelynek óriási jelentösége volt a Délnyugati Irány eseményeinek további alakulása szempontjából. A front csapatai nemcsak hogy egy teljes hétre feltartóztatták az ellenséget és súlyos veszteséget okoztak neki, hanem meg is hiúsították azt a tervét, hogy a lvovi kiszögellésben bekeríti a front föeröit. Nézzük csak meg, hogyan értékeli ezt a csatát Hoth, a 3. német páncélos csoport egykori parancsnoka: "A legnehezebb helyzetbe a Dél hadseregcsoport került. Az északi szárny magasabbegységei elött védekezö ellenséges csapatokat sikerült a határtól visszavetni, de azok hamar felocsúdtak a váratlan csapástól és tartalékaik, valamint mélyebben elhelyezett harckocsiegységeik ellenlökéseivel megállították a német csapatok elönyomulását. A 6. hadseregnek alárendelt 1. páncélos csoportnak június 28-ig nem sikerült kicsikarnia a hadmüveleti áttörést. A német egységek támadásának útjában nagy akadályt jelentettek az ellenség hatalmas ellencsapásai, amelyeket a Pripjatyi-tavaktól délre fekvö körzetböl a luck-rovno-zsitomiri országút mentén mért az elöretörö csapatokra. Ezek arra kényszerítették az 1. páncélos csoportot, hogy megváltoztassa támadási irányát és a Kijev irányában való elöretörés helyett észak felé forduljon, és helyi jelentöségü harcokba bocsátkozzon." Meg kell azonban mondanunk, hogy a Délnyugati Front csapatai ezért az ütközetért igen nagy árat fizettek: a szakadatlan heves harc rendkívül kimerítette öket, és súlyos veszteségeket szenvedtek. Miután az ellenség a föcsapás irányában újabb hét hadosztályt vetett be, az 5. és a 6. hadsereg csapatai és az ütközetben részt vevö gépesített hadtestek már nem bírtak tovább helytállni nyomásával szemben, kénytelenek voltak megkezdeni a visszavonulást. Figyelembe véve a kialakult helyzetet és a Délnyugati Front föeröi északról való mély átkarolásának veszélyét, a Föparancsnokság Föhadiszállása június 30-án engedélyt adott a front parancsnokságának arra, hogy csapatait a lvovi kiszögellésböl a Korosztyeny-Novográd-Volinszkij-Proszkurov vonalban levö régi megerödített körletek terepszakaszára vonja vissza. A német csapatok június 30-án benyomultak Lvovba. Az elfoglalt városban már az elsö napokban is véres orgiákat rendeztek, és a békés lakossággal szemben hallatlan gaztetteket követtek el. A hitleristák lvovi vandálságai fényt derítettek az eröszaknak és a szláv népek kegyetlen kiírtásának arra a galád politikájára, amelyet a fasiszta fenevadak a megszállt szovjet földön folytattak. A nürnbergi per anyagából tudjuk, hogy a Gestapo-legényeknek már Lvov elfoglalása elött a német kormány megbízásából összeállított listák álltak a rendelkezésükre a megsemmisítendö értelmiségiekröl. A terrorcselekményekre a fasiszta parancsnokság egy különleges zászlóaljat használt fel, amelynek "Nachtigall" ("Fülemüle") volt a fedöneve, s amely a "Brandenburg" ezred állományába tartozott. Ennek az ezrednek az volt a rendeltetése, hogy diverziós tevékenységet folytasson a Szovjetunió területén, és leszámoljon a "engedetlenekkel". A "Nachtigall" zászlóaljat a Wehrmacht 2. (felderítö) osztálya alakította meg 1940-1941 telén, diverziós és terrorista kiképzésben részesült szovjetellenes elemekböl. A zászlóalj politikai vezetöje Oberlánder volt, az az Oberlánder, aki késöbb a Német Szövetségi Köztársaság menekültügyi minisztere lett. A "Nachtigall" zászlóalj terrorista bandái behatoltak a békés lakosok otthonába, kihurcolták öket lakásukból, a börtön udvarára hajtották és ott barbár módon meggyilkolták. Július 2-re virradó éjjel háromezer ügyvéd, orvos, mérnök és más értelmiségi esett áldozatul a terrornak. Július 4-re virradó éjjel a fasiszta terroristák 21 kiváló tudóst és hozzátartozóik közül mintegy 30 föt végeztek ki. A meggyilkoltak között volt Kazimir Bartel, Antony Lomnicki, Tadeusz Boy-Zelenski, Tadeusz Ostrowski és mások. Lvov feladása után, a Délnyugati Front csapatai egész védelmi sávjukban folytatták szívós feltartóztató harcukat, igyekezvén szervezetten visszavonulni a föhadiszállás által megjelölt terepszakaszra. De nemcsak a föirányokban bontakozott ki elkeseredett harc a háború elsö napjaiban. A fedezö csapatok a szovjet-német arcvonal minden szakaszán menetböl harcba léptek, amint érintkezésbe jutottak az ellenséggel, és a legnagyobb eröfeszítéssel küzdöttek, amíg csak erejükböl futotta, és a helyzet ezt lehetövé tette. Sok magasabbegység, gyakran szomszédaitól elszakítva, és elvesztve a kapcsolatot az elöljáró törzsekkel, bekerítésben folytatta a harcot, majd kitört az ellenséges gyürüböl, és újból felvette a harcot, lekötve az ellenséget és elvonva eröit a föirányokból. ". . . Az oroszoknak eszükben sincs visszavonulni, ellenkezöleg, minden rendelkezésükre álló eröt bevetnek a beékelödött német csapatok ellen" jegyezte fel június 24-én naplójába Halder, a német vezérkar fönöke. "Ellenlökéseivel (az ellenség Szerk.) megállította támadásunkat, makacs ellenállással akadályozta az átkarolást, vagy küzdött az utolsó szál emberig" írta késöbb Hoth, a 3. német páncélos csoport parancsnoka. A szovjet-német arcvonalon a háború elsö napján lezajlott harcok hevességére a második világháború sok burzsoá kutatója is rávilágít. Riecker például "Egyetlen ember elveszt egy háborút" címü könyvében megjegyzi, hogy "a német hadsereg egységei az oroszok határán való átvonulásuk során eleinte csak szétszórtan ütköztek az ellenség kisebb ellenállásába. De már néhány óra alatt egyes szakaszokon fokozódott az ellenség ellenállása, két-három nappal a háború kitörése után pedig a hadszíntér egész hosszában heves harcok dúltak". Rendkívüli kitartás jellemezte a szovjet légierö harcait is. Repülöink hösies küzdelmükkel megcáfolták a fasiszta propagandának azt a dajkameséjét, amely szerint már a háború elsö napjaiban teljesen megsemmisítették a szovjet légieröt. Zsukov, Zdorovcev és Haritonov vadászrepülö alhadnagyok, Leningrádnak az ellenséges légitámadások elleni védelme során, nekirepüléssel több ellenséges bombázót semmisítettek meg. A Szovjetunió Legfelsö Tanácsa Elnöksége 1941. július 8-i rendeletével ezeket a pilótákat a Nagy Honvédö Háború során elsökként tüntette ki a Szovjetunió Höse címmel. Június 26-án felejthetetlen höstettet hajtott végre Gasztello százados, a 42. repülöhadosztály 207. repülöezredének századparancsnoka és gépének személyzete (Burgyenjuk, Szkorobogatij és Kalinyin). A harcfeladat végrehajtása után, amikor repülögépük már távolodott célpontjától, egy ellenséges lövedék átfúrta a benzintartályt. Egy szempillantás alatt lángokban állt az egész gép. A tüzet nem sikerült eloltani. Erre Gasztello égö gépét ellenséges gépkocsik és tartálykocsik egy csoportjára irányította. A fasiszták drága árat fizettek a hös személyzet haláláért: a robbanástól több tucatnyi gépkocsijuk a levegöbe repült. A szovjet légierö aktivitása nemcsak a légiharcokban mutatkozott meg. A szovjet repülök már a háború elsö napjaiban légitámadásokat intéztek több ellenséges repülötér ellen. Június 25-én az Északi Front légiereje és az Északi, valamint a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta repülöegységei egyidejü támadást intéztek 19 finnországi repülötér ellen, amelyeken a fasiszta német és a finn légierö magasabbegységeit vonták össze a Szovjetunió elleni támadások végrehajtására. A szovjet repülök ezen a napon körülbelül 250 felszállást hajtottak végre, s a repülötereken sok repülögépet és más harci technikai eszközt semmisítettek meg. Több csapást mértek ellenséges repülöterekre a Nyugati, a Délnyugati és a Déli Front repülöegységei is. Június 28-án a 99. közelbombázó repülöezred állományába tartozó kilenc szovjet repülögép csapást mért egy Bobrujszktól nyugatra levö ellenséges repülötérre és 11 gépet harcképtelenné tett. Szmirnov repülögépe megsérült. A hös pilóta ügyes manöverezéssel és a tüz viszonzásával megmenekült üldözöi elöl, és visszavezette gépét repülöterére. A szovjet légierö csapásokat mért az országutakon mozgó ellenséges páncélos oszlopokra, a Nyeman, a Druty, a Berezina, a Prut, a Dnyeszter, a Nyugati-Dvina átkelöhelyeire és a harcmezön levö csapatokra is. Emellett június 23-án a föparancsnokság távolbombázó repülöi és a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta, valamint a Fekete-tengeri Flotta légiereje rendszeres légitámadásokat intézett Bukarest, Ploesti, Varsó, Danzig és más városok hadiipari objektumai ellen. Ily módon a szovjet-német arcvonalon már a harc elsö napjai megmutatták a német területrablóknak, hogy itt egészen más ellenséggel van dolguk, mint Nyugat-Európában. A hitleristák, nagy gyözelmeik ellenére is, mind világosabban látták, hogy a Szovjetunió elleni háború nem kecsegtet könnyü gyözelmekkel. A fasiszta parancsnokság ezért igyekezett maradéktalanul kihasználni a meglepés tényezöjét, amely a Vörös Hadsereget elönytelen helyzetbe juttatta. Igyekezett azonnal kihasználni azokat a hibákat is, amelyeket a szovjet parancsnokság azért követett el, mert nem látott át idejében az ellenség szándékán, és elkésett a Nyugati Front csapatainak a belosztoki kiszögellésböl való visszavonásával. Ennek folytán a hitlerista parancsnokság június végén a fö figyelmét arra irányította, hogy szüntelenül folytatva támadását a leningrádi és a kijevi irányban, minél hamarább bekerítse a Nyugati Front föeröit. Már a háború negyedik napján az a veszély fenyegetett, hogy az ellenség gyorsan mozgó csapatai Daugavpils körzetében elérik a Nyugati-Dvinát, s északnyugat és délnyugat felöl kijutnak Minszkhez. Ebben az idöben igen súlyos helyzetbe kerültek a Nyugati Front 3. és 10. hadseregének csapatai. E hadseregeknek a belosztoki kiszögellésben levö föeröit az ellenség mindkét szárnyról mélyen átkarolta. Június 25-én a Föparancsnokság Föhadiszállása utasította a Nyugati Front parancsnokát, hogy vonja vissza csapatait a belosztoki kiszögellésböl a Lida-Szlonym-Pinszk vonalra. (2. sz. térkép). Ezt az utasitást még ugyanazon a napon front-direktíva formájában továbbították valamennyi hadseregnek, de már elkéstek vele. Június 25-én estére a 3. és 10. hadseregnek Minszk irányában való visszavonulásához Szkigyel és Volkoviszk városok között csak egy körülbelül 60 kilométeres sáv maradt. Szállító gépkocsik hiányában e hadseregek csapatainak nem sikerült gyorsan elszakadniuk az arcból és a szárnyak felöl öket szorongató ellenségtöl. Ezért a visszavonulás során súlyos utóvédharcokat kellett vívniuk, s újból meg újból vissza kellett verniük az ellenség rohamait a szárnyakon. Abban az idöben a 3. és a 10. hadseregnél, de az egész arcvonalon is, már erösen érzödött, hogy a frontés a hadsereg hadtáp munkájában komoly hibák vannak. A hadmüveletek elsö négy napja alatt elfogyott a csapatok löszere, üzemanyaga és nagyrészt élelme is. Ezeknek pótlása gyakorlatilag lehetetlen volt. A körzeti raktárakban tárolt üzemanyag, fegyver és élelmiszer jelentös része az ellenséges légierö támadásai következtében megsemmisült, vagy az ellenség kezére került. A csapatok folyamatos anyagi ellátását a gépkocsi-szállitóeszközök hiánya is megnehezítette. Emellett a törzseknek s föleg a hadtápszerveknek nem volt világos képük arról, hogy milyen állapotban is vannak a csapatok. Mindez csökkentette a Nyugati Front csapatainak ellenállóképességét. Visszavonulásuk szervezetlen volt. A front parancsnoksága elvesztette a csapatok fölötti ellenörzést, s így nem tudott számottevö befolyást gyakorolni a harc menetére. Nehéz helyzetben voltak az Északnyugati Front csapatai is. A 11. hadsereg magasabbegységei, miután nagy veszteséget szenvedtek, megfelelö vezetés hiányában, súlyos harcok árán, erdei utakon Polock irányába próbáltak áttörni, s így nyitva hagyták az utat Daugavpils felé. A 8. hadsereg, bár megörizte harcképességét, de arcból és nyitott balszárnya felöl az ellenség szüntelenül rohamozta; a bekerítést elkerülendö, kénytelen volt Riga irányában visszavonulni. Ily módon a Nyugati és Északnyugati Front fedezö hadseregei elé kitüzött fö feladat az ellenségnek a határmenti övezetben való feltartóztatása és a Vörös Hadsereg föeröi felvonulásának biztosítása teljesíthetetlennek bizonyult. Nem jártak sikerrel a fedezö csapatok ama kísérletei sem, hogy felszámolják az ellenség föcsapásai irányában keletkezett mély áttöréseket. A föparancsnokság elött már június végén nyilvánvalóvá vált, hogy a Vörös Hadsereg dezorganizált és súlyos veszteségek által legyengült elsö lépcsöbeli csapatai nem képesek megállítani az ellenség további elöretörését. Még kevésbé lehetett a kialakult helyzetben arra számítani, hogy a fedezö hadseregek válaszcsapást mérnek az agresszorra, és visszavetik hazánk határai mögé. Az események alakulása folytán a szovjet fegyveres erök fö feladata lényegesen megváltozott: szívós védelmi ütközetekben ki kellett meríteniük, el kellett véreztetniük és meg kellett állítaniuk az ellenséget a döntö irányokban. Csak ennek a feladatnak a teljesítése tette lehetövé a döntö ellentámadás elökészítését és késöbbi sikeres végrehajtását. Erre a következtetésre jutott a szovjet föparancsnokság is. Úgy döntött, hogy az ország mélyéböl felvonuló hadászati tartalékokat nem ellentámadásra használja fel, amint az korábban tervezte, hanem arra, hogy a Nyugati-Dvina és a Dnyeper mentén új hadászati védelmi arcvonalat alakítson ki (1. sz. térkép). Ebböl a célból a honvédelmi népbiztos június 25-i direktívája szerint, a föhadiszállás tartalékában levö négy hadseregböl (22, 19, 20. és 21. hadsereg) megalakították a tartalékhadseregek csoportját, s ezt Bugyonnij, a Szovjetunió marsallja parancsnok



sága alá helyezték. A csoport csapatai azt a feladatot kapták, hogy szemrevételezzék a Szuscsevo, Nyevel, Vityebszk, Mogiljov, Zslobin, Gomel, Csernyigov, Gyeszna folyó, Dnyeper folyó védelmi vonalat Kremencsugig (2. és 3. sz. térkép), és fogjanak hozzá annak müszaki berendezéséhez, elötte pedig akadályövet létesítsenek. A Föparancsnokság Föhadiszállása úgy számított, hogy e terepszakasz megközelítési útjain sikerül majd megállítania az ellenség további elönyomulását. Ezért a hadseregcsoport csapatai elé egy kiegészítö feladatot is tüzött: a föparancsnokság külön utasítására fel kellett készülniük az ellentámadásra. Körülbelül ugyanabban az idöben az Északnyugati Front parancsnoka azt az utasítást kapta, hogy a visszavonuló csapatok eröiböl, és a front második lépcsöjét alkotó 27. hadsereg magasabbegységeiböl szervezze meg a védelmet a Nyugati-Dvina mentén, Rigától Kraszlaváig (2. sz. térkép). A Nyugati Front parancsnoka utasította a határról visszavonult csapatokat, valamint az akkor szervezés alatt álló 13. hadsereg magasabbegységeit, és a front második lépcsöjének gépesített hadtesteit, hogy tartóztassák fel az ellenséget a minszki és szlucki megerödített körletben. A Délnyugati Front csapatai, amelyek a rovnói irányban harcoltak, azt a parancsot kapták, hogy Luck és Brodi körzetében folytassák az ellenséges csoportosításokra mért ellencsapásokat. Míg ezeket az intézkedéseket kidolgozták és továbbították, s elökészítették azok végrehajtását, az események az arcvonalon a Vörös Hadseregre nézve továbbra is rendkívül kedvezötlenül alakultak. Az Északnyugati Front csapatai nem tudtak idejében szilárd védelmet szervezni a Nyugati-Dvina jobb partján. A front magasabbegységei késve érkeztek a számukra kijelölt körzetekbe, a Moszkvai Katonai Körzetböl a Nyugati-Dvinához irányított 21. gépesített hadtestnek pedig még nem sikerült ott teljesen összpontosulnia. S amikor a 4. német páncélos csoport elörevetett egységei június 26-án elérték a Nyugati-Dvinát és menetböl elfoglalták Daugavpilst (2. sz. térkép), három nappal késöbb pedig hídföt foglaltak Krustpils körzetében, a folyó jobb partján nem maradt elegendö erö az ellenséggel szembeni ellentevékenységre. A 27. hadsereg korlátozott eröi, amelyek ezt az irányt fedezték, nem voltak képesek elhárítani az ellenség csapásait, amikor az július 2-án újból támadásba lendült, s visszavonultak Opocska irányában. Ennek következtében a 8. (Riga felé visszavonuló) és a 27. hadsereg csatlakozásán óriási rés támadt, s ez lehetövé tette a 4. német páncélos csoport magasabbegységeinek, hogy mélyen betörjenek Pszkov irányában. Ez rendkívül megnehezítette a 8. hadsereg amúgy is súlyos helyzetét. A 18. német hadsereg balszárny-magasabbegységei, amelyek július 1-én elérték Riga körzetét, és itt átkelöhelyeket foglaltak el a Nyugati-Dvinán, átkarolással fenyegették a 8. hadsereg mindkét szárnyát. A bekerítés elkerülése végett, a hadsereg csapatai kénytelenek voltak Riga és Krustpils között szükségeszközökkel átkelni a folyó jobb partjára (hidak ezen a szakaszon nem voltak). A Föparancsnokság Föhadiszállása, elöre látva azt a lehetöséget, hogy az ellenség átkel a NyugatiDvinán, s abban az igyekezetében, hogy megbízhatóan fedezze a leningrádi irányt még június 29-én utasította az Északnyugati Front parancsnokát, hogy a Nyugati-Dvina menti védelem megszervezésével egyidejüleg készítse elö védelemre és szállja meg a Velikaja folyó védelemre igen alkalmas vonalát, beleértve a pszkovi és osztrovi megerödített körleteket is. Evégett az említett terepszakaszra irányították a front rendelkezésére bocsátott két lövészés egy gépesített hadtestet. A 27. hadseregnek a Nyugati-Dvina terepszakaszáról való váratlanul gyors, az ellenség föcsapásának irányától eltérö irányú visszavonulása lehetövé tette a 4. német páncélos csoport elörevetett egységei számára, hogy Osztrov körzetét jóval elöbb érjék el, mint a védelmére kijelölt föerök. Július 6-án az ellenség elfoglalta Osztrovot. Hogy Pszkov közvetlen elöterében, az utolsó nagy védelmi terepszakaszon a Velikaja folyónál megállítsák a német csapatok elönyomulását, a szovjet csapatok föparancsnoksága utasítására Pszkov körzetében felrobbantották a Velikaján és mellékfolyóin átvezetö nyolc hidat. A Vörös Hadsereg Pszkov felé vonuló magasabbegységeinek így sem sikerült védelemre berendezkedniük a Velikaja folyó mentén; a német fasiszta csapatok átkeltek a folyón és július 9-én elfoglalták Pszkovot. Minthogy az ellenség elérte Pszkovot, a 8. hadsereg, a Vörös Hadsereg föeröitöl elvágva, kénytelen volt súlyos harcok árán széles arcvonalon visszavonulni észak felé. Július 10-én megkapaszkodott a Párnu, Tartu terepszakaszon, és itt hosszú ideig feltartóztatta a 18. német hadsereg magasabbegységeinek további elönyomulását. Osztrov és Pszkov elvesztése azzal a veszéllyel járt, hogy az ellenség áttör a Luga folyó irányában, és tovább nyomul elöre Leningrád felé. Ez egyenes következménye volt annak, hogy az Északnyugati Front parancsnoksága rosszul szervezte meg a védelmet a Nyugati-Dvinán, s elkésett a Föparancsnokság Föhadiszállása azon utasításának végrehajtásával, amely szerint a pszkovi és az osztrovi megerödített körletben meg kellett volna szerveznie a védelmet. A Leningrádot fenyegetö veszélyt még az is fokozta, hogy a város délnyugati megközelítési útjai nem voltak elöre megerödítve. A háború elött senki még csak nem is gondolt arra, hogy az agresszor délnyugati irányból ilyen hamar elérheti Leningrádot. A Velikaja és a Luga folyók menti védööv berendezésére és a krasznogvargycjszki megerödített körlet építésére vonatkozó elhatározás már csak a háború alatt született meg. Magától értetödik, hogy július 9-én a védelmi munkálatokat még korántsem fejezték be. Még nagyobb veszély fenyegetett nyugati irányból, ahol már elörevetette árnyékát a háború kezdeti idöszakának egyik legsúlyosabb ütközete. A Nyugati Front 3. és 10. hadseregének csapatai, amelyek a háború elsö három napján nagy veszteséget szenvedtek, és amelyet többségükben rosszul vezettek, június 25-e után, súlyos utóvédharcok közepette, visszavonultak Volkoviszk, Minszk irányában. Június 28-án az ellenségnek, amely igyekezett kijutni csapataink belosztoki csoportosításának visszavonulási útjaira, sikerült elvágnia és bekerítenie a 3. hadsereg eröinek egy részét. Másnap ugyanez történt a 10. hadsereg balszárnymagasabbegységeivel Volkoviszk körzetében. A két hadseregnek a bekerítés elöl megmenekült négy lövész-, egy harckocsiés egy lovas hadosztálya utóvédharcok közben folytatta a visszavonulást Minszk felé. Június 26-27-én a Filatov altábornagy vezette 13. hadsereg elkeseredett harcokat vívott a minszki megerödített körletben. Ennek a hadseregnek négy lövészhadosztályát, amely a szovjet Belorusszija fövárosát védte, a 3. páncélos csoport északnyugat felöl betört három páncélos hadosztálya támadta; délnyugat felöl a 2. páncélos csoport két páncélos hadosztálya mért csapásokat a szárnyára. A minszki harcokban különösen kitünt a 13. hadsereg 2. lövészhadtestének állományába tartozó, Lenin-renddel kitüntetett 100. lövészhadosztály, amely Ruszijanov vezérörnagy parancsnoksága alatt állott, s a város északi elöterét védte. Ennek a hadosztálynak június 25-én sikerült Minszktöl 10-15 kilométerre északra hevenyészett védelemre berendezkednie, és június 26-a folyamán visszaverte a 3. német páncélos csoport egységeinek rohamait. Június 27-én délután a 100. hadosztály maga ment át támadásba és három óra hosszat tartó harccal 13-14 kilométerrel visszavetette a hitleristákat Északnyugat felé. Minthogy az ellenség ebben a körzetben újabb páncélos egységeket vetett be, a hadosztály kénytelen volt elöször védelembe átmenni, majd súlyos harcok és nagy veszteségek után, szárnyai felöl átkarolva visszavonulni a Volma folyó mögé. Ugyanilyen szívósan harcolt ezekben a napokban Minszktöl északra és délre a 13. hadsereg többi magasabbegysége is. Ám a Minszket támadó ellenséges erök egyre nöttek, s a hadsereg csapatai képtelenek voltak tovább védeni Belorusszija fövárosát. A város elöterében vívott háromnapos harc után a 3. és a 2. német páncélos csoport csapatainak június 28-án sikerült északról és délröl betörniük Minszkbe és elfoglalniuk a várost. Ugyanabban az idöben a 7. német páncélos hadosztály elfoglalta Szmolevicsit, és elvágta a minszk-boriszovi vasútvonalat, A kelet felé való visszavonulás útjait a 3. és a 10. hadsereg elöl végleg elzárták. Az ellenség hátában rekedt ezenkívül a 13. hadsereg három hadosztálya és a front alárendeltségében levö két hadosztály is. Összesen 11, viszonylag harcképes hadosztály került a bekerítés gyürüjébe, továbbá rajtuk kívül a Nyugati Front más hadseregeihez tartozó még néhány hadosztály maradványa. A bekerített csapatoknak súlyos megpróbáltatásokat kellett kiállniuk. A német légierö szüntelen támadásainak kitéve, löszerés élelmiszerhiánnyal küzdve férfiasan harcoltak, hogy kitörjenek és egyesüljenek a Vörös Hadsereg föeröivel. Sok egységnek és alegységnek hosszan tartó véres harcok után sikerült kitörni az ellenséges gyürüböl, de több ezer derék szovjet hazafi életét vesztette az egyenlötlen harcban. A harcosok és parancsnokok jelentös része nem tudta áttörni a bekerítés arcvonalát, s így partizánharcot kezdett az ellenség hátában. Nagyon sokukra azonban a fasiszta fogság keserves sorsa várt, szülöföldjüktöl távol a halál leselkedett rájuk. Június végére a Nyugati Front sávjában rendkívül súlyos helyzet alakult ki. A 3. és a 2. német páncélos csoportjaI, amely igyekezett tovább elöretörni kelet felé, 16 szovjet hadosztály egységei álltak szemben. Az utóbbiak az elözö harcok során jelentös veszteségeket szenvedtek. A hadosztályok a mintegy 350 kilométer széles Doksici, Szmolevicsi, Szluck, Pinszk arcvonalon egymástól elszigetelve harcoltak. Ilyen korlátozott erökkel a Berezina folyótól nyugatra tömör védelmi arcvonalat nem lehetett létrehozni. Az ellenség a Minszktöl nyugatra esö körzetböl, ahol csapataink bekerítésben harcoltak, páncélos és gépesített hadosztályokat vont elöre, s igyekezett a támadást kifejleszteni a mintegy 140-160 kilométerre levö Dnyeper irányában. Június 27-én a Föparancsnokság Föhadiszállása utasította a föhadiszállás tartalék hadseregcsoportjának parancsnokát, hogy a csoport csapataival a következö nap végére foglalja el és szilárdan védje a Kraszlava, Diszna, Polock-i megerödített körletet, Vityebszk, Orsa, Dnyeper folyó terepszakaszt Lojevig (1., 2., 3. sz. térkép), s mérjen nagy erejü ellencsapásokat az ellenségre és akadályozza meg áttörését Moszkva felé. A föhadiszállás tartalék hadseregcsoportjának eredetileg kijelölt védelmi arcvonala megváltozott: a 22. hadsereg 150-200 kilométerrel délnyugati irányba, a Nyugati-Dvina középsö folyása felé, a 21. hadsereg pedig 50 kilométerrel nyugatabbra, a Berezina alsó folyása felé tolódott el. A hadseregcsoport törzsét Brjanszkból Szmolenszkbe telepítették át. Szmolenszk, Jarcevo, Duhovcsina körletébe meg kellett volna érkeznie a föparancsnokság tartalékából a 16. hadseregnek, amelyet eredetileg a Délnyugati Fronthoz osztottak be. Keletebbre, 200-400 kilométerre az említett terepszakasztól, a föhadiszállás utasítása szerint a 24. és a 28. tartalékhadseregnek a Nyelidovo, Belij, Dorogobuzs, Jelnya, Zsukovka (Brjanszk ÉNy 50 km), Szinyezerki (Brjanszk D 30 km) terepszakaszt kellett megszállnia és szilárdan védenie. Különös gondot fordítottak a szmolenszk-vjazmai és rogacsev (Bobrujszk K 60 km)-medini (Kaluga ÉNy 60 km) irány védelmének megszervezésére. A tartalékhadseregeknek a maguk arcvonala elött mintegy 20-30 kilométer mély biztosítási övet kellett berendezniük és elörevetett osztagokkal védeniük. Mindezeknek a döntéseknek az volt a céljuk, hogy a moszkvai irányban az ellenség számára leküzdhetetlen, mélyen lépcsözött védelmet szervezzenek. A föhadiszállás bízott abban, hogy az elökészített terepszakaszok valamelyikén sikerül megállítani a német fasiszta csapatok elöretörését, és ezután megszervezheti az ellentámadást. Éppen ezért a kijelölt terepszakaszokra felvonult tartalékhadseregek nemcsak védelmi feladatokat kaptak, hanem az ellentámadásba való átmenetre is fel kellett készülniük. A Nyugati Front csapatainak megerösítése és az ellenséggel szembeni ellenállás fokozása céljából, a Föparancsnokság Föhadiszállása július 1-én úgy döntött, hogy a föhadiszállás tartalék hadseregcsoportjának csapatait a Nyugati Front állományába osztja be. A front csapatait Tyimosenkónak, a Szovjetunió marsalljának parancsnoksága alá helyezték. A frontparancsnok helyettesévé Bugyonnijt, a Szovjetunió marsallját és Jeremenko altábornagyot nevezték ki. A német fasiszta hadseregek által a nyugati irányban elért nagy sikerek és a Vörös Hadseregnek a háború elsö hetében elszenvedett, különösen repülögépekben és harckocsikban, súlyos veszteségei, megszédítették a hitlerista hadvezetést. ". . . Nem túlzok, ha azt mondom jegyezte fel július 3-án naplójában Halder -, hogy az Oroszország elleni hadjáratot 14 nap alatt nyertük meg." Halder véleménye szerint most már nem is annyira a szovjet fegyveres erök szétzúzásáról volt szó, mint inkább a Szovjetunió iparvidékeinek elfoglalásáról. A "Közép" hadseregcsoport sikereinek hatása alatt, írja Hoth, Hitler a július 4-én tartott beszédében kijelentette: "Már régóta próbálom beleképzelni magam az ellenség helyzetébe. Gyakorlatilag már elvesztette a háborút. Nagyon jó, hogy mindjárt a legelején sikerült megsemmisítenünk az orosz páncélos csapatokat és légieröt. Az oroszok nem tudják pótolni ezeket a veszteségeket." S mindemellett, a német föparancsnokságot már július elején nyugtalanította, hogy a szovjet csapatok a Baltikumban nem engedték magukat bekeríteni és ha nagy veszteségekkel is, de eléggé szervezetten vonultak vissza. Még nagyobb aggodalmat keltett a Délnyugati Front csapatainak makacs ellenállása. A "Dél" hadseregcsoport nagy veszteségeket szenvedett és szemmelláthatóan nem tudott megbirkózni a reá háruló feladatokkal. Hitler attól tartott, hogy a Moszkva elleni támadás továbbfejlesztése esetén, e csoport föeröi a szovjet csapatok északi és déli csoportosítása között harapófogóba kerülhetnek. Éppen ezért ellenezte, hogy a támadást a moszkvai irányban továbbfejlesszék. A szárazföldi csapatok parancsnoksága azonban továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a föeröket a szovjet-német arcvonal középsö szakaszán összpontosítsák, s így Hitler kénytelen volt végül is engedni, noha a délröl fenyegetö veszély továbbra is aggasztotta. Július elején a "Közép" hadseregcsoport parancsnoka úgy határozott, hogy meggyorsítja a támadást a moszkvai irányban. A súlyos veszteségeket szenvedett páncélos csoportokat átütö erejük fokozása céljából egyesítették. Július 3-án a 2. és 3. páncélos csoportból megalakították a 4. páncélos hadsereget, amelynek élére von Kluge tábornagy, a volt 4. hadsereg parancsnoka és vezérkara került. A feloszlatott 4. hadsereg gyalogos magasabbegységei az újonnan szervezett 2. hadsereg állományába kerültek, von Weichs vezérezredes parancsnoksága alá. Ez a hadsereg azt a feladatot kapta, hogy semmisítse meg a Minszktöl nyugatra bekerített szovjet csapatokat. A 4. német páncélos hadsereg parancsnoka úgy döntött, hogy a hadsereg föeröivel Szmolenszken át csapást mér Moszkvára. Kluge elgondolása szerint a 3. páncélos csoportnak a Vityebszk, Diszna szakaszon kellett volna átkelnie a Nyugati-Dvinán, és a 2. páncélos csoport támogatásával Vityebszk és Szmolenszk körzetében kellett volna áttörnie a szovjet csapatok védelmét; a 2. páncélos csoportnak az Orsa, Rogacsev szakaszon kellett volna átkelnie a Dnyeperen és az autóút mentén elönyomulva, el kellett volna érnie a Jelnyától délre és Jarcevótól keletre fekvö magaslatok vonulatát. Az ellenség a 4. páncélos hadserege eröivel július elsö napjaiban a vityebszki, orsai, mogiljovi és bobrujszki irányban olyan körülmények között indította meg a támadást, amikor mind a földön, mind a levegöben hatalmas eröfölényben volt. A Nyugati Front sok magasabbegysége nem tudott ellenállni a német páncélosok túlerejü csapásának és súlyos harcok közepette kénytelen volt ismét kelet felé visszavonulni. De a front csapatai még a kedvezötlen eröviszonyok ellenére is óriási eröfeszítéseket tettek, hogy a védelem számára kedvezö terepszakaszon feltartóztassák az ellenséget és maximális veszteséget okozzanak neki. Az egyik ilyen terepszakasz a Berezina folyó volt. Különösen makacs harcok zajlottak le a minszk-moszkvai útvonalon fekvö Boriszov város körzetében. A 3. páncélos csoport elörevetett egységeinek odaérkezése pillanatában a várost csak a páncélos iskola védte, amelynek Szuszajkov hadtestkomisszár volt a parancsnoka. Az iskola növendékei és oktatói hösiesen harcoltak, de nem tudták feltartóztatni a német páncélos egységek elönyomulását, és így megkezdték a visszavonulást. Ekkor érkezett Boriszovba a teljesen feltöltött 1. moszkvai gépkocsizó lövészhadosztály, amelynek állományába T-34-es harckocsik is tartoztak. Krejzer ezredes, a hadosztály parancsnoka, egyesítve hadosztályának, a boriszovi harckocsizó iskola alegységeinek és más visszavonult egységeknek az erejét, ellencsapást mért a Berezinán áttört ellenséges páncélos egységekre. Az ellenség elönyomulását ebben az irányban két napra feltartóztatták. Guderian visszaemlékezései szerint a Boriszov ellen támadó 18. páncélos hadosztály meggyözödött a szovjet harckocsik erejéröl, látva, hogy a német páncéltörö tüzérség tehetetlen velük szemben. A berezinai harcokban ismét kitünt a 100. lövészhadosztály. Szervezetten visszavonult a folyó keleti partjára és ott ugyanolyan kitartással és aktivitással, mint Minszk alatt, több napon át feltartóztatta az ellenség támadását, súlyos veszteségeket okozva neki, kiváltképpen páncélosokban. Amikor ismét átkarolták, majd teljesen el is vágták a többi csapatoktól, a 100. hadosztály elkeseredetten harcolva kitört a bekerítésböl, és a Dnyeperhez vezetö utakon egyesült a Nyugati Front föeröivel. Védelmi harcai és visszavonulása során körülbelül 150 német páncélost, 300 motorkerékpárt és 30 gépkocsit semmisített meg. "E harcok után olvasható a 2. lövészhadtest naplójában az ellenség fél a 100. lövészhadosztály ellen bevetni páncélosait, minthogy a 100. lövészhadosztály megtanulta, hogyan lehet azokat benzines palackokkal felgyújtani. Amikor a 4. páncélos hadsereg összes magasabbegységei elérték a Berezinát, a németek újra eröfölénybe kerültek, és a szovjet csapatoknak ismét a visszavonulás keserves sorsa jutott osztályrészül. Valóban törhetetlen gyözniakarás, a haza hatalmába vetett rendíthetetlen hit kellett ahhoz, hogy elviseljék ezeket a súlyos megpróbáltatásokat, hogy ne csüggedjenek el, ne veszítsék el a fejüket, és megörizzék szervezettségüket. S a Vörös Hadsereg harcosaiban, parancsnokaiban és politikai munkásaiban, akiket a kommunista párt a nép odaadó szolgálata szellemében nevelt, valóban meg is voltak mindezek a tulajdonságok. A csapatok magas erkölcsi színvonalának fenntartásában felbecsülhetetlen szerepe volt a fegyveres erök pártpolitikai apparátusának. A politikai munkások mindig ott voltak, ahol különösen nehéz volt a helyzet, ahol igaz és bátor szavakkal lelkesíteni kellett az embereket, ahol személyes példamutatással kellett öket hösiességre serkenteni. A kommunista párt legjobb fiainak ezrei, a bátorság és hösiesség példáját mutatva, életüket áldozták a szeretett haza szabadságáért és boldogságáért. Július elején a Nyugati Dvina és a Dnyeper megközelítési útjain, valamint e folyók mentén a német fasiszta csapatok a szovjet föparancsnokság oda felvonult hadászati tartalékainak szívós ellenállásába ütköztek. A 3. páncélos csoport csapatait, amelyek menetböl kisebb hídföket vettek birtokba a Nyugati Dvinán Gyiszna és Vityebszk körzetében, megtámadták a Jersakov altábornagy parancsnoksága alatt álló 22. hadsereg magasabbegységei. Az ellenség csak nagynehezen tudta elhárítani csapataink rohamát és repülöink támadását, s megtartani a hídföket. A 3. páncélos csoport egykori parancsnoka azt írja, hogy "további elönyomulásra és a 39. páncélos hadtesttel való egyesülésre még csak gondolni sem lehetett; még akkor sem, amikor a 14. gépesített hadosztály Minszk alatt felszabadult többi egysége július 5-én erösítésképpen a hídföbe érkezett". Július 6-án, a Nyugati Front parancsnokának utasítására, a Kurocskin altábornagy parancsnoksága alatt álló 20. hadsereg csapatai, az Orsától északra és nyugatra levö körzetböl ellencsapást mértek a 3. páncélos csoport szárnyaira. Az ellencsapásban a 7. és az 5. gépesített hadtest vett részt. Ezek állományába körülbelül 1000 régi típusú harckocsi tartozott. A harcokban a gépesített hadtestek súlyos veszteséget okoztak az ellenségnek és azt július 8-án délig 30-40 kilométernyire visszavetették Lepel irányában (2. sz. térkép). Ám Szenno (Vityebszk DNy 50 km) körzetében a 20. hadsereg elönyomuló csapatai a 47. gépesített német hadtest magasabbegységeinek és a július 5-én ledobott nagy légideszantnak makacs ellenállásába ütköztek. A 7. gépesített hadtestet a várostól északkeletre megállították, az 5. gépesített hadtest pedig a nyitott szárnyaira mért ellencsapások következtében félig bekerítésbe került. Az 5. gépesített hadtest csapatai megkapaszkodtak az elért terepszakaszon, s július 9-én csaknem teljesen bekerítve, súlyos védelmi harcokat vívtak. Az ellenség naponta 15 rohamot is indított, de a bekerített csapatok megsemmisítésére tett valamennyi kísérlete kudarcot vallott. Július 10-én a 20. hadseregparancsnok utasítására a hadtest parancsnoka és törzse kitünöen megszervezte, majd végre is hajtotta csapatainak a bekerítésböl való kivonását. A 22. és a 20. hadsereg csapatai ellencsapásukkal komoly veszteséget okoztak az ellenségnek, feltartóztatták a 3. páncélos csoport elönyomulását és jelentös mértékben lehütötték a német csapatok támadó hevét. A 3. páncélos csoportnak csak azért sikerült elkerülnie a súlyos vereséget, mert az ellencsapást egymástól 40-50 kilométerre fekvö terepszakaszról végrehajtó 7. és 5. gépesített hadtest között rosszul szervezték meg az együttmüködést, a hadosztályok elszigetelten harcoltak, nem volt kielégítö tüzérségi támogatásuk és gyengén oltalmazták öket a levegöböl. Súlyos harcok bontakoztak ki Orsától délre is, a 21. hadsereg védelmi sávjában. A 2. páncélos csoportnak az Orsától Zslobinig terjedö arcvonalon a Dnyeperhez felvonult eröi a szovjet csapatok makacs ellenállásába ütköztek, és kénytelenek voltak megállni. Az ellenséges páncélos rohamok elhárításában csapatainknak nagy segítséget nyújtott a légierö. A bombázók, a légi felderítés adatait felhasználva, elöször csapást mértek a páncélos és gépesített oszlopok élére, majd bombákkal és géppuskatüzzel pusztították az összetömörült harci technikai eszközöket és csapatokat. Sok csapást mértek a fasiszta csapatokra a Nyugati-Dvina, a Druty, a Berezina és más folyók átkelöhelyein. Ennek folytán az ellenségnek azok a kísérletei, hogy menetböl hídföket vegyen birtokba a Dnyeper keleti partján, nem jártak sikerrel. Ily módon július 9-én estére a szovjet csapatok a Gyisznától Zslobinig terjedö egész védelmi arcvonalukon megállították a 4. német páncélos hadsereg elönyomulását. Míg az északnyugati és a nyugati irányban az imént vázolt események bontakoztak ki, a délnyugati irányban folytatódtak a "Dél" hadseregcsoport föeröi ellen vívott heves és véres harcok. Az ellenséget legjobban 5. hadseregünk aktivitása nyugtalanította; ez a hadsereg szüntelenül csapásokat mért a "Dél" hadseregcsoport balszárnyára. Amikor megindították a háborút, a fasiszta vezetöknek szilárd meggyözödésük volt, hogy a Poleszje megbízható felvonulási terület lesz a német csapatok számára a Kijev elleni csapáshoz. Az 5. hadsereg tevékenysége alapján a hitlerista tábornokoknak újból meg kellett gyözödniük arról, hogy mennyire lebecsülték a Vörös Hadsereg lehetöségeit, és mennyire tévedtek a keleti hadviselés feltételeit illetöen. Június végén a szovjet föparancsnokság délen bizonyos eröátcsoportosítást hajtott végre. Június 24-én a föhadiszállás döntése alapján megalakították a Déli Frontot Tyulenyev hadseregtábornok parancsnoksága alatt. A Déli Front állományába került a 9. hadsereg és a Délnyugati Front 12. hadseregének két lövészhadtestéböl újonnan alakult 18. hadsereg, amelynek Szmirnov altábornagy lett a parancsnoka. Július 1-én, miközben Rovno, Dubno, Kremenyec körzetében heves harcok dúltak, a német és román csapatok Románia területéröl támadást indítottak a Déli Front ellen. A föcsapást MogiljovPodolszkij-Zsmerinka irányában a 18. hadsereg csapataira mérték (3. sz. térkép). Ennek a csapásnak az volt a célja, hogy elvonják a Délnyugati Front eröit a föiránytól, és bekerítéssel fenyegessék a 6., 26. és 12. hadsereget. Július elején nagyarányú harcok fejlödtek ki a Déli Front jobbszárnyán. A szovjet csapatok szívósan védtek minden terepszakaszt, minden lakott helyet. De az ellenség eröfölényben volt. Július 3-án a német-román csapatok Stefanestitöl keletre (Botisani K 40 km) hídföket vettek birtokba a Prut bal partján, és elfoglalták Iasit. Innen a támadást északkeleti irányban fejlesztették tovább, és hat nap alatt 60 kilométert nyomultak elöre. A német és a román csapatok támadási üteme és mélysége a mogiljov-podolszkíji irányban ezekben a napokban a többi arcvonalszakaszhoz viszonyítva jelentéktelen volt. Mindamellett a Délnyugati és a Déli Front helyzete kedvezötlenebbre fordult. Közben lényegesen megváltozott a helyzet a Délnyugati Front jobbszárnyán is. Minthogy az 5. és a 6. hadsereg között nem volt meg a kellö együttmüködés, nem biztosították megfelelöen csatlakozásukat. Az ellenség haladéktalanul két gépesített hadtestet vetett be Osztrog irányában. A Délnyugati Front parancsnokságának az a kísérlete, hogy a Déli Frontról átdobott 7. lövészhadtest két hadosztályának eröivel védje ezt az irányt, nem járt eredménnyel. A németeknek sikerült elfoglalniuk Osztrogot és elönyomulniuk Novográd-Volinszijig. A német páncélos csapatoknak a novográd-volinszkiji megerödített körlet ellen intézett elsö rohamait csapataink visszaverték, és nagy veszteséget okoztak az ellenségnek. Az 1. páncélos csoport csapatai két-három napra kénytelenek voltak megállni. Július 7-én az ellenség, eröinek átcsoportosítása után, újból csapást mért csapatainkra, elérte a Novográd-Volinszkijtól délre fekvö körzetet, majd július 8-án elfoglalta Bergyicsevet. Július 9-én a német páncélos hadosztályok betörtek Zsitomírba, s ezek után közülük az egyik támadást indított a kijevi, megerödített körlet irányába. A német csapatoknak Kijev irányában végrehajtott váratlanul mély áttörése és a német-román csapatoknak a mogiljov-podolsziji irányban folytatódó elönyomulása következtében Ukrajna fövárosa közvetlen támadásnak volt kitéve, és a Délnyugati Front föeröit ismét a bekerítés veszélye fenyegette. A veszély elhárításához szükséges intézkedések foganatosítása céljából Kirponosz vezérezredes, a Délnyugati Front parancsnoka és Hruscsov, a haditanács tagja, a front törzséhez tartozó tisztek egy csoportjával kiszállt a csapatokhoz. Miután a helyszínen felmérték a helyzetet, a Délnyugati Front parancsnoksága tervet dolgozott ki az ellenséges csapatok Kijev felé való elöretörésének megakadályozására. Ezt a tervet a Föparancsnokság Föhadiszállása is jóváhagyta. A Délnyugati Front parancsnoksága utasította a 6., a 26. és a 12. hadsereg parancsnokát, hogy gyorsítsák meg a csapatoknak a föparancsnokság által korábban megjelölt terepszakaszra való visszavonását. Ugyanakkor a front parancsnoksága újabb ellencsapásokat készített elö és hajtott végre a német páncélos csapatoknak Zsitomir irányában mélyen beékelödött csoportosítására. A Bergyicsev elleni csapás végrehajtásába a 15., majd a 4. és a 16. gépesített hadtestet vonták be. Bergyicsev körzetében a harc július 9-én kezdödött, s körülbelül egy hétig tartott. Július 10-én az 5. hadsereg csapatai, a front más magasabbegységeivel együttmüködve, a korosztyenyi megerödített körletböl újabb erös ellencsapást mértek az 1. német páncélos csoport föeröinek szárnyára. Ebben az ellencsapásban a 31. lövész-, valamint a 9., 19. és 22. gépesített hadtest magasabbegységei vettek részt. Csapataink nemcsak megállították az ellenséget, hanem visszavonulásra is kényszerítették. A szovjet csapatok további elönyomulását csak a 6. német hadsereg három friss gyalogos és egy gépesített hadosztályának bevetésével sikerült a hitleristáknak feltartóztatni. Az arcvonal itt bizonyos idöre stabilizálódott. Az 5. hadsereg még nagyobb erejü csapásaitól tartva, a "Dél" hadseregcsoport parancsnoksága Zsitomir körzetében is beszüntette a támadást. Minthogy Novográd-Volinszkijnál, Zsitomirnál és Bergyicsevnél sikerült megállítani a 6. német hadsereget és az 1. páncélos csoportot, a Délnyugati Front parancsnoksága idöt nyert Kijev elöterének megerösítéséhez, az 5. hadseregnek a korosztyenyi megerödített körletben elfoglalt helyzete megszilárdításához, a 6., a 26. és a 12. hadseregnek a csapás alól való kivonásához, az erök átcsoportosításához és a 27. lövészhadtestnek a korosztyenyi és a kijevi megerödített körletek között támadt rés védelmére való felvonultatásához. Ily módon a "Dél" hadseregcsoport parancsnokságának az arcvonal déli szárnyán levö szovjet csapatok bekerítésére tett valamennyi kísérlete újra kudarcot vallott. Von Butlar német tábornok, összefoglalva a szovjet-német arcvonal déli szárnyán lefolyt harcoknak ezt a szakaszát, a "Háború Oroszországban" címü cikkében ezt írja; A "Dél" hadseregcsoport csapatai, nehéz, véres harcok közepette, csak frontális csapásokat mérhettek az ellenségre, kelet felé szorítva azt. A német gépesített magasabbegységeknek egyetlen egyszer sem sikerült a hadmüveleti térségbe kijutniuk, vagy az ellenséget megkerülniük, csak valamelyest is jelentös orosz erök bekerítéséröl nem is beszélve." A Déli Front 9. hadseregének helyzete a június 22-e és július 10-e közötti idöszakban lényegesen nem változott. Minthogy az ellenség ezen a szakaszon júniusban nagyobb erökkel aktív tevékenységet nem fejtett ki, a hadseregparancsnokságnak lehetösége nyílt arra, hogy viszonylag nyugodt helyzetben rendezze csapatait és szervezettebben fogadja az ellenség csapásait. Mindamellett a 11. német hadseregnek a Délnyugati és a Déli Front csatlakozásán történt áttörése a Délnyugati Front balszárny-hadseregeinek és a Déli Front 18. hadseregének visszavonulása itt is aggasztó helyzetet teremtett. A hadmüveletek távoli északon (1. sz. térkép) csak június végén indultak meg. Június 29-én murmanszki irányban támadásba mentek át a "Norvégia" német hadsereg balszárny-magasabbegységei. Másnap a finn csapatok rohamoztak az uhtai irányban, július 1-én pedig német és finn csapatok Kuolajárvi körzetéböl csapást mértek Kandalaksa irányába. A háború kezdeti idöszakában azonban az arcvonal északi szakaszán csak helyi jellegü harctevékenység folyt, és ez nem befolyásolta lényegesen a szovjet-német arcvonal hadászati helyzetét. A 14. hadsereg csapatai, amelyek egyes szakaszokon 20-30 kilométerre visszavonultak a határtól, július derekára valamennyi irányban megállították az ellenséget. A Vörös Hadseregnek a háború kezdeti szakaszában elszenvedett nagy kudarcai kihatottak ama erök és eszközök felhasználásának feltételeire és jellegére is, amelyekkel a Kuznyecov tengernagy, haditengerészeti népbiztos parancsnoksága alatt álló Szovjet Haditengerészeti Flotta rendelkezett. Flottánk fö ellensége nem Németország haditengerészeti eröi, hanem az ellenség földi és légiereje volt. A Balti Flotta haditengerészeti támaszpontjait, amelyeknek Tribuc altengernagy volt a parancsnokuk, a szárazföld felöl már a háború elsö napjaitól veszély fenyegette, és az egyre fokozódott. Az elsö csapás a német határ közvetlen közelében levö Liepaja (Libava) haditengerészeti támaszpontot érte (2. sz. térkép). A német csapatoknak azt a csoportosítását, amely Memelböl (Klaipeda) a tengerpart mentén támadt, a 67. lövészhadosztály egységei június 22-én délre a Barta folyó mentén (Liepaja D 17 km) megállították. A német fasiszta csapatok, miután Liepaja déli megközelítési útjain vereséget szenvedtek, kelet felöl igyekeztek megkerülni a várost és estére átvágták a liepaja-rigai vasútvonalat. Az ellenségnek azt a kísérletét, hogy kelet felöl betörjön a városba, a hadosztály egységei a fegyveres munkásosztag, valamint a haditengerészeti támaszpont helyörségéhez tartozó tengerészekböl idöközben megszervezett osztagok aktív támogatásával meghiúsították. Június 24-én az ellenséges csapatok észak felöl megkerülték Liepaját, s a város helyörségét elvágták a 8. hadsereg föeröitöl. A helyörség azonban a bekerítésben folytatta a védelmi harcot. Az egyenlötlen harcban a város védöinek létszáma hamar apadt. Fogytán volt a löszer is. Június 26-re a partvédelmi ütegeknek lövegenként már csak 10 gránátjuk maradt. A védö egységek és a felfegyverzett munkások azonban folytatták a szívós ellenállást. Az ellenség elönyomulását feltartóztató hösök maroknyi csoportja minden talpalatnyi földért harcolt. A fasiszták tüzérséget vonultattak fel és szétromboltak minden házat, amelyböl lövés dördült el vagy kézigránát repült ki. A hitleristáknak sikerült megtörni Liepaja hös védöinek szervezett fegyveres ellenállását, de nem törték meg a szovjet hazafiak harci elszántságát. A munkások elrejtették fegyvereiket, és éjjelenként megtámadták a német járöröket és örségeket. Válaszképpen a fasiszták hozzáfogtak a túszok kivégzéséhez. Eleinte minden németért 30 embert löttek föbe, s amikor ez sem segített, 100 túszt végeztek ki egy-egy hitleristáért. Ilyen "új rendet" vezettek be a fasiszta megszállók az elfoglalt lett földön. Nem tették le a fegyvert a 67. lövészhadosztálynak Liepajából visszavonult csapatai sem. Minthogy arra nem nyílt lehetöségük, hogy egyesüljenek a 8. hadsereg föeröivel, a hadosztály egységei partizánharcra tértek át. Az "Észak" hadseregcsoport hadinaplójában feljegyezték, hogy ezek ellen a partizánok ellen Skuodas körzetében (Liepaja DK 50 km) a 207. örhadosztályt vetették be. Minthogy az északnyugati irányban kedvezötlenül alakultak az események, Liepaja eleste után a szárazföld felöl közvetlen veszély fenyegette Rigát, majd Tallinnt is. Ezeknek a támaszpontoknak a szárazföld felöli védelmét nem készítették elö idejében. A haditengerészeti parancsnokság arra kényszerült, hogy a flotta személyi állományának jelentös részét a partmenti irányokat védö szárazföldi csapatok megerösítésére vesse be. Éppen e támaszpontok védelme során kezdödött és vált gyakorlattá a háború elsö idöszakában a hadihajók személyi állományának és a haditengerészeti flotta egységeinek a szárazföldi tevékenységre való felhasználása. Hogy megakadályozzák a német flotta nagy eröinek a Finnés a Rigai-öbölbe való behatolását, a haditengerészeti támaszpontok védelmének megszervezésével egyidejüleg Hanko, a Finn-öböl bejárata, a Moonsund-szigetek és az Irbeni-szoros vonalában védelmi terepszakaszt rendeztek be. A terepszakasz védelmére Tallinnban és a Moonsund-szigeteken a flotta eröinek egy részét állandó készültségben tartották. A Finn-öböl szigeteinek közelében és a déli partvidék öbleiben örhajók, aknaszedö hajók és naszádok horgonyoztak, amelyek a finn és a német haditengerészeti eröknek a finn szirtekröl kiinduló csapásai ellen védték a Kronstadt, Tallinn, Moonsund (Muhu) Hankofélsziget hajózási útvonalat. A Balti-tenger középsö és déli részén a tengeri útcsomópontokhoz tengeralattjárók vonultak fel. A flottának csaknem a teljes légierejét bevonták német földi erök elleni harcba. A flotta légiereje Daugavpils körzetében csapásokat mért a páncélos egységekre és a gépkocsizó gyalogságra. A bombázók, áttörve a német csapatok erös légvédelmét, nagy károkat okoztak az ellenségnek. Nagyszerü höstettet hajtott végre Igasjov alhadnagy gépének személyzete. Igasjov azt a feladatot kapta, hogy bombázza szét a németek egyik gépesített oszlopát. A cél megközelítése során bombázóját három német vadászrepülögép támadta meg. Igasjov égö gépét ráirányította egy ellenséges vadászrepülögépre, és nekirepülésével megsemmisítette azt, majd rávetette magát egy ellenséges oszlopra. A hös pilóta repülögépe páncélos szállítójármüvek és gépkocsik között robbant fel. Ez volt a légierö történetében az elsö nekirepülés, amelyet bombázó repülögép hajtott végre. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta harctevékenységében, akárcsak a többi flotta tevékenységében is, a háború elsö idöszakában kiemelkedö helyet foglalt el a védelmi aknazárak létesítése. Aknákkal zárták el: a Finn-öböl bejáratát, az Irbeni-szorost, s miután a német csapatok elfoglalták Rigát, a kurföldi partvidék mentén is elaknásították a tengert, mivel az ellenség ott próbálta átjuttatni konvojait az "Észak" hadseregcsoport ellátása céljából. Különösen kitünt az "Oka" aknarakó hajó, amelynek Meseserszkij 1. osztályú kapitány volt a parancsnoka. Állandó légitámadásoknak kitéve, a parti tüzérség tüzében az "Oka" személyzete rakta le a legtöbb aknát. Július 6-án a Rigai-öbölben, az Abasvili 2. osztályú kapitány parancsnoksága alatt álló torpedórombolóink aknarakás közben harcba keveredtek a német hadihajókkal. Három ellenséges hajó megsérült és kénytelen volt elvonulni. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta hajói és légiereje, ha kisebb arányokban is, de az ellenség vizein, kikötöiben és támaszpontjain is létesített aknazárakat. A Fekete-tengeri Flotta; Oktyabrszkij altengernagy parancsnoksága alatt valamelyest más feltételek között müködött. Németországnak és szövetségeseinek tengeri erejével szemben a Fekete-tengeri Flotta vitathatatlan fölényben volt, hajók és tengeralattjárók tekintetében egyaránt. Minthogy a német fasiszta parancsnokság tengeri ütközetekben gyözelemre nem számíthatott, arra törekedett, hogy a Fekete-tengeri Flottát támaszpontjainak a szárazföldröl való elfoglalása útján semmisítse meg. A Fekete-tengeri Flotta harctevékenységének megnehezítése végett a fasiszta légierö már a háború elsö napjaiban hozzáfogott a támaszpontjainkhoz és kikötöinkhez vezetö utak elaknásításához. A Fekete-tengeri Flotta parancsnoksága, amely a legkevésbé számított arra, hogy a hajóhadat a szárazföldröl fenyegetheti veszély, tengeri háborúra és egy erös tengeri ellenség rohamainak elhárítására készült fel. Éppen ezért a Fekete-tengeri Flotta hajói is sürgösen nekiláttak Szevasztopol, Ogyessza, Novorosszijszk megközelítési útjainak és a Kercsi-szorosnak az elaknásításához. Mindez késöbb jelentösen megnehezítette a Fekete-tengeri Flotta harcát. A Fekete-tengeri Flotta harctevékenységének egyik fö formája a tengeri szállítások biztosítása volt. Noha a hajóhad rendkívül kevés, konvojozásra felhasználható kis hajóval rendelkezett, 1941 júliusában naponta több mint 25 szállítmányt kísért. A partvidék és hajózási utak örzése, valamint a tengeri szállítások biztosítása mellett, a Feketetengeri Flotta harcot folytatott a tengeri közlekedési utakon, akadályozta az ellenségnek a feketetengeri román és bolgár kikötökbe irányuló csapatés löszerszállításait. A flotta hajóinak egy csoportja a légierövel karöltve, már június 26-án csapást mért a constantai román flotta támaszpontjára. Ennek a csapásnak az volt a célja, hogy megsemmisítsék az ott levö folyékony üzemanyag-készleteket és harccal felderítsék a támaszpont tenger felöli védelmének rendszerét. A fekete-tengeri matrózok bátorsággal, hösiességgel és kitartással teljesítették az eléjük tüzött feladatot. A tengeri erökkel szoros együttmüködésben harcolt a Fekete-tengeri Flotta légiereje is. Több ízben is csapást mért a román olajmezökre, az olajfinomító gyárakra, az olajszállító vasúti szerelvényekre, s nagy kárt okozott az ellenségnek. Az ellenség kénytelen volt jelentös légieröt és légvédelmi tüzérséget bevetni a hadászati fontosságú olajvidékek védelmére. A Golovko ellentengernagy parancsnoksága alatt álló Északi Flotta a háború elsö heteiben közvetlen segítséget nyújtott a murmanszki irányt védö szárazföldi csapatoknak. Az Északi Flotta parancsnoksága, az általános helyzetböl kiindulva, s látva azt, hogy milyen veszély fenyegeti az ellenség szárazföldi csapatai részéröl Murmanszkot és a Kola-öbölben levö flottát, erélyesen hozzáfogott a parti védelem megerösítéséhez, ugyanakkor támogatta a 14. hadsereg csapatait. Az Északi Flotta hajóinak, légierejének és tengerészgyalogságának az egységei részt vettek az ellenséges csapások elhárításában, segítséget nyújtottak a szárazföldi csapatoknak az ellenség megállításában, és az arcvonalnak a Nyugati-Lica mentén való megszilárdításában. Ezzel egyidejüleg a flotta megszervezte a tengerhajózási utak védelmét, amelyeknek a távoli északon, vasutak és országutak hiányában, sokkal nagyobb jelentösége volt, mint a többi hadszíntéren. A norvégiai partvidék mentén müködö tengeralattjárók igyekeztek elsüllyeszteni az ellenség szállítmányait, amelyeknek biztosítaniuk kellett volna a fasiszta német csapatok sarkvidéki csoportosításának ellátását és a nikkelércnek Petsamo (Pecsenga) és Kirkenes körzetéböl való elszállítását. A Pinszki és a Dunai Katonai Flottilla szintén a földi csapatokkal szorosan együttmüködve oldotta meg feladatait. A Pinszki Hadi Flottilla, Rogacsev ellentengernagy parancsnoksága alatt, már a háború elsö napjaitól tevékenyen részt vett a német fasiszta csapatok csapásainak elhárításában a Nyugati és a Délnyugati Front csatlakozásán. Késöbb tüzével támogatta a Pripjaty mentén szívós harcok közepette kelet felé visszavonuló földi csapatokat, és biztosította a csapatok több vízi akadályon való átkelését. Ugyancsak sikeresen harcolt a határmenti ütközetek idején a Dunai Flottilla is, amelynek Abramov ellentengernagy volt a parancsnoka. Annak ellenére, hogy a vele szemben álló román dunai flottilla, amelynek hajói, a páncélos naszádok kivételével, gyorsabbak voltak és nagyobb ürméretü lövegekkel rendelkeztek, jelentös fölényben volt, Dunai Flottillánk becsülettel teljesítette a ráháruló feladatokat. A szovjet-német arcvonalon a Nagy Honvédö Háború kezdeti szakaszában folytatott harctevékenység eredményei nem voltak éppen kedvezöek a szovjet fegyveres erök számára. A német fasiszta hadsereg, kihasználva a meglepetésszerü támadás elönyét, hatalmas csapásokat mért a nyugati határmenti katonai körzetek védelemre fel nem készült csapataira. A német légierö már a háború elsö napjaiban kivívta a légi uralmat, a földi csapatok pedig magukhoz ragadták a hadászati kezdeményezést. A Vörös Hadsereg meglepetésszerüen megtámadott magasabbegységei, személyi állományuk hösiessége ellenére, képtelenek voltak helytállni az ellenséges hadseregek nyomásával szemben, és elkeseredett harcok közepette, nagy veszteséggel megkezdték a visszavonulást. A háború három hete alatt feladták Lettországot, Litvániát, Belorussziját, valamint az Ukrán és a Moldavai Szovjet Szocialista Köztársaság területének jelentös részét. Ez alatt az idö alatt a hitlerista hadsereg a északnyugati irányban 450-500, a nyugatiban 450-600, a délnyugatiban pedig 300-350 kilométer mélyen nyomult be a Szovjetunió területére. A szovjet föparancsnokságnak az ország mélyéböl felvonultatott és sürgösen bevetett hadászati tartalékai csak átmenetileg tudták feltartóztatni egyes arcvonalszakaszokon az ellenség támadását, de képtelenek voltak elhárítani a német fasiszta csapatok Leningrádba, Szmolenszkbe és Kijevbe való betörésének veszélyét. A szovjet csapatok, kudarcuk és súlyos veszteségeik ellenére, rendkívül nagy állhatatosságról és kitartásról tettek tanúságot. Ott, ahol arra csak a legkisebb lehetöség is kínálkozott, szívósan ellenálltak az ellenségnek. A határmenti harcokban, a védelmi terepszakaszokon folytatott küzdelmekben, a bekerítésben és a bekerítésböl való kitörés során, az ellenlökések és ellencsapások végrehajtásakor mind az egyes harcosok, mind a csapattömegek a hösiesség ragyogó példáit mutatták. Ezek a szovjet emberek töretlen akaratáról tanúskodtak, arról, hogy készek a végsö gyözelemig küzdeni az ellenség ellen. A német fasiszta hadsereg a szovjet-német arcvonalon aránytalanul nagyobb veszteségeket szenvedett, mint a nyugat-európai hadszíntéren. A második világháború történelmének meghamisítói a Vörös Hadsereg kudarcának mérhetetlen eltúlzásával csökkenteni próbálják a hitlerista csapatok veszteségeit. Mindamellett a hitlerista tábornokok kénytelenek elismerni, hogy a német hadseregnek a szovjet-német arcvonalon óriási veszteségei voltak. Butlar tábornok például ezt írja: " . . . Az oroszok szívós ellenállása folytán, a német csapatoknak emberanyagban és harci technikai eszközökben már az elsö napokban olyan veszteségük volt, amely jelentösen felülmúlta a Lengyelországban és a nyugaton elszenvedett veszteségeket. Teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenség harceljárása és harci szelleme, valamint az ország földrajzi viszonyai is egészen mások, mint azok, amelyekkel a németek korábbi villámháborúikban találkoztak, amikor sikereikkel ámulatba ejtették a világot." A Halder tábornok által idézett hivatalos, nyilván kisebbített adatok szerint, a német hadsereg élöerövesztesége a szovjet-német arcvonalon július derekára több mint 100000 före rúgott. A páncélosokban elszenvedett veszteség az eredetileg bevetett páncélosok 41 százalékát tette ki. Sok repülögépet vesztett a német fasiszta légierö is. A "Világháború. 1939-1945" címü könyv szerzöi ezt írják: "A német légierö veszteségei sem voltak olyan jelentéktelenek, amint azt egyesek gondolták. A harcok elsö 14 napja alatt több repülögépet vesztettünk, mint késöbb bármikor, azonos idöszak alatt. 1941. június 22-töl július 5-ig a német légierönek 807 különbözö típusú repülögépe semmisült meg, július 6-a és 19-e között pedig 477 darab. Ezek a veszteségek arról tanúskodnak, hogy noha a németeknek sikerült meglepetésszerü csapást mérniük, az oroszok mégis találtak rá idöt és eröt, hogy határozott ellentevékenységet fejtsenek ki." A hitlerista vezetésnek ebben az idöszakban sikerült viszonylag rövid idö alatt pótolnia a veszteségeit, és bizonyos ideig fenntartani magasabbegységeinek szervezetszerü létszámát. Mindamellett a szovjet szárazföldi, légi és haditengerészeti erök ellenállásának szüntelen fokozódása aláásta a hódítók önbizalmát. Érthetö, hogy a kialakult viszonyok közepette a Vörös Hadsereg jóval nagyobb veszteségeket szenvedett. E veszteségek legnagyobb része a Nyugati Front csapataira jutott, amelyek a háború elsö heteiben igen nehéz helyzetbe kerültek. A hazát odaadóan szolgáló nagyszerü emberek elvesztése miatt érzett fájdalmat még fokozta a harci technikai eszközökben és fegyverzetben elszenvedett óriási veszteség. Gondoljunk csak arra, hogy a Nyugati Front elvesztette csaknem valamennyi tüzérségi raktárát, amelyekben több mint 2000 vagon löszert tároltak (ezeket vagy az ellenség foglalta el, vagy a szovjet csapatok robbantották fel visszavonulásuk során, illetve az ellenséges légierö semmisítette meg). A Vörös Hadsereg által elszenvedett veszteségek lényegesen megváltoztatták az eröviszonyokat az ellenség javára. Harceszközök tekintetében a mennyiségi fölény már a háború elsö heteiben a német fasiszta csapatok oldalán volt, s ez jelentösen megnövelte elönyeiket. Azzal, hogy a szovjet csapatok kénytelenek voltak a határmenti területekröl gyors ütemben visszavonulni, lehetetlenné vált e területek anyagi eszközeinek és embertartalékának a háború szükségleteire idejében történö tervszerü mozgósítása. A frontsávból óriási tömegü embert és anyagi értéket kellett rövid idö alatt az ország mélyébe telepíteni. A kialakult helyzet bonyolultsága és a német csapatok elönyomulásának gyors üteme nem adott módot arra, hogy teljes mértékben megbirkózzunk ezzel a feladattal. A határmenti területek jelentös háború elötti termelési kapacitását az ellenség kisajátította, s így az kiesett a Szovjetunió általános gazdasági mérlegéböl. Ez jelentösen csökkentette az ország hadigazdasági potenciálját. Annak következtében, hogy a fasiszta hódítók elfoglalták a Szovjetunió nyugati területeit, a harcoló hadsereg óriási üzemanyag-, löszerés fegyverkészletet vesztett. Ez a rideg valóság azokról a súlyos kudarcokról, amelyek a szovjet fegyveres eröket a háború elsö idöszakában érték. Mi az oka annak, hogy a Vörös Hadsereg nem tudta elhárítani a német fasiszta csapatok nyomását, és nem tudott az ellenség csapására haladéktalanul hatalmas erejü, megsemmisítö ellencsapással válaszolni? Mivel magyarázható az, hogy országunk óriási gazdasági és katonai lehetöségeit, amelyeket a szovjet nép a kommunista párt vezetésével a háború elötti ötéves tervek éveiben teremtett, nem használták ki kellöképpen a háború kezdeti idöszakában, s hogy a Vörös Hadsereg súlyos veszteségekkel kénytelen volt visszavonulni? A szovjet fegyveres erök által a Nagy Honvédö Háború elsö idöszakában elszenvedett kudarcok okai bonyolultak és sokrétüek. Az okok mind a nemzetközi, mind a belsö politikai, gazdasági és katonai tényezök egész sorában rejlenek. A nyugat-európai államokat a második világháború elsö idöszakában ért vereség következtében csaknem egész Nyugat-Európa gazdasági és katonai eröforrásai a fasiszta Németország kezére kerültek, s ez jelentösen növelte hadigazdasági potenciálját. Minthogy a fasiszta Németország a Szovjetunió elleni agressziót helyeslö elvbarátaiból tömböt tákolt össze, és minthogy nem kellett féltenie hátországát, hiszen azt Angliának és szövetségeseinek az aktív harcra való felkészületlensége folytán nem fenyegette veszély, lehetösége nyílt arra, hogy a Szovjetunió elleni támadásra fegyveres eröinek több mint 70 százalékát vonja össze. Már ebböl is megítélhetö, milyen nagy erejü csapást mérhetett a fasiszta Németország a Szovjetunióra. 1941 júniusára a német hadsereg abban az idöben a legkorszerübb harci technikai eszközökkel volt felszerelve, és jelentös tapasztalatokat gyüjtött a fegyveres harcban. A német hadseregparancsnokok a csapatok vezetésében a nagyméretü támadó hadmüveletek megszervezésében és vezetésében, mindenfajta harci technikai eszköznek és fegyverzetnek a harcban való alkalmazásában kellöjártasságot szereztek. A német katonának, aki kijárta a sikeres támadó háború kétéves iskoláját, megvolt a kellö harci tapasztalata. Az a tény, hogy a hitlerista hadsereg Európában nem ütközött még erös ellenállásba, a fasiszta csapatokban azt a meggyözödést keltette, hogy a német fegyveres erök óriási fölényben vannak, és legyözhetetlenek. A háború elsö heteinek eseményei megmutatták, hogy a német hadsereg harci tapasztalatai igen fontos szerepet játszottak a szovjet-német arcvonalon aratott elsö sikereiben. A Vörös Hadseregnek ilyen tapasztalatai nem voltak. Parancsnoki állománya, amely közvetlenül a háború elött jelentös mértékben megújult, minthogy Sztálin a régi tapasztalt parancsnoki kádereket kiírtotta, még nem rendelkezett gyakorlati jártassággal nagy magasabbegységeknek és hadmüveleti magasabbegységeknek a háború bonyolult viszonyai között való vezetésében. A legkorszerübb új harci technikai eszközöket, amelyekkel a szovjet csapatokat felszerelték, a fegyveres erök személyi állománya még nem ismerte eléggé. A német hadsereg nagy fölénye abból is adódott, hogy csapatai a háború kezdeti idöszakában, a Szovjetunióba való betörés hosszan tartó elökészítése során alaposan kidolgozott és részletekbe menöen átgondolt terv szerint folytatták támadásukat. A támadás pillanatában Németország fegyveres eröi teljesen mozgósítva voltak. A csapatokat elözöleg feltöltötték, és a támadási tervnek megfelelöen csoportosították. A felsorolt körülmények mellett amelyek Németország szempontjából elönyösek, a Szovjetunió szempontjából viszont hátrányosak voltak sokat nyomott a latban a fasiszta német hadsereg által a szovjet csapatokra mért csapás meglepetésszerüsége is. Ezt a meglepést elsösorban Németország fasiszta kormányának hitszegése, vagyis az tette lehetövé, hogy Németország elözetes figyelmeztetés és bárminemü igény támasztása nélkül, a megnemtámadási szerzödést durván megszegve, rontott rá a Szovjetunióra. Annak, hogy a Vörös Hadsereg rendkívül súlyos körülmények között kényszerült harcolni, egyik oka abban is rejlett, hogy Sztálin és Molotov súlyos hibát követett el, amikor lebecsülte a háború tényleges veszélyét. Sztálin arra számított, hogy a szovjet kormánynak politikai és diplomáciai jellegü lépésekkel sikerül majd elhárítani a Németország és a Szovjetunió között támadt konfliktust. Ámde ezek a számítások hibásnak bizonyultak, hadászatilag helytelen döntésekkel jártak, és már eleve rendkívül megnehezítették az ellenség meglepetésszerü támadásából fakadó következmények megszüntetését. A Vörös Hadsereg gyenge harckészültsége jelentös mértékben abból is adódott, hogy a Honvédelmi Népbiztosság és a vezérkar hibákat követett el azoknak a terveknek a kidolgozása folyamán, amelyek háború esetére a csapatok összpontosításának és szétbontakoztatásának módját határozták meg. A vezérkar túlságosan késön fogott hozzá a határ védelmét szolgáló tervek kidolgozásához, s így a katonai körzeteknek a vezérkar útmutatása szerint összeállított tervei gyakorlatilag csak akkor kerültek a vezérkar elé jóváhagyás céljából, amikor az ellenség csapatainak nyugati határainkon való összpontosítását már nemcsak befejezte, hanem azokat szét is bontakoztatta a támadáshoz. Minthogy tehát késedelmesen dolgoztak ki egy olyan fontos okmányt, mint a védelmi terv, és a szovjet katonai vezetés a közvetlen háborús veszély ellenére rendkívül lassan összpontosította és bontakoztatta szét a Vörös Hadsereget, a szovjet csapatok csoportosítása a fasiszta német hadsereg támadásának pillanatában nem felelt meg a helyzet követelményeinek. Többek között ezzel magyarázható, hogy a szovjet fegyveres erök nem használták ki teljes mértékben a rendelkezésükre álló óriási lehetöségeket az ellenség csapásainak sikeres visszaverésére. A határmenti körzetek egész területén szétszórt és meglepetésszerüen megtámadott szovjet csapatok nem tudtak idejében szétbontakozni a határvédelmi tervben kijelölt terepszakaszokon, s így elszigetelve, részenként bocsátkoztak harcba és képtelenek voltak feladatukat végrehajtani. A hadmüveletek szervezésében és vezetésében a háború kezdeti idöszakában komoly nehézséget támasztott az is, hogy a nyugati határterületek, amelyek nem sokkal Németország támadása elött kerültek a Szovjetunióhoz, nem voltak kellöképpen elökészítve a háborúra. A szovjet kormány nagy összegeket fordított e területeknek a védelemre való elökészítésére, többek között arra, hogy az új határ mentén megerödített körleteket hozzon létre. A háború kitöréséig azonban a tervbe vett védelmi munkák jelentös részét nem végezték el. Sem a határ közelében levö kedvezö, természetes terepszakaszokon, sem a nyugati határmenti körzetek területének mélyén nem voltak elöre berendezett védöövek. Nem készítették elö védelemre azokat a megerödített körleteket sem, amelyek a régi államhatáron már korábban megvoltak. Ez nemcsak azzal magyarázható, hogy a fö figyelmet az új határ megerödítésére fordították, hanem azzal is, hogy nem tartották valószínünek, hogy az ellenség ilyen mélyen benyomulhat országunk területére. Minthogy a védelmi terv szerint a fedezö hadsereg elsö lépcsöje csapatainak közvetlenül az államhatár mentén kellett szétbontakozniuk, az elsö védelmi terepszakaszt, a tartós védelmi berendezéseket is beleértve, közvetlenül a határon rendezték be, bármilyen kedvezötlenül is húzódott a határ a védelem szempontjából. Sok irányban még a háború elötti szabályzatainkban elöírt biztosítási övet sem rendezték be. A felsorolt körülmények rendkívül nagy nehézségeket támasztottak a védelem megszervezésében, és megfosztották a csapatokat attól a lehetöségtöl, hogy az ellenséggel szembeni ellenállásra felhasználják a rendelkezésükre álló eszközöket. Azok a súlyos feltételek, amelyek közé a szovjet fegyveres erök és elsösorban a nyugati határmenti katonai körzetek csapatai kerültek, tulajdonképpen már eleve megteremtették a lehetöségét annak, hogy a Vörös Hadsereg a háború elején kudarcot szenvedjen. A helyzet még bonyolultabbá vált akkor, amikor az ellenség, légi és szárazföldi eröivel hatalmas csapásokat mért a védelemre fel nem készült csapatokra, nagy veszteségeket okozott nekik, és jelentösen dezorganizálta vezetésüket. A csapatokkal és az alárendelt törzsekkel való állandó összeköttetés hiánya megfosztotta a parancsnokokat és a törzseket a vezérkart és a Föparancsnokság Föhadiszállását is beleértve attól a lehetöségtöl, hogy rendszeres és a való helyzetet tükrözö jelentéseket kapjanak az arcvonal helyzetéröl. Az elkésett vagy valótlan tájékoztatások alapján a helyzetnek meg nem felelö döntések születtek. A csapatok vezetésében elöforduló hibák, amelyeket ebben a bonyolult helyzetben a parancsnokok valamennyi fokon olykor rajtuk kívül álló körülmények folytán elkerülhetetlenül elkövettek, ürügyül szolgáltak Sztálinnak arra, hogy gyakran, sok esetben teljesen indokolatlanul váltogassa a magasabbegységek és hadmüveleti magasabbegységek parancsnokait, hazaárulással vádolja és fizikailag megsemmisíttesse öket. A szovjet csapatok harctevékenységét a háború kezdeti idöszakában az összefüggö védelmi arcvonal hiánya jellemezte. Az ellenség támadásának gyors üteme igen gyakran megfosztotta csapatainkat attól a lehetöségtöl, hogy a védelemre kedvezö terepszakaszokat idejében elfoglalják, és azokon megkapaszkodjanak. Ugyanakkor a föhadiszállás megkövetelte, hogy a csapatok minden körülmények között tartsák az elfoglalt terepszakaszokat, még akkor is, ha az ellenség mélyen átkarolta vagy megkerülte öket, s ez azt eredményezte, hogy a mélységböl elörevont tartalékokat részenként, beérkezésük sorrendjében vetették harcba és ütközetbe. Ezáltal az ellenségnek, amely a föcsapások irányában túleröben volt, lehetösége nyílt arra, hogy viszonylag kis erökkel is vereséget mérjen szovjet csapatok nagyobb, de szétszórtan müködö csoportosításaira, és gyakran be is kerítse azokat. Az, hogy csapataink elkésve vonultak fel a szétbontakozási terepszakaszokra vagy nem vonták vissza öket idejében az elfoglalt terepszakaszokról, az ellenség csapásai elöl való kitérés céljából jelentös mértékben annak is tudható be, hogy a szovjet lövész magasabbegységek nem voltak gépesítve. A Vörös Hadsereg gyenge gépesítése korlátozta a gyors hadmüveleti és harcászati manöverezés lehetöségeit. Az ellenség viszont, minthogy jelentös mennyiségü gépkocsival rendelkezett, nagy sebességgel mozgott. A szovjet csapatok manöverezö képességét a német légierö uralma is csökkentette. Az ellenség nemcsak azért ért el sikereket a levegöben, mert repülögépei technikailag fölényben voltak a régi típusú szovjet repülögépekkel szemben, hanem azért is, mert a szovjet légierö harctevékenységében súlyos fogyatékosságok voltak. A repülöegységeket gyakran szétforgácsolták, még a másodrendü irányokban is. Ez csökkentette a légierö harctevékenységének eredményességét. Minthogy nem állt rendelkezésre elegendö rádiótechnikai eszköz, s rosszul volt megszervezve az ellenség berepülésének jelzése, a vadászok rendszerint késve szálltak fel, hogy oltalmazzák csapatainkat és az objektumokat. Nagy hiba volt az is, hogy a szovjet bombázók többsége régi SZB, TB-3 és más típusú gép volt, harcfeladatuk végrehajtására kis csoportokban és kellö vadászoltalom nélkül szálltak fel, ami természetesen nagy veszteséggel járt. Mindez együttvéve olyan súlyos harci körülményeket teremtett a Vörös Hadsereg számára, hogy a személyi állomány legnagyobb hösiessége és önfeláldozása ellenére sem volt képes az ellenséget a határ közelében megállítani, s így kénytelen volt az ország mélyébe visszavonulni. Nehéz viszonyok között tevékenykedett a szovjet haditengerészeti flotta is. Minthogy a Vörös Hadseregnek a határmenti kerületekböl gyors ütemben vissza kellett vonulnia, haditengerészeti támaszpontjainkat az ellenség szárazföldi eröinek csapásai sújtották. Éppen ezért flottánknak már a háború elsö napjaitól támaszpontjai védelmére és a Vörös Hadsereg partmenti irányokban müködö hadmüveleti magasabbegységei szárnyainak fedezésére kellett fö erökifejtését összpontosítania. Ezek azok a föbb körülmények és okok, amelyek a háború kezdeti idöszakában hátrányosan befolyásolták a Vörös Hadsereg és a haditengerészeti flottánk fegyveres harcának menetét. 4. A kommunista párt és a szovjet kormány országmozgósítási programja az ellenség visszaverésére  A fasiszta Németország kormányának, amikor háborút indított a Szovjetunió ellen, az volt a szándéka, hogy egészen rövid idö alatt leszámol a szovjet állammal. A hitleristák gyenge tákolmánynak tartották a szovjet államot, és csak "földrajzi fogalomnak" nevezték. Az volt a feltevésük, hogy a Szovjetunióban éles ellentétek vannak a munkások és parasztok, valamint az országban élö népek között. A fasiszta vezérek véleménye szerint ezeknek az ellentéteknek már a Vörös Hadsereg elsö kudarca után politikai szakadáshoz kellett volna vezetniük, felkeléseket, a Szovjetunió népei között összetüzéseket kellett volna elöidézniük az országban. A fasiszta Németország vezetöinek ilyen nézetei arról tanúskodtak, hogy egyáltalán nem értették meg a szovjet szocialista állam, mint a szó igazi értelmében vett népi állam lényegét, amelyet a népek barátsága, a munkásosztály és a parasztság szövetsége, valamennyi szovjet ember erkölcsi-politikai egysége, a kommunista pártnak és a szovjet kormánynak a néppel való megbonthatatlan kapcsolata tesz erössé. Ám a német fasiszták nemcsak ebben számították el magukat. "Villámháborús" terveikben nem vették figyelembe a fö eröt, amelybe már a háború elsö napjaiban beleütköztek: a szovjet embert, a szovjet hazafit, akinek az erkölcsi arculata gyökeresen különbözik attól, amit a burzsoá világban képzeltek róla. A kommunista párt által a leninizmus eszméinek szellemében, a szovjet hazafiság szellemében nevelt szovjet ember nagy felelösséget érzett szocialista állama sorsáért, és kész volt arra, hogy hazája szabadságáért és boldogságáért bármilyen áldozatot hozzon. Minél bonyolultabbá vált a helyzet a fronton, annál szorosabban zárkóztak fel a szovjet emberek a kommunista párt mögé. A nép hitt a pártban és sziklaszilárdan követte, mert az évtizedeken át odaadóan szolgálta a népet, és fáradhatatlan, sokrétü tevékenységét a nép érdekeinek rendelte alá. A párt, Leninnel az élén, mély illegalitásban gyüjtötte a népi eröket a cárizmus elleni rohamra. Lenin vezetésével vitte a párt 1917 októberében gyözelmes forradalomba a népet. A polgárháború és a külföldi katonai intervenció éveiben, a még meg nem erösödött szovjet állam és fiatal Vörös Hadserege a kommunista párt vezetésével vissza tudta verni a világimperializmus és a belsö ellenforradalom egyesült eröinek támadását, döntö vereséget mért rájuk, és megvédte a szocialista forradalom vívmányait. A kommunista építés idöszakában a párt magabiztosan vezette a szovjet népet a szocializmus felé, visszaverte a lenini útról a pártot letéríteni igyekvö opportunisták dühödt támadásait. A szocializmus országunkban szilárd alapokra helyezte a szovjet állam gazdasági és védelmi erejét, soknemzetiségü országunk népeinek egységét és barátságát, a párt és a nép egységét. Németország a Szovjetunió elleni hitszegö támadás céljából sokkal nagyobb eröket vonultatott fel, mint a polgárháború éveiben az intervenciósok. Csakhogy 1941-re a szovjet állam, lehetöségei is hasonlíthatatlanul megnövekedtek. Amikor a hábor Szovjetuniot ismét szörnyü háború fenyegette, a világ elsö szocialista országa minden gigászi erejét mozgósította, hogy szétzúzza a fasiszta fenevadat, és szívós, hosszan tartó, nehéz harcban le is gyözte. A halhatatlan lenini tanítással felvértezett kommunista párt a fasiszta német területrablók elleni harcra buzdította és szervezte az egész népet. A párt már a háború elsö napjaiban világosan felismerte a hazát fenyegetö veszély nagyságát, látta, milyen titáni erkölcsi és fizikai eröfeszítést követel a háború a szovjet emberektöl. A pártra a világ elsö szocialista államának sorsáért óriási felelösség hárult a nép elött, a munkásosztály és a világ dolgozói elött. De a párt bizonyos volt abban, hogy a szovjet nép legyözi a fasiszta Németországot, ezt a bizonyosságát a nagy marxista-leninista tanításból, Lenin gazdag elméleti hagyatékából merítette, amely lehetövé tette neki, hogy a háború körülményei között helyesen tájékozódjon, hogy feltárja a legbonyolultabb jelenségek és események belsö kapcsolatát, felismerje fejlödésük távlatát. A párt a gyözelembe vetett hitét arra alapozta, hogy a szovjet társadalmi és állami rend kimeríthetetlen lehetöségeket tár fel, hogy megvannak benne a sikeres hadviselés elöfeltételei, amelyeket a szovjet nép hösies munkájával teremtett a háború elötti években, hogy a soknemzetiségü Szovjetunió népei erkölcsi-politikai egységben és barátságban élnek. A kommunista párt központi bizottságának és a szovjet kormánynak rendkívül nagy érdeme az, hogy gyorsan és helyesen értékelni tudta azt a helyzetet, amelyet a Vörös Hadseregnek a háború kezdeti idöszakában szenvedett súlyos veresége teremtett, és a háború követelményeinek megfelelöen rövid idö alatt át tudta dolgozni a korábban elökészített katonai-mozgósítási és népgazdasági terveket. A háború lefolyását és kimenetelét meghatározó nemzetközi és belsö tényezök mindenoldalú elemzése alapján, a párt átfogó programot dolgozott ki az ország eröinek az ellenség visszaverésére, a gyözelem céljából való mozgósítására. Ez a program kimerítö teljességgel megvilágította a Szovjetunió által a fasiszta Németország ellen vívott háború értelmét és jellegét, feltárta az ellenség legyözésének feltételeit, és megjelölte a háborúban a pártra és a népre háruló feladatokat. A legföbb pártokmányok, amelyek a szovjet népnek a Nagy Honvédö Háborúban követendö harci programját rögzítették: a kormány június 22-i nyilatkozata, a Szovjetunió Népbiztosai Tanács





ának és az SZK(b)P Központi Bizottságának június 29-i direktívája a front menti területek pártés szovjetszervezetei számára, és Sztálin július 3-i rádióbeszéde, amely kifejtette és továbbfejlesztette az elöbbi direktíva alapvetö tartalmát. A pártnak ezekben az elsö programdokumentumokban kifejtett eszméi és utasításai késöbb kifejezésre jutottak a konkrét hadmüveleti-hadászati és népgazdasági tervekben, amelyek a csapatok harctevékenységének és a népgazdaság haditermelésre való átállításának alapjául szolgáltak. A párt és a kormány június 29-i direktívájának, amelyet beszédében Sztálin ismertetett, óriási szerepe volt a szovjet embereknek az ellenség visszaverésére való mozgósításában. Politikai jelentöségét tekintve, ez a direktíva vetekszik az 1918. február 21-i "Veszélyben a szocialista haza!" címü lenini dekrétummal. A párt és a kormány, akárcsak az 1918-1920-as külföldi katonai intervenció elsö napjaiban, a Nagy Honvédö Háború elején is a néphez fordult, feltárva elötte a teljes igazságot, és kifejezésre juttatva ama meggyözödését, hogy a nép eleget tesz majd felhívásának. A párt már a június 22-i felhívásában kötelességének tartotta feltárni a nép elött, mekkora veszély fenyegeti a hazát. A párt igyekezett a szovjet néppel megértetni, mennyire bonyolult a kialakult helyzet, és milyen nagy szükség van arra, hogy minden erejét azonnal mozgósítsa az ellenség visszaverésére. A Népbiztosok Tanácsának és az SZK(b)P Központi Bizottságának június 29-i direktívája újból leszögezte: "Az országunkat fenyegetö komoly veszély ellenére, egyes párt-, szovjet-, szakszervezeti és Komszomol-szervezeteink és azok vezetöi még nem ismerték fel ennek a veszélynek a jelentöségét, és nem értették meg, hogy a háború gyökeresen megváltoztatta a helyzetet, hogy hazánk rendkívül nagy veszélyben van, és hogy gyorsan és határozottan hadivágányra kell átállítanunk egész munkánkat." "A Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága kijelenti olvasható a direktívában -, hogy a fasiszta Németország által ránk kényszerített háborúban a szovjet állam léte forog kockán, hogy itt arról van szó, vajon szabadon élhetnek-e majd a Szovjetunió népei, vagy pedig rabszolgasorba döntik öket." A párt és a kormány megkövetelte a párt-, a szovjet-, a szakszervezeti és a Komszomol-szervezetektöl, hogy "szakítsanak az elégedettséggel és nemtörödömséggel, s mozgósítsák összes szervezeteinket és a nép minden erejét az ellenség szétzúzására, a támadó német fasizmus hordáival való kíméletlen leszámolásra". A Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága azt követelte a szovjet néptöl, hogy az ellenség elleni kíméletlen harccal védjen minden talpalatnyi földet, utolsó csepp véréig küzdjön városainkért és falvainkért, legyen bátor, kezdeményezö és leleményes. A szovjet nép csakis minden erejének megfeszítésével törhette le a fasiszta Németország támadó erejét. A párt, amikor a népet a fasiszta hódítók elleni szent harcra mozgósította, nem titkolta elötte e harc nehézségeit. Óva intette a szovjet embereket az ellenség lebecsülésétöl. A Pravda június 28-i vezércikkében a párt figyelmeztette a népet az önteltség veszélyére: "Az ellenség erös. Könnyelmüség volna lebecsülni erejét. A háború megköveteli minden erönk megfeszítését, a vasakaratot, a férfias hidegvért . . . Nem áltathatjuk magunkat a könnyü siker reményével." Ugyanakkor a párt arra is kötelezte a kommunistákat, hogy a legerélyesebben harcoljanak az ellenség eröinek és lehetöségeinek mindennemü túlbecsülése ellen, mert ez megingathatja a nép önbizalmát, zürzavart és pánikot kelthet soraiban. Le kellett leplezni a hazug ellenséges propagandát, amely a hitlerista hadsereg legyözhetetlenségének mítoszát költötte, és e hadsereg átmeneti sikereit a szovjet nép erkölcsi-politikai szellemének aláásására próbálta felhasználni. A szovjet népben meg kellett szilárdítani azt a meggyözödést, hogy az ellenséget bármilyen nagyok voltak is kezdeti sikerei elkerülhetetlen pusztulás várja a szovjet földön. Ennek a rendkívül fontos feladatnak a megoldására fordította a párt a háború elsö szakaszában végzett politikai tömegmunkája során a legnagyobb eröfeszítést. Lenin azt tanította, hogy a szocialista állam akkor erös, ha a tömegek mindent tudnak, mindenröl véleményt tudnak alkotni, és mindent tudatosan tesznek. Leninnek ezeket az útmutatásait követve, a párt már a háború elsö napjaiban megjelölte és meg is tette a szükséges intézkedéseket a tömegek között folyó eszmei és politikai munka átszervezésére és megjavítására, a háború céljainak és feladatainak rendelve alá ezt a munkát. Ennek a nagyszerü feladatnak a megoldására mozgósították az agitátorok és propagandisták ezreit, a központi és a helyi sajtót, az irodalmat, a rádiót; a müvészetet. Az a nagyarányú eszmei-politikai munka, amelyet a párt a fronton és a hátországban folytatott, elösegítette a csapatok harcképességének növelését, és a tömegek alkotói és munkaaktivitásának szüntelen fokozását. A Nagy Honvédö Háború viszonyai között különösen nagy jelentösége volt a politikai és katonai éberség fokozásának. Élethalálharcot kellett folytatni az álnok ellenséggel, amelynek nagy tapasztalatai voltak a félrevezetésben, a rémhírek terjesztésében, a kémkedés és a diverziók szervezésében. Mindezt figyelembe véve, a Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága 1941. június 29-i direktívájában arra kötelezte a párt-, az állami és a társadalmi szervezeteket, hogy biztosítsák "az üzemek, a villanytelepek, a hidak, a telefonés távíróösszeköttetés védelmét, indítsanak kíméletlen harcot a hátország minden bomlasztója, a dezertörök, a pánikkeltök, a rémhírterjesztök ellen, semmisítsék meg a kémeket, a diverzánsokat, az ellenséges ejtöernyösöket . . ." A pártés a szovjetszervezeteket arra utasították, hogy haladéktalanul állítsák hadbíróság elé mindazokat, akik pánikkeltéssel és gyávasággal gátolják az ország védelmét. A fasiszta német területrablók elleni fegyveres harc programjának kidolgozásakor és az ország összes eröinek az ellenség visszaverésére való mozgósításakor a párt és a kormány figyelmét elsösorban a szovjet fegyveres erök megerösítésére, a harctevékenység vezetésére irányította. E feladatok megoldása során a párt Leninnek arra az útmutatására támaszkodott, amely szerint a fegyveres erök építésével és felhasználásával kapcsolatos általános kérdéseket a politikai vezetésnek kell megszabnia és irányítania. Lenin többször figyelmeztette a pártot, hogy szigorúan ellenörizni kell a katonai hatóságok egész tevékenységét. A párt központi bizottsága már 1918-ban megállapította, hogy "a katonai hatóságok, akárcsak minden más hatóság és intézmény is, politikájukat szigorúan a párt által a Központi Bizottságon keresztül adott általános útmutatások alapján, és a Központi Bizottság közvetlen ellenörzése alatt folytatják". Az SZK(b)P Központi Bizottsága már a háború elsö napjaitól behatóan foglalkozott a fegyveres erök harctevékenységének szervezésével és vezetésével kapcsolatos összes kérdésekkel. A Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága által június 29-én kiadott direktíva gyakorlatilag az elsö katonapolitikai terv volt, s ennek alapján mozgósították az országot az ellenség visszaverésére, ennek alapján érték el a háború elsö idöszakának legföbb hadászati célját: meghiúsították a fasiszták "villámháborús" terveit, és megteremtették a feltételeket a háború menetének gyökeres megváltoztatásához. Az SZK(b)P Központi Bizottsága, amikor a háború kezdeti idöszakának bonyolult viszonyai között igyekezett megoldani a fegyveres erök mozgósításának és felvonultatásának problémáit, nagy figyelmet fordított a Vörös Hadsereg és a haditengerészeti flotta pártvezetésének megszilárdítására. A háború kezdeti idöszakában a csapatok erkölcsi-politikai állhatatosságának döntö jelentösége volt. Abban az idöben csak a szovjet katonák odaadó hösiessége és magas fokú öntudata menthette meg az arcvonalon a helyzetet. Ezzel kapcsolatban a hadsereg és a hajóhad pártpolitikai apparátusára az a feladat hárult, hogy fokozza a fegyveres erök védelmi képességét, hogy a kommunista párt és a szovjet kormány köré tömörítse a személyi állományt, hogy a katonákat a szovjet haza iránti feltétlen odaadás és az ellenséggel szembeni gyülölet szellemében, a Szovjetunió népei közötti barátság és a proletár internacionalizmus szellemében nevelje. Az SZK(b)P Központi Bizottsága a nagy jelentöségü intézkedések egész sorával növelte a hadsereg és a hajóhad egységeinél és magasabbegységeinél a párt befolyását. 1941. június 27-én és 29-én az SZK(b)P Központi Bizottsága határozatot hozott, amelynek értelmében kommunistákat és komszomolistákat mozgósítottak, és politikai harcosokként a frontra küldték. Az SZK(b)P minden területi és határterületi bizottságának három napon belül 500 és 5000 fö közötti létszámban kommunistákat kellett mozgósítania, és a Honvédelmi Népbiztosság rendelkezésére bocsátania. A háborúnak csupán az elsö három hónapja alatt több mint 95000 kommunistát és komszomolistát mozgósítottak, s ezek közül több mint 58000 a Nyugati, az Északnyugati és a Délnyugati Front egységeihez és alegységeihez került. A háború elsö évében a párt legalább 1 millió kommunistát és mintegy 2 millió komszomolistát küldött a szovjet fegyveres erökhöz. Már 1941 végén 1300000 kommunista harcolt a hadsereg soraiban, vagyis a párt tagságának csaknem a fele. A kommunisták és a komszomolisták alkották a hadsereg acélgerincét, példamutató hösiességgel és önfeláldozóan küzdöttek. 1941. július 16-án a Szovjetunió Legfelsö Tanácsának Elnöksége rendeletet adott ki "A politikai propaganda szerveinek átszervezése és a katonai komisszárok intézményének bevezetése a Munkás-Paraszt Vörös Hadseregben" címmel. A rendelet érvényét július 20-án a haditengerészeti flottára is kiterjesztették. A politikai propaganda csoportfönökségeit és osztályait politikai csoportfönökségekké és osztályokká alakították át, az egységeknél, a magasabbegységeknél, a törzseknél, a katonai iskolákon és a katonai intézményeknél pedig bevezették a katonai komisszár tisztségét. A párt és a kormány felsorolt intézkedései azt célozták, hogy eröteljesen fokozzák a pártpolitikai munkát, és megszilárdítsák a párt befolyását a fegyveres eröknél, aktivizálják a hadsereg pártszervezeteinek tevékenységét, s azok arra irányítsák eröfeszítésüket, hogy növeljék a parancsnoki állomány szerepét és tekintélyét a csapatok harctevékenységének vezetésében, a hadsereg és a hajóhad személyi állományának az ellenség visszaverésére irányuló politikai mozgósításában. A fegyveres eröknél folyó pártpolitikai munka fokozását célzó pártintézkedéseknek óriási szerepük volt a csapatok fegyelmének és harcképességének fokozásában. Erösítették a csapatok harci szellemét, a parancsnokoknak, akik közül sokan tartalékosok voltak, a harc legnehezebb idöszakában segítséget nyújtottak a kellö harci tapasztalatok megszerzésében és a csapatok politikai vezetésében. A pártnak a katonák között végzett szervezö munkájában igen fontos szerepet játszott a harci tartalékok frontszolgálatra való felkészítése. Az SZK(b)P `Központí Bizottsága és a helyi pártszervezetek támogatták a moszkvai és leningrádi dolgozókat, amikor a front megsegítése céljából sok ezer fönyi népfelkelö osztag alakítását kezdeményezték. 1941 nyarán az elkeseredett védelmi harcok során Moszkva, Leningrád, Kijev, Ogyessza, Makejevka, Gorlovka és a frontvárosok népfelkelöi és vadászzászlóaljaik harcosai számottevö segítséget nyújtottak a harcoló hadseregnek. A népfelkelök egységei és magasabbegységei mellett a pártszervezetek kezdeményezésére már a háború legelején az üzemekben, a kolhozokban, a szovhozokban és a hivatalokban olyan harci csoportokat alakítottak, amelyek a termelömunka mellett szereztek katonai képzettséget. Az ellenséggel szembeni ellenállás megszervezése során a párt és a kormány nagy figyelmet fordított az ország légoltalmára és vegyivédelmére. Intézkedtek a helyi légoltalom megszervezésére és megszilárdítására. A Népbiztosok Tanácsa július 2-án rendeletet hozott "A lakosság általános légoltalmi kötelezettségéröl". E rendelet szerint valamennyi szovjet állampolgár köteles volt elsajátítani a légoltalmi és vegyivédelmi ismereteket, megtanulni a fasiszta légitámadások következményeinek felszámolását, és az elsösegélynyújtást. Az összes állampolgárok férfiak 16-tól 60 éves korig, a nök 18-tól 50 éves korig kötelesek voltak részt venni az üzemekben, a hivatalokban és a házkezelöségeknél szervezett önvédelmi csoportok munkájában. A lakosság légoltalmi és vegyivédelmi kiképzését az Oszoaviahimlos feladatává tették. Mindezek a rendszabályok nemcsak a városok és a falvak védelmi képességének jelentös fokozását segítették elö, hanem egyben meg is könnyítették a szovjet emberek mozgósítását a fasiszta hódítók elleni harcra. Az egyik leghathatósabb forma, amelyben a néptömegek részt vettek az ellenség elleni küzdelemben, a német fasiszta csapatok hadtápterületén megszervezett partizánmozgalom volt. A legfontosabb programokmányok, amelyek megindították a fasiszta megszállók elleni partizánharcot, a Népbiztosok Tanácsának és az SZK(b)P Központi Bizottságának június 29-i direktívája, és az SZK(b)P Központi Bizottságának Politikai Irodája által 1941. július 18-án elfogadott, "A harc megszervezése a német csapatok hátában" címü határozat volt. Az SZK(b)P Központi Bizottsága és a kormány arra kötelezte a megszállt területek párt-, szovjet-, szakszervezeti és Komszomol-szervezeteit, hogy álljanak élére annak a harcnak, amelyet a nép az ellenség hátában folytat. A szovjet partizánok azt a feladatot kapták, hogy teremtsenek elviselhetetlen körülményeket az ellenség és cinkosai számára, üldözzék és pusztítsák öket, szabotálják összes rendszabályaikat. Amikor a párt a szovjet népet az ellenség ellen fegyveres harcba vitte, tudta, hogy az erös és tapasztalt ellenséget csak úgy lehet legyözni, ha a hátország dolgozói önfeláldozóan támogatják a fegyveres eröket. A háború követelményeiböl kiindulva, a párt átfogó programot dolgozott ki a népgazdaság haditermelésre való átállítására. Ez a program jutott kifejezésre az elsö hadigazdasági tervekben és az SZK(b)P Központi Bizottságának, valamint a Népbiztosok Tanácsának gazdasági kérdésekkel foglalkozó határozataiban. A párt azt tette a szovjet nép elsörendü gazdasági feladatává, hogy a háború szükségleteinek megfelelöen, a legrövidebb idön belül szervezze át a népgazdaságot, s minél elöbb lássa el a frontot elegendö mennyiségü újfajta harci technikai eszközökkel és fegyverrel, elsösorban harckocsikkal és repülögépekkel. Ennek a feladatnak a megoldásával arra törekedtek, hogy véget vessenek az ellenség harci technikai fölényének, és jelentösen fokozzák a Vörös Hadsereg harcképességét. 1941 június végén a szovjet kormány jóváhagyta az 1941. III. negyedévére szóló `népgazdaságimozgósítási tervet a háborús idök elsö gazdasági tervét, amely gyakorlati utasításokat tartalmazott a hadigazdálkodásra való áttérésre vonatkozólag. A Vörös Hadsereg visszavonulásából adódó egyik legföbb népgazdasági feladat az volt, hogy a veszélyeztetett területekröl keletre kellett áttelepíteni az embereket és az anyagi-termelési értékeket. 1941. június 27-én az SZK(b)P Központi Bizottsága és a Népbiztosok Tanácsa ebben a kérdésben külön határozatot hozott. Hogy az ellenség ne használhassa fel az elfoglalt területek kincseit, a Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága június 29-i direktívájában arra kötelezte a frontövezetben levö területek összes szerveit, hogy "ha a Vörös Hadsereg egységei visszavonulásra kényszerülnek, vigyék magukkal a vasúti gördülöanyagot, ne hagyjanak ott az ellenségnek egyetlen mozdonyt, egyetlen vagont, egyetlen kilogramm gabonát, egyetlen liter üzemanyagot sem". "Minden értéket olvashatjuk a direktívában -, a többi között a színes fémet, a gabonát, az üzemanyagot, amelyet már nem lehet elszállítani, okvetlenül meg kell semmisíteni." Azzal, hogy a Szovjetunió hadba lépett a fasiszta államok blokkjával, a szovjet állam fejlödésében nemcsak belpolitikai, hanem külpolitikai téren is új szakasz kezdödött. Külpolitikai programjának kidolgozása során a kommunista párt arra törekedett, hogy a legkedvezöbb nemzetközi feltételeket biztosítsa az ellenség legyözéséhez, hogy a nemzetközi porondon elszigetelje a fasiszta Németországot, és megszervezze az államok egységfrontját a német fegyveres erök szétzúzása céljából. A szovjet kormány már a háború elsö napjaiban meghatározta és a nyilvánosság elé is terjesztette, hogy mit tekint fö feladatainak a háborúban. Ezek a feladatok a következök voltak: a hitlerista rendszer megsemmisítése és a demokratikus szabadságjogok helyreállítása; a faji megkülönböztetés megszüntetése, valamennyi nemzet teljes egyenjogúságának területi sérthetetlenségének és ama jogának biztosítása, hogy maga döntsön állami berendezésének kérdésében; a háború pusztította országok gazdasági megsegítése. A Szovjetunió külpolitikai programját az egész világ népei helyeselték és támogatták. Úgy látták, hogy a hazáját önfeláldozóan védö szovjet nép hü szövetségesük a saját harcukban, amelyet a német fasizmus által fenyegetett nemzeti függetlenségükért vívtak. A hitleristák arról ábrándoztak, hogy az antikommunizmus lobogója alatt egyesíthetik, és a Szovjetunió ellen "keresztes hadjáratra" vezethetik Európa valamennyi államát, de terveik kudarcba fulladtak. A szovjet kormány helyes külpolitikája azt eredményezte, hogy a német agresszorokkal Európa és Amerika népeinek egységes antifasiszta frontja helyezkedett szembe. Ezek voltak a föbb tételei annak a programnak, amely szerint a kommunista párt az ország minden erejét a haza védelmére mozgósította: A párt feltárta a nép elött a Nagy Honvédö Háború magasztos céljait, és megjelölte e célok elérésének konkrét útjait. "Most olvasható a Népbiztosok Tanácsának és az SZK(b)P Központi Bizottságának június 29-i direktívájában minden attól függ, hogy mennyire tudunk, egyetlen percet sem vesztve, az ellenség elleni harc egyetlen lehetöségét sem elszalasztva, gyorsan szervezkedni és akcióba lépni." S a párt éppen így járt el. Nem volt olyan kérdés, amelyben meg ne nyilvánult volna szervezö és mozgósító ereje. A párt mindenütt: az ipari üzemekben és a kolhozokban, az állami hivatalokban és a társadalmi szervezetekben, a hadseregben és a flottánál, az ellenség hátában a megszállt területeken ezernyi csatornán át kapcsolatban állott a néppel és vele együtt oldotta meg a hadviselés gyakorlati feladatait, a fegyelem, a szervezettség és a gyözelembe vetett rendíthetetlen hit szellemét plántálva el az emberek tudatában. Az SZK(b)P Központi Bizottsága már a háború elsö napjaiban felosztotta a központi bizottság tagjai és póttagjai között a katonai, a gazdasági és az ideológiai munka különbözö területeinek vezetésével kapcsolatos teendöket. A vezetö funkcionáriusoknak körülbelül egyharmadát a hadsereghez és a flottához küldték parancsnoki és politikai munkára. Olyan kiemelkedö pártés állami funkcionáriusok voltak közöttük, mint Hruscsov, Scserbakov, Zsdanov, valamint a köztársasági és területi pártbizottságok vezetöi: Brezsnyev, Burmisztyenko, Kuznyecov, IVatvejev, Mzsavanadze, Szuszlov és sokan mások. A hátországban az ideológiai munka kérdéseivel, a Vörös Hadsereg tartalékainak elökészítésével, a kiürítéssel, a népgazdaság átszervezésével, az ipar, a mezögazdaság és a közlekedés különbözö ágainak vezetésével az SZK(b)P Központi Bizottságának olyan tagjai foglalkoztak, mint Andrejev, Fagyejev, Jaroszlavszkij, Jefremov, Kalinyin, Kalnberzin, Koszigin, Kuuszinen, Malisev, Manuilszkij, Mikojan, Pervuhin, Potyomkin, Sahurin, Svernyik, Tyevoszjan, Vahrusev, Vannyikov, Voznyeszenszkij, Zemljacska, Zverov és mások. 1941. június 23-án a SZK(b)P Központi Bizottsága és a Népbiztosok Tanácsa határozatot fogadott el, amelyben meghatározta a pártés szovjetszervek háborús feladatait. Az SZK(b)P Központi Bizottsága és a Népbiztosok Tanácsa megkövetelte a pártés állami szervektöl, hogy teljes felelösségtudattal végezzék a rájuk bízott munkát, folytassanak erélyes harcot a bürokratizmus, az ülésezési mánia és a vaskalaposság ellen, s a vezetés megjavításáért a katonai, gazdasági és politikai élet valamennyi területén. A pártapparátusnak ebben a tekintetben mintaképpé kellett válnia. Az SZK(b)P Központi Bizottsága ragaszkodott ahhoz, hogy minden pártfunkcionárius példamutató bolsevik szervezettséget, fegyelmezettséget tanúsítson, hogy kíméletlenül harcoljon a fogyatékosságok és a lazaság ellen, s igényes legyen önmagával és másokkal szemben. A fegyveres harc és a hátországban folyó munka hatékony vezetésének biztosítása céljából az SZK(b)P Központi Bizottsága és a Népbiztosok Tanácsa jelentös változtatásokat hajtott végre a pártés állami szervekben, hozzáidomítva szervezetüket a háborús idök munkakörülményeihez. A kommunista párt a polgárháború tapasztalataira támaszkodva fokozottabb mértékben centralizálta az állam igazgatását, s nagyobb szerepet juttatott a pártszerveknek az állami kérdések eldöntésében. A háborús helyzet szükségessé tette, hogy az egész végrehajtó hatalmat egyetlen olyan szervben összpontosítsák, amely egyesíteni tudja a front és a hátország eröfeszítéseit, gyorsan határozatokat tud hozni és biztosítani tudja azok végrehajtását. A háborús idöknek ez a rendkívüli szerve a Szovjetunió Legfelsö Tanácsának, az SZK(b)P Központi Bizottságának és a Népbiztosok Tanácsának döntése alapján, az 1941. június 30-án megalakult Állami Honvédelmi Bizottság lett. E szerv élére Sztálin, az SZK(b)P Központi Bizottságának titkára és a Népbiztosok Tanácsának elnöke került. Az Állami Honvédelmi Bizottság kezébe összpontosult minden hatalom az országban. A hadigazdaság hatékonyabb vezetése céljából az SZK(b)P Központi Bizottságának és a Népbiztosok Tanácsának majd az Állami Honvédelmi Bizottságnak a döntése alapján néhány új össz-szövetségi népbiztosságot, föigazgatóságot és bizottságot alakítottak. Minden harci és népgazdasági feladat megoldásában a legfontosabb láncszemeket a párt alapszervezetei alkották. Közvetlenül a háború elött ezeknek a száma 184000-re `rúgott. A párt az alapszervezetek útján a háború éveiben szoros kapcsolatot tartott fenn a dolgozó tömegekkel, irányította a helyi szovjetés gazdasági szervek tevékenységét. Éppen ezért a párt nagy figyelmet fordított az alapszervezetek munkájának átszervezésére és megjavítására. A párt arra törekedett, hogy alapszervezetei ne csak a politikai és gazdasági vezetés hatékonyan müködö törzsei legyenek, hanem a kommunisták nevelésének még tevékenyebb iskoláivá is váljanak. Éppen ezért az SZK(b)P Központi Bizottsága az államigazgatás fokozottabb centralizálása mellett a helyi pártszervezetektöl, valamint a szovjetszervektöl és a szakszervezetektöl azt is megkövetelte, hogy munkájukban messzemenöen alkalmazzák a demokratikus módszereket, hogy pártés gazdasági aktívákat gyüjtsenek maguk köré, hogy fejlesszék a kommunisták és a pártonkívüliek alkotó kezdeményezését. Az alapszervezetek szervezeti megszilárdítását célzó pártintézkedések, s föleg a kommunisták helyes elosztása folytán lehetöség nyílt arra, hogy a gazdasági, a katonai és az ideológiai munka valamennyi területén jelentösen emeljék a pártvezetés színvonalát. A háború követelményeinek megfelelöen átszervezték munkájukat a szovjet szakszervezetek is. Fö feladatuk az lett, hogy az ellenség legyözése érdekében hösies, önfeláldozó munkára mozgósítsák a munkásosztályt. A szakszervezeteknek vezetö szerepük volt ama munkások oktatásának megszervezésében, akik a háború éveiben kerültek a termelésbe és szakképzettséggel nem rendelkeztek. Emellett a szakszervezetek, a dolgozók más tömegszervezeteivel együtt, a front tartalékainak oktatásáról és kiképzéséröl is gondoskodtak. A szakszervezetek gondoskodtak a dolgozók anyagi-szociális és kulturális szükségleteinek kielégítéséröl és szívükön viselték az elesett harcosok családjának, a honvédö háború rokkantjainak sorsát. A front és az egész ország számára szükséges termelés növelésére mozgósítva a hátország dolgozóit, a szakszervezetek az élére álltak a tömegek által kezdeményezett szocialista munkaversenynek, és nagyszerü eredményeket értek el az állami népgazdasági tervek teljesítésében. A szakszervezetek a szovjet nép által a fasiszta német hódítók ellen vívott harc valamennyi területén biztos támaszául szolgáltak a kommunista pártnak. Az ország minden erejének és eszközének az ellenség elleni harcra való mozgósításában a lenini Komszomol is a kommunista párt harcostársa volt. A komszomolisták tízmilliós serege a kommunista párt felhívására már a háború elsö napjaitól a honvédelem feladatainak szolgálatába állította egész életét és tevékenységét. 1941. június 23-án az Össz-szövetségi Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága, a párt és a kormány útmutatásait követve, részletes határozatot hozott "A Komszomol katonai munkájával kapcsolatos teendökröl". E határozat leszögezte, milyen konkrét feladatokat kell végrehajtani abból a célból, hogy a Komszomol-szervezetek munkáját a háborús szükségleteknek megfelelöen átszervezzék. Az Össz-szövetségi Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága arra kötelezte a komszomolistákat és Komszomol-szervezeteket, hogy fokozzák éberségüket, egybeforrottságukat, fegyelmüket, szervezettségüket, hogy lássák el Vörös Hadseregünket és Haditengerészeti Flottánkat mindennel, ami az ellenség legyözéséhez szükséges és legyenek készek arra, hogy fegyverrel a kézben önfeláldozóan harcoljanak a hazáért. A szocialista haza iránti feltétlen odaadás szellemében nevelt szovjet fiatalok nagy lelkesedéssel fogadták a párt felhívását. Égtek a vágytól, hogy harcolhassanak, s a munka frontján is igyekeztek kiemelkedö eredményeket elérni. Minden erejüket, ifjú életük minden energiáját készek voltak a párt és a nép szolgálatába állítani. A szovjet ifjúság a fronton végrehajtott háborús höstetteivel és a hátországban végzett hösies munkájával már a háború elsö, legnehezebb hónapjaiban bebizonyította a párthoz való hüségét és újabb dicsöséget szerzett a szovjet államnak. A kommunista párt az egész szovjet nép szeme láttára végezte gigászi politikai és szervezö munkáját, amely az ország minden erejének az ellenség visszaverésére való mozgósítását célozta. Az egész szovjet nép látta, milyen óriási eröfeszítéseket tesz a párt a fasiszta német betolakodók inváziójának elhárítására. Mindez a szovjet emberekben megerösítette a gyözelembe vetett hitet, önfeláldozó munkára lelkesítette öket a hátországban és tömeges höstettek forrásául szolgált a fronton. A párt lelkesítö és vezetö szerepe, a néppel való szoros és megbonthatatlan egysége volt a záloga annak, hogy sikerült leküzdeni a kezdeti idöszak megpróbáltatásait, és hogy az ellenség a szovjet embereknek okozott sok bánatért és szenvedésért elnyerte méltó büntetését.

Találat: 1407