A SZOVJET CSAPATOK
TÁMADÁSA A KARÉL-FÖLDSZOROSON ÉS DÉL-KARÉLIÁBAN
1. Finnország
helyzete. A szovjet csapatok feladatai A
nyári-öszi hadjárat a Leningrádi, valamint a Karéliai Frontnak a
Karél-földszoroson és DélKaréliában indított támadásával kezdödött. Ezt
hadászati és politikai megfontolások indokolták. Mint már említettük, a
Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása úgy vélte, hogy a
finnek elleni támadás elvonja a német fasiszta hadvezetés figyelmét a
Belorusszijában elökészített föcsapástól. Ezenkívül ki kellett
egyenesíteni a szovjet-német arcvonalat, meg kellett szüntetni az északi
kiszögellést, amely erösen zavarta a Leningrádi Front és a 7. hadsereg
csapatait, újra meg kellett indítani a forgalmat a kirovszki vasúton és a
Fehér-tenger-Balti-tenger-csatornán. Végül a finn hadseregre mért csapá
s nagy politikai
eredményeket is hozhatott, mivel Finnországban meglehetösen feszült 313e41d volt a
belpolitikai helyzet. A finn belpolitikára erösen kihatott a német
"Észak" hadseregcsoport 1944. január-februárban elszenvedett
veresége. Az uralkodó osztályok, amelyek az országot a Szovjetunió elleni
háborúba sodorták, már régóta aggódva figyelték a szovjet-német arcvonal
eseményeit. Egyre világosabban látták Németország elkerülhetetlen vereségét, s
jól tudták, hogy ezzel összeomlanak a "nagyfinn" hódító tervek is. De
amíg a német fasiszta csapatok a Karél-földszoroson és a Szvir folyónál, valamint
a Medvezsegorszk térségében beásott finn csapatok közvetlen közelében voltak, a
finn reakció nehezen tudott lemondani a meghódított idegen területröl. Az
"Észak" hadseregcsoport felett támadt vihar mennydörgése
végigdübörgött Finnországon, s tovább élezte a belpolitikai helyzetet. A
hitleri Németországgal való együttmüködés rendkívül súlyos gazdasági
válságot idézett elö Finnországban. A finn gazdaság nagy
munkaeröhiánnyal küzdött. Nem volt elegendö nyersanyag,
fütöanyag. Erösödött az infláció. A hadiipar kivételével
valamennyi iparág hanyatlott. A textil-, börés gumiipari üzemek többsége
teljesen beszüntette a munkát. A mezögazdaság is erösen megsínylette
a háborút. Kiélezödött a közellátási válság. A napi kenyérfejadag húsz
dekára, a hús és a zsír napi fejadagja egy dekára csökkent már a háború
elsö évének végén. Ugyanakkor a vasúti szerelvények százai vitték a
gabonát, a húst, a vajat Németországba. Az uralkodó klikk féktelen
szovjetellenes propagandával, a legelmaradottabb rétegek nacionalista érzelmeit
felkorbácsolva, a háború elején magával tudta rántani a munkások és a parasztok
egy részét. De ahogy a hitlerista hadseregek a szovjet-német arcvonalon
egymásután vereséget szenvedtek, mind több finn dolgozó értette meg, hogy a
fasiszta kormánykörök az elkerülhetetlen pusztulás felé sodorják az országot.
"A finn néptömegek körében általános jelenség, hogy zúgolódnak a háború
miatt . . . A dolgozók legöntudatosabb részében egyre jobban izzik a
gyülölet a háborús bünös kormánykörök ellen, s fokozódik az a
törekvésük, hogy aktív ellenállást fejtsenek ki a fasizmussal szemben" így
jellemezte a finn néptömegek hangulatát 1943 végén Otto Kuusinen, az SZK(b)P
Központi Bizottságának tagja. Az uralkodó körökben is kialakult az ellenzék a
háborúval szemben. A finn kormány eröszakos intézkedéseket hozott, hogy
elfojtsa a haladó eröket, és akaratának engedelmes végrehajtására
kényszerítse a népet. Tömeges terrorakciókhoz folyamodott. Betiltotta a
sztrájkokat és a tüntetéseket. A szakszervezetek gyüléseit csak úgy engedélyezte,
ha azokon rendörök is jelen vannak, s a napirendet a rendörség
elözöleg jóváhagyta. Kihirdették, hogy halálbüntetéssel sújtják
azokat, akikre szabotázst és államellenes cselekményt bizonyítanak rá. Hitler
és klikkje azonban, látva a finnországi helyzet alakulását, még ezzel sem érte
be. 1943 végén Jodl tábornokot Hitler levelével Finnországba küldték. A führer
figyelmeztette a finn kormányt, hogy nem elég keménykezü, az ellenzék
hangja egyre eröteljesebb, s ez olyan benyomást kelt, mintha Finnország
gyenge volna, belefáradt volna a háborúba. Hitler még több keménységet követelt
finn zsoldosaitól. Ennek ellenére 1944 tavaszán tovább feszült Finnországban a
politikai légkör. A nép belefáradt a háborúba. A finn csapatok nagy
veszteségei, az éhség, a gazdasági bomlás, az ország kifosztása növelte a
lakosság elégedetlenségét. Finnország Kommunista Pártja a fasiszta rendszer és
a rendöri terror hallatlanul nehéz körülményei között egyetlen napra sem
hagyta abba önfeláldozó, sok-sok áldozatot követelö harcát a bünös
háború befejezéséért. Egyre erösebben hallatta hangját a munkásosztály, a
dolgozó parasztság, a haladó értelmiség, s követelte a kormánytól, hogy
változtassa meg külpolitikáját, vessen véget az értelmetlen vérontásnak. Egyre
többen és egyre gyakrabban szabotálták a kormány intézkedéseit. A
szociáldemokrata párt, a finnországi Svéd Néppárt, az agrárpárt tagjainak
többsége felemelte szavát a háború folytatásának politikája ellen. Az
ellenzékben fontos szerepet játszott Paasikivi államtanácsos, aki késöbb
Finnország elnöke lett. A német fasiszta "Észak" hadseregcsoport
Leningrádnál és Novgorodnál elszenvedett súlyos veresége, a belpolitikai
helyzet élezödése arra kényszerítette a finn kormányt, hogy fontolóra
vegye a fegyverszünet megkötésének lehetöségeit. A finn kormány február
közepén megbízta Paasikivit, lépjen érintkezésbe a Szovjetunió kormányával,
tisztázza a szovjet álláspontot a fegyverszünet kérdésében, tudja meg, milyen
feltételekkel léphetne ki Finnország a háborúból. Az akkori kormány élén
egyébként olyan szovjetellenes, Hitler-barát politikusok álltak, mint Ryti,
Mannerheim, Tanner. Az ö ingadozásuk mindennél jobban mutatta, milyen
katasztrofális helyzetbe került Finnország. A Szovjetunió kormánya február
19-én közölte Finnországgal a fegyverszünet elözetes feltételeit: szakítsa
meg kapcsolatait Németországgal, és internálja vagy üzze ki a Finnország
területén tartózkodó német fasiszta csapatokat, szerezzen érvényt az 1940. évi
szovjet-finn szerzödésnek, vonja vissza a finn csapatokat az 1940-es
határra, haladéktalanul repatriálja a szovjet hadifoglyokat és a koncentrációs
táborokban levö polgári személyeket. Más kérdésekkel a finn hadsereg
leszerelésével, a Szovjetuniónak okozott károk megtérítésével, Petsamo
térségének átadásával kapcsolatban kormányunknak az volt a véleménye, hogy ezek
megoldását célszerü elhalasztani a moszkvai tárgyalásokig. A finn kormány
képviselöjével közölték, hogy ha Finnország egyetért az elözetes
feltételekkel, a Szovjetunió kész fogadni a finn küldöttséget a fegyverszüneti
tárgyalások céljából. Ha figyelembe vesszük, milyen károkat okozott Finnország
a Szovjetuniónak, ezek a követelések nagyon mérsékeltek voltak. A szovjet
kormányt nem a vak bosszúvágy vezette, hanem az az ésszerü törekvés, hogy
mielöbb véget vessen a háborúnak, elkerülje az újabb áldozatokat mindkét
részröl, szabaddá tegye a finnek ellen tevékenykedö szovjet
csapatokat, s azokat a német fasiszta hadsereg ellen vesse be. A finn uralkodó
körökben csaknem egy hónapig tartott a szemben álló vélemények harca. A
fasiszta Németország természetesen minden erejével azokat támogatta, akik a
háború folytatását szorgalmazták. Február 21-én a helsinki német nagykövet
Ramsay finn külügyminiszternek jegyzéket nyújtott át, amely szerint kormánya
Németországgal szembeni árulásnak fogja tekinteni Finnország kilépését a
háborúból, s Finnországnak vállalnia kell az összes ebböl fakadó
következményeket. Az ország belpolitikai helyzete azonban annyira feszült volt,
hogy még ez a baljós hangú jegyzék sem tudott hatni a háború folytatásának
ellenzöire. A finn kormány kénytelen volt újra azzal a kéréssel fordulni a
szovjet kormányhoz, hogy a szovjet fegyverszüneti feltételek további tisztázása
végett fogadja képviselöit. Noha a finn kormány nem értett egyet az elözetes
fegyverszüneti feltételekkel, a szovjet kormány türelmet tanúsított iránta, s
fogadta a finn küldöttséget. Finnországnak átnyújtották a konkrét
fegyverszüneti feltételeket, amelyek között szerepelt a finn hadsereg
leszerelése, a Szovjetuniónak okozott károk megtérítése és Petsamo kérdése is.
A Szovjetunió kormánya ugyanakkor lemondott a Hangö (Hanko)-félsziget bérletére
vonatkozó jogairól. Ezek a humánus feltételek lehetövé tették volna, hogy
a finn nép kikerüljön a háborúból, amelybe uralkodó klikkje belevitte,
Finnország pedig visszaszerezze nemzeti függetlenségét. A reakciónak azonban
egy idöre sikerült felülkerekednie az uralkodó körök józan, a helyzetet
reálisan értékelö csoportján. Nagy szerepet játszott ebben a fasiszta
Németország nyomása is. Még az NSZK hadügyminisztériuma hadtörténelmi
osztályának hivatalos kiadványában is elismerik, hogy a Finnországba irányuló
szállítmányok korlátozása volt "a német diplomácia nyomásának
leghatékonyabb eszköze". Németország kihasználta Finnország gazdasági
függését, és ezzel továbbra is kezében tartotta ezt a csatlósát. 1944. április
19-én például Hitler többféle katonai szállítás korlátozását elrendelte. Néhány
nappal elöbb pedig az élelmiszer-szállítás csökkentését határozták el.
Ennek következtében a finn kormány elutasította a fegyverszüneti feltételeket,
s úgy határozott, hogy folytatja a háborút a Szovjetunió ellen. Ezt a
nemzetellenes döntést azzal mentegette, hogy a Szovjetuniónak az a követelése,
miszerint Finnország szakítson Németországgal, s internálja vagy üzze ki a
német fasiszta csapatokat, az ország nemzeti függetlenségét veszélyezteti. A
fegyverszünet elutasításának ez a képmutató indokolása olyan messze volt a
valóságtól, mint ég a földtöl. A szovjet kormány 1944. április 22-i
válaszában leleplezte a finn kormány hazug álláspontját. "A mai
Finnországnak nincs állami önállósága állapította meg a szovjet kormány
jegyzéke. Elvesztette azt abban a pillanatban, amikor beengedte területére a
német csapatokat. Most arról van szó, hogy a német csapatok kiüzése és a
haditevékenység beszüntetése útján visszaállítsák Finnország elvesztett
önállóságát." A reakciós finn kormánykörök abban a reményben utasították
el a szovjet fegyverszüneti feltételeket, hogy a német fasiszta csapatok meg
tudják állítani a Vörös Hadsereg támadását, képesek lesznek stabilizálni a
szovjet-német arcvonalat, s hogy Németország a kellö pillanatban megadja
majd a szükséges segítséget Finnországnak mind fegyverben, mind csapatokban.
Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a finn reakció nagy reményeket füzött
az Egyesült Államok kormányához, amely az antifasiszta koalíció tagjaként is a
szokásos diplomáciai kapcsolatokat tartotta fenn Finnországgal. Dittmar, volt
fasiszta tábornok nem ok nélkül írja, hogy a finnek az Egyesült Államokhoz füzödö
kapcsolataikban látták "a menekvés egyetlen útját arra az esetre, ha
Németország helyzete a háború folyamán nem javul." A finn kormány
ebböl az elgondolásból kiindulva dolgozta ki terveit a további
hadviselésre. A finn hadsereg parancsnoksága 1944 nyarán maximálisan
megerösítette a védelmet a Karél-földszoroson és Karéliában, hogy csapatai
meghúzzák magukat a megerödített terepszakaszok mögött, s tovább tartsák
az elfoglalt szovjet területeket. A finn csapatok a háború három éve alatt a
nehezen leküzdhetö természetes akadályok felhasználásával erös
védelmet építettek ki. Különösen erös volt védelmük a Karél-földszoroson
(5. sz. térkép). A finnek itt három védöövet rendeztek be közbeesö
állásokkal. A védelem mélysége a BeloosztrovViborg irányban meghaladta a száz
kilométert. A legerösebb a második védööv volt, amely a
Taipale-Kivennapa vonalon, majd Terijokitól nyugatra húzódott. Finn történészek
tanúsítják, hogy ebben a védöövben "rengeteg különféle
erödítmény . . . és akadály (gránit harckocsiakasztó) volt, s ezek
keresztül-kasul szabdalták az egész földszorost". A Karél-földszorost a 3.
és a 4. finn hadtest, továbbá néhány, a finn hadsereg föparancsnokságának
közvetlenül alárendelt önálló gyalogosés páncélos-magasabbegység védte. A
földszoroson összesen öt gyalogoshadosztály, egy páncéloshadosztály, egy
gyalogdandár és két partvédelmi tüzérezred helyezkedett el. Nagyon erös
védelmet építettek ki Dél-Karéliában is. Az Onyega-tótól északra az ellenség
két védöövet rendezett be; egyes szakaszokon páncélkupolákat is
telepítettek. Ezenkívül a mélységben az utak mentén támpontokat építettek. Itt
a 2. hadtest (két gyalogoshadosztály és egy gyalogdandár), valamint a finn
föparancsnokságnak alárendelt két önálló gyalogoshadosztály védett. Az
Onyega-tó és a Ladoga-tó között a finnek védelme a Szvir folyó mentén húzódott;
a folyó szélessége Logyejnoje Polje körzetében eléri a 400 métert, mélysége
pedig a 4-7 métert. Osta és Szvirsztroj között a folyó déli partján nagy
hídfö volt a finn csapatok birtokában. Különösen erös védelmet
építettek ki a Logyejnoje Polje-Olonyec-Pitkáranta irányban, ahol az Onyega-tó
és a Ladoga-tó között védö csapatok fö utánpótlási vonalai húzódtak.
Itt három védöövet rendeztek be. Közülük a második, amely a
Megrozero-Obzsa terepszakaszon húzódott, volt a legerösebb. A mélységben a
Vidlica és a Tulemajoki folyók partján, valamint a Loimola-Pitkáranta
terepszakaszon erös tábori állások voltak. A Szvir mentén az
"Olonyec" csoport (az 5. és a 6. hadtest) védett, amely öt gyalogoshadosztályból
és négy önálló dandárból állt. Az Onyega-tótól északra, Dél-Karéliában és a
Karél-földszoroson védö finneknek összesen 15 hadosztályuk köztük egy
páncéloshadosztály és hat gyalogdandáruk volt. E csapatok állományába
körülbelül 268 ezer fö, 1930 darab 76 milliméteres és annál nagyobb
ürméretü löveg és aknavetö, 110 harckocsi és 248 repülögép
tartozott. Az ellenség harci technikai eszközei gyengébb minöségüek
voltak, mint a Vörös Hadseregé. Az ellenségnek a Finn-öböl keleti részében 43 közepes
hadihajója, 33 torpedónaszádja és motoros uszálya, az Onyega és a Ladoga-tavon
pedig öt ágyúnaszádja, két torpedónaszádja és 121 különbözö naszádja
tevékenykedett. A haditengerészeti légierö állományába száz repülögép
tartozott. A finn hadsereg minden vonatkozásban fel volt töltve, s az
erdös-mocsaras, tavakkal szabdalt terepen követendö harceljárásokban
gazdag tapasztalatokkal rendelkezett. A katonák zöme szívósan harcolt. A
tisztek túlnyomó többsége támogatta a kormány kalandorpolitikáját, s a fasiszta
Németországgal kötött katonai szövetség híve volt. De a háborúellenes hangulat
is kezdett terjedni a katonák között. Jellemzö erre az az eset, amely a 2.
gyalogoshadosztály 7. ezredénél történt. Az ezred 200 katonája, amikor
megtudta, hogy a finn kormány elutasította a szovjet fegyverszüneti
feltételeket, kollektív leszerelési kérvényt nyújtott be. Jó néhány katona
hangot adott elégedetlenségének amiatt, hogy folytatni kell a háborút, hogy a
finn városokban és falvakban súlyos a gazdasági helyzet, s a németek szabadon
garázdálkodnak az országban. Néhányan megszöktek, Svédországba menekültek, vagy
elrejtöztek az erdökben. E tények ellenére a finn hadsereg egészében
véve harcképes volt. Mivel a finn kormány konokul elutasította a mérsékelt
fegyverszüneti feltételeket, a Szovjetuniónak katonai intézkedésekhez kellett
folyamodnia. A szovjet hadvezetés ekkor már fel tudta vonultatni a szükséges
eröket és eszközöket, hogy szétzúzza az erös védelmi létesítmények
mögött meghúzódó finn csapatokat. A föhadiszállás elhatározta, hogy a
Karél-földszoroson és Dél-Karéliában hadászati hadmüveletet hajt végre,
hogy vereséget mérjen a finn hadseregre, felszabadítsa a leningrádi terület
északi körzeteit, a Karél-finn Köztársaság nagy részét fövárosával,
Petrozavodszkkal, helyreállítsa a finn-szovjet államhatárt, s kikapcsolja
Finnországot a háborúból. A föhadiszállás ezzel az elhatározással
összhangban szabta meg a Leningrádi és a Karéliai Front feladatait. A két front
támadó hadmüveletének elgondolása az volt, hogy egymás után két csapást
mérnek a finn hadseregre. A támadást a Leningrádi Front jobbszárnyának csapatai
kezdték meg a Karélföldszoroson. Ezeket a csapatokat a szárnyakon a Balti
Flotta és a Ladogai Katonai Flottilla támogatta. Nem sokkal késöbb
Dél-Karéliában támadásba ment át a Karéliai Front balszárnyának két hadserege:
a 7. az Onyegai és a Ladogai Katonai Flottilla támogatásával az Onyega-tó és a
Ladoga-tó közti térségben és a 32. az Onyegai Katonai Flottilla egy részének
támogatásával az Onyega-tótól északra. A távolbombázó légierö parancsot
kapott, hogy a támadás kezdete elött mérjen tömeges csapásokat Finnország
fontosabb katonai objektumaira. A karéliai partizánok 19 osztagot készítettek
fel az ellenség utánpótlási vonalain végrehajtandó vállalkozásokra. A
Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása megerösítette a
Leningrádi Front jobbszárnyának és a Karéliai Front balszárnyának csapatait. A
hadmüvelet kezdetére a 23. hadsereg már korábban is ott levö
csapatain kívül a Leningrádi Frontjobbszárnyán összpontosították a föhadiszállás
és a front tartalékából a 21. hadsereget (hat lövészhadosztályt), két
lövészhadtestet, egy áttörö tüzérhadtestet és két önálló
lövészhadosztályt. A 21. hadsereg föeröit, amelyek Oranienbaum
térségében helyezkedtek el, a Balti Flotta szállította át a Finn-öblön. A háború
folyamán kevés ilyen nagyarányú hadmüveleti csapatszállítás történt vízi
úton. A Leningrádi Front 13. légi hadserege további két bombázó és egy
csatarepülö hadosztályt kapott. A hadmüveletbe bevonták a Balti
Flotta légierejét, valamint a leningrádi légvédelem 2. gárda
vadászrepülö-hadtestének egy részét is. A Karéliai Front balszárnyára a
föhadiszállás tartalékából három lövészhadtestet (kilenc hadosztályt), egy
áttörö tüzérhadosztályt, valamint több különleges magasabbegységet és egységet
dobtak át. A Leningrádi és a Karéliai Frontnak a Karél-földszoroson és
Dél-Karéliában összesen 41 lövészhadosztálya, öt dandárja és négy
megerödített körlete volt. A front csapatainak létszáma elérte a 450 ezer
föt, s körülbelül 10 ezer darab 76 milliméteres és annál nagyobb
ürméretü löveg és aknavetö, több mint 800 harckocsi és
rohamlöveg állt rendelkezésükre. A frontok állományába tartozó 7. és 13. légi
hadseregnek 1547 repülögépe volt. A Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti
Flotta az ellenséges védelem lefogására 75 kilencven százalékban 130
milliméteres és annál nagyobb ürméretü löveget jelölt ki. A flotta a
Finn-öböl keleti részében 64 közepes hadihajót (torpedórombolókat,
ágyúnaszádokat, örhajókat, aknaszedö hajókat), 47 torpedónaszádot és több
mint 300 különféle naszádot tudott felhasználni. A Ladogai és az Onyegai
Katonai Flottillának 27 közepes hadihajója és 62 különféle naszádja volt. A
flotta légierejének állományába 530 repülögép tartozott. A szovjet
csapatok létszámban 1,6-szeres, lövegekben és aknavetökben 3,3-szeres,
harckocsikban és rohamlövegekben 3,2-szeres, repülögépekben csaknem
6-szoros fölényben voltak a finn csapatokkal szemben. A föcsapások
irányában csapataink fölénye még ezt is túlszárnyalta. A Finn-öbölben, az
Onyegaés a Ladoga-tavon a szovjet haditengerészeti erök csaknem minden
hajóosztály tekintetében túleröben voltak. A támadás kezdetekor a csapatok
mintegy 3 javadalmazás löszerrel, 3,5-5 javadalmazás üzemés
kenöanyaggal, több mint 12-20 napi élelmiszerrel és takarmánnyal
rendelkeztek. Az anyagi-technikai biztosítás megszervezése a Karéliai Frontnak
nagy nehézségeket okozott, elsösorban azért, mert a hadtápterületen és a
támadás sávjában elég gyér volt az úthálózat. A Legfelsöbb
Föparancsnokság Föhadiszállása 1944. május 1-én külön direktívát
adott a frontoknak, és ebben szabályozta a csapatok felkészítését a támadásra.
A frontparancsnokok az e hadszíntéren tervezett harcok sajátosságainak
figyelembevételével valósították meg a föhadiszállás utasításait. A
harcosoktól megkövetelték, hogy tanulják meg a támadóharc megvívását a terep és
a finn védelem sajátos viszonyai között, s megmagyarázták nekik, hogy a finn
hadsereg szétzúzása a szovjet terület mielöbbi felszabadításának fontos
feltétele. A Leningrádi és a Karéliai Front, valamint a Balti Flotta
parancsnoksága ugyanezen idöszakban kidolgozta a viborgi és a
szvit-petrozavodszki hadmüvelet terveit, amelyeket a föparancsnokság
azután jóváhagyott. A támadást a frontok huzamos ideig készítették elö.
Különösen nagy figyelmet fordítottak a csapatok együttmüködésének
megszervezésére, a frontok csapatainak átcsoportosítására és csapásmérö
csoportosításaik összpontosítására. A csapásmérö csoportosítások elsö
lépcsöi három nappal a támadás kezdete elött foglalták el a megindulási
helyzetet, hogy jól megismerkedhessenek a rendkívül bonyolult terepviszony
okkal. A hadmüvelet elökészítésének idöszakában nagy
jelentöséget tulajdonítottak a csapatok harckiképzésének. A közeli
mögöttes területen a támadási sávéhoz hasonló terepen finn mintájú
védööveket rendeztek be vasbeton tüzfészkekkel, különféle
akadályokkal. Az egymás után ide visszavont csapatok megtanulták ezek
leküzdését. A frontok törzsei körültekintöen intézkedtek, hogy a
hadmüveletet titokban készítsék elö, és megtévesszék az ellenséget. A
csapatok szállításánál és mozgásánál felhasználták a háború három éve alatt
kitapasztalt álcázási módszereket. Az újonnan érkezett tüzérés aknavetö
egységeknek megtiltották, hogy a tüzérségi elökészítés kezdete elött
tüzet nyissanak, a rádióállomások nem forgalmazhattak, s a minimumra
korlátozták a telefonbeszélgetéseket. Külön erre a célra megszervezett
komendánsszolgálat kidolgozta a peremvonalba irányuló forgalom szigorú rendjét.
A Leningrádi Frontnál a narvai szakaszon, a Karéliai Frontnál pedig a
Petsamo-Kirkenes irányban támadási elökészületeket színleltek. A front
csapatainál erös pártés Komszomol-szervezetek müködtek. A Leningrádi
Front hadseregeinél körülbelül 66500 kommunistát, a Karéliai Front
hadseregeinél mintegy 64 ezer kommunistát tartottak nyilván. A 21. hadsereg 30.
gárda lövészhadtestének mindegyik hadosztályánál 2200-2300kommunista és
1500-1700 komszomolista volt. Ez a nagy létszám lehetövé tette, hogy a
frontok haditanácsai és politikai szervei erösítsék a párt befolyását
minden alegységnél s különösen azoknál, amelyek az erödítmények ellen
indultak rohamra. A csapatoknál az egész politikai munkát szorosan
összekapcsolták a konkrét harcfeladatokkal. Gondosan tanulmányozták többek közt
a szovjet kormány április 22-i nyilatkozatát a szovjet-finn viszonyról. A
katonáknak megmagyarázták, hogy sikeres támadásukkal, az ellenségre mért
hatalmas erejü csapásukkal meg kell gyorsítaniuk Finnország kilépését a
háborúból. A támadási parancs megérkezése után a lövészek, a tüzérek, a
harckocsizók, az utászok gyüléseket tartottak, amelyeken sokan
felszólaltak azok közül is, akik 1940 emlékezetes napjaiban részt vettek a
Mannerheim-vonal áttörésében és Viborg ostromában. Ezek elmondották a finn
erödítmények leküzdésében szerzett tapasztalataikat. 2. A finn csapatok veresége
a Karél földszoroson A
Karél-földszoroson a finn csapatok szétzúzásába a Leningrádi Front állományából
(parancsnok Govorov hadseregtábornok, a haditanács tagja Zsdanov altábornagy,
törzsfönök Popov vezérezredes), mint már említettük, a 21 . és a 23.
hadsereget, valamint a 13. légi hadsereget vonták be. A hadmüveletben
ezenkívül részt vett a Balti Flotta (parancsnok Tribuc tengernagy, a haditanács
tagja Szmirnov altengernagy, törzsfönök Petrov ellentengernagy) és a
Ladogai Katonai Flottilla (parancsnok Cserokov ellentengernagy) . A
hadmüvelet elgondolásának alapeszméje az volt, hogy az ellenséget a
Ladoga-parti arcvonalszakaszon megbízhatóan lekötve, a föerökkel a
Finn-öböl partján áttörik a védelmet, s szétzúzzák a szemben álló ellenséget.
Ezután ütközetbe vetik a front tartalékait, továbbfejlesztik a csapást Viborg,
az erök egy részével pedig Keksholm (Kákisalmi) irányában, s végleg
kiüzik a hódítókat a szovjet területröl. A föcsapást Guszev
altábornagy 21. hadserege mérte, amelynek kilenc, harckocsikkal
megerösített lövészhadosztálya és egy megerödített körlete volt. Ez a
hadsereg azt a feladatot kapta, hogy a 23. hadsereggel és a Balti Flottával
együttmüködve, sávjának középen hatalmas erejü csapást mérve törje át
az ellenség védelmét, és a támadást a viborgi müút és a tenger-parti vasút
mentén továbbfejlesztve a hadmüvelet kilenc-tizedik napján foglalja el
Viborgot. A 23. hadseregre (parancsnoka Cserepanov altábornagy) az a feladat
várt, hogy a hadmüvelet kezdetétöl a maga sávjában lekösse az ellenséget,
majd pedig támadjon általában Jürjapja (Ayrápáá) irányában. A hadseregnek hat
lövészhadosztálya és két megerödített körlete volt. Fontos feladatok
hárultak a Balti Flottára és a Ladogai Katonai Flottillára. A hadihajók és a
flotta légiereje parancsot kaptak, hogy rombolják a védelem ellenállási
csomópontjait, fogják le és semmisítsék meg a tüzérséget a part menti
körzetekben. A matrózoknak színlelt partraszállást kellett szervezniük az
ellenség védelmi sávjának szárnyain, s rá kellett ezzel kényszeríteniük az
ellenséget, hogy eröi egy részét átdobja a part védelmére. A flottának és
a flottillának végül harcolnia kellett az ellenséges flotta ellen, meg kellett
akadályoznia, hogy hadihajóinak tüzérsége tüz alá vegye a támadó csapatok
tengerparti szárnyait, lehetetlenné kellett tennie, hogy az ellenség tengeri
úton tartalékokat és különféle hadianyagot dobjon át. A 13. légi hadsereg,
amelynek Ribalcsenko repülö altábornagy volt a parancsnoka, és a flotta
légiereje Szamohin repülöaltábornagy parancsnoksága alatt körülbelül 960
repülögépet jelölt ki a hadmüvelet támogatására. Különösen nagy
figyelmet fordítottak arra, hogy megszervezzék az ellenséges védelem lefogását.
A tüzcsapást a 21. és a 23. hadsereg, valamint a front tüzérsége mérte összesen
5500 darab 76 milliméteres és annál nagyobb ürméretü löveggel és
aknavetövel s 881 sorozatvetövel. A tüzcsapásban részt vett a
Balti Flotta tüzérsége, valamint 563 bombázó és csatarepülögép is. A
hadmüveleti tervvel összhangban június 9-én 240 nehézlöveg bombázó repülögépekkel
együtt elözetesen rombolta az ellenséges erödítményeket. Ennek
eredményeképpen, mint a finn történészek írják, "sok védelmi létesítmény
és akadály megsemmisült, az aknamezök pedig felrobbantak". Június
10-én kora reggel 2 óra 20 perces hatalmas erejü tüzérségi és légi
elökészítés után a 12. hadsereg támadásba ment át. A finnek
összpontosított tüzzel és ellenlökésekkel próbálták tartani az elsö
védöövet, és megakadályozni a védelem áttörését. Az ellenséges
parancsnokság a tartalékból harcba vetett egy gyalogoshadosztályt és egy
lovasdandárt. Egyidejüleg Viborg körzetéböl elörevonták egy
páncéloshadosztály egységeit. De a 21. hadsereg csapatai a légierö
támogatásával már a hadmüvelet elsö napján menetböl átkeltek a
Szesztra folyón, áttörték az ellenség védelmét, s 14 kilométert nyomultak
elöre. A szovjet katonák és parancsnokok rendkívül kezdeményezöen
küzdöttek. Beloosztrovtól nem messze felfedeztek egy óriási ellenséges vasbeton
erödöt. A 18. gárda tarackos dandár 4. ütegének tüzérei a vasbeton
erödöt 1200 méterre megközelítették, s 203 milliméteres lövegeikkel
tüz alá vették. A nehéz lövedékek átütötték és szétrombolták a két méter
vastagságú vasbeton falakat. A tüzérek 140 gránátot löttek ki az
erödre, s védöivel együtt megsemmisítették. Nagyszerü tettük
elismeréséül valamennyi tüzért rendjelekkel és érmekkel tüntették ki,
Vedmegyenko százados, az üteg parancsnoka pedig megkapta a Szovjetunió
Höse címet. Nyikolajev szakaszvezetö, az 1309. páncéltörö ágyús
ezred lövegirányzója négy géppuskafészket, továbbá mintegy negyven ellenséges
katonát és tisztet semmisített meg. Nyikolajev komszomolista kétszer is
megsebesült, de nem hagyta el a harcmezöt, hanem lövegének tüzével tovább
támogatta a 45. lövészhadosztály elönyomuló harcosait. Ő is megkapta
a Szovjetunió Höse címet. A legfelsöbb föparancsnok június 11-i
parancsában nagy elismeréssel emlékezett meg a Leningrádi Front csapatainak
harctevékenységéröl. A védelem sikeres áttöréséért e csapatoknak külön
köszönetet mondott. Moszkva tüzérségi díszössztüzzel köszöntötte a
nagyszerü harcosokat. Az ellenséges parancsnokságot váratlanul érte a
szovjet csapatok ilyen nagy erejü támadása. DélKaréliából és
Észak-Finnországból sürgösen két gyalogoshadosztályt és két
gyalogosdandárt dobott át a Karél-földszorosra. De ez már nem segíthetett. A
finnek elkeseredett ellenállása dacára a 21 . hadsereg és a június 11-én
támadásba lendült 23. hadsereg ezeket közben a front tartalékából két
lövészhadtesttel erösítették meg a következö napokban tovább
fejlesztette a sikert. A 13. légi hadsereg a szárazföldi csapatokat támogatva
1169 felszállást hajtott végre, s nagy veszteséget okozott az ellenségnek. A
Balti Flotta tüzével rombolta az ellenség védelmi létesítményeit, s hatalmas
csapásokat mért utánpótlási vonalaira. A flotta nehéztüzérsége június
9-töl június 13-ig több mint 11 ezer lövedéket lött ki az ellenségre.
A Ladogai Katonai Flottilla a 23. hadsereg csapatainak elönyomulását
támogatta tüzérségével. A Legfelsöbb Föparancsnokság Föhadiszállása
június 12-én külön direktívában állapította meg: "A Leningrádi Front
csapatainak támadása a Karél-földszoroson sikeresen fejlödik. Az
ellenséget szétszórtuk, súlyos veszteségeket szenvedett, ellenállása
meggyengült. A front csapatai fölényben vannak az ellenséggel szemben . . .
Mindez kedvezö feltételeket teremt a támadás továbbfejlesztéséhez." A
föhadiszállás megparancsolta a csapatoknak, hogy továbbra is erélyesen
üldözzék a visszavonuló ellenséget, a gyalogság nyomában gyorsan vonják
elöre a nehéztüzérséget, fennakadás nélkül biztosítsák az anyagi ellátást,
s június 18-20-án foglalják el Viborgot. A csapatok sikeresen kifejlesztették a
támadást, s június 13-án elérték a második védöövet. Az ellenség itt
összpontosította az elsö védöövröl visszavonult csapatok maradványait,
valamint a Karél-földszoroson rendelkezésére álló csaknem valamennyi eröt.
Elsörendü jelentöséget tulajdonított Kivennapa körzete
védelmének, mivel a szovjet csapatok itt érték el a legnagyobb sikert. De
elszámította magát. A front parancsnoksága, amint a hadmüvelet terve
elöírta, a fö eröfeszítéseket nem Kivennapa irányában, hanem a
tengerparti müút mentén összpontosította. Ide csoportosította át a 3.
áttörö tüzérhadtest egységeit Zsdanov tüzér vezérörnagy
parancsnoksága alatt. A nagy tömegü tüzérség manöverét rejtve és
idejében hajtották végre. Ennek eredményeképpen a föcsapás irányában a
második védööv áttörésekor az arcvonal egy kilométeres szakaszára 250
löveg és aknavetö jutott. Június 14-én a front csapatai hatalmas
erejü tüzérségi és légi elökészítés után megkezdték a rohamot a
második védööv ellen. Az erös tüzcsapás, a lövészhadtestek
második lépcsöinek harcba vetése biztosította a második védööv gyors
áttörését. A front csapatai a légierö és a flotta aktív támogatásával
egyetlen nap alatt 12 kilométeres szakaszon ékelödtek be a második
védöövbe. A szovjet katonák és tisztek ezekben a harcokban is
hösiesen, rendkívül ügyesen és kezdeményezöen harcoltak. Az egész
frontot bejárta a híre annak, milyen talpraesetten járt el Zaletov, a 63. gárda
lövészhadosztály 188. gárda lövészezredének örmestere. Amikor
századparancsnoka kidölt a sorból, Zaletov kommunista a helyére lépett, és
sikeresen vezette egy erösen megerödített lakótelep elfoglalásáért
vívott harcot. A harc a szovjet katonák teljes gyözelmével ért véget. Zaletov
örmester érett parancsnoknak bizonyult, elnyerte a Dicsöség-rendjel
I. fokozatát s a tiszti váll-lapot. A front csapatai a Balti Flottával
együttmüködve, a légierö támogatásával két napig tartó elkeseredett
harcok eredményeképpen áttörték a második védöövet is, amely temérdek
tartós tüzfészekkel, harckocsiés gyalogsági akadállyal volt
megerösítve. Június 15-én estig csapataink a Kivennapa és a Finn-öböl
közötti egész szakaszon áttörték az ellenség védelmét. A parancsnokság
méltóképpen értékelte valamennyi fegyvernem harcosainak bátor helytállását. A
Leningrádi Front haditanácsa felhívta a katonákat és a tiszteket az új feladat
teljesítésére: "a legrövidebb idön belül foglalják el Viborgot, s
szerezzék vissza a hazának ezt a katonailag fontos, nagy várost." A finn
parancsnokság a második védööv elvesztése után látta, hogy a
"Karél-földszoros" csoportot a teljes szétzúzás veszélye fenyegeti,
ezért csapatait visszarendelte a harmadik védöövbe, Viborg körzetébe és a
Vuoksi folyó mögé. Dél-Karéliából vasúton sürgösen a Karél-földszorosra
dobták a két gyalogoshadosztályból álló 5. hadtestet. Ez lényegesen gyengítette
az ellenség csoportosítását DélKaréliában. A finn minisztertanács ülésén június
18-án megvitatták az arcvonalon kialakult katasztrofális helyzetet. Másnap a
finn vezérkari fönök hat hadosztályt kért a hitlerista
föhadiszállástól a finn csapatok támogatására. Hitler utasítására azt
válaszolták, hogy Németország erre csak akkor hajlandó, ha a finnek harcolni
fognak a Viborg-Vuoksi vonal megtartásáért. Június 21-én Mannerheim, a finn
hadsereg föparancsnoka ezt meg is ígérte Hitlernek. Ezután a hitlerista
föhadiszállás parancsára valóban érkezett erösítés Finnországba, de a
megígért hat hadosztály helyett csak a 122. gyalogoshadosztály az
"Észak" hadseregcsoportból, a 303. rohamlövegdandár és az 5.
légiflotta egy százada. A Karél-földszoroson a szovjet csapatok, amelyek
megerösítésül még egy hadtestet kaptak a front tartalékából, lankadatlanul
üldözték a visszavonuló ellenséget. Elkeseredett, kemény harcokban teljesen
szétverték a finnek három hadosztályát. A 21. hadsereg csapatai nem engedték
lélegzethez jutni az ellenséget, betörtek a harmadik védöövbe, s június
20-án 19 órakor rohammal elfoglalták Viborgot, az ösi orosz várost.
Ekkorra a 23. hadsereg a Ladogai Katonai Flottilla támogatásával megtörte a
finnek ellenállását, s széles arcvonalon kijutott a vuoksi vízrendszerhez. A
Leningrádi Front csapatai a Balti Flotta és a Ladogai Katonai Flottilla
támogatásával nagyszerü gyözelmet arattak. A szovjet harcosok 11 nap
alatt áttörték az ellenség erös védelmét. Szertefoszlott az ellenségnek az
a reménye, hogy sikerül majd meghúznia magát az erödítmények mögött.
Viborg bevétele után a Karél-földszoroson még három hétig folytatódtak a
harcok. Az ellenség friss, a harcokban eddig még részt nem vett eröket
vont ide, s az erösen tagolt terepet kihasználva szívósan ellenállt.
Július elsö tíz hónapjában a 21. hadsereg csapatai 10-12 kilométert
nyomultak elöre Viborgtól északnyugatra, a 23. hadsereg pedig ezalatt felszabadította
a Vuoksi folyótól délre és délnyugatra fekvö körzeteket, s kisebb
hídföt vett birtokba a folyó északi partján. A Balti Flotta eröinek
egy része, miután megsemmisítette a finn helyörségeket, június 21-22-én
elfoglalta a Björke(Koivistoj szigetcsoport legnagyobb szigeteit, június
26-27-én pedig teljesen megtisztította az ellenségtöl ezt a
szigetcsoportot. E harcok eredményeképpen megfelelöen biztosította a
tengerparti arcvonalszakasz mögöttes területét, s létrejöttek a feltételek a Viborgi-öböl
más szigeteinek felszabadításához is. Tengerészeink blokád alá vették a
Viborgi-öböl bejáratát. Az 59. hadsereg csapatai (parancsnok Korovnyikov
altábornagy) a Balti Flotta fedezete alatt és támogatásával július 4-6.
folyamán elfoglalták a Viborgi-öböl legfontosabb szigeteit, s megkezdték az
elökészületeket, hogy deszantot szállítsanak partra az ellenség hátában.
1944. július 11-én a Leningrádi Front csapatai a Legfelsöbb
Föparancsnokság Föhadiszállásának utasítására védelembe mentek át. A
Karél-földszoroson aratott gyözelem megkönnyítette a szovjet csapatok
harcait Dél-Karéliában. A kommunista párt és a szovjet kormány méltóképpen
értékelte a Leningrádi Front csapatainak harci sikereit. 48 magasabbegység és
egység nyerte el a "Leningrádi" vagy "Viborgi" megtisztelö
nevet. 69205 harcost rendjelekkel vagy érdemérmekkel tüntettek ki. A
Karél-földszoroson vívott harcokban különösen kitünt 27 fö megkapta a
Szovjetunió Höse címet. 3. A szovjet csapatok támadása Dél-Karéliában. A
szovjet-finn határ elérése Dél-Karéliában
június 21-én kezdödött meg a támadás. A Karéliai Front állományából
(parancsnok Mereckov hadseregtábornok, a haditanács tagja Stikov altábornagy,
törzsfönök Pigarevics altábornagy) a szvit-petrozavodszki hadmüvelet
végrehajtásába, mint már említettük, a 7. és a 32. hadsereget, valamint a 7.
légi hadsereget vonták be. A hadmüveletben részt vett az Onyegai és a
Ladogai Katonai flottilla is. A hadmüvelet elgondolása a következö
volt: az Onyegaés a Ladoga-tó közt mért hatalmas erejü csapással és Medvezsjegorszk
felöl indított támadással bekeríteni és megsemmisíteni az
"Olonyec" finn csoportot; a késöbbiekben pedig ütközetbe vetni a
front tartalékait, továbbfejleszteni a csapást, kijutni a szovjet-finn határra
s megtisztítani az ellenségtöl Szovjet-Karélia déli részét. A
föcsapást Logyejnoje Polje-Olonyec-Pitkáranta irányában a 7. hadsereg
mérte Krutyikov altábornagy parancsnoksága alatt. A hadsereg azt a feladatot
kapta, hogy keljen át a Szvir folyón, törje át az ellenség védelmét, és a
támadást a föerökkel Olonyec-Pitkáranta-Szortavala irányban
folytatva, zúzza szét a finn csapatok csoportosítását az Onyegaés a Ladoga-tó
között, s Vjartszilja (Vártsilá) körzetében és Szortavalától északra jusson ki
az államhatárra. Ezenkívül egy lövészhadtest és egy harckocsidandár
eröivel egyidejüleg északi irányban kellett támadnia, s a 32.
hadsereg csapataival és az Onyegai Katonai Flottillával együttmüködve szét
kellett zúznia az ellenséget az Onyega-tó nyugati partján, el kellett foglalnia
Petrozavodszkot, a Karél-finn Köztársaság fövárosát, s fel kellett
szabadítania a kirovszki vasútvonalat. A hadsereg állományába 12
lövészhadosztály, három tengerészgyalogos-dandár és két megerödített
körlet tartozott. Ezeket a csapatokat a levegöböl a 7. légi hadsereg
588 repülögépe támogatta Szokolov repülö altábornagy parancsnoksága
alatt. A szviti átkelés idején a Leningrádi Fronthoz tartozó légi hadsereg
bombázóinak a föhadiszállás parancsára 150 felszállást kellett
végrehajtaniuk. A tóparti szárnyakon a csapatokat az Onyegai Katonai Flottilla
(parancsnoka Antonov elsö osztályú kapitány) és a Ladogai Katonai
Flottilla föeröi támogatták. A Szviren való átkeléshez az áttörés
szakaszán 2 hidat és 24 kompot szándékoztak építeni. A 7. hadsereg csapatainak
hadmüveleti felépítése kétlépcsös volt. Az elsö lépcsöbe
két lövészhadtestet (öt lövészhadosztály és egy lövészdandár) osztottak be, a
második lépcsöbe pedig két lövészhadtestet és egy harckocsidandárt. Az
Onyega-tótól északra a Gorelenko altábornagy vezette 32. hadsereg három hadosztálya
támadt. E hadseregnek megparancsolták, hogy zúzza szét a medvezsjegorszki
ellenséges csoportosítást, a 7. hadsereg csapataival együttmüködve
foglalja el Petrozavodszkot, és Kuolisma körzetében jusson ki az államhatárra.
Számoltak azzal az eshetöséggel, hogy az ellenség magasabbegységeket fog
átdobni Közép-Karéliából Dél-Karéliába, ezért tervbe vették a szovjet csapatok
támadását Kandalaksa és Kestenga (Kesztyenyga) körzetében is. Nagy figyelmet
fordítottak a deszanthadmüveletek elökészítésére. A partra szálló
osztagok és a hadihajók személyi állományát gondosan kiképezték a gyors kiés
behajózásra a berendezés nélküli parton, valamint arra, hogy hatékonyan
tudjanak tevékenykedni az ellenség szárazföldi csapatainak hátában. A Karéliai
Front egységei és magasabbegységei azokban a napokban fejezték be a támadás
elökészületeit, amikor a Leningrádi Front csapatai a Karél-földszoroson
már szétzúzták az ellenséget, és felszabadították Viborgot. A Karéliai Front
katonái és tisztjei gyüléseken fogadták meg parancsnokaiknak, hogy mindent
elkövetnek Szovjet-Karélia felszabadításáért. Sok harcos külön kérte a
parancsnokokat és a politikai munkásokat, hogy bízzák rájuk a
legfelelösségteljesebb harcfeladatokat. Amikor például a 99. gárda
lövészhadosztály egyik zászlóaljától 12 harcost kellett kijelölni, hogy a
Szvirjobb partján megszálljanak egy terepszakaszt, a zászlóaljparancsnok
politikai helyettesétöl több száz harcos kérte: öt bízzák meg a
feladattal. A sok önkéntes közül a legbátrabbakat többségükben komszomolistákat
választották ki. A Karéliai Front politikai szervei az ellenséges csapatok
számára röpcédulákat készítettek. "A Vörös Hadsereg támadása a
Karél-földszoroson", "Vessetek véget az elvesztett háborúnak"
címü és más röpcédulákat 250 ezer példányban nyomták ki. Amikor a finn
parancsnokság megállapította, hogy a szovjet csapatok Dél-Karéliában támadásra
készülnek, magasabbegységeit az Onyega-tó-Szvirsztroj terepszakaszon levö
hídföböl a Szvir mögé, a medvezsjegorszki irányban védö egységeket
pedig rejtve a második védöövbe vonta vissza. Az ellenség visszavonulását
felderítettük, s a Karéliai Front parancsnoka elrendelte, hogy a 7. hadsereg
jobbszárnyának csapatai haladéktalanul kezdjék meg az üldözést. Június 20-án
estére e hadsereg magasabbegységei elérték a Szvir déli partját. Június 21-re
virradó éjszaka a 32. hadsereg is megkezdte a támadást a Velikaja Gubától
Povenyecig terjedö arcvonalon. Június 21-én reggel a 7. hadsereg
föeröi megkezdték a támadást a Logyejnoje Polje és a Ladoga-tó közti
szakaszon. A 7. légi hadsereg több mint 3000 repülögépe mért csapást a
Szvir északi partján berendezett ellenséges támpontokra. Ezután 3 óra 32 perces
tüzérségi elökészítés következett. Az 1530 löveggel és aknavetövel,
valamint 312 sorozatvetövel végrehajtott tüzcsapás nagyban
elösegítette az átkelés sikerét. A szovjet katonák és tisztek e nehéz
feladat megoldása során nagyszerü áldozatkészségröl és
merészségröl tettek tanúságot. A 913. és a 99. gárda lövészhadosztály
külön kijelölt gárdista csoportjai a tüzérségi elökészítés idején
tutajokra és ladikokba szerelt bábukkal átkelést színleltek. A derék szovjet
gárdisták Morozov törzsörmester, Jeljutyin és Nyemcsikov örmesterek,
Malisev szakaszvezetö, Zazsigin tizedes, Junoszov, Tyihonov, Pavlov
harcosok és sokan mások a halálos veszedelem ellenére becsülettel teljesítették
a feladatot. A bábokkal megrakott tutajokra és ladikokra vonták az ellenség
tüzét, s ezalatt tüzérségünk bemérhette és megsemmisíthette az ellenség
épségben maradt tüzfészkeit. A harcban tanúsított hösiességükért a
bátor harcosokat a Szovjetunió Höse címmel tüntették ki. Höstettüknek
nagy szerepe volt abban, hogy a felderítök, a biztosító osztagok, majd
pedig az elsö lépcsö egységei kétéltü gépkocsikon,
rohamcsónakokon és ladikokon sikeresen átkeljenek a jobb partra, s megkezdjék a
harcot a hídföért. Az utászok rögtön hozzáláttak a kompok és a hidak
építéséhez, hogy mielöbb átdobhassák a folyón a technikai eszközöket is.
Június 21-én 13 órakor már 11, estére pedig húsz komp müködött. A 7. hadsereg
csapásmérö csoportosítása a támadás elsö napjain átkelt a Szviren, 12
km széles szakaszon áttörte az ellenség fövédöövét, és mintegy 6
kilométert nyomult elöre. A finnek szívósan ellenálltak. Ennek ellenére a
folyó jobb partján birtokba vett hídföt csapataink a második nap végére
50-60 kilométerre szélesítették és 10-12 kilométerre mélyítették. A finn
parancsnokság attól tartott, hogy az "Olonyec" csoport teljesen
megsemmisül, ezért sürgösen visszarendelte magasabbegységeit a második
védöövbe és Petrozavodszkhoz. Június 23-án reggel a Ladogai Katonai
Flottilla 287 repülögép támogatásával az ellenséges védelem mélységében, a
Tuloksza és Vidlica folyók közti területen partra szállította a 70.
tengerészgyalogosdandárt, amely azt a feladatot kapta, hogy akadályozza meg az
ellenség berendezkedését a második védöövben, s vágja el visszavonulásának
útját. A partraszállás meglepte az ellenséget. A partra szállt alegységek a
hajótüzérség és a légierö támogatásával menetböl végrehajtották
feladatukat: átvágták az Olonyecböl Pitkárantába vezetö utakat. Az
ellenség csakhamar magához tért. Elhatározta, hogy a partra szállt egységeket
bármi áron beleszorítja a tóba, s gyalogos alegységeket, tüzérséget és
aknavetöket kezdett átdobni a partraszállási szakaszhoz. A levegöben
egyre gyakrabban jelentek meg a finn repülögépek. Elkeseredett, ádáz
harcok bontakoztak ki. A finnek ellenlökései egymást érték. A szovjet harcosok
azonban bátran és rettenhetetlenül visszaverték valamennyit. A partraszállás és
a hídfö megtartásáért vívott harcok idején sok katona és tiszt példamutató
hösiességgel küzdött. Hudanyin örmester, az egyik önálló
páncéltörö ágyús osztály lövegparancsnoka azt a feladatot kapta, hogy
tüzzel biztosítsa a zászlóaljak csatlakozását. A finnek egyik ellenlökése
során a löveg valamennyi kezelöje elpusztult. A kommunista Hudanyin magára
maradt, s bár három sebböl vérzett, nem hagyta el a löveget. Tovább tüzelt
a rohamozó ellenségre. A hös harcos félig fekve, sebekböl vérezve
visszaverte a rohamot, s nem engedte be az ellenséget harcrendjeink mélységébe.
Hudanyin hösiességéért, bátorságáért és akaraterejéért elnyerte a
Szovjetunió Höse címet. A partra szállt alegységek, amelyeket június 24-én
megerösítettek a 3. tengerészgyalogos-dandárral, a hadihajók és a
légierö aktív támogatásával négy napon át, az arcból támadó csapatok
megérkeztéig, tartották a hídföt. A finn magasabbegységeknek és
egységeknek kerülövel, erdöátvágásokon és dülöutakon kellett
visszavonulniuk. A 7. hadsereg magasabbegységeinek harcai a második védööv
áttörése folyamán elhúzódtak. A finnek aláaknázták és rombolták az utakat,
felrobbantották a hidakat, megerösítették a müszaki zárakat a
közbeesö védöállások elött, elkeseredett utóvédharcokat
folytattak. Csapataink lassú elönyomulásának azonban nemcsak ez volt az
oka, hanem a csapatok vezetésében elkövetett több súlyos mulasztás, valamint a
harci technikai eszközök és a hadtáp késedelmes átkelése is. A Legfelsöbb
Föparancsnokság Föhadiszállása figyelemmel kísérte a hadmüvelet
menetét, s június 23-án megparancsolta a frontnak, hogy gyorsítsa meg a
támadást, s új feladatokat adott a csapatoknak. A 7. hadseregnek az olonyeci
irányban lendületesen ki kellett terjesztenie a támadást, legalább három
lövészhadtesttel föcsapást kellett mérnie általában Olonyec-Pitküranta
irányában, eröi egy részével (legfeljebb egy lövészhadtesttel pedig)
Korkozero irányában támadva meg kellett akadályoznia az ellenség északnyugati
irányú visszavonulását, s a 32. hadsereggel együttmüködve el kellett
foglalnia Petrozavodszkot. A 32. hadsereg csapatai azt a parancsot kapták, hogy
legkésöbb június 23-án foglalják el Medvezsjegorszkot, a
föerökkel támadjanak Suvilahti, az erök egy részével pedig
Petrozavodszk irányában, s a 7. hadsereg csapataival együttmüködve vegyék
birtokba a várost. A 7. hadsereg bizonyos átcsoportosítás és tüzérségének
felzárkóztatása után, június 25-én rohammal elfoglalta a második védööv
megerödített csomópontjait és Olonyecet. Június 27-én a hadsereg csapatai
egyesültek a partra szállt egységekkel, s támadást indítottak Pitkáranta
irányában. Sikeresen fejlödött a támadás Petrozavodszk irányában és az
Onyega-tótól északra is. A 7. hadsereg jobbszárnyának magasabbegységei az
Onyegai Katonai Flottilla támogatásával és a 32. hadsereg észak felöl
elönyomuló egységei gyorsan közeledtek Petrozavodszkhoz. Csapataink június
28-án elfoglalták Kondopoga vasútállomást. Ugyanazon a napon az Onyegai Katonai
Flottilla matrózai deszantot szállítottak partra Petrozavodszk körzetében.
Június 29-én reggel a lövészegységek bevonultak a városba. A finn koncentrációs
táborokból és börtönökböl több mint 20 ezer szovjet állampolgárt
szabadítottak ki. A haza ünnepélyesen köszöntötte a Petrozavodszkot
felszabadító Karéliai Front csapatait. Több magasabbegység és egység viselhette
ezután a "Petrozavodszki" elnevezést. A felszabadult városban
népgyüléseket és tömegfelvonulást tartottak. Június 30-án a város
föterén rendeztek nagygyülést a Karél-finn Köztársaság felszabadítása
alkalmával. A dolgozók ezrei nagy figyelemmel hallgatták a köztársaság pártés
állami szervei, valamint a katonai egységek képviselöinek beszámolóit a
szovjet fegyveres erök gyözelmeiröl a Nagy Honvédö Háború
arcvonalain. Noha a finn hadsereg elvesztette védelmi létesítményeit, s
rengeteg katonája, tisztje és harci technikai eszköze is elpusztult, továbbra
is elkeseredett ellenállást tanúsított. Úttalan utakon, erdökön,
mocsarakon, tavakon át törtek elöre katonáink, s közben a finn csapatok
számtalan heves ellenlökését kellett elhárítaniuk. A frontparancsnok a támadás
meggyorsítása végett tartalékából megerösítette a 7. hadsereget a 127.
könnyü lövészhadtesttel. Július 10-én a szovjet csapatok elérték Loimolát,
s elfoglalták Pitkárantát, az ellenség fontos védelmi csomópontját. De az
ellenségnek sikerült megállítania a 7. hadsereg csapatainak elönyomulását.
Az arcvonal Loimola-Pitkáranta terepszakaszon megmerevedett. Eközben a 32.
hadsereg csapatai tovább üldözték az ellenséget a finn határ irányában. Július
11. és 20. között az erdös-mocsaras, úttalan terepen súlyos harcok árán
elfoglalták Kudamagubát, Liusvarát, Jagljajarvit (Aglájárvit), Suojárvit,
Suvilahtit és más helységeket. Csapataink nagy segítséget kaptak a karéliai
partizánoktól, akik mélyen az ellenség arcvonala mögött a legfontosabb
visszavonulási utakon tevékenykedtek, merészen rajtaütöttek szállító eszközein
és egyes helyörségein, pusztították katonáit és technikai eszközeit,
felrobbantották a hidakat, átvágták a távbeszélö-vezetékeket. A 32.
hadsereg támadása idején a karéliai hazafiak felszabadítottak és a front csapatainak
megérkeztéig tartottak 11 helységet. A 32. hadsereg magasabbegységei az
üldözést folytatva 1944. július 21-én Lengonvarától keletre elérték a
szovjet-finn határt. Az ellenség hátországa mélyéböl és az északi
arcvonalszakaszról erösítéseket dobott ide át, hogy megakadályozza a
harcok átvitelét saját területére. Még elkeseredettebb lett a küzdelem. A
szovjet csapatokat a hosszú menetek kimerítették, a támadás arcvonala
erösen kiszélesedett, az utánpótlási vonalak megnyúltak, a
hadtápalakulatok elmaradtak. A csapatok ütöereje ezért lényegesen
gyengült. Augusztus 10-re az arcvonal a Kudamaguba-Kuolisma-Loimola-Pitkáranta
terepszakaszon megmerevedett. Augusztus 29-én a Legfelsöbb
Föparancsnokság Föhadiszállása utasította a frontparancsnokot, hogy szüntesse
be a támadó harcokat, s menjen át szilárd védelembe. Önfeláldozó harcuk
elismeréseképpen 1944. június-július folyamán a Karéliai Front 23990 katonáját
tüntették ki rendjelekkel és érdemérmekkel, 51 fö pedig megkapta a
Szovjetunió Höse címet. A támadás eredményeképpen a Leningrádi és a
Karéliai Front csapatai a Balti Flottával, a Ladogai és az Onyegai Katonai
Flottillával együttmüködve vereséget mértek a finn hadseregre, szétzúzták
az ellenség erösen megerödített védelmét, s a Karél-földszoroson
110-130 kilométert, a Ladoga-tó és az Onyega-tó között pedig 200-250 kilométert
nyomultak elöre. A Karél-földszoros megtisztításával és Viborg
elfoglalásával a szovjet csapatok befejezték a leningrádi terület
felszabadítását, s teljesen megszüntették a Leningrádot északkelet és észak
felöl fenyegetö veszélyt. Felszabadult a Karél-finn Köztársaság nagy
része a fövárossal, Petrozavodszkkal együtt. Visszakerült a kirovszki
vasútvonal és a Fehér-tenger-Balti-tenger-csatorna, ez a két fontos útvonal,
amely Távol-Északot összeköti az ország központi körzeteivel. A szovjet
fegyveres erök visszavetették az ellenséget az államhatárhoz, s
megteremtették a feltételeket Finnország gyors kilépésére a háborúból. A finn
csapatok veresége a Karél-földszoroson és Dél-Karéliában lényegesen megváltoztatta
a helyzetet a szovjet-német arcvonal északi szakaszán. Kedvezö feltételek
jöttek létre ahhoz, hogy a szovjet csapatok a Baltikumban folytassák a
júliusban megkezdett támadást, s kiüzzék az ellenséget a sarkkörön túli
szovjet területröl is. A Balti Flotta cselekvési szabadsághoz jutott a
Finn-öböl keleti részében, s támaszpontjait áthelyezhette a Viborgi-öböl és a
Björke-szigetcsoport szigeteire. A viborgi és a szvit-petrozavodszki
hadmüvelet folyamán a csapatok bonyolult helyzetben, rendkívül nehéz körülmények
közt támadtak. A rengeteg tó és folyó, az erösen tagolt terep
lehetövé tette az ellenségnek, hogy mélyen lépcsözött, erös
védelmet építsen ki. Ennek áttörése csak úgy volt lehetséges, hogy nagy
eröket vetettek harcba, mesterien megszervezték a tüzcsapásokat,
széleskörüen manövereztek a második lépcsökkel és a
tartalékokkal. A terep jellege miatt nem lehetett felhasználni nagy
harckocsi-magasabbegységeket, ez pedig megnehezítette a harcászati siker
kifejlesztését hadmüveleti sikerré. A viborgi hadmüvelet során
csapatainknak egymás után több olyan erösen megerödített
védöövet kellett áttörniük, amelyekben sok tartós létesítmény volt. Ebben
a hadmüveletben a sikert elsösorban az biztosította, hogy helyesen
választották ki a föcsapás irányát, az erök és eszközök zömét az
áttörési szakaszokon összpontosították és ésszerüen alkalmazták, a
támadást pedig rejtve készítették elö. A csapatok az ellenség védelmét
gyors ütemben törték át: naponta 10-12 kilométert nyomultak elöre. Az
ellenség védelmében keletkezett réseket idejében felhasználták a második
lépcsök és a tartalékok ütközetbe vetésére, s ennek volt köszönhetö,
hogy csapataink a hadmüvelet fö feladatait 11 nap alatt megoldották.
Érdemes megjegyezni, hogy az 1939-1940. évi háborúban a Karél-földszoroson a
finn védelem áttöréséhez több mint három hónapra volt szükség. A Karéliai Front
csapatai nehezebben érték el a sikert. A szvit-petrozavodszki hadmüvelet
50 napig tartott. Az elönyomulás napi átlagos üteme nem haladta meg az
öt-hat kilométert. S noha a terepviszonyok a támadás szempontjából
Dél-Karéliában igen kedvezötlenek voltak, s a finnek rendkívül szívós
ellenállást fejtettek ki, a hadmüvelet lassú üteme jobbára a csapatok
vezetésében elkövetett súlyos mulasztások következménye volt. A Legfelsöbb
Föparancsnokság Föhadiszállása ezt külön direktívában állapította
meg. A Leningrádi és a Karéliai Front hadmüvelete egészében véve ismét
megmutatta, hogy tovább tökéletesedett a haderönemek és a fegyvernemek
együttmüködése, hogy a gyözelmek eredményeképpen még jobban
megszilárdult a szovjet csapatok erkölcsi szelleme, fokozódott harcképessége, s
hogy a szovjet nép alkotta fegyverekkel szemben nem állhat meg semmilyen
ellenség. 4. Finnország kilépése a háborúból A Vörös Hadseregnek a Karél-földszoroson és Dél-Karéliában végrehajtott
támadása folytán tovább romlott Finnország helyzete. A fasiszta Németország,
amely 1943-ban elvesztette egyik szövetségesét, Olaszországot, árgus szemmel
figyelte többi csatlósát, s minden eszközzel igyekezett azokat kordában tartani.
A hitlerista klikk attól tartott, hogy a súlyos helyzetbe került finn kormány
fegyverszünetet köt a Szovjetunióval, ezért sürgösen Helsinkibe küldte
Ribbentropot. A fasiszta külügyminiszter a finn kormányköröktöl szilárd
biztosítékot követelt arra, hogy hüek maradnak a Németországgal kötött
szövetséghez. Június 27-én a finn miniszterelnök nyilatkozatban kijelentette,
hogy Finnország folytatja a háborút Németország oldalán. A kardcsörtetö
kormánykörök ugyanakkor elvesztették azt a reményüket, hogy az Egyesült Államok
támogatja majd öket. Az Egyesült Államok külügyminisztériuma június 30-án
jegyzékben bejelentette, hogy megszakítja a diplomáciai kapcsolatot
Finnországgal. Az amerikai kormány ezt a lépését nagy késéssel csak akkor tette
meg, amikor a szovjet csapatok már vereséget mértek a finn hadseregre, s
lényegében már a küszöbön állt Finnország teljes katonai összeomlása. Az
amerikaifinn diplomáciai kapcsolatok megszakítása csapást mért Finnország
uralkodó klikkjére, megrendítette a fasisztabarát kormány pozícióit az országon
belül. A hitlerista Németország kedvéért azonban a finn kormánykörök folytatták
a bünös, nemzetellenes politikát. Finnországban egyre rosszabbodott a
helyzet. 1944 öszén az ország ipari termelése mindössze 40 százaléka volt
a háború elötti színvonalnak. A mezögazdaság teljesen kimerült.
fokozódott a drágaság, virágzott a spekuláció. Az állam pénzrendszere teljesen
szétzilálódott. Óriási méreteket öltött az infláció. Közvetlenül a háború
elött 1,5-2 milliárd, 1944 szeptemberében pedig már 15 milliárd márka
értékü bankjegy volt forgalomban. Az államadósság 20-szorosra, 3,5
milliárd márkáról mintegy 70 milliárd márkára emelkedett. A finn munkások,
parasztok, katonák belefáradtak a három éve tartó háborúba, s egyre
erélyesebben követelték beszüntetését. A dolgozók béketörekvése olyan
erössé vált, hogy még Finnország Központi Szakszervezeti Egyesülésének
reakciós vezetösége is kénytelen volt elhatárolni magát a kormány
politikájától. A finn kormánykörökön belül ilyen körülmények közt erösödtek
a háborúból való kilépést követelö áramlatok. Ryti elnök, a finn-német
együttmüködés egyik leglelkesebb híve, nehéz helyzetbe került. Hogy a
finn-német szövetséget megmenthesse, augusztus 1-én lemondott, s átadta az
elnöki széket Hitler másik hívének, Mannerheim tábornoknak, a finn fegyveres
erök föparancsnokának. A Szovjetunió elleni háborút folytató
kormánykörök támogatására augusztus 17-én Finnországba érkezett Keitel
vezértábornagy. "Finnországi látogatásom célja az volt mondotta -, hogy
tárgyalásokat folytassak a finn hadsereg vezérkari fönökével és
egyidejüleg Mannerheimmel . . . A személyes tárgyalások során Mannerheim
kijelentette, hogy Finnországban rosszabbodott a hangulat, a nép békét akar, s
arra törekszik, hogy mielöbb véget vessenek a háborúnak. Értésemre adta,
hogy a Rytivel kötött szerzödést (ezt nem sokkal azelött írták alá,
hogy Ribbentrop Finnországban járt a szerk.) a parlament nem ratifikálta,
ö mint elnök pedig felelösséggel tartozik a népnek, s ezért nem kötik
azok a kötelezettségek, amelyeket Ryti vállalt . . . E látogatás közvetlen
következményeként kénytelenek voltunk utasítani a finnországi német csapatok
parancsnokát, hogy haladéktalanul fogjon hozzá az országból való kivonulás
megtervezéséhez." Hogy a tárgyalások kedvezötlen eredményeit
megszépítsék, ünnepélyes szertartás keretében német rendjeleket nyújtottak át
Mannerheimnek és Heinrichs finn vezérkari fönöknek. De a finn-német
szövetséget már semmi sem óvhatta meg. Az újabb hatalmas erejü csapások
után, amelyeket a Vörös Hadsereg a német fasiszta csapatokra mért, megérett a
végleges döntés, hogy Finnország kilép a háborúból. A szovjet csapatok
gyözelmei Belorusszijában, Litvániában és Kelet-Lengyelországban, valamint
a Baltikumban augusztusban végrehajtott támadás óriási hatással voltak
finnországi barátainkra és ellenségeinkre egyaránt. A lakosság széles
rétegeinek nyomására a finn kormánykörök ismét puhatolózni kezdtek, hogy
fegyverszüneti tárgyalásokat kezdjenek a szovjet kormánnyal, s konkrét tormába
öntsék Finnország kilépését a háborúból. Az elnök kénytelen volt kijelenteni:
"Finnországnak nem kell mindenben követnie Németországot, hanem el kell
választania sorsát a német birodalom sorsától." Hackzell, finn
miniszterelnök az új politikai irányvonalat indokolva azt mondta: "Az
ország katonaipolitikai helyzetének megváltozására és népünk nagy
béketörekvésére való tekintettel a kormány kötelességének tartotta, hogy a
lehetö legrövidebb idön belül felvegye az érintkezést a
Szovjetunióval." 1944. augusztus 25-én Enkel, finn külügyminiszter azzal a
kéréssel fordult a szovjet kormányhoz, hogy kezdjék meg a tárgyalásokat a
Finnország és a Szovjetunió közti fegyverszünetröl vagy békekötésröl.
Kijelentette, hogy Mannerheim elnök nem tekinti magára nézve kötelezönek
azt az egyezményt, amelyet Ryti kötött Németországgal. A szovjet kormány
augusztus 29-í válaszában kijelentette: csak úgy hajlandó tárgyalásokat
kezdeni, ha a finn kormány szakít Németországgal, s követeli a hitlerista
kormánytól, hogy a német fegyveres eröket legkésöbb szeptember 15-ig
vonja ki Finnországból. A finn kormány szeptember 4-én közölte, hogy szakított
a fasiszta Németországgal. A Legfelsöbb Föparancsnokság
Föhadiszállása a szovjet kormány rendeletére megparancsolta a Leningrádi
és a Karéliai Front csapatainak, hogy szeptember 5-én reggel 8 órától
szüntessék be a haditevékenységet Finnország ellen. Két hét múlva, szeptember
19-én, Moszkvában aláírták a szovjet-finn fegyverszüneti egyezményt. Finnország
kötelezte magát: csapatait visszavonja az 1940-es szovjet-finn határ mögé:
lefegyverzi a területén levö német csapatokat; hadseregét békebeli szintre
csökkenti; minden kapcsolatot megszakít Németország csatlósaival; megtéríti a
Szovjetuniónak okozott károkat; visszaadja a Szovjetuniónak Petsamo területét,
amelyet az 1920-as és 1940-es békeszerzödés értelmében a Szovjetunió
önként engedett át Finnországnak; állampolgárságuktól és nemzetiségüktöl
függetlenül haladéktalanul szabadon engedi a fasiszta rendszer elleni harc
miatt elítélt személyeket; hatálytalanít mindennemü diszkriminációs
törvényt és az azokból fakadó korlátozásokat, feloszlatja Finnország összes
fasiszta rendöri, katonai és egyéb szervezeteit, s a jövöben nem
engedélyez ilyen szervezeteket. Ez az egyezmény újra megerösítette, hogy a
Szovjetunió politikáját Finnország irányában ama humánus, demokratikus elvek
vezérlik, amelyeken a szocializmus országának a kis országokhoz
füzödö kapcsolatai nyugszanak. Világosan mutatja ezt az is, hogy
a Szovjetunió saját kezdeményezéséböl lemondott csapatai bevonulásáról finn
területre, noha erre minden politikai és erkölcsi oka meg lett volna. A szovjet
kormány minimális jóvátételi követelést támasztott: a finn kormány csak
jelentéktelen részét térítette meg annak a kárnak, amelyet Finnország a
Szovjetuniónak okozott. A fegyverszüneti egyezmény új idöszakot nyitott a
finn nép életében. Erös csapást mért az országban több mint negyedszázada
uralkodó félfasiszta reakciós rendszerre. A fasiszta szervezeteknek az
egyezmény értelmében történt feloszlatása és a háborús bünösök megbüntetése
megteremtette az ország demokratikus fejlödésének reális feltételeit. A
fegyverszüneti egyezmény helyreállította Finnország nemzeti függetlenségét és
önállóságát. "A fegyverszüneti egyezmény, majd a békeszerzödés
Finnországra nézve kedvezö feltételei eredményeképpen . . . írta Ville
Pessi, Finnország Kommunista Pártjának fötitkára országunk minden
lehetöséget megkapott, hogy önállóan és szabadon fejlessze gazdaságát és
kultúráját."
