online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   

kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 
 

 
 

 

 

ZSOLDOS PÉTER - A Viking visszatér

könyvek

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt

egyéb tételek

 
Boros Lajos SAKÁLOK
Rick Riordan - A VILLÁMTOLVAJ 1
AGATHA CHRISTIE - A BERTRAM SZÁLLÓ
Nora Roberts Azúrkék égbolt 1
A Nevada szelleme
Amanda Quick - Titkok könyve 1
MÁRAI SÁNDOR A NÉGY ÉVSZAK
Anette Broadrick Csöre töltve
ZSOLDOS PÉTER - A Viking visszatér
 
 
 


ZSOLDOS PÉTER

A Viking visszatér

FANTASZTIKUS REGÉNY

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 1965

Kondor Lajos rajzaival

I.

Bongi valami lyukba lépett és megbotlott. A szemem sarkából még láttam, hogy próbál kalimpálva feltápászkodni, de nem állhattam meg. Mögöttünk egyre erösebben hallatszott az üldözök zsivaja. Tudtam, hogy szégyenletes, mégis szinte örültem Bongi bukásának. Míg körülfogják és agyonverik - mert nincs bennük annyi elörelátás és fegyelem, hogy ezt késöbbre halásszák -, az is pár perc nyereség, és a folyó még messze van, kétségbeejtöen messze.

Reggel óta futunk. Dombra föl, völgybe le, páfrányokon és tüskebozóton keresztül, pocsolyákban csúszkálva, sziklák között kapaszkodva, egyre nehezebb lélegzettel, egyre botorkálóbb lábbal. Ha Lele nem lép rá a kígyóra, simán megszökünk, de rálépett a szerencsétlen, és aztán üvöltött élesen, messze hangzón, mikor a hatalmas gyürük összeroppantották a bordáit. Talán ki tudtam volna szabadítani, ha az üvöltésre nem terem nyakunkon a horda, de már akkor késö volt. Lele magányos jajgatására száztorkú ordítás felelt, kezdödött a hajsza. - Vajon meddig bírom még? Az oldalam szúr, szemem elött kék és piros karikáik táncolnak, alig látom tölük Nogo széles hátát.

Végre itt a domb alja, nincs több szikla és lyuk. Csak futás tovább, át a bozóton, tovább a folyó felé. Nogo nem fog kidölni. Ha kettönk közül valamelyik bukik, az csak én lehetek, és akkor Nogo futása is értelmetlenné válik, egyedül nem tud bánni a tutajjal. Mint minden bozótlakó, ö is retteg a folyótól. Ha nem tudná, hogy a horda sohasem hagyja abba az üldözést, messze elkerülné.

Újabb pocsolya következik - hány volt, és hány van még hátra? -, magasra rúgjuk a nyálkás zöld vizet. Ez jó a krokodilok ellen, mire rájönnek, hogy csak két ilyen kis féreg csapta az egész ribilliót, már túl vagyunk rajta. Remélem, annál éberebben fogadják majd az utánunk jövöket. De ez a pocsolya nagyobb, mint számítottam, Nogo elhasal és én rögtön utána. Csak három-négy méter, míg újra iszapot ér a lábunk, de Nogo iszonyú rémülettel, kézzel-lábbal csapkod, újra meg újra elvágódik, nagyon fél a krokodiloktól. Pedig egy krokodil még mindig jobb, mint a horda. Egy harapás, és kész. Amúgy pedig száz kéz és állkapocs tépi szét elevenen. A horda Ínyencei azt tartják, hogy az izzadt emberhús a legfinomabb. Undorító.

Kirángatom a partra, és egy kis pihenöt engedek, nem árt megnézni kicsit nyugodtabb fejjel, merre is vagyunk. Messze, mögöttünk, fönt a domboldalon, a fehér sziklák között fekete széncsomó fekszik. Bongi. Fáradt ahhoz is, hogy kiáltson, csendben várja a hordát, a halált. Nincs mit néznem rajta, segíteni sem tudok. Nyugatnak fordulok, ott, az a sziklafal már a túlsó part, alatta hömpölyög, hányja sellöktöl szabdalt vizét a Nagy Folyó. A völgy aljában sárgás csík a bambusz széle. Ha elérjük, megmenekülhetünk. A tutaj is ott van, innen még nem tudom kivenni azt az S alakúra hajlott pálmát, ha mellette állva szembefordulok a sziklafallal, a tutajt elöttem harminc, jobbra húsz lépésnyire rejti a bambusz. De addig még vagy három kilométer és egyre silányabb bozót, egyre több pocsolya. A pocsolya jó és a bozót is, mert megtéveszti a hordát, de a tüske és a nyálkás víz...

Nogo megbök, és hátra mutat, és már én is hallom újra. Persze, dombnak fel, mászás közben elcsendesedtek, de a tetöre érve annál jobban kieresztik hangjukat. Figyelném, mikor találnak rá szegény Bongira, de Nogo elkapja a karom, és húz maga után a bozótba. Futás tovább. Bozót, tüske, pocsolya, csúszkálás az iszapban, majd újra bozót és tüske, és újra szúrás az oldalamban, karikák a szemem elött. Nem bírom tovább, lefekszem, jöjjenek és tépjenek szét. Miért futok? Azért, mert azt mondta a símabörü, hogy a Nagy Folyó torkolatánál... Egy tüskés gally az arcomba csap, most már semmit nem lehet meggondolni. Csak rohanni lehet, ez a halál futása. Futás? Szégyenletes vánszorgás, Nogo egyre jobban lehagy, aztán visszanéz, és megvár. Nem fáradt, és nem fáradtak az üldözök sem, csak az én szívem és tüdöm ... Meddig még? Meg kell állni, hogy hátranézzek - keresem az ürügyet. A dombon egy-kettö még fönn ácsorog a fehér sziklánál, ahol Bongi volt, a többiek most tünnek el a bozótban. Mindjárt a nagy tócsánál lesznek, vicsorgók, és szinte látom, hogyan változik a parton topogók arcán a vérszomjas vadság bamba rémületté. Egy pillanatra majdnem megszeretem a krokodilokat. Nogo vállára dölve tátogok. Ideje lenne megkeresni a pálmámat is, innen már biztosan látszik, és most vigyázni kell a tájékozódásra. A nagy ártér laposán vagyunk, nem lehet úgy széttekinteni, mint a pocsolyától, ahonnan most - mint reggel Lele - fájdalomordítás hangzik. A nagy Krokodil Anya, úgy látszik, meghallgatta fohászomat, elkapott egy vigyázatlant. Most a többi nem mer átgázolni. Míg megkerülik, a nyomunkat újra megkeresik, az komoly idönyereség.

A bambusz felé fordulok, és meglátom a pálmámat, lehet vagy másfél kilométerre balra, de míg a horda nyomunkra talál, sétálva odaérünk. A pálma felé mutatok, Nogo bólint, és lassan megindulunk.

A hátunk mögött most csend van, vagy csak a vér dobolása a fülemben tesz süketté? Tikkasztó ez a kora délutáni forróság, áll a levegö, rezeg a bokrok és a tócsák felett, álmosít. Most érzem csak, mennyire fáradt vagyok, rohanás közben ezt nem venni észre. Szomjas is vagyok, a nyelvem száraz homokdarab a fogaim között, ha ráharapnék, porrá omlana. Hiába tudom, hogy nem erre neveltek, félnapokat rohanni, legyengült szervezettel ilyen öskori vidéken, mint annyiszor, most is elfog a szégyen és a düh, ha arra gondolok, mennyivel tökéletesebb ezeknek a laposfejüeknek a teste az enyémnél. Hiába van bennem akarat, egyre tehetetlenebbül lógok Nogo nyakán. Meg sem érzi, egy átlagos vadmalac nehezebb, mint én, csont és bör vagyok, a szél is elfújhatna.

Szél! Jó is volna. Egy kis szellö legalább, hogy enyhítse ezt az állott höséget. S mintha csak varázsló volnék, már jön is, már libbenti a folyóparti pálmák leveleit, rögtön ide ér hozzánk, átfúj a bozóton, hozza magával a víz hüvös üzenetét. Elsö pillanatban nem értem, Nogo miért nem örül a szélnek, mit jelent szemében az újra feltámadó aggodalom. De mikor a levegöbe szippant, és mögénk mutat, a magyarázat és a félelem egyszerre születik meg bennem is. A hordának nem kell tovább a nyomainkkal bíbelödni, szaglásuk tökéletes, mint minden vadé. Most már a nyomunkban lesznek - a halálig. Ebben a rémületben már nem az a legnagyobb, hogy meghalok, hanem hogy újra rohanni kell, munkára bírni a zsibbadt izületeket, melyekben ezer örült hangya kergetözik izzó vasgolyók között. Mindent, csak újra a rohanást ne! Könyörögve fogom Nogo karját, és próbálom szavakba formálni a tiltakozást, de mielött még megértetném magam - egyáltalán mit is akartam megértetni vele? -, felharsan mögöttünk az ordítás.

Hogy újra rohanok, az csak az ösztön ereje, az ösi reflex, hogy az üldözésre menekülés a felelet, a horda ösztöne, hogyha szalad az egyik, a másik is szalad. Az induláson átsegített Nogo felviharzó rémülete, százezer évvel fiatalabb nálam, az ö agyában egyszerübbek a kapcsolások. Nappal - jó, éjszaka - rossz, gyümölcs - enni, vadmalac - ölni, kígyó - félni, ordítás - rohanni! De ha összecsuklom, akkor belehempergek a legközelebbi pocsolyába - inkább a krokodilok! Gyülölöm a hordát, mert futni kell, Nogót is, hogy bírja a rohanást, és gyülöletes az áhított szél, ami most kissé jobbról fúj, mert miatta kell rohanni. A bambusz fala lassan közeledik. Nem futhatunk egyenesen feléje, csak balra a pálma felé, és az üldözök is balra mögöttünk vannak.

Ez már az ártér feneke, egyre több a pocsolya, hosszú sorokban rendezödtek, homokos zátonyok fogják közre vizüket. A bozót alacsonyabb, nincs szükség se szagra, se nyomra, tisztán látjuk egymást. A velünk párhuzamos zátonysoron lohol a horda, egyik-másik megpróbál átlábolni a vízen, de visszariadnak. Itt sok a hüllö, a dünék tetején is át kell néha ugrálnunk tátott torokkal napozó testükön. Így a szárazon inkább idétlenek, mint félelmetesek. A két zátonysor - egy hatalmas egyenlö szárú háromszög két szára - az én pálmámnál találkozik. Aki elöbb ér oda, nyert. Olyan ez, mint a terepfutás a sportversenyeken. Óriási stadion az ártér, a dombok koszorúja a lelátó, az egyes pályák húszméteres vízcsíkokkal elválasztva. A horda már egy vonalban fut velünk, egy-két erötlen ködarab itt csobban mellettünk a vízben. Bokortól bokorig tántorgok, rálépek az egyik krokodil hátára, Nogo ránt el a hatalmas farok dühös csapásától. A jelenet odaát zajos visszatetszést szül, ök attól félnek, ami az én reményem; hogy mégis a krokodilok esznek meg. Megint Nogo vállán lógok erötlenül. Vége. Egy lépést sem tovább. A fönök átkiabál hozzánk, parancsolja, maradjunk ott, ahol vagyunk. A kezével félreérthetetlen mozdulatokat tesz, mi vár ránk, csak elöbb átkelö helyet találjanak. Már ez sem érdekel, csak pihenni, pihenni, pihenni. Lassan lecsúszok a homokba, elnyúlok, mint körülöttem a hüllök. Nogo zavartan topog mellettem. Idönként megereszt egy követ és kíséröül egy csúnya szitkot a túlpartiak felé. Nemcsak a legerösebb, a legjobb dobó is az egész hordában, míg az ö dobásaik a partunkig sem érnek, odaát most bukik véres fejjel Zumbi a krokodilok közé. Újra a szokásos ordítás - négy év óta sem tudtam megszokni, hogy folyton ordítanak. De mindez egyre messzebb kerül tölem. A testem csodálatosan könnyü, rögtön elvitorlázik az egyre erösebb szélben. Kívülröl és felülröl látom önmagam és a szemköztieket, a zátonyokat, a bozótot. Aludni. Most, itt, azonnal. A félálom ködén át nézem, hogy indulnak lassan átjárót keresni. Nem kell már sietni, az üzött vad ott fekszik, mint a félszigetre vagy sziklára zavart antilop, nem tud tovább menekülni. Nem tudom gúnyos vigyorgás nélkül hagyni gyávaságukat. Férgek. Közelebb esne nekik, ha a pálmák felöl kerülnének, de hogy most itt, a szemük elött fekszem magatehetetlenül, a Nagy Folyó tabuja újra erösebb, mint az üldözési vágy. Visszafelé mennek, bár arra hosszabb az útjuk. Legalább negyedóra, míg ideérnek. Ha most volna bennem még annyi erö, hogy élni szeretnék, talán megmenekülhetnék.

A szél is olyan erös már, hogy szétszaggatja a test páráját, nem árulkodhat. Az elörelátó fönök két laposfejüt itt hagyott vigyázni a túloldalon. Nogo rajtuk tölti ki dühét, dobásai félelmesen surrognak a fejük mellett. Az is aggaszthatja öket, hogy kimaradnak felkoncolásunkból. Szemük kétségbeesetten ugrál mozdulatlan testem és a bozót között, ahol társaik eltüntek. Végre a gyomor szava és a félelem a kövektöl erösebb a fönök parancsánál, öklüket fenyegetöen rázva a bozótba hátrálnak. Egyedül maradunk.

Még tíz perc. Nogo fel akar emelni, de intek, hogy hagyjon. Meg akarok halni. Pontosabban csak egyet akarok, semmi mozgást. A menekülés is mozgás, tehát azt sem. A fönök majd mellet verve, peckes léptekkel elösétál a bozótból, a többiek rangsor szerint követik. Ez már nem üldözés, hanem szertartás. Körbefognak, megkezdödik az imbolygó tánc a bunkókkal, a kör egyre szükebb lesz, kinyújtott karjuk eléri a testem ...

Ó, hányszor láttam ezt a négy év alatt, és hányszor próbáltam megakadályozni! Éppen olyan eredménytelenül, mint ahogy hiába tanítottam öket a nyíl használatára - igaz, ha megtanulják, most rég leszedtek volna -, arra, hogy az újszülöttet nem kell az elsö büzös tócsában fejjel lefelé megmártogatni, hogy kovával és taplóval ezerszer egyszerübb tüzet gyújtani, mint agyagos kosárban hordozni az erdötüzböl lopottat. Megbámulták, hogyan pattintom a szikrát, elfogadták a felélesztett lángot, de tovább nem érdekelte öket. Csak a varázslót. Az mindenáron el akarta lopni a kis vízhatlan tokot, egyetlen emlékét elmúlt életemnek, hogy a benne levö varázseszközöket, a kis acélcsatot, a kovát és a gondosan kiszárított finom taplót többi kincse közé süllyessze feneketlen iszákjába. A fönök után ö következik a körben. Látom, amint nyakam felé nyújtja vénségtöl bogos ujjait, hogy letépje zsinórjáról az áhított tokot. - De ebböl nem eszel, sakál büzös fia - indulatomra nincs szó régi nyelvemen, a horda torokhangjai gurguláznak a torkomban. A pocsolyába dobom, és én is megyek utána. Nem lesz itt se lakoma, se tüzgyújtás!

Az undor és a düh a hasamra fordít, kezem a tokot markolássza, a szél - egyre erösebben fúj - homokot vág az arcomba. A homokszemek, mint szikrák égetik a böröm. Szikrák? Lekapom a fejem, szemem a tüzszerszámot görcsösen szorító ujjaimra mered. Hirtelen minden figyelmem befelé fordul, oda, ahol az értelem legalján valami pislákoló fénnyel égni kezd, hirtelen fellobban ...

- Tüz! - ordítok. - Tüzet! Tüzet! - a legközelebbi bokorhoz vonszolom magam - járni még nincs eröm -, Nogo rémülten figyel, megzavarodtam a félelemtöl? A bokorba akarok bújni a horda elöl, ahol minden levél rég zörgöre száradt már az esös évszak vége óta?

Izzik a tapló, óvatosan morzsolom rá a száraz leveleket, segítem elkínzott tüdövel a homok szintjén kavargó szelet. Apró lángnyelv kanyarog elö bizonytalanul a maroknyi kupacból, fénye fakó a déli sugárözönben. Reszketö kézzel szórom rá az apróra tördelt gallyat. Ettöl eröre kap, a magasba nyúlik, a bokor felé libben, eléri, s egyszerre harsogó óriássá nö, tüzes üszkét a szomszéd bokorig hányja, már lángol az is, a harmadik, a tizedik, s ahogy utunkon visszafelé sürüi a bozót, úgy válik bömbölö, égig csapó lángtengerré, elnyomva a horda ordítását. Nogo megkövültén áll mellettem, még nem tudta megemészteni a történteket. A karjába kapaszkodva, lassan feltápászkodom. Gyenge vagyok, de az életem újra az enyém. Ez eröt ad ahhoz, ami még hátra van, akár elérem a Nagy Folyó torkolatát, akár nem. Négy év minden undorát, félelmét, megalázottságát égeti le rólam ez a tüz, melyet már a hatalmas ártér teljes szélességében hajt maga elött a dombok lába felé a szél.

II.

A hajnal hidege felébreszt. Kegyetlenül reszketek, és testem minden porcikája külön-külön fáj. A tutaj nyugodtan úszik a vízen, bizonytalan fény szivárog kelet felöl. A parton hegyek állnak, tetejük lassan világosodik, közöttük a mély völgyekben sürü köd ül, elvékonyodó uszályuk benyúlik a folyó fölé. A dombvidék, ahol a hordával bolyongtam, messze elmaradt mögöttünk. Ez már a Fekete Hegyek országa lenne? Amerre a folyó tart, a párás messzeségböl egyre magasabb csúcsok bontakoznak elö, szaggatott, fekete sziklák. Az itteniek is elég komorak, bozontos, zöld öserdö burkolja öket tetötöl talpig, megszakítatlanul. Egyedül a bambusz dacol a megváltozott tájékkal, keskeny szalagja örzi a partot, néhol rés jelzi benne az inni járó vadak csapását.

A bozótlakók földjén mindig hangos volt a hajnal. Madarak rikoltása, majmok fecsegése a fákon, vadmalacok sivítása a sürüben, egy-egy nagy ragadozó távoli ordítása. A gyengébb örül, hogy túlélte a sötétséget, nem kapta el csattogó fog, éles karom, a gyilkosok pedig telezabáltan vagy éhesen - ki-ki szerencséje, ügyessége szerint - pihenni tértük elött még egyszer kieresztik a hangjukat, sikerüket vagy kudarcukat beleordítják a tiszta reggelbe. Újra eljött a fény, idejük lejárt, vége a vadászatnak.

Itt halálos csend van, hallgatnak a hegyek, a fák, a folyón nem csobban hal, fekete vize hullámot sem vet rohantában. Ez az, ami a torkom szorítja, ha nem volnék még mindig olyan embertelenül fáradt, belekiáltanék a csendbe. Vacogó foggal fekszem, a nyirkos hideg csontomig ér. Mellettem Nogo is reszket álmában. Fázik, vagy rosszat álmodik? Erröl jut eszembe, hogy nemcsak azért olyan idegen és félelmes ez a vidék, mert más, mint a megszokott bozót. Almomban otthon jártam.

Ritkák ezek az álmok, s minél jobban kívántam - különösen a laposfejüek között töltött évek elején -, hogy legalább álmomban éljem régi életem, annál kevésbé sikerük. Rendszerint szörnyekkel és vad dulakodással álmodom, a napok remegö eseményeit élem át újra, elér a fönök hosszú, szörös karja, Nogo már késön lép közbe, késve ugrom fel a fára a sakál rettenetes állkapcsa elöl, a bozótban - sehol egy rendes fa a közelben - szembe találom magam a Nagy Sörényessel. Nogo aggódó dörmögése és megnyugtatásnak szánt hátbaverése pedig csak arra volt jó, hogy az álom rémképei közül abba a valóságba rántson vissza, amely ezeket szülte. Kínzó álmok és kegyetlen ébredések voltak, de ezeknél is rosszabb volt, ha az én világomból, a régiböl zuhantam vissza a horda összebújva szuszogó sötét, büzös tömegébe, félúton szorongva a biztonságot jelentö tüz és az éjszaka árnyai között - közelebbi helyet még Nogo mindenkitöl tisztelt karja sem tudott számomra soha kiharcolni -, nem, ez kibírhatatlan volt. Vagy csendesen sírni kezdtem - ugyan ki elött kellett volna szégyellnem? -, vagy felugrottam, mert azt hittem, azt szerettem volna hinni, hogy ez az álom, és ha tüznek ugrom, vagy belerohanok a sötétbe, felébredek elveszett világomra. A horda mindig nagyon rossz néven vette nehezen biztosított éjszakai nyugalmának megzavarását. Ha Nogo nem véd, már az elsö ilyen alkalommal agyonvertek volna.

De most már visz a Nagy Folyó, ha fáj is az ébredés, ha csalóka is a reménység, ami után futok, életemnek ez a korszaka lezárult, nem önkínzás többé visszagondolni régi életemre. Szétszórt mozaikképek a múltam, darabjai összevissza kavarognak bennem, sok el is veszett. A hegyoldalon pontok villannak fel. Ott már süt a nap. Sugarait visszaverik a nagy fényes levelek, a völgyekböl lassan kezd felszállni a köd. Még mindig nincs hang, ami megtörné a csend roppant harangját. Az az erdö is ilyen néma volt, ahol szegény Amarral partra szálltunk, a hullámok robaja elhalt, amint az elsö fák közé léptünk, azon a végzetes reggelen. Amar halott, és arra jó volt a bozótlakók nyelve, hogy megtanítson sok, az ember szótárából rég kikopott kifejezésre. Átkozott, igen, átkozott volt az a reggel, szenvedéseim kezdetének reggele...

De az események szálai messzebbre nyúlnak. Ha partraszállásom pillanatától visszafelé tapogatózom az okság vékony láncán, minden felfedett összefüggés mögött újabbat találok. Egyre tovább kell haladnom szemközt az idövel, hogy megleljem a pontot, ahonnan kiindulva, egységbe ötvözhetem mindazt, ami velem történt. Míg ezt el nem érem, mindig zavarni fognak a múlt szertedobált kockái, az elöretolakodó sok miért és ha, meg kell találnom újra önmagam. Meg kell tanulnom újra embernek lenni.

Végre megszólal a néma vidék, és hangja Nogót úgy ugrasztja talpra, hogy gyenge alkotmányunk vészes imbolygásba kezd. Számomra ismeretlen állat, amitöl ez a hang jön, de Nogo, miután nagy nehezen visszaszerzi elvesztett egyensúlyát, reszketve nyög valamit. Persze nem olyan egyszerü a megértetés az ilyen egytagú nyelven, pedig már nagy a gyakorlatom az egymás mellé rakott, ellentmondó fogalmak megsejtésében. Hüllösörényes ember - már az ember is az én egyszerüsítésem, mert Nogo természetesen magamagát érti ezen -, tessék, fejtsd meg.

Bambán egymásra meredve guggolunk. A hang után még súlyosabb a csend. Nogo kétségbeesetten ismételgeti az elöbbi értelmetlenséget, miközben nem a hidegtöl, hanem a félelemtöl vacog, Így nem jutunk semmire, szedjük szét. Ember nem lehet, nincs az a mesebeli óriás, még ezen az elátkozott földön sem, aminek ilyen hangja lehetne.

- Lába, keze van - magyaráz Nogo. - Krokodil, de nagy-nagy, két láb, két kéz, hátán sörény, mint kagylók.

Láttál ilyet? A kagylókat is rajta? Nogo bólint.

Mekkora volt?

- Ha hasal, mint nagy bozót, ha feláll - igen, ezt az igét használja -, mint pálma.

Kicsit nagynak találom, tovább nyomozok. - Hol láttad?

- Itt az erdöben!

Ez meglep, mert tudomásom szerint a horda soha nem hagyta el vándorlása közben a dombvidéket.

- Te jártál itt? Mikor?

- Kicsi voltam, esö nem jött, minden száraz, nem volt inni. Madár, hernyó, antilop elpusztult, kígyók bele iszapba, majmok, vadmalac a hegyekbe. Ott volt víz, horda utánuk. Gyengéket, gyerekeket megettük, engem is meg akartak enni, elszaladtam, nem értek utol. (Lám, a természetes kiválasztás!) Sok-sok napot voltam egyedül, találtam vizet, nagy-nagy tojásokat, mind megettem, ilyen nagy lett a hasam. Ott láttam hüllösörényes embert.

Amit mond, nemcsak a hang megfejtéséhez visz közelebb, hanem megvilágít egy számomra elsö pillanattól kezdve érthetetlen tényt, melyen már annyit törtem a fejem, ö volt a horda egyetlen tagja, aki nem félt egyedül csatangolni. Ezt eddig hatalmas testi erejével próbáltam magyarázni, de most már tudom, ha kiskorában itt a hegyek között kellett egyedül életben maradnia, késöbbi portyázásai - melyeket még ösztökélt is végtelen kíváncsisága - nem tartogathattak számára különösebb megrázkódtatásokat. Nogo csak a varázslástól félt, ezért nem lehetett ö a fönök... Néha csodálatosak az összefüggések. Ha Nogo - erejéhez méltón - fönök, ha nem neveli ez a vidék - jóval a Viking érkezése elött - magányos vadásszá, soha nem találkozunk, és én már régen nem élek.

De nyomozzuk csak a hüllösörényes ember jelentését. A tengerparttól a laposfejüek hazájáig semmi olyannal nem találkoztam, ami a harmadkori nagy hüllökre emlékeztetett volna. Igaz, hogy az aránylag gyér és száraz növényzet nem lenne képes eltartani öket.

Mit csinált? - kérdem.

Aludt a sürüben, belebotlottam, szaladt utánam, Így ordított, mint most, meg akart enni. Hegy oldalában találtam lyukát, belebújtam. Elment. Késöbb láttam pocsolyában krokodilt fogni. Krokodil az ö szájában akkora, mint nekem kis gyík.

Ez nagyjából ráillik a tyrannosaurusra, a sörény nyilván csontos taréjok sora, csak erre nem volt Nogónak kifejezése. A taréjok helyett azonban jobban izgat, vajon tud-e úszni? Remélem, nem.

Sokat láttál?

Kettöt. Egyik kergetett engem, másik ette krokodilt.

Ha Nogo olyan hosszú idö alatt csak kettövel találkozott - lehet, hogy az a kettö is ugyanaz volt -, ez azt jelenti, hogy kihalóban vannak. Ez és a folyó sodra megnyugtat.

- Víz nagy és erös - nyugtatom Nogót -, erösebb, mint hüllö-sörényes ember. Nagy Folyó ereje nem engedi idejönni.

Közelebbi dolgokkal kell foglalkozni. Éhes vagyok. Tegnap este tutajra szálláskor alig ettünk valamit, siettünk. Inkább az volt a célom, hogy minél több élelmet halmozzunk fel a tutajon. Gyüjtögetésünk a bambuszosban Így sem volt elég eredményes, néhány köteg fiatal bambuszhajtás és pálmarügy, pár tucat krokodiltojás.

Mikor a szökés gondolata megérlelödött bennem, horgokat is csináltam, csontból. Hogy mennyit érnek, nem tudom, pocsolyáinkban a sok krokodil lehetetlenné tette a horgászást.

A horgokat a tüzszerszám tokjában, a majomszörböl font zsineget pedig köbaltám nyele köré csavarva rejtegettem a horda mindenre kíváncsi szeme elöl. Már elöre élvezem Nogo ámulatát, még sohasem látott ilyet, mikor az utolsó pillanatban rádöbbenek: nincs csalétek. Se pálmarügyet, se ökölnyi tojást nem tehetek a horogra. Egy pillanatra felötlik bennem a romantikus lehetöség, hogy saját húsunkat használjam, de én olyan sovány vagyok, hogy nincs honnan kivágni, Nogo pedig nem hiszem, hogy hozzájárulna.

Dühösen félredobom az egészet. Szerencsére a horda belém nevelte: nem gondolkozni a holnapon. Amíg a pálmarügy tart, majd csak kitalálok valamit.

Jó fél óra majszolás következik, majd a tutaj szélére hasalva nagyot húzunk a folyóból. A víz hideg és tiszta, pár homokszem villan csak benne. Bármilyen hatalmas már itt is, ez még alig a kezdete a Nagy Folyónak. Ha a simabörü elbeszélését jól Ítéltem meg, torkolata sok ezer kilométerre van. A Fekete Hegyeken túl, amint a síkságra ér, szétterül, és posványos lesz. Ott baj lesz az ivással. De egyelöre ezen sincs értelme töprengeni. A nap besüt a folyó szükülö völgyébe, kellemesen melegíti elgémberedett testünket. Ez és teli gyomrom újra elálmosít. Lustán elnyújtózunk a tutajon. Pihenni és aludni. Van mit bepótolni. Nogo egyre laposabbakat pislog, nagyokat szuszog, már alszik is.

Nekem nem sikerül, talán még a tegnapi futás láza bujkál bennem, hanyatt fekve bámulom a felhötlen eget. Megáll az idö, a folyó is mozdulatlan. A hegyeket kétoldalt óriások húzogatják hátrafelé. A reggeli gondolatokat forgatom. Hol van a pont, letérésem pontja a megszokott útról? Az egyetemen? Laboratóriumi éveim alatt? -Akkor még semmi nem jósolta, hogy ez lesz. A Vikingen? Ott már adva volt.

Események hosszú sorát kell kínlódva felvillantanom a kettö közötti évekböl, míg lassan összeáll minden részlet, s a Nagy Folyó öshüllök örizte csendjében újra álmodhatom történetemet.

III.

Utólag mindig a végzetes pillanat elötti percek tünnek a legkedvesebbeknek. Boldogan forgattam ujjaim között a ködarabot, melyröl végre sikerült kiderítenem, hogy milyen érc, és ujjongva hívtam magamhoz a navigációs fülkéböl Lénát, hogy vele közöljem elsönek felfedezésemet.

- Repülök hozzád - hallottam a hangját a csuklómra illesztett aptátoron keresztül, és irigyeltem, mert az egyetlen volt közöttünk, akinek semmi kellemetlenséget nem jelentett a súlytalanság nehezen megszokható állapota. Valóban repdesett az ürhajó helyiségeiben, egyszer sem verte be a fejét vagy könyökét, még a legvadabb kanyarokban sem. Ebben is csodálatos volt, mint mindenben. Ha hazaérünk, a feleségem lesz, a Boldog Szigetekre megyünk nászútra, és hosszú, békés évek következnek a laboratóriumban, míg együtt feldolgozzuk mindazt, amit a Ganymedesröl, a Jupiter holdjáról magunkkal hoztunk.

Néztem a kezemben tartott kö tompa csillogását, a szívem tele volt boldogsággal.

Akkor jött az ütés. Kegyetlen ereje a falhoz lapított. Aztán a sötétség, a légzsilipek záródásának tompa puffanása. Mire a rémület elhatalmasodhatott volna rajtam, már vége is volt az egésznek.

Kapkodni kezdtem, és ezzel megszegtem a súlytalanság elsö számú törvényét: óvatosan mozogj! A büntetés nem maradt el, fejem jókorát koppant a fülke falán, és mert ettöl még jobban elvesztettem önuralmamat, sötét és süket börtönöm egy dobozba zárt szöcske poklává vált. Az ember, ha nem vigyáz, a súlytalanságban hatalmassá növekvö erejével könnyen agyonverheti magát.

Végre vergödésem zaján kívül más hangot is hallottam, és ez visszahozott a valóságba. Az aptátorból jött, és bársonyos zengése megnyugtató ellentétet jelentett a pillanat rémületével szemben.

- Figyelem, figyelem! Itt az Agy beszél. A munkatársak örizzék meg nyugalmukat! Űrhajónk meteortalálatot kapott, súlyosságának kiértékelése folyamatban van. A munkatársak örizzék meg nyugalmukat! Keressék az érintkezést egymással. A további levegöveszteségek elkerülése végett központilag lezárt légzsilipek egyenként kioldhatok, kivéve azokat a helyiségeket, amelyekben a találat következtében nincs légnyomás. Ezeket késöbb közöljük. Addig légzsilipet kioldani szigorúan tilos! Mindenki örizze meg nyugalmát, és keresse az érintkezést társaival az aptátor általános kapcsolásán. Figyelem, ismétlem! Figyelem, figyelem! Itt az Agy beszél! A munkatársak ...

Máig sem értem, hogy ez a szöveg - melyröl jól tudtam, hogy a Földön rakták az Agy beszélöegységébe, és hivatalosan az "I. számú általános felhívás meteortalálat esetén" nevet viseli - hogyan tudott megnyugtatni.

Talán a hang? Az Agy - hála a tervezök lélektani érzékének -mindig a Geovízió legnépszerübb színészének hangján beszél. Vagy a szándékosan böbeszédüre fogalmazott szöveg, melyre oda kell figyelni, s míg végighallgatja az ember, észrevétlenül kiesik a pánikhangulatból? Nem tudom.

Mindenesetre órákig hívtam, eleinte bizakodva, majd egyre kétségbeesettebben Lénát, mindenkit, míg végre be kellett látnom, egyedül maradtam.

Az Agy idönként megszólalt, felsorolta a sérült helyiségeket, bejelentette, hogy pályahelyesbítést végez - ilyenkor a rakéta fúvókáiból feltámadó gravitáció újra a falhoz nyomott -, számára minden rendben volt, nyugodt magabiztosságot sugárzó hangja majdnem megörjített.

Tudtam, hogy nincs sok idöm hátra. El voltam vágva az ürhajó orr-részétöl, köztem és az életet jelentö biogenerátor között roncsolt fülkék sora: bennük a világür fagya az úr. Űrruha nélkül átjutni rajtuk lehetetlen. Az ürruhák pedig szintén elérhetetlenek számomra, az elsö kijárati légzsilip melletti öltözöben vannak.

A raktárban fogytán volt a levegö, kinyitottam a mellettem levöt, majd fülkéröl fülkére tapogatóztam, cél és értelem nélkül a levegö nyomában. Idöérzékem cserbenhagyott.

A fájdalom, amit Léna elvesztése miatt éreztem és közelgö megfulladásom rémülete az öntudatlanság határáig sodort. Csak Így történhetett, hogy mikor feleszméltem az aptátorból jövö halk nyöszörgésre, rájöttem, már régóta hallom ezt a hangot. Újra kiáltozni kezdtem, feleletet kértem, de a nyögés képtelen volt beszéddé formálódni, elhalt, majd újra visszatért. Valaki él a rakéta orrában! Léna?!

A remény magamhoz térített. Kell valami megoldásnak lennie! Szabad Így, ilyen nyomorultan elpusztulnunk? Minden erömet összeszedve gondolkozni kezdtem.

Életem elsö ürhajózása volt ez - akkor még biztos voltam benne, hogy az utolsó is. Lénával együtt vendégek voltunk csupán, a Központi Bányászati Kollégium geológusai, részvételünket az expedícióban a korábbi kutatások alapján várható eredmények tették szükségessé. Megkaptuk a szabványos kiképzést és biológiai elökészítést, megtanultuk az ürruhával és a biogenerátorral való bánást, de nem ismertem az Elektrát, ezt a hatalmas ürhajót, melynek gyomrában vakon bolyongtam. Csak azt tudtam, hogy a navigációs helyiségek és a lakófülkék alatti összekötö folyosókról már csak a hajószemélyzetet érdeklö fülkék nyílnak - sohasem jártam bennük -, aztán a raktárak következnek több emelet magasságban - a szerencsétlenség pillanatában ezek egyikében voltam a legfelsö sorban, és alattuk a hajtómüvek, üzemanyagtartályok birodalma. Annyit tudtam csupán erröl az ember alkotta csodálatos szerkezetröl, mint az ismeretterjesztö füzetek lelkes olvasói, és ez helyzetemben siralmasan kevés volt.

A remény, hogy valahol a rakéta orrában Léna vár - mert biztosra vettem, elhitettem magammal, hogy csak ö lehet a hang gazdája -, lehetetlen vállalkozásra sarkallt. Nem tudtam ugyan, hol vannak az ürruhák, de elindultam keservesen tapogatózva, minden fülkében felnyitva a lezárt tartályokat, míg egy idö után elfogott a kétségbeesés. Semmi bizonyítékom nincs arra, hogy nem körben járkálok ugyanabban a pár fülkében a súlytalanság megfosztott a fenn és lenn érzésétöl, csak a jobbra vagy balra bizonytalanságát hagyta meg gyenge támpontnak. Az Agyat hívtam, és kértem, közölje, melyik fülkék ajtaja van nyitva a rakétahelyiségekben. Szabatos, de ugyanakkor böbeszédü válaszai - mindig egy sor "figyelem"-mel kezdödtek, és minden adatot kétszer ismételt - bár erösen próbára tették türelmemet, megbízható támpontot jelentettek.

Így tapogattam végig a felsö két emeletet - persze a "felsö" a súlytalanságban csak a rakéta orrától számított meghatározás -, mikor ez a módszer is csödöt mondott. Annyi ajtó volt már nyitva, hogy az Agy közlései kibírhatatlanul hosszúra nyúltak. Mást kellett kitalálnom, és minden már bejárt fülke ajtaját becsukva, újra kezdtem vándorlásomat, de most már úgy, hogy új fülkébe érve, behúztam magam után az ajtót, melyen beléptem, és csak a következö kinyitása után kértem jelentést az Agytól. Mivel az egymásba nyíló fülkék egyre magasabb sorszámmal voltak ellátva, Így elértem, hogy pillanatnyi helyzetem az éppen kinyitott ajtótól függöen csak két számadatból állott. 13-14, 14-15, 15-16 - eredménytelenségemben úgy éreztem a végtelenségig. Hány raktára van egy ilyen ürhajónak? Fogalmam sem volt.

Mikor végre az egyik elforduló ajtó mögött megláttam azt a fényt, melyet az ürruha lumineszkáló jelzötestei szórtak szerte a fülkében, úgy éreztem, megnyertem a csatát. Reszketö sietséggel öltöztem, és csak akkor pihentem meg egy pillanatra, mikor tarkómon kattant a sisak zárja, és vele egy idöben a homloklámpa kigyúló sugara vetett kemény árnyékot a fülke falára.

Az út vissza, a raktárakon keresztül boldog repülés volt, mely csak a legfelsö sor utolsó ajtaja elött torpant meg. A légzsilipre vékony dér csapódott a fülke levegöjéböl: odaát a fagy, a halál vár engem is, ha nem vigyázok. Még egyszer alaposan átvizsgáltam öltözékem, majd azzal a biztos tudattal, hogy mindent gondosan ellenöriztem, megnyomtam a légzsilip kioldógombját.

Csupán azzal nem számoltam, hogy a raktárfülkében a föld felszínének megfelelö légnyomás van, a folyosó pedig, melynek ajtaját kinyitottam, hozzá képest légüres térnek számít. A raktárfülkék levegöje, mint légpuska a lövedéket, repített bele az összekötö folyosó roncsok zürzavarába. A depresszió hatására hatalmasan felduzzadt védöhab tapéta darabok vad táncot jártak körülöttem, leszakadt kábelek mohó polipkarok módjára tekeredtek rám. Ami kevés önbizalmat és bátorságot megöriztem eddig, elszállt ebben a pokoli kavargásban. Mire pedig újra összeszedtem magam, rá kellett jöjjek arra, hogy semmivel sem jutottam közelebb célomhoz. Ha át is vergödöm a sérült részeken, az ürhajó orrához érve, az elsö ép fülkénél az elöbbi esemény fordítottja fog megismétlödni: ha kinyitom az ajtaját, csak azt érem el, hogy még egy fülkét engedek át a világür gyilkos hatalmának, mely most körülfog, és nyomon követ mindenüvé.

A megoldás elvben egyszerünek látszott, gyakorlati kivitele azonban hosszú idöbe telt. Visszamenve a hátsó raktárakba, oxigénpalackokat kerestem, melyekröl nem tudtam, hol vannak, majd újabb keserves órák következtek. Áthaladtam a nehezen megtalált palackokkal a sérült részeken, minden pillanatban attól rettegve, hogy a habpárnák fehér tömegéböl elöbukkannak elpusztult társaim alaktalanná puffadt rémületes kísértetei.

Szerencsém volt, elkerültem öket. Végre egy újabb ajtó kinyitásakor mellbe taszított a kiáramló levegö, az ép fülkékhez értem! Szívem a torkomban dobogott, miközben átmásztam az ajtón! Sikerült! Valamelyikben ott vár rám Léna, az utolsó órákban ugyan nem hallottam a nyögést, de azért biztosan él, csak eszméletét vesztette a fájdalomtól. Ha a szerencsétlenség pillanatában az ütödés nem ölte meg, azóta semmi olyan nem történhetett vele, ami végzetes lehetett volna.

A percek ólomlábakon másztak, míg lassan végére értem munkámnak. Gondosan bezártam magam mögött az ép fülke ajtaját, majd a palackokból újra normális nyomásúra telítettem fel a fülkét. Hosszú és bonyolult müvelet volt, ha túl gyorsan eresztettem az oxigént, a lehülés mértékével nem tudott lépést tartani a fülke szerencsére épen maradt elektromos fütése, ha pedig lassabban szivárogtattam, úgy tünt, évszázadokig tart; míg végre elkészülök.

De most, hogy újra átélem az egészet, azt is megértem, miért idözök szívesen azoknál a részleteknél, melyeknek oly kevés közük van ahhoz, ami miatt felidézem magamban, a múltat. Kerülgetem vándorlásom végét, azét a vándorlásét, melyröl késöbb a földön heteken át cikkezett öles címekkel minden újság: "Az Elektra tragédiája", "Gregor Man höstette az ürben” "Magányos ember harca a mindenséggel" - már akkor utáltam az egészet, mintha megéreztem volna, hogy ez a fájdalmammal, mit sem törödö népszerüség fogja még végzetesebb útra sodorni életem...

Utólag az Agy memóriaegységéböl kiderült, hogy a szerencsétlenség pillanatától a fülke feltöltéséig hetvennyolc óra telt el. Ennyi ideig bolyongtam és küzdöttem azért, hogy eljussak Lénához, olyan körülmények között, melyek még tapasztalt ürhajóst is összeroppantottak volna.

Ez a teljesítmény, melyet sem én, sem az orvosok nem tudtak soha megmagyarázni, tett akaratom ellenére híres emberré, éppen akkor, rajkor ezt a legkevésbé szerettem volna. Mikor valahára lehámozhattam magamról az ürruhát, Léna nevét ordítva rohantam végig a fülkék során. A navigációs fülkében rátaláltam az eszméletlen Igorra és Félixre, aki késöbb társam lett a Vikingen is. Lénát nem találtuk meg az ürhajó ép helyiségeiben, a többit újra felnyitni sem értelme nem lett volna, sem bátorságunk nem volt elég. - Repülök hozzád! - cseng a hangja a fülemben, most már mindörökre.

IV.

A szanatórium, ahol hazatérésünk után pár hónapot töltöttem, magasan épült a napfényes hegyoldalon, pompás kilátással az öbölre, melynek vizét mint fehér bogarak csíkozták keresztül-kasul a vitorlások, apró motorosok. A nagy parti szállodákban lakók vidám zsivaja még az esti szél szárnyán sem ért fel hozzánk, a Csend Háza volt ez, néhány orvossal, halk szavú ápolónövel és - korunk dicséretére legyen mondva - kevés hozzám hasonlóan beteg emberrel.

A csend és a vidék csodálatos szépsége volt legföbb orvosságunk, hiszen kimutatható bajunk nem volt, csak eltört bennünk valami, és ezt próbálták itt összeragasztani kevés beszéddel, figyelmes szeretettel, a mindent begyógyító idövel. Keveset tudtam társaimról. Egy repülöszerencsétlenség következtében családját vesztett berber mérnökre és egy kínai biológusra emlékszem csak, aki mélytengeri kutatás közben motorhiba miatt egy hetet töltött egyedül a bathyszférában, 10 000 méter mélyen a tenger színe alatt.

Hármasban nagyokat hallgattunk a tetöterasz nyugágyain, belebámultunk az örökké kék ég végtelen kupolájába, figyeltük a sziklák felett vadászó vércsék, röptét. Ritkán beszéltünk, és akkor is csak közömbös általánosságokat, kerültünk mindent, ami a múltra emlékeztetett. Alattunk a tengerpart kiterített térképe, ég és föld között lebegtünk, elzárva a külvilágtól, se geovízió, se újság, se látogató.

Így várták orvosaink, mikor tör ki rajtunk a számunkra egyetlen gyógyszerként megmaradt betegség: az unalom. Tevékeny életünket emberek nyüzsgö forgatagában töltöttük, ha megunjuk végre a Csend Házának társadalmon kívüli nyugalmát, onnan már csak egy lépés, hogy visszakívánkozzunk az életbe.

Nos, én még nem kívánkoztam vissza, mikor egy nap a szanatórium igazgatója magához kéretett.

Alacsony, kedélyes ember volt, az "intézet reklámjának" csúfoltuk a háta mögött az életkedve miatt, ami ellenállhatatlanul sugárzott szökésvörös szakállal körített arcáról. Harsogó egyéniségét ugyan igyekezett tapintatossága mögé rejteni, ez azonban ritkán sikerült, és beosztott orvosai számára olykor hajmeresztönek tünö dolgokat müvelt a csendre és kíméletre szoruló betegekkel.

Tetötöl talpig megvizsgált, olyan alaposan, mintha elöször látott volna - egy szót sem kérdezett, ami nem testi állapotomra vonatkozott -, majd kiszámíthatatlan tekintettel mért végig.

- Ön teljesen egészséges, de ezzel semmi újat nem mondtam. Tudja, hogy mindenki addig marad nálunk, ameddig akar, ezért bizonyára nem tekinti tolakodásnak, ha megkérdezem, mik a tervei? - sütötte el szokott tapintatos kérdéseinek egyikét.

- Nem tudom, egyelöre még szeretnék itt maradni. Ez a csend és ez a környezet... - bizonytalanul magam köré mutattam.

Az igazgató biccentett.

- Nem akarom sürgetni, jogom sincs hozzá. Csak egy kérésem volna, szeretném, ha teljesítené. Látogatója érkezett. Nagyon eröszakos ember. - Kajánul mosolygott. - Úgy érzem, neki sem ártana, ha pár hónapot nálunk töltene. Én nem birok vele. Magának régi

barátja. Próbálja rábeszélni, hogy itt maradjon. Megteszi?

Csodálkozásomban csak bólintani tudtam. Szüleim rég meghaltak, testvérem sincs, Léna volt, azaz lett volna az egyetlen, aki hozzám tartozott. Nem tudtam elképzelni, ki lehet az, aki felkeres ezen az eldugott helyen, és méghozzá olyan tehetséges, hogy levette a lábáról a látogatások kérdésében kérlelhetetlen igazgatót. De "az intézet reklámja" nem hagyott idöt a gondolkozásra. A szomszéd terem ajtajához lépett, és kitárta.

- Félix!!

Az igazgató a nemes cselekedetet müvelök elégedettségével nyugtázta felindultságomat. Szerettem Félixet, de megjelenése felkavarta bennem, amit felejteni akartam, az Elektrát, Lénát, a visszahozhatatlan múltat, a szertefoszlott terveket. Dühösen méregettem a szakállas bölcset; milyen jogon mozdít ki ezzel a találkozással nehezen összekapart nyugalmamból? Az "intézet reklámja" azonban nem vett tudomást néma szemrehányásomról, söt láthatóan örült, hogy lélektani fogása - amit beosztottjai elött a nem nagy népszerüségnek örvendö "tapintatlansági módszer"-nek nevezett - ezúttal is bevált. Ártatlan tekintettel nézett rám.

- Íme: a látogatója. Vezesse körbe, mutassa meg neki a mi kis birodalmunkat. Hátha kedvet kap, hogy itt maradjon pár hónapra. De azt is meg kell mondanom - fogta vissza hirtelen megszokott harsogását, és szavai ettöl egyszerre különös súlyt kaptak -, hogy ön, Gregor, teljesen egészséges. Testileg is, lelkileg is. Ezért, ha netalán úgy döntene, miután kibeszélgették magukat, hogy elhagyja az intézetet - elhatározásával szemben nem tudok semmilyen kifogást felhozni.

Az Elektra navigációs fülkéje óta nem láttuk egymást. Mikor a mentöegység emberei behatoltak a sérült ü 818f51i rhajóba, az orvos-parancsnok Igor és Félix töréseit olyan súlyosnak találta, hogy gyorsrakétával szállította öket a holdbéli Mentöközpont sebészeti klinikájára, engem viszont egy kiadós adag csillapító után - három napig aludtam töle - kíséröire hagyott. A tibeti nagy rakétakikötö egészségügyi állomásán ébredtem csak fel, ahol egyhetes megfigyelés után az állomás vezetöje - sohase bocsátom meg neki - kiszolgáltatott a geovíziónak, az újságíróknak.

Nem haragszom rájuk, az a hivatásuk, hogy kérdezzenek, hogy tudósítsanak, és végsö soron nagyrészt nekik köszönhetem, hogy a rögtönzött "sajtófogadás"- után Ben Hatti külön repülögépen hozott a Csend Házába. Ben Hatti - csak névrokona a mi Amarunknak - rettenetesen dühös volt; Nem elég a szégyen, hogy az Űrhajózási Társaság csodálatos hiperszónikus siklógépével éppen aznap történt meg az évszázadonként háromszor lehetséges motorhibák egyike - aminek következtében ez a tekintélyes és hirtelen haragú tudós majdnem a nyakát szegte egy olyan közönséges nyolcezer kilométeres repülés során, amelyet hetenként háromszor tesz meg nagy elfoglaltságú tisztségének teljesítése közben -, hanem a tibeti állomás vezetöje a Tanács hozzájárulása nélkül engedélyezte a találkozást egy visszatért ürutas és az újságírók között. A tibeti kolléga mentségére írható, hogy az esetek többségében a hozzájárulás merö formaság csupán, hiszen a sajtó nem tolong minden rakéta visszaérkezésekor - ugyan mi lenne, ha hetenként az a hatvan-hetven ember mind nyilatkozna? -, és már több mint egy hete nyomorgatták a tudósítók. Mikor tehát az állapotomról naponta megtett egészségügyi referátumra azt a választ kapta a Tanács csúcstitkárságától, hogy Ben Hatti másnap délelött tizenegykor odaérkezik, nagylelküen megígérte a riportereknek, hogy utána délután kettökor meglesz a sajtófogadás.

Ben Hatti azonban nem érkezett meg. - Mint utólag kiderült, alig négyszáz kilométerre onnan, egy hóval teli szakadékban ült, és az összetört gép csodával határos módon épségben maradt fülkéjéböl rádión keresztül hosszú és barátságosnak igazán nem mondható eszmecserét folytatott a gyár vezetö konstruktöreivel, haragjában tökéletesen megfeledkezve nemcsak arról, hogy várják, hanem hogy egyáltalán valamelyik mentöállomást értesítse hollétéröl. Ha Ben Hatti vitatkozik, nehéz másról beszélni. A gyár konstruktörei hiába próbálták megkérdezni, hogy hol van, Ben Hatti ezt a témától való eltérésnek minösítette, csakhogy ne kelljen nekik a szerinte rosszul tervezett motorról vallani. A gyár vezetöi - Mexikóban -végre belátták, hogy nincs más megoldás, mint beméretni a mentöszolgálattal a rádióadó helyét. Mire ez megtörtént, és a nagy szállítóhelikopterek feltüntek a Karakorum szakadéka fölött, már régen elmúlt a riportereknek beígért idöpont, és az állomás vezetöjének állnia kellett a szavát. Arra is gondolhatott, ha Ben Hatti azt sem tartja fontosnak, hogy értesítést küldjön elmaradásáról, ö igazán felmentve érezheti magát.

Több mint másfél óráig álltam a kérdések ostromát - a legrosszabb az volt, hogy egy részük nem is annyira a szerencsétlenség részleteire, volt kíváncsi, hanem Lénából és belölem igyekeztek valami érzelmes és szívfájdító történetet kerekíteni -, mikor Ben Hatti berobbant a terembe. Fél füllel még elkapta az egyik nagy hetilap szomorú szemü és elökelöen halk szavú tudósítójának tapintatos kérdését: "És ugye az volt a tervük, hogy a Boldog Szigetekre mennek nászútra?" - azután csak ennyit mondott: "Köszönöm a fáradozásukat, uraim - és különösen ezt az utolsó kérdést!" - Ben Hattinak félelmes híre volt újságírói berkekben - de hát unalmas lenne a világ, ha csupa "könnyü" ember élne rajta -, és a terem hang nélkül, pillanatok alatt elnéptelenedett.

Hármasban maradtunk, a Tanács nagy hatalmú tagja, a tibeti kolléga - a nevét azóta elfelejtettem - és én. Ben Hatti akkorát fújt, hogy megtisztult volna töle az a havas szakadék is, ahol eddig késett, és a tibetihez fordult. "És önnek is köszönöm, hogy távollétemben létrehozta ezt a találkozót" - a szerencsétlen ember úgy érezte, hogy a nevezetessé vált szakadék minden hava az ö nyakába zuhant. "Én, én, úgy gondoltam..." - kezdte, de Ben Hatti belevágott. "Nem arról van szó, hogy jogtalanul járt el. Tudhatná, hogy nem érdekelnek a formaságok. De nézzen rá erre az emberre! Ezért maradt életben, hogy ilyeneket kérdezzenek töle?" Úgy éreztem, hogy elsírom magam, de Ben Hatti váratlanul rám förmedt: "Gregor Mán, mit gondol, azért jöttem ide, hogy nekem is sajtófogadást tartson? Várom a jelentését!" Ezt persze csak azért mondta, hogy leplezze ellágyulását. A harmadik mondatom után félbeszakított: "Na, gyere, fiam - mondhatta, mert az ötvenen már régen túljárt, és átkarolta a vállamat -, keressünk itt a repülötéren egy olyan gépet, ami ugyan nem olyan csuda gyors, mint az én "Vadkacsá"-m volt, de nem is töröd ki vele a nyakad. Tudok egy jó helyet, ahol nemcsak hogy téged nem kérdeznek, de te sem igen találsz olyat, akit kérdezhetsz." Így kerültem ide.

Lassan, meg-megállva mondtam el mindezt Félixnek, vártam, hogy közbeszól, mond valamit, amire azután én kérdezhetek. De csak hallgatott, miközben a park ösvényein kanyarogtunk, elfogódottnak látszott, csak kurtán felelgetett: - Igen, nem - köszönöm, a bordáim már régen rendben vannak - nem, még nem repültem azóta "kint", csak a Földön - Igor most a Venuson van, két hónapja indult. - Te miért nem mentél vele? - kérdeztem. - Nem, más tervem van, volna egy lehetöség... - Elakadt, láttam, hogy kínban van, valamit nagyon akar mondani, de mégsem meri. Csak járkált mellettem savanyú arccal, hátratett kézzel. Akkor nevetett elöször, mikor Ben Hatti történetének végére értem.

- Nagyszerü ember! - lelkendezett, azután gyorsan lefagyott arcáról a mosoly, mintha Ben Hattiról valami más is eszébe jutott volna. A fejét csóválta, és önmagával vitatkozott: - Nem, mégsem! Nincs jogom hozzá!

- Miket beszélsz? Mi bajod?

- Semmi, semmi - keserves képpel meredt rám. Lehúztam magam mellé az egyik útmenti padra, és a vállánál fogva szembefordítottam magammal.

- Ide figyelj, te zavaros csillagjós! - Gondoltam, hogy a navigátoroknak ez az ókori történelemböl kölcsönzött közkeletü gúnyneve talán feloldja elfogódottságát. - Nem hiszem, hogy mondanivaló nélkül jöttél ide. Pusztán baráti látogatást nem szokott engedélyezni az a szakállas csodadoktor.

Nagyot sóhajtott, és szomorúan nézett maga elé.

- Na, ki vele! - biztattam. - Nyilván eleget járkáltál ezért az engedélyért, kár most megijedned!

Még mindig hallgatott, ezért valamivel gúnyosabban folytattam.

- Azt hiszed, hogy fájdalmat okozhatsz nekem bármivel is? Hidd el, túl vagyok mindenen. Az, hogy élek, a szervezetem és a doktorok érdeme. - Egyszerre nagyon elkeseredtem, sajnáltam az életem, amely oly üres lett Léna halálával. - Ha másvalaki is megmenthetett volna titeket az Elektrán, igazán nem bántam volna, ha elpusztulok. Bárcsak úgy lett volna! Mit ér Így élni?

Fölkapta a fejét.

- Tényleg Így gondolod?

- Így.

- Képes volnál ebben a pillanatban megválni az élettöl?

- Tudod, hogy az öngyilkosság minden emberi erkölccsel ellenkezik. De csak ezért nem mondom, hogy igen. Másképp neveltek. Na, beszélj már, ne hagyd kérlelni magad. Miért jöttél? És mi köze ennek ahhoz, hogy meg akarok-e halni?

Elgondolkozva nézett rám.

- Hát... elég sok köze van..., mondhatni, csak ehhez van köze... - kereste a megfelelö szavakat -, ezért bántam meg, hogy elvállaltam, beszélek veled, de hát Ben Hatti...

- Ben Hatti? A Tanács akar tölem valamit?

- Nem akar, csak kér, azaz csak kérdez, hiszen ez olyan nagy dolog, hogy csupán kérdezni, beszélgetni lehet róla - idegesen végigsimította a homlokát -, de ha már ennyit kiszedtél belölem, és tényleg nem félsz a haláltól, akkor elmondom.

Sokáig beszélt a Nagy Tervröl, amiröl már én is évek óta tudtam, de egy pillanatig sem úgy, hogy valaha is kapcsolatba kerülhetek vele. Szerettem a Földet, a Ganymedes expedícióra is végeredményben szegény Léna beszélt rá. Őt izgatták a Földön kívüli geológiai problémák, a Nagy Terv méreteihez képest pedig az a szerencsétlen sorsú expedíció még annyi sem volt, mint egy séta az öbölben. Az elsö kísérlet áttörni a Naprendszer határát.... a Cet csillagkép t jelzésü csillaga ..., tizenegy és nyolctized fényév ..., fotonrakéta ..., igen, az elmúlt hónapban volt utolsó próbaútja, persze itt a bolygók közötti távolság kevés ahhoz, hogy kellöen felgyorsíthatták volna, féltették a meteoroktól is, de kint, az üstökösök külsö zónáján túl, majd a fénysebesség hetven százalékával száguldhat - Egyáltalán mihez lehet ezt a sebességet mérni? - töprengtem. Aztán beletörödtem, hogy semmihez. Félixböl áradt a szó, a lelkesedés, szerelmes volt ebbe az embertelenül nagy vállalkozásba.

-    Ne hidd, hogy unni fogjuk magunkat, az út kilencvenöt százalékát átalusszuk. Hibernáció ..., hiszen tudod, mi az ..., csak ott fogunk felébredni, a t Ceti körül, hogy kikutassuk azokat a bolygókat, melyek ott keringenek..., két-három év kutatási programot számítva az egész út harmincegynéhány földi év... - már zúgott a fejem -, de mi kevesebbet fogunk öregedni, a fényt megközelítö sebességeknél lelassul az idö ...

Tulajdonképpen semmi olyat nem mondott, amit ne ismertem volna, nemcsak az újságokban szellöztetett részletekböl, hanem mert az egész olyan volt, mint alig tegnap véget ért ifjúságunk fantasztikus regényeinek bármelyike, idegen bolygók - persze, a Naprendszeren kívül, mert itt már nem volt mit felfedezni majd négyszáz esztendeje -, fotonrakéta, rettenthetetlen, hösi vállalkozás ...

Ez volt az, ami egyidejüleg vonzott és taszított, a nagyszerü távlat és a valóságra válthatás lehetöségének hideglelös félelme. Hiszen a világür végtelensége számomra egy Föld-Hold utazás alkalmával is ijesztö volt, szerettem a Földet, és ugyanakkor úgy éreztem, hogy Léna nélkül nincs értelme az életnek. Az, hogy a Tanács kitüntetö választása, mint geológusra éppen rám esett, hidegen hagyott, pedig Félix most éppen ezt ecsetelte.

-    Gondolhatod, hogy nem akármilyen társaságot, válogattak össze.

Nyugodtan mondhatom, hogy az emberiség tíz legkiválóbb embere, akik nem töltötték még be harmincadik évüket...

- Miért csak tíz?

- Mert magamat nem számítom. - Ez nem volt álszerénység,

Félixet éppen az önbizalom hiánya sarkallta a legvakmeröbb vállalkozásokra. Furcsa ellentmondás, de ma már tudom, hogy ilyen is van, ezért volt néha kötekedöbb és eröszakosabb is, mint sok más ember. - Komoly lelkiismeretfurdalást éreztem, mikor megtudtam, hogy jelölt vagyok, de Ben Hatti azután kioktatott...

Most rajtam volt a sor, hogy kárörömmel vigyorogjak. A Tanács Kísérleti Osztályának vezetöje nemcsak az újságírókhoz tudott kedves lenni. De Félix észre sem vette kajánkodásomat.

- ... azt nem tudom, hogy milyen geológus vagy - folytatta -, mert nem értek hozzá. De hogy mire vagy képes, azt talán én tudom a legjobban.

- Hagyd ezt, más is azt tette volna, amit én. - Inkább a tudományomra voltam hiú, mint az Elektrán történtekre. Ha az jutott eszembe, akkor rögtön Léna is, amit igyekeztem elkerülni. – Mondd inkább, hogy ki az a tíz csodaember!

- A parancsnokot és a helyettesét, úgy tudom, ismered. Mark Rogan és Dávid Brock.

- Igen, a Kísérleti Osztály berepülö pilótái, mindkettö Ben Hatti nevelése. És a navigátorok?

- A második én vagyok, az elsö Róbert Till.

- Nem ismerem.

- Mert csak egyszer dugtad ki az orrod a Földröl, és akkor is..., bocsáss meg, nem akartam tapintatlan lenni.

- Csak folytasd.

- Till szerintem a század legjobb navigátora. Nála visszájára fordul a gúnynevünk, ö valójában csillagjós. Úgy számol, mint a legjobb elméleti matematikus, ha csillagásznak ment volna, már rég a legnagyobb intézetek egyikét vezetné, és emellett a kisujjában van az egész kibernetika, az építési és szerelési részét is beleértve.

- Van ilyen ember a világon?

- Nem sok.

- Akkor miért nem ö a parancsnok?

- A Tanács bölcs. Parancsnoknak legalább három ember számításba jöhetett volna, de ezt az expedíciót csak a világ legjobb navigátora tudja célhoz vezetni. Till pedig a legjobb.

- Soha nem hallottam róla.

- Tizenöt éves korában került a Föld-Venus teherszállító járatra, mint elektrotechnikus, külön engedéllyel. És ugyancsak külön engedéllyel soha nem aludta végig az utat, tanult, számolt az Agy szabad szektoraival - hiszen tudod, hogy az ilyen aránylag lassú járatokat a Holdról vezérlik, az Agy csak biztonság kedvéért van beépítve az ürhajóba, ha az összeköttetés megszakadna, de erre még nem volt példa. Tíz évig dolgozott ezen az útvonalon, és kétévenként ment szabadságra, akkor is csak azért, hogy vizsgázzon. Utána az elsö Plútó-expedíció másodnavigátora lett, ha máshonnan nem, innen kellene a nevére emlékezned ...

- Persze! Most már tudom..., szóval ö volt az, aki...

- Igen, az ürhajó Agya valami ügyetlen kapcsolás miatt leégett. Az elsö navigátor a lelkiismeret-furdalástól megörült, s ö egy közönséges kis számítógéppel, amivel más még egy Hold-Föld pályát is nehezen számolt volna ki, visszavezette az ürhajót a Holdra. A másik ilyen csodaemberünk a csillagász, Ten Ling...

- Ismerem. Négy éve találkoztam vele egy kozmogóniai konferencián ...

- A két mérnök Andrej Volatov és Takura Omishi...

- Ha jól tudom, ök is a Kísérleti Osztály emberei...

- Igen, eddig is a Dave beosztottjai voltak. Mark két mérnökének jelentkezését nem fogadta el a Tanács, mert családosak...

- Ezek szerint nem lehet nös tagja az expedíciónak?

- Nem. A többi is nötlen, a két doktor, Valentin Tono és Michel Marcis - mindketten több mint öt évet töltöttek távol a Földtöl -, a rádiós Jai Shing, aki Till munkatársa volt az utolsó három évben, és végül Amar el Hatti, az élettani tudományok legfiatalabb doktora, beleértve az ember- és állattant is, de egyébként éppolyan zöldfülü ürhajós, mint te.

A nevek többsége akkor még semmit sem mondott, csak a Kísérleti Osztály munkatársait ismertem felületesen, a Ganymedes-expedíció is az ö szervezésük volt, az arra való elökészületek során találkoztam velük. Még messze volt az az idö, mikor ez a tizenegy név az egész emberiséget jelentette számomra. Egy részlet akkor sokkal jobban megragadott.

-    Miért nincs nöi résztvevö?

Félix kizökkent a lelkesedésböl.

-    Hát még mindig nem érted? - csodálkozott. - Ennek az útnak a sikere, helyesebben a visszatérés valószínüsége, hm…, elég kicsi..., mi mégiscsak nyugodtan vállaljuk a halált - nagyon zavarba jött -, ... de ki vállalhatja a felelösséget egy nö haláláért..., hm..., furcsa, hogy éppen neked kell ezt magyaráznom ..., akinek ...

A fájdalom tarkón vágott, és csak magamat szidhattam a lehetetlen kérdés miatt. Inkább a halál, most rögtön, mint hogy így fájjon Léna emléke ... Gyorsan másfelé fordítottam a beszélgetést.

-    De ha Így van, ha ilyen kevés a valószínüsége, hogy sikerül, nem lehetne még egy keveset... várni?

Mintha valami gorombaságot vágtam volna a fejéhez, fölpattant.

- Várni? Mire?

- Hogy nagyobb legyen a valószínüsége a visszatérésnek - hebegtem -, amíg a tökéletesebb technika... nagyobb biztonság - Félix örökké mozgó arca mintha megfagyott volna -, nem, ne hidd, hogy gyáva vagyok, de nincs itt valami ellentmondás? Hiszen óriási értékekröl van szó, nemcsak az emberekre gondolok, de a fotonrakéta, a felszerelések..., vajon mi az arány az áldozat nagysága és a siker lehetösége között?

Dühösen sétálni kezdett a pad mellett.

- Mégis tévedett volna Ben Hatti? - morogta maga elé. – És én is?

- De Félix, hidd el, nem gyávaságból kérdeztem ...

Persze, gyáva is voltam, más a halálról beszélni, mint szembenézni vele. Bár ezt még önmagámnak sem szívesen vallottam be, Félix megsejthette, mert sokáig nem felelt, csak dühösen lépkedett, öt lépés oda, öt vissza, és a kavicsokat rugdosta. És én is ingerült voltam. Minek jött ide? Délelött még minden rendben volt, ugyanaz a csend zsongott bennem, mint ezen a gyönyörü vidéken, nem volt más gondolatom, mint oltárt emelni Léna emlékének, szerelmemnek, és elmerülni ebben a fájdalomban; a mindent készségesen megértö környezetben. Most ennek már örökre vége, akár elvállalom a jelölést, akár nem. Hát tényleg gyáva vagyok? Minek is jött ide?

-    Ide figyelj, Gregor - kezdte végül. - Tudod, ki volt Kolumbus Kristóf?

Nem értettem.

- Persze. Körülbelül ezer évvel ezelött ö fedezte fel Amerikát.

- Akkor nyilván arra is emlékszel, hogy miféle hajója volt. Nem?

- Nagyjából. Vitorlás hajója volt, mert még a gözgépet sem ismerték.

- Úgy van. És mert véletlenül egyszer utánanéztem, azt is megmondhatom, hogy a hajója mindössze harminc méter hosszú és körülbelül százharminc tonnás volt.

- De mit akarsz ezzel a történelmi leckével?

- Rögtön kiderül - szétvetett lábakkal megállt elöttem. – Te vagy Kolumbus, és éppen indulni készülsz azzal a valóban kezdetleges hajóval. És akkor odajön hozzád egy nagyon okos ember, és azt mondja: - Nézze, uram, én bízom az emberiség fejlödésében, az emberek nagyon tehetségesek, még pár száz év, és olyan gépeket találnak ki, melyek szélcsendben is gyorsabban hajtják a hajót, mint a maga kis teknöjének legnagyobb sebessége, tízszer és százszor akkora hajók fognak épülni, mint amekkorára maga akarja most az életét bízni. Arra kérem, várjon egy keveset, ne vágjon most még neki, majd a dédunokái vagy azok unokái...

- Hagyd abba! Hagyd abba!

- Nem hagyom! Szemlélje a ragyogó jövöt, kedves Kolumbus úr, és várjon, jön a gözgép, a gözturbina, majd a robbanómotor, az elektromosság, pazar villanyfényben hajózhat át az óceánon, nem csavarja orrát az olajmécses büze. Söt, azután repülhet is, annyi óra alatt ér céljához, ahány hónapig fog most tartani az útja. Csak türelem és biztonság kérdése, várjon tehát. . .

Befogtam a fülem.

- Abbahagyod?

Biccentett a fejével, hogy igen.

- Nos, Kolurnbus úr? - kérdezte, mikor már újra hallhattam a hangját. - Hogy határozott?

Nem igaz, a döntö pillanatban nem érzi az ember, hogy megérinti a "sors szele", ahogy a széplelkek mondják. Csak dühös voltam, elszánt, és valahol belül a semmit nem bánás keserüsége füstölgött.

-    Mikor kell jelentkeznem a Tanácsnál?

Félix rosszul játszott közömbösséggel vont vállat.

-    Nem sürgös. Ráérsz holnap reggel is.

Aznap nem beszéltünk erröl többet. Vacsora után - mikor hármasban üldögéltünk a szakállas igazgatóval a legfelsö teraszon - ö hozta szóba két közömbös téma között: mi a neve az expedíciónak és az ürhajónak.

- Nem egy ürhajóról van szó - magyarázta neki Félix -, hanem kettöröl. A fotonrakéta neve Titán. Ez viszi magával azt az ürhajót, amiben mi utazunk, a Vikinget.

- Viking? Értem! - bólintott a szakállas. - Nyilván azért, mert ök vágtak neki elöször az ismeretlen óceánnak, mikor az emberek még abban a kényelmes hitben éltek, hogy a Föld mint lapos tányér lebeg a végtelen tengeren, ami egész a csillagokig ér. Szép név - bólogatott -, találó név!

- Úgy van - hagyta rá Félix. A terasz súlytalanul lebegett a csillagok és a völgyben szikrázó lámpák kettös boltozata közé zárt sötétségben.

V.

Mark Rogan pillantása figyelmesen siklott végig mindannyiunkon.- Nem valami gyors jármü ez a szállítórakéta, de most örülök ennek. Azért kérettem ide önöket a társalgóba, hogy még egyszer számba vegyük tennivalóinkat. Tudom, hogy mindnyájan tisztában vannak vállalkozásunk egészével és minden részletével - ha nem így volna, nem ülhetnének itt velem szemben -, de annyi beszámoló és értekezés után szeretném én is mint parancsnok összefoglalni az egészet. Körülbelül harminchét földi évig leszünk összezárva. Ezért az elsö, amit kérek, az önzetlen segíteni akarás, áldozatvállalás. Bár ebben a szellemben nöttünk fel mindannyian, ilyen különleges körülmények között azt hiszem, mégsem felesleges erröl beszélni. A Titán és a Viking legparányibb része is úgy készült, hogy a legtökéletesebbre törekedtek, amit valaha ember alkotott.

Ránk bízták ezt a két csodálatos szerkezetet, igyekeznünk kell méltónak lenni hozzá. Mi vagyunk az elsök, akik elhagyják Naprendszerünket. Hogy ez mekkora vállalkozás, arra azt hiszem, kár szót vesztegetnem, mint ahogy arra is, hogy több millió embertársunk hány munkaórájába került az, hogy idáig juthattunk.

- Nem akarok sokat beszélni. Utunk célja, mint önök is tudják, a Földtöl körülbelül tizenkét fényévnyi távolságra levö t Ceti csillag.

Ennél közelebb is vannak ugyan olyan állócsillagok, melyek körül a tudomány a mienkhez hasonló bolygórendszert tételez fel, de az Űrhajózási Tanácsnak bizonyára alapos okai voltak, hogy éppen erre esett a választása. Feladatunk továbbá, hogy ha a t Ceti körüli bolygórendszernek olyan tagjára bukkanunk, melyen a leszállás a Vikinggel, az expedíció hazatérésének veszélyeztetése nélkül megoldható - azon felszíni kutatásokat végezzünk. - Most pedig felkérem vezetö navigátorunkat, Robert Tillt, ismertesse csoportjának munkáját.

Mark fiatalsága ellenére bölcs ember volt, tudta, hogy ezek az utolsó percek a legveszélyesebbek. Ha most nem foglalkoztatja embereit, ki-ki a maga feje szerint kezd gondolkozni fülkéjében az útról, az otthonról, és ez veszélyes lehet. Ezért gyüjtött össze bennünket, és mondott el számtalanszor hallott dolgokat, ezért kívánta a beszámolót Tilltöl is - aki keret nélküli szemüvegét babrálva, beszélni kezdett.

- Feladatom a Titánt jelenlegi pályájáról a meghatározott égi koordináták szerinti pályára állítani. Utunk kezdeti szakaszán természetesen bolygórendszerünk zavaró hatását is figyelembe kell venni. Remélem, munkámhoz száz-százhúsz óra elég lesz. Ezután az Agy átveszi az irányítást a Földön kidolgozott program szerint. Amint a fotonhajtómü segítségével a fénysebesség hetven százalékát elérjük, az addig gyorsulásunkat szolgáló hajtómü - változatlan müködtetés mellett - utunk hátralevö részén fékezni fogja röptünket. Pályánknak ez a lassuló szakasza úgy van megtervezve, hogy a t Cetitöl 150 millió kilométernyire - nagyjából tehát a Nap-Föld középtávolságban - a csillag vonzóerejének hatására elliptikus pályává alakuljon. Ezen, minden hajtóerö igénybevétele nélkül - az esetleg szükséges korrekcióktól eltekintve -, addig keringünk, míg megfigyeléseink ezt szükségessé teszik. Ha közben valamelyik bolygó felszínére a Vikinggel le akarunk szállni, úgy az saját navigációval történik, míg a Titán a változatlan pályán marad. De a Titán és a Viking kapcsolata már nem rám, hanem Dávid Brockra tartozik.

Nem szeretett sokat beszélni, és örült, hogy ilyen gyorsan sikerük a beszámoló kényszerét a hajtómüvek fömérnökére hárítania. Az óriás termetü, fekete Dave mindig boldogan beszélt szeretett rakétájáról.

Most is akkora lélegzetet vett, mintha otthon kezdené kétórás elöadását hallgatóinak. Dave a Kísérleti Osztály mellett az Űrhajózási Központi Egyetem és Kutatási Intézetek rakétaépítési tanszékén is dolgozott.

- Mikor húsz évvel ezelött a mi intézetünk kapta azt a kitüntetö megbízást, hogy a fotonrakéta gyakorlati kidolgozását megvalósítsa, a már korábban megalkotott elméleteken és a szükséges nyersanyagokon kívül semmi más nem állott rendelkezésünkre. - Az, hogy a jelzett idöpontban Dave is, mint mindnyájan, még középiskolások sem voltunk, számára mellékes körülmény volt. Mark álszent mosollyal engedte át magát a készülö szóáradatnak. Ha Dave belejön, minden megeröltetés nélkül végigbeszéli a szállítórakéta útjának hátralevö részét. Éppen erre számított.

- A tervezés számtalan nehézsége közül csak a legjelentösebbekkel szeretnék foglalkozni: a kellö mennyiségü foton kiáramoltatásának megoldása a legkedvezöbb hatásfok mellett, a visszaverö parabolatükrök felületének megóvása a keletkezö hatalmas hötöl, és természetesen az anyag fotonokká való leggazdaságosabb átalakításának kérdése. Nyilvánvaló, hogy az elsö két probléma, söt, ha jól meggondoljuk, mind a három összefüggésben van egymással, hiszen azok a körülmények, melyek a fotonátalakítás lehetö módszereit megszabják, egyszersmind... Képtelen voltam odafigyelni. Dave hangja és stílusa kétségbeejtöen emlékeztetett hajdani öslénytan-professzoroméra, akinek elöadásait már akkor sem tudtam az elkábulás veszélye nélkül hallgatni. Lopva végigpillantottam társaimon. Amar, Félix, Ten Ling és Dave két beosztott mérnöke: Andrej Volatov és Takura Omishi lelkesen figyeltek. Jai Shing, a rádiós a körmét reszelte, Till a mennyezetre bámult. Michel és a másik orvos, Valentin Tono a hátsó megfigyelö képernyöjére sandítottak. Rajta szemmel láthatóan kisebbedett a Hold utolsó negyedet mutató sarlója. Annak a szorongásnak áruló jeleit kerestem vonásaikon, amit én éreztem. A halálfélelem, úgy látszik, független attól, hogy köti-e az embert az élethez valami. Féltem, valójában attól a pillanattól kezdve féltem ettöl az úttól, mióta Félix rám tört a Csend Házában. Tiszta fejjel ugyan mindig igyekeztem eldobni a múltat, a gyengeség ilyen pillanataiban mégis oda menekültem.

Dave beszéde visszaringatott az egyetem lépcsözetesen lejtö nagy auditóriumába. Mellettem ott ül Léna, sárga ruha van rajta, karján sötétzöld jade karkötö. Még nem ismerjük egymást, véletlenül sodort össze bennünket a tömeg, amely az óra elején hullámverésként csapott fel a padsorok közé, hogy aztán elcsendesedve, az elsö év elsö elöadásának áhítatával hallgassa a professzor magyarázatát. Kint ragyogó kora ösz van, csendben állnak a fák, türik, hogy lombjukat színesre fesse az elmúlás, cserjék gyümölcse piroslik az ösvények fehér betonszalagja mellett, a mélykék égen kis kócos felhö úszik lassan délnek. Ott mocorog bennünk az évkezdés felemás érzéskeveréke, ilyenkor venni csak észre, hogy egy évvel megint öregebbek lettünk - a fiatalság ezt sokkal inkább számon tartja, mint hinné az ember -, az új tantárgyak, tanárok, társak ezernyi izgalmat és meglepetést ígérnek, csakúgy, mint az egyetem, ez a külön kis város, hozzá képest olyan kicsinek, szegényesnek tünik az a középiskolás kollégium, melyröl idáig azt hittem, a világ közepe. És természetesen Léna a legcsodálatosabb. Homlokát tenyerébe támasztva figyel, szépsége úgy sugárzik, hogy ez utólag kétszeresen fáj. Másnap együtt táncolunk az ismerkedési bálon, egy hét múlva, az elsö laboratóriumi gyakorlat után pedig öntudatos tudósjelölteknek képzelve magunkat, óriási vitába keveredünk. Halálosan összeveszünk, fekete szeme veszedelmesen villog, úgy érezzük, egész életünkben gyülölni fogjuk egymást. Megint eltelik egy hét, míg rájövünk, valami nagyon hiányzik az életünkböl. Léna volt a bátrabb, egy reggel újra mellém ül az elöadóteremben, és a kezem után nyúl...

- Ennek a kétrészes szerkesztési módnak csak egy, hogy úgy mondjam, érzelmi hátránya van. Nincs olyan erös hajtómü, mely ezt a hatalmas tömeget a Föld felszínéröl a magasba tudná emelni. A Titán összeszerelését a világürben kellett megvalósítanunk, így az emberiség csak képeken vagy a geovízió ernyöjén gyönyörködhet legnagyszerübb alkotásában, annál is inkább, mivel alkatrészeinek legnagyobb részét holdbéli üzemeink készítették. Ezzel természetesen az összeszerelés során jelentös energiamegtakarítást értünk el, hiszen a darabokat csak a Hold gravitációs teréböl kellett jelenlegi pályájukra juttatni. A Titán mint hatalmas gyürü fogja körül azt az ürhajót, melyet Vikingnek neveztünk el. A Viking maga nem egyéb, mint az általánosan használt legjobb, nagy hatósugarú ürhajótípusnak, a CP-4-nek speciális továbbfejlesztése. Ezt a típust már közel harminc éve használjuk eredményesen, szerkezete, felépítése technikánk jelenlegi fokán tökéletesnek mondható, tolóereje böven elegendö minden bolygóközi feladat megoldására. Mihelyst a Titán elkezdi program szerinti keringését a t Ceti körül, a Vikinget ugyanúgy használhatjuk, mintha a Földröl vagy a Holdról indulnánk egy Mars- vagy Venus-utazásra; - természetesen azzal a nem lebecsülendö elönnyel, hogy a Titánnak gyakorlatilag nem lévén vonzóereje, az indulásra fordítandó hajtóanyagmennyiség minimális. A Viking csak két dologban tér el a CP-4-es ürhajótól. Az elsö: Agyának kapacitása. A szokásos ómega egységhez még két speciális rendeltetésü kapcsolódik, a nagyobbik a Titánnal kapcsolatos navigációs és üzemeltetési feladatokat látja el, a másik a hibernátor irányítását végzi. Ezzel kapcsolatban még ki kell térnem ...

A hibernátor! Tudom, gyerekség, de mindig a jégszekrény és a jégbe fagyasztott halak jutnak eszembe. Pedig még 20 fok alá sem süllyed az ember hömérséklete, és ahogyan az egészet kipróbáltuk már az elökészítés során, igazán semmi kellemetlen nem volt benne. Hacsak az a tudat nem, hogy átalszol tíz-tizenöt évet mozdulatlanul, míg más él, lélegzik, mozog, szórakozik, dolgozik, vagy virágzó fák alatt sétál. Mire visszatérünk, a velem egyidöseknek - azt hiszem, helyesebb volna egyszerre születetteket mondani, az idö fogalma lassan összekavarodik bennem - a hajuk már ösz lesz, az unokáikat fogják sétáltatni. Vajon mit kezdek majd megmaradt fiatalságommal annyi ismeretlen, csak a sejtjeim frissessége szerinti kortársam között? Én most szeretnék élni, mint minden normális ember, aki ma reggel is felkelt, fürdött, megreggelizett, és elindult dolgozni! Nincs jobb gyógymód az életuntság ellen az ilyen út elötti utolsó óráknál! Ha valaha visszajutok a Földre, el kell mennem újra a Csend Házába, hogy ezt a terápiát az igazgató figyelmébe ajánljam. Csak keríteni kell egy öreg, de üzembiztos ürhajót, és elhitetni a betegekkel, hogy ök most halálosan fontos küldetésiben vannak..,

-... tehát a fotonrakéta müködését - Dave sajnálkozóan széttárta karját -, bármennyire is szeretnénk, mi nem kísérhetjük figyelemmel. Az elöbb részletezett esetleges élettani következmények miatt a Tanács legszigorúbb utasítása, hogy az Agy csak a hibernáció teljes végrehajtása után adhat parancsot a beindításra. Befejezésül még biztonsági berendezéseinkröl szeretnék beszélni.

Kinyílt a társalgó egyik ajtaja, és a szállítórakéta parancsnoka dugta be a fejét.

-    Húsz perc múlva megérkezünk!

Mindenki felállt, és egyszerre kezdett beszélni. Mark megkönnyebbülten felsóhajtott, én azt éreztem, mint mikor az intézet gyorsliftje szokott zuhanni velem megállás nélkül a száztizedik emeletröl a földszintig.

Most, most kell megmondanom, hogy visszalépek. Talán meg tudom magyarázni, hogy itt nincs semmi keresnivalóm. Tévedtem, gyengeség volt, hogy engedtem Félixnek, a Földön akarok élni, mindegy, hogyan, de földet akarok érezni a talpam alatt, kék eget a fejem fölött. Legjobb lesz, ha egyenesen megmondom, Mark meg fogja érteni. Azt a két nap késést, amit visszalépésem jelent, még korrigálni lehet a programban, hiszen a Holdon másik hat teljesen kiképzett helyettesem várja reménykedve - minden társam mögött így áll hat-hat ember, várva az utolsó pillanatig egy betegség vagy más zavaró körülmény csodáját -, hogy helyet cserélhet velem.

De a Tanács döntése Mark Rogan parancsnokságát illetöen valóban tökéletes volt. Világoskék tekintete a szemembe fúródik, egyszerre van benne megértés és rosszallás. Hangja kedves, kiszámítottan közömbös:

-    Tudom, mit akarsz mondani. Mindjárt látni fogod.

A vállam átkarolva vezet a középsö képernyö elé, ami most lassan megvilágosodik. Az ég bársonyán vakítóan ragyognak a csillagok, közöttük fekete, korong alakú test növekszik.

Az ürben nem lehet a testek nagyságát érzékelni, ha nincs mihez hasonlítani öket, amit látok, egyformán lehet akkora, mint az öklöm, autókerék vagy egy sportcsarnok.

-    A Titán! - magyarázza. Nem akar tudomást venni lelkiállapotomról, arról, amit mondani szeretnék. - A Vikinget is rögtön látni fogjuk, ha így haladunk, tovább balra.

A korong lassan élével fordul felénk, majd a túlsó oldalát mutatja. Közepéböl vékony kis tü mered elöre.

-    Ott a Viking! - kiáltja mögöttem Dave. A Titán nagysága ezzel reális értéket kap. A Viking azonos típus az Elektrával, akkora, mint egy húszemeletes ház.

A hirtelen csendben Mark halk hangja súlyosan koppan, pedig csak maga elé mondja: - Nézzétek meg jól. Ez visz bennünket egy új világba. Három évtizeden át otthonunk, és lehet hogy koporsónk is. Nem tudom. Én hiszek ebben az útban. Aki pedig nem - ujjai szorosan markolták a vállam -, az nyugodtan mondja meg, mert még nem késö.

Senkit nincs jogom marasztalni, önként jöttünk ide, ugyanúgy el is mehet bárki közülünk. A visszafordulókat csak két dologgal vigasztalhatom. Ha sikerül, olyan útról maradnak le, amilyen nem volt még az emberiség történetében, ha pedig elpusztulunk, soha emberek nem kaptak nagyszerübb és drágább sírhelyet - intett fejével a most már az egész képernyöt betöltö hatalmas test felé...

Csak a hibernátorban kezdtem úgy érezni, hogy Mark becsapott, de akkor már kár volt töprengeni rajta. Ling elött - ö volt a társam a kétszemélyes cellában - különben is szégyelltem volna szóba hozni, csak csodálkozva nézett volna rám: miért nem szóltam idejében?

Csendben feküdtünk a matracon, Marcis még egyszer visszajött ellenörizni a berendezést, végigkopogtatta, megigazította a tarkómhoz tapadó elektródát. Ez a kis fémlap több mint egy évtizeden át fog parancsolni helyettem annak, ami élni fog a testemböl. Ling hevedereit szorosnak találta, a kínai túlságosan meghúzta öket. A fejét csóválta.

-    Így nem lesz jó. Vigyázni kell, nehogy valami pangást okozzon a vérkeringésben.

A gombócot, ami a torkomat nyomta, meg kellett próbálnom beszéddel feloldani.

-    Mi van a többiekkel?

-    A parancsnok, Dave és a két navigátor dolgoznak, míg a munkájuk tart, én is csak rájuk várok. Mindenki más már alszik. Milyen illatra állítsam be a szomnifert? Orgona? Jázmin? Rózsa?

A hibernátor termelte altatógáz-keverék illata szabályozható volt az érdekeltek tetszése szerint. A tervezésbe itt is, mint mindenütt, ahol az fontosnak látszott, böven volt beleszólásuk a pszichológusoknak. Michel figyelmességén azonban nem tudtam ellágyulni. Alapjában véve teljesen mindegy, hogy mit szagolok utolsó perceimben. A becsapottság sértödöttsége ágált bennem, hogy még magam elöl is elrejtem félelmem. A száraznak látszó kis csillagászból azonban egyszerre kibújt a romantika. Hosszasan tanácskozott az orvossal, míg végre a hazai virág, a jázmin mellett döntött. Ez ellen nekem sem volt kifogásom.

-    Akkor hát - Marcis pillantása még egyszer figyelmesen körbeszaladt a cellában - szép álmokat.

Kihátrált a fülkéböl, az ajtó nesztelenül csukódott utána. Nem volt kedvem beszélgetni, örültem, hogy a csendes Linggel kerültem össze. A szemközti falat néztem, ahol ütemesen villogott egy halvány jelzölámpa. A világítás gyengült, a virágillat elsö felhöje halkan végigúszott a levegöben. A háborgás lassan elcsitult bennem, gondolataim sorra megszöktek, hiába próbáltam visszatartani öket. Ez már a szomnifer hatása volt. Végtelen, édes lebegés következett tér és idö fölött, a cella egyre sötétülö, jázminillattól terhes örökkévalóságában…

VI.

A tutaj végéröl, ahol az élelem van, motoszkálást és csámcsogást hallok. Rettenetesek ezek a laposfejüek: amíg ennivalót tudnak maguk körül - ebben Nogo sem kivétel -, addig falnak, míg mindent feneketlen bendöjükbe nem tömnek. Ez is, alighogy felébredt, újra eszik. Haragszom rá, s nemcsak, mert kizökkentett gondolataimból. Ha Így zabái, egy hétre sem lesz elég a készlet. Az sem vigasztal, hogy ha teleette magát, jóformán korlátlan ideig bírja a koplalást, erre én képtelen vagyok. Dühösen felülök, és körülnézek. Nogo elégedett pofával guggol a tutaj végén, két keze tele pálmarüggyel és tojással. Olyan pillantással néz rám, mint aki valami nagyon rendjén való dolgot müvel. Aztán hozzám lép, és az ölembe szórja saját ennivalóját. Meghatódom, a mérgem elpárolog.

- Nogo nagy és erös harcos, és az ö szíve a legjobb. Én most nem eszem. Nogo a legokosabb is, megérti, élelem kevés, nem mindig enni, csak akkor, ha nagyon-nagyon éhes.

- Nogo mindig nagyon-nagyon éhes. Hasamban van nagy lyuk, azt be kell tömni, ha nem eszik, lyuk nagyon fáj.

Ezen nincs mit segíteni. Ha megtiltom, még rosszabb, mert míg alszom, úgyis enni fog, s a bizalma is megrendülhet bennem, ha azt hiszi, sajnálom töle. Egyetlen megoldást látok csak, azt, hogy én is lehetöleg pukkadásig eszem magam. Azután lesz, ami lesz.

Szuszogva gyüröm le a falatokat, nem vagyok éhes. A fiatal bambusz nem rossz, a pálmarügy pedig, míg meg nem fonnyad, igazán pompás csemege. De tojást is kell ennem, szükségem van a fehérjére, a zöldség csak a hasam tölti, nincs nagy tápértéke. Kevés undorítóbb dolog van, még ezen az elátkozott földön is, mint a napon langyosra melegedett, állott krokodiltojás. Undorral hörpölgetem öket, a magasztos cél, kondícióm érdekében. Amíg aránylag frissek akadnak a kezembe, bírom is hösiesen, de mikor az egyiket felharapva megcsikordul fogam alatt a benne levö kis krokodil gerince, felfordul a gyomrom, és öklendezve a tutaj közepére köpöm.

Nogo szeme kerekre tágul a csodálkozástól, már nyúl is utána, nehogy kárba vesszen a finom csemege. A hernyó módjára vonagló, félbeharapott kis szörnyüség azonban régi, gyerekkori emléket villant fel bennem. Megvan a csali!

-    Ne bántsd! Csak azért köptem ki, mert varázsolni akarok vele.

Ennivalót a folyóról a tutajra.

Ennél jobb magyarázatot hamarjában nem tudok kitalálni, de ez is elég. Ha varázslásról esik szó, ez a hatalmas teremtés, akinek fél karjában elég erö van ahhoz, hogy öt emberrel elbánjon, olyan lesz, mint a horda leggyávább kis porontya. Csendesen meghúzódva figyeli elökészületeimét, még az evést is abbahagyja. Tele vagyok bizakodással. Ha sikerül a horgászat, nem fog többé "lyuk nagyon fájni" Nogo hasában. A Nagy Folyó befogad, és halakkal teli hatalmas medre eltart, míg rajta utazunk.

Fejem fölött megpörgetve messze hajítom a köbaltámról lepattintott szilánkkal nehezített horgot. A várakozás percei, úgy érzem, órákká nyúlnak, míg végre lassan megmozdul a zsinór, majd egyre sebesebben csúszik ki ujjaim közül. Lélegzetem visszafojtva megmarkolom: végre itt a pillanat, amikor kiderül, mit ér a tudományom! A láthatatlan ellenfél akkorát ránt rajtam, hogy orra bukom a tutaj szélén. Még egy ilyen rántás, és én is úszom a horog után!

-    Nogo, segíts! Fogd a derekam!

A tutaj és a folyó között lebegek, de nem tágítok. Nogo lelkesen tart, azt hiszi, ez a mutatvány is a varázslathoz tartozik, Így soha nem fogom ki.

- Húzz vissza, és tegyél le a tutajra!

Végre! Újra a tutajon ülök, bár itt nincs krokodil, örülök, hogy nem kellett fürödnöm. Lábam a szélsö fatörzsnek feszítve tartom a zsineget. Egy centit sem tudok behúzni belöle.

-    Fogd meg te is, és húzzad!

Ez már használ, Nogo erejétöl a hal is, a tutaj is elindul egymás felé. Csak a zsinórért aggódom, kitart-e addig, míg valahol a fele-úton találkoznak? Már majdnem egészen behúzzuk, mikor a hal veszettül csapkodni kezd, Nogo, aki életében legfeljebb ha tenyérnyi halacskákat látott, megrémül. Azt hiszi, krokodilt akarok a tutajra húzni, és ordítva elereszti a zsineget. Újra rajtam a húzás egész ereje, érzem, hogy nem bírom, beleránt a folyóba. Elvesztem a türelmem, és én is ordítani kezdek.

- Fogd meg a zsineget, és húzd, mert bedoblak a folyóba!

Tudom, hogy ez lehetetlen, de Nogo szerencsére elhiszi, és vonakodva újra megfogja a zsineget.

Most már a hal sem akadékoskodik sokat, sikerül a tutaj mellé húzni. Másfél méteres vékony testét úgy tekergeti, hogy Nogónak inkább kígyóra kellett volna gondolnia, nem krokodilra. A köbaltám után kaparászok.

- Húzd ki, hogy a feje a tutajon legyen! Ne félj, ha vigyázol, nem bánt!

Nogo bizalmatlanul méregeti a szájából kiálló fogakat. Csúnya feje van, az biztos, az egész egyetlen nagy száj, kétoldalt dülledt szemek, csontos ívek foglalatában. Két marokra fogom a baltám, és lesújtok.

Vergödése tajtékfelhöbe borítja a tutajt, aztán lassan elcsendesedik, vége. Boldogan felsóhajtok. Csuromvizesek vagyunk, mintha fürödtünk volna, a tenyerem sajog a zsinór vágásától, de a tutaj mellett úszik a zsákmány, kiömlö véréböl piros szalagot húz a víz sodra. Az éhenhalás réme - legalábbis egyelöre - nem fenyeget.

Felvonszoljuk a tutajra, síkos teste minduntalan kicsúszik kezünkböl. Nogo még most sem lelkes, irtózik töle. Tényleg kígyóra emlékeztet, valami angolnafajta lehet.

A nagydarab hal visszahozza életkedvem, legalább négy napig fog tartani, húsából annyi csalétekre való telik, hogy azzal a folyó összes halát kifoghatom. Vége a krokodiltojás-diétának.

Lehet, hogy ha nem álmodom végig a napot, valami jelét felfedeztem volna az életnek, de most a vidék éppen olyan kihalt, mint reggel. Csak annyi a változás, hogy a hegyek még magasabbak, a nap már mögéjük bukott, körülbelül két óránk lehet sötétedésig. Ma már nem tudunk sokat tenni, de holnap! Elkap a tervezés láza, kibövítjük a tutajt, a közepén kitapasztok egy darabot agyaggal a tüznek, hátrább pedig valami tetöt igyekszem majd összeeszkábálni. Pár hét múlva nyakunkon az esös évszak, szükségünk lesz rá. Addig is a fatörzset összetartó háncsokat vizsgálóin át alaposan, Nogo pedig nagy ívekben - már amennyire a kis hely ezt lehetövé teszi - kerülgeti a halat, fenyegetöen morog rá, néha ugrásra készen, hosszú bambusszal óvatosan megpiszkálja. Két gondolat viaskodik bozontos koponyájában, imádja a húst, de az idegenszerü jószággal szemben érzett gyanakvás nem engedi még, hogy megkóstolja. A legjobb ilyenkor hagyni, majd megbékél. Így telik az idö, míg az éjszaka fátylába burkolja a folyót, a hegyeket, s hunyorgó fényükkel feltünnek az elsö csillagok.

Csobban a víz, árnyak suhannak körülöttünk. A hal fejéböl még mindig szivárog a vér, az hívja a folyó néma lakóit. Holnap is lesz zsákmány. Baltámat a kezem ügyébe készítve leheveredünk a tutaj közepén.

Álomtalan mély alvásból ébredek reggel. A hegyek hátrább léptek a folyótól, és nagyot nöttek az éjjel, a sürüség tegnap még teljesen befedte öket, most alig tud a vállukig kapaszkodni. Azon túl csupasz falak merednek a magasba, komor feketeségük élesen elválik az ég kékjétöl. Ez már valóban a Fekete Hegyek országa. Széles völgyben hömpölyög a folyó, hosszában messze szaladhat a kutató tekintet, hogy a látóhatáron elkapja az ott emelkedö havasok gleccsereinek csillogását. A hótenger a levegöben úszik, mint furcsa felhö, a hegyeket alatta elnyeli a távolság. Bolond föld ez, itt a folyó a nagy hegyek felé folyik, ahelyett, hogy távolodna tölük. A partot figyelem, kikötésre alkalmas helyet keresek. A bambusz mindenütt a vízig ér, tenyérnyi szabad földet sem hagy.

Így hát nyers halat reggelizünk - igaz, még mindig jobb, mint a krokodiltojás. Nogo sem idegenkedik tovább, amint a hal nyálkás böre alól késem nyomán kifordul hófehér húsa. Nem akarok most még újra halászni, éppen elég lesz, ha ez a hal ránk büdösödik itt a tutajon. Ki kell kötni mindenáron, tehetetlenül topogok, sehol egy rés a parti sürüségben.

Délfelé végre bal felöl a hegysor megszakad, jó tíz kilométerrel arrébb sorakoznak csak ezen az oldalon a következö csúcsok. Köztük a mienkhez hasonló völgy ereszkedik a hegység szíve felöl. Innen még nem láthatom, de majdnem biztos, hogy benne folyó siet, és van remény, hogy ahol a Nagy Folyóval találkozik, a hordalék zátonyokat alkotott, ott talán kiköthetünk.

Két óra is beletelik, míg meglátom az elsö földnyelv vékony szalagját benyúlni az itt kissé kiszélesedö folyóba. Kézzel-lábbal igyekszünk a part felé terelni a tutajt, evezö nélkül nehéz munka, beleizzadunk, míg annyira a folyó szélére jutunk, hogy hosszú bambuszrúddal elérjük a fenekét. Attól kezdve már kényelmesebben taszigáljuk tovább a kopasz sáv felé, melynek közepe táján magasabb halom sötétedik. Már ezt is különösnek tartom, mert a zátonyok általában egyenletesen laposodnak a végük felé, de még inkább elcsodálkozom, mikor látom, hogy a halom mozog, egész tömege egy helyben vibrál, ahogy a felmelegedett levegö fénytörése játszik a szemmel.

- Nézd, Nogo!

A bozótlakó ujjnyi vastag szemöldökcsontok árnyékában pislogó szeme százszor jobb az enyémnél, de fürkészö tekintete helyett tömpe orra, ez az érzékeny müszer fejti meg a halom rejtélyét. Nagyot szippant.

-    Dög - mondja.

- Dög nem mozog - vetem ellen.

Fejét rázza.

- Nagy-nagy dög, sok-sok állat eszi húsát. Azok mozognak.

- De Nogo, ekkora dög nem lehet!

- Nem tudom. Azt érzem, dög, látom rajta sok-sok állatot enni.

Lassan az én szemem számára is részeire bomlik a mozgás, már meg tudom az egyes állatokat különböztetni a nyüzsgö tömegben. Krokodilok, hatalmas, vöröses szörü farkasfélék tépik a halom oldalát, tetején szárnyas lények sokasága kavarog, a part felöl egy Nagy Sörényes sárga bundája világít. Körülötte a tülekedök tartják a tisztes távolságot. A Nagyúr Nogót is idegesíti, nem meri ugyan bevallani, de a rúddal nagyot taszít a folyó közepe felé. Őserdei dolgokban mindig hallgatok rá, de most szerintem nincs veszély.

- Nagy Sörényes nem törödik velünk, ott van sok-sok hús, nem kell neki kevés hús, mint mi, vízben. Tudod, Nagy Sörényes vizet nem szereti.

Mindenképpen ki kell kötnünk, és a folyó torkolata az egyetlen lehetöség. Tovább úszunk a part mentén lefelé. Szegény Amar jár az eszemben, az ö biológus-zoológus szemének való látvány lenne az, ami percröl percre világosabban bontakozik ki elöttünk. Ő talán tudna valami választ is adni arra a számomra megoldhatatlan kérdésre, hogyan maradhattak fenn itt azok az öshüllök, melyek Földünkön az ember elött több mint százmillió évvel kihaltak? Fajtájuk volt-e életképesebb, vagy itt gyorsabb volt az emlösök fejlödése? Hiába töröm a fejem, úgysem tudnám megmagyarázni.

Keselyüforma nagy madarak és börhártyás szárnyukkal idétlenül topogó, kutya nagyságú sárkánygyíkok tépik egymás mellett a halom vörös húsát, a farkasok - nem tudok találóbb nevet rájuk - óvatosan kerülgetik a krokodilok sürün osztogatott farkcsapásait, közöttük rövid lábú, vidrára emlékeztetö apró állatok cikáznak, némelyiknek már olyan mély lyukat sikerült rágni, hogy csak két hátsó lába lóg ki belöle, kaparja a homokot a falás mohó igyekezetében. A vidék minden húsevöje itt lakmározik, csak a gyöztes van távol. Ennek a húshegynek a ledöntéséhez még a Nagy Sörényes is gyenge legény, csak Nogo hüllösörényes emberéhez hasonló állat tudta ezt véghez vinni.

Vajon önként hagyta el áldozatát, vagy ez a sok tülekedö zavarta meg? Ez is a kihaláshoz vezetö egyik út volna? A ragadozó sárkánygyík legyözi növényevö testvéreit, de jóllakni már nem tud húsából, az állatvilág fiatalabb, mozgékonyabb fajtái követelik maguknak a zsákmányt?

Gondolataimat a rothadó hús büzének sürü hulláma szakítja meg. Ez az a pillanat, mikor nem irigylem Nogo csodálatos szaglását, ö már régóta érzi ezt. Igaz, hogy egyáltalán nem zavarja. Most én vagyok az, aki a folyó sodra felé lököm a tutajt. Innen közelröl úgyis látom, hogy itt mégsem érdemes kikötni, nemcsak a büz, hanem a dög fekvése miatt. A zátony túl keskeny, ha alatta kötök ki, hogy a zátonyról a partra érjek, át kellene verekednem magam az állatseregleten, ha pedig fölötte, akkor az újonnan érkezök útjába kerülnénk. A part sürüjéböl épp most tünik elö két Nagy Sörényes, ugrásaik közben nagyokat hörrenve vetik magukat a többiek közé.

Nem, itt nem kockáztathatom a kikötést, akármilyen fontos lenne. A torkolat túlsó oldalán is kell zátonynak lenni, majd ott próbálkozunk.

Lassan kiérünk a büz hatósugarából, a zátony végénél pedig a beömlö folyó vize messzi sodor a látványtól. Nincs idö visszatekingetni, keményen meg kell dolgoznunk, hogy a torkolat alatt újra a part közelébe érjünk. Az alsó zátony sokkal nagyobb és szélesebb, mint a felsö volt, karja kis öblöt választ el a Nagy Folyó vizétöl. Nem tudom, hogy a túloldali nagy lakomának köszönhetjük-e, de itt a zátony és a part kihaltnak látszik, nyugodtan kiköthetünk.

A lábunk kavicsos agyagba süpped, ott pedig, ahol a parti fák sora véget ér, megtalálom azt, amit kerestem, az áradásoktól évröl évre gyarapított hulladékfa tömeget. Kusza szövevényével Nogo nélkül képtelen volnék megbirkózni, de az ö ereje legalább annyit ér, mint egy kisebbfajta földi emelödaru. Csak rámutatok az általam megmozdíthatatlannak vélt fatörzsre, és hatalmas marka máris félig a levegöbe emeli, majd traktorként vontatja a parthoz. Száraz, a naptól már fehérre szikkadt, kérgüket vesztett darabokat keresek, ezek úsznak a legjobban, vékonyabb ágaikból pedig nagy tüzet rakok a tutaj mellett, nemcsak korgó gyomrunk, hanem biztonságunk érdekében is. A máglya szélén két villás ágat leszúrok, és a kibelezett halat végigfektetem köztük. Ízletesebb volna, ha a tüz alatt beásnám az agyagba, de sietni akarok. Bármennyire védettnek látszik helyzetünk, nyugalmat csak a tutaj jelent számomra, az is csak akkor, ha a folyó közepén úszik. Hajszolom a munkát, bár Nogo vágyakozón pislog a sercegö pecsenyére. Csak akkor engedek kis pihenöt, mikor a parton már annyi fát halmoztunk fel, hogy tutajunk legalább háromszor kitelne belöle. A hal füstös, ráncosra pörkölödött, de így is pompásan ízlik annyi nyerskoszt után. Ha szívesen gondolnék vissza a laposfejüek között töltött életemre, most számolgathatnám, hány napja annak, hogy utoljára ettem meleg ételt.

A lassan alkonyra hajló nap nem hagy sokáig nyugton, a sötétség elött újra folyón kell lennünk, és még mennyi tennivaló van hátra!

Nogót felzavarom békés kérödzéséböl. Most fiatal és friss fákat keresek, melyeket az utolsó áradás szakított ki tövestül. Háncsuk a törzsek összekötéséhez, rugalmas ágaik pedig a kunyhó építéséhez kellenek.

Sürget az idö, Nogót egyedül hagyom a halomnál a kiválasztott törzsekkel, én pedig visszatérek a tutajhoz. Kézzel ásom fel a víz mentén a lágy agyagot, a tutajra dobom, csak legyen ott minél több, a tapasztással holnap is ráérek. Azután a kavicsok felé fordul a figyelmem. Válogatom a nyíl- és dárdahegynek valót. Mikor megszereztem doktorátusomat, igazán nem gondoltam, hogy a kökorszakban fogom hasznát venni. Ha a horda életben maradt része csak a töredékét jegyezte meg annak, amit a kövekröl, a pattintásról magyaráztam nekik, lényegesen jobb köfegyvereikkel pár évtized alatt uralmuk alá hajthatják a dombvidéken kóborló többi bozótlakót.

Folyóparton, kavicsok között válogatni, gyereknek és geológusnak egyaránt pompás mulatság. Megfeledkezem a Nagy Folyóról, a parti bambuszból leselkedö veszedelemröl, hogy hol vagyok, és miért, csak a kavicsok élnek és vallanak a kezem alatt. Ezt a sötétszürkét bazaltnak nevezném, ez a vöröses talán itt is a legösibb, mint nálunk a gneisz ...

Kiáltás riaszt fel, a baltámhoz kapok. Nogo megkövülten áll a zátony tetején, és arra néz, ahol délben a dögöt láttuk. A zátony elég magas ahhoz, hogy elfogja elölem a kilátást, aggódva szaladok hozzá, hogy aztán én is megbabonázottan bámuljak a névtelen folyó túlsó partján feltünö óriásokra. Hárman vannak, domború hátuk a fák koronájáig ér, nyakuk magasan kígyózik az erdö fölött. Nogo sarkon perdül: - Fussunk!

Most sem tudom mással nyugtatni: -   Víz ereje megvéd bennünket, nem úszhatnak át rajta.

Az óriások azonban belegázolnak a folyóba, testük vízhegyeket zúdít a partra. Most már nincs hatalom, ami Nogót visszatarthatná. Üvöltve rohan a tutaj felé. A lábam nekem is reszket, de maradok.

- Mutasd meg, hogy ember vagy! Ezek növényevök, ekkora testet nem lehet hússal táplálni. Amíg rád nem lépnek, nem lehet bajod.

Nogo a tutajon topog, és vinnyogva hív. Nem. Példát kell adni ennek a laposfejünek, ha már az elöbbi jóslásom nem vált be, a bátorságommal kell visszanyernem tekintélyemet. A folyó, itt a torkolatnál, majdnem kétszáz méter, nincs mitöl félnem. Biztos, csak inni jöttek a folyóra, és öshüllöéknél nyilván az a szokás, hogy egyúttal fürdöt vesznek. A dög körül is változatlan a nyüzsgés, ügyet sem vetnek a hatalmas jövevényekre. Azok sem törödnek társuk hullájával, hanem tovább tartanak a mélyebb vízbe. Hátukat szigetként nyaldossa körül az ár, kis fejük mint külön élölény úszik nyolc-tíz méterrel elöttük. Miért kell ennyire a folyóba menni, ha csak inni akarnak? Vagy mégis át akarják úszni? Miért? Meneküljek a tutajra? Maradjak itt?

Tépelödésemre a tegnap reggeli hang adja meg a választ. Ott, ahol a három növényevö tiporta ösvény az erdö sürüjébe vész, újabb óriáshüllö bukkan elö. Törzse elöredölve imbolyog roppant hátsó lábain, a hatalmas karmokkal felfegyverzett két kisebb elsö a fákat hajtja félre. Félig nyitott szájából - Nogo nem sokat túlzott: "benne krokodil akkora, mint nekem kis gyík" - rémületes fogsor villan elö. Torkából újra feltör a kiáltás, amint végigrohan a növényevök nyomán. Az üldözöttek a folyó közepén vannak, fejük még messzebb kígyózik kiemelkedö hátuktól, menekülésük igyekezetében. Nem hittem volna, hogy ezek az óriások ilyen gyorsan úsznak. A ragadozó is a vízben van már, de nemhogy fogyna, közöttük a távolság, még nö is egy keveset, látszik, hogy a "hüllösörényes ember" testének súlyelosztása kevésbé elönyös a vízben. Esetlenül bukdácsol, nagy feje le-lemerül. Ha a növényevöknek egy csöpp eszük volna, nem úsznak át a folyót, hanem hagynák magukat a közepén továbbsodortatni - biztatom magam, mert ha átússzak, éppen itt érnek partot, ahol állok. De ezen a napon, úgy látszik, nem szabad jósolnom. Már túlértek a folyó közepén, mintha zsinóron húznák öket, úsznak felém. Merre fussak? A parti bozót felé? A víz még sodorhat valamit ekkora testeken, és akkor nem érhetnek partot a zátony felett.

-    Nogo, hagyd a tutajt, és fuss utánam!

Nem mozdul, persze, most öelötte takarja a zátony a közelgö veszedelmet.

-    Nogo, gyere!

Csak mikor látja, hogy a bozótnak szaladok, ugrik le a tutajról, és lohol utánam. Mire utolér, a három óriás már az innensö oldalon kavarja az iszapot, reng a folyó, a hatalmas testek kiemelkednek a vízböl. A parton szétválnak, kettö a zátonynak tart, a harmadik egyenesen felénk kanyarodik. A félelem torkomba ugrasztja a szívem. Letapos! Őrült voltam, hogy a bozótba bújtam, ahol minden lépés küzdelmes az ágak sürüjével! Kétségbeesetten kínlódom szorításukban, egyre közelebb reng a föld a fatörzs vastagságú lábak súlyos futásától, végre kiszabadítom magam - Nogo nem mer követni -, és a part fövényén futok fölfelé, el a folyó torkolatától. Irtózatos robajt hallok pár méterrel mögöttem, a növényevö a hegyröl legördülö lavina erejével rohan a sürübe, fák törnek recsegve, gallyak repülnek szerteszét. Akaratlanul a földre vetem magamat, mikor lent vagyok, jut csak eszembe, hogy semmi értelme sem volt. Felugróm, megfordulok, és szemközt állok a felém rohanó tyrannosaurusszal! Nincs, ami megmagyarázhatná, hogy nem engem üldöz, a halálfélelem sikoltásával ugróm vissza a bozót felé. Olyan közel rohan el mellettem, hogy a hátáról lefröccsenö iszapos víz végigpermetez rajtam. Azután a fák közé rohan, a növényevö után. Sokáig fekszem úgy, ahogy a rémület görcse utolsó ugrásomat kettétörte, derékig a bozótban, az ágak az arcomba nyomódnak. A szörnyek törtetése egyre távolabbról hangzik.

- Elmentek - dörmög Nogo mögöttem. Az ö bundáját is alaposan megtépte a bozót, karja és melle csupa karmolás. Én sem festhetek különbül. Az izgalmaktól rogyadozó térddel vánszorgok visszafelé. A torkolat környéke olyan, mintha robbanások sora zilálta volna széjjel, a másik két növényevö végigfutott a zátonyon - puha agyagjában lábuk akkora lyukakat nyomott, hogy kényelmesen beleállhatok -, és a végéröl a Nagy Folyóba vetette magát. A hullámveréstöl tutajunk félig a parton fekszik, a tüz kialudt, az összegyüjtött hulladékfa nagy része az öblöcske vizén ringatózik. Kétségbeesetten nézem a pusztulást.

VII.

A fény és sötétség váltakozó egymásutánja egyre nagyobb ellentéteket öltött, a fény erösödéséhez a kék szín és a felemelkedés érzése társult, a bíborba játszó kihunyások pedig szédítö zuhanások félelmét hozták magukkal. Ez a kék fel, vörös le váltakozás, mint óriás inga, végre szétverte a csak térben és fényben létezö tudat kényelmesen szük falait, és a betörö idö fogalmával egyszerre született meg ikertestvére: a személyiség, és már tudtam, én tudtam, hogy valahol a végtelen térben hintázom kék és vörös fények bölcsöjében. Azután a végtelen új tartalmakkal bövült, hideg és meleg hullámokkal, melyek a fény színétöl függtek, de a hinta nem vett tudomást a betolakodókról, söt a fény ritmusával is szembefordult. Kék-hideg zuhanás, piros-meleg emelkedés, majd a zuhanás fele kék-hideg, a mélyben pedig meleg és vörös. A tájékozódás és alkalmazkodás minden sikere nélkül sokáig, végtelenül sokáig tartott ez az állapot, miközben tehetetlenül süllyedtem egy új valóság mind ismerösebb jelzései felé.

Nem tudom, mennyi idö telt így el - újabb évszázadai az eszmélésnek -, míg végre a változások a megismerés új formájaként bukkantak elö, s ekkor összességükben hallatlan felfedezést eredményeztek; a test, a testem létezését, szúrást a tarkóm táján, a mellkas ziháló görcseit, tagjaim zsibbadását.

- Fölébredni! Fölébredni!

Tudtam, hogy fel kell ébrednem, a hang sugározta könyörtelen akaratnak nem lehetett ellentmondani. Fejemben az ereket kalapálta a szív erösödö dobogásától odahajtott vér, gerincemet ívben hátrafeszítette az izmok görcse, még egy mély lélegzet, tüdömböl vézna nyögés lopakodott elö, szemem megnyílt, felébredtem.

Mark a matrac szélén ült, sápadt volt. Kikapcsolta az ébresztö manipulátorok kínzóeszközeit, a kegyetlen hanggal együtt, és csak azután szólalt meg.

- Jól érzed magad?

Tüdöm nem engedett még szóhoz jutni, annyira betöltötte az újjáéledt lélegzés ritmusa, csak bólintottam.

- Ha majd fel tudsz kelni, gyere a navigációs fülkébe - folytatta.

- Ten már ott van. Ha éhes vagy, elöbb szólj Dave-nek vagy nekem, egyedül ne nyúlj a biogenerátorhoz.

- Miért? - csuklottam két lélegzet között.

- Nem müködik rendesen - arca eddig sem volt vidám, de most még komorabb lett -, találatot kapott. Sok találatot kaptunk, súlyos találatokat. Ezt a csillagot is körülveszi egy olyan meteorgyürü, mint a mi Napunkat a Jupiter és a Mars között. Vagy lehet, hogy még az üstökösök külsö zónájában sérültünk meg. Nem tudom. Végeredményben mindegy. Elértük program szerinti célunkat, ellipszispályán repülünk a t Ceti körül. Lehet, hogy ezért a sikerért az életünkkel fizetünk.

Azt hittem, megértettem, hogy miért a parancsnok oldotta fel hibernálásomat, amikor az a doktorok dolga, és rémülten kérdeztem:

- Mindannyian élünk?

Mark megnyugtatott.

- Igen, azonban csak nyolcan vagyunk ébren veled együtt. A két doktor, Shing és Amar tovább alszanak, mert a levegöcserélö alig müködik. Tudod, hogy a hibernátorok önellátó egységek, ott a regenerátorok rendben müködnek, de teljesítményük csak a hibernált ember szükségletét fedezi. Tehát csak az fullad meg, aki ébren van. Mégis ébren kell lennünk, hogy visszairányítsuk a fotonrakétát a Földre.

- Nem lehet a biogenerátort megjavítani?

- Már próbáltuk, hiába. Szerencsére palackoxigénünk böségesen van, azzal frissítjük a levegöt. Viszont a kilélegzett széndioxidot nincs mivel elnyeletnünk, tehát valahányszor oxigént engedünk a palackokból, nö a nyomás, a széndioxid megmarad, és végsö soron mégis megfulladunk, ha nem végezzük el hamar a visszairányítást.

- De ahhoz elég a két navigátor, te és Dave! - A nagyobb veszély érzése egyszerre elfeledtette velem az ébredés testi nyomorúságait. - Ha ilyen kevés a levegö, miért van ébren a másik négy ember is?

- Mert az irányításon kívül más feladataink is vannak. Visszaérkezésünk ugyanis éppen a kevés levegö miatt - hogy úgy mondjam - nem lesz mindennapi. Tudod, mi az a g-navigáció?

Az aptátorából feltörö hang félbeszakította:

- Mark, Mark! Vissza tudsz jönni? - sürgette Till.

- Igen. Te pedig - fordult újra felém -, ha elég erösnek érzed magad, keresd meg a Dave-et a hátsó raktárfolyosón. Majd ö elmond mindent, azt is, hogy mi a dolgod.

Elment, én pedig a vibrátorral elöírásosan végigdögönyöztem magam, átmentem a zuhanyozóba fürdeni és borotválkozni, majd tornáztam, végigcsináltam a kötelezö mélylégzés-sorozatot. Majdnem félóra kötelezö egészségügyi elöírás, mikor minden perc számít! A gyakorlatok között, melyeket a megszokás gépiessé tett, érdekelt, hogy mit csinálnak a többiek. Aptátorommal Till hullámára álltam. Az irányítóközpontban a két navigátor és Mark az Aggyal számoltak:

- ... a c csoportot vidd át a delta mezöbe ...

- ... várj, az E F komponenst még egyszer...

- ... még mindig bizonytalan .

- ...nem a mi számításainkban, hanem a relatív csillagtérképen lehet itt valami hiba ...

- ... lehetetlen, ezt odahaza százszor átszámolták és ellenörizték...

- ...akkor sem egyezik, a különbség majdnem 3 perc, nézd csak, 2 perc és 52 másodperc, ekkorát csak tévedni lehet...

- ... keressünk másik komponenst. ..

- ... talán, talán az Orion alfáját...

Ebböl nem sokat értettem, ezért inkább a másodparancsnokhoz kapcsoltam.

- ... nem lesz nehéz dolgunk; hiszen itt nincs súly – magyarázta Dave. - Kifeszítünk egy kábelt a hátsó zsilip és a fotonrakéta raktárajtaja között, a tartályok egyik fogójára csúszóhurkot kötünk, és egy másik kábellel áthúzzuk az egész rakományt. Olyanformán képzeljétek el, mint a régiek drótkötélpályáját a magas hegyek között... - ... az egész felszerelést átvisszük?

- Sajnos! Miután nincs más választásunk, mint azonnal hazaindulni, mindez csak holt teher a Vikingen. A g-navigációs leszállásnál minden kiló számít. Nyisd ki a következö helyiséget. Ha a tartályokat így a fal mellett rögzítjük végig a folyosón, szükösen egy ember még szkafanderben is elfér mellette, akkor aztán ...

- ... tulajdonképpen miért kell g-navigációval leszállnunk otthon?

A megmozgatott tartályok zaja jelezte, hogy beszélgetés közben is dolgoznak.

- Mert másképp megfulladnánk. Mi magunk is ki tudtuk volna számolni, de ébredés után rögtön feltettük a kérdést az Agynak: "A biogenerátor állapotától függöen hány óra múlva növekszik levegönk széndioxidtartalma a mérgezési határig?" Az Agy 38 órát mondott, ezt különbözö manipulációkkal még ki lehet tolni 10-12 órával. Ez az egész idö a visszairányításhoz csak szüken elég. Márpedig a navigátorok minél több komponenssel számolnak, annál pontosabb a munkájuk, ehhez idö kell. Idözavarba kerültünk, mint a sakkozó ... A másik fogóján hurkold a kábelt, ha így húzzuk, keresztbeakadhat a tartály ...

- ... már csinálom, folytasd közben ...

- A hibernátorok regenerátorai épek, tehát hazafelé ott nem fulladhatunk meg. De gondold meg, mi történne, ha az eredeti programot betartva térnénk vissza a Naprendszerbe, utunk végén 1,2 csillagászati egységnyi sugarú körpályára állítva a fotonrakétát, hogy ott várjuk be a földi szállítórakétákat, melyek bennünket a Földre, a Vikinget és a fotonrakétát pedig a Holdra vinnék? A hibernátorból ugyanabba a széndioxidos levegöbe kellene kilépnünk, ami elöl az ürhajó helyiségeiböl odamenekültünk. Tehát...

- Értem! Utunk végén olyan környezetben kell felébrednünk, ahol azonnal kicserélhetjük az ürhajó levegöjét. Ez pedig csak a Földön lehetséges. De mért nem adunk az Agynak parancsot, hogy a körpályán helyettünk közölje mindezt az érkezésünkre igyekvö ürhajókkal? Azok órák alatt kicserélhetik a rossz levegöt, ezért még nem kellene vállalni a g-navigációs leszállás nehézségeit.

- Mert odahaza nem tudják - nem is tudhatják -, hogy mikor érkezünk. 25-32 év közötti idöben várnak vissza bennünket, ez pedig, beláthatod, elég tág meghatározás. Ha idefelé is ilyen súlyos találatokat kaptunk, sajnos elképzelhetö, hogy visszafelé is elszenvedünk még néhányat. És ha megsérül a nagy teljesítményü adónk antennája, az Agy nem tudja jelezni érkezésünket. Rádiójelek nélkül a fotonrakéta pedig halott, nem több a holdbéli nagyradar számára, mint egy a milliárdnyi meteor közül. Ha ez bekövetkezik, évtizedekig ott keringhetünk a megtalálás minden reménye nélkül.

Ezért nem bízhatjuk magunkat az Agy rádiójelzéseire. Ha viszont g-navigációval közelítjük meg a Földet, a rakéta útja független minden külsö irányítástól...

- Igen, ezzel tisztában vagyok. A szuper-graviméter megkeresi a Földet - illetve a Földnek megfelelö tömeget -, Föld körüli pályára irányíttatja az Aggyal a Vikinget, majd beáll a minimális gravitációs érték, azaz az egyenlítö síkjára, ezen a pályán azután értékeli az óceánok és a szárazföldek közötti gravitációs különbséget - ebben persze már a radar is segíti -, és vízbe irányítja az ürhajót.

- Úgy van, a g-navigációnak ez a teljes sémája. Persze ilyen leszállás évszázadonként ha három adódik, mert a sérült rakétákat és azokat, melyekben a legénység elpusztult, vagy magával tehetetlen, rendszerint bemérik az egyenlítöi pályán - ez minimálisan 5-6 körülfordulás -, és ha csak egy mód van rá, mentörakétákkal érte mennek, elkapják.

- Igen. De mi még nagyobb biztonságra törekszünk, arra sem számítunk, hogy ez bekövetkezzék. Tehát az a program, hogy valamelyik földi óceánban kötünk ki.

- Úgy van. Ezért állítjuk be úgy a hibernálást, hogy az csak ott szünjék meg, miután az Agy már kicserélte a fülkék elhasznált levegöjét a légkörböl. Friss tengeri levegöbe fogunk kilépni.

- Bár már ott tartanánk! - Andrej nagyot sóhajtott. – Mennyi mindent kell még megtennünk addig, hány évet kell újra élöhalottként átaludnunk! De Gregor is jöhetne már, vele gyorsabban haladnánk!

-    Rögtön ott vagyok! - szóltam az aptátorba. - Hallgattalak benneteket - magyaráztam váratlan közbeszólásomat.

Munkánk nem volt különösebben nehéz, bár nagy körültekintést és gondosságot igényelt. A Viking összes expedíciós felszerelését át kellett szállítanunk a fotonrakéta egyik raktárába. Ezek az óriási raktárak eredetileg azt a célt szolgálták, hogy az expedíció bolygókon gyüjtött mintáit, közeteket, növényeket halmozzuk fel bennünk, így biztosítva, hogy maga a Viking sohase legyen túlterhelve az egyes bolygók kutatásai során.

Mire Takura és Ten Ling kifeszítették a kábelpályát, és a hátsó raktárnyílás légzsilipjén át visszajöttek a hajóba, már csak pár tartály volt a Viking raktárhelyiségeiben, a többi ott sorakozott végig a folyosón. Mark elhívta Tent a navigációba, újabb bonyodalmak támadtak a csillagtérképek körül, s ezek tisztázására a csillagász volt a leghivatottabb. De négyen is percek alatt végeztünk a maradék tartályokkal. Azután mi is szkafanderbe bújtunk, gondosan bezártuk magunk mögött a raktárfolyosó lakófülkék felé nyíló ajtaját, és teljes szélességében megnyitottuk a hátsó légzsilipet.

- Gregor velem jön a fotonrakéta raktárához - intézkedett Dave.

- Andrej itt marad a légzsilipnél, és rákapcsolja a tartályokat ennek a kábelnek a csomóira, amit a kezemben tartok. Takura, te visszamégy a folyosóba, és vigyázol, nehogy megakadjanak.

A kábel végét az övébe dugta, és megindult a kifeszített kötélen.

Ha valaki messzebbröl nézi, furcsa látványban lett volna része, A fotonrakéta közepéböl rövid tengelyként meredt elö a Viking, belöle a korong pereméig érö vékony, csillogó fonálon, mint kövér pók, kúszott felfújt ürruhában a másodparancsnok. Az emberek általában sokféleképp viselik el a tér végtelenségét; láttam már nem egy szerelöt készülö ürállomások körül röpködni, kis rakétapisztolyaikkal a leglehetetlenebb mutatványokat végezték, élvezve a súlytalanságot. Én sajnos azok közé tartoztam, akiket a tér szörnyü, szédítö erövel szív magához. Görcsösen kapaszkodtam a kötélbe, pedig tudtam, ha elereszteném, sem történne bajom, nem zuhannék sehova, csak csendesen lebegnék. Mindegy, képtelen voltam legyözni iszonyodásomat, úgy éreztem, zuhanok a csillagok felé, vagy azok esnek rám egy lüktetö világmindenség csalóka valóságával. Behunytam a szemem, és kezem a kötélen csúsztatva másztam elöre, szédült rettegésben. Aztán valami koppant a sisakomon, és Dávid csodálkozó hangja térített magamhoz.

-    Mit csinálsz, ember? Majd belöktél a raktárba!

Az ür valahol a hátam mögött volt, elöttem a fotonrakéta raktárának tátongó, széles ajtaja, egy kampóhoz csomózva a kábel vége, melyen idáig másztunk. Dave valamivel arrébb lebegett a lendülettöl, mellyel hátulról vakon beleszaladtam.

- Na, lássunk munkához! Húzd át a tartályokat, én majd bent elrendezem öket, jobban ismerem ott a járást, mint te.

Megfordultam. Alattam vagy 150 méterre látszott a nyitott légzsilip a Viking törzsén, mögötte, mellette és fölötte - bár jól tudom, hogy az ilyen meghatározásoknak kevés az értelme - ott volt félelmes, lenyügözö végtelenségével a Tér, mélysötét bársonyán színes, idegen csillagszemekkel. Újra megszédültem, kezem elengedte a raktárajtót, és lebegni kezdtem. Dave elkapta szkafanderem vállpántját, és visszahúzott a küszöbre.

-    Ismerem ezt az érzést. Uralkodj rajta. - Nevetni próbált, nevetése kínosan csengett a fejhallgatóban. - Vedd úgy, hogy ez csak díszlet - intett a csillagok felé -, hogy te itt sem vagy, csak a Geovízió képernyöjén nézel egy izgalmas ürhajósfilmet.

Nehéz volt tanácsát megfogadni, de végül mégiscsak ez segített. Lehetöleg nem néztem máshova, csak a Vikingböl kicsúszó tartályok ezüstös gyöngysorát figyeltem. Mint sokszelvényü, csillogó tengeri állat lebegtek felénk. Andrejék jól dolgoztak, egyszer sem akadt meg a vontatókötél. Mikor az utolsó tartály is célba ért, Dave behívott a raktárba, hogy segítsek elrendezni a rakományt. A raktár gigászi méretü csarnok volt, Dave úgy röpködött benne, mint egy óriási denevér. Végre lekötöztük a tartályokat, és leültünk pihenni a raktár galériáján. Dave szomorúan nézett körbe az üres hodályon, melyben valósággal elveszett az áthordott rakomány.

- Ha másképp alakul expedíciónk sorsa - sóhajtotta -, mennyi mindent tudtunk volna itt felhalmozni! Felbecsülhetetlen tudományos kincseket, amiket két generáció alatt is alig tudnának feldolgozni odahaza! És most? Berakjuk saját felszerelésünket, amit hiába hozott el ilyen messzire ez a csodálatos rakéta. Tudod, mi ez, Gregor? Kudarc! Csúnya és szomorú kudarc, sírni szeretnék, ha rágondolok, márpedig folyton ez jár az eszemben. És mi van még hátra? Kétségbeesett eröfeszítés, hogy mindezt és magunkat valahogy visszajuttassuk oda, ahonnan elindultunk.

Ritkán az is elöfordulhat, hogy az erös elkeseredéséböl merít eröt a gyenge.

- Ne felejtsd el - mondtam -, hogy azért eredményeink is vannak. Egyáltalán eljutottunk ide, élve, és éppen te mondtad az elöbb Andrejnek, hogy élve szeretnénk visszakerülni, legalábbis ezen fáradoznak most a navigátorok. Ha sikerül, bebizonyítottuk, hogy lehetséges egy ilyen út, és az utánunk jövök talán több szerencsével és sikerrel járnak majd.

A rossz világítás és a sisak üvegje ellenére ki tudtam venni elismerö pillantását.

-         Pedig az elöbb azt hittem, félsz!

A tartályok után sor került a bolygókutató terepjárók és a könnyü kis helikopterek átszállítására is, ezek egy másik légzsilip mögött rejtöztek a Viking gyomrában. Ekkor a hallgatag Takura társult Dave-hez, mi Andrejjel a Vikingröl indítottuk útnak a drága, de sajnos immár hasznavehetetlen jármüveket. Andrej szomorúan simogatta a terepjáró áramvonalas, minden várható külsö behatásnak ellenálló burkolatát.

-    De szerettem volna kipróbálni valamelyik bolygón! Ezek a pompás jószágok a Naprendszerben soha nem akadtak méltó ellenfelekre. Számukra a marsbeli homokviharok csak gyenge szellök voltak, a Venus moszatjait is hiába ijesztgettük velük. Itt talán valóban megmutathatták volna, mire képesek.

Az átszállításokkal sok idö telt el, s mikor munkánk végeztével kibújtunk szkafandereinkböl, meghökkenve tapasztaltuk, milyen elhasznált és nehéz az utastér levegöje. A légzöközpontot ingerlö széndioxid nagy, görcsös lélegzeteink ellenére is a légszomj gyötrö érzését hozta magával. Legszívesebben visszabújtunk volna az ürruhába.

-    Hármatok közül kettö aludni megy - fogadott bennünket

Mark, a hibernátorok kétszemélyes voltára célozva.

A két mérnök keze tiltakozásra lendült, a parancsnok azonban leintette öket.

-    Sajnos most nem a szakértelem, hanem az egészségi állapot dönt. A kis automatákkal egyformán jól számol mindenki. Dave, vizsgáld meg öket.

A csodálatos fekete mindenhez értett, pedig ez jóformán lehetetlen a mi bonyolult korunkban. Az egészségi próba váratlan eredményt hozott. Dave ugyan szíve szerint jobb szerette volna, ha valamelyik mérnöke marad ébren, de becsületesen az igazat mondta:

-    A legkevesebb elváltozás Gregornál van!

Mark csodálkozva nézett rám, majd elnevette magát.

-    Lám, az Elektra vasembere! Úgy látszik, még a hírednél is többre vagy képes!

Dühös lettem, mert a vizsgálat ellenére kutyául voltam. A fejem zúgott, tüdöm hiába szívtam tele levegövel, úgy éreztem, megfulladok. És amúgy sem járt más a fejemben, mint az Elektra, a halott folyosók. A halál közelléte - bár kevésbé láthatón - most is a levegöben volt.

-    Igazán nem tudom, mire vagyok képes. Az Elektrát pedig jobb, ha most nem emlegetjük!

A parancsnok hátba vert.

-    Igazad van, ne emlegessük. Ahogy a régiek mondták, ne fessük az ördögöt a falra. - Aztán a mosoly lefagyott arcáról, és keserüen tette hozzá. - Bárcsak az ördöggel volna dolgunk. Még mindig egyszerübb lenne, mint ez a távolság és a hibás csillagtérképek.

A két mérnöktöl igyekeztünk vidáman búcsúzni, de nagyon érzett a vidámságon, hogy nem öszinte, összeölelkeztünk, szép álmokat kívántunk, és a szavak mögött ott bujkált kimondatlanul a kétség, vajon lesz-e ébredés a hosszú álom végén, vajon hányan érjük meg?

Az idö múlt. Rendszertelen ritmusa egyszer megszaladt, másszor oly fáradtan vonszolta a perceket, mint mi fulladozó, elnehezült testünket az egyre sürübb, egyre romlottabb levegöben. Tágra nyitott szájjal - állkapcsunk izmai fájó görcsöt kaptak - próbáltuk pattanásig teleszívni tüdönket, torkunk kiszáradt, minden lélegzetünket hang kísérte, rekedt, súlyos zihálás, baljós aláfestése kétségbeesett létünknek. A csillagtérképek korrekciója sikerült, illetve a navigátorok Ten Ling segítségével elég hibátlan komponenst találtak, s már csak a pályaszámítás adatainak betáplálása az Agyba volt hátra. Ez a csak persze még hosszú-hosszú órákat jelentett, keserves versenyfutást a fulladással, a széndioxid minden kilélegzéskor kérlelhetetlenül szaporodó mérgével. A nyomás már régen elhagyta a földi értéket, másfél, majd lassan két atmoszférára nött.

Megpróbáltunk ezen úgy segíteni, hogy kinyitottuk a raktárfolyosó ajtaját - a tartályok átszállításakor onnan a levegö elillant -, de egy pillanat alatt úgy lehült a lakótér levegöje, hogy alig tudtuk újra felfüteni. Vastag dér csapódott mindenre, müszereink egy részét a hirtelen hideg pusztulással fenyegette. Ez járhatatlan út volt. Újra az oxigénhez nyúltunk, és minden palack kinyitásával nött a nyomás. Nem volt más választásunk, ha haza akartunk jutni, el kellett végezni a programozást.

A csillagász munkája befejezödött a hibátlan komponensek kiértékelésével, és mert egyszerre négy embernél több úgysem dolgozhatott az Agy programozásán, mehettünk volna aludni. De Ten Ling mást gondolt.

-    Szeretnék még valamit elvégezni - kérte a parancsnokot. - Ha a csillagászati megfigyelöbe megyünk, és nem rontjuk itt a navigáció levegöjét, talán nem is rövidítjük meg nagyon azt az idöt, ami még hátra van. Beállítom a planetoszkópot, hátha sikerült egy-két bolygóját bemérni ennek a rendszernek. Legalább egy kis töredékét teljesíthetnénk az expedíció célkitüzéseinek. Persze csak akkor, ha Gregor is beleegyezik.

Soha nem kívántam jobban megválni a körülöttem létezö valóságtól, mint ebben a pillanatban, és átkoztam a tervezöket a kétszemélyes hibernátorokért. A kis kínai áldozatvállalása számomra egyaránt tünt örültségnek és hösiességnek. De akár ez, akár amaz, mindenképpen tiszteletre méltó volt, nem ellenkezhettem.

Markban már nem volt sok élet, és ami volt, azt az Agynak tartogatta. Ránk sem nézve mormogta a beleegyezést.

A megfigyelöben az ablakokat elfedö redönyök gombnyomásra keretükbe süllyedtek, egyik oldalról vakítóan vágott be a t Ceti fénye, a szemköztiekben pedig a mindenség számtalan csillaga küldte ragyogását felénk.

-    A bolygórendszerek keletkezésének elméletei egyetértenek abban, hogy a bolygók megközelítöen napjuk egyenlítöjének síkjában keringenek, így van ez odahaza is, és nincs ok feltételezni, hogy itt másképp lenne - magyarázta Ten, miközben beállította a nagy érzékenységü szerkezetet. - Ezért most elöször ebben a térségben pásztáztatom át környezetünket.

A planetoszkóp ellenörzö fényei felvillantak, a készülék müködni kezdett.

- Úgy. Most egy ideig nincs más dolgunk, mint várni.

Tent szokatlanul élénkké és beszédessé tette a serkentötabletta, amit még a navigációban diktált belénk Dave, és én is éreztem, hogy a fejem tisztább valamivel.

- Tudom, hogy ez nem a legalkalmasabb idö a filozofálásra - folytatta -, de valami eszembe jutott. A világürben nincsenek látványos csodák, mint azt az ember akkor hitte, mikor még csak készült az ürbe. Csak általános érvényü törvények, statisztikai átlagok, az azonos körülmények hozta egyezések. Nézd ennek az idegen csillagnak a fényét. Ha minden magyarázat nélkül beraknál ebbe a megfigyelöbe egy tapasztalt csillaghajóst - aki nem tudná, hogy hol van -, mit gondolsz, milyen következtetésekre jutna? Az ott a Nap, mondaná - bökött a tüzes fehér korong felé -, és ha csupán a szokásos gyors rutinmérésekkel vizsgálná a t Ceti fényét, csak akkora eltéréseket találna a színképben, a sugárzás intenzitásában, a csillag tömegében, amit joggal tartana a müszerek hibahatárán belülinek. Azt hinné, hogy valahol a Föld és a Venus között repül hét-nyolc tized csillagászati egységnyire a Naptól.

A levegöt átforrósította az ablakokon beömlö sugárözön, lankasztó meleg volt, de Tent nem zavarta.

- És ha a másik oldalra néz? Milyen eltérést tapasztal? A csillagképek egy része felismerhetetlen, ez igaz. De hát mik a csillagképek? A Nagy Medve, a Cassiopeia, az Orion és a többi? Az emberi szellem évezredes játéka az éggel, amit mi meghagytunk, mint kedves, kényelmes hagyományt, de a nagy, igazi összefüggésekhez semmi közük. Itt sem látsz több vagy kevesebb fényes csillagot az égen, mintha egy Venus-pályán repülnél.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Csak azt, hogy, hogy... - megakadt, a szavakat kereste. - Nem akarom utunk nagyságát lekicsinyellni. Ha az ember szemszögéböl nézem, roppant nagy. Új, eddig ismeretlen nagyságrendbe ugrottunk, oda, ahova eddig - még a bolygókutatások századaiban is -        az ember csak a gondolatával ért el, de éppen ezért nem volt kézzelfogható realitása ennek a nagyságrendnek. Mi most megtettük azt az utat, és ez több, mint ami valaha is történt emberré válásunk óta. De ha a Galaktika, a csillagok mértékével nézem, utunkkal Voltaképpen sehová sem jutottunk.

- Hogy érted ezt?

- Talán egy hasonlattal tudnám a legjobban megmagyarázni. Állsz a tengerparti homokon, elötted a hullámok csapódnak a parthoz, fölötted úsznak a felhök, a parton mögötted fák hajladoznak a szélben. És most...

Hasonlata sajnos elég jó volt ahhoz, hogy megjelenítse, amit mondott. Csak az tudhatja, milyen kínzó, örjítö lehet a Föld utáni vágyakozás, aki már volt Így bezárva ürhajóba, a visszatérés oly távoli reményével, mint mi itt a t Ceti körül. És miután kimondta, öt is megfogta a felidézett kép, elakadt. Csendben méregettük egymást, s közöttünk a szük megfigyelöben ott lebegtek a szavak testet öltött és mégis megfoghatatlan képei, tenger, felhök, szél, hullámok, fák, Zöld fák.

Sokáig hallgattunk, azután Ten a szeme elött belekapott a levegöbe, kihúzta a derekát.

- Hát igen. Maradjunk csak a hasonlatnál. Tehát állsz a parton, ahogy mondtam. Azután lépsz egyet. És mi történt? Mennyit változott körülötted a képe? Jóformán semmit. Ugyanazt látod, ugyanolyan homok van a talpad alatt, mint lépésed elött. Ezért lenne mégis igaza az elöbb idézett csillaghajósnak. Nap ez is - intett a ragyogó korong felé, majd a redönyökkel végre kirekesztette szembántó fényét, a fülke kellemes homályba borult -, bolygói vannak, mint a mi Napunknak, s ezek a bolygók - a Galaktika szemszögéböl - semmiben sem különböznek a mieinktöl. Ugyanazok az erök építették, ugyanazokból az elemekböl, tömegük sem térhet el az átlagos bolygótömegektöl, mert ez is általános érvényü törvény.

- Ugyanolyan bolygók?

- Igen. Persze, mint mondtam, a Galaktika törvényei szerint. Hogy közelröl, az ember szemszögéböl milyenek, van-e rajtuk élet, és ha igen, akkor az milyen, ezt természetesen nem tudhatom. És sajnos mi már nem is tudhatjuk meg soha.

Kimerülten legyintett, mégsem lett volna szabad ennyit beszélni egy szuszra. Hallgattunk, ki-ki a saját gondolatain rágódva.

A homályos fülkében a túloldal eddig halványan pislogó csillagai megnöttek, fényük átszúrt a vastag üvegen. Újra elkapott a végtelen örvénylö szívása, mint a kábelen. Pillantásom csillagról csillagra bukdácsolva egyre mélyebbre, egyre messzebb szédült, hiába keresve a mindenség nemlétezö határát. Nem, az ember sohasem lesz ura a csillagok világának. Kimerészkedve közéjük, talán nálunk is mész-szebb juthat, önmagán túlnövö hösiességgel, teremtö értelmének mind tökéletesebb gépeivel, ideig-óráig dacolhat az ürrel, de az mindig gyilkosa marad fehérjeszintézisen felépült életének. Ha csak egy pillanatra figyelmen kívül hagyja vagy megsérti a kozmosz törvényeit, elpusztul, atomjai beleolvadnak az anyag nem földi, nem emberi méretü örök mozgásába.

- Gyenge vagy és végtelenül hitvány - üzent a csillagok fénye -, a mi törvényünk az erös, az egyetlen törvény. Te csak a kivétel vagy, az esetlegesség egy határesete, a sugárzás, a nyomás, a gravitáció egy-egy szük tartományának foglya, aki csak úgy tolakodhattál közénk, hogy ellesve törvényeinket, iszonyú eröfeszítéssel magaddal cipeled azoknak a körülményeknek mesterséges kis darabjait, melyeknek szerves életed létrejöttét köszönhetted évszázmilliókkal ezelött, s melyeknek mindig rabja maradsz. Azért jöttél, mert örök nyugtalanságod keresi az ismeretlent, és benne a hozzád hasonlót és az attól eltéröt is - míg azt értelmed megemésztheti, világképedbe illesztheti. Ott, a kis negyedosztályú sárga csillag bolygójának gázburka alatt, ahonnan indultál, jól sejtetted, hogy amit te életnek nevezel, van sok helyütt közöttünk, abban a darabjában is a térnek, melyet most oly kétségbeesetten nézel. De ahhoz, hogy megtaláld, még nem tanultad meg eléggé a törvényeket. Beleszaladtál a végtelenbe - ahogy te képzelted -, és alig léptél egy arasznyit -ahogy mi láttuk -, máris megroncsolták magaddal hozott otthonod vékony csigaházát azok a kis porszemek, melyeket ti meteornak neveztek. Most aztán kutatás, hösi rohanás helyett csak egy utad maradt; s hogy visszajutsz-e, az attól függ, jobban eleget tudsz-e tenni törvényeinknek, mint eddig, vagy örökre közöttünk maradsz.

Halk jelzés búgott fel a planetoszkópból, Ten izgatottan kiáltott:

- Marki Mark! Megvan az elsö bolygó! Mindjárt bemérem az adatait!

- Csak a koordinátákat és a hozzávetöleges tömeget. Azután keress tovább, többre nincs idö. Ha mégis marad, majd utólag végigméred valamennyit. Gregor pedig jöjjön ide, oxigént osztunk.

Ten zavartan rám pillantott.

- Mi még bírjuk egy darabig, ha ez több idöt jelent...

- Nem! Félix és Róbert Így se sokáig húzzák. A ti adagotok nem jelent lényeges rövidülést.

Oxigén! Oxigén! Torkomban elöre éreztem hüvös ízét, az elsö nagy belélegzések gyönyörüségét, mikor pár percre alábbhagy a lassú fulladás örjítö, tehetetlen nyugtalansága.

Végigbotorkáltam a folyosón. A sürü, elhasznált levegön kívül semmi sem utalt arra, hogy valami nincs rendjén, a világítótestek egyenletesen ragyogtak be minden részletet.

A Viking hirtelen megrázkódott, a padlóra estem, azután rögtön visszatért a súlytalanság.

-    Bocsánat - mentegetözött Mark az aptátorból -, Félix véletlenül megnyomta az egyik irányítórakéta gombját. Megkezdjük az iránybaállást, a következö korrekciós manöver elött szólni fogunk.

Nem az esés döbbentett meg - alig fél méter magasból vágódtam hasra -, hanem a magyarázat; Félix véletlenül nyomta meg az indítógombot. Már itt tartunk? Mi lesz a valóban komoly feladatok megoldásával, ha már... Nem volt idöm tovább töprengeni, mert felhangzott Till figyelmeztetése:

-    Figyelem, figyelem, indítok! Elötte tíz, kilenc...

Apró lökések szaladtak végig a hajón, a gravitáció körbejárt a folyosó mentén, amint sorra bekapcsolódtak a kis vegyi rakéták a fotonrakéta peremén, hogy kellö irányba fordítsák hatalmas tömegét. Olyan érzés volt ez, mint egy csöben feküdni, melyet egy óriás keze gurít erre-arra, komisz játék, még az üres gyomrot is képes felfordítani. Egy darabig türtem, megkapaszkodva a folyosó falába, melyet pillanatonként hol mennyezetnek, hol padlónak éreztem, de egy idö után nem bírtam tovább.

- Mark! Mark! - kiáltottam - meddig tart még?

- Már éppen vége - nyugtatott meg.

Az óriás unottan taszított egy utolsót a csövön, a világ kettöt fordult körülöttem, aztán újra itt volt az áldott lebegés.

- Körülbelül tíz perc szünet - hallottam Till hangját, mielött még beértem volna a navigációba. Bent leverö kép fogadott. Dave kivételével valamennyien beszíjazva feküdtek a hátradöntött üléseken, Félix félrebillent fejjel, csukott szemmel. Dave éppen injekciós tüt döfött a karjába.

- Talán ez segít valamit.

Till bágyadtán ingatta a fejét.

- Hagyd, Dave, ne kínozd újra életre, nélküle k elvégezzük. Vigyétek a hibernátorba.

Félix kinyitotta a szemét, és valami tiltakozásfélét próbált suttogni. Dave kérdön nézett Markra, aki szintén nem volt messze Félix állapotától. Fogaival az ülés támlájához rögzített oxigéncsö után kapott, s csak pár mély szippantás után tudott megszólalni.

-    Gregor oxigént visz Lingnek, és utána visszajön, én átveszem a korrekciók utószámításait, ö pedig az én munkámat. A következö irányítási ciklus után pedig leviszitek Félixet. - Félix közbe akart szólni, de sípoló köhögés lett belöle. - Látod, ne eröszakoskodj. Nem szégyen, hogy nem bírod. Az a csoda, hogy még bírjuk.

Dave kezembe nyomta a nagy léggömb formájú, rugalmas tartályt, amibe a palackból oxigént engedett. Kituszkolt a fülkéböl, behúzta az ajtót maga mögött, a csuklómhoz nyúlt, hallottam az apró kattanást, kikapcsolta az aptátorom. Azután a magáét tenyérrel befogva halkan mondta.

-    Siess vissza... Mondd meg Tennék, hogy csak kutasson, amíg nem hívom, mert félek, rövidesen rá is szükség lesz. Nem akarom Markot felizgatni, azért üzenem ezt így - célzott elöbbi mozdulatára -, és használjon böven oxigént, most már úgyis mindegy, vagy sikerül, vagy nem. Siess vissza! - lódított meg búcsúzóul. A lökés lendülete tovaröpített a folyosón.

Ten vissza sem fordult munkájából, mikor beléptem.

-    Megtaláltam a második és a harmadik bolygót is - újságolta, majd méltatlankodva hozzátette -, nem tudom, miért intézte el ezt a nagy eredményt Dave olyan röviden, mikor az elöbb odaszóltam. Ott voltál még? Vagy valami baj van?

Egész utamon kínzott a kísértés, hogy kinyissam a ballon szelepét, hogy végre szétfolyjon a torkomban az áhított hüvösség, és most elöbb magyarázatot követel! Felelet helyett arcába irányítottam a vékony sugarat, majd magam felé fordítottam, bele tátott számba, eléje tartottam a nyelvem, az orrom, nem tudtam betelni vele. A tüdömet átfogó pánt végre megoldódott. Csak azután adtam át aptátorát lefogva Dave üzenetét. Látszott, hogy gondolatai a további bolygók felé kalandoznak, mert csak ennyit felelt: - Rendben van, majd szóljatok.

Félreértett közömbössége dühbe hozott.

-    Ember! Nem érted? Az életünkröl van szó! Térj észre - rángattam a karját. - Félix haldoklik, Mark is, és az irányt még mindig nem tudták beállítani. Ez az egész neked csak annyi, hogy rendben van?

Kicsit felemelte a hangját, de ez töle több volt, mint mástól a legvadabb kiabálás. Lefogta hadonászó karom.

-    Nem, nem annyi. De a tudománynak nem arra van szüksége ebböl az útból, nem azt kell hazajuttatnunk akár nekünk, akár csak az Agynak, hogy hogyan haldoklottunk, hogyan vesztettük el emberi méltóságunkat. Azért kár volt idáig repíteni bennünket. Adatok kellenek, ez kell - mutatott az újra felbúgó planetoszkópra, ami az új, a negyedik bolygó megtalálását jelezte -, és nem hisztéria. Azzal nem érünk el semmit.

Csendben álltunk egymással szemben, egy pillanatra úgy éreztem, hogy szégyenemben még szégyenletesebbet teszek: megütöm. Kezem elengedte a tartályt, melyböl halkan sziszegett elö a maradék oxigén, a szelep valahogy lefelé fordult, az összezsugorodott, ráncos ballon Ten arcába vágódott. Szelíden félretolta, és nagyon halkan mondta - most újra az a Ten Ling volt, aki a hibernáláshoz hosszas megfontolás után jázminillatot választott.

- Szépen meghalni, az is nagy dolog, ha már nincs más választás. Nyugodj meg, Gregor, menj vissza Dave-hez, és hívjatok, ha szükség van rám. Addig pedig ...

Nem fejezte be, a müszer már hívta szaggatott búgásával.

Az oxigén jótékony hatása gyorsan elmúlt, mellkasom újra kicsinek éreztem, hörgö, nehéz lélegzéssel vonszoltam magam a folyosón. Bár igazán mindegynek tünik, hogy hosszú fuldoklásunk után mi is történik velünk a halálban, számomra az az irdatlan távolság maradt a legnyomasztóbb, ami a Földtöl elválasztott. Mindaz, amit most itt félholtan küszködve el akarunk végezni, csak elökészület ahhoz a hatalmas ugráshoz, melynek végcélja - majd két évtized múltán - egy halovány kis csillag innen láthatatlan bolygója, szülöföldünk. Elérjük-e valaha?

A navigációban szótlanul fogadtak. Dave kikapcsolta az eszméletlen Félix rögzítöhevedereit. Till és Mark az Aggyal dolgoztak. Maradék erejük minden energiájára, évek hosszú során szerzett minden tudásukra szükségük volt, hogy életük legnagyobb - s talán utolsó - feladatát, a fotonrakéta pályáraállítását befejezték. Az Agy szédületes irammal követte Till parancsait, mintha gondolkozókészségének, memóriájának mindentudó kapacitása érzelmi kategóriákra is kiterjedne, és most aggódó figyelemmel segítené munkájukat. A müszerek, felvillanó lámpák, jelzöfények szolgálatkész tömegében csak egy maradt ellenséges, a legrégibb, a legegyszerübb valamennyi között: az óra. Gúnyos, mohó gyorsasággal lobbantak el a zöld másodpercek, s a veszély vörösével gyúlt ki minden perc, fogy az idö, az életünk.

-    Figyelem, figyelem! Indítok! - Till félholtan sem engedett a szabályzatban elöírt felhívásból. - Elötte... tíz...

Csodálkozva néztem Dave-re. Ha Till most indít, miért oldozta fel Félixet? Megértette pillantásomat, és válaszképp tehetetlenül tárta szét a karját. A korrekciót másodpercnyi pontossággal kell kezdeni. Már nem volt ideje, hogy visszakötözze, engem fél kézzel saját üres helyére nyomott, ö pedig az üléssel együtt átkarolta Félixet.

-... három, kettö egy ...

Till ujja ráfeszült az indítóra, a gravitáció a mellünkre ugrott, összepréselte a halálfélelem görcsében vergödö tüdöt. A képernyöre vetített koordinátarendszer hálója vibrálni kezdett, lassan elcsúszott, mintha belenyomta volna a súly a képcsö mélyébe, aztán Till keze elengedte az indítót.

- Oxigént!

Böven pocsékoltuk az éltetö sugarat, tudtuk, ha takarékoskodnánk, sem érnénk vele már semmit, csak rosszabb lenne.

- Öt percetek van, hogy levigyétek - mondta Till -, elég lesz?

- Reméljük - Dave szólt vissza az ajtóból Félixszel a karjában.

Ekkor Mark különös hangot adott, félúton a hörgés és a nevetés között, karjait a feje fölé emelte, tágra nyílt szemében az akarat erötlenül küzdött az öntudatlansággal. Ha a Földön vagy bárhol, ahol gravitáció van, valaki elájul, összeesik, az a megszokottság folytán korántsem olyan ijesztö, mint a súlytalanságban. Mark karjai nem estek vissza, ott lebegtek a levegöben, de az élet, a szervezett mozgás eltünt ülésbe szíjazott testéböl.

Dave megperdült, a karomba nyomta Félixet, és a parancsnokhoz ugrott.

-    Mark! Mark! Beszélj! Felelj! Mi van veled? Hallasz engem?

Megragadta a lebegö kéz pulzusát. Csendben, sokáig vártunk.

- Él! - Megnyugodott valamennyire. - Már azt hittem, szívbénulás! Őt is levisszük!

- Most már nem! Csak három percetek maradt!

- Akkor kötözzük vissza!

Alig helyeztük öket biztonságba, Till indítása nyomán máris újra ránk vetette magát a súly, felemésztve életünk, ellenállóképességünk újabb részét. Utána szerencsére hosszabb szünet következett, majd negyedóra. Felnyaláboltuk a két élettelen testet - csak gyenge szívverésük bizonyította, hogy még ideát vannak -, és megindultunk a hibernátor felé. Till egyedül maradt, azt mondta, egyedül is gyözi a számításokat, vagy ha mégsem, akkor Tent hívja a megfigyelöböl.

Nem volt könnyü munkánk. A súlytalanságban éppen elég a saját tested beidegzetlen mozdulataival törödni, hogy baj ne érjen, és kétszeresen fáj, ha vigyázatlanságod miatt nem te, hanem magatehetetlen társad kapja az ütést. Az utolsó mozdulat helyzetében maradó végtagjaik minduntalan a folyosó falába ütödtek. Szerencsére Dave - mint veterán ürhajós - minden fortélyát tudta ennek a kényes feladatnak. Még nekem is segíteni tudott, s így lassan átnyomakodtunk a légzsilipeken. A hibernálással hamar végeztünk.

- A doktorok annyit fontoskodnak ilyenkor - magyarázta Dave -, hogy rendszerint azért felejtenek el valami igazán lényegeset.

Vérnyomás, kardiogram, vesefunkció. Úgy. Az emésztöcsatorna szerencsére üres, szegényeknek igazán nem lehetett étvágyuk. De legalább most nincs gondunk vele. Na most a bioáram szinkronizálása.

- Boszorkányos gyorsasággal dolgozott, mint mindig, most is bámulatra késztetett. Mindenhez értett, amit a mi korunkban egyáltalán megtanulhatott valaki. - Az elektróda alá tegyél egy tampont, nehogy kidörzsölje a fejbört - ez nem volt benne az elöírásban, de éppen ez mutatta, hogy a feketében nemcsak hatalmas tudás, hanem szív is van. - Kész. Jöhet a szomnifer.

- Nem lesz abból baj, hogy a hibernátorban most éppen olyan rossz összetételü, nagy nyomású levegö van, mint a többi helyiségben?!

- Azt hiszed, erre nem gondoltam? - nevetett. - De ezt majd kívülröl intézzük el. Lépj ki.

A súlyos ajtó a helyére billent, a kémlelölencsén át kékes fényben láttuk a két sápadt arcot.

- A hibernátor automatikája minden körülmények között fenntartja az elöírt egy atmoszféra nyomást. Nincs más dolgunk, mint kiszivattyúzni a levegöt, az altató gázkeverék pedig a helyére lép.

Így ugyan a kicserélés alatt egy csomó szomnifer kárba vész, de szerencsére van elég. Ezt magam is elintézem, menj vissza Tillhez.

Megint egyedül vonszoltam magam a folyosókon, s úgy éreztem, mást se csináltam ébredésem óta, mint mászkáltam a hibernátorból a navigációba, a navigációból a megfigyelöbe, azután vissza, oda-vissza, és mindig egyedül, végtelenül, elérhetetlenül messze a Földtöl. Hát már sohasem lesz vége?

Pedig vége lett, hamarabb, mint gondoltam. A navigációban eszméletlenül találtam Robertet, és mikor az aptátoron kétségbeesetten hívtam Dave-et és Tent, csak a feketétöl kaptam választ.

- Rohanj a megfigyelöbe, és hozd Tent a navigációba! Addigra én is ott leszek! - utasított. A hangján éreztem, hogy máris rohanna Tillhez, de nem hagyhatta ott a hibernátorokat, még nem végzett a levegö kicserélésével.

Elindultam tehát a kínaiért, remélve, hogy ez tényleg az utolsó utam egyedül.

A pusztulás egyelöre az emberekre korlátozódott, a Viking élt, s hangja - ahogy én neveztem: az éneke - változatlan volt. Sokféle színböl alakul egy dallammá ez az ének, generátorok lágy bugása, szelepek magas, a hallható hangok felsö határán járó sziszegése, az automatizmusok száraz kattanásai, zizegések, finom kis csengések.

Máskor ez az ének biztonságot sugárzott, megnyugtatást, hogy míg hangjukat így, változatlanul hallom, körülvesz földi testvéreim szeretö gondossága, akiknek keze alatt támadt életre ez a számtalan gépezet, hogy vigyázzanak rám a nagy külsö sötétség némaságában. Most azonban hangjukból a végzetet hallottam.

- Megfulladsz, elpusztulsz - énekelt a Viking -, és az atomtelep utolsó kilowattjával a mi életünknek is vége. Te akkor már rég halott leszel, tested itt bomlik majd fel a mi fényünknél, a mi sugaraink között, holtod után is szolgálunk téged, ember, aki megalkottál bennünket...

-    De segíteni nem tudtok rajtam - lihegtem elkeseredetten, miközben betaszítottam a csillagászati megfigyelö ajtaját.

Ten sovány kis teste széttárt karokkal a planetoszkóp felett lebegett, mint furcsa madár. A müszer szakadatlanul jelzett valamit -ki tudja, mióta -, idegesítö, hangos bugással követelte a figyelmet. Átkaroltam Tent, a mozdulattól egy pillanatra magához tért.

-    Az ötödik - suttogta alig érhetöen -, idáig ennek van a legerösebb hangja.

Annyit én is tudtam, hogy ez vagy a bolygó tömegét, vagy közelségét jelenti, de azt is, hogy ezt a bolygót már nem fogja senki megvizsgálni. Ten szeme becsukódott, teste elernyedt. A figyelmeztetö, szaggatott hang tovább búgott, eredménytelenül, ostobán, makacsul. Kihátráltam a megfigyelöböl, becsaptam az ajtót, még a folyosón is üldözött.

Innen összezavarodnak az emlékeim. Tudom, hogy Ten és Róbert teste jó darabig ott feküdt a navigációban beszíjazva az ülésekbe, emlékszem, hogy több korrekciós ciklust végigszenvedtem félig öntudatlanul, és arra is, hogy világosabb pillanataimban a sokéves beidegzés nagyszerü reflexeivel - melyek tölem függetlenül önállósultak, és hüségesen megörizték a számtalan ismétlés mozdulatait -még számolni is tudtam, segítettem Dave-nek, aki lihegett, fújt, csapkodott maga körül, egyik fuldoklási rohamában a ruhát is letépte magáról, mert szüknek érezte, és közben dolgozott megszállottan, félörült nevetéssel, megállás nélkül.

Valamikor levittük a két eszméletlen embert a hibernátorba, Dave összekötözte kezüket és lábukat, mert másképp nem boldogultunk velük. Engem is lent akart hagyni az utolsó üres hibernátor egyik matracán, hogy ott várjam meg, míg végez a navigációban, de könyörögtem, hogy vele mehessek, mert féltem, megörülök, ha egyedül maradok. Visszavitt, és a korábbi szurkálásoktól dagadt combunkba újabb injekciókat döfött. Hatásukra hülyén vigyorogni kezdtünk, és Dave valami dalt is dúdolni próbált, azzal a naiv szándékkal, hogy bátorságot öntsön belém. Aztán újra számoltunk, majd újra nyögtünk, mikor számításaink eredményeként a fúvókák megint közelebb fordították néhány fokkal a rakétát a kiszámolt pályához. Az egész a szenvedés örökkévaló pokla volt folyton ismétlödö körforgásával a szurkálást követö eszmélésnek és számolásnak, az öntudatlanba taszító súlynak, ahonnan megint a tü fájdalma emelt ki. S valahonnan a tudat eddig ismeretlen dimenziójából ébren láttam az egészet, azt is, mikor ájultan feküdtem, és Dave keze a fecskendövel a böröm felé közeledett, a remegve csúszó koordináták kettös hálóját, melyek minden korrekció alatt végtelen lassúsággal közelebb kerültek egymáshoz, de mégsem engedelmeskedtek akaratunknak, hogy végre fedjék egymást, igazolva, hogy a rakéta végre a számított pályán van.

Nem tudom, meddig tartott, csak arra emlékszem, hogy Dave kezét éreztem, és combom izma megfeszült, várva az új döfést. Helyette azonban Dave kioldotta hevedereimet, és elindult velem.

- Mi... miért? - csak ennyit nyögtem, de megértette.

- Sikerült! Érted? Si... si... sikerült! - felelt vékony, rekedt fejhangon. Nem tudtam, nem is érdekelt, hogy sír-e, nevet-e, vagy csak a fuldoklás változtatta el így a hangját. Végtelen boldogság öntött el, nem a siker diadala, annak örültem, hogy nem kell tovább számolni, szenvedni, megfulladni és újra feltámadni.

- Akkor ..., akkor ... alhatunk?

- Odaviszlek!

A könyökömnél fogva húzott maga után, a feje fölött lebegtem kinyúlva, mint egy zászló, így vonultunk a hibernátorig, ahol már várt bennünket az annyira áhított Nagy Álom.

VIII.

Az új ébredés fél olyan rossz sem volt, mint a megelözö. Dave úgy rángatott, mint aki megörült.

-    Ébredj! Ébredj már! - kiabált a fülembe. - Lélegezz és ébredj! Magadnál vagy már? Érzed?

Minden tagom ólomsúlyú volt, és nemcsak az ébresztö manipulátor hintáztatott, az egész fülke dülöngött.

- Mi... mit kell érezni?

- A súlyt! A súlyodat! És hogy imbolygunk! Ember, tudod, mi ez? A Föld! Itthon vagyunk! Sikerült! A Földön vagyunk, és a jó öreg óceán ringat bennünket!

Egy erösebb lökés a másik matracra dobta, ez azonban nem csillapította lelkesedését.

-    És érzed ezt a levegöt? - mutatott a hibernátor nyitott ajtajára. - Ez valódi! Itthoni! Nem palackból jön, nem a generátor termeli! Kintröl jön! Érzed benne a tenger sós páráját?

Földanyánk - ez a régi szép szó igazán csak az ürhajózás korában kapta meg méltó tartalmát a töle távollevök, a hozzá visszatérök ajkán. A töle való elszakítottság, akár csak napokig, akár hetekig vagy hosszú hónapokig tart, nyomasztó, gyötrö az elsötöl az utolsó pillanatig. Eszembe jutottak a csillag körül átélt órák, a végsö téboly, mikor már csak ketten voltunk Dave-vel, és úgy éreztem, megbolondulok a boldogságtól. A Föld! Itthon vagyok! Soha, soha többet nem hagyom el! Nincs az az ajánlat, csillogó lehetöség, a kutató szenvedélynek olyan kényszere, ami még egyszer elszakíthatna töle!

Dave magával sodort.

- Gyere, menjünk a rádiósfülkébe! Beleordítjuk mindenki, az egész világ fülébe, hogy itthon vagyunk! Hogy sikerült!

A folyosón Markba és Félixbe ütköztünk, a szomszéd hibernátorból Till dugta ki a fejét. Elkínzott arcukból boldog szemek ragyogtak, mindnyájan egyszerre kiabáltunk.

- Hó! Hahó! - bömbölt Dave a fülem mellett, hogy majd megsüketültem. - Itthon vagyunk! Itthon!

Összekapaszkodtunk, és püföltük egymást, Mark énekelni kezdett, mi átvettük a dalt, és a püfölés torz haditánccá változott. Addig jártuk - fejünket, könyökünket beverve a szük folyosóba -, míg a Viking megbillent, és egy csomóban gurultunk - a kilépö Tent is magunkkal sodorva - végig a folyosón, neki a vezérlöterem ajtajának. A kavarodásban valamelyikünk hozzáért az ajtó kioldójához, mert kitárult, és szanaszét potyogtunk a tágas helyiségben. Nevettünk, ordítoztunk, hahóztunk, ahogy a torkunkon kifért, amíg a lélegzetünk tartott. Aztán jólesö nyögésekkel hagytuk, hogy a hajó dülöngélése ide-oda hengergesse kinyújtóztatott testünket. Mark az egyik szék karfájához nyúlt, és megnyomta rajta a képernyök gombját. Körben a terem falán felvillant a tenger mélye, a háborgó felszín és az ég, sötét felhökkel.

A régi festök ilyennek képzelték vásznaikon a vízözönt, a vad hullámokat habos sörényükkel, melyeket oly magasra korbácsol a dühöngö szél, hogy szinte elérik az alacsony felhök testéröl lógó ködrongyokat, csupa komor szín, szürke, feketébe hajló acélkék; a piszkosfehér tajték alatt a hullámok teteje sápadtzöld, a felhökben fekete és szépia, a betegsárga bizonytalan foltjai.

Vigasztalan látvány volt, számunkra mégis a legboldogabbat jelentette, az otthont, a Földet. Dave-böl - mint mindig - kitört a professzor, és magyarázta, mintha nem látnánk.

- Látjátok? Felhök és víz! Víz és felhök! – kimondhatatlanul jólesett ismételni a szavakat, mert azok a látható valóságot jelentették - és szél és hullámok! Föld, szép szél, gyönyörü nagy hullámok!

- Ha egy kicsit himbál is - vigyorgott Till -, nekünk gyönyörü!

Hanem hogy föhet a feje a kihalászásunkra rendelt egység parancsnokának! Kötve hiszem, hogy ö is szépnek tartja!

Magyarázata újra elindította a feketében a motort, ami kihajtotta a hibernátorból.

- Igaz is! - tápászkodott fel. - Gyerünk jelentkezni! Nyugtassuk meg öket minél hamarabb, hogy mindannyian jól vagyunk.

- Mindannyian? - ütötte fel Félix a fejét. - Hol vannak a többiek?

Mark már az ajtóból válaszolt - úgy látszik, törvény, hogy gondolatai mindig legalább két hosszal a mieink elött járnak.

- A jelentkezést elég, ha Róbert és Félix intézi, ti velem jöttök! Azonnal meg kell tudnunk, mi van a többiekkel!

A folyosón Takurába és Andrejbe ütköztünk, a másik két hibernátor zárva volt. Mark bepillantott a kémlelön, és máris tépni, rángatni kezdte a nehéz ajtó bonyolult, agyonbiztosított zárát.

-    Dave, nyisd ki a másikat - és csinálj velük valamit, mesterséges légzést, szívserkentöt, mert rögtön végük! - kiáltotta. – És valaki szaladjon Roberték után, ha van már összeköttetésük, azonnal hívják az orvosi központot, és kapcsolják ide hozzám!

Az ajtó végre engedett, és Mark eltünt a fülkében.

Én álltam leghátul, megfordultam, és rohantam Tillékhez. Bármilyen tökéletes szerkezet a hibernátor, az emberek különbözök, és minden gondosság ellenére sem egyformán viselik el az ébredés testet-lelket megterhelö müveletét.

A rádiósfülkében Till már a kezelöasztal elött ült, a hangszóróból éktelen ropogás hallatszott.

- Ennek a viharnak is épp itt kell a fejünk felett lógnia - bosszankodott. - Tele van a légkör elektromossággal! Nem elég, hogy képtelen vagyok egy ép hangot kicsikarni a villámok miatt, ha sokáig kísérletezünk, még belénk csap! Kapcsold ki, Félix!

A fülbántó zaj abbamaradt, és én elmondtam Mark üzenetét. Till beletúrt jól fejlett vöröses szakállába. Mozdulata valami megmagyarázhatatlan rossz érzést keltett bennem. Félixre nézett.

-    Nos, mit csináljunk?!

Félix a vállát vonogatta.

- Nem tudom. Ha bekapcsoljuk, elöbb-utóbb belénk vág, hát még ha kitolom az adó antennáját! Anélkül pedig .nehezen kapunk összeköttetést!

- Mégis meg kell próbálni! Kapcsold be újra!

A ropogás újra kezdödött, és folyton erösödött, ahogy az antenna hosszú fémárboca egyre magasabbra nyúlt a Viking fölé. Félix a szája szélét harapdálta, féltette a berendezést, de még jobban aggasztotta társainak állapota.

- Mi bajuk van tulajdonképpen? - próbálta túlordítani a hangszórót. - Mi olyan simán ébredtünk!

- Nem tudom. Mark nem mondott többet, de nagyon ideges volt, ami nála igazán szokatlan. Talán ...

- Csend - vágott közbe Till -, megkezdem az adást.

Félix lehalkította a hangszórót, de még Így is lehetett hallani, hogy a ropogás még vadabb, s a pattogások darabokra szabdalták Till mikrofonba kiabált hangját.

- Hívok ..., hívok ... minden ..., hív ... vok ... mind ..., itt... Viking ..., a Vik . ..

- Növeld az adás erejét! Így senki sem hallja meg!

- Belénk vág!

- Nem érdekel! Növeld! - ordított TilI.

Most már összefüggöbben hallátszott a ropogás zürzavarából.

- Hívok mindenkit! Hívok mindenkit! Itt a Viking! Itt a Viking!

Még háromszor harsogta el a hívást, majd hátradölt, várva a választ. A hangszóró csak pattogott makacsul.

- Hány kilowattal ment ki az adás?

- Négyszázzal!

- Erösítsd föl a hangszórót!

- Így se hallasz semmit a zajtól!

- A maximumra! - Till nemcsak a hangszóró miatt ordított, idegesítette a vihar, a válasz elmaradása, a dülöngélö Viking.

Dobhártyám rémülten tiltakozott a fülke levegöjét reszkettetö ropogás ellen, ami mögül hiába véltünk kihallani emberi hangot. Till makacs volt, jó két percig kínzott bennünket, míg megunta a várakozást.

-    A fülükön alszanak! - fújta. - Nem elég, hogy hagytak az óceánba esni, mintha csak kiemelési bemutatót akarnának rendezni velünk, a fülükön alszanak! De én megmutatom nekik!

Az adó kapcsolója után nyúlt.

- Hatszáz kilowattot! - s újra kezdte. - Hívok mindenkit! Hívok mindenkit!

A csattanás akkora volt, hogy minden porcikám érezte fájdalmas ütését, az egész fülke kékes lángban vibrált, Till kirepült az ülésböl, és karját az arca elé kapva a hátsó falig tántorodott. Sürü fekete füst tört elö a müszerfalak hasadékaiból, aztán a mindenhová beépített hüséges automaták kioltották a tüzet, az elégett szigetelések keserü, szúrós szaga úszott az átforrósodott levegöben. Félix a padlón hasalt, az ajtókeretet fogta.

-    Bevágott!

Rohanó léptek közeledtek a folyosón.

-    Mi történt?

Till a fejét rázta, mintha a csattanás kábultságát szeretné kirázni belöle, -Láthatod! Megpróbáltuk az összeköttetést! Nem válaszoltak, növeltem az adás erösségét, és most... vége!

Nekiesett Dave széles mellének, aki átkarolta.

- Nem baj! Az a fontos, hogy nektek nem történt bajotok - körülpillantott a fülkében, hogy az automaták valóban eloltották-e a tüzet. - Most gyertek innen! Ha kipihentétek magatokat, és még mindig nem látnánk a mentöhajókat, akkor a tartalék készülékkel újra megpróbáljuk.

- A ... amíg ez a vihar tart - Félix nehezen találta meg a hangját -, nem ajánlom. Újra csak ez történne.

- Már nem olyan sürgös. Amarék szerencsére jobban vannak, és Ten szerint a vihar két órán belül elvonul. Kapaszkodjatok a nyakamba.

A kínai második tudománya a meteorológia volt, s ha ilyen határozottan merte ezt mondani, biztosra vehettük, hogy úgy lesz.

- Mi történt a hibernátorokkal? - kérdeztem.

- Nem tudtunk rájönni. A berendezés kifogástalanul müködött.

A doktorok szerint inkább az a különös, hogy mi ilyen könnyen ébredtünk. tizenvalahány év után visszatérni az életbe, nem kis dolog.

- Igen, ezt éreztem én is a csillag körül, de most sokkal könnyebb volt. Igaz - nevettem -, úgy rángattál, hogy attól egy halott is föltámadt volna.

Beértünk a vezérlöterembe, ahol a többiek már mind bekötözve feküdtek a hátradöntött üléseken. Dave gondosan lefektetett és beszíjazott bennünket. Félix kezén kis égési seb volt, a kábultságot és szédülést leszámítva igazán szerencsésen megúsztuk a villámcsapást. Rossz közérzetünket sajnos csak növelte a Viking egyre erösebb himbálása.

- Szembe kellene valahogy fordítani a hullámokkal – tanácsolta Andrej -, ha így oldalról kapnak el, kész hullámvasút.

- Hogy gondolod? - kérdezte Mark.

- A négy fúvókacsoport közül egy a vízvonal fölé esik, ha csak azt müködtetem, úgy irányíthatom vele a Vikinget, mintha rakétahajtású hajó volna.

Mark szokása szerint az állat simogatta. Mozdulata - mint elöbb Tillé - megmagyarázhatatlan módon nyugtalanított. Pillantásom végigfutott társaim torzonborz ábrázatán, és idegességem csak növekedett. Nem az volt a baj, hogy szörösek voltunk. A hibernálás ugyan lassítja a haj és a szakáll növését, de nem állítja meg. Ezt tudtam, és azt is, hogy a hazaérkezés örömében eddig elmulasztottuk a hibernálás után kötelezö fürdést és borotválkozást. Más volt, ami zavart, de minél megfeszítettebben gondolkoztam rajta, annál kevésbé tudtam megfogalmazni.

-    Rendben van, lássunk hozzá - egyezett bele Mark.

Irigykedve figyeltem munkájukat. Rossz volt itt ülni, tehetetlenül beszíjazva, és várni, hogy történjen már valami, mikor végre itthon vagyunk a Földön annyi év, oly sok megpróbáltatás után. Szerencsére Amar és a többi három, akik nem voltak ébren a csillag körül, elkapták Dave-et, hogy mesélje el az ott történteket. Eddig csak rövid magyarázatokat kaptak, ami korántsem elégítette ki öket. A professzor úr elemében érezte magát, repült az idö.

... és aztán Gregor elhozta Tent a csillagászati megfigyelöböl...

- Várj! - szólt közbe Ten. - Valami eszembe jutott. Mondd csak, Gregor, nem jelzett éppen egy újabb bolygót a planetoszkóp, amikor kivittél a fülkéböl? Halványan emlékszem valamire ...

- De igen.

A csillagász kioldotta magát az ülésböl.

- Hová mész? - csodálkoztunk.

- Megnézem a planetoszkópot. Annak a bolygónak az adatait még nem értékeltem ki, pedig az automata nyilván rögzítette.

Boldog volt, hogy munkát talált, s nem kellett tovább tétlenkednie.

Az imbolygás gyengült, a képernyökön már sehol sem látszott szélfújta tajték a hullámok gerincén. Az ég világosodott.

- Igaza volt Lingnek - örvendezett Amar a mellettem levö ülésben -, ez a vihar tényleg nem tartott soká. Mindjárt kisüt a nap!

- Ne felejtsd el, hogy egy órája, mióta szembefordultunk a hullámokkal, körülbelül harmincöt kilométeres sebességgel távolodunk a vihar magjától. A rakéta müködtetése legalább ennyire felgyorsította a Vikinget, ha nem többre. Ha ehhez hozzáveszed, hogy a vihar ellenkezö irányba halad, mint amerre mi... - magyarázta Mark.

- Akkor perceken belül itt a jó idö - mondta Till. – Gyere Félix, megyünk szerelni.

- Bocsánat, már én is itt vagyok - méltatlankodott Shing -, eléggé sajnálom, hogy a t Ceti körüli élményekböl kimaradtam, legalább most szeretném a saját munkakörömet ellátni.

- Csak ne sajnáld - nevetett Till -, az a fö, hogy végre itthon vagyunk. De talán megengeded, hogy segítsünk neked? Volna egy-két beköszöntö szavam a fülén alvó megfigyelöszolgálatnak.

Mindannyiunkat felvillanyozott, hogy rövidesen vége elzártságunknak. A megérkezésnek ezek a felemás órái a legkellemetlenebbek, már otthon és mégsem, gyakorlatilag ugyanannyira el vagy még zárva embertársaidtól, mintha kint volnál valahol a térben.

-    Várjatok - sietett utánuk Dave -, a rakományt átrendeztük a csillag körül. Nem találjátok meg nélkülem.

A vezérlöterem váratlanul kivilágosodott. A képernyökön a felhök felszakadtak, s a tenger horizontjával kettévágott nap sugarai aranyosvörös ragyogással árasztották el a falakat.

-    Kint vagyunk a viharból! - ujjongott Val. - Most már igazán csak percek, és ránk találnak. Egyébként furcsa, nem tudom, hogy reggel van-e vagy este? Hány óra lehet?

A vezérlöterem nagy órája fél tízet mutatott.

- Ettöl nem leszel okosabb - nevetett Mark -, ez a Viking saját ideje, nem magyaráz meg semmit. De rögtön megtudjuk a Nap látszólagos mozgásából.

A Nap lejjebb csúszott, már nem félkör volt, hanem egy gomba kalapja, fénye mélyvörösre váltott. Tillék nagy csörömpöléssel vonultak át a termen a rádiósfülke felé, megpakolva a tartalékrádió alkatrészeivel.

- Mennyi idö alatt lesztek készen? - kérdezte Andrej.

- Negyedóra - válaszolt Félix -, a hivatalos jelentkezés után kiket hívjak?

- Az ikertestvéremet. Pavel Volatov, sebész, kijevi központi kórház. Nem hiszem, hogy elköltözött volna, mert szerelmese annak a vidéknek. Odavalók vagyunk.

- Én az anyámmal szeretnék beszélni - szólt közbe Marcis.

- A szüléimet hívd!

- A növéremet Bizertából!

Nevek és címek röpködtek a levegöben, csak ketten hallgattunk Markkal. Szüléink meghaltak, testvérünk, rokonunk nem volt. Ha Léna élne... Mark, a gondolatolvasó, otthagyta az irányítást, és hozzám lépett.

-    Bennünket az egész emberiség vár, Gregor. Millió és millió testvérünk. És ha akarod, együtt tölthetjük az ilyenkor kötelezö féléves szabadságot. Leruccanunk egy kicsit Polinéziába, vagy ha eleged volt a tengerböl - mutatott mosolyogva a képernyöre -, elmegyünk hegyet mászni Chilébe!

Hirtelen végignézett rajtunk, és nagyot kiáltott.

-    De nem Így! Szakállasok és lomposak vagytok! Így akartok a fogadóbizottság szeme elé kerülni, mikor én vagyok a parancsnok? Akinek nincs dolga a rádióval vagy itt az irányítással, az mars a fürdöbe! Amar, Marcis, Val, Gregor és te is Andrej, indulás! Tíz perc múlva váltás, akkor mi megyünk! Fürdeni, hajat vágni, borotválkozni!

A "borotválkozni" szóra megint elöntött valami furcsa rossz érzés, hogy valami nincs rendben, valami szokatlan és érthetetlen a számomra.

-    Mondani akarok valamit, Mark - kezdtem -, csak nem tudom, hogy...

Elakadtam.

-    Mondd csak bátran - biztatott.

Az elöbb még valamennyire megfoghatónak tartott gondolataim elillantak.

-    Nem tudom, valami furcsát érzek, de nem tudom megmagyarázni, nem tudom ...

Amar oldalba bökött,

-    Majd ha rájössz, akkor megkeresed Markot, és megmondod. Most gyere, ne álmodozz! Rögtön itt a fogadóbizottság!

Mint aki elvesztett valamit, mielött megtalálta volna, és most ezen a logikai lehetetlenségen töpreng, indultam a zuhanyozók felé.

A zuhanyozás igazán pompás dolog.

Börömet felváltva csiklandoztattam forró és jéghideg sugarakkal, s feledve az elöbbi furcsa szorongást, hangosan kurjongattam egy akkor kitalált dallamot, mint a legtöbb ember zuhanyozás közben.

A mulatságot Andrej dörömbölése zavarta meg.

-    Gregor! Hé! Engedj be!

Morogva szakadtam el a víz gyönyörüségétöl. Andrejröl még csöpögött a víz, ahogy a szomszéd zuhanyozóból kilépett.

- Mit akarsz?

- Segíts már, te hogy szedted le? - Nem értettem.

- Mit?

- Hát a szakállad! - markolászta keservesen arasznyi göndör szörzetét.

Az államhoz kaptam, kezem rövid, szálkás borostába ütközött.

- A szakállam?!

Elakadt a lélegzetem. Megvan! Ezt kerestem, ezen gondolkoztam, ez volt az a különös dolog, az a furcsaság, ez zavart. A legénység egy részének hosszú szakálla van, mások pedig csak borostásak, mint én.

Kiugrottam a folyosóra, és ordítva rohantam a vezérlöterem felé.

- Mark! Mark! Hol vagy? Tudom már, mit akartam mondani! A szakáll! Mark! Hol vagy?!

Andrej ijedten utánam rohant. Dave és Takura megdöbbenve bámult rám, mikor egyre hajtogattam rájuk mutatva:

-    Dave csak borostás, mint én, de Takurának éppúgy szakálla van, mint Andrejnek! Hol van Mark? Meg kell mondanom neki!

Egész idö alatt ezt akartam mondani!

A lármára átjött a rádiósfülkéböl Félix és Till.

-    Látod, Dave - magyaráztam boldogan -, Till szakállas, de Félix nem. Ezt akartam Marknak megmondani. Hol van?

Dave atyai hangon kezdett magyarázni.

-    Miért olyan sürgös? Markot elhívta Ten a csillagászati megfigyelöbe. Míg a rádió nincs készen, a csillagokból próbáljuk megállapítani, merre is lehetünk - mutatott a képernyökre, ahol a sötét égen már feltüntek a csillagok. - Közben a radart is körbeforgatják, hátha azon már látni a mentöhajókat. Nyugodj meg, Gregor, nemsokára itt lesznek. Ami pedig a szakállproblémát illeti, abban nincs semmi különös, csupán az történt, hogy egyeseknek közülünk volt idönk a t Ceti körül megborotválkozni, másoknak pedig... önkéntelenül az állához nyúlt beszéd közben, elharapta a mondatot, és végtelenül ostoba arcot vágott. Aztán szemében a gyanú fénye villant, s már kiáltani akart, mikor kivágódott a csillagászati megfigyelöbe vezetö folyosó ajtaja, és Mark rémülten esett be rajta:

-    Dave, gyere azonnal a megfigyelöbe!

Eltartott egy pillanatig, míg másutt járó gondolatai közé betolakodott a különös látvány: társai gyürüjében két meztelen, csuromvizes örült.

Tudtam, hogy valami nagy dologra jöttem rá, de fogalmam sem volt, hogy mi az, mindenesetre siettem közölni felfedezésemet vele is.

-    Megvan, Mark! Azt akartam neked mondani, hogy a szakállunk nem egyforma hosszú! Te is csak borostás vagy!

Mark az állához kapott, megroskadt, mint akit iszonyú súly nyom össze, és a falnak dölt. Úgy nézett végig rajtunk, mintha elöször látna bennünket, pillantása arcról arcra vándorolt. Dave szólni akart, de Mark megelözte.

- Andrej! Borotválkoztál, mikor a csillag körül felébredtél?

A kérdezettnek leesett az álla.

- Ne... nem - hebegte -, nem volt rá idöm!

- És te, Félix?

- Igen. Mikor ott felébredtünk, Till azonnal kibújt a hibernátorból, mondtam is neki, még baja lehet belöle, ha nem tartja be az elöírásos tornát és tisztálkodást, de én ...

- Elég! Álljatok egymás mellé!

- Fölösleges - Dave végre szóhoz jutott -, már megnéztem, Félixnek nem feleakkora a szakálla, mint Andrejnek. Sokkal rövidebb. De ebböl csak nem föltételezed azt, hogy . . .

- Nem föltételezek semmit - csattant Mark hangja -, ez a bizonyíték!

- Mire? - szólt közbe bátortalanul valaki.

- Arra - Mark elvesztette uralmát arcizmai felett, és azok nem tudtak dönteni a sírás és a félörült nevetés között -, hogy nem bolondultunk meg, Ten Ling és én a csillagászati megfigyelöben!

Végigmért bennünket, latolgatva, hogy mennyit érünk egyenként és összesen a szavakkal szemben, amiket mondani fog.

- Nem hiszitek el - kezdte csendesen, majd felordított -, én sem hiszem el!

A dermedt csöndben Félix elejtette a kezében tartott alkatrészt. Mindenki összerezzent, de egy pillantás sem szakadt el Mark arcáról.

-    Ez nem a Föld!

Mielött fölcsaphatott a tiltakozás, a megdöbbenés és a hitetlenkedés sokhangú zsivaja, parancsolón fölemelte a kezét:

-    Most visszakérdezzük az Agy memóriaegységét. Addig senki ne kérdezzen, mert nem tudok rá felelni. Az égbolt idegen, és a szakállakból megállapíthatjuk, hogy kevesebb idö telt el a csillag körüli ébredéstöl eddig a pillanatig, mint ameddig az út elsö szakasza tartott: a Földtöl a t Ceti-ig. Jóval kevesebb. Ezek tények, melyekkel nem lehet vitatkozni. A magyarázatot pedig az Agy fogja megadni.

IX.

Mikor négy órával késöbb összegyültünk a vezérlöteremben, meröben másképp festettünk. Mark, mielött Dave-vel, Tennél és Till-lel bevonult az Agy fülkéjébe, parancsba adta a borotválkozást, hajvágást és a tiszta egyenruhát, Így aztán makulátlan ruhában ültünk, divatos, kétcentis hajjal, ápoltan és félszegen, mint egy középiskola kihallgatásra rendelt növendékei. Míg az Aggyal dolgozott, Mark a parancsnokságot Andrejnek adta, azzal a kikötéssel, hogy mindent lehet, csak a történteken vitatkozni nem. Erre ugyan idönk sem volt, mert Takura vezetésével leltárt kellett készítenünk - ki-ki szakterülete szerint - a Vikingen levö készletekröl. A leltár eredményéröl tilos volt beszélnünk, mindegyikünk csak a gyülésen - felszólításra - számolhatott be. Mark intézkedéseivel csírájában akart elfojtani minden zavart és fejetlenséget, s jól tudta, hogy erre legalkalmasabb egy kiadós feladat végrehajtása. A belénk nevelt vasfegyelem aztán megtette a többit. Bár belül mindegyikönk majd szétrobbant az idegességtöl, inkább a nyelvünket haraptuk volna le, mint hogy helyzetünkröl beszéljünk. Más téma azonban nem lévén, összeszorított szájjal, hang nélkül dolgoztunk. Mark parancsa egyben lelki-szellemi teherbírásunk próbáját is jelentette. Ha akad közöttünk gyenge, az jobb, ha most az elején kiderül, számolni lehet vele. Különb megpróbáltatások várnak ránk, mint összesen ezelött bármikor. A próbát kiálltuk, s most itt ültünk talpig hófehérben. Csak tudatosan lelassított, túlfegyelmezett mozdulataink, szürke arcszínünk és égö szemünk árulkodott az elfojtott feszültségröl.

Az Agyat rejtö fülke ajtaja végre megnyílt, és bevonult az expedíció négy vezetöje. Mark az általános parancsnok, Till az irányítás és távközlés, Dave a mechanika és Ten a tudóscsoport fönöke. Nem tudom, hogy csinálták, de ök is frissen vasaltak voltak, nyílván egymást váltva végezték el, míg mi a raktárakban leltároztunk.

A vihart messze magunk mögött hagytuk, a tenger csendes volt, hosszú, lapos hullámok ringatták a hajót. Feszes vigyázzban álltunk, míg Andrej megtette rövid, formális jelentését.

- Köszönöm, üljetek le! - Mark úgy viselkedett, mint egy iskolahajó parancsnoka. - A Viking nevet viselö expedíció résztvevöinek tanácskozását megnyitom. A tanácskozás célja rendkívüli helyzetünk értékelése, és a jövö lehetöségeinek számbavétele. A t Ceti csillag egyik - egyelöre még névtelen - bolygóján vagyunk. Az elöadó Dávid Brock.

A fekete életében elöször fordult elö, hogy szokott egyetemi stílusa elhagyta, és nehezen, a szavakat keresve beszélt.

-    Nem is tudom, hol kezdjem. A tényeken nem változtat, ha azt elemzem, hogyan kerültünk ide, de erröl is kell beszélnem, mert mindenkit érdekel, söt azt hiszem, pillanatnyilag az érdekel a legjobban benneteket, hogy sajnos a Föld helyett hogyan ...

Mark szemének villanása belefagyasztotta az érzelmesnek induló kitéröt.

-    Tehát röviden a lényeget. A Földröl jövet a csillag közelében meteor találatokat kaptunk, ezek elromboltak egyes berendezéseket, többek között a biogenerátor levegöcserélöjét is. Mint tudjátok, ezért kellett úgy határoznunk, hogy a Földre való visszaérkezéskor csak a légkörben ébredjünk - leszámítva azt a lehetöséget, ha a mentöszolgálat már a Föld körüli pályán elfogja a Vikinget, és friss levegövel feltölti a lakóteret. Ez tette szükségessé azt, hogy az Agy leszállási manöverezését végsö soron a szupergraviméter észleléseinek rendeljük alá, természetesen a fotonrakéta müködésének megszünte után. Szerencsétlenségünkre közvetlenül azután, hogy a pályairányítást befejezve, a két utolsó ébren levö ürhajós is - Gregor és én - hibernálta magát, újabb meteortalálatokat kaptunk. Megsérült a fotonrakéta operatív központja, kapcsolata az Aggyal részben megszakadt. Az Agy a hibás berendezésböl kapott információkat úgy értékelte, hogy a fotonrakéta befejezte munkáját. Az atomórák idöadatai ennek ellentmondtak, az Agy kísérletet is tett, hogy ezt korrigálja, persze sikertelenül. Egy hétig figyelte az órák járását, majd mikor meggyözödött, hogy hibátlanul müködnek, újra információt kért a fotonrakéta operatív központjától. A hibás válasz, hogy a fotonrakéta befejezte munkáját, teljesen megzavarta. Ellenörizte a memóriaegység teljes anyagát, és a kapott parancsokat egyenként összevetette a fotonrakétától kapott jelentéssel. Ez majdnem egyhónapi munkájába került, és nem jutott vele elöbbre. Ezután ellenörzés alá vette a rakéta összes berendezését, sorra kontrollálta müködésüket. A szupergraviméterhez érve két impulzust kapott, melyek nagyjából megfeleltek az egyik parancs kategóriájának. Tudnotok kell, hogy a graviméter bolygóközi nagyságrendben a távolságtól függöen 8-15 százalékos türésre van beállítva. Ez a Naprendszer viszonyai között - az átlagos bolygóközi expedíciók hatósugarát tekintve - elég a Föld pontos megtalálására, hiszen csak az egy Venus az, amelyiknek tömege 20 százalékkal közelíti meg a Föld tömegét, a többi bolygóé lényegesen kisebb vagy nagyobb.

Ten Ling arcán látszott, hogy nincs ínyére a pontatlanság.

- A Venus tömege 81 százaléka a Föld tömegének, tehát a különbség 19, nem pedig 20 százalék.

- Valóban 19 százalék. Ott hagytam abba, hogy az Agy két impulzust is kapott a gravimétertöl, s azok - mivel az említett hibahatáron belül estek - átjutottak a szürökön, az Agy elfogadta öket, mint a Föld tömegének jelzését. Újabb bonyodalmat jelentett számára azonban, hogy a graviméter két impulzusa két "Földet" jelzett, az egyiket a fotonraketa és a t Ceti között, a másikat pedig az ellenkezö oldalon. Pontosabb mérésekre utasította a gravimétert, növelte a müszer érzékenységét. Ezek az új mérések kimutatták, hogy a belsö, tehát a csillag és a fotonrakéta pályája közötti bolygó 12,2 százalékkal nagyobb tömegü, mint a Föld, a másik bolygó viszont 9,3 százalékkal kisebb.

Fél szemmel Tenre sandított, elégedett-e pontosságával, majd folytatta.

- Az Agy sokáig gondolkodott, ami érthetö. A fotonrakéta operatív központja azt jelentette, hogy befejezte müködését, az idömérök ennek ellentmondottak, és végül a graviméter nem egy, hanem két Földet talált, illetve jelzett. Az önfenntartási reflexek is sürgették; a kettes és a hármas üzemanyagtartály falán hatalmas rés tátongott, a habtapéta nem tudta teljesen eltömni, az üzemanyag szivárgott, fogyott. A külsö, tehát a 9,5 százalékkal kisebb tömegü bolygó közelebb volt, rajta a leszállás fékezése kevesebb üzemanyagot igényelt. Az Agy végül is döntött, ezt a bolygót választotta "Földnek". A többit azután menetrendszerü pontossággal hajtotta végre. Lekapcsolta a Vikinget a fotonrakétáról, a graviméter vezetésével a bolygóhoz repült. Három és fél fordulattal beállt az egyenlítö síkjára, és további öt körülrepülés után ebbe az óceánba vezette a Vikinget.

Kis szünetet tartott, hogy kifújja magát.

- Ennyit arról, hogyan kerültünk ide. Meg kell jegyeznem, az Agy nem választott rosszul. Az eddigieket tekintve ez a bolygó meglehetösen hasonlít a Földhöz. Annyira, hogy ebböl az ébredés utáni órákban félreértések származhattak.

Ennél szelídebb megfogalmazása a tragédiának, mint ez az utolsó mondat, még egy írónak is becsületére vált volna. Mark azonban elégedetlenül ráncolta szemöldökét.

- Most már túl vagyunk a félreértéseken. Kérlek, beszélj a bolygóról.

Dave nyelt egyet.

- Igen. A tömegéröl már beszéltem. Ez 9,3 százalékkal kevesebb. Minthogy a bolygó tengelykörüli forgása és kerülete alig tér el a Földétöl, hat-hét kilóval vagyunk könnyebbek, mint a Földön. Ez olyan kevés, hogy eddig - míg nem tudtunk róla - észre sem vettük. Gyakorlatilag a légköre is azonos Földünkével, ébredésünk óta ezt lélegezzük be, és a biogenerátor automata elemzöje be sem engedte volna, ha lényegesen más volna, vagy mérgezö.

A gondosabb vizsgálat természetesen itt is talál majd eltérést, de ez nyilván nem jelentös. A tenger szintén - vehettetek észre – a megtévesztésig hasonló ...

Félrenézett Markra, majd váratlanul kiesett szerepéböl, és méltatlankodni kezdett.

- Nem értelek, Mark, miért ragaszkodsz olyan görcsösen a formaságokhoz. Elismerem, rettenetes dolog, hogy nem otthon vagyunk, és a csalódás elöször mindannyiunkat összetört. De igenis beszélni kell a csalódásról és a hasonlóságokról is, melyek elöször megtévesztettek bennünket, mert ezeknek köszönhetjük, hogy egyáltalán élünk. Mi lett volna, ha a graviméter nem találja meg ezt a bolygót, ha nem ilyen légkörben ébredünk? Ha nem tudja a Vikinget a tengerbe vezetni, mert a bolygónak nincs vize? Mit csinálnánk akkor? Élnénk egyáltalán?

- Igaza van Dave-nek! - kiáltott közbe fegyelmezetlenül Andrej, aki nem bírta tovább a hallgatást. - Itt van víz és levegö! Tudunk élni! Valahol van szárazföld is talán, ahol partra húzzuk és megjavíthatjuk a Vikinget!

- És nyilván vannak élölények is! - Amar sokszor éppen annyira a tudományán keresztül nézte a világot, mint Ten.

- Végeredményben az volt az expedíció célja, hogy egy ilyen bolygót találjunk - Félixben mindig volt kalandvágy és fantázia -, talán, talán magasabb rendü életet is...

Nem merte kimondani, félt, hogy kinevetik, de mindannyian arra gondoltunk - embert. Mark savanyúan mosolygott.

- Ne legyetek idealisták, a Vikingnek súlyos találatai vannak, és az itteni élölények - ha ugyan vannak - nem várnak fogadóbizottsággal, virágcsokorral. Hogy akarod kijavítani a Vikinget, Andrej?

- Még nem tudom, de megcsináljuk, az biztos! Csak ne lógassuk az orrunkat, mert belebetegszünk!

- Ten Linget és Amart kivéve mindenkinek van mechanikai diplomája - kiáltott Val. - Szívesebben foltozom ezen a bolygón a Vikinget, mint hibernálva élöhalottként keringeni ott fent!

- Mivel foltozod? A külsö burkolatból több mint hat négyzetméter hiányzik! Az orvosi müszereiddel? Mert szerszámaink és a teljes bolygókutató felszerelés "ott fent" kering - vágott vissza Mark - a fotonrakéta raktárában!

Mindenki meghökkent. Bolygókutató felszerelés nélkül ugyan élhetünk a Vikingen belül végelgyengülésig, de ha elhagyjuk, védtelenek leszünk, mint valaha az ösember - ösemberi tapasztalatok nélkül.

Val nem hagyta magát.

- Hát majd készítünk szerszámokat - kezdte tétován, aztán belelendült -, még nem tudom, hogyan, de készítünk! És dolgozunk és kísérletezünk és küszködünk! Én nem akarok itt pusztulni! Haza akarunk jutni mindenáron! És ha nagyon akarjuk, a lehetöséget is megtaláljuk hozzá!

- Doktor, doktor - gúnyolódott Mark -, azt még elhiszem, hogy sebészkéssel nekimész egy tigrisnek, de mit csinálsz a mikrobákkal? Számtalan betegség támadhat ránk, elpusztulunk, mielött bármit tehetnénk ellene!

-    Ez a mi dolgunk - szólt bele a csendes Michel -, neked, régi ürhajósnak tudni illene, hogy mi az a polyinterferon! Mindenki ellenségesen méregette Markot. Szégyen, hogy a parancsnok legyen gyenge és borúlátó, mikor neki kellene biztatnia bennünket. Ha a vita így folyik tovább, még pár perc, és a gyülés él ritkán alkalmazott súlyos jogával, megfosztja tisztségétöl, és másik parancsnokot választ. Sajnáltam Markot, én sem ilyen embernek ismertem eddig.

Mozdulatlan arccal ült, csak szeme ugrált emberröl emberre. Az idegesség most már pattanásig feszült. Rögtön robban, valaki feláll, és javasolja leváltását. Nem elég, hogy nem a Földön vagyunk, ilyen szégyenletes eljárással kell kezdeni itteni életünket.

- Úgy gondoljátok, van még reményünk? - kérdezte tétován.

Pillantása rám szegezödött. Nagyon megsajnáltam, Mark mindig gondolt arra, hogy mennyire egyedül vagyok, mióta Lénát elvesztettem.

- Hát persze - szóltam -, ha ez a bolygó megközelítöen olyan tömegü, mint a Föld, és térfogata, forgási sebessége nem tér el lényegesen töle, akkor átlagos sürüsége is nyilván hasonló, nagyjából ugyanolyan a geológiai felépítése is. Tehát találhatunk a felszínén olyan érceket, nyersanyagokat, melyekböl elöállíthatjuk a javításhoz szükséges alkatrészeket. Csak idö és türelem kérdése.

Mark megint sorra vette az arcokat.

- Tehát nincs ok a csüggedésre? - Tehetetlen, gyerekes kérdése több volt, mint amit Andrej elviselhetett. Látszott, hogy súlyos mondanivalóra készül, nem kiabált közbe, hanem kezét feltartva szót kért, és lassan felállt. Most megteszi a leváltási javaslatot!

- Egy pillanat - állította meg Mark. Világító kék szeme egyszerre büvös erövel siklott végig rajtunk. - Még egyszer kérdem, nincs ok a csüggedésre? Komolyan azt is érzitek, amit mondtatok?

Hogy az a fontos, hogy élünk? Hogy van víz és levegö és nyersanyag? Hogy kijavítjuk a Vikinget? Hogy hazajutunk? Hogy haza akarunk jutni?

Folyton emelkedö hangja csattant, mint az ostorcsapás.

-    Így gondoljátok? Ezt akarjátok? Mind? Kivétel nélkül?

Csodálkozva meredtünk kipirult, ellenállhatatlan energiát sugárzó arcára. Mi történt ezzel az emberrel?

- Válaszoljatok! - parancsolta. - Így akarjátok?

Tágra nyitott szeme fogva tartott mindnyájunkat.

- Így! - zúgtuk megbabonázva.

Moccanás nélkül ültünk, csak a képernyökön ringtak körülöttünk hangtalanul a fekete hullámok, az idegen csillagos ég sziporkázott fölöttünk.

A csendet Mark nehéz sóhaja törte meg. Végigsimította homlokát, arcán elömlött széles, kedves mosolya, amivel mindig le tudta fegyverezni ellenfeleit.

- Miután elmondtátok helyettünk az expedíció vezetöségének állásfoglalását tennivalóinkat illetöen, azt hiszem, rátérhetünk a részlétekre. Köszönöm a segítségeteket!

Gyözött! A feszültség kegyetlen görcse elengedte a torkunkat. Mindannyian fellélegeztünk, és kétszeresen szerettük Markot, hogy nem csalódtunk benne, egymást, az életet. Csak én hallottam, amint Till félhangosan morgott Marknak.

- Veszélyes játék volt! Mit csinálsz, ha fordítva sikerül? Ha végképp letörnek, vagy nem tudod a bizalmat visszaszerezni? Minek kellett ez a..., ez a - nem akarta Markot megbántani, de aztán mégis kimondta - trükk? Egyenesen el kellett volna mondani, amit bent határoztunk!

Mark arcát nem hagyta el a mosolygás.

- Az a bajod, Róbert, hogy a saját mértékeddel mérsz, méghozzá szigorúan. Nem mindenki olyan erös és kemény, mint te. Érzéseik vannak, és kétségbeesettek lehetnek. Jogosan. S azért van a lélektan, hogy könnyebbé tegyük életüket, elhatározásaikat, nehéz pillanatokban.

A többiek apró csoportokra szakadva vitatkoztak, Mark felemelte a kezét, elhallgattak.

-    Nos, lássunk hozzál Elöször Takura beszéljen müszaki helyzetünkröl.

Takurát soha nem lehetett böbeszédüséggel vádolni, gondolatait is rendszerint Dave mondta el helyette. Most is röviden végzett.

-    A karbantartó-szerelö mühely felszerelése elég ahhoz, hogy a kisebb sérüléseket kijavítsuk. Az elektromos kemence tekercselése egyrészt találat miatt elégett, másrészt a helyiség víz alatt van.

Csak akkor javítható, ha a hajó szárazon lesz. A tekercselés pótolható olyan vezetékekkel, amit a Viking egyéb berendezéseiböl szerelünk ki. Ez hosszadalmas munka. Ha sikerül üzembe helyezni a kemencét, minden szükséges szerszámot és alkatrészt el tudunk készíteni, attól függ, milyen nyersanyagokat találunk. A kettes és hármas üzemanyagtartály fölött - ahogy Mark mondta - a külsö borításból hozzávetölegesen hat négyzetméter hiányzik. A meteortalálatok sebei itt annyira meggyengítették a burkolatot, hogy a vízbeérés ütödésekor leszakadt. Ugyanitt az egyik szerkezeti kereszttartó megrepedt. Ez a két hiba a legsúlyosabb, kijavítására szintén csak a szárazon gondolhatunk, megfelelö nyersanyag esetén. Részleteiben még nem tudom, hogyan tudjuk megoldani, ezt a sérülést nem láthattam, a víz alatt van, a hibát az automata ellenörzés adataiból állapítottam meg.

- Üzemanyag?

- Böségesen van. Ha mégis elfogy, a tengervízböl elég deutériumot kapunk. A szintetizátorok sokkal nehezebben kinyerhetö anyagok elöállítására is képesek. Persze ehhez is idö kell.

- Nem baj - mosolygott Mark -, idömilliomosok vagyunk. Köszönöm a jelentést. Kibernetikus-, navigációs- és hírközlöegységeinkröl kérek beszámolót.

Félix a jegyzettömbjét nézte.

- Az Agyról nem tudok semmit, ti dolgoztatok vele.

- Hibátlan - mondta Till.

- Navigációs berendezéseink épek, a radarok szintén. Két képvevö találatot kapott, bármikor megjavítható, van pótalkatrész. A központi adó-vevö - mint tudjátok - villámcsapás miatt leégett. Három teljes tartalékpéldány van, az egyik beszerelését már éppen megkezdtük, mikor kiderült, hogy nem olyan sürgös.

- Dehogynem sürgös - vetette ellen Mark -, hogyan tudjuk felvenni a kapcsolatot a fotonrakétával? Tudnunk kell, hol van. Shingnek más dolga sem lesz, mint megtalálni. Folytasd!

- Több nagyteljesítményü rádióberendezésünk nincs, ami volt, átraktátok a fotonrakéta raktárába.

- Félix - Mark hangja nagyon kemény lett -, jegyezd meg egyszer és mindenkorra, hogy nincs "átraktátok"! Ami történt – átrakás és minden egyéb - az többes szám elsö személyben történt. Átraktuk. Ha úgy beszélnénk, mint te, vége-hossza nem lenne a felelösségrevonásdinak. Az pedig a mi helyzetünkben a legnagyobb ostobaság. Ha akkor a csillag körül történetesen te dolgozol az átrakáson, és Andrej segít Tillnek az irányításnál, akkor most ö vághatná a te fejedhez, hogy "átraktátok"! És ezt mindenki jegyezze meg. Én felelek mindenkiért és mindenért. Ha valakinek valami nem tetszik, mondja meg nekem, vonjon engem felelösségre. Tehát átraktuk, és ott vannak. Folytasd!

Félix elvörösödött. Marknak igaza volt.

- Mindössze az aptátorok és a szkafanderekbe épített készülékek vannak meg. Ezek csak ultrarövid hullámom dolgoznak. Hatósugaruk nem nagy.

Mark hummogott.

- Majd meglátjuk, mit csinálunk. Vigyázni kell, nehogy elszakadjunk egymástól. Befejezted?

- Igen!

- Akkor Michel Marcist kérem, beszéljen egészségügyi és élelmezési helyzetünkröl.

- Csak a levegöcserélö kapott találatot, a hibás alkatrészeket pótolni tudjuk, ha az elektromos kemence müködni fog. A szükséges vegyületeket elö tudjuk állítani az itt található nyersanyagokból.

A biogenerátor algatelepei megsínylették a levegöcserélö hibáját, csak két törzs maradt életben. Az elpusztultakat kiürítettem, tartályaikban szétosztottam szaporításra a két törzset. Körülbelül három nap múlva már biztosítják élelmezésünket. Addig pasztát eszünk, de takarékoskodnunk kell, mert nincs sok.

- Az nem lesz nehéz - dörmögte Andrej. Az ürruhában is fogyasztható paszták, bármennyire ízletesek, nem versenyezhettek az algatelepekhez tartozó zamatkombinátorok változatosságával, a frissen sült vagy nyers algából készített pompás ételekkel. Andrej nagy ínyenc volt, imádta a hasát. - Inkább koplalok addig!

- Örömmel vesszük Andrej Volatov felajánlását - mondta faarccal Mark -, adagját szétosztjuk a többiek között.

- Ezt komolyan mondtad?

Andrej olyan öszinte rémülettel nézett a parancsnokra, hogy mindenkiböl kitört a nevetés.

- Haspók! Ne félj, nem fogunk éheztetni! Kapsz pasztát! Folytasd, Michel!

- A legfontosabb: szervezetünk védelme a bolygó mikrobáival szemben. A vírusfertözés interferenciás hatása, reméljük, itt is eredményes lesz. A probléma lényege abban rejlik, hogy míg a Földre, Venusra és Marsra vonatkoztatva vannak olyan szelíd vírustörzseink, mellyel ha a szervezetet megfertözzük, azt semmiféle más mikroba nem támadja meg, ezt a törzset itt újonnan kell kitenyésztenünk, méghozzá azonnal. A biogenerátor szervesanyagképzö és mikrobiológiai szektora szerencsére ép. Két hét alatt, remélem, elöállítjuk a kellö védelmet nyújtó polyinterforont. Addig természetesen nem léphetünk a partra.

- Nem hiszem, hogy elöbb sor kerülne rá - mondta Mark -, nyugodtan dolgozhattok.

- Apparátusunk hiánytalan, semmi sem került át a fotonrakétába. Amit a Földön meg tudunk gyógyítani, azt remélem, itt is.

- Sugárvédelmi megelözö gyógyszerek? Égési és sugársérülések? - faggatta Mark. - Sokat kell dolgoznunk az atomtelepek körül, a radioaktív üzemanyag is okozhat balesetet.

- Minden gyógyszerünk böségesen van, ha mégis elfogy, a biogenerátor szabad szektorai pótolni tudják. Nincs ok aggodalomra.

- Köszönöm, Michel, nagyon megnyugtató a jelentésed. Egészségesnek maradni, ez a legföbb biztosíték, hogy végrehajthatjuk feladatainkat, hogy leküzdhetjük a nehézségeket. Mert azok bizony lesznek, abban a pillanatban, ha majd partra akarunk szállni, hogy kijavítsuk a sérüléseket. Bolygókutató felszerelésünket a Viking súlyának könnyítése végett, tudjátok, átraktuk a fotonrakéta raktárába. Vagy mégis maradt valami, Amar? Amar elmosolyodott.

- Jobb nevetni rajta, mint keseregni. Hibátlan munkát végeztetek. Semmi nem maradt a hajón, amit ilyen célokra használhatnánk. A terepjárókról és helikopterekröl nem is beszélek, de még védöruha, egy felfújható csónak, egy önvédelmi sugárvetö sincs. Ezért nem tudok miröl részletesen beszámolni. Persze gondolkoztam azon, hogyan tudnánk ennek ellenére megbirkózni a nehézségekkel, és van egy-két elképzelésem. Ha sor kerül rá, majd elmondom.

- Rendben van, Amar, számítunk rá. Nem tartom szükségesnek, hogy összefoglaljam a jelentéseket, mindenki hallotta. Térjünk rá második tárgykörünkre, az elöttünk álló feladatokra.

Val felemelte a kezét, hogy szólni kíván.

- Még valamit tisztázni kellene. Azt hiszem, rajtam kívül mások is vannak, akik csodálatosnak tartják, hogy ez a bolygó ennyire hasonlít a Földhöz. Nem vagyok elég járatos a kozmogóniában, szeretném, ha megmagyaráznátok.

- A kérdés jogos, a magyarázat pedig sokkal egyszerübb, mint gondolnád. Legjobb lesz, ha Ten Ling beszél erröl.

Ten egy pillanatig gondolkozott.

-    Kezdjük azon, hogy bár a csillagok többségének van bolygórendszere, közülük - a jelenlegi elméletek szerint - csak három csillagtípus körül vannak olyan sugárzási viszonyok, melyek lehetövé teszik bolygórendszereik egyes tagjain az élet kialakulását.

Ezek az F, G és a korai K színképtípushoz tartozó csillagok. Napunk a G színképtípushoz tartozik ugyan, mint ez a csillag - a t Ceti - is. Ne felejtsétek el, hogy az Űrhajózási Tanács éppen azért választotta ezt - holott ennél közelebb is vannak bolygórendszerrel bíró csillagok a mi Naprendszerünkhöz -, mert alapos kutatások után feltételezték, hogy körülötte igen valószínü a Földhöz hasonló bolygó létezése. Ha nem Így lett volna, másik - elérhetö távolságban levö - csillag bolygórendszerének felfedezésére indultunk volna - hiszen az emberiségnek nyersanyaggondjai nem lévén, expedíciónk elsörendü célja a mienkhez hasonló élet keresése volt. Nem vaktában indultunk neki a világürnek, hanem oda, ahol meglehetös biztonsággal számíthattunk arra, hogy ilyen viszonyokat találunk. Ez a dolog egyik oldala. A másik a szupergraviméter irányító szerepe. Nem akarok most kitérni a müszer ismertetésére, nagyjából úgyis tudjátok müködésének lényegét. Úgy van beállítva, hogy a környezetében levö égitestek közül a Föld tömegének megfelelö tömeget válassza ki. Erre a feladatra szerkesztették, utolsó biztosítékul, hogy minden ürhajó - akár halott utasokkal is - visszatérhessen szülöbolygónkra.

- Ebben a bolygórendszerben is ezt tette. És mert volt ilyen bolygó - Dave beszámolójából tudjátok, nem is egy, hanem kettö -, ráirányította az Agy segítségével a Vikinget. Mint az elején mondtam, ez a csillag korát és sugárzási viszonyait tekintve nagyon hasonló a Naphoz. Ha körülötte egy nagyjából a Földdel azonos tömegü bolygó kering, melynek sürüsége, közepes távolsága és tengelyforgási sebessége sem tér el lényegesen a Földétöl - és még sok egyéb tényezö is közeli hasonlóságot mutat -, akkor nincs abban semmi csodálatos, hogy egy második "Földet" találtunk, azaz talált helyettünk - feladatát teljesítve - a szupergraviméter. Elég érthetöen magyaráztam?

- Igen - felelt Val -, csak még egyet. A Földön az élet kifejlödése mai színvonalára hozzávetölegesen 2 milliárd évig tartott. Vajon ezen a bolygón hol tart?

- Induljunk el egy tagadásból. Nem lehet rajta fejlettebb élet, mint a Földön!

- Miért mered ezt ilyen határozottan állítani?

- Mert a huszadik század közepe óta figyelik a rádiócsillagászok, nem kapnak-e olyan jelzéseket a világürböl, melyekböl arra következtethetünk, hogy azokat értelmes lények indították útnak. Söt, nagy teljesítményü adókkal jeleket sugároztak azok felé a csillagok felé - a t Ceti is közöttük volt -, ahol értelmes lények lehetöségét feltételezték. Egyik kísérlet sem hozott azóta sem eredményt. Ha ezen a bolygón - vagy a másikon, amit a szupergraviméter észleléseiböl ismerünk - a földinél magasabb civilizáció lenne, kétszáz év alatt felelhettek volna jelzéseinkre, söt, ök repültek volna elöbb a Földre, nem mi ide.

- Ez valóban logikus bizonyíték. De akkor mennyivel van hátrább, mint a földi élet?

- Erre nehezebb felelni. Igaz ugyan, hogy elméleti számítások szerint ez a csillag és a Nap egykorú, 4-5 milliárd éves. Ebböl rögtön következik, hogy ez az "egykorúság" csak a világegyetem mértékeivel mérve áll fenn. Ilyen kategóriában gondolkozva néhány millió év igazán nem számít. Ha azonban az élövilág szemszögéböl nézem, rögtön változatosabbak a lehetöségek. A Földön körülbelül 50 millió évvel ezelött jelentek meg az elsö emlösállatok, az ember alig 1 millió éves, inkább valamivel kevesebb. Persze pontos határköveket kitüzni a múltban még az oly jól ismert Földön sem lehetséges. Az élövilág fejlödése szigorú törvényeket követ, mint például azt, hogy elöször a vizet hódítja meg, s csak azután lép a szárazföldre, hogy szükségszerü következménye a magasan fejlett idegrendszernek az agy és az azt magába foglaló védökoponya kialakulása, éppúgy, mint a helyváltoztatáshoz a szimmetrikusan elhelyezkedö végtagok, és még folytathatnám tovább is. Ezeken az általános törvényeken belül azonban ugyanazt kell mondanom, mint a csillagok esetében: pár millió év nem számít. Az, hogy a geológusok és az öslénytan tudósai által földtörténeti középkornak nevezett idöszak a Földön 130-140 millió évig tartott, nem jelenti azt, hogy pontosan annyi ideig kell egy ilyen korszaknak tartani egy másik bolygón is. Így van, Amar?

- Igen, oktalan merevség volna ezt feltételezni. Persze hogy valóban milyen és mennyire fejlett ennek a bolygónak az élövilága, miben hasonlít és tér el a földitöl, azt csak kutatásunk fogja eldönteni.

Mark nevetett.

-    Úgy látom, alig várod, hogy hozzákezdj.

-    Ha már itt vagyunk - tárta szét tenyerét Amar -, és elég sokáig itt kell maradnunk, használjunk ki minden lehetöséget a megismerésre. Éppen ezért azt javasolom, ha mindenki számára világos, amit Ten elmagyarázott, kezdjünk hozzá jövönk megtervezéséhez.

- Úgy van - hagyta helyben Mark. - Dave, tied a szó.

- Nem tudok most határozott programot mondani. Minden attól függ, milyen alkalmas helyet találunk. A sok egyéb feltétel között kettö a legfontosabb. Az egyik, olyan partszakasz, ahol a szükséges nyersanyagok - elsösorban különbözö fémek ércei - közel és böségben vannak. A másik, hogy a part alkalmas legyen a Viking szárazra vontatására.

Olyan könnyedén mondta, mintha csak egy ladikról lenne szó. Val nem állta meg, hogy bele ne kössön.

- Persze, megfogjuk, és hórukk!

Dave belement az ugratásba.

- Megpróbálhatjuk úgy is. Én vezényelek, és te húzod!

A hangulat már régen feloldódott. Mark gyözelme után a tanácskozás feszes légköre szétfoszlott. Őszinte szívböl nevettünk.

-    Na de - firtatta tovább Val -, hogy gondolod?

- Valahogy itt maradt egypár szilíciumacél kábel, elég erösek, hogy elbírják a Viking súlyát. Rákapcsoljuk a terepjárók raktárainak csörlöire - a kábeleket a parton erös sziklához rögzítenénk. A víz fölött levö hajtómüvet bekapcsoljuk, tolóerejével az is segíti, a partot elegyengetnénk ..,

- És ha a kábel mégsem bírja? - ellenkezett Val.

- A Viking is megbillenhet - szólt bele Andrej.

Parázs vita kerekedett.

- Hagyjátok abba - intette le öket Mark -, ráértek vitatkozni a részleteken, ha ott leszünk. Elöbb találjunk partot.

- Csakugyan - morogta Andrej -, merre kell hajóznunk?

- A memóriaegységben erre is van útbaigazítás. A leszállást megelözö körülrepülések alatt a graviméter és a radar pontosan regisztrálta a szárazföldek és tengerek váltakozását a biztonságos leszállás érdekében. Most ezt felhasználhatjuk tájékozódásunk kiindulására. Ten kiértékelte az adatokat. Halljuk, mik a lehetöségek!

-    Az egyenlítöi pályára való állás elötti információk használhatatlanok, mert nem folyamatosak. A késöbbiek azonban jól értékelhetök. Ezek szerint a bolygó kerülete az egyenlítö mentén 38 470 kilométer plusz-mínusz 20 kilométeres hibával. A körülfordulások során a müszerek a következöket jelezték: az egyenlítö két nagyobb és egy kisebb kontinensen fut végig, közöttük három nagy óceán foglal helyet. Közbevetöleg meg kell jegyeznem, hogy mint minden égitestnek, ennek a bolygónak is van mágneses erötere, tehát a mágneses pólusok müszerekkel való bemérése nem volt nehéz feladat. A csillagokból és korábban az éppen lenyugvó Napból...

Elakadt, és zavarba jött. Ten Ling, a mindig gondos csillagász pontatlanul fogalmazott. Napot mondott t Ceti helyett. Mark mosolyogva vigasztalta.

- Tudjuk, hogy jól akartad mondani, söt, szerintem így mondtad jól. A mindennapi életben - márpedig elég sok idöt fogunk itt tölteni - tudálékos dolog volna azt mondani a jövöben "alkonyodik" helyett, hogy a t Ceti bolygója horizontjához közeledik. A t Ceti ennek a bolygónak a Napja, s míg mi rajta élünk, a mienk is. Jobb ha egyszerüsítünk, természetesebb. Ez is egy "Föld", ha úgy tetszik. Van tengelyforgása, nappala és éjszakája, pólusai, észak és dél, ahol a napja lenyugszik az nyugat, s ahol újra feltünik, kelet, Így könnyebben tudjuk megérteni egymást, jobban, otthonosabban fogunk mozogni ezen a bolygón. Ott hagytad abba, hogy tudjuk az égtájakat.

- Igen, A szárazföldeket és az óceánokat egyelöre csak betükkel jelöltem meg, hiszen csak abból a gravitációs különbségböl tudunk létezésükröl, amit a müszerek feljegyeztek.

- Földi hasonlattal élve - szólt közbe Mark -, annyit ismerünk müszereink alapján ebböl a bolygóból, mint egy idegen bolygó ürhajósa, aki körülrepüli a Földet az egyenlítö mentén. Tehát Közép-Afrika - Indiai-óceán, majd az Indonéz szigetvilág, aztán a Csendes-óceán - Dél-Amerika - nagyjából az Amazonas-medence északi része fölött - és végül az Atlanti-óceán. Ennyit lát, és fogalma sem lehet a földrészek, illetve óceánok észak-déli kiterjedéséröl, mit sem tud Ázsiáról, Észak-Amerikáról és Ausztráliáról. Folytasd, Ten!

-    A bolygó legnagyobb - 17530 kilométeres szélességü - óceánjának körülbelül a közepén vagyunk. Ettöl az "a" óceántól nyugatra van az "A" kontinens 6100, majd "b" óceán 5350, utána "B" kontinens 1290 és végül a "c" óceán 3600 és "C" kontinens 4600 kilométer szélességben. Ennek a "C" kontinensnek a keleti partja - melyet az "a" óceán hullámai mosnak - a hozzánk legközelebb esö szárazföld.

- Milyen messzire van?.

- A tengerbe érés pillanatában 7800 kilométerre voltunk töle. Azóta majdnem 7 órája távolodunk töle 30 kilométeres sebességgel, tehát most valamivel több mint 8000 kilométerre van. Velünk szemben az "A" kontinens 9500 kilométerre esik.

- Javaslom - mondta Dave -, hogy a "C" kontinenset válasszuk. Gondolnunk kell az üzemanyag-fogyasztásra. A Vikinget nem tengeri hajózásra építették, sokkal több üzemanyagot fogyaszt a víz súrlódása miatt, mint akár a levegöben vagy még inkább az ürben. Durva becslés szerint 15 000 kilométerre való üzemanyagunk van. Igaz, a tengervízböl pótolni tudjuk, de az hosszadalmas. Nem tudom, van-e valami, ami ajánlatom ellen szól?

- Véleményem szerint nincs - mondta Mark körbenézve. - Egyik kontinensröl sem tudunk semmit, tehát esetleges különbségeit úgysem vehetjük számításba. Elfogadjátok Dave javaslatát?

Kézfeltartásisal jeleztük beleegyezésünket.

-    Akkor, Andrej, állítsd le a hajtómüvet most azonnal. Kár az üzemanyagért. Reggel majd betájoljuk az új irányt.

Andrej a vezérlöfalhoz lépett. Az alig észrevehetö gyenge remegés, ami idáig a rakéta munkáját jelezte, megszünt, csak a hullámok ringatták a Vikinget.

-    Még egypár részletkérdést, mielött aludni megyünk - folytatta Mark. - A bolygó tengelyforgása Ten számításai szerint 22 óra 18 perc. Ha mereven ragaszkodnánk az otthoni 24 órás napokhoz, két héten belül belebonyolódnánk az állandó átszámításokba.

Javaslatot kérek olyan megoldásra, ami lehetövé teszi a bolygó napjához, azaz egyszeri körülfordulásához való normális alkalmazkodást.

- Amit ajánlok, kezdetleges - kezdte Till -, de a gyakorlatban egyelöre megfelel, míg jobbat ki nem találunk. Az atomórákat hagyjuk továbbra is a földi idöben járni. Ez múlhatatlanul szükséges, minden csillagközi navigációs számításunk ezen alapszik.

Viszont a központi elektromos órát, ami a kis idöméröket vezérli, állítsuk úgy, hogy 22 óra 18 perc alatt járjon 24 órát. Így minden itt töltött óránk - egy pillanatig számolt - négy és egynegyed perccel lesz rövidebb, mint a Földön. Ez nem olyan nagy különbség, hogy a mindennapi életben zavaró volna.

- Jónak tartom Till javaslatát - mondta Mark. - Minél inkább magunkévá tesszük azt a szemléletet, hogy ez egy másik "Föld", minél jobban beleilleszkedünk életébe, annál könnyebb lesz minden munkánk. - Szünetet tartott. - Akkor még a szolgálat beosztását. A doktorok dolgozzanak a polyinterferon elöállításán. Ez most a legfontosabb, ezért minden más munkától felmentést kapnak. Távolabbi céljaink valóra váltásához szükséges, hogy Shing szerelje be az elégett központi adó-vevö helyére a tartalék készülékeket, és kísérelje meg a kapcsolat megteremtését a fotonrakéta operatív központjával. Ha hibás is az operatív központ, legalább tudjuk, merre van a fotonrakéta. Nélküle nem térhetünk vissza a Naprendszerbe. A bemérésnél Ten segít neki. Amar és Gregor vegyék számba a partraszállás lehetöségeit a rendelkezésünkre álló apparátussal. Müszaki kérdésekben Dave tanácsait kérjék. Mi többiek - és Dave is, mert a tanácsok sajnos nem vesznek sok idöt igénybe, nincs nagy választékunk a felszerelésben - kettesével nyolcórás váltásban a Vikinget vezetjük a "C" szárazföld felé. Persze már itteni órára gondolok. Az új idöszámítás napkeltekor lép életbe, addig én és Dave maradunk szolgálatban. Mint egy iskolahajón, jutott újra eszembe. Jó volt a Markból áradó határozottság és fegyelem. Életet, értelmet és rendet parancsolt, jövönk egyedüli biztosítékát.

-    Kérem az önként jelentkezö párt a reggeli váltáshoz!

Amíg ilyenek tudunk maradni, mindegy, hogy hol vagyunk.

-    Tehát Till és Andrej. Köszönöm, végeztem! És most mindenkinek nyugodalmas jó éjszakát! Szép elsö álmot ezen a bolygón!

X.

Negyvennyolc órája néztünk farkasszemet a partvidékkel, vallattuk pihenés nélkül minden erre használható müszerünkkel. A radar újra meg újra körbeszaladt, s tanúsította, hogy a vizet alig lakja élölény. Évezredekkel érkezésünk elött valami nagy, bolygóméretü változás eltérítette innen azt a hatalmas áramlatot, melynek útjába az évmilliókkal mérhetö lassúsággal süllyedö kontinens partján a szorgalmas korallállatkák megszakítás nélküli, széles bástyát emeltek. Az áramlás elmaradt, s vele mindaz, ami életüket jelentette, a friss, oxigéndús víz telve számtalan kis élölénnyel és a nagyobbak hulladékával. A korallállatkák elpusztultak, zátonyuk, melyet lassan belepett a homok, együtt süllyedt a kontinenssel, nem születtek új generációi az építöknek, hogy a víz felszínéig emeljék ágas-bogas kis bokraik színpompás erdejét, öseik lakhelye s egyben koporsója fölé. És mert az élölények nagy körforgásának törvénye, hogy a kisebböl táplálkozik a nagyobb, az áramlás új útját követték a tenger legkisebb élöiböl táplálkozó apróhalak, az ezekböl élö nagyobbak, s a nagyobbakat pusztító falánk ragadozók, Így a tengerek félelmetes nagy szörnyei is távol maradtak ettöl a csendessé vált parttól, hogy feneketlen gyomrukhoz méltó új, gazdag vadászterületet keressenek.

A korall teteje egy méterre feküdt a víz alatt, s oly sok idövel pusztulása után újra régi szerepét tölthette be. Míg élt, az óceán, az áramlat vad hullámaitól, most pedig egy idegen bolygó betolakodóitól védte a mögötte elterülö csendes lagúnát.

- Nincs, egy méternél nagyobb mozgó test tíz kilométernyi körzetben - vonta le végsö következtetését a finomradar mellöl Jai.

A Viking erösen bukdácsolt a zátony elötti nagy állóhullámokon. Negyven méterre tölünk, a korallbástya víz alatti tetején egy utolsó, dühös csapás után szelíden elcsendesedtek, közelebb egy métert sem engedtek a zátony alattomosan kinyúló víz alatti karjai.

A Viking kijárati nyílása köré kis korlátot, "parancsnoki hidat" szereltek Dave és mérnökei. Hárman álltunk a korlátnak támaszkodva, Mark, Amar és én. Tudtuk, hogy a radar ezerszer élesebben lát, mint mi, mégsem vettük le szemünket a part erdö borította fennsíkjáról, melyet helyenként meredek, szakadékos vízmosások világos foltjai tarkítottak. Néma és kihalt vidék, élettelensége élesen ellentétben állt az élövilágnak azzal a böségével, melyet tizenöt napos tengeri utunk alatt tapasztaltunk. Ez volt egyik elönye, a másik az a félkör alakú öblösödés, amely a zátony túlsó oldalán a sziklás partba mélyedt. Ennek vize nyugodt volt, és a radar szerint elég mély. Ha valahol oldalt, a hullámzás árnyékában szétrobbantjuk a korallzátonyt, vihartól védett, biztonságos kikötöjévé válhat a Vikingnek. A tengeren még messzebbröl, mielött a fennsík pereme eltakarta elölünk, helyenként lapos dombhátakat láttunk kiemelkedni a szárazföld belsejéböl, ez volt minden, amit a vidékröl tudtunk. Mark összehúzott szemmel fürkészte a meredek falat, mintha keresztül akarna látni rajta.

-    Meg kell tudnunk, mi van mögötte. Attól függ, hogy itt maradunk-e vagy sem, mert ez a kis öböl ideálisnak látszik. Most már rajtad a sor, Gregor. Gyerünk a vezérlöterembe, szeretném mégegyszer összefoglalni tervünket.

Bent Marcis várt ránk.

- Rossz hírem van számodra, Mark. Nem mehetsz Amarékkal.

- Miért?

- A tegnapi vérvizsgálat szerint a te biológiai védettséged még nem tökéletes.

- Hogy lehet az?

- Már többször kaptál életedben polyinterferont, hiszen sokszor voltál a Marson és a Venuson. Az ilyen szervezetben lassabban fejlödik ki az ellenhatás.

- És a többiek?

- Amart és Gregort leszámítva valamennyien régi ürhajósok vagyunk. Ugyanaz a helyzet velünk is. Legalább egy hét kell még. Ha addig sem javul az eredmény, új törzset tenyésztünk ki.

-    Nem engedhetem el Amart és Gregort harmadik ember nélkül!

Amar kétségbeesett.

- Nagyon kérlek, Mark, tekints el a formaságoktól. Szörnyü volna még egy hétig ölbe tett kezekkel nézni a partot. A megfigyelések szerint nincs élölény sem a vízben, sem a parti sürüben. Mitöl tartasz?

- Értelek én, Amar, de ha mégis bajotok történik? Itt valóban nincs élölény. De mi van a fennsík pereme mögött?

- Éppen azt szeretnénk megtudni!

- Nem határozok egyedül. Hívjuk össze a többieket. Én féltelek ettöl a kirándulástól benneteket.

A gyülés leszavazta a parancsnokot, s ebben a türelmetlenségen kívül, hogy megtudjunk valamit a partról, nagy része volt Amar ékesszólásának is, amivel tervét elöadta.

- Vízi jármüvet nem tudtunk készíteni a Vikingen maradt felszerelésböl. De ott a parton annyi a fa, hogy visszafelé már tutajjal jöhetünk.

Amar úgy gondolta, hogy ürruhába bújunk, és annyi levegöt engedünk bele, hogy ússzék a vízen. A Viking szerszámkészletében talált apró fogú fürészt és a doktoroktól kölcsönvett két rövid kést igazán nem tekinthettük komoly fegyvernek, ezért a lélegzéshez szükségesen kívül fejenként két oxigénpalack tartozott a felszerelésünkhöz. Ezek csapjára Takura rövid, elöremeredö csövet szerkesztett, így ha kinyitjuk, a nagy nyomású jeges gáz irányítható sugárban csap végig minden támadón. Kalandos volt, de mindenki tetszését megnyerte. Andrej, aki odahaza lelkes amatör búvár volt, kis elméleti elöadást rendezett a szkafanderben, mint búvárruhában való úszásról.

-    Ügyeljetek, nehogy a felszínre kerüljetek. A hullámzásban ilyen nehéz ruhában nem tudtok úszni. Ha túl sok levegöt engedtek bele, menthetetlenül feldob benneteket. A másik pedig a fenéken az iszap...

Mindenki lelkesen magyarázott, segített, és nagyon irigyelitek bennünket, hogy mi lehetünk az elsö partraszállók.

- Tehát holnap reggel! - zárta be a tanácskozást Mark. - S addig két önként jelentkezöt kérek Shing és Félix mellé a radarokhoz. A part minden kövét, fáját vizsgáljátok át. Nem szabad, hogy bármilyen meglepetés érje a felderítöket.

Féltem? Ahogy most visszagondolok, azt kell mondanom, nem. Szkafanderben, zárt sisakkal álltunk a "parancsnoki híd" szük ketrecében.

Mark hangját már a sisak rádióján át hallottuk.

-    A legfontosabb, hogy vízbe érés után a hajó törzsétöl távol tartsátok magatokat, különben beveritek a fejeteket.

Alattunk a nagy, lomha hullámok között mélységek nyíltak, dombok emelkedtek, lusta mozgásuk ereje jól érezhetöen himbálta a Vikinget.

- Minden rendben? - kérdezte Till.

- Igen - felelte Amar. - Én megyek elsönek.

Átlépett a korláton, egy pillanatra még kereste az ugrás egyensúlyát, azután mint a kö zuhant a hullámokba.

Amart már magába nyelte a háborgó víz, mikor testem meglódult. A tenger felém ugrott, egy pillanatra még egészen közelröl, csodálkozva láttam, hogy a nagy hullámok föntröl simának tünö felszíne sok kis hullám emelkedéséböl, bemélyedéséböl van összerakva, aztán összecsaptak fölöttem. Üvegzöld alapon fehér buborékok táncoltak el sisakom ablaka elött, majd éreztem, valami puhán szétválik csizmám talpa alatt, és vaksötét lett minden. Az iszap foglyul ejtett.

Megnyomtam a nyomásvezérlöt, és tarkóm táján vékony szörtyögés jelezte, hogy jól müködik.

- Kimászni az iszap felszínére. Ha nem megy, kis levegöt szabad a ruhába ereszteni - ismételtem Andrej leckéjét. A lábam szilárd talajon állt, rúgtam egyet, és ettöl minden megfogható támasz nélkül vett körül a vakvilág. Kis levegöt! Megnyomtam az adagoló gombját - nem szabad összetéveszteni, a bal kéz kisujja alatt van, a jobbon a nyomásvezérlö -, a ruha, ami eddig a testemhez tapadt, most eltávolodott. Megpróbáltam úszó mozdulatokat végezni, és lassan emelkedtem. Még pár csapás, a sötétség derengeni kezdett. Vigyázz, kint vagy az iszapból, megszabadulni a levegötöl, mielött feldob. Szörtyögés, az emelkedés megállt, az iszap sürüségét már csak combtól lefelé éreztem. Óvatosan nyúltam az adagolóhoz, testem lebegni kezdett. Elég. Ezt az egyensúlyt kell tartani. Becsapódásom iszapfelhöjébe homloklámpám sugara fényes csíkot vágott. Semmit nem láttam. Úszni kezdtem. Természetesen nem a megszokott módon. Odahaza elég jó úszó voltam ahhoz, hogy számomra az úszás ne csak betanult mozdulatok sorozatát jelentse, Így izmaim felmérték szabadságuk korlátait, és ezen belül ösztönösen megtalálták a haladást biztosító mozdulatokat. A tengeri teknös látszólag lomha evezésére emlékeztetett, de haladni tudtam vele. A felkavart iszap szétoszlott és átmenet nélkül körülöttem ragyogott a tengerfenék birodalma.

-    Gregor, hívlak - hallottam Amar hangját.

Megfordultam. Hátam mögött a felkavart iszap eltakart mindent. Elöre, talán 10-15 méterre láttam, a víz alatt csalóka minden távolság. Amar nem volt sehol.

- Látsz engem? - kérdeztem.

- Nem! És te?

- Én sem!

- Nézz föl! Látod a Vikinget?

A zöld üveget, ami feljebb mind világosabb lett, tölem balra széles sötét sáv vágta ketté, két vége kiszaladt szük látóteremböl.

-    Itt van balra fölöttem!

- Látod a végét is?

- Nem.

- Akkor indulj el, és keresd meg! Én éppen az orra alatt állok!

Amar ajánlata nem tetszett. Csak a Viking közepét láttam, ahol egyenletes vastagságából nem deríthettem ki, hogy merre van az orra. Mi lesz, ha az ellenkezö irányba indulok? Tiltakozni akartam, de Andrej megelözött.

- Semmi értelme, hogy bújócskát játsszatok! A lokátorral Félix egy pillanat alatt eligazít benneteket. Várjatok!

Szemügyre vettem a feneket. A vastag iszap felszínét csíkosra mintázta az a gyenge mozgás, ami vihar idején idáig is lehatolt a felszínen dühöngö hullámok erejéböl. Itt-ott csenevész növény meredt ki belöle. Halat, kagylót nem láttam, csak kis halmocskákat, lyukakkal az oldalukon. Fogalmam sem volt, miféle állatok lakhatták, ha ugyan állatok és nem a bomló iszapból feltörö gázok müve volt.

-    Gregor, indulj el párhuzamosan a rakéta törzsével - kérte Félix.

Felnéztem a nagy sötét sávra, és úszni kezdtem.

-    Állj! - kiáltott. - Arra a vége van.

Megfordultam, és az ellenkezö irányba tempóztam. A fenék nem változott. Már éppen csodálkozni kezdtem, hogy milyen messze értünk egymástól, mikor az én becsapódásomhoz hasonló iszapfelhö bontakozott ki a homályból. Amar elötte lebegett, sisakjából buborékok gyöngysora ívelt felfelé. Mikor melléje értem, Félix újra utasított.

- Irány húsz fok balra! Követünk benneteket a lokátorral.

- Tartsuk magunkat két méterre a fenéktöl, és ússzunk olyan közel egymáshoz, amennyire csak lehet - mondotta Amar.

A kihalt fenék emelkedni kezdett. Egyenletességét mind több kisebb-nagyobb bucka tarkította. Némelyik tetején az iszap alól elötünt a halott korallok finom ág-boga. Azután víz alatti látóhatárunk elszürkült a lebegö iszaptól, amelyet a víz mozgása kavart a zátony meredeken emelkedö oldalán.

- Feljebb kell mennünk, ha beleúszunk, nem látunk semmit - szóltam.

- Igen, de nem levegövel! Ha csak keveset is beleeresztünk a ruhába, vége az egyensúlynak, és a felszínre kerülünk. Ott pedig rossz lehet ebben a hullámzásban.

Pár tempó után jobban kezdtem emelkedni, mint azt erökifejtésem indokolttá tette. Abbahagytam az úszást, és mégis tovább emelkedtem. Itt már érezni lehetett a hullámok rángatását. Nem voltam gyakorlott búvár, de most mégis rájöttem a magyarázatra. Amint feljebb úsztunk, a ránk nehezedö víz nyomása csökkent, a ruhánkban levö levegö kitágult, és megnövelte felületünket a felhajtóerö számára.

- Engedj ki azonnal levegöt!

Az emelkedés abbamaradt. Az iszapfelhö alattunk gomolygott, a hullámzás továbbsodort bennünket a zátony felé, minden oldalról ránk törö áramlatok ráztak. Úgy látszik, véget ért utunk nyugodt szakasza.

- Vigyázzatok! - figyelmeztetett Félix. - A zátony közvetlenül elöttetek van!

Sötét fal ugrott elénk, majdnem a tenger színéig ért, ami alulról olyan volt, mint összevissza görbített, átlyuggatott ezüstlap.

Láthatatlan kezek durván ide-oda rángatták ezt az ezüstlapot, összegyürték, majd kisimították. Az óceán tomboló erejének ezek az utolsó kis legyengült hullámai is végzetesen csaphattak volna a korállhoz. De Amar erre is gondolt.

-    Levegöt ki, gyerünk mélyebbre! - vezényelte, majd Félixet kérdezte. - Mérd be pontosan, ahol mi vagyunk, mennyi víz van a zátony koronája fölött?

Kis idöbe telt, míg a navigátor elvégezte munkáját. Várakozás közben a zátonyról visszavert hullámok ereje még ebben a nagyobb mélységben is kellemetlenül lóbált bennünket.

- Hullámvölgykor egy-egyhúsz, hullámhegynél ennek a kétszerese. Át tudtok jutni? - aggódott Félix.

- Remélem - válaszolt Amar. - Figyelj rám, Gregor. Telefújjuk a ruhát levegövel, amennyire csak lehet. Az sem baj, ha nem tudunk benne mozogni, Így csak türelem kérdése, hogy mennyi idö alatt hajt át a hullámzás bennünket a legsekélyebb részen. Ha mászni próbálnánk, vagy felállni a zátony tetején, a hullámok biztosan ledöntenének, neki az éles korallnak. Ha felérünk, igyekezz, hogy lábbal elöre legyél, még a csizmánk a legkevésbé sebezhetö.

Feküdjünk a hátunkra!

Az ezüstlap teljes szélességben betöltötte látómezönket. Kis fényes golyók szakadtak ki belöle, amint a lecsapó tajték buborékokat nyomott a víz színe alá.

- Kész vagy?

- Igen!

- Rajta!

Az ütközésig nyomtam az adagoló gombját. Sziszegés vágott a fülembe, és pehelyként repültem fölfelé. Az ezüstlap széttört, amint elértem, napfénytöl ragyogó vízcsöppek csillogtak sisakom üvegén. Az alulról feldobó eröt most felváltotta egy másik, amelyik a fejem mögül tört rám, nagyot lódított rajtam, és magával ragadott.

- Félix! Félix! Figyeljetek, hol vagyunk - kiabált Amar, nem félelemböl, csak azért, mert bár minden hangtól elszigetelt bennünket a ruha, a kavargó hullámzás látványa mennydörgö hangzavar illúzióját keltette. - Mérjétek be, mikor vagyunk túl rajta!

Újabb lökés ért, mozgása továbbsodort, ruhám külsö falán vadul áramlott a víz. A hullám taraja átcsapott rajtam, víz alá nyomott. Az óceán hatalmába kerített, könyörületességén múlott, hogy élve juttat a zátony túloldalára, vagy rám zúduló hullámaival összeroppant.

Úgy éreztem, hogy a korall ezernyi éles karja nyúl utánam, hogy összeszabdalja, csíkokra vágja ruhámat, testemet. Behunytam a szemem, új hullám zúdult át rajtam, megmarkolt, tovavonszolt, majd a hasamra fordított. Kapálózni próbáltam, hogy újra a hátamra forduljak, de nem sikerült. A tenger még egyet-kettöt taszított rajtam, de ezek már lágyan sodortak tovább az egyre csendesebb lagúnába.

-    Túl vagyunk a nehezén! - Amar felszabadultan nevetett. - Fordulj meg, Gregor, meglehetösen dicstelen helyzetben lebegsz.

Ami a víz felett van belöled, azzal aligha tudsz tájékozódni. Ereszd ki a levegöt.

A szelep segítségével újra komoly kutatóhoz méltó módon fejjel felfelé kerültem, a víz gyengén fodrozódó színe éppen sisakom ablaka elött volt.

- Nem történt bajotok? - érdeklödtek a Vikingröl. - Hajmeresztöen bukdácsoltátok a zátony felett.

- Nem, jól érezzük magunkat - feleltem Amar helyett is, aki a partot fürkészte. Alig 300 méterre voltunk a legközelebbi lapos homokpadtól, ahonnan már száraz lábbal érhettünk a magaslat alján kezdödö sürüségig.

- Gyorsabban haladunk, ha víz alatt úszunk, és legalább így az öböl pontos mélységét is megismerjük - mondta. - Szóljatok, ha eltérünk az iránytól, vagy valami nagyobb hal jön.

Addig nem indultunk tovább, míg a "fegyvert", az oxigénpalackot a mellünkre nem erösítettük. Óvatosságunk azonban felesleges volt, egy-két lapos kis haltól eltekintve nyomát sem láttuk az életnek. Közvetlenül fölötte úszva követtük az enyhén lejtö feneket. Idönként felpillantva megbecsültük a mélységet. Hat, nyolc, az öböl közepén pedig 18 métert észleltünk. Halott világ vett körül bennünket.

Kurta, nyugodt mozdulatokkal úsztunk. Ha Amar mint biológus egy másik idegen bolygón találkozik ilyen gazdag - bár halott -korallvilággal, bizonyára hangosan kurjongat örömében. Itt azonban, annyi földi hasonlóság után, nem keltett benne nagyobb érdeklödést, mint egy hasonló otthoni tájék.

Azután a víz egyre sekélyebb lett, a korallok közé sárgás homok-csíkok tolakodtak, eltemetve az alacsonyabb építményeket. Végre annyira jutottunk, hogy megpróbáltam leállni a fenékre. Csizmám alig süppedt a homokba, az úszás elhagyása azonban kellemetlen meglepetéssel szolgált. Vállig kiemelkedett testemet a nehéz sisak iszonyú súllyal nyomta újra a víz alá, megtántorodtam. A vízben élvezett viszonylagos súlytalanságunknak vége volt, s továbbgázolva hüledezve kezdtem összeszámolni felszerelésünk sok-sok kilóját. Maga az ürruha is tekintélyes súlyú volt, azután a három oxigénpalack, mire bokáig kiértem a vízböl, szégyenszemre négykézlábra ereszkedtem.

A hátrább levö Amartól és a Vikingröl egyszerre futott be az aggódó kérdés:

- Mi történt? Rosszul vagy?

- Nem, csak nehéz ez a sok limlom rajtam.

A szárazra kapaszkodtam, és végigdöltem a homokon.

- Hogyan fogunk ebben az öltözékben járni?

- Még nem tudom, egyelöre pokoli nehéznek érzem én is. Mindenesetre pihenjünk egy keveset.

- Nyugodtan pihenhettek - hallottuk Mark hangját -, még egyszer alaposan átfésüljük lokátorral az egész partot. Addig próbáljátok meg, hogyan tudtok mozogni az ürruhában. Ha végképp nem megy, magam is azt hiszem, le kell vetnetek.

Rövid pihenö után Amar megkísérelte a felállást. Sikerült ugyan, de bizonytalan egyensúllyal imbolygott, minden lépésnél alapos tornamutatványokkal kellett védekeznie az elesés ellen.

- Nem, nem megy - mondta végül -, mire Így elvánszorgunk a sürüig, olyan fáradtak leszünk, akár vissza is fordulhatunk.

- Rendben van - egyezett bele Mark -, levetközhettek. Addig mi tovább figyelünk.

Lehámoztuk egymásról mozgó börtönünket, csak az a trikó maradt rajtunk, amit általában az ürruhák alatt szokás viselni.

-    Az elöbbi sok volt - elégedetlenkedett Amar -, ez meg kevés.

Nem indulhatunk neki mezítláb. És hova dugjuk a szerszámokat?

Felhúztuk a ruha nehéz csizmáját, és a két vállpántos vastag övet is magunkra kapcsoltuk. Nevetséges látvány voltunk a vékony fehér trikó felett a nehézkes darabokkal, de nem volt más választásunk, öltözékünk a Vikingen harsány derültséget váltott ki.

-    Ha egy kiképzötiszt látna benneteket, elájulna a megbotránkozástól - nevettek -, de meg kell hagyni, élelmesek vagytok. Indulhattok tovább, a parton jobbra és balra 5-5 kilométerre nincs egy métert meghaladó élölény, de akkora sem, amelyik ilyen méretü gallyat megmozdított volna.

Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy bogarakon kívül legfeljebb egerek és apró madarak lehetnek a sürüben.

A védelmünkre szolgáló oxigénpalackot a két vállpánt közé akasztottuk, a szerszámokat övünkbe dugtuk, és elindultunk.

A part csendes volt, csizmáink alatt a homok csikorgása harsogásnak tünt, és ez a nagy némaság bennünket is szótlanná tett. A nap melegen, de nem kellemetlenül sütött, a tenger felöl a hullámtörés zúgása kísért, a parton végig a fehér homok egyenletes volt, az állati élet gyér emlékeivel, egy-egy csiga és kagylóhéj. Az elsöhöz Amar még lelkesen lehajolt, de a következökön unottan átlépett, nem különböztek szemmel láthatóan a földiektöl.

Végre elértük a sürüség szélét. A babérfára emlékeztetö fényes levelü fák törzsei olyan sürün álltak egymás mellett, hogy ürruhában nem tudtunk volna továbbhaladni közöttük. Megálltunk, Amar hallgatózva körülnézett. Én megfordultam, a Vikinget kerestem. Ott bukdácsolt a zátonyon túl, a távolság önmaga modelljévé zsugorította. Kis játékszer az ég és a tenger végtelen horizontján, társtalan bizonyítéka az ember alkotóerejének az idegen bolygón. Ekkor öntött el elöször az a félelem, amelyik utóbb örök kíséröje lett életemnek ezen az elátkozott földön. Értelmem tisztában volt mindazzal, amit százada belénevelt, visszapillantott mindazokra a körülményekre, amiknek következtében itt álltam, félig meztelenül, övemben egy késsel és a palackokkal, emberi öntudatom felmérte és vállalta a helyzet kockázatát. Énem másik fele azonban visszaesett barlanglakó öseinek abba a zavaros lelkiállapotába, amikor még erösebbek voltak a pillanat felnagyított benyomásai az értelmi megfontolásnál, amikor a félelem, a düh, a menekülés vagy az öles vágya, eltemetett ösztönök dörömböltek a tudat szorosra zárt ajtaján, az emberré-válás elötti emlékek, a természet lélegzetétöl még külön-válatlan tapasztalatok dühöngve követeltek elismerést. Éreztem -és ez az érzés az ismeretnek ezen az ösi vetületén teljesebb és igazibb volt, mint bármelyik kortársam számára a matematika legegyszerübb alaptörvénye -, hogy valami rettenetes vár ránk ezen a nyugodt és csendes parton, míg értelmem felháborodottan védekezett nyugalmának felborítása ellen.

Amar hátralépett, és minden magyarázat nélkül a palack szelepéhez nyúlt. Süvítés repesztette ketté a csendet, fehér, jeges sugár vágódott a fényes-zöld levelek sürüjébe.

-    Mi az? - ordítottam, és én is a palackomhoz kaptam.

A Vikingröl is meglepetten követelték a magyarázatot.

-    Semmi - mosolygott a biológus -, csak ki akartam próbálni "fegyverünket". Igaz, elöbb szólhattam volna, de nem tudtam megállni, hogy most azonnal megtegyem. Ne haragudjatok.

Akkor nem értettem, miért tette, de most, hogy visszagondolok, tudom, rá is éppen akkora, csak más elöjelü hatással volt az idegen part. Elödeinek évezredeken át célszerüvé csiszolódott vakmerösége, kalandvágya tört a felszínre, ettöl fogva ez irányította cselekedeteit; Amar minden porcikája az ismeretlennel való szembeállást, küzdelmet áhította. Életünknek ezekben az óráiban lelkialkatunkban az emberfajt fenntartó és továbbvivö két nagy alaptípust hordoztuk; én a menekülve, ö a gyözve túlélö ösök újjászületett példányát.

Az oxigéntöl keményre fagyott ágacskák és levelek lassan felengedtek a nap melegétöl, és feketére zsugorodtak.

-    Állat jobb lett volna - mondta -, de ez is elég megnyugtató bizonyíték, ami a hatást illeti. Nos, belebújunk? - intett a sürüség felé.

Pár méter után a lombok elnyelték a tenger hangját, csend nyújtózott a szorosan nött sötétbarna törzsek között, helyenként kopasz foltokban bukkant elö a márgás-agyagos talaj.

- Fel kell mennünk a tetöre - Amar akaratlanul visszafogta a hangját -, itt nincs semmi kutatnivaló. Csak onnan tudjuk áttekinteni a környéket.

Az emelkedö kezdetben nem jelentett különösebb fáradságot, az árnyékban hüvös volt, és a fák még a meredekebb szakaszokon is olyan sürün nöttek, hogy kényelmesen lendülhettünk egyiktöl a másikig.

Az utolsó, majdnem függöleges tíz méteren a fák ritkábban álltak. Kézzel-lábbal kapaszkodtunk a kiálló gyökerekbe, mállékony márga koloncokba, míg fújtatva feltornásztuk magunkat a tetöre.

Az erdönek itt vége szakadt, és végre bepillanthattunk a kontinens belsejébe. Domb domb hátán emelkedett, mint összebújt bölénycsorda, sürü, tüskés bozót borított mindent. Szárazságtól sárgásszürke színe csak a mélyen bevágott völgyek fenekén váltott halványzöldre. Ott, ahol a dombok oldalai túlságosan meredekek voltak, és a bozót nem tudott megkapaszkodni, elötüntek a közet gyürt rétegei. A legközelebbi ilyen fal fél kilométerre sem volt tölünk, a csupasz szikla szürkéskék alapján fekete és sötétvörös csíkok húzódtak.

-    Nos, mi a véleményed, mi lehet benne?

A szakember kétszeresen óvatos, ha idegen dolgokról kell véleményt mondani. Vállat vontam.

- Nem tudom. Közelebbröl kell megnézni!

- Mit láttok? - érdeklödtek a Vikingröl. Mikor elmondtam,

Mark megkérdezte:

- Nincs nyoma az életnek?

- Egy bogár sem!

- Számítástok szerint mennyi idöbe telik az út oda-vissza?

Amar az ajkát csücsörítve becsülte a távolságot.

- Másfél-két óra.

Mark nehezen döntött.

- Nem tudom, nem túl nagy-e a kockázat?

- Akkor minek jöttünk idáig?

- Hidd el, Mark, nincs mitöl tartani - csatlakozott hozzám Amar -, látnátok csak, milyen békés, nyugodt vidék.

- Hát jó, mehettek, de mindenre figyeljetek! És hárompercenként jelentkezzetek!

Amar nekiindult a lejtönek, én még egyszer körbefordultam a tetön, hogy megjegyezzem innen a magasból a vidék arcát. A nagyjából egyforma magas dombok, a mélyen bevágott völgyek egyhangú, torzonborz növényzetükkel nehéz tájékozódást ígértek a közéjük merészkedönek. Hátrafelé a fák eltakarták az öblöt, a partot és a Vikingét, csak messzebb, a sík vizet láthattam. A látóhatár peremén a tenger és az ég közé vékony, piszkosszürke csík tolakodott, felsö széle bizonytalanul oldódott fel az ég kékségében, nem lehetett kivenni, hol végzödik a szürkeség. Felhöfront? Vagy csak káprázat? A levegö mozdulatlan és tikkasztó volt, a száraz növényzet hervadt szaga bujkált benne.

-    Gyere, Gregor, mit nézel?

A bozót között, a keményre sült agyagon itt nem nött fü, lejjebb a márgát mészkötörmelék váltotta fel. A lábunk alól kimozduló kövek zörögve gurultak elöttünk.

Kétszer jelentkeztünk az elöírt idöben a Vikingnek, az aptátor hangja egyre gyengébb lett, csak a magasabb dombokról visszavert hullámok adtak bizonytalan összeköttetést. Mark aggódott.

-    Gyertek vissza olyan gyorsan az árnyékolásból, ahogy csak tudtok! Nem szakadhat meg közöttünk tartósan az összeköttetés!

Már nem voltunk messze a völgy aljától, mikor a lejtö váratlanul meredekre fordult, Amar megcsúszott, elkapott egy bokrot, de az nem bírta el, kifordult a földböl.

- Vigyázz, állj meg! - kiáltott, azután a bokorral és a megindult kövekkel eltünt a szemem elöl. Jó darabig minden hangot elnyomott az aláomló kövek dübörgése. Végre csend lett.

- Amar, felelj! - kiáltottam. - Hol vagy? Megsérültél?

- Nincs semmi baj! Maradj ott, ahol vagy, mert úgy jársz, mint én!

Nem hallgattam rá, és óvatosan lemásztam addig, ahol eltünt. Alattam görgeteges szakadék nyílt, az alján feküdt Amar.

- Mondtam, hogy ne gyere közelebb! Te is le akarsz gurulni?

- Le kell mennem érted! Mi történt veled? Miért fekszel?

- Megrántottam a bokám, de nem veszélyes - lassan felállt -, phü, de összevertem magam!

Legszívesebben odarohantam volna hozzá, de a laza kövek között valóban nem lehetett lemászni.

-    Most mit csináljunk? Hogy jutok hozzád?

Kilátásomat kétoldalt elfogta a sürü bozót, Amar lentröl többet mondhatott. A völgy oldalait vizsgálta, azután megállt háttal felém.

- Látod, azt a dombot? - mutatott jobbra.

- Igen!

- Ez a szakadék, ahol állok, az alá kanyarodik.

- Értem!

- A dombot, amire mutatok, lapos nyereg köti össze azzal, amelyikröl leestem. Ha addig mész jobbra, míg a teteje töled balra esik, túljutsz a nyergen. Akkor balra fordulsz a lejtö mentén, és a domb túlsó oldalán összetalálkozhatunk.

- Nincs egyszerübb megoldás?

- Nincs! Itt sehol nem tudsz lejönni, a fal túl meredek. Én elindulok ezen az oldalon - intett a bevágás irányába -, kapaszkodj magasabbra, és jelentsd a Vikingnek, mi történt velünk. Az én aptátorom teljesen süket, lehet, hogy összetört. Már fölfelé indultam, mikor utánam kiáltott.

-    Gregorl

A sziklafal tövénél állt, kezében valami feketét tartott.

- Érdekesek ezek a fekete kövek. Sajnos nem sokat értek a geológiához, de valami nehéz fém lehet bennük. Súlyosak, és ha összeütöm öket, szinte csengenek. Hozok magammal pár darabot!

- Pihenj csak nyugodtan, majd együtt megvizsgáljuk!

- Nem hiszem, hogy lesz idönk még ide visszajönni, örülök, ha a tetöre fel tudok mászni. Erösen dagad a bokám. Most siess, Markék már biztosan aggódnak.

A lábát húzva elindult a sziklafal mentén, én pedig olyan magasra kapaszkodtam, ahol érthetö összeköttetésem lehetett a Vikinggel. Mark kétségbeesetten fogadta a hírt.

-         Bárcsak veletek lehetnék! Ha összetalálkoztok, azonnal induljatok vissza!

 Az út a nyereg felé egyhangú és fárasztó volt a tüskés bozótban. Idönként meg kellett állnom tájékozódni, és az is nagyon zavart, hogy Amarral nem tudtam beszélni. A sürüséget helyenként vízmosások vágták keresztül, száraz medrükben fehéren csillogtak a kövek. Egy darabig még hallhattam Mark hangját a Vikingiröl, de amint túljutottam a nyereg tetején, és balra, lefelé kezdtem menni, az aptátor elhalkult, majd teljesen elnémult. Szerencsére egy olyan vízmosásra akadtam, melynek futása nagyjából megegyezett azzal, amerre haladnom kellett. Balra kanyarodott, inkább éreztem, mint tudtam, hogy jó irányba megyek. Még 4-500 méter, és megkerülöm a dombot. A viszonylag kényelmes útnak azonban vége szakadt, a vízmosás meredeken bukott lefelé, egy pillanatig kétségbeestem, hogyan fogom Amart itt felvonszolni fájós lábával? Utána szelídebb szakasz következett, majdnem vízszintes, a hordalék itt szétterült a bokrok között. Áttekinthetetlen, sürü bozót volt elöttem, haladásra, tájékozódásra egyaránt alkalmatlan. Megálltam, hogy kifújjam magam az újabb eröpróba elött.

És ekkor meghallottam a hangot. Olyan volt, mint mikor rakodás közben a nagy üres üzemanyagtartályok összeütödnek, dobbanás, amit a tartály oldala ad, és tompa böffenés, ami nyitott belsejéböl jön.

-    Domm, doff, domm, doff ...

Mély volt, kis sziszegö mellékzörejjel, és arról jött, amerre mennem kellett, onnan, ahol valahol a sürüben Amar volt fájós lábával. Szemem elött megjelent, amint az elöbb nehezen bicegve indult a szakadék szája felé.

- Amar, merre vagy? - ordítottam. - Felelj! Merre vagy?

- Domm, doff, domm, doff ...

A hang nem erösödött és nem gyengült, kihívó egyhangúsággal helyben maradt.

A vér a fejembe szaladt, a palack csapjához kaptam, és berohantam a sürübe, a hang irányába.

- Amar! Hol vagy? Hallasz engem?

- Domm, doff, domm, doff...

Úgy éreztem, mellkasom, egész testem rezonál tompa dübörgésére

- Amar! Amar!

Benne jártam a legsürübb bozótban, a szívós gallyakkal és tüskékkel harcolva egyre Amar nevét ordítottam, a dobogást egyre közelebbröl hallottam. Csípös, undorító szag csapott az orromba, valami gyermekkori állatkerti emlékböl ismerösnek tünt, azután hadonászó karom elött szétváltak az ágak, kis tisztás szélén álltam.

Közepén kétembernyi magas halom emelkedett korhadó lombból, száraz gallyakból, és Amar ...

Öt másodperc sem telhetett el, míg kutatva felém fordult a magasból a mohó és végtelenül ostoba szempár, lépésre lendült a sárgapikkelyes, óriás csirkeláb, és mégis életem végéig öriznem kell a recehártyámba égett képet. A rémület erösebb volt a kezemnek szóló parancsnál, hogy nyissa meg az oxigén csapját; visszafelé rohantam a halálfélelem kifulladó kiáltásával, és nyomomban a Föld öskorából életre kelt négyméteres rémmadár.

-    Domm, doff, domm, doff ...

Már azon a vízmosáson lihegtem fölfelé - legalábbis azt hiszem, az volt -, melyen az elöbb leereszkedtem. A meredeken megbotlottam, visszagurultam - úgy éreztem -, egyenesen a madár lába alá. De még nem ért el, hat-hét lépésre lehetett, mikor sikerült talpra állnom, újra eszembe villant az oxigén, a tartály esés közben az oldalamra csúszott, még két lépés, és elér...

Találomra belevetettem magam a sürübe, a mohó ágak vékony trikóm maradékát is letépték rólam, a böröm szaggatták, a hang követett, mint a végzet. Nem tudom, hány métert vergödtem a bozótban, mikor új vízmosás nyílt elöttem. Az emelkedönek futottam, reméltem, hogy a tetön sziklákat találok, körülöttük kergetözve talán lesz idöm az oxigént használni.

-    Domm, doff, domm, doff...

Fejem a vállam közé nyomta a kimerültség, csak a lábam alatt elfutó köveket néztem, s kétoldalt szemem sarkából a bozót sürüjét. Nem mertem hátranézni, a hang erejéböl hallottam, hogy fogy a távolság közöttünk. Nem lehet megállni, futni kell a tetöig. Ha felérek, lesz idöm védekezni - fél kézzel újra a palack csapját szorongattam --, és hívom a Vikinget is, fentröl meg kell hogy halliák...

-    Domm, doff, domm, doff ...

Futásom váratlanul megkönnyült, nem kellett tovább küzdenem az emelkedövel, felértem az áhított tetöre. Meg akartam állni, fékezni rohanásom, fölnézni, és védekezésre készülni, de késön. A keskeny gerinc túloldalán szakadék nyílt támolygó lábam alatt, a vállamat nyomó palackok súlya és futásom lendülete már taszított is lefelé. Bukásom közben még láttam azt a rücskös zöld követ, amely felé fejjel zuhantam, azután az ütés szikrázó fájdalma meghozta az eszméletlenség boldog sötétségét.

Markék új kísérletet próbáltak ki, ürruhába öltöztettek, és hosszú kábelen pörgettek a Viking körül a tengerben. Az egyik fordulatkor rosszul irányítottak, és belevertem a fejem a rakéta törzsébe, a kábel a nyakam köré tekeredett, a ruhám is kilyukadt, éreztem, hogy a hideg víz felfelé szivárog a derekam köré. Mégsem hagyták abba, azt mondták, addig kell folytatnom, míg Amar vissza nem jön a tisztásról, ahol cserbenhagytam. Hiába magyaráztam nekik, hogy nem jöhet, mert széttépték a madarak, és a tengerpart felé mutogattam, ahol ott állt a víz szélén négy-öt rémmadár, várták a Vikinget. Tovább pörgettek egyre gyorsabban. A víz már a mellemig ért, a hajtómüvet megindították, hallottam fülrepesztö dörgését fájó fejem mellett, és láttam a fúvókákból kicsapó hatalmas lángsugarat. A ruhám megtelt vízzel, a számba is befolyt már...

Fuldokló köhögésem végre szétpattantotta az álom nyomasztó burkát. Eltünt a Viking, a tenger, a madarak, csak az arcomba csapó víz, a fuldoklás és feszülö homlokom fájdalma maradt. Villám hasított a koromsötét parttalan éjszakába, és a rá nyomban következö mennydörgés hangját alig kezdték ide-oda dobálni a dombok, máris új villám lobbant. A vihar, mint ragadozó legyürt áldozatán, hasalt a dombokon, és az erdöt szaggatta. Az esötöl terhes felhök egy levegöbe emelt tengert ontottak vissza a meggyötört földre, és a meredek domboldalakról a lezúduló víz veszekedett, sziklagörgetö áradattá dagadt a szük völgyekben. Fel akartam ülni, hogy fejem kikerüljön a hullámokból, de a vállamat a hevedereken keresztül valami gyökér vagy kö fogva tartóttá, nem tudtam elszabadulni.

Az ár gyorsan emelkedett. Rángattam a hevedereket, vonaglottam, kapálóztam, mint hátára fordított bogár, szám egyre ritkábban ért a víz fölé, gyomrom elnehezült a kényszerü kortyoktól, tüdöm fuldokolva tiltakozott. Zúgó fejemben egy gondolat dörömbölt, megszabadulni mindenáron a hevederektöl, a fulladástól. Pattanásig megfeszített izmokkal a víz színére próbáltam dobni magam, félig sikerült is, és torkomnak jutott annyi vízzel és mocsokkal kevert levegö, hogy szükösen elég volt arra az idöre, míg ujjaim a hevederek csatjaival birkóztak. A víz orromon keresztül az agyvelömig nyomult szúró fájdalommal, a levegö nyögve bugyborékolt elö összeszorított fogaim között, és még mindig csak az egyik vállam volt szabad. Kínos erölködéssel átfordultam, úgy éreztem, fogva tartott vállam kiszakad a helyéböl, azután a másik heveder is meglazult, de ez már a legutolsó pillanat volt. Még ki sem húztam egészen a karom, felbukkanó fejjel csak belekezdtem az elsö lélegzetbe, mikor hátulról súlyos tárgy nyomott újra a víz alá, ágak gereblyéztek végig a hátamon. A dühöngö víz kitépett fát gördített fölöttem. Mire átért rajtam, erömböl csak annyira futotta, hogy a hátamra forduljak, és a víz pehelyként ragadott magával, de mégsem elég gyorsan ahhoz, hogy utol ne érjen az Ítéletidö következö áldozata a tajtékzó áradatban bukdácsoló kidöntött törzsek, bokrok és a víz alatt morogva gördülö sziklák alvilági menetéböl. A combomon ért az ütés, és fájdalomtól összeránduló testem mint botra csavarodó kígyó fonódott a törzsre. A megvadult természet sötét, bömbölö kavargását csak a villámok vakító nyilai hasították szét. A fatörzs vadul száguldott, ha akadályba ütközött, megpördült, elöre-hátra bukdácsolt, fölemelkedett, hogy lábam a levegöben kalimpált, azután visszazuhant, mélyen a víz alá fúródott, hogy azt hittem, sohasem kerülök többé a felszínre. Ha szerencsém volt, és a pörgessél egy idöben a törzs nem bukott a víz alá, úgy kapaszkodtam rajta kézzel-lábbal, a forgással ellentétes irányban, mint kísérleti egér a rácsos keréken. Szikla zúzta homlokom lüktetett, közel voltam az eszméletlenséghez. Fel, le, elöre, pörgés, az áradatban kavargó kövek és tüskék új sebeket téptek rajtam, a fatörzs rohant, bukdácsolt, mint egy elromlott irányítású rakéta.

Valamikor késöbb, a vak éjszaka közepén, egy hosszú alámerülés kivárhatatlan végén, tüskés ág csapódott a hátamhoz. Minden lemerülésnél így volt, egyszer kö, máskor ág, ez a fájdalom csak akkor vált újszerüvé, mikor a fatörzzsel együtt végre emelkedni kezdtem, és a tüskék ahelyett, hogy tovasodródtak volna a kavargásban, makacsul a hátamban maradtak, söt, mikor fejem a levegöre került, még élesebben vágtak a húsomba, súlyt éreztem mögöttük. Az ellenkezö irányba forduló törzs félig kiemelt a vízböl, s a tüskék égetö fájdalma közé vonagló test nehezedett, gurgulázó fújás csapott a fülembe. Fáradt voltam a rémülethez, csak düh, az új szenvedéstöl szabadulni akaró düh forrt bennem. Fél karral átfogva a törzset, hátranyúltam. Vastag, csapzott szörmébe markoltam, kétszer is kicsúszott szorításomból, míg ujjaim végre elérték az alatta rejtözö bört. A fújás rekedt nyávogásra váltott, könyököm fölött fogak mélyedtek a karomba, de rántásom erejét megtoldotta a törzs újra meginduló pörgése, a karmok leváltak rólam, és a fejemen átbukó test eltünt a csak tapintással kimérhetö világból. A fújást és a nyávogást azután is többször hallottam a sötétben, egészen közelröl. Útitársat kaptam.

A vihar ereje kifogyhatatlan, s az éjszaka végtelen volt. Forgás jobbra, vissza, emelkedés és zuhanás, a fa idönként nekiiramodott, vagy hirtelen torpanások zökkenése tette próbára minden erömet. Pedig már kevés volt. Töméntelen vizet nyeltem, kihánytam, és utána újra nyeltem, izmaim remegtek a kimerültségtöl, a hányás, a nyelés undorától. Nem tudom, meddig tartott ez így.

Mikor végre eljött a hajnal, erötlen szürkesége jó ideig csak arra volt elég, hogy a villámok fényének koromfekete hátterét világosabbra oldja. Az áradat felszíne összemosódott a felhökböl aláömlö víztömeggel, és ebböl a feketésszürke kavargásból bizonytalan, sötét körvonalakkal bukkant elö egy ág, fatörzs, az örvényekben tüskéikkel összekapaszkodó bokrok bozontos forgói. Nagy sokára a fény megküzdött az esö súlyos függönyével, elöbb a partig, majd a dombok oldaláig láthattam, ahol a felhök az erdöhöz tapadtak.

A törzsön karhossznyira tölem lapult barátságtalan karmos útitársam, kutyanagyságú, lucskos, sárgabundás macskaféle. Testéhez képest nagy feje és tagjainak aránytalansága elárulta, hogy még kölyökkorban van, de máris fajának büszke és vakmerö trónkövetelöjeként lépett fel. Mikor nem küzdött éppen a fulladással a forgó törzsön, dühösen fújt és köpködött felém, söt nyugodtabb pillanatokban egy-egy csapást is megkockáztatott. Azóta sem láttam ilyen közelröl élve ezt a vadat, amit Nogo és népe a Nagy Sörényes néven tisztelt, s ha nem így félholtan, ázott macskaként hozza össze velem a sors, még ez a kölyök is elbánt volna velem. Felnött példányai királyai voltak annak a vidéknek, ahol a laposfejüekkel éltem, és ez a törzs a Krokodil Anyán kívül csak ezt az állatfajt tisztelte istenként. Csupán az volt a különbség a két fajta istenítése között, hogy míg vallásos érzésükkel jól összefért egy-egy víztöl messze elkószált, védekezni képtelen krokodil agyonkövezése, nem akadt olyan laposfejü, aki a Nagy Sörényes neve hallatára ne pattant volna hanyatt-homlok a legmagasabb ágak közé. Mert a Nagy Sörényes sohasem védtelen, mindig támad, karcsú testét egy sugármotor ereje löki 8-10 méteres ugrásokra. Vérszomjas vakmeröségében nem mérlegel semmit, addig mászik áldozata után a fára, míg a vékony ágak letörnek súlya alatt, s esése után újra kezdi a támadást.

A kölykön kívül más, békésebb hajótörötteket is felfedeztem, távolabb, a fa félig elmerült koronájában. A szürkületben eleinte imbolygó, fekete zsákocskáknak látszottak, de késöbb sötét tömegükböl vékony karok nyúltak ki, melyek a korona minden mozdulásakor azonnal megtalálták az új, a legjobb fogást. Majmok voltak, akkorák, mint egy nyolcéves gyerek, szürke bundájuk elázott, arcuk emberien kétségbeesett. Hosszú farkuk végével éppúgy kapaszkodtak, mint többi végtagjukkal. A fa pörgése közben sokszor váratlanul az ellenkezö irányba billent vissza, és ilyenkor bárhogy is igyekeztek, a víz alá kerültek. Kétségbeesett visongás és makogó, méltatlankodó torokhangok kísérték a fürdöt, de csak nem jöttek közelebb a törzshöz, ahol a merülést többnyire elkerülhették volna. Ez a távolság a sárga bundásnak kijáró tisztelet volt. Ha akkor mindazt tudom a Nagy Sörényes fajtájáról, amit ma, én sem maradtam volna a közelében. Szerencsére fáradt és tapasztalatlan voltam, így nem gondoltam a krokodilokra sem, még nem ismertem a laposfejüek tabuját: a lábad ne lógjon soha a vízbe. Persze ez a dühöngö áradat más volt, mint a horda által ismert tócsák és folyók. Oda, a magas fennsíkra már szelídebben lép a monszun elsö hulláma. Ott is van vihar, mennydörgés, felhöszakadás, de az özönvíznek ezt a formáját egyszer sem értem meg közöttük. Ezért szegényebb itt a parti sávon az élövilág, mert évente egyszer végigszántja ez az Ítéletidö. A fatörzs egy szük völgytorokban -megrekedt a felhalmozódott fák és kövek torlaszán. A víz nem volt képes továbbjutni, és emelkedni kezdett körülöttünk, a kölyök közelebb kúszott a koronához, és ettöl a majmok rémült visongásba kezdtek. A torlasz egyre nött, hátulról újabb fák sodródtak hozzá, belsejében ijesztö dörrenések jelezték, hogy töri ketté vékony pálcaként a törzseket a rájuk nehezedö roppant nyomás. Oldalt úgy tünt, hogy a partot az egymásra zsúfolt fák ágain át el lehet érni. Ezt az utat választotta pár majom - nem bírva elviselni a sárga bundás közeledését -, és én is követni készültem öket.

A szándéknál azonban nem juthattam tovább. A torlasz recsegve-ropogva megingott, és a semmibe zuhant. Éreztem, hogy a fa kétszer is átbukfencezik koronáján, ágak nyúzták a törzshöz tapadó testem, azután egyszerre vége lett az örült boszorkánytáncnak, gyors sodrású mély vízbe jutottunk. Kiöklendeztem magamból a vizet, és szememböl kitörülve az iszapot, körülnéztem. Az áradat száz méter szélességben hömpölygött, szélein az elárasztott erdö nyújtogatta ágait a víz alól.

A sárga bundás eltünt, és a majmok közül is csak hárman maradtak, még nyomorultabban, még keservesebb pofával. Ez volt az a pillanat, mikor rádöbbentem: nincs tovább. Tagjaim puffadtra dagadtak a víztöl és a számtalan ütéstöl, gyomrom akkor is hányinger gyötörte, mikor már nem volt mit kiadnia, karom a kapaszkodástól görcsöt kapott. A kimerültség és a kábulat eljuttatott a zavarodottságnak arra a fokára, hogy hangosan beszéltem.

-    Befejezted, Gregor, itt, itt, ezen a mocskos vízen. De mielött megfulladok, kialszom magam.

Nem tudom, honnan volt annyi eröm, hogy fölkapaszkodjam az ágak közé, nem törödve azzal, hogy ha pördül a törzs, mindörökre elmerülök a hullámokban. Szerencsémre koronája a szétesö torlasz kavarodásában összeakaszkodott egy másikéval, s így megtalálva egyensúlyukat, csak csendesen keringtek a víz színén.

A majmok nem fogadtak nagy lelkesedéssel, aggódó pofákat vágtak, nyilván csúnya szitkokat jelentett makogásuk. Az egyik ínyéig felhúzott ajkai közül elömutatta sárga lapátfogait.

-    Nem eszem majomhúst! - vicsorogtam vissza. - Nyughass! Aludni akarok!

Hasra feküdtem egy vastagabb ágon, vállam egy elágazásba dugtam. Hátamon végigvert az egyformán szapora esö, s a szemem elött lassan összefolyt minden.

XI.

A tyrannosaurus okozta ijedelem után négy napig maradtunk a mellékfolyó torkolatának zátonyán. Az az elsö tutaj gyatra kis jószág volt, igaz, egyedül készítettem, titokban, krokodiloktól rettegve a bambusz sürüjében, szúnyog marta testem néha derékig merült a híg iszapba. Akkor már áradt a víz, a pocsolyák tavaly nem száradtak ki egészen a dombvidéken, a hordát nem fenyegette a szomjúság, s ezért kényelmes lassúsággal, csupán az évezredes megszokás belsö parancsától noszogatva vándorolt a folyó kányába. Ez az új tutaj a bizonyíték, mit fejlödött kézügyességem, találékonyságom egy év alatt, s hogy mit jelent Nogo szolgálatkész ereje. Pompás alkotmány!

Éjjel-nappal lobogott a tüz, nem kellett takarékoskodni, a fennakadt uszadékfa egy hónapra is elég lett volna. Akkora máglyát raktunk, hogy nappali világosságot vetett az egész zátonyra, Nogo a bundáját féltve félóránként meghemperedett az öblöcske sekély vizében, s valahányszor kimászott, marka tele volt kagylókkal, kapálózó kis rákokkal. A forró kavicsokra dobta, ahol a rákocskák pirosra sültek, a kagylók kitárták remegö rózsaszín belsejüket, nem volt gondunk az evéssel. Néha krokodil merészkedett a közelünkbe, szeme rubinvörösen izzott, mintha máglyánk két messze hajított parazsa úszna vissza bölcsöjéhez. Volt egy, amelyik olcsó prédának tartva bennünket, a zátonyra mászott, de tátott torkába parázsló ágat döftünk, fájdalmas bömbölése még sokáig hangzott az éjszakában. Ettöl kezdve meghátráltak a víz színén ide-oda úszó páros vörös pontok, nyugtalan mozgásukkal messzebbröl adván tudtunkra, hogy csak átmenetileg mondtak le rólunk, keresik a rést, a lehetöséget, hogy hozzánk férhessenek.

A parton-a sürüben zöld és sárga szempárok villogtak, gazdáik nesztelen léptekkel, láthatatlanul imbolyogtak a sötétben, nem léptek a büvös körbe, melybe tüzünk fénye vont bennünket. Csak akkor hangzott fel ijedt hörrenés, és zörrentek meg az óvatlanul megmozgatott ágak, ha a szél feléjük hajította máglyánk izzó üstökét.

Igen, szél egyre gyakrabban támadt, rövid, váratlan lökésekkel, száraz, poros szagokat kavart a meleg levegöben, aki értett belöle, tudta, hogy egy-két hét, vagy még annyi sem, s egyszer csak égig érö felhök emelkednek a szemhatáron kelet felöl, itt az esös évszak. Ez sürgetett, a szél üzenete, kész kell lenni az új tutajnak, rajta a lombházikónak, mielött ezek az apró lökések egyetlen orkánná egyesülnek, s elhozzák hátukon az óceánból felszippantott vizet, hogy lezúdítsák a kiszáradt földre.

A nappalok csendesen teltek, a krokodilok unottan napoztak távol a homokos parton, mintha semmi közük nem volna az éjszakai kalózkodáshoz, a parti bozótban levél sem rezzent. A felsö zátonyon a nagy növényevö hulláján tovább folyt a lakoma, a húshegy ösz-szébb esett, tetején a kopaszra rágott bordák Ívei meredeztek. A tyrannosaurust nem láttuk többet.

Az ötödik nap reggelére kész voltunk. Az új tutaj nehéz volt, meg sem bírtuk moccantam. Ásásra alkalmassá faragott ágakkal le kellett hordanunk a zátony egy darabját, ami a víztöl elválasztotta, azután dorongokat feszítettünk alája, s félnapi keserves munkával, nyögve-szuszogva vízre bocsátottuk.

Majd beleszakadtunk, de megérte, s most egy hét után, hogy a fáradtságot kipihentük, egyre növekvö elégedettséggel gyönyörködöm alkotásunkban. A lombkunyhó elött az agyaggal kitapasztott tüzhelyt tetö védi az esötöl - ami szerencsére még mindig várat magára, s csak a széllel ijesztget -, itt van a gondosan felhasogatott tüzifa is - megfogadtam, hogy míg a szükség újra rá nem szorít, nem eszem többé nyerskosztot - s egy állványnak vagy inkább fogasnak nevezhetö törzs, melyen meghagytam az ágak csonkjait. Erre aggatom majd fel fegyvereinket, melyeket a most nyugalmasnak Ígérkezö hetekben kell készítenem. A horda az egyélü durva kökés mellett csak a mázsás fabunkót ismerte. Az értelmesebbje közül egypár ugyan az ágvillába szorított, hánccsal odaerösített ködarabot, a köbalta legösibb formáját is használta már, de ez nem volt még általános. A dárdától - mikor megmutattam nekik - idegenkedtek, zavarta öket bujkálás közben a bozótban, az íj és a nyíl pedig felfoghatatlan csoda volt, gonosz, varázslatos szerszám. De nekem mégis ezekre lesz most elsösorban szükségem, akkora bunkó, amivel már érdemes odavágni, túl nehéz karomnak, nem is szólva arról, mennyivel biztonságosabb messziröl ölni vagy védekezni, az elhajított dárda, a surranó nyíl köhegyével. És Nogót is meg kell tanítanom használatukra.

Nogo értelmes. Most, hogy többé nem húzza vissza a horda szelleme, sokat kell tanulnia. Elmosolyodom, és a tutaj végén álló kínzóeszközre nézek, a kosárra, Nogo gyötrelmeinek forrására. Kegyetlen dolognak látszik, de nem engedhetek, még hónapokig tarthat utunk a folyón, lehetetlen, hogy egy félresikerült mozdulat, egy rossz lépés a törzseken, elszakíthassa tölem a legjobb, az egyetlen társat. Mert Nogo nem tud úszni, és meg kell tanítanom mindenáron. Ezért készítettem a kosarat - vagy inkább ketrecet -, s ezért szenved benne Nogo naponta kétszer. A térdig érönél mélyebb víz Nogo és minden hordatársa lelkében egyet jelent a halállal, erre nevelte az élet, a törzs tabuja a fennsík krokodilusoktól hemzsegö pocsolyái között. Hiába úszkáltam körül a tutajt - tudtam, hogy a parton heverö krokodilok lustábbak, semhogy beússzanak a folyó közepének erös sodrába bármilyen zsákmányért - nem tudtam Nogo félelmét eloszlatni.

-    Nézd, Nogo - kiabáítam a vízböl -, egy krokodil sem jön a partról ide! Lusták és buták, félnek a folyó erejétöl!

Elöredölve guggolt a tutaj szélétöl gondosan egy méterre, hatalmas karjait lelógatva melle elött, öklével kétségbeesetten verte a törzseket, vinnyogott és félt.

- Nem, krokodil megesz! Nogót nem tartja a vízen Nagy Égi Hal, mint téged!

A Nagy Égi Haltól való isteni származásom hite az én bünöm volt még abból az idöböl, mikor végre eljutottunk a nyelvi kapcsolatnak arra a fokára, hogy elmagyarázhattam idekerülésem Nogo kíváncsiságát végtelenül izgató történetét. Azóta vagyok a Nagy Égi Hal gyenge, de szeretett gyermeke. De ha a valóság helyett más mesét mondok neki, sem jártam volna jobban. Nogo dús és misztikumra nevelt fantáziája mindenképp szellemvarázslót formált volna belölem, akit harcban legyözött valamelyik isten, erejét elrabolta, s az égböl a földre hajított. Csak Így tudta magának megmagyarázni tudásom és ügyefogyott tehetetlenségem kettösségét. Ha meggondolom, a maga módján közel járt az igazsághoz.

- Nincs Nagy Égi Hal - csapkodtam a vizet -, nézd, a kezem, a lábam mozgása tart, mint krokodilt a farka!

- Nagy Égi Hal van - filozofált a tutajon. - Téged segít, mint Krokodil Anya a saját gyermekeit, Nogót nem segíti! Nogo elmerül!

Ekkor kitaláltam a kosarat. Az ötletet egy hazai emlék sugalmazta, a tengeri fürdöhelyek kedves játéka: a motorcsónak után húzott acélketrec, melyben a legnagyobb biztonság mellett lehetett fürdeni a parttól távoli vízben is, ahol cápák leselkedtek. Másnap reggeli után elövettem Nogót. Komoran néztem rá.

- Az éjjel álmomban Nagy Égi Hal beszélt velem - ha már így hiszi, legalább valami haszna legyen származásomnak, nyugtattam háborgó lelkiismeretemet -, azt mondta nekem, készíts varázslást, amivel Nogót megtanítod úszni.

- Mást nem mondott? - kérdezte gyanakodva.

- De igen! Azt, hogy ha Nogo addig, míg tízszer felkel a nap, nem tud úszni, rettenetes varázslást, csinál ö maga!

- Mit? - remegett.

Szégyelltem magam a csalásért, de tudtam, nincs más út.

- Azt nem mondta, de nagyon haragos volt, fel akarta fordítani a tutajt.

Ez hatott, szegény megtörtén segített összeeszkábálni a ketrecet. Míg kész nem lett, nem mondtam meg, hogyan fogjuk használni -kérdezni nem merte -, csak annyit, hogy ez a varázsláshoz kell. Estére elkészült a háromméteres élü kocka, karvastagságú ágak rácsából, egyik oldalát nyitottnak hagytam. A tüz mellett guggoltunk már a vacsorát sütve, mikor magyarázni kezdtem, jobb ha ma tudja meg, legalább alszik rá egyet.

- Erösek az ágak, amiböl a varázslást csináltuk?

- Erösek - levert volt, félt az ismeretlen rossztól.

- Krokodil szét tudja tépni?

- Nem.

- Úgy van, de nem tudná széttépni akkor sem, ha olyan vékony ágakból volna, mint ez, ni! - törtem ketté egy vékony pálcát.

- Miért?

- Nagy Égi Hal ereje nem engedi! - azután egyböl beleugrottam a dolog sürüjébe. - Azért csináltatta velünk, mert azt akarja, hogy benne ússzál!

Ijedtében majdnem beletenyerelt a parázsba.

- Benne? Hogyan?

- Beleeresztjük a vízbe; oldalt és alul véd a rács, hm, akarom mondani a Nagy Égi Hal. Azután belemászol, és megfogod a tutaj szélét. Ez a Nagy Égi Hal parancsa, így lesz?

- Így! - nyögte ki nagy nehezen.

A kunyhó száraz sásból összehordott puha vackán nyugtalan éjszakánk következett. Nogo kétszer is ordítva ébredt, és kirohant, azt álmodta; hogy a Nagy Égi Hal felfordítja a tutajt. Reggel ezután kialvatlanul és reszketve állt a tutaj szélén, a vízbe eresztett ketrec elött.

- Ne félj - vigasztaltam -, ha azt csinálod, amit Nagy Égi Hal parancsol, akkor téged is szeret, a tutajt sem fordítja föl, söt megtanulsz úszni is!

Elöször magam másztam a vízbe, s a tutaj szélét fogva kezdtem magyarázni, mutatni a lábtempót. Nogo keserves képpel, ügyetlenül emelgette lábát vezénylésem ütemére. Igyekezetében néha elvesztette egyensúlyát, és fél lábon táncok a síkos törzseken. Mikor úgy gondoltam, hogy eleget nézte, a kosár szélére húzódtam.

- Gyere ide mellém a vízbe, és próbáld meg te is!

- Nogo elmerül, és jön krokodil!

- Krokodil nem jön, ketrec nem engedi, de ha te nem jössz vízbe, éjszaka megint jön Nagy Égi Hal! - fenyegetöztem.

Már majdnem derékig a vízben volt, mikor malacvisítással visszagurult a tutajra.

-    Megesz!

Idöbe telt, míg újra visszacsalogattam.

Az elsö leckék után ellenkezése gyengült, és félelme is csökkent. A tutaj szélébe kapaszkodva lábával akkora csapkodást müvelt, hogy a folyó minden krokodilját messzire ijesztette, szeme kidülledt, és kétségbeesetten nyögött. Késöbb már azt is elértem, hogy nem kellett mellette a vízben maradnom, és ennek nagyon örültem, mert veszett kapálózása ilyen közelröl veszélyes volt, a hullámoktól többet voltam a víz alatt, mint felette, s párszor úgy oldalba rúgott, hogy napokig éreztem. Félelmes erejét a víz alig tompította. A tutajon állva vezényeltem.

- Egy-kettö! Húzd a hasad alá a lábad! Most rúgd ki!

Mivel arra még nem tudtam rávenni, hogy akár csak fél kezével is elengedje a tutajt, a jövöre bíztam, hogy melyik kéztempót tartja majd rokonszenvesebbnek, és mindkét lábtempót: a mellúszásét és a kralozást is felváltva gyakoroltattam. Az utóbbi határozottan jobban ment. Befelé hajló görbe lábai habzó örvényt kavartak, s a tutaj remegett, mintha motort kapcsoltak volna rá. Így gyötrödünk naponta kétszer, ö a félelemtöl, én, hogy lassan halad, és kínoznom kell, minden sajnálatom ellenére.

De el kell ismernem, hogy ez életünk egyetlen sötét foltja. Nogo tanulékony és ügyes, a tutaj és a kunyhó megépítése legalább annyira az ö érdeme, mint az enyém, megérett arra, hogy új feladatokat kapjon. Ez legalább gyógyír lesz úszóleckéktöl megtépázott önbizalmára. A kunyhó mögött válogatott rugalmas ágak és erös rostú pálmalevelek várják, hogy íjat és nyílvesszöt készítsek belölük. Most, hogy Nogo kipöfögte a reggeli fürdés sérelmét, és bundája is megszáradt a tüzö napon, legföbb ideje hozzálátni.

- Héj, Nogo! Hozz egypár gallyat a kunyhó mögül!

Mühellyé alakul a tutaj, akkora íjat akarok készíteni, mint én magam, Nogónak pedig még erösebbet. Alig kezdek a munkához, Nogo rögtön felismeri, mit akarok.

- Aha, már csináltál ilyet, de Vru azt mondta, gonosz varázslat, és Kriri összetörte!

Elfut a düh, hogy emlékeztet rá. A varázslónak sok esze volt, de gonosz, uralkodni vágyó természete oktalanul mindig vetélytársat látott bennem.

A hordához csatlakozásunk után készített elsö íjamat Vru érdeklödve figyelte, és boldog voltam, hogy hasznosra taníthatom öt, a hordát. Megmutattam neki, hogyan kell bánni vele, de félnapi türelme sem volt ahhoz, hogy megtanulja. Dühében és irigységében beárult a rettegett fönöknek, aki egy reccsenéssel elpusztította kétheti gondos munkámat - és vele saját törzse könnyebb jövöjét is.

- Vru buta, mint béka a pocsolyában, csak vartyog és ugrál! Ez a szerszám kést tud dobni messzire - dárdát nem mondhatok, mert nem tudja, mi az -, nem kell közel menni vaddisznó agyarához, antilop szarvához, mint bunkóval!

A horda vadászai gyakran súlyos sebeket kaptak a zsákmánnyal vívott közelharcban, igaz, ez jobban bántott engem, mint a fájdalomra jóformán érzéketlen laposfejüeket.

Nogo elismeröen bólogat.

- Nagy varázslás!

- Nem varázslás! - ahol lehet rombolom a busa fejében kavargó szellemvilágot, elég baj, hogy az úszáshoz Nagy Égi Hal kell. - Ha követ dobsz, mi hajítja?

Buta kérdésnek tartja, nyelvét kidugja, úgy vigyorog rajta.

-    Nogo karja! - lóbálja. - Nogo ereje! Nogo nagyon erös!

Egy alkalmat sem mulaszt el, hogy erejét dicsérje, ez már így van egész fajtájánál. Félreteszem a lesimított íjat, elkap a tanítás láza. Kiválasztom a legvastagabb ágat, és a markába nyomom.

-    Hajlítsd meg!

Az ág vastagabb a karomnál, de egy kicsit meghajlítja.

-    Még jobban!

Mellén és hátán kidagadnak a roppant izomkötegek, az ág még enged valamit.

-    Jobban!

Nagyot fúj, fél kezéböl ügyetlenül kicsúszik, és messze repül a kipattanó rugalmas ág. Megdöbbenten néz utána, és én támadok.

- Miért nem hajlítottad meg jobban?

- Fa ereje nem engedte!

- Fának is van ereje?

Megint beugrik a látszólag buta kérdésnek, és atyailag kezd magyarázni.

- Van. Vékonyabb gyengébb, vastagabb erösebb. Ha vékony gallyra lépsz, letörik, és leesel!

Ez megint egy a horda aranyszabályai közül, de most végre megfogtam a laposfejüt.

- Ide figyelj, Nogo! Nogo karjának ereje dobja követ, fa ereje dobja kést, amit csinálok!

Vastag alsó ajkát messzire elöredugja - ez a komoly fejtorna jele -, másik ág után nyúl, meghajlítja, majd engedi, hogy a rugalmas ág újra kiegyenesedjék, azután a sarkára ül, mert Így tud a legjobban gondolkodni. Reménykedve várom, mikor világosodik koponyájában az igazság, ez legalább olyan fontos, mint maga a nyílkészítés. Egyszerre átmenet nélkül nagyot ordít.

- Fa ereje dobja!

Nem tudom, hogy ö boldogabb-e a felismeréssel, vagy én, hogy kicsiholtam belöle. Egy lépés az ember felé.

Persze az út göröngyös, és sok kacskaringója van. Már újra dolgozunk, Nogo lelkesen segít, de látom, valami motoszkál benne. Végül kiböki:

- Nagy Égi Hal fiai mind nagy varázslók?

- Miért?

- Mind tudja ilyen titkokat, mint a fa ereje?

Nesze neked rugalmas erö, mechanika szép törvénye! Erre mit feleljek? A laposfejüek nyelvében nincs még "gondolkodni" ige. Akár "látni"-val, akár "érezni"-vel pótolom, még jobban félreviszem. Megvan!

- Figyelni kell, Nogo. Ha Nogo figyel, Nogo is tudni fog titkokat! Fa ereje titkát már ismeri is!

Így telnek a napok, s Nogo tanítását becsvágyam is sarkallja. Egyik reggel úgy belemerülök egy jobb méretezésü nyílhegy munkálásába, hogy megfeledkezem a horgászásról. Nogo enni hív, majd egymaga eszi meg a tegnapi maradékot - ami persze kevés neki -, és türelmetlenül topog elöttem.

- Állj arrébb! - szólok rá. - Nem látod, hogy az arcodba pattog a szilánk?

- Halat kell fogni - dörmög.

Zavar, hogy ott áll elöttem, ez a csiszolás elötti pattintgatás ilyen kis darabnál nehéz munka. Ha csak finoman ütögetem, csigalassan haladok, ha odavágok, eltöröm. Többet verek az ujjamra, mint a köre, s ez is bosszant. Nogo nem mozdul, pedig most éppen a hegyét formálom, egy rossz ütés, és eldobhatom az egészet.

- Várj, majd késöbb!

Nogo rendületlenül marad, én pedig ingerültségemben nagyobbat ütök, szerencsére csak az ujjamra, sziszegve rázom a kezem. A nyílhegy ép maradt, de azért dühös vagyok.

- Mit állsz itt? Ha éhes vagy, fogjál halat!

Nagyon megsértödik.

- Nogo nem tud!

Mutatóujjamon csinos vérhólyag feketéllik az ütéstöl. Kiabálok.

- Miért nem? Mert buta, lusta, tehetetlen, csak a hasát tömi! Fogjon horgot, zsineget, tegyen rá húst, és dobja be. Ezt nem tudod?

- Nogo ezt tudja, csak varázslást nem tudja hozzá!

Most már csak szomorú, öszintén és tehetetlenül. Elszégyellem magam. Minden korábbi hazugságért fizetni kell. Megsimogatom a karját.

- Nogo erös és okos! Ismeri, mi a fa ereje, ismeri kö erejét - dobd csak be a horgot, ahogy én csináltam! Tudod, hogy kell?

- Nogo tudja!

- Akkor menj, és fogjál!

Olyan áhítattal és lámpalázzal kacsázik el, mint elsö próbaútjára induló pilóta, s negyedóra sem telik bele, akkorát ordít, hogy a parti vízben halászó vízimadarak rémülten rebbennek a magasba.

- Fogtam halat!

Elgondolkozva szopogatom az ujjam, még lüktet, de már alig fáj. Megint léptünk egyet. Nem nagyot, ha egy földi társamnak magyaráznám - nyilall belém az elérhetetlen vágyakozás -, udvariasan megmosolyogna, igen, igen, de olyan nagy dolog ez? Horog, zsineg, csali, bedobom, várok, kihúzom! Ez Így valóban egyszerü. Csak azt sajnálom, hogy az egyetemen szaktárgyaim büvöletében élve nem foglalkoztam eleget az ember östörténetével. Akkor most pontosan meg tudnám mondani, hány ezer év kellett a horog, a horgászás feltalálásához.

A következö napokban Nogo horgászása új bonyodalmakat támaszt. A laposfejüek élete szükségképpen csak két végletet ismer, a zabálást és a koplalást. Középút nincs. Ha zsákmányolnak, mindenki addig fal, míg a préda tart, ha elfogy, jön a koplalás a következö zsákmányig. Ami a kettö közé esik - hernyó, apró gumók, madárfióka, madár és hüllötojás -, csak az éhhalál ellen véd. Kezdetleges fegyverek, gyors lábú vadak: ez általában sok koplalást és ritka jóllakást jelent, a horda gyakorlatilag mindig éhes volt. Innen a törvény: mindig mindent fogj meg, ami ehetö.

A Nagy Folyó kimeríthetetlen böségü halban. Ez a Nogo vérébe ivódott törvénnyel és halfogási tudományával egybevetve ijesztö eredményt szül. Nem annyit horgászik, amennyire szükségünk van, hanem minden szabad idejét zsinórral a markában a tutaj szélén tölti, és tutajunk - tisztaságára nagyon kényes vagyok - lassan vészes átalakuláson megy keresztül. Mindenütt csapkodó vagy döglött halak, terjeng a halbüz, beleivódik Nogo bundájába is, éjszakánként alig birok a kunyhóban megmaradni mellette. Mindig nagyon szerettem a halat, de most azon a ponton vagyok, hogy egy életre megundorodom. Mikor ezután egyszer tíz perc alatt fél tucatot húz ki - persze a halakat messziröl idecsalogatja a vízbe csörgö bomló hallé és hulladék -, betelik a pohár. Felkapom a halakat, és kezdem visszahajigálni a folyóba. Nogo úgy néz rám, mintha öt dobnám a vízbe.

- Csak annyit fogj, amennyit megeszünk.

- Holnap nem lesz!

- Nagy Folyóban mindig van hal, ma is, holnap is, azután is! Nem érzed, büdös már az egész tutaj, te is!

Csodálkozva szimatol.

-    Büdös? Hol?

Persze, ez ízlés és civilizáció kérdése, nekem azonban büdös. Jobb meggyözödésem ellenére a szellemvilághoz fordulok segítségért.

-    Nagy Égi Halat megharagítod, ha többet fogsz, mint amennyit megeszünk. Nagy Égi Hal és Nagy Folyó szelleme mindig ad halat annyit, amennyi kell, de ha hal büze csavarja az orrukat, haragosak lesznek. Edd meg mind - mutatok körbe elég könnyelmüen -, vagy dobjuk vissza folyóba, mert különben haragosak lesznek.

Látom, hogy kegyetlennek tartja az égieket, de engedelmeskedik, bár minden halért külön harcot kell vívnom, annyira sajnálja visszadobni, hogy inkább megeszi.

A délelötti úszólecke elmarad, Nogo félájultan, hordónyi hassal liheg a kunyhóban, a halaik többségét "önfeláldozóan megmentette". Ha nem ismerném szívósságát, meg lennék gyözödve, hogy vége, nincs gyomor, ami ezt a merényletet kiheveri. A maradékot bedobálom a vízbe, forrni látszik a tutaj körül a folyó, annyi hal sereglik egybe a könnyü lakomára. A halászmadaraknak is feltünik a nyüzsgés, a tutaj fölött keringenek, le-lecsapnak a vízre az élök közé, az ügyesebbje a levegöben próbálja elfogni a kezemböl hajított döglöttet. Már alig maradt egypár hal, mikor észbe kapok; nyílvesszöimnek a tökéletes pontosságot csak az adhatja meg, ha végüket feltollazom. Soha nem lesz alkalom könnyebben tollat szerezni, mint most!

A halakat kupacba rakom a tutajon, és a kunyhó mögé húzódom az íjjal. A távolság négy méter sincs, ennyiröl csak nem fogom elhibázni? Kiválasztom a legjobbnak tartott vesszöket, egyet az íj húrjára illesztek, és várok.

Elég soká tart, míg idegenkedésüket legyözik, sóvár kiáltásokkal röpködnek a halak fölött, nem mernek leszállni. Egészen a lombfalhoz simulok - a túloldalon Nogo hangosan nyög -, és igyekszem mozdulatlan lenni.

- Maradj csendben - suttogom -, elriasztod a madarakat!

- Nem kell madár, nem kell hal, nem kell semmi - sóhajtja. - Nogo soha többé nem enni!

- Csönd!

Fehér mellü, szürke madár siklik a halak fölé, egy helyben lebeg, fejét tekergetve figyel jobbra-balra, majd szárnyait hirtelen összekapva a tutajra pottyan. A többi, úgy látszik, csak erre várt, most már egy sem akar kimaradni a zsákmányból. Egy pillanat múlva csapkodó szárnyak, a vetélytársak között rést kutató mohó nyakak és csattogó csörök kavargása takarja a halcsomót, civakodó vijjogással. Ha Nogo nagy bunkóját közéjük vágnám, legalább három ott maradna. De a bunkó a bejárat mellé van támasztva, ha érte megyek, megriasztom öket. Megfeszítem az íjat - aztán suhan a vesszö, elmerül egy hát puha tollaiban, az áldozat éleset kiált, de a többi nem ügyel rá, a halakat kapkodják, félrelökik a vergödöt. Ugrálni szeretnék örömömben, de még idejében meggondolom, s már küldöm a második, a harmadik, az ötödik nyilat is közéjük. A szárnyas sereg csak akkor riad meg, mikor már három madár bukdácsol átvert testtel a törzseken, és én elörohanok, hogy elkapjam öket, mielött a tutaj széléröl a vízbe vetik magukat. Az egyik, mikor szárnyát elkapom, éles csörével dühösen karom húsába vág, de olyan boldog vagyok, hogy a fájdalom nem érdekel. Kitekerem a nyakukat, s utána a megérdemelt pihenés jólesö érzésével ülök le melléjük, hogy kifújjam elsö nyíl vadászatom izgalmát. Szép, lúdnagyságú madarak, kövérek, de most nem az evés érdekel. Azt számolgatom, széles, egyenes farktollaikkal hány tucat nyílvesszöm válik biztos röptü, messzire ható fegyverré.

Furcsa dolog az élet. Egyfelöl minden igyekezetem az, hogy Nogót feljebb segítsem a civilizáció meredek létráján, most pedig annak örülök, hogy nekem sikerült egy lépést visszalépnem ember öseim rég feledett gyilkoló tudása felé.

A délutáni úszólecke is elmarad. Az eget magasan vékony fehér felhöcsíkok fonják keresztül-kasul, szelíd, szinte észrevétlen mozgással. Itt lent még szellö sincs, a levegö tikkasztó és súlyos, az erdö mozdulatlan, a száraz föld némán várja az esö termékenyítö csodáját. A nap egy darabig még erölködik a sürülö homállyal, azután a szürkeség feketévé mélyül, egy keresztvölgyböl port és száraz levelet markolva elönyargal a szél, villan a hegyek mögött, s a fel-morajló dörgéssel megérkeznek az elsö kövér cseppek, buborékokat pattantanak a folyó tükréböl.

Tetö alá kell mentenem sürgösen mindazt, aminek az esö árthat. Legnagyobb gondom a tüzifa, börünket kevésbé féltem. Behordom a kunyhóba, fekvöhelyünk alá dugdosom, talán ott száraz marad. Sietnem kell, Nogo segítségére nem számíthatok, a hátán fekve nyög, és ádáz halszagot áraszt.

Alig végzek, mikor a hömérséklet pillanatok alatt legalább 15 fokot zuhan, az orkán durván rángatja a kunyhót. Mindenáron a levegöbe akarja emelni, felkapja kialvó tüzünk maradékát, szétszórja a hamut, a parazsat, egy pillanatig attól tartok, lángot fog a kunyhó száraz lombja. De hirtelen meghallom a jól ismert mély zúgást, a hegyek gerincén fehér fal emelkedik, teteje belevesz a felhök fekete kárpitjába. A milliárdnyi esöcsepp zuhogása egy óriási orgonasíp bugásává erösödik - nemcsak fülem, csontjaim is érzik átható rezgését -, a fal lelép a gerincröl, és magába nyeli a sziklákat, a fákat, az erdöt. Méltósággal s mégis hihetetlenül gyorsan közeledik, felületén az esö szálai szemkápráztató mozgással ide-oda hajladoznak, keresztezik egymást, már eltünt a hegyoldal, a folyó partjához ér..., a nyíl és a vesszök már bent vannak, utánuk hajítom a madarakat, és a leveles ágakból font ajtót magam után húzva, behátrálok a kunyhóba.

Harsogó hangzavarban olvad össze a külsö világ. A vízfal súlya megrokkantja a kunyhót, hármas rétegben rakott teteje átengedni kénytelen, mindenütt csöpög és csurog. Egyszerre koromsötét lesz, szapora mennydörgés durrog felettünk. Sokáig tart így, a kunyhó rúdjait tapogatom, vizsgálom, vajon állják-e a vízzel átivódott lombtetö hirtelen több mázsányira növekedett súlyát. Ha tovább dölnek, ki kell másznunk, inkább az esö, minthogy agyonnyomjon bennünket. Szerencsére erre nem kerül sor, bár veszedelmesen meghajlanak.

Csendben ülök, fejemen, hátamon végigfolyik az átszivárgó víz. Azzal nyugtatom magam, hogy most még mindig itt a legjobb, a parton kidülö fák, a meredekekröl lerohanó vad víz: pusztulás és halál - már ismerem. Itt, ha csak villám nem csap belénk, védve vagyunk minden nagyobb rossztól. Az éjjel vagy holnap alábbhagy majd ez az elsö, leghevesebb hullám, talán pár órára az esö is eláll, ki lehet hasogatni a tüzifa száraz belét, és ehetünk valami meleget, a tüz feloldja elgémberedett tagjaink zsibbadását.

A víz állhatatosán folyik a nyakamba, nincs egy száraz darab se testemen, Nogo nyög a sötétben. Forgatom a gondolatokat, más elfoglaltságom nem lehet, aludni a hidegtöl nem tudok.

XII.

Már negyedszer érem meg, de minden év elsö monszun-vihara azt a legelsöt juttatja eszembe, amely az Amar halála utáni éjszaka tört rám, amely elszakított a Vikingtöl, társaimtól, bár az éhség okozta szédülés, a rettegés éber félálmai - melyek nem pihenést, csak növekvö kábulatot adtak - nagy fehér foltokat nyomtak emlékeim folyamatosságába erröl az idöszakról. Meg-megszakadó képsorok - sokszor az idörenddel sem tudok mit kezdeni - nem tudom, melyik követte a másikat, logikai kapcsolatot meg éppen hiába igyekszem találni közöttük. Két nagy törvény árnyékában húzódó kapkodás: életben maradni, és enni.

Az akkori felhöszakadás szülte áradat a fával és a majmokkal sokáig hurcolt magával, két vagy három nap is eltelt - már ezt sem tudom pontosan -, míg újra fennakadtunk egy éles kanyar elötti torlaszon, s a majmok után az összefonódott ágakon én is a partra másztam. Reszkettem a kimerültségtöl, az éhségtöl, csak egy gondolat élt bennem: vissza a Vikingre, el erröl a szörnyü földrészröl!

Gondolkodás nélkül nekivágtam a szembecsapó esönek, tudtam - s igazam volt -, hogy egy ilyen hatalmas vihar csak a tenger felöl jöhet, s addig kúsztam - erötlenségemben sokszor négykézláb- fölfelé a meredeken, nem törödve bokorral, tüskével, míg bírtam.

A domb túloldalán leereszkedve ugyanolyan áradat állta utamat, amilyet elhagytam. Nem estem kétségbe, az akarat és a hit, hogy visszakerülök, továbbhajtott a domb oldalán egy rétegvonal mentén, és mentem, míg körülfogott a gyors tropikus alkony, s nem engedte, hogy lássam, hová teszem a lábam. Ekkor félig vakon addig tapogatóztam, míg szúrásai nyomán rátaláltam egy sürü tüskebokorra, s nem bántam, hogy a maradék bört is lenyúzza rólam; szemközt furakodtam szúrós gallyaival egészen derékvastagságú tövéig. Ott összegömbölyödtem, tudtam, hogy többet nem tehetek biztonságomért. Karjaim fejem köré kulcsoltam, hogy fülemböl kizárják a sötétség ismeretlen ijesztö neszeit, és aludni próbáltam.

Aki a mi civilizációnkban nött fel, soha nem tudja elképzelni sem, milyen hosszú lehet egy éjszaka. Nappal a látható világ mozgásának rendje hordozza az idöt, mindegy, hogy mi, egy levél rezgése vagy az óra mutatói. A sötétség végtelenségét azonban nincs máshoz mérned, csak szíved dobogásához, a lehulló csöppek zuhogásához, és ha megkísérled, elöbb bolondulsz meg, mint kiszámolnod sikerül, hatvan perc hosszat rajtuk. Egy-egy éjszakán átéltem egész életem, s azóta értem igazán emberöseim imádatát a nap és a tüz - a természet vagy emberkéz szülte fény - iránt. A nappalok rövid közjátékok voltak csupán folyton megújuló végtelenségében, könyörtelenül jött, s vonakodva távozott hajnalban-, legyözetlenül csak visszavonult, hogy tizenkét óra múltán újból rám borítsa az idötlen létezés kínját. Az elsö éjszaka még nem is a legrosszabb volt - csak lassan nött bennem a sötétség félelme, a fény óráiban szerzett tapasztalatokkal párhuzamosan -, s reggel továbbindultam.

Ez a nap valamivel jobb volt. Nagyot ittam a hegy oldalán lecsurgó zavaros vízböl, undorító íze volt, de innom kellett, s tudtam, a polyinterferon véd minden fertözéstöl, bekaptam egy serkentöt, így sikerült tartani magam.

Sajnos egyre nehezebben lehetett tájékozódni. Az esö ömlött, s a látható valóságot szük körbe zárta a víztöl csillogó ágak, a bozót, az átázott földböl felszálló pára vakító, piszkosfehér hálója, mindig csak kis darabját engedte látni a térnek, rajta túl a bizonytalanság csak hangokban létezö végtelenje lüktetett. A viharfront mozgása már meglassult, a völgyek ide-oda terelték a gyengülö szelet, az esö hol énröl, hol arról csapott, nem volt biztos irányjelzö. A felhök után sem igazodhattam - lelógó hasukat szétszabdalták a dombok meredek gerincei, lehetetlen volt meghatározni vonulásukat. De azért mentem - rábízva magam arra az iránytüre, ami minden élölényben szunnyad, csak jelzései felfogására képtelenek a civilizációtól elkényeztetett érzékek -, hittem, hogy jó irányba megyek, hittem, hogy elérem a tengerpartot. A sötétség megint gyorsan jött, E a bozóttal való egész napos küszködés fáradsága az elmúltnál jobb álmot hozott.

Szárazföldi vándorlásom harmadik napja az utolsó a megelözökkel való összefüggésében. Reggel a vízivás és a serkentö még akaratom alá kényszerítette izmaimat, de délfelé - a világosság maximuma jelezte csak ezt az idöpontot - nemcsak a tájék változott meg körülöttem, hanem én magam is.

Nem tudom, hogy valóban egyszerre történt-e, nyilván csak én vettem észre úgy, de az erdö - melynek száraz, korábban szürke színét az esö barnára és feketére mélyítette - kizöldült. Mindenütt a kibomlott rügyek apró leveleit paskolta a szüntelen esö, a földböl láthatatlan magvak indították rohamra hajtásaikat a lombok felé, mohón harcolva minden centiméterért a nagy versenyben. A látható világot még szükebbre vonta ez a zöld abroncs, pedig eddig sem láttam messze. Az esö meleg volt, a pára egyre sürübb, a hangok jelentösége megnött, anélkül, hogy értelmet kapcsolhattam volna hozzájuk, lábam alól ki-kibicsaklott a sáros föld. Ha lejtö következett, gurultam, csúsztam, míg az aljára nem értem, és sokáig feküdtem, míg újra mozgásra tudtam ösztökélni a mind tehetetlenebb izmokat. A pára már nemcsak körülöttem volt, szememen keresztül koponyámba szivárgott, eltompította a fáradtságot, a fájdalmakat. Maradék értelmem azon csodálkozott, milyen érdekes, hogyan emelkedik lábam új lépesre - és a lépés sikerül, holott milyen bonyolult és nehéz mozdulat -, hogyan fogja meg, hajtja félre karom a keresztbe nyúló ágat. Szavakat ismételtem az értelem és összefüggés igénye nélkül, de felelnem kellett a kívülröl jövö hangokra, mert a külsö és belsö pára sürüsödö tehetetlenségében lassan az egyetlen valóságot jelentették a tudat számára, a hangok, az esö hangja, a hegyoldalon éneklö ezer kis vízcsobogás hangja, a völgy alján rohanó áradat mély morgása, hangok, melyek összeütköztek és egymásba folytak, és újak születtek belölük, generátorok mély és magas bugása, a felhök között a rakéta-indítóállomás szép hangú harangja cseng-bong, a hegyoldal meglódul velem, indul a nagy centrifuga, hogy kipróbálják, bírom-e a gravitáció növekedését, már forog, forog, forog...

Innen megszakad az emlékezet folyamatos képsora, csak töredékeket tudok elöhalászni, meg sem próbálom összerakni öket. Idörendben talán a vaddisznó következik, mert ahhoz kapcsolódik a kés, és az attól kezdve már mindenütt szerepel emlékeimben.

Kis tisztáson feküdtem a völgy aljában, s a sarjadó füvet tömtem a számba, némelyik keserü, némelyik édeskés, de a többsége unott seízü volt, ínyem számára még undort sem jelentett. Messze voltam az értelemtöl, ami figyelmeztetett volna, hogy mérgezéstöl nem védhet a polyinterferon, gépiesen rágtam és nyeltem, indulat és következtetés nélkül, elfogadva az ízek rendszertelen váltakozását.

A vaddisznó a bokrokból tört a tisztásra. Miután egy kurta röffenéssel - ijesztés és ijedtség jele egyaránt volt - tudomásul vette legelö jelenlétem, az egyik bokor mellett félretartott fejjel a földbe döfte agyarát. A billenö ásómozdulat végén a fekete rögök közül kövér, sárga hagyma fordult ki, azután újra döfés, billenés, és máris új hagymát dobott fogai közé. Számban megállt a félig rágott fücsomó, könyökömre emelkedve növekvö érdeklödéssel figyeltem, milyen ízletes lehet az a hagyma! S már arra is rájöttem, hogy föld feletti része, az a hüvelykujjnyi, lilásfehér hajtás, mindenfelé elövillan a bokrok szélénél. De agyar nélkül nem megyek semmire, legalább bot vagy kö kellene hozzá, hogy kiássam. Körbetapogattam magam elött a füben, de egyiket sem találtam. A derekam nyomta valami keménység, odanyúltam, s a tapintott lelet nagysága újra értelmessé csigázta tompult agyamat.

- A kés! - jött torz hang füvel teli számból, és fél karra támaszkodva fel akartam ülni, hogy kihúzhassam övemböl. Akkor jutott eszembe, hogy övem is van, és még sok minden más, magamról, a környezö világról.

A disznó nem volt felkészülve ilyen hangra és mozdulatra egy békés füevötöl. Leszegett fejjel szembepördült velem, pislogó szeme a támadás és a menekülés lehetöségeit latolgatta, aztán fenyegetö röffenéssel dühösen a bozótba csörtetett.

A hagyma csípös volt, de leves húsa mégis étel és nem fü volt, a fél tisztást feltúrtam, míg végre betömtem a gyomrom helyén tátongó ürességet. Bezabáltam, mint Nogo a halakkal, de a következmény csak órákkal késöbb jelentkezett, s addig tele gyomorral és viszonylag visszanyert értelemmel gondolkozhattam. A késen, és az övön kívül semmim sem volt. Az aptátort még a zuhanáskor sodorhatta le egy kö a csuklómról, a helye fájt csak, arra emlékeztem, hogy már a fatörzsön is hiába kerestem. Az öv rekeszeiben két bontatlan és egy megkezdett doboz serkentötablettát találtam. Ma sem tudom, miért láttak el ilyen böven ezzel a remek szerrel, egyetlen magyarázata az, hogy valaki - talán Dave, mert leginkább neki voltak ilyen ötletei - még a csillag körüli körpályán túlzott elörelátásból teletömködte mindannyiunk övét. Nem sokáig tünödtem rajta, hanem még pár hagymát az övembe dugva újra nekivágtam a sürünek.

Haza, haza a Vikingre! Az esö kis idöre elállt, s világosan láttam az irányt, amerröl a rohanó sötét felhök elörajzottak a dombok mögül. Sikerülni fog, kell, hogy sikerüljön! Az irányt tudom, eröm úgy-ahogy visszatért, a lenyelt serkentö elhitette izmaimmal, hogy éppoly erösek, mint voltak.

Ma már tudom, hogy ez az egyetlen idöszak a vadonban, mikor semmiféle támadástól nincs mit tartani. Az ítéletidöben elpusztult számtalan állat terített asztallá varázsolja a völgyek alját és az összehordott fák torlaszait a ragadozók számára, a száraz idöszakban ingerlékeny nagy növényevöket pedig annyi sovány koszt után teljesen lefoglalják az éledö növényzet friss hajtásai, nincs élelem-és legelöféltés. Ezért hagyott ott a vaddisznó is, más idöben biztosan nekem rontott volna. Ez a hét - a monszun elsö hete - a béke ideje. Ha nem fulladsz az árba, nem üt agyon kidülö fa, vagy nem kerülsz az egész domboldalakat lemeztelenítö földcsuszamlás útjába - amikor a domb elöször remegni kezd, majd a meglágyult föld fáradt nyögéssel lassan megindul lefelé, folyton gyorsuló mozgása közben híg iszap, összetört fák és bokrok tömkelegévé olvad, iszonyú robajjal zuhan a völgybe, s a szemközti meredeknek rohanva magasra fölcsap az ott álló fák közé az a sárgás-mocskos tömeg, ami az imént még erdö borította hegyoldal volt -, ha ettöl a véletlen segítö keze megóv, mert nem alattad bontja meg a föld és a szikla sokszázados nyugalmát, akkor nyugodtan sétálhatsz a vadonban, az élök nem tesznek benned kárt. De akkor még erröl a monszun hozta békességröl mit sem tudva, elfogadtam a csodát, hogy bántatlanul taposhatom a cuppogó, ragadós sarat, törhetem az ágakat olyan zajjal, hogy az máskor a környék összes ragadozóját a nyakamba hozta volna.

Mindig szembe a felhökkel, keresztbe a dombok vonulatával, meredek kapaszkodók és síkos lejtök egymásutánját hagytam magam mögött. Egyre biztosabban éreztem, hogy kiérek a tengerhez, és akkor, a negyedik vagy ötödik domb teteje elött pár méterrel gyomrom kegyetlen görcs markolta össze, durván ledöntött, és kétrét hajtott testem ide-oda dobálta a sárban. Gyomromban olthatatlan tüzként égett a hagyma mérge - s hiába ittam a pocsolyák vizét, s adtam ki utána magamból a hagymákkal együtt, rosszullétem egyre növekedett -, minden izmom görcsök rángatták, s mire újra értem jött az ájulás megváltó nagy centrifugája, tünö öntudattal még rádöbbenhettem, hosszú idöre elvesztettem a csatát, talán az életem is.

A következö emlék a vízivás tengeréböl emelkedik ki. Folyton ittam, a láz kábulatában az ösztönök hason csúszva vonszoltak a domboldalról lecsurgó vízerek mentén, ittam, és nyomban kihánytam a lenyelt vizet, s mégis innom kellett, mert a nyelés pillanatában enyhült valamit az égés.

Azután egyszer ennek is vége szakadt. A hátamon feküdtem, arcomat az esö verte, vagy ha elállt, a száguldó felhöket bámultam s a szédüléstöl ingó hegyoldalakat. Tudtam, hogy nem fekhetem ilyen tétlenül, hogy valami nagyon fontos, mulaszthatatlan tennivalóm van, de képtelen voltam rájönni, hogy mi, az akarat motorja üresen forgott, a méreg kiüzte fejemböl a célt, izmaimból az eröt. Már inni sem kívántam olyan mohón, szomjúságom csillapítására elég volt a számba csurgó esö. Gyomrom nagy ritkán apró sajgással emlékezett a méreg görcsére, mintha próbálgatná, vajon megmaradt-e, vagy szétégette a szörnyü tüz. A "hol", "mikor" és "miért" megfejthetetlen rejtvényén tünödtem, kevés sikerrel. A felhök mozgása izgatott a legjobban, tudtam, hogy kapcsolatban van azzal, ami sehogy sem akar egésszé állni, hogy ha cselekvés nem is, de legalább gondolat váljék belöle. Fölemeltem a kezem, hogy elérjem öket - csecsemö nyúl így a fölötte lengetett izgató, színes idegenség után, a megragadás lehetöségét még mérlegelni képtelen ösztönével -, azután visszaejtettem. Az iszapot gyúrták ujjaim, tapintással szerezhetö tapasztalatok után kutattak, kavicsok, szögletes kis kövek, ágdarabok formáit értékelték, s küldték a valóságot összegezni képtelen magasabb idegközpontok felé.

Megint esni kezdett, a víz meggyült kétoldalt az orrom és a szemgödrök alkotta mélyedésben, homályos lencséje széttörte a felhöt, a hegyoldalt, szám kinyílt, és befogadta az ízetlen cseppeket. Az esönek más hangja volt, mint az elsö napokban, levélröl levélre porzott, teltebb, mélyebb zúgása összemosta az amúgy is érthetetlen valóságot az álommal.

A combomba mélyedö fogak viszont nagyon is valóságosak voltak. Testemben riadót fújt az új fájdalom. Petyhüdt izmaim összerándultak, lábam nagyot rúgott az ismeretlen támadó felé - a másik láb küldte fájdalomüzenet jó irányzéknak bizonyult -, morgás és szükölés keveredett az esö hangjába. Szédülö fejjel felültem, a kés után kapkodtam, s a fogyó világításban, az esö függönyén át megláttam a sakálokat.

Hárman voltak, lesunyt fejjel figyeltek egy ugrásnyira tölem, ahová váratlan feltámadásom üzte öket. Félkörben álltak, a közös támadás és védekezés legkedvezöbb alakzatában. Ha elég gyenge ez a sosem látott, halódó préda, egyszerre lehet ráugrani, ha még erös, háromfelé lehet szaladni, megosztva az üzetés kockázatát.

Különös figurák voltak, a természetes kiválasztódás minden bolygóra érvényes szép példái. Lábuk gyenge, testük sovány, fejük akkora, mintha egy náluk háromszorta nagyobb rokontól kérték volna kölcsön. Állkapcsuk nagy, és ijesztö eröt mutatnak a vaskos nyakon kétoldalt lefutó izomkötegek, a fogak képesek mindent szétmorzsolni, ami közéjük kerül, de az állat gerincét már egy közepes bunkócsapás is eltöri, ök a dögevök, az erdö tisztaságának örei, természet szabta feladatuk, hogy bomló hús büze ne fertözze a vadon levegöjét, hogy a sebzett vagy beteg állatok kínját megrövidítsék, hogy a nagy ragadozók lakomájának maradókat eltakarítsák.

Rajtam kicsit korán kezdték - legalábbis én úgy gondoltam -, a harapás helye kegyetlenül sajgott, erötlen karommal dühösen köveket hajigáltam feléjük. Nem féltem, gyengének látszottak, lassan visszatérö értelemmel arra a következtetésre jutottam, hogy a késsel elbánhatok mindhárommal. És szerények voltak, egy lépést sem közeledtek, ha valamelyiket kö találta, illedelmesen odébb ugrott, majd szinte bocsánatkérö vinnyogással somfordált vissza elöbbi helyére. Farkukra ereszkedtek a sárban, testük finoman remegett a várakozás izgalmában, torkukból halk nyüszítés tört elö. Ha combom sebe nem int másra, sokkal inkább jól idomított kutyáknak tartottam volna öket, mint vadállatoknak, magasra emelt fejjel figyeltek, szemük egy mozdulatomat se mulasztotta el.

Gyorsan sötétedett. Az egyik anélkül, hogy lábával egy centit is elöremoccant volna, kinyújtott nyakkal felém szimatolt, majd torkát az esöt hullató ég felé fordítva rekedt ugatásba kezdett. A válasz a hegyoldalról halk volt, mint a visszhang, de egy idö múlva árnyékok suhantak elö a bozótból, melynek alján már ott ült a közeledö éjszaka feketesége. A kör kiegészült az érkezökkel, a fejem mögött is hallottam a türelmetlen, vékony szükölést.

Beláttam, hogy dobálásom nem képes megingatni öket, céltalanul fáradok, s a sürüsödö homállyal belém lopózott az aggódó sejtés: nincs-e igazuk a csendben várakozó dögevöknek? Talán tényleg a végét járom? Vagy már az sem kell, hogy megvárják, hogy újra elnyúljak, hiszen annyian vannak! Négy, öt, hét, tíz, számoltam növekvö rémülettel, s kezdtem rájönni, hogy amit félénkségnek hittem, az csak óvatosság és kényelem. Semmi kockázat -diktálja az íratlan sakáltörvény -, várj addig, amíg az áldozat már védtelen, vagy annyian lesztek, hogy nincs mitöl tartanotok.

A lábammal szemben ülö állat - mintha csak jobb támasztékot keresne mellsö lábainak - a sárban egy arasznyit elöremozdult, majd hátsóját maga után húzva újra megmerevedett. A többi rögtön követte a mozdulatot, a kör sugara rövidebb lett. Aztán újabb topogó lépés, és megint szükült a kör, a lezuhanó sötétben zöld fénnyel lobbantak fel az addig szerény és alázatos kutyaszemek, a szükölés egyre mohóbb, egyre követelöbb lett. Nem volt több kö a kezem ügyében, amit hozzájuk vághattam volna, a feléjük dobált sárdaraboknak pedig ki sem tértek.

Megint felhangzott a rekedt, hívó ugatás - ezúttal a hátam mögül -, és a hegyoldal sokhangú válasza, éreztem, hogy megpecsételi sorsom. Az, hogy a hagyma mérgétöl szép lassan elszenderedem, mégiscsak más, mint elevenen széttépetni. A közvetlen halálfélelem eddig nem sejtett tartalékokat mozgósított, szédelegve talpra rángatott. A szemek gyürüje rögtön tágult - testüket már felszívta az éjszaka -, de a táguló kör egyre új fénypontokkal szaporodott.

Éreztem, hogy nincs messze a pillanat, rám rohannak, az egyenként gyenge testek tömege ledönt bizonytalan lábamról...

Ordítani kezdtem, a régmúlt ember ös eddig ismeretlen hangján, a felfalatástól iszonyodó test kiáltása volt ez, és hadonászó karral nekilódultam a táncoló fénypontoknak. A gyürü szétpattant, a szemek eltüntek, mögülem kaffogás jelezte, -hogy új felvonás kezdödik: az üldözés.

Vakon támolyogtam elöre, meg-megbotolva, minden botláskor nött rémületem, ha elesem, mielött újra felemelkedhetnék, már rajtam lesznek. Valahogy áttörtem a völgy alját övezö bozótot, és kézzel-lábbal vonszoltam magam a domboldal fái között fölfelé. A sakálok nem siettek, tudták, nem jutok messzire, nem akartak utolérni, csak kergetni, kifárasztani, s csak annyira jöttek a nyomomba, hogy bukásom után egy ugrással elérhessenek. Ha megálltam, ök is megtorpantak, egy csoportjuk elém kanyarodott, s mint a völgyben, újból körbeforogtak a fénylö szemek, ha megindultam, utat engedtek. Nem emlékszem, hányszor ismétlödött ez a gyilkos játék, már nem tudtam kinyújtott karommal megvédeni a fejem, hogy ne vágjam az utamba kerülö láthatatlan fatörzsekbe, az egyiknek olyan erövel mentem neki, hogy megszédültem, és karjaim átfonták a törzset, lefelé csúsztam, a kéreg a bört karmolta arcomon. Nem értem a földre, fél karral a fa egy alacsony ágába akadva függtem térdben megtört lábbal. Ez a vég - vágott belém -, s vele egy idöben izmaimban egy rég feledett mozdulat emléke ébredt, melyet a hagyma mérgétöl kótyagos fejem csak akkor értett meg, mikor kezem és lábam már parancs nélkül kapaszkodott a magasba: fölmászni! Az utánam ugró szempárok között kalimpáló nehéz csizmám még rúgott egyet az üldözökön, aztán a csalódott vonyítás bizonyította, hogy túl vagyok a mohó állkapcsok hatósugarán. Egyre feljebb másztam, lassan, ügyetlenül, az ágakat tapogatva a fa csúcsa felé. Városban nevelkedtem, még annyira sem értettem a fára mászáshoz, mint más kortársaim, pedig azoknak sem volt sok lehetöségük, hogy gyakorolják.

A sakálok hajnalig öriztek, némán várva, hogy talán mégis lezuhanok, nem vész oda a zsákmány, de hiába reménykedtek. Körülbelül tíz méterre a földtöl elhelyezkedtem egy széles ágvillában, s leoldott övemmel a törzshöz kötöttem magam. Reggel az elsö bágyadt fénynél még láttam szorosan a fa alatt keskeny hátukat, felfelé figyelö busa fejüket, aztán egyenként, hang nélkül eltüntek a sürüben.

A sakálkaland után mind többször jelentettek menedéket a fák. A monszun elsö hetének békéje elmúlt, a még felfalatlan tetemek büzös maradéka már a dögevöknek sem kellett, s a dzsungel feltárta igazi arcát: menekülj, ha üldöznek, és üldözd a prédát, ha menekül. Barátaim lettek a lombok, az ágak, s vándorlásom a tengerpart vélt irányába most már nem esztelen rohanás volt, fürkészö szemmel a fák övezetében haladtam, ügyelve, hogy mindig legyen tölem pár ugrásnyi távolságra olyan törzs, amire felkapaszkodhatom. Combomon a harapás gyorsan és gennyedés nélkül gyógyult - a polyinterferonnak köszönhettem -, és nagyon óvakodtam attól, hogy még egyszer hasonló helyzetbe kerüljek. Már a tüskebokrok sürüjét sem éreztem elég biztonságosnak, ezért amint a felhökön átszürt fény sápadni kezdett, már kerestem az alkalmas fát, ahol az ágak között az éjszakát tölthetem. Ez sok idöt elrabolt, és az élelem megszerzése még többet. Növényt többet nem mertem csak nagyon óvatosan és keveset enni, és különben is egyre jobban vágytam a húsra - aminek megszerzésében igazán nem lehetett semmi gyakorlatom. Békákra és gyíkokra vadásztam a vizek mentén, eltávolodva a biztonságos erdötöl, négykézláb turkáltam a pocsolyák szélén, s az elsö gyanúsnak vélt gallyroppanásra - odahagyva a félig már megszerzett zsákmányt - rémülten futottam a fák közé. Egyszer két teknösbékát is elcsíptem - akkorák voltak, mint a tenyerem -, és majd beletörtem páncéljukba a késemet, míg sikerült kikaparnom a héjak között rejtözö húsukat, de ez ritka lakomának számított. Bogarat és hernyót nem ettem, bár éppen elég nyüzsgött mindenütt, és mindig éhes gyomrom boldogan megalkudott volna az undorral, féltem az újabb mérgezéstöl, ami a gerincesek húsánál nem fenyegetett.

Madarakkal is próbálkoztam, valószínüleg azért, mert az elsö kísérlet érthetetlen módon sikerült. Rendszerint nem tudtam végigaludni az egész éjszakát, az ágak kényelmetlensége és a leszálló hideg pára jóval pirkadat elött felköltött. Egy ilyen alkalommal a félvak derengésben tyúk nagyságú madár körvonalait fedeztem fel egy szomszédos gallyon. Nem tudom, hogy nem riadt fel, míg feléje kúsztam, mikor elkaptam a lábát, rikácsolva próbált elrepülni, és kis híján lerántott a fáról. Inas, kemény húsa volt, amit nehezen tudtam megszabadítani a tollaktól, apró pihéket is nyeltem a rágós falatokkal. Két napig majszoltam, két napig nem kellett békafogással bajlódnom.

Volt úgyis aggódnivalóm. Bármilyen lassan haladtam is, már el kellett volna érni a tengerpartot. Ilyen messze nem vihetett magával a felhöszakadás áradata.

A felhök irányát meg tudtam állapítani, de már nem voltam biztos, hogy vajon tényleg a tenger felöl jönnek-e még mindig. Számtalan meteorológiai tényezö és a szárazföld felszínének alakulatai megváltoztathatták az alsó légkör áramlásának irányát, s a felhök soha nem szakadtak fel - legfeljebb az esö állt el egy-két órára -, tömegükböl mindig csak a legalsó réteget láthattam. A dombok is mások voltak, szélesebbek és magasabbak, gyakorlott geológusszemem észrevette, hogy ez a dombvidék nem egyéb, mint egy hatalmas fennsík összeszabdalt oldala, ami lassan, egy irányba emelkedik - és a felhök arról jöttek. Az eltévedés érzése lassan jött, sokáig viaskodott a kétség a bizalommal, a döntés nem csúcsosodott ki egyetlen pillanatban, tegnap még hittem, hogy jó irányba megyek, s harmadnap délután már tudtam, hogy eltévedtem. Az élelemszerzés, az ivás, a támadástól való menekülés kitéröi meg-megszakították ezt a gondolatsort, a vadon élete egész embert kívánt, s még ez az egész is kevesebb volt a szükségesnél. Megrémülni attól, hogy eltévedsz, lehet, ha nincs más gondod, de ha fennmaradásod minden órában új megoldandót kap, tulajdonképpen nincs idö a rémületre.

És meg kellett ismernem a természet törvényének egyáltalán nem látványos, de annál ijesztöbb egyik tételét: nem lehet hibázni! Ha az emberi társadalomban vét valamelyikünk, mindig ott a lehetöség: legközelebb vigyázok, jobban meggondolom, jobban igyekszem, s a fogadalom beváltásáig a hibázót tartja a társadalom, a többiek munkája, szeretete. A zsákmány elhibázása után azonban a következöt még korgóbb gyomorral, az éhségtöl még jobban szédülve kell megszerezni, minden elszalasztott alkalommal rohamosan csökken a további sikerek valószínüsége. Az egyén élete menthetetlenül hanyatlik az éhhalál felé, hacsak valami véletlen, könnyü zsákmány meg nem állítja ezt a folyamatot.

Így csúsztam egyre mélyebben az élet parabolaívén lefelé, egyre kevesebbet ettem, mint amennyire szükségem volt, a tegnap hibáját a holnap kétszeresen szenvedte.

A hibát, melytöl kezdve a baljós görbe meredeken lefelé fordult, a madarakkal követtem el. Annyival többre értékeltem húsukat az apró kétéltüeknél és csúszómászóknál, hogy minden erömmel az elsö siker megismétlését igyekeztem kicsikarni. Próbálkoztam kövel megdobni öket, vagy hosszú ággal lecsapni rájuk, mikor a vízparton halásztak, az esti és a hajnali szürkületben utánuk másztam a vékony gallyak közé, ahol éjszakára pihenni tértek, kudarcot kudarcra halmoztam. Ami idöm maradt, az kevés volt, hogy elég békát fogjak a pocsolyákban, és undorított is hideg húsuk, az egyszer ízlelt meleg madár után. Vérszomjas, de tehetségtelen ragadozó vált belölem, kölyökmacskaként a rebbenö szárnyak büvöletében éltem, kielégíthetetlen mohósággal.

S ekkor közbeszólt a nagy véletlen, a madarak elérhetetlenségének tragédiája a visszájára fordult, nekik köszönhetem, hogy rátaláltam Nogóra.

Egy lapos völgy fenekén jókora tó csillogott, hullámain számtalan, kacsához hasonló víziszárnyas ringatózott, sajnos túlságosan messzire a vizet szegélyezö bozóttól. Megbüvölten figyeltem öket a domb kopasz tetejéröl, mennyi madár, mennyi hús! Szemem részekre szedte a látványt, hátha mégis van valami lehetöség a közelükbe férközni. A víz túlsó oldalán, a sürütöl pár méterre két madarat pillantottam meg. Nagyobbak voltak a középen nyüzsgö kacsáknál, mozdulatlanul pihentek vagy aludtak.

Ha addig ott maradnak, míg odaérek! Nem kellett vigyáznom, hogy csendben haladjak, a kacsák hápogásától az egész völgy visszhangzott. Átvágtam az erdön, a völgy aljában elértem a vízparti bozótot, ami teljesen eltakarta elölem a tavat. Végigszaladtam a bozót mentén, míg érzésem szerint a bokrok túloldalán kellett a két madárnak lenni. Óvatosan surrantam a bozótba, s pár méternyi mászás után már átcsillogott a bokrok levelei között a víztükör, még néhány lépés, és megláttam a két alvó madarat. Nem voltak messzebb húsz méternél, csukott szemmel, hosszú nyakukat két szárnyuk közé húzva bóbiskoltak, fejük néha elörebillent nagy csörük súlyától, nagyon fáradtnak látszottak, övem üres rekeszei - madárvadász-korszakom kezdete óta - mindig tele voltak kövekkel, értük nyúltam, aztán meggondoltam. Hátha még közelebb mehetek? A kacsák zsivaja itt már olyan erös volt, hogy a hangos emberi beszédet is elnyomta volna. A továbbjutás azonban nehezebb volt, a bozót belenött a vízbe, lábam fél térdig szottyant az iszapba. Szerencsére a bozót itt nagyon sürü volt, vastag, vízszintes gyökerei összefüggö szönyeggé fonódtak az iszap fölött, ezen lépkedtem csendben, lassan, szemem le nem véve a madarakról. A feleutat már megtettem feléjük, és még mindig nyugodtan álltak, a követ a kezemben szorongattam dobásra készen, már csak nyolc méter, csak hat, a bozót legszélén imbolyogtam a gyökereken, elöttem a szabad víztükör, rajta a két madárral. Nagyon kimerültek voltak, közelröl láttam, hogy testük remeg a borzas tollköpeny alatt, csörük kissé nyitott résén kapkodva szívják a levegöt. Betegek? Kimerültek? Teleették magukat? Őrültség most ilyenen gondolkozni, mikor az orrod elött vannak! Dobtam.

A kö szárnyán találta az egyiket, és onnan erejét vesztve pattant a vízbe. A madarak felriadtak, kétségbesetten csapkodták a vizet, és - legnagyobb ámulatomra - nem repültek fel! De törödtem is azzal, miért van ez így! Megvannak! Ujjongott bennem az éhség, a zsákmányolás láza, és feléjük ugrottam.

Az elugrás lendületétöl recsegve törtek szét lábam alatt a gyökerek, s térdig a vízbe estem, bokám körül olyasfélét éreztem, mint mikor a Vikingröl a tengerbe ugrottam, de ez mégis más volt. Szorosan fogott, egy centire sem tudtam kiemelni a lábam abból a sürü és ragacsos valamiböl, ami a víz fenekén volt. A madarak vergödtek, talán mégis kiszabadítják lábukat, az utolsó pillanatban vesznek el, mikor jóformán kézzel elérhetem öket: topogtam dühösen. Az eredmény félelmes volt, topogásomra az addig aránylag kemény massza meglágyult, lassan, ellenállhatatlanul süllyedni kezdtem, minél jobban igyekeztem kiszabadulni. Térdemig magába szívott, míg rájöttem, jobb, ha mozdulatlan maradok. Talpam alól nagy buborékok indultak a felszínre, szétpattanva szivárványosra festették a víz tükrét, és a belölük kiszabaduló gáz jól ismert szaga egyszeribe mindent megmagyarázott. Aszfalt! Az olajtartalmú rétegek néhol a föld felszínére kerülnek, az alulról ható nyomás kisajtolja belölük az olajat, a könnyü alkatrészek elpárolognak, s visszamarad a nehéz, ragacsos aszfalt.

Eszembe jutott a nagy trinidadi aszfalt tó a Földön, amit mint geológushallgató természetesen én is meglátogattam, a Los Angeles melletti La Brea-i aszfaltban talált ösállatleletek: tudtam már, mi történt velem és a két madárral. A völgyben összeszaladó esövíz csalóka tavat alkotott az aszfaltréteg fölött, a kacsák rövid lába csak a vizet kavarta, ez a két hosszú lábú, gémszerü madár azonban éppúgy beleragadt, mint én. Nem kellett különösebb képzelöerö, hogy végiggondoljam, mi vár rám, ha nem szedem össze minden ügyességemet. Semmi mozgást nem volt szabad fölöslegesen kockáztatnom, az aszfalt már úgyis térdemen felül fogott, a víz majdnem az övemig ért. Hátratekert derékkal méregettem a bozótot, és hálásan gondoltam a korhadt gyökerekre, melyek nekirugaszkodásomkor összetörtek alattam. Ha épek maradnak, reménytelenül messzire rúgom el magam az ágaktól. De így is távol, fél méterre lebegtek a levelek ujjaim hegyétöl. Teljes erövel hanyatt vágtam magam, és húsz centi hiányzott a legközelebbi gyökérig.

Ezért a húsz centiért sokáig küszködtem, hátratekert derékkal, arccal az ég felé, minden elképzelhetö módot kipróbálva, hogy elérjem. Végre leoldott övem nehéz csatját sikerült úgy dobnom, hogy beleakadt egy vékony gallyba, azon át magamhoz húztam a bokrot, és iszonyú eröfeszítések árán lassan megszabadultam.

Kimerülten hasaltam a magam alá gyürt bokron - és mert felállni még nem volt eröm -, lihegve nézelödtem. Végigláttam a víz felett egy méterre lebegö vízszintes gyökérszönyeg alatt, ahonnan a vízbe estem, ez a különös növényi alakzat a tó egy korábbi, magasabb vízszintjéröl árulkodott. Belöle - mint tartóoszlopok - függöleges gyökerek ereszkedtek a vízbe, mindegyik vékonyabb volt a combomnál, ezért szúrt rögtön szemet az a vaskos tuskó. Több mint méteres törzse a víz fölött háromfelé nyílt, a középsö csonka bunkóban végzödött. Gyökerek nem szoktak így szétágazni alulról fölfelé, az egésznek olyan alakja van ..., mire gondolataim idáig értek, szemem alkalmazkodott a félhomályhoz, és a tuskó átváltozott azzá, ami valóban volt, hatalmas vállakból kinyúló két karrá, közöttük a rövid, széles nyakon ülö fej ... ember? Nem, nem lehet, hiszen sürü bunda bontja, és moccanás nélkül emelkedik ki a sima vízböl..., azaz mégsem! Kis hullámok gyürüzték körül a hordónyi mellkast egy halálosan kimerült légzés bizonytalan, akadozó ritmusával. Élölény! Elsö érzésem a rémület volt a nagy állat közelségétöl, s csak azután jutott eszembe, hogy ö is az aszfalt foglya. Háttal volt, feje búbjától a háta közepéig csak az egyenletesen vastag bozontot láttam. Nem, ez nem ember, és ha nagy majom -ami ennyi vizsgálódásból a legvalószínübbnek látszott -, kétszeresen örülnöm kell, hogy így találkoztunk. Eddig legalább a fákon biztonságban voltam, de egy ilyen hatalmas erejü állat ott is könnyüszerrel megölhet. Elfordítottam a fejem. Ez nem a szánalom ideje, törödj a magad dolgával!

Az aszfalt ujjnyi réteggel borított combom közepéig, ágakkal kapartam le a vastagját, szúrt, viszketett, csípte a böröm, így a késemmel is nekiláttam, hogy a maradékot leborotváljam.

Dél elmúlt már, mikor a haldokló nagy állat megélénkült. Hörgö sóhajtások törtek elö a hatalmas tüdöböl, karjai megfeszültek, ágak törése hangzott, csapkodás a vízben, a sóhajtások rekedt mély hangú kiáltássá erösödtek. Az ágak, melyekbe kapaszkodott, sorra eltörtek súlya alatt, még mélyebbre süllyedt, végre lassan újra elcsendesedett. Talán ö is rájött, ha nem mozdul, a süllyedés szinte észrevétlenné lassul.

A part felé indultam, hogy alkalmas fatetöt keresve kipihenjem halálos kimerültségemet, még éhséget sem éreztem az átéltek után. Majd holnap, de madárra soha többé nem vadászok - fogadkoztam -, maradj csak a békánál, az való neked - szidtam magam a veszedelmes kalandért. Nem tudtam azonban ellenállni a kíváncsiságomnak, hogy közelebbröl megnézzem a nagy majmot, és kis kerülöt tettem.

A nyomokból megállapítottam, hogy nyilván ugyanúgy járt, mint én, meglátta a madarakat, a közelükbe lopózott, de nehezebb lévén, alatta hamarabb szakadt be a gyökérszönyeg, a nyílt víz szélétöl 5-6 méterre túrt széles krátert a mocsárba. Most szemközt láttam a bokrok ágain keresztül, és ö is meghallhatta közeledésemet, mellére ejtett fejét fölemelte, s fürkészve nézett felém. Az arca - annak kellett neveznem - csupasz volt, széles, lapos orr, erös pofacsontok, homloka eltünt az ernyösen ráboruló szörzet alatt. Ajkai vastagok voltak, s a kimerültségtöl félig nyitottan látni engedték az erös, sárga fogakat. De nem ez volt az, ami megragadott. A kiugró szemöldökcsontok alatti mély gödrökböl - gyér pillájú duzzadt szemhéjak között - megtört, fáradt tekintet kutatta alakom a sürüben, nézése belém nyilallt. Kétségbeesett, reménytelen pillantás, benne az értelem szomorú fényével, mert tudta, hogy bevégezte útját, el kell pusztulnia. Mégis ember! Megmenteni!

Azután jött a rettegés; ne légy romantikus! Miért akarod megmenteni? Ha kisegíted az aszfaltból, ezek a roppant markok, melyek most a legalsó gyökereket szorítják, egy mozdulattal kitekerik a nyakad! Hagyd sorsára, és keress magadnak fát éjszakára! Ekkor meglátott, arcán a ráncok szétszaladtak, torkából mély hangok törtek elö. Csodálkozva, hitetlenkedve figyeltem a hangok tagolt ritmusát, igen, ez valamiféle beszéd, nem értettem, csak éreztem a szavak lejtését, a könyörgö felkiáltásokat: szabadíts meg, segíts!

Különös lelkiállapot vett eröt rajtam, féltem, nagyon féltem ettöl a még félhalott állapotában is hatalmas lénytöl, és mégis egymás után hajlítottam kezéhez a bokrok ágait, melyeket segítségem nélkül sohasem lett volna képes elérni, s közben beszéltem hozzá -bár tudtam, hogy úgysem értheti -, inkább a magam megnyugtatására, félelmem elaltatására.

- Úgy! Jól van! Most azt az ágat fogd meg! A bal lábad emeld! De ugye, nem fogsz bántani, ha kisegítelek?

Mondom, örült voltam, hiszen csak örült reménykedhet olyasmiben, hogy vadállat és hála... Másfelöl azonban egyre világosabban éreztem, tudtam, hogy nem vadállat, hogy értelmes lény, tekintete, a hangok, melyek szünet nélkül bugyogtak elö torkából, mind ezt bizonyították.

Azután amint a szörös óriás egyre jobban kiemelkedett aszfaltsírjából, megint úrrá lett rajtam a rettegés. Attól, hogy beszél, és a tekintete "emberi", attól még megölhet, ha kiszabadul, pedig ez nemsokára bekövetkezik. Még pár mozdulat, iszonyú karjai megfeszültek, a bokrok ágai recsegve-ropogva törtek össze a rángatások erejétöl, s mint az elöbb én, a szabadító rántás lendületétöl az összetört bokrokra, a gyökérszönyegre bukott kimerült lihegéssel - megszabadult!

De ezt már messzebbröl, a bokrok sürüjén át figyeltem, hová lassan hátráltam, s amint megláttam a ráragadt aszfalttól fénylö, kapálózó lábát, hanyatt-homlok futottam, el, el innen, minél messzebb az óriástól, akit - úgy éreztem, nagyon meggondolatlanul -magamra szabadítottam! Már erösen alkonyodott, s ezért nagyon örültem, hogy nem messze a bozót szélétöl alkalmas fára bukkantam, gyorsan mászni kezdtem a legmagasabb ágak felé. Ellentmondásba keveredtem, mert ha annyira féltem töle, miért maradtam ilyen közel hozzá, de nem voltam egészen ura gondolataimnak. Elhelyezkedtem a fán, olyan magasan, hogy az ágak veszedelmesen hajladoztak súlyom alatt, remélve, hogy oda nem tud követni, és vártam.

Mi lesz, mi történik most? Reszkettem, és remegésem átvették az ágak, éreztem, hogy döntö változás következik vadonbeli életemben, valami más jön, mint ami eddig volt, döntés érik homályosan, bizonytalanul a jövöben.

Az alkonyat elborította a völgyet, és a tóparti bozótból hosszú, elnyújtott kiáltás emelkedett hirtelen a sikoly magasságáig, majd lassan meg-megtorpanva ereszkedett alá, és bizonytalan dörmögésbe fulladt. Újra meg újra feltört a sötétben, mind borzongatóbban, mind panaszosabb hívással. Hívott, bármennyire igyekeztem ellenállni követelö erejének, éreztem, hogy hív, engem hív ez a társtalan nagy élölény, akit kimentettem az aszfaltból. Átkarolva az ágakat, befogtam a fülem, hogy ne halljam, hiszen rettegtem még a gondolatától is annak, hogy odamenjek hozzá. Az esö esni kezdett, de a hangot nem tudta elnyomni az aláhulló cseppek zúgása, remegtem, a gyomrom görcsösen fájt, féltem, és ennek a sokfajta nyomorúságnak összegeként furcsa, új gondolat kezdett derengeni bennem. Ha valóban engem hív, nyugodtan odamehetek, ha valóban értelmes lény, olyan társat nyerek vele, aki egy csapásra megoldja vadonbeli gondjaim nagy részét, hiszen világosan szembe kellett néznem egyre inkább a valósággal, hogy így, egyedül, nyomorúságos éhhalál vár rám. Ha pedig tévedtem, és megöl, legalább vége minden szenvedésnek, nem, nem tudom tovább elbírni az éhezést, az örökös rettegést, a lassú pusztulást! És hittem abban, hogy nem ez fog történni, hittem az értelem fényében, ami ott világított a szemében, hinni akartam benne! Lemásztam a fáról, és remegö térdekkel indultam a bokrok között a kiáltás irányába!

Őrültség! Őrült vagy! - suttogtam, és mégis mentem, ezt parancsolta a kiáltás, és belülröl egy emberré válás elötti tapasztalat, amit életre hívott ez a panaszos, segélykérö hang. Vakon bukdácsoltam a bozótban, s megnyugtatásnak szánt szavakat kiáltottam a sötétbe.

Jól van! Jövök! Itt vagyok! - Aztán, mert idegeim már nem bírták fültépö kiáltását: - Ne ordíts! Itt vagyok! Ölj meg, tépj szét, csak hagyd már abba!

Mintha megértette volna, csak a mély torokhangokat hallottam, azok irányába haladtam, szüntelenül a magam félörült mondókáját hajtogatva.

-    Nagy majom! Itt vagyok! Ne bánts, vagy ölj meg, mindegy! Csak ne kiálts újra, mert az fáj, és rettegek töle! És félek töled, miért hívsz, miért akarsz elpusztítani? Ugye, nem bántasz?

Már egészen közelröl hallottam a hangját, lélegzetét, mikor váratlanul mintha acélpánt fonódott volna a karomra, s ettöl minden akarat és védekezés kihullott belölem. Tehetetlenül, némán zuhantam a gyökérszönyegre, jöjjön minél gyorsabban, kíméletesebben a vég! Markának szorítása engedett valamit, miközben másik keze fürkészö mozdulatokkal tapogatott végig tetötöl talpig. Moccanás nélkül feküdtem, s vártam, hogy ujjai felcsússzanak a torkomra, ráfonódjanak, és akkor legalább vége annak a roppant feszültségnek, ami idáig hajtott, vége a kísérletnek, amiröl meg voltam gyözödve ebben a pillanatban, hogy tébolyult ötlet volt. Biztosan megöl, hogy is képzelhettem mást?

De csak beszélt hozzám, szavak gurguláztak elö a kezdetleges beszédre iskolázott gégeföböl, beszélt, beszélt, a karomat sem szorította már, lazán tartotta, mint ahogy arra kérünk egy mozdulattal, egy érintéssel valakit, aki kedves nekünk, hogy ne hagyjon el, maradjon velünk.

Hosszú és fantasztikus éjszaka volt. Késöbb már én is beszéltem, mindegy volt, hogy mit, csak mert éreztem az ismeretlen szavak hangsúlyából, hogy feleletet vár, hogy hangom talán szorosabbra vonja a bizalmat közöttünk. Aztán - bármennyire különös - elaludtam. A kimerültség sokszor a legjobb altatószer, hiába küzdöttem ellene, elnyomott az álom. Furcsa, zavaros képeket vetített elém, otthon voltam, azután a Vikingen, majd újra a laboratóriumban, majd megint a Vikingen, a hibernátorban, az idegen bolygó tengerén hajóztam felfújt ürruhában. De egyet mindvégig éreztem, bármerre is röpített az álom távolságot és idöt egyaránt legyözö szárnya, annak a kéznek vagy mancsnak a ragaszkodó érintését a karomon, ami az álmokon kívüli, de mégis a legálomszerübb valóságot jelentette, életemnek ezen a különös, sorsdöntö éjszakáján.

Reggel én ébredtem elöbb, s a világosságban még hihetetlenebb volt mindaz, ami az éjszaka történt. Békésen szuszogott mellettem - egy pillanatra sem engedte el a karom -, az arcába néztem, nem, nem majom, ez ember. Furcsa, idegen, egy másik bolygó körülményei formálták fajtáját ilyenné, ha nincs is azon a fejlettségi fokon, mint mi, földiek, mégis - ember!

Kinyitotta a szemét, a ráncok szétszaladtak az arcán, mint tegnap, mikor elöször meglátott, és újra beszélgetni kezdtünk, igen, beszélgetni, anélkül, hogy egy szót is értettünk volna egymás nyelvéböl, csak a hangsúlyok, felkiáltások rokonszenvén keresztül közeledve egymáshoz, miközben segítettem róla lekaparni az aszfaltot. Nem volt könnyü munka, sürü, erös növésü bundáját a derekáig összetapasztotta, elö kellett vennem a késemet is, hogy megszabaduljon a kellemetlen ragacstól. Elvette a kést, alaposan megvizsgálta, és láttam, hogy érdeklödése nem a szerszámnak, csak az ismeretlen anyagnak és formának szól, biztosan tartotta a kezében, és hüvelykujjával óvatosan próbálgatta a penge élét. Elismeröen hümmögött, a késre mutatott, majd saját magára, végül lefelé a vízre, és legyintett. Megértettem a jelbeszédet, azt akarta mondani, hogy az övé odaveszett, szomorúan bólogattam.

Sokáig dolgoztunk, míg végre az utolsó aszfaltlepény is levált róla, és az eredmény... Az aszfalttal együtt bundája nagy részét is le kellett vágnunk, és most olyan volt, deréktól lefelé csupaszon, mintha elhagyta volna a nadrágját. Arcának ráncai, széles szája megint szétszaladtak, s már tudtam, hogy ez nevetés. Határozott rokonszenvet, szeretetet éreztem iránta, és sokat adtam volna azért, ha ezt meg is tudom mondani neki. Meg kell tanulnunk beszélni egymással! Semmire nem megyünk, ha folyton csak ilyen kedves értelmetlenséggel vigyorgunk egymásra! Figyelmeztetön fölemeltem a kezem, azután magamra böktem.

- Gregor!

Megismételtem egypárszor a kísérö mozdulattal együtt, majd szörös mellére mutattam, és igyekeztem, hogy arcom, egész testtartásom élö kérdöjelként sugározza kíváncsiságom: ö hogyan nevezi magát? Apró szemével bizonytalanul nézett hol rám, hol a feléje mutató ujjra, azután megszólalt.

-    Nogo!

Nogo! - ismételtem boldogan, hogy egyböl ki tudtam mondani.

Gregor - kezdtem újra -, Gregor! Gregor!

-    Grego! - tört elö mély basszussal vastag ajkai közül. Majd hibátlanul - Gregor!

Megdöbbentem a nagyon is gyors sikeren - akkor még nem tudtam, hogy népének nyelve hemzseg az r betüvel képzett kettös mássalhangzóktól -, és tovább próbálkoztam. Számhoz emeltem a kezem, mintha tartanék benne valamit, és buzgón rágni kezdtem a képzeletbeli ennivalót.

-    Ham, ham! Enni! - nagyot nyeltem, s ujjammal mutattam a falat útját végig a mellemen a gyomorig. - Ham, ham! Éhes vagyok!

Azonnal megértette, s a hasát kezdte simogatni.

-    Ga-a!

A fejét magasra emelve szimatolt, majd bosszúsan morogva az aszfaltra mutatott. Valóban az aszfalt nehéz, olajos büze elnyomott minden más szagot. Intett, és dülöngélö járással - ami furcsa módon mégis gyors és kiegyensúlyozott volt - megindult kifelé a völgyböl. Pár méter után visszanézett, hogy követem-e, majd mikor látta, mennyire igyekszem a nyomában maradni, nevetett, a hasára csapott - csak úgy puffant -, és elismételte:

-    Ga-a!

Gondolkodás nélkül mentem utána, s félóra múlva, mikor a szomszédos völgy füvében megpillantottam lábai elött az elsö fészket, benne tucatnyi halványzöld tojással, már tudtam, hogy ezzel a nagydarab ösemberrel saját jövöm, életben maradásom kulcsát segítettem ki az aszfalt tó mocsarából.

XIII.

Az, aki mint én, sokáig volt egyedül, éhségtöl, fáradtságtól, rettegéstöl félholtan, tudja, mit jelent társat találni, megszabadulni a magányosság, a kiszolgáltatottság örjítö érzésétöl, csak az érti meg azt a különös matematikai tételt, hogy egy meg egy ember az sokkal, de sokkal több, mint két ember képességeinek egyszerü összege, még akkor is, ha olyan külsöben-belsöben egyaránt elütö párról van szó, mint én és Nogo, helyesebben mint Nogo és én. Mert kettönk közül az ö nevének kell elöl állni, az én érdemem csak annyi, hogy kimentettem egy olyan ritka veszedelemböl, amilyennel még sohasem találkozott tapasztalatokban gazdag életében.

Rajta keresztül különös, új világ tárta ki kapuját elöttem, hasonló ahhoz, amilyet öseim éltek 70-80 000 évvel, vagy talán még régebben, szülöbolygóm akkori vad szárazföldjein. A vadon élövilágában az erö és a hatalom természetes ranglétráján Nogo és népe valahol a középen foglalt helyet, de mert ravaszabbak voltak az erösebbeknél, találékonyabbak a vérengzö ragadozóknál, jóval kevesebb veszedelemtöl kellett rettegniük, mint egy hasonló erejü állatnak. Úgyis mondhatnám, hogy mindenható tolvajok voltak, eszük segítségével meglopták a természetet, kijátszottak törvényeit. Csak az tudja, milyen nehéz és hösi dolog így élni, aki maga is megpróbálta, csupán ésszel, gyorsasággal, furfanggal és bátorsággal gyözni a nyers erö felett.

Üvöltve nekirohanni nyolc-tíz hiénafarkasnak, mikor azok éppen hozzákezdenének a ledöntött bölényborjú felfalásához, egy szál bunkóval szétcsapni közöttük, s fél perc alatt legalább hármat harcképtelenné nyomorítani, hogy a többi rémült vonítással rohanjon szerteszét, mert ha ügyetlen vagy, ha csak egy ellenfél találja meg az utat combod vagy lábikrád vastag húsához, már te vagy a vesztes, második fogás a bölényborjú mellett a hiénafarkasok aznapi vacsoráján.

Vagy elkapni az anyjától pár méterre elkódorgó vadmalac hátsó lábát, és úgy kapaszkodni fél kézzel a legközelebbi fa ágai közé -miközben a 30-40 kilós sivalkodó, vergödö állat kemény csülkeivel combod és hasad véresre rugdossa -, hogy egy se érjen utol a falka öregei közül; mert ha lassú vagy, akkor az, ami voltál, pár perc múlva már csak agyaraktól szétszabdalt, véres tömeg valamelyik bokor aljában.

És még a viszonylag "szelídebb" élelemszerzési módokhoz is mennyi ügyesség, bátorság, tapraesettség és önuralom kell! Órákig állni az itatóhoz vezetö csapás mellett, csendben rejtözve a bokrok levelei mögött, s csípjen közben hangya, bogár, mozdulatlanul türni kínzásukat, mert a lomb legkisebb rezzenése is visszariasztja a vízhez közeledö vadat. Vagy centiméterenként hason csúszva lopakodni a legelészö antilop felé, s ugyanakkor éberen figyelve készen állni a menekülésre, mert ha a magas füben - éppolyan észrevétlenül, mint te - nálad erösebb ragadozó is környékezi ugyanazt a csordát, számára te könnyebben elérhetö préda vagy, mint a gyors lábú antilop.

Mindez olyan tudás volt, amit sohasem tanultam, s mégis minden percben vizsgáznom kellett. És a gyakorlati "tantárgyak" mellett akadt egy nehéz elméleti is: a nyelv.

Rájöttem, hogy sokkal hamarabb tanulhatom meg én Nogo nyelvét, mint ö a földi emberét. A mi mesterségesen létrehozott világnyelvünk - ami az egyes nyelvek mellett második anyanyelve lett minden embernek - talán elég egyszerü lett volna ahhoz, hogy megtanulja, de nem láttam sok értelmét a próbálkozásnak. A földi civilizáció igényeihez, eredményeihez szabták, mire mentem volna vele itt a vadonban? Egypár cselekvést jelentö ige kivételével keveset használhattam volna belöle, míg Nogo nyelve - bármennyire is kezdetlegesnek látszott - ezt a világot, ezt a valóságot tükrözte, amiben most élnem kell. Így hát nekivágtam a mély torokhangok, sziszegö mássalhangzók, keményen ropogtatott, sürü r-ek dzsungelének, s örömmel tapasztaltam, hogy csak a kezdet volt nehéz, nemsokára a lényeges dolgokban már megértettük egymást. Nincs ebben semmi csodálatos, mert ez a nyelv minden ízében a kézzelfogható valóságból nött ki, mint a cselekvések, a látható jelenségek tartalmának hordozója.

Gru-u! - morogta, s a köhajításnyira levö bozótra mutatott, ahol az ágakat valami nagy állat mozgatta, azután megfordult, és nehézkes futással elkacsázott. S ugyanezt mondta akkor is, mikor a lebunkózott antilop mégis talpra ugrott:

Gru-u! - és rohant a szédelegve menekülö zsákmány után. - Fuss, fussunk!

Az állatok neveinél az zavart egy ideig, hogy ugyanazon fajta különbözö példányainak teljesen más hangzású szó felelt meg. Az antilop szót például csak én használom, Nogo mást mond a borjasra, a fiatalra, az antilopbikára, a betegre, a sebzettre; vagy hatfajta kifejezése van, de egy gyüjtöneve sem. A vadász nyelve ez, akinek fontos, hogy egy szóval pontosan tudja meghatározni, milyen vadról beszél; mert nem közömbös, hogy a borját féltö anya hegyes szarvainak rohansz-e neki, vagy csak egy tapasztalatlan serdülövel van dolgod, aki eszeveszetten menekül támadásod elöl. Ezekért a nehézségekért viszont kellemes kárpótlást kaptam például a bogaraknál. Minden bogár, hangya, sáska, darázs, hernyó és féreg egész egyszerüen go-du. Neve csak annak a fajtának van, amelyik erre valami különösen kellemetlen vagy hasznos tulajdonságával rászolgál, mint a kaptár mézét dühödten védö vadméh - félelmes, de ugyanakkor kívánatos zsákmány - vagy a bénító csípésü feketehangya, aminek csoportos támadását Nogo a Nagy Sörényessel egyenértékü veszedelemnek tartja, és annak a gyökérpusztító, kisujjnyi sárga hernyónak, ami a laposfejüek kedvenc csemegéje.

Szorgalmas tanuló voltam, és Nogo jó mester, mert nagyon szeretett. Egyéniségének sok kusza vonása közül magasan kiemelkedett a hála érzése, pedig ez a szó ismeretlen volt nyelvében. Sok más kiváló tulajdonságaitól eltekintve már ez az egy is értékesebbé tette hordatársainál. És türelmes volt, pedig az elsö idöben sok vadászatát rontottam el, sokszor tértünk esti pihenöre korgó gyomorral ügyetlenségem miatt.

De minden nehézsége ellenére sokkal boldogabb élet volt ez, mint az eddigi. Rendszeresen és eleget ettem, nem kellett minden ágreccsenéstöl remegnem, teljesen rábízhattam magam Nogo érzékszerveire, tapasztalatára. Eröm lassan visszatért, s természetes, hogy ezzel együtt megnött vágyam - és a lehetöség is - visszatérni a Vikingre.

A hatodik hét vége felé a felhök néha pár órára már felszakadtak, a nap kisütött, így pontosan megállapíthattam, merre van a tenger. Tudtam, hogy Nogo segítségével odaérhetek, és megpróbálhattam rávenni, hogy arrafelé folytassuk eddigi céltalan kóborlásunkat. Mert arra már együttlétünk elsö napjaiban rájöttem, hogy Nogónak teljesen mindegy, merre keresi meg az aznapi zsákmányt, és hogy a vadon kötelezö játékszabályain belül - söt néha azon túl is - kalandvágyó és kíváncsi.

Arra van nagy víz! Menjünk arra! - mutattam a tenger irányába.

Nem jó víz, nem lehet inni! - rázta a fejét, elárulva, hogy járt már ott.

Nem, nem inni, nagy víz partján...

Megakadtam. Még nem ismertem eléggé a nyelvét, az ember és Gregor egyaránt én voltam, a "társ" szót sem tudtam, hogy magyarázzam meg.

-    Nagy víz... ott... sok-sok Gregor - felmarkoltam tíz kavicsot, és egyenként rájuk mutattam -, Gregor, Gregor... Ez mind Gregor!

Soká tartott, amíg megértette, de akkor nagyon fellelkesedett, és másnap reggel elindultunk szembe a felkelö nappal, kelet felé, a tenger felé.

Utunk elég eseménytelen volt, kifelé vezetett a vadban gazdag övezetböl, mind kevesebb állattal találkoztunk, csak a szúnyogok szaporodtak. Hatalmas füstfelhökként emelkedtek a magasba a völgyek pocsolyáiból, és dagadtra csíptek. Nogónak könnyü volt, vastag bundájában elakadt a vérszívók minden próbálkozása, csak a rajok sürüjében köpködött, ahol egy-egy lélegzetvétellel tucatnyi szúnyog került a szájába. A fás-ligetes vidéket felváltotta az a sürü tüskés bozót, amit partraszállásom után láttam, és azután - meglepetésemre - a vidék újra emelkedni kezdett. Pedig kétségtelen volt, hogy jó irányba haladunk, a nap mind gyakrabban sütött ki a felszakadozó felhök közül, a monszun erejéböl naponta már csak két-három mennydörgéses záporra futotta.

Ha nem vagyok geológus, talán teljesen megzavar ez az ellentmondás, így azonban mégiscsak sikerült magyarázatot találnom, nemcsak a tengerpart felé emelkedö dombsorokra, hanem arra is, miért kerültem olyan messzire a szárazföld belsejébe. A tengerparttal párhuzamosan - töle 20-30 kilométerre - hatalmas törésvonal futott végig a kontinensen, az elsö felhöszakadás áradata ebbe a mélyedésbe sodort magával a parti dombok közül, s késöbb, mikor a felhök irányát követve akartam visszajutni a Vikingre, azokat már a belsö magas fennsík meredek pereméröl visszaforduló szél hajtotta az alsó rétegekben éppen a törésvonal legmélyebb pontja felé. Így velük szemben haladva még messzebb kerültem a tengertöl. Annyira még nem tudtam beszélni Nogóval, hogy megkérdezhettem volna, mikor járt a tengerparton, de láttam, hogy ismeri a vidéket, ami egyre elütöbb lett az eddigieknél. A bozótos dombok között 40-50 méter magas meredek mészköszirtek emelkedtek különös, félelmes arculatot adva a tájnak, mely mind kihaltabb, némább lett körülöttünk. A negyedik nap alkonyatkor Nogo figyelmesen körbeforgott egy dombtetön, azután kijelentette:

- Alszunk, és meglátjuk nagy keserü vizet.

Valóban, másnap reggel, másfél órás út után egy bevágáson át szemünkbe villant a tenger kéksége, és feledve minden óvatosságot, hanyatt-homlok rohantam le a lejtön, a percekét is sajnálva, hogy mielöbb odaérjek. A part üres volt, de ez nem hökkentett meg, buta dolog lett volna azt képzelnem, hogy éppen annál a kis öbölnél érünk ki a dombok közül, ahol elöször léptem erre a földre, Nogo azonban méltatlankodva kérte számon rajtam a Vikinget. Szerencsémre egy elözö napi jelentéktelen vitánkra hivatkozva sikerült rákennem a kudarcot.

-    Te mutatni tegnap, menni erre - én mondani, menni arra! Ezért nincs most sok-sok Gregor!

-    Most mutatni te, merre menni - fogadta el a légböl kapott mentséget -, és akkor menni arra!

Ez nem volt olyan egyszerü. Igaz, egy part mentén csak jobbra vagy balra lehet menni, de ha rossz felé indulsz, éppúgy nem juthatsz el a keresett célhoz, mintha tíz irány közül kellene választanod.

Hamar rájöttem, hogy itt semmiféle elmélet nem segít, csak az a feltételezés, hogy 40-50 kilométernél nem vagyunk messzebb a Vikingtöl. El kell indulni az egyik irányba - átlagban 25-30 kilométert tudunk a tengerparton megtenni -, s ha két nap után nem találom meg, még mindig ráérek akkor valami magyarázatot találni Nogo számára. S ha ott visszafordulunk, újabb négy nap alatt biztosan célhoz érünk.

-    Arra - mutattam találomra jobb felé, és nekiindultunk a part mentén.

Ez egyszer a szerencse mellém szegödött, de csak azért, hogy azután még csúfondárosabban az arcomba nevessen. Még aznap délután megláttam messze elöttünk a korallzátony fölötti hullámverést, s szívem a torkomban kalimpált. Most már minden percben megláthatom a Vikinget, amint ott hintázik a felcsapó tajtékon túl, visszajutottam, sikerült!

Az sem tudott elkeseríteni, hogy napnyugtáig hiába meresztettem a szemem, hiszen már csak ez az egy éjszaka van hátra, vagy a legrosszabb esetben még egy, s azután csupán rossz álomnak számít minden, amit ezen a kegyetlen földön átéltem. Kimerült voltam az egész napos hajszolt meneteléstöl, s ezért úgy átaludtam ezt az éjszakát a szúrós bozótban, mintha már a Viking kényelmes matracán feküdtem volna, s reggeli kábulatomból is csak az az öröm tudott felrázni, hogy ma, ma biztosan célhoz érünk!

A kis öblökkel csipkézett parti meredeken ugyanaz a sötétzöld levelü erdö húzódott komoran és némán, mint a Viking öblében, de én nem a partot, hanem messze elöl a tengert, a hullámtörést figyeltem, türelmetlenül dühöngve valahányszor egy-egy kis öböl belsö ívét kellett megkerülnünk, mert ilyenkor a szemközti kiugró hegyfok irigyen elfogta a kilátást. Pedig a reggel párás levegöje ott is fukarul mérte vágyamhoz képest a belátható messzeséget, ahol a part melyen benyúlt a lagúna vizébe.

Új öbölbe fordultunk éppen, mikor Nogo váratlanul felhorkant, és egy mozdulattal a fák közé rántott. Idegesen szívta orrán a levegöt, és kutatva figyelt az öböl belseje felé. Aztán hüvelykujjával a magasba bökött, fel a fákra!

Mikor elértük a Nogo által biztonságosnak ítélt magasságot, újra szimatolni kezdett, majd végre megszólalt.

-    Doff-doff van ott - mutatott elöre -, és dög. Doff-doff nagy madár, nem repül, nagyon erös, húst eszik.

Annak a rövid pár percnek minden emléke rám tört, amit akkor átéltem, és olyan iszonyat fogott el, hogy majd leszédültem a fáról.

- Gregor itt marad. Nogo megnézi, merre menni tovább.

Mire szólhattam volna, hogy ne hagyjon egyedül, hogy meneküljünk, már nesztelenül lendült fáról fára, és eltünt a lombok között. Rémült percek következtek, egyre azt vártam, hogy újra meghallom azt a hangot, szétválnak elöttem az ágak, s megjelenik a rémmadár szörnyü feje, sóvár pillantású ostoba szemével.

Nogo hívó kiáltása rázott föl. Hangja nyugodt volt.

-    Gyere! Dög!

Azután, hogy nem kapott választ, megismételte a hívást.

-    Ne a fán, a földön gyere! Nincs veszély!

Tényleg nem volt mitöl tartani. Ott, ahol Nogo állt a parti homokon, a rothadás émelyítö büze fogadott, s az erdö szélén tízméteres szakaszon szerteszórva a fák között, a földön és a gallyak közé akadva láthattam a nagy madár csontjait, a vastag, szennyes toll-bunda börös darabjait. Nogo nevetett.

-    Azért mondani doff-doff és dög, mert nem tudni, hogy doff-doff a dög! - magyarázta korábbi riadalmát, ami a fára kergette.

Legszívesebben világgá futottam volna a számomra enyészetében is iszonyatos madártól, de Nogót érdekelték a dráma részletei. A homokos parton mindent elmosott a naponta többször leszakadó zápor, ezért a fák közé ment, ahol az agyag jobban megörizte a nyomokat. Mozgott, forgolódott, ráköpött a még számára is büdös maradékokra, és magyarázott.

-    Egy, kettö, három madár jött le a dombról. Ez jött elöl, kettö késöbb. Doff-doff soha nem öli meg másik doff-doffot. Ezt más megölte, és másik kettö megette a dögöt... Hu-u - kiáltott fel csodálkozva, és váratlanul kibújt a fák közül. - Hu-u! Mi ez? - lóbált a kezében valamit.

Csak egy pillantást vetettem rá, és elgyengülten ültem a homokra. Nogo egy cafatokra tépett ürhajóscsizmát szorongatott a markában. Azután körbepillantottam, s egyszerre rájöttem, hogy ez a Viking öble és a korallzátony elött a tenger üres, vigasztalanul, örjítöén üres, hogy nincs Viking, nincs menekülés számomra többé erröl a rettenetes földröl!

Az térített magamhoz, hogy Nogo a csizmámon babrál, a kezében tartott tépett darabbal hasonlítja össze.

-    Ez másik Gregor lába volt? - kíváncsiskodott. - Másik Gregort megette doff-doff, de hol a többi Gregor? - kérdése új irányba terelte elkeseredésemet. Mivel Amar bent a dombok között pusztult el, ez a fél csizma azt jelenti, hogy másik áldozatot is követelt ez a kegyetlen föld. De kit? Az ürruha minden darabján, a csizmák talpán ott a személyi jel, csak meg kell fordítanom, s máris megtudom, melyik társamat gyászolhatom.

A világosan látható jel Amaré volt, s ez egy idöre teljesen megzavart. Hiszen saját szememmel láttam legalább félóra járásnyira ettöl a helytöl abban a szakadékban ... Hogyan lehetséges ez?

-    Nogo, keress mégl Ott a fák között van még másik Gregor másik lába - a csizmát nem tudtam más szóval magyarázni neki - és még sok-sok más dolog! Csak keress! Keress!

Úgy éreztem, szétpattan a fejem az eröfeszítéstöl, hogy megfejtsem a rejtélyt, mely egyre érthetetlenebb lett, mert Nogo egy üres oxigénpalackon s mellette a Dave jelét viselö fél pár szkafanderkesztyün kívül semmit nem talált a madár darabjai között, egyetlen csontocskát sem, ami emberé lehetett volna, úgyhogy az eredménytelen kutatás végén meg kellett kérdeznem:

-    Nogo, mondd, Gregor csontját doff-doff megeszi? Lenyeli?

Azonnal válaszolt, nyilván jól ismerte a madár szokásait.

-    Nem. Doff-doff nem tud csontot enni, mint sakál. Csak húst tépi le csontról.

Távolabb mentem a tragédia színhelyétöl, ahol nem késztetett hányingerre a bomlás szaga, és - miközben szemem még egyre a tenger üres látóhatárát fürkészte - megpróbáltam elképzelni a történteket. Nogo nem zavart, érezte, hogy valami nagy szörnyüség történt, kagylót és csigát keresett a sekély vízben, és idönként lopva rám nézett. Tudtam, hogy szeretne már továbbállni innen, de nem mozdulhattam, míg nem tisztáztam - a lehetöségekhez mérten -mindent.

Már a szokásos délutáni zápor lógott a fejünk felett, mire úgy hittem, értem a tárgyak történetét. Szegény Amar csizmája csak úgy kerülhetett ide, hogy érte mentek a dombok közé, megtalálták belöle azt, ami maradt, és a Vikingre akarták vinni. Itt a parton utolérte és megtámadta öket ez a madár - remélem, ugyanaz volt, amelyik Amart elpusztította, vagy amelyik engem üldözött -, de az oxigénpalack jeges sugara végzett vele.

A másik két madár az elsöt követte, és hogy alig pár méterrel jártak nyomában, arra Amar elvesztett csizmája, az oxigénpalack -amit a Vikingen bármikor fel lehet tölteni, tehát nem szokás ok nélkül eldobálni - és legföképpen Dave kesztyüje a bizonyíték, mert társaim között ö az, aki a leggondosabban ügyel a holmijára.

Itt van a történtek egyetlen homályos pontja. Miért nem pusztították el azt a két madarat is oxigénsugárral, mint az elsöt? Fejenként legalább két palack volt velük, és ismertem Markot, a mi eltünésünk után egyszerre négy embernél kevesebbet nem engedett a partra. Beleszólt a küzdelembe még valami, aminek nyomát most nem találom? Ez az, amit talán sohasem tudok meg. Az itt hagyott tárgyakból az is következik, hogy többször nem jártak a parton, és ezt sem értem világosan. Nyugodtan visszajöhettek volna azután, hogy a két madár felfalta társuk hulláját. Vagy talán túl nagy kockázatnak tartották egy üres palackért és egy kesztyüért visszajönni? Miért?

Tehát visszamenekültek a Vikingre, és mert Amar felszerelésének és csontjainak megtalálása nyilván elég bizonyítékot jelentett nekik az én pusztulásomra is, nem látták értelmét, hogy tovább kísérletezzenek ezzel a partszakasszal. Továbbmentek - milyen nehéz volt ezt elfogadnom! -, és most merre keressem öket ezen az ismeretlen bolygón, a hatalmas szárazföldek, széles óceánok ismeretlen útvesztöjében?

Fejemet a tenyerembe támasztva csüggedten ültem a homokban. Társaimra gondoltam, a tapasztalt ürhajósokra, vajon mit tennének most ök az én helyemben? Bennem van-e a hiba - gyengeségemben, elesettségemben -, vagy ök sem tudnának mihez kezdeni? Mark, az emberi lélek bölcs ismeröje, vagy a mindenhez értö, csodálatos Dave? Igen Dave-nek talán könnyebb lenne, az ö pompás fizikuma, találékonysága…, de én? Mi van még hatra? Tíz, esetleg húsz év ezen a földön, új, ismeretlen szenvedések és rettegések között? Hiszen Gregor Man nincs már, társaid - ha valaha hazajutnak - majd elmondják azt a keveset, amit eltünésedröl tudnak, neved rákerül a márványtáblára az ürhajósok csarnokában a hosszú sor végére, Amar mellé, oda, ahol már ott fénylik Lénáé is - vajon hány név lesz közted és az övé között? Meghaltál, s aki itt ül most a parton, csak emlékeiben hordozza a terhes örökséget, ember múltadat. Vállalod-e ezt az életet, vagy megkeresed a két madarat - nem lehetnek messze, itt, valamelyik szomszéd völgyben -, és meddig fáj a meghalás undorító aktusa? Két perc? Öt perc? Ezt választod vagy azt az életet, ami itt vár, s a végén mégiscsak a pusztulás?

Nogo elvágta meddö töprengésem. Morogva szimatolt a levegöbe, majd az aggodalom és nagyképüség utánozhatatlan keverékével hosszú elöadásba kezdett:

-    Doff-doff madár a legbutább a világon! Buta és büdös, mindig éhes, mindig fut. Ha Nagy Sörényes vagy hiéna elöl fára mászol, az nem hagyja ott a fát, várja, hogy lejössz. Doff-doff buta, ha nem lát, azt hiszi eltüntél, még ha a feje fölött lógsz is az ágon. Nem érzi a szagodat, mert ö olyan büdös. Lába erös, erösebb, mint Nagy Sörényes ütése, de Nogót nem tudja megfogni, mert buta! – verte a mellét, majd egész váratlan fordulattal fejezte be. - Gyerünk innen! - s már indult is, gondosan a széttépett madárral ellenkezö irányba, az erdö legsürübb része felé.

Szerencsénk volt, visszafelé nem találkoztunk a nagy madarakkal, és amint három nap múlva túljutottunk a depresszión, és utunk emelkedni kezdett a fennsík felé, Nogo szerint már nem is kellett tartanunk tölük.

-    Doff-doff soha nem jár erre, csak ott, nagy víz partján, a bozótban!

Boldogan elhittem neki. Tehát marad a többi ragadozó, ami viszont itt böven van, azonban soha nem tudtam úgy iszonyodni tölük, mint attól az öskorból ittfelejtett rémmadártól.

XIV.

Nem mondhatom az ezután következö idöszakra, hogy eseménytelen volt, ilyen nincs a vadon életében. Vadásztunk, hogy megtömjük a hasunkat, s ha kudarccal végzödött a hajsza, másnap korgó gyomorral még jobban igyekeztünk, hogy sikerüljön. De sokat tanultam, ügyesedtem, és így táplálékban nemigen volt hiányunk a vadban bövelkedö dombvidéken, ahol Nogo egy kevéssel mindennap magasabbra vezetett oserkészéseink sorain a szárazföld belseje fedé. Bár az üres tengerpart után számomra teljesen közömbös volt, hogy merre haladunk, mégis érdekelt ez a Nogo eddig megismert egyéniségétöl annyira különbözö, céltudatos vonulás. Ekkor már tudtunk annyira beszélgetni, hogy megkérdezhettem töle, miért megyünk arra.

-    Erre dombok mögött még magasabb dombok - magyarázta -, azután sziklák, ahol nem nö semmi, csak kö van és nagyon meleg.

Azon túl megint lefelé megyünk. A dombok kicsik, sok pocsolya, sok vad, erdö, fü és bozót. Ott vadászik Nogo népe, egészen nagy víz partjáig.

Visszagondoltam Ten Ling elöadására, hogy ez a kontinens 4600 kilométer széles. Olyan messze kell mennünk? A másik partjáig?

Az sok-sok idö, nagyon messze! - vetettem ellen.

Nem, nem messze! Annyi nap múlva ott vagyunk, mint kezem meg a lábam ujja meg még egyszer a kezem!

Harminc nap? A vadászat kitéröit és Nogo kényelmességét számolva, ez nem volt több 200-150 kilométernél. Hogy lehet ez? Nogo tovább magyarázott.

-    Ha esö nem esik, és minden száraz lesz, akkor Nogo népe megy nagy vízhez, hogy igyon. Az a nagy víz nem olyan, mint ez, ahol doff-doff volt, az a víz szalad, és partján sok-sok krokodil.

Így hallottam elöször a Nagy Folyóról, ahová a horda a nagy szárazság idején vándorolt. De egyelöre még messze volt a száraz periódus, naponta legalább egyszer ömlött a víz a haragos viharfelhökböl, sürü villámlástól kísérve. Egy alkalommal alig köhajításnyira vágott bele egy korhadt törzsbe, s percekbe tellett, míg a zuhogó esö eloltotta a felcsapó lángokat. Nogo érdeklödve figyelte, és odahagyva kényelmes bozótunkat arrafelé igyekezett a barátságosnak éppen nem mondható felhöszakadásban. Mondott valamit, amit csak késöbb, keresztkérdéseim után értettem meg, mialatt Nogo sajnálkozva szaglászta körül az elszenesedett vizes törzset. Nogo népe ismerte a tüzet!

Nem, tüzet gyújtani még nem tudtak, de amit a természet adott nekik, így, talán éppen villámcsapás alkalmával, valamikor emberré válásuk hajnalán, azt megörizték agyaggal kitapasztott kis kosárkában, annak parazsából lobbantották lángra esti tábortüzüket.

Mikor idáig jutottam Nogo megértésében, szerettem volna fejem a legközelebbi fatörzsbe verni. Hetek óta mészköves dombok között járunk, naponta belebotlok a vízmosások alján az éles szélü, kemény kovaködarabokba, és nem gondoltam tüzre! Hát hol a határa élhetetlenségemnek?

Alig vártam, hogy elálljon az esö, és a felhök mögül kibújó nap felszárítsa a vidéket. Nogónak meghagytam, hogy bunkójával törje szét a törzset a szárazon maradt belsö korhadt részig, én pedig a legközelebbi kovaköveket próbáltam sorra. A vállát vonogatta, mikor közben elmagyaráztam, hogy mit akarok csinálni.

-    Vru a legnagyobb varázsló Nogo népe között, de ezt még ö sem tudja - hitetlenkedett.

Magam is biztosabb voltam az elméletben, mint a gyakorlati sikerben, és ez a meggyözödésem csak erösödött, miután fél óráig eredménytelenül ütöttem a kiszemelt köhöz övem egyik acélcsatját. Szikrát ugyan már az elsö ütéseknél kaptam, de vagy rossz irányban pattant, vágy nem volt akkora, hogy belekapott volna a száraz fabélbe. Aznap már vadászat után voltunk, így Nogo meglehetös türelemmel figyelte próbálkozásomat.

-    Meddig kell körmödet ütni, hogy tüz legyen? - célzott ártatlanul félresikerült ütéseimre.

-    Ne gúnyolódj, buta laposfejüje! - dühöngtem földi nyelven. - Csak azért is lesz tüz!

Mintha varázsigét mondtam volna - Nogo annak is tartotta a számára érthetetlen szavakat -, a következö ütéskor erös szikra pattant egyenesen a kívánt helyre, és a fehéres korhadt fán parányi sötét folt kezdett növekedni. Parázs!

Lángot éleszteni már nem volt nehéz, Nogónak nagy gyakorlata volt benne, miközben növekvö tisztelettel figyelt, amibe jó adag félelem is vegyült. Hogyne, hiszen olyat tett ez a gyenge, szörtelen lény, aki egy törött lábú antilopot sem tud rendesen agyonütni, amire a nagy hatalmú Vru is képtelen. Tüzet varázsolni a köböl, felülmúlta Nogo minden elképzelését!

De a lobogó kis kupac mellett engem is elfogott valami furcsa áhítat és szégyenérzet.

-    Szegényes a fantáziád, Gregor! - korholtam magam. – Erre már a legelején rá kellett volna jönnöd!

Mentségül szolgált ugyan, hogy nem sok ilyen tüzet láttam életemben. Régen volt, még középiskolás koromban, hogy egy kiránduláson tüzet gyújtottunk, hogy növeljük a táborozás varázsát. A mi századunkban a tüz a kohókba és pár termikus erömü kazánjának mélyébe vonult vissza, átengedve helyét a mindenható elektromosságnak. Tudom, sok ember felnött nemcsak anélkül, hogy tüzet gyújtott volna, de nem is látott soha lángot - legfeljebb csak a geovízió valamelyik közvetítésében. De ha már ide kerültem, hamarabb gondolnom kellett volna az ember legösibb segítötársára, hamarabb kellett volna fellobbanni ennek a lángnak. És egyáltalán, Nogo életmódjának másolásán túl, miért nem törödtem többet ember múltam, emberi tudásom alkalmazásával? Arra a találékonyságra és tettvágyra gondoltam, ami a Dave- vagy Andrej-féle emberekböl buzog kiapadhatatlan energiával, és szégyelltem magam. Másképpen kell élnem ezután! Itt vannak a kövek, geológus vagyok, és elnéztem, hogy Nogo napokig veszödjön új szakócája elkészítésével!

Halványan - sajnos túlságosan halványan - felrémlettek az órák az egyetem archeológiái tanszékén, és nagyon fájt, hogy akkor kevéssé fogtak meg az ott látott, hallott dolgok. Csak címszavak ragadtak belém, paleolitikum, mezolitikum, neolitikum..., a felosztásnak ezt a három fö pillérét még csak elmondom, mint rossz diák, aki a vizsgán idegen szavakba igyekszik takarni tudatlanságát, az egyes kultúrákról azonban aligha tudnék akár közepesre is felelni. Viszont ismerem a köveket, keménységüket, törésüket - és ha ez a bolygó csak nagyjából azonos geológiai felépítésü, mint a Föld, akkor azt is tudom, hogy mit hol kell keresnem. És nemcsak a kökorszak szerszámkészítésre alkalmas anyagát tudom felismerni, hanem felkutathatom az érceket rejtö nehéz közeteket... Lesz értelme életemnek ezen a földön is! Megtanítom Nogót és népét az ércek feldolgozására, kiemelem öket a kökorszakból, a fejlödésnek olyan lehetöségét tárom fel elöttük, hogy évek alatt évezredeket léphetnek! Nem tudják, mi a dárda vagy gerely, az éles hegyü hajítófegyver, és nem ismerik a nyilat sem, de mind, mind meg fogják tanulni, és sokkal könnyebb, boldogabb lesz életük, mint eddig volt!

- Csak gondolkozni kell! Használd a fejed, ember vagy! - kiabáltam hangosan, és karom a lobogó lángok felé nyújtottam. - Látod, Gregor, ez is sikerült! És sikerülni fog a többi is!

Nogo félreértette a mozdulatot, és megborzongott a földi nyelven kiabált szavaktól. Félelemmel nézett rám.

-    Tüz már ég! Ne csinálj új varázslást!

Elhúzódott, és a bunkóját szorongatta. Akaratlanul túllöttem a célon. Lehet, hogy sikerül megváltanom Nogót és törzsét, de ha nem kellö tapintattal fogok hozzá, ez a hatalmas ösember még a kezdet elött csupán félelemböl szétlapítja a koponyámat.

-    Ki vagy te? - kérdezte támadón. - Hol a törzsed? Miért jöttél ide? Hol tanultad a varázslást?

Sokáig tartott, míg megnyugtattam, s nagyon vigyáztam, nehogy újabb tápot adjak félelmének. Már nem volt messze az alkonyat, és újra viharfelhök gyülekeztek az égen. Egy kiugró szikla alá húzódtunk, oda mentve a tüzet is, és ott, amint az éjszaka mélyülö árnyai sorra eltakarták elölünk a látható világ darabjait, s a lángnyelvek furcsa imbolygó árnyakat táncoltattak a sziklafalon, belefogtam, hogy - akár megérti, akár nem - elmondjam Nogónak történetemet.

Nogo aggodalmait sikerült elaltatnom - különben is egyre jobban lekötötte a hordával való közeli találkozás gondolata -, elfogadta a tüzet, és igazat adott abban is nekem, hogy bunkója repedéseibe éles köszilánkokat vertem, így növelve a fegyver hatékonyságát. Dárdát is szerettem volna készíteni, de egyelöre - jó nyersanyag híján -nem tudtam az éles köpengét megbízhatóan rögzíteni a nyél végén. A háncsból készített kötés hamar töredezni, foszlani kezdett, az állati inak pedig megnyúltak, és rothadni kezdtek az erösen párás levegöben. Márpedig az olyan fegyver, ami csak körülbelül szolgálja biztonsággal gazdáját, rosszabb a semminél, esetleg éppen akkor vall vele kudarcot a vadász, mikor az életéröl van szó. Ezért nem kísérleteztem egyelöre tovább a nyíllal sem, vártam, míg biztonságos anyagból készíthetem el. De nem tettem le terveimröl, és még vérmesebb reményeket is forgattam fejemben a horda életének megjavítására. Nem tudtam, hogy azon a vidéken is találok-e majd ilyen pompás kovakövet, mint errefelé, ezért övem minden rekeszét teletömtem a legjobb darabokkal, hogy minél többnek jusson, a magam tüzszerszámát pedig tökéletesítettem. Az egyik üres serkentötablettás tokba gondosan kiszárított taplóféleséget gyüjtöttem, melléje raktam az acélcsatot és a tüzkövet.

Jól számítottam, mert lassan magunk mögött hagytuk a mészköves vidéket, utunk feketés, vulkánikusnak látszó közet között emelkedett egyre magasabbra. A fák, a dús füvü mezök elmaradtak, csak egy-egy szívós cserje türte a növekvö höséget, amit a sötét sziklák csak növeltek a kopár vidéken. Vad alig mutatkozott, s a záporok vizét is nyom nélkül elnyelte a sziklatörmelék. Nogo számított erre, és nem esett kétségbe. Jó húsban voltunk mindketten, az elmúlt hetek mindennapos böséges zsákmánya után nem jelentett nagy áldozatot, hogy két napig csak a kaktuszforma növények leves húsát ettük, és a sziklák mélyedéseiböl néhol olyan tiszta esövizet ihattunk, mint még soha vándorlásom során. Azután az összevissza dobált ház nagyságú tömbök folyton emelkedö útvesztöjéböl sima meredek gerinc emelkedett a magasba, a felhök szinte érintették, mikor föléje szállva eltüntek mögötte.

Nogo ismerösként üdvözölte:

- Holnap lefelé megyünk - magyarázta -, ott azon túl sok-sok mezö, erdö, sok vad. Ott vadászik Nogo népe.

Hátulról, amerröl jöttünk, hangzavart sodort felénk a szél, a sziklák ide-oda dobálták. Ilyenkor a legjobb, ha elrejtözve megvárod, míg kiderül, hasznos-e számodra, vagy jobb, ha odébbállsz. A csupaszikla bevágás azonban, amelyen fölfelé haladtunk, egyikre sem volt különösen alkalmas, s mire nagy nehezen bepréseltük magunkat egy keskeny hasadékba, pár méter magasan az egyik oldalon, már tudtam, hogy ezúttal jobb lett volna az elsö, meghatározhatatlan zajra elfutni innen. A szük helyen se megfordulni, se felegyenesedni nem tudtunk, s a naptól átforrósodott sziklák sütötték a börünk. De még jobban melegem lett, mikor a bevágás fordulójában feltüntek a lárma okozói, csupa olyan állat, amilyeneket még sohasem láttam.

Öt-hat foltos bundájú, vicsorgó macskaféle gyürüjében egy felnött bivalybikánál is nagyobb, különös vastagbörü védekezett. Rövid, alig félméteres érzékeny ormányát a homlokára csapva - a macskák minden ugrással azt akarták elérni - azon igyekezett, hogy súlyos oszloplábainak rúgásával távol tartsa magától támadóit. Szája szegletéböl satnya agyarpár görbült lefelé, ami arra talán alkalmas volt, hogy gyökereket, gumókat szaggasson ki vele a földböl, a harcban azonban nem vehette hasznát. Kétségbeesetten forgolódott, vállán, tömzsi nyakán és fején mély, vérzö sebek jelezték, hogy már régóta folyik a küzdelem. A Nagy Sörényesnél kisebb macskafélék aránytalanul hosszú lábakon táncolták körül áldozatukat, ugráskor karcsú testük olyan könnyen szökkent magasba, mintha rájuk nem vonatkozna a gravitáció törvénye. Némán, hang nélkül támadtak, a levegöben változtatva ugrásuk irányát, hogy kitérjenek a vastag börü bordatörö rúgásai elöl, s alig ért lábuk földet a sikertelen ugrás végén, máris újra a levegöben voltak: Soha nem láttam még ilyen könnyed mozgású ragadozókat, ugrásaikban volt valami a balett-táncos szépségéböl, ez azonban müvészi gyönyörüség helyett csak fokozta aggodalmamat. Ezek úgy szednek le bennünket bolondul választott búvóhelyünkröl, mint macska a madárfiókát, egy közepes ugrás, és a nyakunkban van a hatvan-hetven kilós, éles fogú, karmos veszedelem.

Fölnéztem, hogy nem tudunk-e valamiképpen magasabbra kapaszkodni a sziklákon, szárnyak híján azonban ez reménytelennek látszott; komisz csapdába jutottunk. Egyetlen remény maradt, talán addig tartja magát ez a nagy vastagbörü, hogy nem ebben a szorosban fogják leteperni, és ahogy jöttek, a körbe-körbe keringö küzdelem lendülete tovasodorja öket. Ez azonban egyre kevésbé látszott valószínünek. Az ormányos imbolygott, meg-megbotlott a köveken, bizonytalankodó rúgásait mind könnyebben kerülték ki folyton rohamozó ellenfelei.

Mik ezek? - böktem oldalba Nogót.

Azt a nagyot már láttam, lombot és gyökeret eszik, vadásztunk rá, de nagyon erös, három vadászt megölt, és elfutottunk. Ezek a foltosok megölik, elöbb öt, aztán minket. - Ő is kétségbeesetten nézett fölfelé a sziklákra, mint elöbb én. - Arra kell menni!

Nem lehet!

Nogo mégis megpróbálta közel két mázsáját feljebb szorítani a szük helyen. Az erölködéstöl leszakadt az a keskeny párkány, amibe kapaszkodott, közuhatag záporozott a fejünkre, és gurult az alattunk küzdökre. Nogo megbillent, ha el nem kapom, a kövek után zuhan.

-    Vigyázz!

A sziklához lapulva néztünk lefelé. A harcot egy pillanatra megszakította a dübörögve lezúduló törmelék. Egy félmázsás darab szétzúzta az egyik ragadozó hátsó lábát; hörögve, vinnyogva pörgött maga körül, fogaival a bénán csüngö testrész félé kapdosott. A többi is meghátrált, kereste az új ellenséget. Ha a vastagbörüben lett volna még egy szikrája az ösztönös találékonyságnak, most megfordíthatta volna a küzdelmet. Ha most nekik rohanna, legalább kettöt letaposhatna támadói közül, és továbbmenekülhetne! - Támadj, és aztán fuss! - biztattam magamban. - Támadj már! - De csak állt, kimerülten lihegett, fejét magasra emelte, mintha csodálkozna, hogy kínzói békén hagyják. - Fuss, menekülj!

A pillanat kihasználatlanul elúszott az idö sodrában, és a vastagbörü sorsa betelt. Még akkor is kábán állt, mikor a levegöben feléje szállt az egyik ragadozó karcsú teste. Az ugrás végén a macska megtapadt az áhított célon, a vastagbörü fején, szétszaggatva a tekergö ormányt, karmaival megvakította a tántorgó állatot. Á másik négy ragadozó is ugrásra lendült, s ami ezután következett, az már nem küzdelem volt, csak véres hentesmunka. Hatalmas darabokat szakítottak ki vállából, oldalából, az egyik a gerincén végigkúszva a nyak csigolyáit kereste a vastag izmok mentén. Hallottam a csontok ropogását fogai között, és a nagy vastagbörü - mintha villám csapott volna belé - elvágódott. Estében kettöt maga alá temetett támadói közül, az egyik fájdalmas üvöltéssel vergödött derekáig beszorított testtel, a másik néma maradt, nyilván azonnal agyonnyomta a tonnányi hústömeg. A többi három ügyet sem vetve rá, zabálni kezdett, s odasántikált a törött lábú negyedik is, aki nem vett részt a végsö küzdelemben. Mohón faltak, fölhasították áldozatuk hasát, és a kiforduló beleket húzgálták szerteszét véres pofával.

Edzett vadonlakónak tartottam már magam, mégis megborzongtam. Nogót is pánikba ejtette az ismeretlen állatok vadsága, megpróbált újra feljebb kúszni, majd a sikertelen kísérlet után hajmeresztö ötlettel állt elö:

-    Ugorjunk le, és fussunk!

A sziklafaltól, ahol kuporogtunk, a vastagbörü teste nem volt messzebb hat méternél, örült vállalkozás!

Nem lehet, utolérnek! - tiltakoztam. - Nem tudunk olyan gyorsan futni!

Nogo megy! - morogta. - Itt megölnek! Gyere!

Mielött bármit tehettem volna, egy ugrással lehuppant rejtekünkböl, és örült iramban rohanni kezdett. Nyilván arra gondolt, hogy zsákmányuk teljesen leköti a ragadozókat, és egérutat nyerhet, de rosszul számított. A kövek zörgésére az egyik felkapta fejét, és Nogo után lendült.

-    Vigyázz! - ordítottam tehetetlenül szorongatva izgalmamban a laposfejü botorul hátrahagyott bunkóját. - Ugorj a sziklákra!

Nogo már a szakadék túlsó fala mellett rohant, és kiáltásomra, mint a labda, pattant fel egy kiszögellésre. A nagy macska utolsó ugrása rövidre sikerült, karmai pár centivel Nogo kalimpáló lába alatt csaptak a levegöbe, s mire egy szempillantással késöbb újra ugrott, Nogo már a kiálló szirt tetején lapult elérhetetlen magasságban. A macska ugyan néhány eredménytelen ugrás után visszatért a lakomához, Nogo kísérletének egyetlen eredménye mégiscsak annyi volt, hogy most már külön-külön kellett szembenéznünk a várható támadással, Nogo csak úgy mehetett volna tovább, ha ismét leugrik a szakadék aljába. De ehhez láthatóan semmi kedve nem volt, lihegve gubbasztott a sziklán, a futás izgalma és a kétségbeesett kapaszkodás teljesen kimerítette.

Elmondtam mindennek, ami hirtelen eszembe jutott, de ezzel nem segítettem semmit. Kiáltani nem akartam neki, nehogy felhívjam magamra a macskák figyelmét, elkeseredetten támaszkodtam a sziklának, Nogo bolond ötlete még reménytelenebbé tette helyzetünket. Külön-külön igazán semmi esélyünk nem maradt. A délutáni nap könyörtelen erövel sütött, a kövek perzseltek körülöttem, a levegö nem mozdult. Legalább még négy óra naplementéig. Valamit tenni kell, valamit, ami megoldja... Töprengésemet dühödt morgás, nyávogás szakította félbe. A töröttlábú és az, amelyiknek a hátsó részét a vastagbörü bénává lapította, összeverekedtek egy különösen finom falaton. Elnyomorított testük mozdulatai távolról sem voltak olyan könnyedek, kecsesek, mint ép társaiké, ugrani, futni egyáltalán nem tudtak, idétlenül hemperegtek a köveken, miközben vadul marták egymást. Érdeklödve figyeltem öket. Ahhoz, hogy akár egyet is elpusztítsunk közülük, kevés az erönk - különösen így, hogy harminc méterre vagyunk egymástól Nogóval -, de ha sikerülne valahogy elérni, hogy a többit is megsebesítsük?

Az ötlet felvillanyozott. Lássuk csak! Ami eddig történt, az nekünk kedvezett. Hatan üldözték ezt a szegény vastagbörüt, egyet agyonnyomott, egy sánta, egy félig béna, már csak három maradt, akiktöl valóban félnünk kell! És azok is a legjobb úton vannak, hogy kevésbé félelmes ellenfelek legyenek, ha ilyen iramban falnak tovább, elnehezült gyomorral talán már nem lesznek olyan gyorsak. Persze, három egyszerre még így is játszva elbánik akár velem, akár Nogóval. De mi lenne, ha elérnénk, hogy ne egyszerre támadjanak? Nogo biztonságos magasságban van. Ha ködobálással, kiabálással arra ingerelné a macskákat, hogy öt támadják, és akkor én is észrevetetném hasonló módon magam, talán, talán elképzelhetö, hogy megoszlanak. Egy marad Nogónál, és kettö támad rám, vagy akár kettöt is le tud kötni, és nekem egyszerre csak eggyel kell szembeszállnom. Kétségbeesett vállalkozás, sok feltételezéssel, melyek közül akárhány fordulhat másként, végzetesen, még sincs más választásunk! Ha még két órát kell kuporognom ilyen agylágyító höségben, úgyis tehetetlenül gurulok le innen a hasadékból, és Nogo helyzete sem rózsásabb. Meg kell próbálni!

Óvatosan meglazítottam a köveket magam körül, és a hasadék szájánál halmoztam fel öket. Így több helyem lett mozogni, a laza gát pedig leomlik a ráugró macska alatt, és az visszazuhan a kövekkel együtt. Ha szerencsém van, megsebzi anélkül, hogy Nogo számomra túl nehéz bunkóját használnom kellene, de az esés legalábbis megzavarja, ez is elönyt jelent.

Mikor már nem tudtam több követ felrakni, mert féltem, hogy az egész alkotmány ledöl saját súlyától - harminc-negyven kilós és még nehezebb darabok voltak -, még egy halomnyi dobásra való kisebbet is a kezem ügyébe gyüjtöttem.

Egy óráig eltartott, míg mindezzel elkészültem, testem teljesen kiszáradt a forróságtól, ajkam cserepes volt - aznap még nem ittunk -, lihegve pihentem, és a ragadozókat figyeltem, vajon eléggé elnehezültek-e már a tömérdek hústól, amit magukba tömtek. Csodálkozva vettem észre, hogy egy hiányzik, csak két nyomorék és két ép macska tépdeste a vastagbörü hulláját! Hol az ötödik? Idöbe telt, míg rájöttem, belebújt a felhasított hasüregbe, csak kígyózó farkának a vége árulta el hollétét. Megkönnyebbülten felsóhajtottam! Az ott se lát, se hall, tehát csak kettö maradt. Lógó hasuk elárulta, hogy sok kilóval nehezebbek már, mint mikor megpillantottuk öket; itt az ideje hozzákezdeni! Vigyázva, nehogy túl hangos legyek, de mégis meghallja, biztatni kezdtem Nogót:

Nogo! Dobd meg öket!

Miért? - nem értette a tervem. Elmagyarázni bajos és hosszadalmas lett. volna, ha túl sokat beszélek, idö elött fölfedeznek a macskák, márpedig én nem voltam elérhetetlenül magasan, mint ö. - Dobd meg öket! Én is dobok! - a hiúságánál próbáltam megfogni. - Nogo erös és ügyes! Nagy vadász! Fejbe dobja öket, elszaladnak!

Nem hiszem, hogy elhitte, de nyilván eszébe jutott korábbi dicstelen szereplése és biztonságos magassága. Mellét verve kiegyenesedett a sziklán, és válogatott csúfságokat kiabált a macskák felé. Az egyik - azt hiszem, az, amelyik az elöbb felkergette a sziklára - hunyorogva figyelte, azután lassan, jóllakottan elindult feléje, hogy közelebbröl megnézze, ki az, aki ilyen szemtelenül már másodszor zavarja meg az evésben. Nogo megvárta, míg egészen a szikla alá ér, és közáport zúdított rá. Az egyik kö teljes erövel a macska érzékeny orrát találta, s a kíváncsiság egy pillanat alatt vad és örjöngö dühhé változott; az elöbb még lusta vadállat hörögve ugrott a magasba. De újabb kövek fogadták, és mikor eredménytelenül esett vissza a földre, a nagy macskában véglegessé érett az elhatározás, hogy leszámol ezzel a sziklán ülö majomfélével. Morogva, sanda pillantásokkal kerülgette a szirtet, s közben fejét kapkodva igyekezett kitérni a folyton szálló kövek elöl.

Viselkedése magára vonta a másik ép macska figyelmét is, fejét fel-felkapva nézett arrafelé, bár egyelöre a hús még jobban érdekelte. A szívem a torkomba ugrott! Az már nem tágít Nogótól, ezt pedig nekem kell lekötnöm! Most kell hozzákezdeni!

Nem féltem, elkapott a kaland, a küzdelem láza, elöször, mióta partra léptem. Hirtelen felálltam a körakás mögül, és nagyot kiáltottam. A macska abbahagyta az evést, és tanakodva forgatta a fejét Nogo és köztem, melyiket is válassza? Újra kiáltottam, és dobtam is, a kö éppen csak súrolta a gerincét, de ez is elég volt. Láttam a szemén, méregeti, hogy két vagy három ugrással repülje át a köztünk levö hét-nyolc métert, azután izmai már lökték is felém. Visszaléptem a torlasztól, és a fejem fölé emeltem Nogo súlyos bunkóját. A második ugrás felétöl a kövek eltakarták elölem, de egy pillanattal késöbb vicsorgó pofája a torlasz tetején bukkant fel kapaszkodó mancsai között. Testem egész erejét az ütésbe adtam, a nehéz bunkó homlokán találta. Recsegés, robaj, fájdalomordítás kavargott egy végtelennek tünö pillanaton át, a torlasz leomlott. Megkapaszkodtam a hasadék falába, és szédelegve kerestem, hol a macska? De helyette egy rém rohant felém a vastagbörü hullájától. Tetötöl talpig vér borította, csak szeme fehérje és fogai világítottak ijesztöen. Hátraugrottam, és lábammal feléje taszítottam azt a pár sziklát, ami a hasadék aljában maradt. A guruló kövek csak addig tartották fel, míg a bunkót újra felemeltem, teste már a levegöben úszott, mikor lesújtottam. Az ütés erejétöl térdre estem, és tudtam, hogy elvesztettem a csatát, nem tudok elég hamar talpra állni, rám ugrik, és maga alá teper. Hiába volt minden terv, ez a csupavér harmadik rosszkor bújt ki a vastagbörü bordái közül. Lehajtott fejjel vártam a gyilkos csapást, helyette azonban Nogo diadalordítása zengett végig a szakadékon: - Megöltük! Megöltük!

Mit ordít? Szédelegve álltam talpra.

Alig karhossznyira tölem ott vonaglott a harmadik. Bal szemébe beletört a bunkó egyik köszilánkja, azt tépdeste karmaival, leszaggatva fejéröl a bört, a húst.

-    Megöltük! - bömbölte Nogo. - Nagy vadászok vagyunk!

Korainak tartottam örömét, mert fogalmam sem volt, hol van az a macska, amelyik öt támadta. Újra megragadtam a bunkót - bár éreztem, nincs eröm még egyszer felemelni -, és végignéztem a szakadékon. A vastagbörü mellett csak a két nyomorék falta a húst, Nogo a szakadék alján táncolt karjaival hadonászva.

-    Hol van az, amelyik téged támadott? - kiáltottam.

-    Elfutott! Elfutott! Megijedt Nogo erejétöl, elfutott, mert gyáva, büzös, gyenge sakál...

Tudtam, ha egyszer rákezdi, nincs vége az öndicséretnek és az ellenfél gyalázásának.

-    Hagyd már abba! Mondd meg, hogy jutok le innen?

A hasadék szájában keresztbe fordulva vergödött a félig megvakított véres macska. Minden támadókedv kiszállt belöle, csak a kötüskét cibálta kétségbeesetten, mégsem gondolhattam arra, hogy egyszerüen keresztüllépek rajta. Nogo olyan nyugodtan kacsázott felém, mintha egyedül volnánk a szakadékban, a hasadékom alá ért, ahol csak derékig láttam, és valamibe belerúgott:

-    Itt van, amelyik elöször ugrott rád! Agyonnyomták a kövek!

A sánta a dög mellett, úgy látszik, megelégelte Nogo zajongását, hörrenve emelkedett fel, támadni készült.

-    Vigyázz, Nogo!

Nogo megperdült, felkapott egy félmázsás követ, és a feléje kúszó macska pofájába vágta. Az állat elugrott, de késön, s hátsó lába után most már az egyik elsö is törötten fityegett, miközben a fájdalomtól ordítva visszavonult. A másik meg sem moccant, csak világító sárga szemével kísérte Nogo minden mozdulatát. A laposfejü új követ emelt dobásra, azután leengedte, és felém fordult:

-    Gyere le!

Kezdtem dühbe jönni.

-    Nem látod, hogy ettöl nem tudok? - mutattam az élö akadályt.

Nogo felkapaszkodott a kövek közé, és minden ceremónia nélkül megragadta a vadállat hosszú farkát. Megrántotta, majd ügyesen félreugrott a kalimpálva lezuhanó macska karmai elöl. Hüledezve bámultam. Ha évtizedekig élünk együtt, sem fogom tudni megérteni. Egy órája még elvesztette a fejét, most pedig olyan vakmerö, amire én soha nem leszek képes. A félelem érzésénél ezerszer rosszabb a félelem tudata, s ez az, amitöl a magamfajta, civilizáció nevelte ember nem tud megszabadulni.

Lemásztam a hasadékból, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytuk a szakadékot. Nogo ugyan szeretett volna egy darab ingyen húst kimetszeni a vastagbörü combjából, de nem engedtem. Bár a két nyomorék macska fújva a dühtöl, de tisztelettudóan hátrált, mikor Nogo zsákmányuk felé közeledett, nekem elegem volt a harcból, a kockázatból. Még alkonyat elött messze akartam jutni a szakadéktól, a vérszag nyilván más ragadozókat is idecsalogat, és hogy ez a fátlan, csupa szikla vidék nem nyújt lépten-nyomon kényelmes éjszakai nyughelyét, az az elöbb már bebizonyosodott. Nogo vonakodott, de engedelmeskedett, tekintélyem nagyot nött a két macskával történtek miatt, pedig ma sem tudom, hogyan volt bennem annyi erö és gyorsaság. Azóta sem láttam ezt a - földi hasonlatot keresve - párducfajtát, igaz nem is kerestem vele a találkozást.

Nogo kissé elszámította magát, mikor azt mondta, hogy másnap már lefelé megyünk. A következö nap délutánjáig bolyongtunk a meredek vízmosások, zsákutcában végzödö szakadékok, ingatag körengetegek között, míg a gerinc lábához értünk, s akkor már nem láttuk tanácsosnak felkapaszkodni. Egyikünknek sem volt kedve ahhoz, hogy valahol a meredek oldalban boruljon ránk az éjszaka, vagy hogy sötétben ereszkedjünk le a Nogo szerint még ennél is nyaktöröbb túloldalon.

Kis tengerszemre bukkantunk a kösivatag egyik elrejtett katlanjában, melyet háromfelöl függöleges falak, szemközt pedig a gerinc sziklás lejtöje fogott közre. Partján csodálatosképpen haragoszöld növényzet keskeny sávja virult, ahonnan közeledtünkre hófehér vízi-madarak emelkedtek a magasba. Tojást és fiókákat is találtunk a felkutatott fészkekben, aminek nagyon megörültünk, a négynapos kaktuszevés után. A köveken nem maradt nyom, de a sásba taposott ösvények elárulták, hogy sok vad jár inni ehhez a csendes kis tóhoz. A másnapi nehéz kapaszkodás miatt azonban nem gondoltunk alkonyati vadászatra az itatónál, hanem mihelyt elég tele éreztük a hasunkat, felhúzódtunk egy meredeken emelkedö oldalhasadékba. Keskeny száját szikladarabokkal zártuk el magunk mögött, mert víz mellett - különösen ahol ilyen ritka - mindig ólálkodnak ragadozók, tudják, hogy itt kecsegtet legtöbb sikerrel a vadászat.

Az óvatosság ezúttal felesleges volt, nyugodtan telt az éjszaka. Dideregve ébredtünk hajnalban, magasan voltunk, s nem volt növénytakaró, ami enyhítette volna a hömérséklet ingadozását. A tengerszemet és a katlant sürü köd borította, csak akkor kezdett lassan oszlani, mikor már magasan fent jártunk a gerinc oldalában.

Hosszú, nehéz kapaszkodás volt, a felkelö nap elöször csak kellemesen melegített, majd sugarai egyre tüzöbb erövel perzselték a hátunkat. A meredek, oszlopos bazaltszirteken minden lépést alaposan meg kellett fontolni, ha nem akartuk, hogy egyetlen hosszú halálos eséssel egyenesen a kis tó hullámaiba zuhanjunk vissza. Én mégis otthonosabban éreztem magam a kövek között, mint a bozótban, és meglepetésemre Nogo is elég ügyesen mozgott a számára idegen terepen. Majdnem dél lett, mire elértük a gerinc keskeny élét, és megpihentünk. Addig egyszer sem néztem vissza, figyelmem lekötötte a mindig soron következö lépés, az új akadályok leküzdése, de ott a gerincen böséges kárpótlást kaptam az elmulasztottakért.

Pazar körkép tárult elénk, párját nehezen találnám meg odahaza a Földön. Hátunk mögött, keleten, ámenröl jöttünk, egészen a szemhatárig, az egyre alacsonyabb dombhátak, erdövel, bozóttal, fehér mészköszirtekkel, s fölöttük mint hegylánc húzódott a tengerröl jövö monszun következö felhöfrontja. A dombok világos és sötétebb zöldje, a szikrázó fehér sziklák tarka tömege beleveszett a távoli esöfüggönyök szürke és fekete mélységébe, és mindezt a havas hegycsúcsokat mintázó fehér felhökoszorú fogta össze a vakító kék égbolt alatt.

S mikor megfordultam, hogy az eddig megtett út után jövendö életem színterét ismerjem meg innen a magasból, még az elöbbinél is lenyügözöbb látványban gyönyörködhettem. A gerinc, ahol álltunk, alacsony, távoli nyúlványa volt annak a tölünk délnyugatra emelkedö hegyrendszernek, melynek nagyságát az elsö pillanatban nem is tudtam teljes valóságában felfogni. Más volt, mint a mi nagy földi lánchegységeink vonulata, mint az Andok vagy a Himalája hatalmas, de mégis valamilyen megsejthetö, felismerhetö rendszert, hegyképzö eröt rejtö bástyája. Sugaras karjai - melyek egyenként is a hegység nevét érdemelték ki, magasságuk 4-5000 méter között járhatott - egy központi tömbbe futottak össze. Ennek magasságát és föleg roppant tömegét, kiterjedését felbecsülni sem mertem, onnan, ahol én álltam, úgy tünt, hogy még egyszer olyan magas, mint a belöle kiinduló hegységek, teljes egészében hó és jég borította. A felhök vastag paplana a derekáig sem ért fel ennek az óriásnak, s mint félelmetes látomás lebegtek a jeges csúcsok százai az egyenlítöi nap forró sugarai alatt.

- Ngami, a Hegyek Fehér Atyja - mondta Nogo -, rajta laknak a szellemek, jók is, de rosszak is, ezért soha nem menni arra. Nogo földjéröl - mutatott észak felé - csak ritkán látni, mert felhö mindig eltakarja.

Sajgó szívvel néztem a csodálatos hegységet. Elgondoltam a sok-sok év kutatómunkájának minden izgalmas szépségét, míg ez a hegyrendszer feltárná elöttem titkait, ha geológus volnék, földi kutató, és nem a laposfejüek népének reménybeli jövendö tagja - mindhalálig. Az egész bolygó kialakulásának képeskönyve itt fekszik elöttem, a földitöl eltérö pompás ásványok, szívet dobogtató rétegtani problémák nehéz, de megfejthetö rejtvényei, és én kökorszakbeli életet megyek élni annak az ismeretlen medencének bozótos sürüségeibe, amerre Nogo tekingetett egyre izgatottabban.

Órákig el tudtam volna még vizsgálódni, szememmel méregetve a hegyvonulatok formáit, melyek eltérö alakzatai - ahogy különbözöképpen dacoltak a szél és a víz pusztításaival - más és más közetekröl árulkodtak, de nem maradhattunk tovább. Ha itt ér az a fenyegetö felhösor, ami a tenger felöl közeledett, elbúcsúzhatunk a további vadászatoktól. A vihar porszemként sodor magával bennünket a szakadékokba, melyek ezen az oldalon még ijesztöbbek voltak, mint amerröl felkapaszkodtunk.

Hiába igyekeztünk - lefelé kétségbeejtöen lassan halad az ember az ilyen veszélyes lejtön -, a felénél voltunk még csupán, mikor fejünk felett megdördült az ég, és nyakunkon volt a szokásos napi felhöszakadás. A sürü esöben az orrunkig sem láttunk, és szó sem lehetett arról, hogy továbbhaladjunk, ezért úgy-ahogy esömentes helyre igyekeztünk húzódni a köszálak között. Végül sikerült összebújnunk egy akkora beugróban, amekkora egy gyereknek is szük lett volna. A villámok egyre-másra csapódtak körülöttünk, a kiugró gerinc, mint természetes villámhárító vonzotta öket. Két órába is beletelt, míg a vihar elvonult, és utána még jó darabig nem indulhattunk tovább a hegyoldalon alázuhogó alkalmi vízesések miatt.

A nap újra ragyogóan sütött, és a szikláról sziklára porzó szám talán apró vízsugár ezerszínü opálos fátyolba burkolta a hegyoldalt. Messze, a távolodó felhök fölött még egyszer megpillanthattam a Hegyek Fehér Atyjának szikrázó tömbjét, azután a felszálló pára elhomályosította a messzeséget.

A felhöszakadás mégsem volt haszon nélkül. Mikor háromórás keserves bukdácsolás után végre leértünk a hegyoldalról, tövében, a sürü bozót szélén nagy szarvú köszáli-kecskeféle tetemére bukkantunk. A vízhordta kövek félig eltemették, de még érzett rajta az elillant élet melege, nyilván a vihar sodorta le a gerinc valamelyik kiugró pereméröl. Aznap még nem ettünk, s így nagy idönyereséget jelentett, hogy nem kellett zsákmányt felhajtanunk, bár vadban nem volt hiány. A lábunknál kezdödö völgyek éghajlatát már nagyrészt a hegyóriás kimeríthetetlen víztartalékai határozták meg, ez a vidék mindig kapott annyi nedvességet, hogy növényzete zöld maradhasson. Vadparadicsom volt, bivalyok, antilopfélék ezres csordái legeltek a hegyoldalakon, s hogy a horda mégis a hegységtöl távolabb esö, szárazabb, szegényesebb tájékon vadászott, annak oka a ragadozók sokasága volt. Azon a vidéken, ahol ráakadtam Nogóra, mindössze háromszor láttam Nagy Sörényest, és napok teltek úgy, hogy hangját sem hallottuk ennek a félelmes ragadozónak. Itt egyedül a lábunk alatti kis völgyben és a szemközti domboldalban - ami légvonalban nem esett messzebb egy kilométernél - elsö pillantásra négy sárga bundát láttam megvillanni, ordítás reszkettette a levegöt, s nyomban hat-hét helyröl hangzott rá a válasz. Ügy éreztem, egyenesen belesétálunk a Nagy Sörényesek torkába, akik mintha csak a mi fogadtatásunkra gyültek volna össze. Nogo kicsinylöen legyintett.

-    Itt nem kell félni tölük. Mindig tele a hasuk, sok a bivaly, az antilop. Csak ha megzavarod, vagy ha közelröl meglát, támad rád.

Lehet, hogy igaza volt, mégis megértettem a hordát, hogy nem errefelé vadászik. Mert bár biztos, hogy a Nagy Sörényesek ilyen vadböség mellett nem fognak a fákon és a földön egyaránt gyorsan és óvatosan mozgó laposfejüekkel bajlódni, nem lehet ott élni, ahol minden négyzetkilométernyi területen fél tucat Nagy Sörényes lesi a zsákmányt, bömböl, alszik, verekszik, vagy sütteti az oldalát a nappal.

Egy fa alá húztuk a kecskét, s tüzünket úgy raktuk, hogy egy ugrással elérjük az alácsüngö ágakat.

-    Mindig csak arra megyünk - intett vacsorasütés közben Nogo északnyugat felé, amerre a völgyek szája nézett a laposodó hegyhátak között -, mindig csak arra, és megtaláljuk Nogo népét.

Az ezután következö napokra zavarosan emlékszem. A monszun új eröre kapott, a felhök ismét rohamra indultak a tenger felöl, a dombok vastag ködbe takaróztak. Minden nedves volt, csöpögött, a pára ijesztö rémekké varázsolta a fák és bokrok ágait, s nekem úgy tünt, hogy mindegyik mögött egy-egy Nagy Sörényes lapul. Ordításuk közelröl kísért bennünket éjjel-nappal, szétszórva vándorlásunk során keservesen összekapart biztonságérzetemet, bátorságomat. Ugyanolyan reszketö, félelemtöl tehetetlen ember lettem újra, mint magános bolyongásom legnyomorultabb napjaiban.

Nogo vele született tájékozódó képességével zsinóregyenesen vezetett a számomra áttekinthetetlen párás bozótban. Két nap telt el így, vagy talán három - a nappalt megint csak a világosság erösödése és csökkenése jelezte -, a Nagy Sörényesek bömbölése már ritkábban hangzott. Ezzel párhuzamosan viszont Nogo viselkedése vált egyre különösebbé. Sürün megállt, és magasra emelt fejjel percekig szimatolt - izgatott morgó, szükülö hangokat hallatott -, és kevesebbet beszélt velem. Néha váratlanul megfordult, mintha vissza akarna rohanni arra, ahonnan jöttünk, s olyan érthetetlen kerülöket, vargabetüket csinált, hogy még én is észrevettem. Valami bántotta, félt, aggódott valamitöl. S ugyanakkor úgy éreztem, az, hogy rövidesen újra népe között lehet, lazított valamit a mi összetartozásunkon, egyenként pattantak el a kettönket egymáshoz füzö szálak.

Ha marad rá idö, biztosan elöveszem, megkísérlem tisztázni kettönk dolgát, de az egyhangú csökönyösséggel szakadó esö függönye alatt egyszerre követhetetlen gyorsasággal kezdtek peregni az események.

Az elöttem haladó Nogo megint felkapta a fejét, de a szokásos hosszú szaglálódás helyett csak egyet szippantott, és máris derékszögben balra, a bozótba rohant. Lihegve törtettem utána a szemközt csapó ágak között, mert cseppet sem törödött azzal, hogy a nyomában tudok-e maradni. Egy perc múlva azután olyan váratlanul torpant meg, hogy a hátának ütödtem.

Csönd! - morogta halkan, ingerülten, és fölemelte a bunkóját.

Széles levelü faóriás koronája alatt álltunk, ahol a földet nem érhette az aláhulló esö. A törzs mellett széttaposott tüz hamuja fehérlett, körülötte mindenfelé szertedobált, megpörkölödött csontok. A hamurakás közepén lerágott véres fej vigyorgott üres szemgödrökkel, a koponyatetöt hatalmas ütés hasította két, majdnem egyenlö részre. Nogo vadul felhorkant, és magyarázat nélkül a bozótba ugrott. Most nem szakadt vége olyan hamar a rohanásnak, futott, mintha az élete függne töle. Idönként megvárta, míg beérem, de pihenés helyett dühösen rángatott magával.

Gyere, fussunk! Megölnek!

Ennél többet nem tudtam kihúzni belöle, futottam hát, csúszkálva a sárban, fölfelé egy sürü bozóttal benött domboldalon. A tetejére érve Nogo anélkül, hogy körbepillantott volna - pedig ezt máskor mindig megtette - nyaktörö iramban lódult a lejtönek. Igyekeztem, de hiába, elmaradtam töle, eltünt a szemem elöl, csak csörtetése zajából következtethettem, merre jár. Azután egy pillanatra az is megszünt, hiába füleltem, majd az esöcseppek halk, egyenletes suhogósát pokoli hangzavar szakította szét.

Ááá! - tört fel a rémületes ordítás, nehéz ütések zuhantak, hörgésbe fulladó jajgatás, a bozót recsegett, mintha megvadult bivalyok tipornák, majd megint ordítás, csonttörö ütések hangja, s végül csend, süket csend. A bozót némán fülelte, lesz-e még folytatása a rövid, de annál szörnyübb lármájú drámának.

Gregor, hol vagy? Gyere! - Nogo hangja rekedt volt s annyira torz, hogy alig értettem.

A lejtö végén találtam rá a bokrok között, bunkójára dölve. Bal vállát sután leejtve tartotta, ömlött belöle a vér. Elötte a sárba taposott cserjében két szörös test feküdt bezúzott koponyával. Egy pillantás elég volt, hogy lássam, Nogo saját fajtájabeli ellenfeleket gyözött le, s ettöl teljesen megzavarodtam. Azért tett meg velem együtt ilyen hosszú utat a parti fennsík aránylag békés vidékéröl, hogy az elsöként útjába kerülö két hordatársát agyonverje? Miért tette ezt, s mi lesz a következménye? Miért futott el, mikor megpillantotta odaát a másik völgyben a tüz maradékát a fa alatt, miért sürgetett, hogy szaladjunk, mert megölnek? S végül most miért nem fut, menekül innen, mikor biztos, hogy a horda ezt nem hagyja bosszulatlanul?

A szemközti domboldalról mély dörmögések értek el hozzánk. A bozót itt is, ott is megzörrent, amint a nehézkes testek óvatosan, igyekezve, hogy minél kisebb zajt üssenek, mozogtak láthatatlanul, s Nogo még mindig némán dölt bunkójára. Csak hatalmas mellkasa hullámzott izgatottan, szeme járt ide-oda a bozót sürüjében - láttam a nézésén, hogy ö már látja a közeledöket -, a sebével nem törödött, és velem sem. Megérintettem a karját, hogy figyeljen rám, de röviden elintézett.

-    Csönd - morogta -, maradj mellettem.

A horda kibukkant a tisztás túlsó szélén, és láttukra összeverödtek a fogaim. Nogo csak egy volt közülük, és elsösorban - Nogo volt, barát és társ, nem ösember. Laza félkörben jöttek, a dörmögés abbamaradt, némán, hang nélkül, ütésre emelt szörnyü bunkóikkal. Akkora példány, mint Nogo, csak egy volt közöttük, az, amelyik a félkör közepén topogott, egy összeaszott, fogatlan vénség oldalán, kinek bundáját ezüstösre csíkozta a kor zörgö bordái felett, de így is mindegyik elég hatalmas volt ahhoz, hogy egyedül elbánjon velem.

Nogo kiáltott: valamit feléjük, s a félszáz laposfejü szájából ugyanaz az érthetetlen szó volt a válasz. A csapat egyre szorosabban fonódott körénk, mozdulataik összevisszasága lassan furcsa, ritmikus csoszogássá rendezödött, a bunkók mintegy parancsszóra billentek jobbra-balra a lapos koponyák fölött, szemükben a gyözelem, a zsákmány biztos birtoklásának mohó fénye izzott. Ordítani, menekülni szerettem volna, vagy szétütni közöttük, mielött fejemre zuhan a halálos csapás, de izmaimra átragadt Nogo mozdulatlansága, az áldozat szerepét könyörtelen erövel kényszerítette rám a kísérteties szertartás mágiája. Az elörelendülö bunkók már a testünket súrolták - és mert más mozdulatra képtelen voltam -, behunytam a szemem ...

Ha akkor valóban lebunkóz a horda, igaz, most nem gondolkozhatnék mindezen, de, hogy akkor - Nogo zavart szükszavúsága miatt - tökéletesen félreértettem az elözményeket, még örültebbé avatta azt, ami az agyonverés helyett következett. "Hazaérkezésünkkor" - hogy fogcsikorgatva ezt a szót használjam - Nogo törzse, mint rendesen, éppen harcban állt az egyik szomszédos törzzsel. Ezek a harcok voltaképpen a kannibalizmus jegyében álló, vérszomjas hajtóvadászatok voltak mindkét fél részéröl, akik egyaránt nagyra becsülték fajtájuk húsát, akár ellenségröl, akár saját törzsbeliröl volt szó. Utunk az ellenséges törzs bozótjain vezetett keresztül Nogo népének vadászterületeihez, s az a tüzrakás, ami annyira kihozta Nogót a sodrából, az ellenség lakomájának maradéka volt, akik kevéssel érkezésünk elött fejezték be Nogo egyik hordatársának felfalását. Érthetö, hogy Nogo minden erejével azon igyekezett, hogy minél hamarabb kijussunk a valóban életveszélyes zónából. Rohanása közben akaratlanul belebotlott az ellenfél két elöörsébe, akik ügyet sem vetettek a hátulról jövö zajra, amit Nogo csapott, mert Nogo törzsének föcsapatát figyelték a szemközti domboldal bozótjában. Nogo röviden végzett velük, és ezt - anélkül, hogy a verekedés hevében észrevette volna - saját törzsének szeme láttára tette. Nogo és törzse, pontosabban a fönök és a varázsló körül csellengö gyengébb, alattomosabb laposfejüek és Nogo között a kapcsolat távolról sem volt ideálisnak mondható, s erre mindkét félnek sok - igazságos és igazságtalan - oka volt, de ezeket most ne feszegessük. Tény, hogy mint késöbb megtudtam, Nogo találkozásunk elötti távozása törzsétöl búcsú nélkül történt, két gyors bunkócsapás után, melyekkel a rettegett hordavezér, Kriri, két leghüségesebb testörét küldte Krokodil Anyához, a laposfejüek túlvilágára.

Félelménél idövel a törzshöz való tartozás érzése erösebbnek bizonyult, s Nogo bízva népének feledékenységében mégis hazafelé indult velem. Hogy nem volt azért egészen biztos a dolgában, azt az utolsó napok zavart aggódása mutatta.

A két elöörs villámgyors agyonverése Nogo és a magam véletlen szerencséjére megfordította a helyzetet; Nogo gyöztesként, hösként állhatott törzse elé, akik a friss és nagyra becsült zsákmányért a háborúnak ebben a felemelö pillanatában szemet hunytak a múlt felett, söt nagylelküségükben még azt a gyenge szörtelen lényt is befogadták Nogo kedvéért - a hös dicsösége, ha rövid idöre is, sokat ér -, akit ö barátjának vallott. Amit én az agyonverés elötti haditáncnak véltem, az a gyöztesnek kijáró ünneplés volt.

Utólag sokszor tapasztaltam, hogy a két tánc teljesen egyforma, a szertartásnak csak a legvégén van eltérés. Az áldozatra könyörtelenül lecsapnak a bunkók, míg az ünnepeltet csak jelképesen érintik. Ha néha alaposabban visszagondolok az emberiség történetére, sok hordabeli tapasztalatom már nem is tünik annyira érthetetlennek. Persze, amit mi civilizációnk iskolapadjaiban tanulunk erröl a múltról, hiába igaz, már nem bírhat a valóság elhihetö erejével. Ha rangsorolnánk földi életünk eredményeit, mai fejjel éppen ez az, amit a legtöbbre tartok, holott odahaza millió testvérem éli le nyugodt, boldog életét anélkül, hogy ilyesmi valaha is eszébe jutna. De ez is emberi vonás.

A törzs törvénye szerint csak az a tiéd, amit meg tudsz tartani a magad számára. Sem a törzs tagjai nem tehettek arról, hogy ezt a számukra magától értetödö tényt nekem elöbb meg kellett volna magyarázni, sem én, hogy ezt nem tudtam. Mikor a szörös kezek a várt agyonverés helyett pillanatok alatt letépték rólam azt a kevés holmit is, amit a vadon meghagyott, még mindig biztosra vettem, hogy ez csak elöjáték, de a folytatás érthetetlenül késett, söt elmaradt. Miután nagyra nött hajamba is beletúrtak, és mindnyájan érdeklödve megtapogatták szörtelen börömét - sokan félreérthetetlen csámcsogás kíséretében -, otthagytak. Többségük a kalandjainkat dicsekedve mesélö Nogo köré sereglett, néhányan a bozótot kémlelték, négy laposfejü pedig a két agyonvert ellenfél csuklóit és bokáját kötözte össze, nagy szakértelemmel, majd bunkójukat a végtagok közé dugva vállukra emelték, és megindultak. Nogo gyözelme lakomát jelentett, s ez természetesen egy idöre elodázta a harc folytatását. Itt, a két törzs határterületén azonban nem lett volna zavartalan a gyözelmi tor, ezért a horda visszafelé indult saját bozótjai felé.

Mozdulatlanul álltam, tele rémülettel, undorral, még akkor is, mikor a horda jó részét már újra elnyelte a bozót. Nogónak végre eszébe jutott, hogy én is a világon vagyok, és odajött hozzám. A válla még mindig vérzett, de nem törödött vele, láthatóan maradéktalanul boldoggá tette a dolgok szerencsés alakulása - amiröl nekem akkor még fogalmam sem volt. Széles vigyorgással megfogta a karom, és a többiek után vezetett.

Máig sem tudtam kiheverni a hordával való találkozás elsö félóráját, és részben ez határozta meg egész köztük töltött életemet, örökös félelmem és rettegésem tölük. Bár az is igaz, ha inasképp találkozunk, számukra akkor sem lettem volna soha más, mint megtürt gyenge mellékszereplö, eröszakos, vad életük kegyetlen színpadán.

A bozót összecsapott mögöttünk. Odahaza sok östörténész mit nem adna azért, ha a való életben tanulmányozhatná a korai paleolit ember törzsi életét, én azért adtam volna sokat, ha nem kell ilyen tanulmányokat folytatnom. De hiszen így is sokát adtam érte, négy évet életemböl, és most újra az önként vállalt számüzetést Nogóval, kettönk teljes kiszolgáltatottságát ezen a földrészen, melynek ez a része, ahol tutajunk most sodródik, Nogo számára is ismeretlen vidék, soha nem járt - nem is járhatott - erre. Föltettem kettönk életét egy félig értett magyarázatra, s mi lesz, ha rosszul értettem, ha csak belemagyaráztam a simabörü érthetetlen dadogásába és kusza vonalaiba azt, amit hinni akartam mindenáron?

XV.

Pedig most nagyon félek, hogy rosszul értettem. Lehetetlen, hogy ezt a tavat, ahol most vagyunk, ne rajzolta volna bele abba a kezdetleges térképfélébe, hiszen olyan széles, hogy két partján ködbe vesznek a magas csúcsok, s elöl, amerre csigalassúsággal hajt az áramlat, csak sejteni lehet a végét. Hatodik napja tutajozunk rajta, s legalább még ennyit számítok, hogy a végén megtaláljuk azt a pontot, ahol a víz utat tör magának a hegyek között, tovább a tenger felé.

A napok egyforma unalomban telnek, halászunk, és - sajnos -nyersen ehetjük csak a halakat, elfogyott a tüzelönk. Mikor a tó széles tükre kitárult elöttünk, egy pillanatra azt hittem, már a tengeren vagyunk, és mire rájöttem, hogy tévedtem, késö volt, a folyó sodra mélyen behajtotta a tutajt a tó közepére, kikötésre, hogy tüzelöt gyüjtsünk, már nem gondolhattam. Heverészünk, nyújtózkodunk, a tüzö nap sürün belezavar a hullámokba, itt a parttól távol igazán nincs mit tartanunk a krokodiloktól, és más szörnyeteg sem zavarja a víz békéjét. Ha késlekedést és rossz kosztot is jelent ez a tó, egy nagy eredményt mégis hozott, Nogo végre tökéletesen megtanult úszni, nem fél többé a víztöl, nagyon élvezi tudományát. Azt külön ajándékként fogadtam a sorstól, hogy Nogo úsznitudása három nappal megrövidítette a nyershal-kúrát, feldaraboltuk a ketrecet, és eltüzeltük.

Számolgatom a rovásokat a kunyhó egyik oszlopán, már a negyvenötödik napja, hogy vízre bocsátottuk ezt a tutajt, az esös periódus elsö nagy hullámának régen vége, de az éghajlat is változott, ha jól következtetek, már az egyenlítöi sávot kétoldalról kísérö sivatagi zónához közeledünk. Tölünk délre dühöng a monszun második hulláma, éjszakánként tüztengerbe borul az ég alja a sürü villámoktól, s napközben a látóhatár széléröl minduntalan rohamra indul egy-egy hatalmas felhöraj, azután szétterül, felszívja az ég végtelen kék kupolája, fejünk fölé csak ártatlan hófehér bárányfelhöként siklik magasan a viharok távoli üzenete. Jól van ez így, ezen a széles tavon egy közepes vihar hullámverése is végzetes lenne. Negyvenöt nap ..., ez is jellegzetesen földi dolog, hogy ilyen apró egységekben tartom számon az idöt. Csak a civilizációban növekszik az idö értéke oly fontossá, hogy egyre apróbb részeivel kényszerülünk törödni. Nogo még sokkal nagyvonalúbb lehet, nála a legkisebb egység az évnegyed, az esös és a száraz periódus két-két darabja. Növö Esö, Fogyó Esö, azután a Magvak Érésének s végül a Szomjúság idöszaka, érdekes, milyen tökéletesen használható naptánc ez számára, mindent meg tud vele határozni - saját mértékének szükséges pontosságával. Pedig akár napokkal mérem, akár Nogo beosztásával, laposfejü társam életének talán legdöntöbb szakasza volt ez a másfél hónap - bár hónapról végképp semmi értelme beszélni ezen a bolygón, hiszen nincs holdja, ami egy ilyen idömérést lehetövé tenne.

Hogyan is határozhatnám meg pontosan mi történt vele? Ember volt, embernek tartottam már akkor is, mikor elöször megláttam az aszfaltban, de csak a szó legtágabb értelmében, talán csak annyiban, hogy személyét a természettudományok közül inkább az embertanba, mint a zoológiába illeszthettem bele. Ahhoz kevés volt az eröm - ma már látom, bárkinek az lett volna -, hogy egy egész néptörzset kimozdítsak fejlödésének körülmények diktálta természetes rendjéböl, de amit Nogónak adhattam az emberiség értelmi kincseiböl - bár egy ember csak méltatlan közvetítö lehet -, ez Nogóra a robbanás erejével hatott. Persze, a robbanás sem helyes kifejezés, mert Nogo változása ugyan gyors volt, de mégsem egyik napról a másikra következett be, ezt naivság lett volna feltételezni. De ma már nem az, aki volt, s elsösorban nem azért, mert halászik, tüzet gyújt, úszik, pattintja a követ, és elég jól bánik a nyíllal, hanem mert a tanultak új egyéniséggel ruházták fel, amit tesz, több mint gépies majmolása az én cselekedeteimnek, egy új, magasabb személyiség öntudatos tevékenysége. Régi énjéböl a legerösebben a kíváncsiság maradt meg benne, és mert ezt nem élheti ki a gyakorlatban - ugyan mi újságot jelenthet ennyi idö után a tutaj huszonöt négyzetmétere -, kérdez, egyre kérdez, a Földröl, a földi életemröl, az emberekröl. Nem gyözöm válasszal, még a legjobb indulattal sem. Ha rögzíteni tudnám ezeket a beszélgetéseket, páratlan dokumentumok lennének a földi pedagógusok, de az östörténészek számára is.

Mindennap közelebb kerülünk az északi part meredek falaihoz, a kopár sziklák szürkék, és a tiszta levegöben egyre élesebben rajzolódnak ki az apró részletek, párkányok, kiugrók, magános, a víz fölé dölni látszó köszálak. Ha az áramlat ezzel a lassú, szinte észrevétlen mozgással hajt bennünket továbbra is, legkésöbb holnap délután ki tudunk kötni a tóból tovasietö folyó torkolatában, mely azonban még mindig láthatatlanul rejtözik valahol a szaggatott sziklák között.

Ha eddig nem esett, már holnapig sem fog, így rászánom magam, hogy lebontsuk a kunyhó fedelét és tüzet rakunk belöle. Undorodom már a nyers haltól, és holnap a sziklák tövében növö sürü növényzetböl kevés munkával pótolhatjuk az eltüzelt száraz részt. Igaz, hogy holnap napközben árnyék nélkül maradni sem lesz kellemes, de Nogo is a sült halra szavaz, és eloszlatja a napsütés miatti aggodalmamat.

- Majd fürdünk - mondja a világ legtermészetesebb hangján, és ásít is hozzá. Mintha egész életében mély, idegen vizekben lubickolt volna. Büszke vagyok rá. És még hozzáteszi: - Sült hal nagyon jó. Holnap megcsináljuk az új tetöt. Ez száraz és poros.

Ebben is igaza van, a száraz levél hullik, belekeveredik Nogo bundájába, és kénytelen folyton vakarózni.

Vacsoránk ugyan egyetlen fogásból áll, de az azután annál böségesebb. Már délután hozzákezdtünk sütni a halakat, nyárson forgatjuk a tüz fölött, és versenyt eszünk az illatos, ropogós húsból. A szálkákat gondos ívben köpjük a vízbe, nincs kellemetlenebb, mint halszálkára lépni a sima törzseken. A hosszú tétlenkedés és a gyakori fürdés még Nogo kökemény talpbörét is felpuhította a tutajozás hetei alatt, s korábban jó párszor sziszegve táncoltunk a gondatlanul szertedobált szálkákon egy-egy kiadósabb evés után.

Egyórás lelkes csámcsogás után azonban sült halból is elegünk van. Keveset mozgunk, s ez még Nogo étvágyára is visszahat. Azon gondolkozom, hogy tornásznunk kellene rendszeresen, naponta, bár ezt Nogóval minden fejlettsége ellenére nehéz lesz megértetnem. Miért mozogjon valaki, mikor semmi dolga nincsen? Azért valahogy majd megpróbálom, holnap vagy azután, annyira még nem sürgös. Inkább az estét figyelem, amint csendesen ereszkedik a tóra.

A nap lebukik a nyugati hegyek fölött - a víztükör megfakul, mint fényét vesztett régi tükrök a múzeumok termeiben -, s a hegycsúcsok sorra kigyúlnak búcsúzó vörös sugaraitól. Csodálatos béke árad szét a tavon. A halászatból hazatérö madarak mozdulatlan, kiterjesztett szárnnyal vitorláznak a part irányába éjszakai pihenöre, s a vízböl ritkán felugró halak csobbanása is csak mélyíti a csend áhítatát. Megbüvölve ülök a tutaj szélén, átengedve magam a természet, tudom, hogy csalóka, és mégis elringató nyugalmának, csendes örömmel, hogy még ezen a félelmes földön is részem lehet ilyen pillanatban. Nogo azonban egész más okokból figyel gondosan, csendben.

- Holnap tojást eszünk - bök a parti fák felé, ahol megtörik a madarak repülésének íve, s csapkodó szárnyakkal tünnek el a lombok között. Elsö gondolatom az, hogy belököm a vízbe, de oly békés minden, hogy neki is meg kell bocsátani. Ráhagyom, és most már ö is megelégedetten hallgat.

Sokáig örzöm a pillanat varázsát, míg a legmagasabb sziklák tetején is elszürkül a mélyvörös izzás, s az éjszaka kimeríthetetlen feketesége fokról fokra megtölti a völgyet. A víz fekete acéllap, a nyugati ég sötétkék bársonyára feltüzi az elsö, a második, az ötödik, a tizedik csillagot, s ahogy ragyogásuk erösödik, úgy huny ki pislákolva tüzünk parazsa a hamu között, egyszer-egyszer még fellobban, ívben meghajlik, és pattan a felizzó ágacska, azután remegve kihuny, fénye szertefoszlik. Gyerünk aludni.

Valahonnan az álom sokágú - s az álomban mégis logikus -útvesztöjéböl Nogo szapora kézzel próbál átrángatni az ébrenlétbe. Egy darabig félálomban azt hiszem, hogy Dave rázza a karom a bolygón való ébredés pillanatában.

- Hagyjál, Dave! - morgom földi nyelven. - Egyszer már megérkeztünk, hagyjál békén!

Azután érzékszerveim hamarabb térnek magukhoz; a tudat csak ballag utánuk. Az elsö, amit ijedten rendszerez, az, hogy a félálomnak valamiben mégis igaza volt, a tutaj úgy hánykolódik, mint akkor a tengeren a Viking, s ettöl egy pillanat alatt felébredek. A kunyhó tetejének lekopasztott bambuszgerendázatán át látom a csillagokat, körbeforognak a rudak négyszögei között, kétoldalt tömör feketeség fogja közre az égbolt világosabb sávját, és az is szédítö iramban követi a csillagok mozgását. Pörög a tutaj a sustorogva rohanó víz hátán, a tóból született folyó dühöng a szikla szorításában, tajtékot villant a mederböl kiálló kötuskók homlokán, bömbölését megsokszorozzák a keskeny útját örzö, égbe nyúló falak. A tó csendje után ez az elszabadult pokol, s most már hiába kérdezem magamtól, hogyan juthattunk bele ilyen észrevétlenül, késö, nincs erö, ami megállíthatná a tutajt. Szikla ugrik elénk - a szakadék sötétségében alig sejtem csak ormótlan tömbjét -, a tutaj recsegve vágódik hozzá, az ütödés ereje kirepít a kunyhóból, bele a tüzhely lucskos hamujába. Mire négykézlábra állok, a tutaj már újra rohan, s valahol a sötétség már ott rejti a következö sziklát. Vajon hány ilyen ütödést bírnak még a törzseket összetartó háncskötelek, mikor esik szét darabokra, hogy azután elnyeljen mindenestül bennünket ez a megvadult víz? Visszamászok a kunyhó maradékának egyik oszlopáig, átkarolom, nehogy a következö ütközés a vízbe dobjon, és megpróbálom túlordítani a víz harsogását.

Nogo, kapaszkodj! Hol vagy?

Itt! - lihegi, ujjai a karom szorítják, majd megtalálják a tartórudat, és együtt csüngünk tehetetlenül kapaszkodva.

Ütödés ütödést követ, érzem, hogy alattunk a törzsek elcsúsznak egymás mellett, hallom az elpattanó kötések roppanását, ami után a tutaj szélén felágaskodik és a vízbe zuhan egy-egy leváló törzs, hogy elnyelje a mohó örvény.

Így fogy lassan, szálanként alólunk a tutaj, és bennem a reménység, hogy túléljük ezt az éjszakát. De fogy az éjszaka is. Magasan, a sziklafalak között, az ég keskeny szalagján sápadnak a csillagok, már nincs messze a reggel. A szakadék falai hirtelen meghátrálnak, halványszürke derengés ereszkedik a völgyre, a víz fáradtan simul a szélesebb mederbe, pihenni harcát a sziklákkal. A szakadék lármája még a fülemben visszhangzik, mikor új hang éri. Nem is hang, gyenge remegés, azt sem tudom, a levegö vagy a víz küldi. Nogo is észrevette már, csodálkozva néz körül.

Mi ez?

Nem tudom - rázom a fejem. Érzem, messziröl jön, erö remeg mögötte, hatalmas erö, talán több, mint ami az ürrakéták fúvókáinak mennydörgéséböl halkul zümmögéssé a távolban. Kínzó nyugtalanság fog el, valahonnan nagyon ismerösnek tünik, hol hallottam már ezt? Halk, mégis remeg töle a levegö, a folyó, a rozoga tutajroncs, belülröl hallom, a csontjaimból árad ki a húsomba. Mi ez? Földrengés? Hegyomlás?

A szürke sziklafalak méltóságosan nyugodtak, egyetlen kö sem gurul, csak játszanak az erösödö hanggal, ami ellenállhatatlanul uralkodik a valóság minden tartalmán. Balról hirtelen sziklafal zárja el a völgyet, a folyó éles kanyarral tér oldalra, hogy mögötte ellenkezö irányba csapva folytassa a hegység sziklájába vésett S betüt.

A víz hátát újra csíkosra borzolja a gyorsuló áramlás ereje, ki kell kötni azonnal, még egy olyan szakaszt, mint ami mögöttünk van, nem bír ki a tutaj. Nogo is erre gondol, egyszerre tépjük le a bambuszgerendázat két rúdját - evezövel próbálkozni céltalan lenne -, s próbálunk kétségbeesett eröfeszítéssel a part felé evickélni a szétfoszlott kötelékü, laza törzsekkel. Az áramlat elkap bennünket, a túlsó kanyarban szinte repíti a parthoz a tutajt, hat-hét méterre siklunk egy motorcsónak sebességével a sziklafallal párhuzamosan. A legszélsö fán hasalva kavarom a vizet, egy-egy pillanatra a rúd megakad a fenék sziklái között, a tutaj megpördül, úgy érzem, karom vállból kiszakad, de minden ilyen kínszenvedés egykét méterrel közelebb lök a parthoz. Fejem a víz színén bukdácsol, hullám csap az arcomba, nem látok, nem hallok semmit, csak elérni a partot, megtapadni a vizes sziklákon, elhagyni az életadó jó barátból egy éjszaka alatt gyilkos ellenséggé böszült folyót.

Nogo ordít, nem értem a rohamosan erösödö bömbölésben, a lábam rángatja. A dübörgés fülrepesztövé növekszik, már tudom, hogy csak egyvalaminek van ilyen hangja, és azt is, hogy ha eddig mindent sikerült is túlélnem, most befejezem. Eleresztettem a rudat, Nogo magához emel, szeme üvegesen bámul rohanásunk irányába. Sötét ajkaiból kiszaladt a vér, szürke és rémület vonaglik rajta, ujjai az iszonyat erejével mélyednek a karomba:

- Nézd!

A vízesést persze innen felülröl nem látni, csak hogy a szakadék, amiben a folyóval rohanunk, mint gigantikus folyosó torkollik a levegöbe. Vékony pára hídja függ a széttáruló sziklafalaik között, túl rajtuk messze, lapos, kopár hegyhátak izzanak sárga fényben. Nem tudok már sem félni, sem kétségbeesni, a repülés szédítö zuhanása fájdalom és átmenet nélkül vált majd át az örök sötétségbe. Még kétszáz méter. A meder kissé lefelé hajlik, óriási csúszdán siklunk a lebegö páracsík alá, a lezuhanó víztömeg hangját mennydörögve ontják magukból a sziklák. Hiába ordítanék Nogo fülébe, úgyse hallaná, átkarolom a nyakát, érzem, remeg, míg engem valami nagy, végsö nyugalom zsongít el. Jó társam volt, búcsúztatom - a szálfák elött a víz a meder párkányán áttetszö sötétzöld fényben villan -, még élhetett volna, sajnálom, hogy ebbe a halálos kalandba sodortam, a szeretet még szorosabbra vonja karom szörös nyaka körül.

Az utolsó húsz méteren az idö lelassul, az ember annyira éli az ilyen másodperceket, hogy agya más egységben méri, szinte megállítja. Sok minden eszembe juthat még, képek villannak fel, rendezetlen összevisszaságuk ellenére kínosan pontos részletekkel, míg a törzsek eleje felemelkedik, s a rohanó víztömeg elmarad a tutaj roncsa alól. Lágy, zökkenéstelen ívben hull testünk a szétváló szálfákkal a bömbölö mélységböl felporzó pára homályába.

Mennydörgés és fulladás, de most már egyszerüen nem hiszem el. Tudom, ilyen már volt, ezt érezni, mikor nagy szállítórakétával startol az ember a Földröl, ismerem ezt a laposfejüek korszakának nyomasztó álmaiból is, a dörgés a zivatar hangja volt, a fulladást pedig az esö elöl egy kupacba gomolyodó horda nyomása okozta, ez gyötört azon az elsö éjszakán is, Amar pusztulása után, igazán válogathatok, hogy vajon múltam melyik darabja történik velem újra? Vagy lehet, hogy ez valami új? Nogo bundája dörzsölödik a mellemhez, kinyitom a szemem, víz, sziklák, fák, azután egyszerre a lábam! A fejem! A fájdalom vakító fényében minden újra a semmibe foszlik. Nogo! Nogo! Ő marad az egyetlen valóság valahol a tudat fenekén, tudom, hogy van, és fontosabb mindennél. Nogo! Nogo! Ordítok, vagy csak szeretnék ordítani? A fülemben mennydörgés visszhangzik, halkul, távolodik.

Nem, ez mégsem az, amire gondoltam. Hibernációs ébredés, méghozzá a javából, a tüdöm szétpattan, minden bordám külön fáj, narancsszínü ködsávokon zuhanok keresztül, fel kell ébredni, lélegezni kell, lélegezni - lélegezni...

Csönd. Végtelenségében egy szúnyog zümmög, vagy távolodó rakéta? Igen, rakéta. Látom, ezüst szikra az égen, arasznyi fehér csóvát húz maga után. Megbolondult a pilóta, hogy ilyen örült sebességgel rohan a sürübb levegöben? A kabinban vagyok, a vezetö szabályosan beszíjazva fekszik, és mosolyogva integet, persze, geovíziós adás, az operatörök mindig ilyen olcsó trükkökkel dolgoznak, gyors képváltás, hadd szédüljön a nézö... Valóban szédülök, ez nem geovízió, én ülök a rakétában, pörögve zuhan, a stabilizátor ellenörzö fénye vörössel jelzi, szakadás van a vezetékben, össze kellene kötni, kinyújtom a kezem, az elszakadt vezeték a nyakam köré tekeredik, cibálom, rángatom ...

Nem, nem én rángatom, szörös kéz motoz a nyakamon, ez Vru. Meg akar fojtani, de én elbánok vele, két lábbal egyszerre rúgok a gyomra felé. A rúgás a levegöbe szalad, és megint az az iszonyatos fájdalom a lábamban! Zuhanok, zuhanok...

Sült hal. Nogo keze támasztja a tarkóm, rettenetesen éhes vagyok, nyelvemmel nyomkodom szét a puha omlós húst, soha nem voltam még ilyen éhes, soha nem ízlett még így étel! Azután undor borzong végig rajtam, az alig leküldött falatok megindulnak visszafelé, a fejem szétszakad a fájdalomtól, vizet! Vizet! Vizet! A torkomat megnyugtató kortyokkal együtt csúszom vissza a parttalan sötétségbe.

Léna meghalt, ezért különösen kedves töle, hogy most mégis itt ül mellettem, nyilván tudja, mennyire fáj a fejem, és segíteni akar rajtam. Sohasem tudta elviselni a más fájdalmát, ezért jött most is. Tudom, hogy meghalt, sírás fojtogatja a torkom, de Léna nevet, borostyánszínü ruhája lobog a szélben. Nevet a hegyoldalon az erdö, a sziklák, csak a fejem fáj kegyetlenül.

-    Léna! Hogy jöttél ide? - összehúzza a szemöldökét, szigorúan néz. Tudom, butát mondtam, zavarban vagyok, gyorsan magyarázok.

-    Látod, ez itt a tutaj, ez pedig Nogo, ösember a paleolitikumból, annak is az elejéröl, legalább százezer évvel fiatalabb, mint mi, de ne félj töle, pompás fickó, nagyon szeretem. Együtt építettük a tutajt is, és halászunk.

Miért? - a szája nem mozdul, mégis hallom a kérdést.

Hogyhogy miért? Hiszen ennünk kell! Vagy hogy miért építettük a tutajt? Tudod, ez hosszú történet, ott kezdödött, mikor te... Ezt nem szabad mondani, szerencsére nem figyel rám, Nogót nézi mosolyogva, aki a tutaj végéröl jön dülöngö járásával. Kezet ráznak - csodálkozom, Nogo sohasem tudta, mi a kézfogás.

Látod, nem kell félned töle, téged is szeret, ö is ember, mint mi, sok-sok lépcsövel lejjebb, de már megindult fölfelé. Elindítottam! - büszkélkedem.

Tudom - megint súlytalan a hangja, gúny bujkál benne, mintha neheztelne rám, pedig igazán semmi oka.

- Dehogy tudod - vágok vissza ingerülten, igazán borzasztó ilyesmin vitatkozni, mikor végre itt van velem, de meg kell neki magyaráznom, a vitában mindig csökönyös és önfejü volt. Már megint kezdi? - Dehogy tudod! Nem ismerte a tüzgyújtást, a nyilat, a feje tele volt szellemekkel, félt a víztöl, horgászni is én tanítottam!

Megint nem figyel rám, szórakozottan nézi Nogo szörös karját.

Ember?

Igenis, ember! - dühös vagyok. - Ember, és az utódai még inkább azok lesznek! Nem fogják többé egymást fölfalni, nem esznek nyers húst sem, rezet és bronzot fognak önteni, megmutatom nekik! És a vasat is, és nem alszanak majd kupacban a tüz körül a bozótban, házakat fognak építeni, faragott kövekböl.

Léna nem kételkedhet tovább, mert látja, amit mondok. A tutaj nem a folyón siklik már, nem is fából van, durva, nagy kövekböl rótt emelvényen állunk, s alattunk a völgyiben számtalan laposfejü építi a várost. A ször lekopott testükröl, börük csillog az izzadságtól, amint a hatalmas kötömböket cipelik, a felszálló por aranyos fénybe burkolja nyüzsgö sokaságukat.

Látod? Az elsö kohókat még köböl kell építenem, de a mi fiainknak már annyi vasuk lesz, hogy gépeket is formálhatnak belöle, a gépek majd lemezeket készítenek ...

Lemezeket? Minek? - érzem, nem kötekedik, öszintén nem érti.

-    Mert ki kell javítanunk a Viking oldalát. - A rakéta felmagaslik a porfellegböl, oldalán ott az égi kövek ütötte fekete seb. - Sok minden történt velünk azóta, Léna, hogy te...

Léna itt hagy, és akkor nincs értelme többé semminek. Meghalt, de úgy látszik, ö nem tudja, vagy csak nem akar róla beszélni? Hagyjuk a magyarázatokat. Ölébe fúrom a fejem, hátha enyhül a szaggató, doboló fájdalom ott belül a homlokcsont mögött. A hajam simogatja, végtelenül álmos leszek, félek elaludni, mert akkor itt hagy. Mégis le kell hunynom a szemem, s egyszer - korszakok derengése után - kétségbeesett rémülettel ébredek: elhagyott!

Nem ment el, nevet rajtam, borostyánszín ruhájával játszik a szél, nevet a hegyoldalon az erdö, a folyó, a sziklák. Ez egyszer már volt így. Vagy most van akkor? Be vagyok zárva a létezés körforgásába? Megcsúfol az idö. Léna meghalt, akkor hogy lehet itt? Már ezt is kérdeztem egyszer, de most a végére kell járnom. Nem mehet el, szorítom a két karommal.

Léna, te meghaltál?

Igen - nevet, nem komorul el, mint féltem. Jó, tisztázzuk tovább. - Akkor hogy kerülsz ide?

Nem tudom - megint az a közönyösség, ami dühbe hoz.

Nézd, ez így nem mehet tovább. Fáradt vagyok, átrepültem a fél világegyetemet nélküled, partra szálltam egy ismeretlen vad földön, szörnyü madarakkal...

A madár feje ott imbolyog a bozót tüskés ágai fölött, s szeme kutatva, ostoba kíváncsisággal mered rám, a szeme! A szeme! - Léna! - ordítom. Nem, nem hagyott itt, szorítom a két karommal. A madár eltünt. Nem, nem szabad semmit sem mondanom, mert a jelenbe lép, csak feküdni, csöndesen, ölébe hajtott fejemmel, nem kérdezni, nem magyarázni semmit.

De most ö kérdez:

-    Miért utazunk a folyón?

Úgy teszek, mintha nem hallanám, de újra kérdezi.

Hová úszunk a tutajjal?

Markhoz, Félixhez, a többiekhez. A Viking ott van a folyó torkolata mellett a tengeren a többiekkel. A parton város áll, falakkal, nem messze a folyó torkolatától, így magyarázta a simabörü ... - elharapom.

-    Kicsoda?

Nem, nem folytatom, megint eljön minden, mint a madár ...

Ki volt az a simabörü?

Ne, ne kérdezd, hagyjuk, úgy fáj a fejem, ha elmondom ..., a horda... ö ... á... á... áá - hiába szorítom a derekát. Karja, a megismételt kérdés visszalöki a laposfejüek hazájába.

Zumbi peckesen kisétál a bozótból, maga után húzza a szörtelen, vézna testet. A zsákmány lába meg-megbicsaklik, összerogyna, gazdája marka azonban keményen talpra állítja. A tisztáson lézengök falkája összeröffen, s elöször szólni sem tud a csodálkozástól: élö zsákmány? Miért nem ölted meg? Dehogy öli! A maga módján még igyekszik is gyengéden bánni vele! Lapos koponyateteje alatt nehéz, zavaros gondolatok derengenek, a hiúság, a becsvágy füti; Zumbi nem maradhat el az örök, gyülölt vetélytárs, Nogo mögött. Nem tudni ugyan, mire jó Nogónak az a nyomorult, gyenge teremtés - bármelyik hordatag is fél kézzel agyonvághatná, ha nem örizné Nogo olyan féltékenyen, és ha az a szörtelen tüzgyújtó -néha a szemében is tüz lobog, és éjszaka kiáltoz (talán varázslást akar csinálni?), nemhiába gyülöli Vru, ö is meg akarja fojtani -csak egy lépésre is tágítana Nogo oldala mellöl, nem, nem tudni, mit akar vele Nogo, miért nem pusztítja el, de ha Nogónak van, akkor Zumbinak is kell! Zumbi tehát gondterhelten elharsogja a körülötte topogóknak az egyszemélyi tulajdon tabuját: "Ez az enyém, és senki másé!" - és ha valaki ezután még kételkedne, Zumbi ökle tüstént a fejébe veri a hallottakat. Igaz, annak idején Nogo szertelenje, a tüzgyújtó Grego, mint a Kóborló társa jelent meg a horda elött, Nogo csak napok múltán tisztázta, hogy Grego az ö tulajdona, mikor Kriri mindig éhes testörsége fel akarta falni. Ezért mindenki számára nyilvánvaló, hogy Zumbi visszaérkezése elsö pillanatában kimondja a tabut, elejét véve nagy csomó véres félreértésnek. Mindenki érti, csak maga a tulajdon, a szörtelen nem, mint ahogy sok mindent nem érthetett már meg rabsága napjaiban.

Mindig csodálkozott, mindig rettegett, a földre borulva, homlokára kulcsolt kézzel sokszor kiáltott idegen, érthetetlen nyelvén az ö idegen isteneihez szabadulásért. De csak a halál váltotta meg, aki Téged is elragadott, Léna.

Most újra megtaláltam, szorítom a két karommal, de ott maradtam a laposfejüek között is. Mint egymásra csúsztatott idegen filmkockák, egyszerre él bennem a kettös valóság.

Miért nem mentetted meg? - perdül a számonkérés mozdulatlan ajkai közül.

Meg akartam menteni! Higgy nekem, Léna, mindent megtettem volna érte! A magamnak sütött húsból adtam neki enni, beszéltem hozzá, meg akartam tanulni a nyelvét, hogy vigasztalni tudjam.

Csak azért tanultad volna meg, hogy tudd, hogyan, merre menekülj! Azután hagytad, hogy elpusztuljon!

Nem így volt! Te nem tudhatod! Hiszen éppen az a legnagyobb baj, hogy nem tudom, jól értettem-e, amit mondani akart!

A szakállam bámulta, nem megvetéssel, mint a laposfejüek, hanem úgy, mint aki látott már ilyesmit! Legszívesebben leborulva tisztelt volna, és roppantul csodálkozott, hogy a horda elött semmi tekintélyem nincs. És rajzolt nekem! Ezt akartam már az elöbb is elmondani, csak mindig közbeszóltál. A porba húzott vonalakat, lerajzolta a Vikinget, félig a hullámokba merülten, rajzolt házakat, várost, hegyeket, és ennek a folyónak a futását, bár ezt nem értettem egészen. Azután ...

Kifulladok, agyam, nyelvem megbénul, minek ennyit magyarázkodni, csendesen kell feküdni ölébe hajtott fejemmel, így jó, így jó, semmi nem fáj, örökké - ha van ilyen -, örökké így kell maradni.

És azután? - parancsolja a folytatást.

Azután? ... Azután meghalt. Elvitte a járvány a Szomjúság idején. Hiszen azért tudott annyit is a porba rajzolni nekem, mert Zumbit is leverte a lábáról a láz, mint mindenkit. Nem tudta örizni, tehetetlenül nyögött a bokorban, dühöngött, hogy együtt hajolunk a porba húzott vonalak fölé, de annyi ereje sem volt, hogy odakússzon hozzánk! Mi nevettünk, és rajzoltunk, mutogattunk ...

Miért nem hoztad magaddal?

Mondtam már, hogy meghalt! Hidd el, Léna, nem segíthettem rajta! Ő is megkapta a járványt, némán feküdt, rázta a testét a láz, hiába vittem neki vizet és sült húst. Még rám nézett, megpróbálta fölemelni a kezét, azután vége volt, ott térdeltem mellette, kezemben a sült hússal...

A sült hús szaga betölti az orrom, tudom, hogy Léna volt -vagy talán még mindig van? -, de most csak ez a fontos, a nyelvemet csiklandozó falatok, enni kell, enni, enni, mielött ott belül az a másik én parancsot ad az undorra. Léna van, hogyne, most is látom borostyánszín ruháját, csak enni, enni, tudom azt is, hogy azután az egész elölröl kezdödik majd, csak a madárral való találkozást ússzam meg szerencsésen. Elmondom majd Lénának az elsö tutaj építését a folyóparti mocsárban, hogy Lele hogyan lépett a kígyóra, és hogyan rohantunk a Nagy Folyó felé, mindent, mindent elmondok neki. Mert tudom, hogy most már mindig velem marad, együtt éljük folyvást újra a körbezárt történések ismétlödö sorát, velem marad, velem lesz ...

És mégis elhagyott.

Mikor elöször értem fel ésszel, hogy a valóság mégiscsak ez a folyóparti fa árnyéka, a ködpárába burkolózó dörgö vízesés, a roncsolt térd, a szédelgö fej, a rohanó vízböl kiálló mohlepte sziklák és Nogo és a pattogó tüz, keservesebb volt és idegenebb, mint valaha. Szerencsére még gyakrabban voltam odaát, a széthulló álmok országában, azt jobb szerettem valódi otthonomnak tudni, s ott mindig Lénával lehettem. Ott mégis igaz volt, hogy nem hagyott el soha többé, velem volt, amikor csak akartam, borostyánszín ruhájában, nevetön vagy szigorú szemmel, közömbös vagy érdeklödö kérdéseivel.

Nogo nem jött oda utánam többé, attól kezdve, hogy széles hátát elöször láttam meg a tüz körül forgolódni, ideát maradt a Nagy Folyó, az ismeretlen föld valóságában. Tudom, hogy ö mentett meg, elmesélte, hogy halászta ki élettelenül hányódó testem a zuhatag örvényes medencéjéböl, cipelt a fa alá, gyújtott lángot a tüz-szerszámommal - készített íjat és nyilat önállóan, az erdöben csatangoló sokfajta vad távol tartására, több hetes eszméletlenségem hosszú napjai alatt, és hogy még mi mindent tett meg értem, hogy visszarángasson a halál mezsgyéjéröl.

És mert még erösebben tart láthatatlan láncaival az a másik, már egyszer megélt világ, ahol Lénával folytatom vég nélküli beszélgetéseimet, még sokáig fog vigyázni rám, míg én valahol odaát kóborlók.

Sok minden történik ott velem - ideátra, a fa alá, csak az evés, az agyrázkódás hányingere, térdem borogatása nedves mohával és Nogo röppenö nyilai jutnak, amit az ólálkodó ragadozók után küld -, ott kérdések várnak, amikre felelnem kell, Léna kérdései, de már régóta tudom, hogy az enyémek is.

Miért voltál gyenge és rettegö, miért féltél akkor is, mikor támadhattál volna, miért nem igyekeztél határozott lenni a határozatlanban is? Persze ezek így ostoba egyszerüsítések, a fa alatt feltenni sem lehet, nemhogy válaszolni rá. De sokszor puha voltam és félelemböl önzö. Nem, így sem jó a fogalmazás. A fa alatt minden zavaros még, de odaát...

Már tudom, hogy akkor Félixnek volt igaza. Nem kellett, nem lehetett várni ezzel az úttal, így kellett történni, és Léna folyton Mark szavait idézi.

Ez is egy Föld - azután elgondolkozva hozzáteszi -, söt, azoknak, akiket ez nevelt, ez a Föld. Mi adhatunk neki bármilyen nevet a mi nyelvünkön, fiai mégis úgy fogják hívni, ahogyan ök akarják, és nekik lesz igazuk, nem nekünk.

Számít ez valamit, Léna?

Sokat! - mosolyog, titkok nyílnak meg szemében. - Azt, hogy itt jövevények vagyunk. Hogy ennek a Földnek saját népe és annak saját történelme van, vagy inkább lesz!

A Viking útja tehát fölösleges volt? Hiába jöttünk ide?

Nem - nevetve magyaráz. - Hát nem érted? Rajtunk múlik, hogy milyen lesz a történelmük. Nem adhatunk sokat nekik, mert ez más Föld, más emberek, de amire megtaníthatjuk öket, amit átvehetnek...

A laposfejüekre gondolok, és dühös leszek.

Kellett nekik a nyíl? A dárda? A tüzgyújtás? A magyarázat, hogy ne igyanak poshadt vizet, ne egyenek félig rothadt húst? Hogy ne falják fel egymást?

Ne akarj egyszerre túl sokat, Gregor! Nem tudhatod, mi maradt meg ezekböl. Vru gyülölt, mert féltette a hatalmát töled, de talán egyszer eszébe jut, hogy két tüzkövet úgy üssön egymáshoz, ahogy töled látta. Ha ö találja fel még egyszer az íjat, az az ö varázslata lesz, az ö dicsöségét szolgálja, biztos nem fogja majd rá, hogy gonosz dolog. És itt van Nogo.

Nogo az más!

Ha egy Nogo születhetett a laposfejüek közül, miért ne születhetne még egy, több? Emlékezz, mennyire szeretted az apróságokat, és azok is hogy szerettek téged. Ha Vru buta vagy lusta lesz emlékezni, azok a kölykök, akik olyan lelkesen utánozták a te tüzgyújtásodat: nekik egyszer - talán nem is olyan sokára - biztosan tüzet fog a kipattanó szikra.

Olyan jó így Lénával beszélgetni, okos és vigasztaló. Hogy meghalt vagy él, lassan már nem is fontos, csak ott a fa alatt hiányzik. Ezt már itt is tudom, az álmok világában, de nem beszélünk róla. Vajon megértik-e majd a többiek, ha elmondom nekik? Ki sem kell mondanom a kérdést, Léna a gondolataimat születésük közben tudja.

Sok mindent nemi értenek majd meg, és ezért ne is mondj sokat, mert csak szomorúságot okozol nekik. Nem érthetnek meg teljesen, mert együtt vannak, a Viking ablakán át nézik ezt a Földet, még akkor is, ha annak a városnak az utcáin járnak, amit a simabörü rajzolt neked. A Föld gyermekei maradtak. Te pedig már ennek a Földnek ...

Ne! - ordítom, én is látom a gondolatait, mint ö az enyémeket.

- Ne mondd ki! Nem igaz! Nem akarom ezt a Földet! Nem! Nem!

Nogo zavartan veregeti a vállam, megnyugtatón dörmög. Verítékben úszik a testem, pedig hüvös az éjszaka, hideget lehel a folyó. A vízesés párája - mennydörgö fehér szellem - imbolyog az erdö feketeségében.

Nem! Nem akarom! - lihegek.

Ne félj - karol át Nogo -, mind elzavartam. Tüz nem engedi ide öket.

Messze az erdöböl hallom az üvöltést, tehetetlen düh és megalázottság sír belöle.

-    Sakál büzös fiai - morog -, Nogo karja erös, tüzes ágat vágott közibük!

Azután elcsoszog, hogy vizet hozzon a folyóból.

De a gondolat ott lüktet a fejemben, nem üzheti el. Nem, nem szabad rágondolni. Lehet, hogy tényleg megbolondultam? Nemcsak agyrázkódás ez, valami megsérülhetett ott belül. Egy hajszálér, egy parányi szilánk ...

A csillagok körbefogják a fa sötét koronáját, fényük nyugodt, messzi évmilliók, fényévek bölcsességének, nem emberi törvényének szenvtelen hordozója. Ott van közöttük valahol a Nap, s mellette a láthatatlan Föld, emberekkel, városokkal, hajókkal tengerein, nyüzsgö utcákkal, repülöterekkel, rakétákkal és gyorsvasutakkal, gyárakkal, lakásokkal, egyetemekkel, ott a laboratóriumom is, kórházakkal, ahol napok alatt meggyógyíthatnák a testem, és hüvös, csendes könyvtárakkal, melyeknek minden felhalmozott roppant tudománya kevés ahhoz, hogy választ adjon a ki nem mondott gondolatra, hogy megnyugtasson: örült vagyok. Mert ha nem vagyok az, és végig kell mennem a józan ész tiltotta gondolat ösvényén, az még biztosabban vezet az örülethez. Nap ez is, melynek a reggelét várom, és Föld ez is, és én ...

Nogo számba önti a vizet. Reggel fel kell ébredni, és ezt a valóságot élni. Meg kell gyógyulni, új tutajt építeni, megtalálni a torkolatot, a Vikinget, kijavítani és hazarepülni. E pillanatban ez ugyan épp olyan örült, teljesíthetetlennek tünö program, mint a másik gondolat, de ellenméregnek talán jó.

XVI.

Felkelni volt a legnehezebb. Nem, nem a térdem miatt, a zúzódás szépen javult, csak néha nyilallt még. A fejem tisztult nehezen. Szédültem, a belsö zúgást nem tudtam szétválasztani a vízesés szakadatlan dübörgésétöl, és gyenge voltam. A zuhatag alatt, az örökké párás folyóparton olyan vastag bambusz nö, akár a combom, könnyü, rugalmas, ideális építöanyag. De szívós is. Hosszú nyelü köbaltánkkal órákig gyötrödünk, míg végre megbillen a karcsú törzs, és a finom ágú korona kis pamacsa lágy suhogással ereszkedik a vízre. Sok nap telik így el, és még gyakran elszédülök. Fülemben a vízesés dörgését belülröl elnyomja egy másik zuhogás, a napfényre szürke fátyol borul, a világ meglódul körülöttem, és zuhanok. Nogo már nem ijed meg, mint eleinte, amikor elvágódom, abbahagyja a munkát, hátamra fordít, félrekaparja derekam alól az éles köveket, és ört áll mellettem, míg visszatérek a folyóparti valóságba. Az eszméletlenségek - a nap állásából számolva az idöt - pár perctöl két-három óráig tartanak, s utána egy darabig még vitatkozom Lénával, keresem, vagy nem tudom elhinni, hogy nem követnek ide is a tengerpart óriásmadarai. De Nogo ezt a kérdést is tisztázta már magában. Mindig nagy varázslónak tartott, meggyözödése, hogy a vízesés poklának túlélése is az én érdemem - annyi igazság van benne, hogy ha nem igyekszem korábban a folyó széle felé eröltetni a tutajt, a lezuhanó víztömeg közepén biztosan elpusztultunk volna -, tehát az ébredések utáni zavaros percek sem mások, mint egy új, hatalmas varázslás rítusa. A földi nyelv elég sok szavát ismeri már, s így - bár képtelen követni zavaros mondókáim - megalkotta a maga képét vitáimról a semmivel. Nagy varázsló az, akit napjában annyiszor szólítanak színük elé a hatalmas szellemek, hogy társalgásukkal kitüntessék.

S míg Nogóban ily sajnálatosan misztikus elképzeléseket hív életre, különös kettös világom bennem is megérlel lassan valami nehezen megfogalmazható igazságot. Tévedtem, mikor valamikor régen laboratóriumi asztalom szemszögéböl néztem a világot, tévedtem, mikor gyengeségemben visszaestem ezen a bolygón az öskor rettegéseibe. Valahol a kettö között zúgó fejem becsülettel próbál megküzdeni a megsejtett összegezés homályos formuláival. A meddö töprengések meglepö gyümölcse ott érik azután meg, ahol a legkevésbé várom, a félörült, minden akadállyal szembeszálló akarat lobogásában. A rohanó folyónak nincs nyugodt kis öble, ahol a sima vízre mint tükörre nézhetnék, Nogo szemében láthatom csak, hogy más lettem, mindannyiszor megborzong pillantásomtól.

-    Ne nézz így! Ne varázsolj!

Kezembe temetem az arcom. A testem életben maradt, de a lelkem már soha, soha többé nem lesz egészséges? Aki elérkezik valahára egyszer Markék városához, az többé már nem én leszek, hanem valaki más? Nagyobb küzdelem vár rám ott belül, mint amit valaha ezen a földön végigharcoltam?

-    Nem varázsolok, Nogo, beteg vagyok! Sok-sok minden mászkál a fejemben, mint bogarak a füben! Megütöttem a fejem, beteg vagyok!         

Aggódva átölel, visszacipel a tüzhöz, és vizes mohát hoz lüktetö halántékomra. De a fejét oldalvást tartja, hogy ne kelljen a szemembe néznie.

Nem, nem lehetek beteg, nem örülhetek meg, nem félhet tölem Nogo! Az akarat, mint forró láz, szétárad bennem; folytatni a munkát, az utat a célig!

Nem számolom a napokat, csak a vízesés apadása jelzi, hogy ott délen, ahonnan jöttünk, a Fogyó Esöt már a Szomjúság ideje váltotta fel. A karcsú bambusztutaj ott billeg a part mellett, erös háncskötél örzi, nehogy magával ragadja a folyó. Az új kunyhó váza csupaszon meredezik rajta, pár nap még, és búcsút mondunk a vízesésnek. Közepén magas bambusznád szökik az égnek, majdani vitorlánk árboca. Ha a tengerre érünk, evezéssel vajmi kevéssé boldogulnánk, a folyó sodra helyett akkor a szél erejét kell munkába fognunk. Ujjnyi vékony, hosszú nádszálak tömegét válogattam össze gondosan, egymáshoz kötözve, remélem, használható vitorla válik belöle. Persze nem az otthoni pompás vitorlákra gondolok, megelégszem, ha egyszerü téglalapot vagy legfeljebb trapéz alakút sikerül összeeszkábálni.

Nogót az erdöbe küldtem, arra beljebb nagy darabon nö egy pálmafajta - hasonlít a mi földi banánfáinkhoz, csak sajnos nincs ehetö gyümölcse -, széles, erös leveleivel szeretném befedni a kunyhót. Bunkója, nyila itt fekszik a tüz mellett, csak a kését vitte magával, haragszom ezért a könnyelmüségért. Igaz, eddig csak éjjelenként nyugtalanítottak bennünket az erdö vadjai - nappal csupán egy-két apró majom hintázik, kíváncsi és ijedt pofával a fák koronáján -, de ez nem lehet ok, hogy fegyvertelenül mászkáljon. Nehéz vele vitatkozni ilyesmin, sajnos, mindig elég lusta, hogy rávehessem, legalább a bunkót vigye magával. - Kényelmetlen -mondaná, ha ismerné ezt a szót, de így is pompásan körülírja, tíz magyarázatot is talál, hogy elhitesse, fölösleges terhet nem érdemes cipelni. Persze, a maga módján igaza van. A nagy ragadozókat leszámítva erösebb a vadon minden lakójánál, és a Nagy Sörényesnek még hangját sem hallottuk ezen a vidéken, mitöl is tarthatna? Lehet, hogy igaza van, ok nélkül aggodalmaskodom. A majmok rikoltozva hancúroznak az ágak között, a zuhatag egyhangú morgása kipárnázza a délelötti ragyogás csendjét, a folyó mint olvasztott ezüst ömlik át a vízesés sziklába vájt medencéjének peremén, kár bosszankodnom.

A fa árnyékára sandítok, alig mozdult valamit, mióta Nogo elment, még jó darabig odalesz, addig megpróbálok halat fogni. Mire visszajön, már nem érdemes ebéd elött hozzáfogni a kunyhó befedéséhez, inkább korábban eszünk, és majd utána. Felállók, hogy megpiszkáljam a tüzet, mikor Nogo messze, majdnem a zuhatag alatt kilép az erdöböl. Nincs nála egy pálmalevél se, vékony, rövid pálcát szorongat markában, hátrapislog a sürübe, felém indul, azután újra megfordul. Nem értem, mi lelte. Ha gyengébb állattal akadt volna össze, közáport zúdítana a bokrok közé, ha erösebb az ellenfél, már rég itt volna a fa alatt, vagy a vízben keresne menedéket. De csak lassan lépdel, a pálcát néha a szeméhez emeli, hátranéz, megrázza, a fejét, és tovább jön felém. Mi az, bosszankodom, már Nogo is talált szellemeket, akikkel fényes nappal társalog? Nem, mégis valami baj van. Úgy kacsázik felém, mint egy laposfejü kölyök, aki életében elöször találkozott valami számára megdöbbentö jelenségével a vadonnak. Mi történhetett? Odarohanok hozzá, arcán zavar és csodálkozás hullámzik, és a vékony pálca ... Elakad a lélegzetem. Gondosan simított, tollas végü nyílvesszöt tart a markában, horgas csonthegyén kevés szétmázolt vér szárad.

Sohasem fogom megtudni már, hogy ki lötte azt a nyilat Nogo könyökébe. Második napja rohan velünk a Nagy Folyó, és bár szemünk szüntelenül a partot kutatja, semmiféle ember formájú lényt nem látunk. Magányos, messze elkóborló vadász lehetett? Ha úgy volt, sem bántam meg, hogy rádobálva minden holminkat, azonnal eloldottam a félig kész tutajt, és csak akkor kezdtem a még mindig megilletödött Nogót faggatni, mikor a zuhatag hangja már elenyészett a távolban.

Láttad?

Nem. A fák alatt sürü a bozót, sok a tüske. Mikor fájt, azt hittem, nagy tüske, ki akartam húzni. Akkor láttam, hogy mi. A szagára is csak akkor figyeltem.

Nogónak sokkal többet árulhat el egy szinte felfoghatatlan kevés illattöredék, mint számomra az, hogy szemtöl szemben látok valamit, Olyan szaga volt, mint Zumbi simabörüjének?

Nem. A simabörü szaga savanyú volt, mert mindig félt.

Aki fél, rendszerint izzad. Nogo a maga nyelvén tehát eltalálta az igazságot.

Hát akkor? - firtattam tovább. - Milyen volt?

Füst, hagyma, mint zsír a napon ...

Igen, a nyílvesszö fája is barna a füsttöl, a csiszolt fa fénylik a beléje szívódott zsiradéktól. Talán a tüzben edzették, szárították? Vagy más céljuk volt evvel?

-    Miért nem mentél utána, hogy megöld?

Vak dühü hordatársai nem kétséges, hogy gondolkozás nélkül nyomába eredtek volna a rejtélyes támadónak. Hümmög, a homlokát ráncolja, szégyelli látszólagos gyávaságát.

- Nyíllal messziröl lehet ölni, ha keresem, másik nyilat hajít rám - nincs szava a lövésre -, mielött elkapom a torkát.

Igaza volt, hogy visszavonult. A nyílvesszö ugyan könnyebb, mint a mi nehéz, köhegyü vesszöink, látszik, hogy az íj is kisebb, ami kirepítette, közelröl azonban halálosan megsebesíthette volna; és késöbb engem is, gyanútlan folyóparti foglalatosságaim közben.

Ez az apró, csonthegyü vesszö több mint egy sikertelen orvtámadás bizonyítéka, intö jelkép is. Eddig csak a nálunk erösebb ragadozóktól kellett rettegnünk, most új, sokkal félelmesebb ellenfelet kaptunk, a földrész emberét. Milyen messze lehet még a torkolat, a város? Hány különbözö vad törzs területén kell keresztülutaznunk a Nagy Folyó széles hátán, míg célba érünk? Minden kanyar új veszélyt rejthet, a parttól elváló, emberekkel megrakott csónakokat, surranó gyilkos nyilat, repülö dárdát, a halált.

A rettegés ideje következik. Lerombolom a kunyhó rúdjait, s a befedésre szánt lombot úgy terítem szét a tutajon, hogy az egész összeakadt uszadékfa csomójának lássék. Szomorú szívvel döntöm ki az árbocot is, és az összehányt lombok alatt kuporogva töltjük a napokat. Tüzet csak akkor gyújtunk - öklömnyi kupacot, a legszárazabb, alig füstölgö ágakból -, ha egyenesebb szakaszhoz érve messze végigláthatunk a két part, a kopár dombok mentén. A tar meredeken kevés száraz fü között egy-két satnya bokor tengödik, pergeti földhöz lapuló ágai között a sárga homokszemeket. Homok és homok mindenütt, homokkal harcol a parton viruló öserdö is, sötétzöld szalagja csak addig ér, míg a homokba mélyedö gyökerek képesek valamit magukba szívni a szétáradó nedvességböl. Az oldalvölgyekben a növényzet sávja 3-4 kilométeresre vastagszik, de azután a dombok újra a folyónak ugranak, összeszorítják az erdöt, a magas partokon átcsillan a fák között a meredekek mindent betemetö sárga homokja. Némelyik völgy mélyén a fák zöld tengeréböl vékony füst kígyózik a magasba, más, mint a bömbölö erdötüz sötét fellege a magasra hányt zsarátnok vörös koszorújával, szelíd szalagja nem csökken és nem vastagszik; értelmes lény táplálta tüz rajzol csak ilyen áruló jelet az égre. Ilyenkor reszketö kézzel vesszöt ajzok az íj húrjára, és a parti fák közé mélyedö tekintettel várom a csónak formájában felbukkanó végzetet. A Nagy Folyó gyorsabban sodorja a tutajt, mintha gyalogosan vándorolnánk a partján, ellát hallal és vízzel, de foglyai is vagyunk, akiket bármikor kiszolgáltathat ellenségeinknek. Mert - sajnos - csak ellenségnek tarthatom a folyópart erdejének lakóit, erre tanított minden, amit ezen a földrészen átéltem, s Nogo karján a nyíl verte seb. Nogo hazájában a szabadulás minden kétséget semmibe vevö vágyában túl egyszerünek képzeltem ezt az utat. Ott a laposfejüek, valahol messze elöttünk a torkolat és a város; hogy köziben más emberek is élnek, nem gondoltam rá. Csak egy helyen köthetünk ki, a célnál, ott, ahol társaimat úgy ismerik és tisztelik, mint azt a simabörü tekintetéböl kiolvasni véltem. Ha máshová vet bennünket a sors és a Nagy Folyó sodra, legyür az ellenünk támadó túlerö, mielött megértethetnénk békés szándékunk. De a part szerencsére eddig üres volt, még az olyan völgyek szájában is, ahol beljebb a sürüben több füstoszlopot is láttunk.

Így a rettegést is meg lehet unni, s mikor egy reggel arra ébredünk, hogy csak harminc-negyven méterre vagyunk a parttól, nem próbálunk hanyatt-homlok visszaevickélni a folyó közepére. Ha már idesodort bennünket az áramlás, a legjobb alkalom, hogy friss lombokkal fedjük be a tutajt, a régiek egy részét eltüzeltük, a maradékról is jócskán hullik a száraz levél, alig nyújt takarást. A fák ágai a vizet söprik, nem lesz nehéz munkánk. A fakéregböl készített két lapát - a vízesésben elveszettek helyett faragtam - lassan a part felé hajtja a tutajt.

Csendes a folyó, nyugodt a vidék, a szemközti part völgyéböl nem száll fel füst. Karhossznyira siklunk az ágakkal párhuzamosan, egy utolsó evezöcsapással még közelebb lököm a tutajt, Nogo nekinyújtózik, hogy elkapjon egy alkalmas gallyat. Mozdulata azonban sután befejezetlen marad, karja megáll a levegöben, széttárt ujjai nem markolnak a kiszemelt ág levelei közé. Így áll egy másodpercig dermedt mozdulatlanságban, majd hasra vágódik.

- Vissza! Vissza! - leheli felém.

Nem látok semmit a zöld függöny mögött, de egyszerre hangok ütik meg a fülem, több ember tagolt beszédének, gondtalan fecsegésének foszlányai. A tutaj part felöli oldalára ugrom, és Nogóval együtt minden erönkkel evezni kezdünk. Csigalassan távolodnak a fák. Öt, tíz, tizenöt méter, jobbra elöttünk a lombfüggöny egyenletes csíkján keskeny szakadás látszik, mintha kis patak torkollna ott a folyóba. Most nem hallom az elöbbi hangokat, de mindketten érezzük, még nem vagyunk túl a veszélyen. Nogo nagyokat szippant - igaz, reggel víz fölött gyenge a szag -, és a bevágás felé int.

-    Ott vannak!

Nem látni semmit, a bevágás öt méter sincs, csak akkor pillanthatunk mélyébe, mikor egy vonalba érünk vele. Negyven-ötven méterre lehetünk már a parttól, mikor föltárul a kis háromszögletü tisztás, csúcsából ösvény indul a völgy belsejébe. A partján négy alak szorgoskodik egy csónak körül, meztelen, vörösbarna börük csillog a víz tükrözésében.

-    Hasra - sziszegem Nogónak.

Mozdulatlanul fekszünk a száraz, szürös gallyak között, tekintetem aggódva tapad rájuk. Nem, nem vettek észre, a csónak körül topognak, nem látom pontosan, mit csinálnak. Még néhány másodperc, és eltakarja öket a parti sürüség, megmenekülünk! És akkor az egyik alak felveti a fejet, kiált valamit, felénk lendíti karját, a másik három is ránk mered, azután a keskeny tisztás eltünik.

-    Evezzünk!

Észrevettek, és egyetlen reményünk az elöny lehet, amíg vízre bocsátják a csónakot. A percek némán telnek, a megfeszített evezés nem enged szóhoz jutni, és nincs is mit mondani egymásnak. Néha hátranézek két evezöcsapás között, a part már messze van, alig ismerem fel azt a kis beugrást, ahonnan elö kell bukkanni a csónaknak. Talán mégsem üldöznek? Fél kilométernél is messzebb vagyunk, mikor apró, sötét árnyék szakad el a part zöldjétöl. Egy pillanatig még áltatom magam, csak a szemem káprázik, de látom, látnom kell a felemelkedö és lecsapó evezök vizes csillogását, az alakok ütemes hajladozását. Jönnek.

Nem tartanak egyenesen felénk, majdnem merölegesen hajtják csónakjukat a folyó közepe felé, gyakorlott csónakosok, tudják, így hamarabb keresztülvágják magukat a zavaros parti áramlatokon.

Ha egy ideig tartani tudjuk a távolságot, talán megunják az üldözést, megelégednek azzal, hogy elzavartak bennünket a saját partszakaszukról. Hátra sem nézek, csak húzom az evezöt pattanásig feszülö izmokkal, számolom a csapásokat: egy, kettö, öt, húsz, negyven, negyvenöt... nyolcvan, száz ..., mégis megfordulok egy szusszanásra, lazítok evezéstöl merev derekamon. A csónak a folyó közepén táncol már, fele távolságra, evezésük lendülete még vadabb, szinte repülnek felénk. Nem, nincs értelme tovább erölködni. Itt harc lesz, és akkor jobb, ha felkészülünk, ha csillapodhat valamit szívünk eszeveszett dobogása az evezés után. - Hagyd abba, Nogo! Nézd, hogy jönnek!

Megfordul és vicsorog. Most nem mérlegel bölcsen, mint mikor a nyilat kapta a könyökébe, ölni akar, mert megkergetik, sarokba szorították, holott ö senkit nem akart bántani, agyát elönti a vér, félelmes, akár a Nagy Sörényes. Pedig az üldözök meztelen vállán jól kivehetöen ott billegnek az íjak, de talán a mi nyilaink is érnek valamit. A tutaj végén szoros félkörbe halmozunk minden gallyat, az a kevés száraz levél is jelent némi takarást, s mögüle mi azért jól láthatjuk öket. Idegesen kapkodom össze a legjobb, legsúlyosabb nyílvesszöket, Nogo is próbálgatja nehéz íját, amit én legfeljebb lábbal tudnék kifeszíteni. Akit az ö nyila talál, az harcképtelen, de sajnos még nem tud elég jól célozni, mégiscsak friss tudomány neki a nyíllövés.

Szomorúan nézek körbe a csendes folyón, béke és nyugalom mindenütt, a nap ragyog a felhötlen égen.

Miért kell, hogy küzdelem és halál legyen? Miért nem tudom nekik megmagyarázni?

De nincs idö elmélkedni, itt vannak. Húsz méterre lehetnek, mikor az elsö három a ladikba dobja evezöjét - csak az utolsó kormányoz a víz fölé dölve -, s egyszerre három nyíl szegezödik ránk. Némán figyelnek, szemük a lombbástya rései mögött a célt, a testünket kutatja, hátrahúzott, ideget tartó kezük mozdulatlan, mintha köböl faragták volna. Gyakorlott harcosok, nem ordítoznak, nincs egy fölösleges mozdulatuk, arcukon, mellükön a díszítésnek szánt szimmetrikus forradások között régebbi csatározások behegedt sebeit viselik. A csónak a lendülettöl gyorsan siklik egyre közelebb, némán guggolunk az ágak mögött. Tizenöt méter. Nogo megfeszíti roppant íját...

-    Várj még! - suttogom.

Ebben a pillanatban száll felénk a három vesszö. Zörögve szaladnak át az ágak között, kettö a tutajon koppan, a harmadik éles fájdalommal horzsolja végig a nyakam. Elharapok egy nyögést, a seb ég, mintha parazsat szórtak volna rá. Most nyúlnak a második vesszö után, nyolc méterre sincsenek ...

-    Most!

A középsö kezéböl kihull az íj, mindkét tenyerét a gyomrából kiálló tollas vesszöre szorítja. Nogo lándzsának is beillö nyila döngve fúródik a csónak oldalába. A leghátsó elereszti a lapátot, a nyila után kapkod, most öt veszem célba, a másik kettöt zavarja a közöttük imbolygó sebesült. A kormányos felordít a vállába fúródó köhegytöl, de már száll is felénk a két ép harcos válasza.

Nogo karjába kapja, fönt, a válla alatt, nekem a combomba hasít, és feldönt. Sziszegve rángatom ki, és hanyatt fekve rakom az új vesszöt a húrra, érzem, a csónak hozzáütödik a tutajhoz. A gallyak recsegve törnek, Nogo bömböl, az imbolygó tutaj kavargásában egy pillanatra fogalmam sincs, hogy mi történik, vaktában lövöm nyilam a felvillanó barna testbe, rám zuhan, hempergek vele a tutajon. A forradásos, kék csíkokkal festett sötét arc az orrom elött táncol, érzem a lihegését. Könyököm hajlásába fogom a nyakát, elcsavarom, és most én vagyok felül, de valami zsírral vagy olajjal van bekenve a böre, kicsúszik a szorításomból, a hasam felé rúg. Elkapom a lábát, és megint összekapaszkodva gurulunk a tutajon. Átfogja a derekam, le akar szorítani, én újra a nyakát keresem, arcunk összeér, fekete szemében a magabiztos küzdö könyörtelen, ujjongó tüze lobog. - Nem, nem fogsz legyözni - lihegem, karom a torkának feszítem, sarkammal támaszt keresek a törzseken, összeszedem minden eröm, és csípöböl balra dobom magam. Legördül rólam, és ekkor iszonyú rúgás éri az oldalam, eláll a lélegzetem, és már megint fölül van, most ö keresi a torkom. Erötlenül védekezem, féloldalam béna a rúgástól, ujjai a gégémre tapadnak. Bunkó süvítését hallom, és az ütés ereje ellenfelem testén keresztül is a törzsekhez lapít. A síkos bör alatt feszülö izmok ellankadnak, élettelenül fordul le rólam.

Nogo csendes, semmi ordítás, semmi melldöngetés. Bünbánó tekintettel néz rám.

- Nem akartam!

Úgy érzem, egy bordám sem maradt a rúgás oldalán, de szemrehányás helyett csak szeretni tudom.

- Segíts felállni! - próbálok mosolyogni sziszegve.

A szétdúlt gallybástyán fekszik az, amelyik legelöl ült a csónakban, megismerem homloka közepén a kör alakú tetoválásról. A hasán fekszik, de az arca felénk fordul, csak Nogo marka képes ilyen anatómiai csodára. A másik gerincét bunkója roppantotta szét, lehet, hogy én is elbántam volna vele, ha nem rúg Nogo tévedésböl nyomorékká. De így is jól van. Hol a másik kettö?

A csónak a tutaj lapos farához simulva üresen billeg, száz méterre tölünk egy fekete fej úszik a part irányába. A kormányos? Akit elöször találtam el, nem hinném, hogy gyomrában a nyíllal úszni képes. De akkor hol van? Körös-körül sima a víz, csak az az egy fej bukdácsol kétségbeesetten egyre messzebb. Nyilván belefordult a vízbe, és föl sem jött többé, nincs vele gondunk. Annál jobban aggaszt a partra úszó vadember, fellármázza és a nyakunkra hozza a többit. Vajon hány csónak rejtözhet a vízre nyúló ágak mögött? Kanyarodik a Nagy Folyó, lassan eltünik szemünk elöl a partszakasz, ahol a szerencsétlen kikötést kockáztattuk. De hiába sodor egyre messzebb, ezekkel a gyors csónakokkal még ma utolérnek.

A nap állásán látom, fél óra sem telt még el, hogy megpillantottuk öket. Most kettö itt fekszik, akaratlanul megsajnálom öket, pedig ök támadtak, ök akartak elpusztítani bennünket. Ha nem védekezünk, most a mi hulláinkat vonszolják diadallal a folyóparti sürübe. Bár ez még lehetséges.

A menekülö most Iábal ki egy laposabb részen a partra, már csak a krokodilokban reménykedem, de hiába. A vizet magasra csapva gázol, fut, a homokra érve megfordul, ilyen messziröl nem látom jól, mintha az öklét rázná felénk, azután eltünik a fák között.

Három-négy óra alatt kényelmesen utolér bennünket a bosszútól lihegö csónakraj. Kikössünk, és bújjunk el a sürüben? Akkor elveszítjük a tutajt, ilyen sürün lakott vidéken pedig lehetetlen annyi idöt egy helyen töltenünk a parton, míg egy másikat építünk.

Azután a csónakra nézek. Itt van az orrom elött a megoldás! Alaposan megvizsgálom, keskeny alkotmány, egyetlen nagy fatörzsböl készítették. Kívül látszik rajta a faragóbalták durva nyoma, a belsejét borító vékony elszenesedett réteg elárulja, hogy égetéssel mélyítették ki öblét. A három evezö mellett a fenekén csomó nyílvesszö, két dárda, csiszolt szakállas csontheggyel. Egy félbevágott tökhéjjal nyilván a becsapó hullámok vizét merték ki. Más nincs a szük, billegö alkotmányban. Nogo nehezen fog vele megbarátkozni, és nekem is hiányozni fog az a pár méteres szabad mozgás, amit a tutaj engedett. A közepe azonban elég széles, hogy ott agyaggal kitapasztva kis tüzet rakhassunk, és még merészebb terv is támad bennem; orrán a fa legalább méteres vastagságú, az építök csak lejtösen faragták hozzá az égetett mélyedéshez. Ha ide lyukat tudok valamiképpen fúrni, árbocot tüzhetek a csónakra. Egyenletes enyhe szél fúj a folyó mentén, napokkal, hetekkel rövidítheti meg végtelennek tünö utunkat!

Az árbocot egyelöre a csónak oldalához kötöm, és ez új ötletet szül. Odahaza, a Boldog Szigetek között, ahol az ellenörzö járörökön kívül tilos mindenféle motoros jármü használata, olyan - állítólag ösi, polinéziai - csónakokon közlekednek a rezervátum lakói és az ott nyaralók, melyek oldalától pár méterre két rúd tart egy vastagabb fatörzset a vízen. Vendéghajónak hívják az ilyen alkotmányokat, és visszaemlékszem, hogy a nyílt tengeren is milyen könnyed biztonsággal siklottak. Én ugyan soha nem ültem benne, de annyiszor láttam képeken és a geovízió ernyöjén, hogy el kell tudnom készíteni.

Ez azonban távolabbi terv, most magunk mögött kell hagynunk ezt a veszélyes szakaszt, evezni kell, evezni, amíg bírjuk, és nemcsak az üldözök miatt. Ki tudja, melyik kanyarban bukkan fel újabb csónak, új harcot, új küzdelmet ígérve? Addig gyötröm, tornásztatom fájó oldalam, míg végre fölenged bénult zsibbadása, s közben Nogót is meggyözöm a csónakút szükségességéröl. Nem ellenkezik, a karját tapogatja, mélyen az izmok közé szaladt a nyíl. Megnézem a sebet, már alig vérzik. Ha mozgatja - márpedig az evezés alaposan meg fogja mozgatni -, talán nem merevedik meg, bár tudom, nagyon fájhat, az én combom is sajog. De akkor is eveznünk kell!

Szétvágom a tutaj kötelékeit, és a csónak oldalához erösítem a majdani vendéghajóhoz szükséges bambuszrudakat, a vitorlának szánt vékony nádszálak kötegét. A nyilak, balták és bunkók már a csónakban vannak, elöször Nogót ültetem az elejébe, majd utána lépek én is, fél lábbal még nagyot rúgva kifosztott, hütlenül felcserélt alkotmányunkon. Azután vízbe merítjük ellenségeink evezöjét - határozottan jobbak, mint amit én készítettem -, még egyszer körbenézek a most újra oly csendes Nagy Folyón, és elöbb még gyakorlatlan, billegö, majd mind simább csapásainkkal kezdetét veszi utunk új, remélem utolsó szakasza.

XVII.

Egész nap evezünk, és a rákövetkezö éjszaka is, a csillagok szelíd fénye alatt. Völgyek maradnak el mögöttünk, és helyettük mindig újak támadnak, új füstkígyókkal erdö borította mélyükön, új aggodalmakkal. Alkonyatkor két csónak ered utánunk a part sürüjéböl, de az éjszaka velünk van, nekünk segít, eltakar az üldözök elöl.

Csak húzd az evezöt, míg bírod, míg karodból az utolsó csepp eröt is ki nem gyalázza az ólommá nehezült lapát. Akkor kapd föl a vademberek tökhéját, merítsd a folyóba, és igyál, hogy az enyhén poshadttá langyosuk víz - hol van már a hegyvidék kristályos, hüs folyója? - üres gyomrodban kotyogva a jóllakottság csalódását keltse. A maradékot azután ontsd izzadó fejedre, és húzd tovább a megszállottak fogcsikorgató torz vigyorával. Lehet, hogy nincs is vége a Nagy Folyónak? Egyenesen a csillagokba folyik? Ott táncolnak sötét tükrén, és reszketö képüket értelmetlen, kígyózó szikrákká kavarod minden evezöcsapással, de csak húzd, merev derékkal, gerinced mentén az elgyötört izmok tüzes vonaglásával, combod lüktetö sebével! Húzd!

A hajnal szürkesége földre lapítja a csillagfény mélyítette végtelen eget. Jobbról elfogynak a dombok, síkság terpeszkedik, ameddig a gyenge világosság látni engedi.

Egy helyen megszakad az erdö szalagja, hatalmas torkolattal a Nagy Folyóhoz méltó folyamtárs vize simul a mi folyónk hullámai közé. A Nagy Folyó közepén is meglódít az új folyó áramlásának ereje, a szemközti partig sodor, és mikor jóval lejjebb végre újra sikerül a majd kétszeres szélességüre dagadt víztömeg közepére vezetni a csónakot, Nogo hátrafordul.

A rideg, szüken mért hajnali fényben lila a szája, szeme eltünik a szemöldökívek mély öblében.

Nogo meghal, ha még evezni kell l

Igen, talán most már pihenhetünk.

Aludj, Nogo, majd én vigyázok!

Elterül, mint egy zsák, én hátratámasztom a fejem, a világosodó eget nézem mozdulatlanul. A testem csendes, még a combom sem fáj. Érzem, nem szabad mozdulnom, ha csak az ujjam emelem is fel, széthullok a folyó, az ég egyforma szürkeségében. Különös kábulatban lebegek, miközben kétoldalt a parti erdö sötét csíkja keretezi semmibe meredö tekintetem. Nem akarok semmit, még aludni sem, csak így feküdni, érezni, hogy testemet a csónakkal, a vízcseppek milliárdjaival együtt viszi tenyerén a Nagy Folyó.

Keleten, a síkság széle alól fehér, világító felhöcsíkokba fogódzva vörösen kapaszkodik elö a nap. A szürke erdö zöld lángot vet, az ébredö madarak füstje kavarog fölötte az új kék égen. Itt az új reggel, az új nap, az éjszaka feketeségét csak Nogo bundája örzi a csónak kormos fenekén, csapzottan, a halálos kimerültség fel-felvonagló reszketésével.

Aznap délben találkoztunk az utolsó csónakkal. Mire Nogót fel tudtam rázni, már a nyakunkon voltak, lövésre feszített íjakkal. A mellük égövörösre volt mázolva, és nem voltak csendesek, mint elsö ellenfeleink. Ordítozva vicsorogtak ránk, ritmikus csatakiáltással tüzelték magukat támadásra. De az én nyilam repült elöször, és verte át a csónak orrában hadonászó torkát, és mielött még észbe kaphattak volna, a következö kapott egyet a vállába. Ettöl ugyan még hangosabban ordítoztak, de nem mertek közelebb evezni hozzánk, söt, a harmadik nyíl után - pedig az igazán csak súrolta a kormányos karját - szép lassan lemaradtak, hogy tekintélyüket megóvják, rettentö kiáltásokkal lóbálták dárdáikat, egy-két szárnyaszegett nyilat is pottyantva csónakunk mögé.

Ennek már négy napja, és azóta ha láttunk is csónakokat, azok mindig a parti sávban maradtak, sohasem merészkedtek beljebb egy kilométernél a Nagy Folyó széles hátára. A nap járásából látom, hogy a folyó egyre jobban keletnek tér el, hajnalonként az elöttünk már tengernek tünö víztükörböl bukkan ki a vert réz ragyogását szórva a lágyan himbáló hullámokra, és minden reggel a távolság egy árnyalattal vastagabb párája oldja lebegöbbé a parti erdöket, mögöttük csak mint délibáb csillog a messzi homokpuszták sárga buckáinak végtelenje. Milyen szeles lehet? Nyolc, tíz, tizenkét kilométer? Még több? Nehéz megbecsülni annak, aki apró, sodródó ágdarabként utazik roppant víztömegén, és ma reggel, mikor jobbról a szélesen megszakadó partvonal megint azt jelzi, hogy újabb nagy folyam csatlakozott hozzá, azt hiszem itt az ideje, hogy a lapos-fejüek nyelvén új nevet adjak a lustán hömpölygö óriásnak. A Folyamok Anyja ö, minden forrás, minden lehulló esöcsepp végsö ágya a tenger kapuja elött.

Nem, már nem lehet messze a tenger. Tegnap, és ma reggel is, mikor a nap még csak félig áll ki a hullámokból, mikor a sugarak párhuzamosan szaladnak a víz tükrével, egy-két másodpercig látni, sejteni lehetett a tiszta levegöben messze kétoldalt azt a végsö pontot, ahol a parti erdöség sötét csíkja már nem kíséri tovább a horizontot. Azután a pára bezárja a tekintetet a nappal szürkébe hajló csalóka láthatárának szükebb végtelenjébe, de láttam tegnap is, ma is, és holnap is látni fogom! Hány napja is annak, hogy elindultunk a zuhatagtól? Nem tudom, az elsö idök rettegö, lombok alatti bujkálása egyetlen hosszú nappá olvad össze. Nyolc vagy kilenc napja, hogy a csónakon vagyunk, három, hogy Nogo karjából döl a genny, hat, hogy nagy üggyel-bajjal befejeztem a vendéghajó építését, és igen, öt napja fúrom a csónak orrába a lyukat az árbocnak, és még mindig nem vagyok kész vele. Nehéz munka, és ha nem jöttem volna rá, hogy egy rövid bambuszcsonk végét cakkosra vágva fúróként forgassam, még ennyire sem lennék. Kevés az idö fúrni, horgászni kell, halat sütni, és új keserves feladat, hogy az étek eröszakkal kell Nogóba tömködni, Nogo beteg. A seb elöször szépen gyógyult, azután karja megdagadt, merev lett és béna; Nogo, akit mindig csodáltam, hogy türi a legnagyobb kínt is, nyögött, és a fogát csikorgatta. Két napba telt, míg végre megengedte, hogy tüzben tisztára égetett hegyes bambuszszilánkkal felszúrjam a látszólag begyógyult sebet, és a kiömlö zöldessárga gennyel fájdalma is csökkent. De nagyon aggaszt, hogy az a régi, elsö, nyíl verte seb a könyökén magától megnyílt, és abból is folyik a genny, a két seb között egész felsökarja egyetlen hatalmas gyulladt hústömeg a fájdalmasan duzzadt, szörét hullató bör alatt. Lefogyott, étvágya nincs. Én, aki annyit bosszankodtam falánkságán, most sírva könyörgöm belé a falatokat. Nem beszél, nem érdeklödik, csendben figyel befelé, arra, ami ott csillog láztól tompa szemében. Újra meg újra kitisztítom sebeit, evéssel gyötröm, és míg izzadva kínlódom az árboc helyének kifúrásával - ma talán mégis elkészülök vele -, beszélek hozzá, megpróbálom kirázni hallgatásából, szavakkal, gondolatokkal lehántani róla a tompultság köpenyét, amibe a küzdelmet feladók, a halni készülök burkolják magukat a hátralevö napok eseményei elöl.

Nézd, Nogo, kifúrom ezt a lyukat, azután belerakom azt a hosszú bambuszt, és attól kezdve úgy hívjuk, hogy árboc - beszélgetéseink egyre inkább a két nyelv keverékévé fajulnak -, árbocnak hívjuk, és vitorla kerül rá. A vitorlát ebböl a vékony nádból kötözöm össze. A vitorlába majd belekapaszkodik a szél, és viszi a csónakot, nem kell evezni.

Nogo nem evez többé. Karja beteg, nem gyógyul meg. Meghal.

Dehogy halsz meg! A vitorla elvisz bennünket a városhoz, és ott az én testvéreim meggyógyítanak téged.

Nem gyógyítanak meg, te sem tudtál meggyógyítani! Álmomban Krokodil Anyát láttam, rám nézett, kitátotta a száját. Nogo meghal.

Nem halsz meg! Én nem engedem! A városban meggyógyulsz!

Ne a városba menjünk. A vitorla vigyen bennünket Nogo népéhez. Ott akarok a bozótba bújni, ne lássa a nap szeme, hogy Nogo meghal. Gyerünk vissza!

Nem tudunk visszamenni, Nogo! Nagyon-nagyon messze van!

Hogy akarsz a vízesésen felmenni?

Majd te segítesz. Gyerünk vissza!

Nehéz vitatkozni az elmúlás sarkallta honvággyal. Hogyan is tudnám beláttatni vele, hogy akkor sem mehetnénk vissza a hordáihoz, ha legyözzük az elsö lehetetlenséget: a több ezer kilométeres távolságot? Azok az életben maradt harcosok, akik egész életükben viselni fogják a mi kezünk gyújtotta bozóttüz szörnyü nyomait, soha nem felejtenek. És ha másképp is történik üldöztetésünk utolsó felvonása, vajon elfelejti-e valaha Vru és Kriri azt, ami közvetlenül elötte történt?

A Szomjúság idejének kegyetlen napja már rég koldussá nyomorította a dombvidéket, az éhség, a hosszú forróság már ledöntötte a gyengéket, és sovány húsukból alig kapott eröre a horda, hogy továbbvonszolja magát a Nagy Folyó vizéhez húzódó növényevök nyomában. Akkor már egy éve együtt vadásztunk Lelével, aki meggyógyítása óta árnyékként kísért, és a gyors lábú, fürge Bongival, aki Nogo könnyelmüségével, de Nogo értelme és ereje nélkül, kedves, jólelkü teremtés, hüséges társ volt. És noha sohasem vettek részt a gyengék felfalásában - hittek varázserömben, és én tabuval tiltottam meg nekik a kannibalizmust -, kevesebbet éheztek. Nogót rég néma vadásszá nevelték magános kóborlásai, a két fiatal pedig hamar megtanulta, hogy ha velünk vadásznak, nincs ordítozás; feleselés nélkül engedelmeskedni kell a tervnek, ami elgondolásában rendszerint az enyém, parancsaiban Nogóé volt. Megszegtük a törvényt, nem cipeltük haza a zsákmányt, nem akartuk magunk alávetni Vru és Kriri igazságtalanságának, akik nemhogy nekem, de Nogónak sem adták meg soha a jogosan megilletö részt. Ezért, míg a horda zajos és eredménytelen vadászatokat rendezett a szárazságtól zörgö bozótban, és a sovány zsákmányon dühödten marakodtak - Kriri és testörsége csak Vrunak és pár kedvencének juttatott jobb falatokat -, mi messze tölük majmokra vadásztunk. A majom mindig sovány, hát még a Szomjúság idején! Ha kettöt-hármat sikerült nagy üggyel-bajjal egy magányos fára terelnünk, az én feladatom volt, hogy utánuk másszak a legvékonyabb ágakig, amik csak az én súlyom bírták el. Ott azután vagy rászánták magukat a tíz-tizenöt méteres halálugrásra, vagy letörtem alattuk a gallyat. A három laposfejü a fa alatt várta a szerencsétleneket, akik az eséstöl kábultan pár pillanatig nem voltak olyan gyorsak, mint egyébként. Minden ügyességük ellenére fél nap is beletelt, míg elegendö vézna kis testet bunkóztak le éhségünk elaltatására, de még mindig sokkal jobb volt, mint száz éhezö, visító nyomorulttal osztozkodni a Kriri testörsége által meghagyott csontokon. Azért is nagyon örültem a külön vadászatoknak, mert azt akartam, hogy megszokják a távollétet a hordától. A folyó alig volt kétnapi járásra, és partján a bambuszba rejtve egy éve várt a tutaj, legutolsó folyómenti kalandozásunk munkája. Akkor nem sikerült Nogót rábeszélnem a szökésre, az utolsó pillanatban visszarettent. Egy év alatt azonban sok minden történt, és bíztam abban, hogy csak egy utolsó lökés kell ahhoz, hogy meséim a távoli csodálatos vidékekröl elhatározássá érjenek a lapos koponyákban: menjünk, hagyjuk el a hordát, Kriri igazságtalan zsarnokságát!

Ezt a lökést azután - soha nem gondoltam volna - maga Vru adta, aki egészen váratlanul elöbújt a bozótból. Vicsorogva körülcsámpázta az agyonvert majmokat, és ádáz, rosszindulatú pillantásokkal méregette a megdöbbenten topogó három laposfejüt. A fa tetején voltam - csak az imént ráztam le az utolsó majmot -, és egyelöre tanácsosabbnak láttam ott is maradni. Egyedül sem féltem már ugyan a magányos Vrutól, de tudtam, annyira gyülöl, hogy puszta látásom is feldühösíti. Leleplezésünk békés elsimítása pedig nagy tapintatot kívánt. Vru vigyorgása elárulta, hogy jól tudja, ha ide nem csalja az utolsó majom kétségbeesett rikácsolása, egy falat sem jut neki ebböl a zsákmányból.

A hordáé! - csikorgott a foga között. Két majmot ösztövér melléhez szorított, és éppen a harmadik után nyúlt, mikor Bongi is lehajolt. Nem derült ki, féltében segíteni akart-e a rettegett varázslónak, hogy engesztelje, vagy éhes gyomra ösztökélésére elég vakmerö volt szembefordulni Vru akaratával. Bongi lehajolt, gyorsan, hebehurgyán, és feje összekoccant a varázsló koponyájával.

Vru hanyatt bukott, és dühtöl tajtékozva rikoltozni kezdett: - Halál! Halál! Meg akarjátok ölni a varázslót! Gyalázatot hoztatok a törvényre! Magatoknak vadásztatok! Kriri agyonver benneteket!

Több volt ez fenyegetésnél, a kiéhezett hordának nagyon is kapóra jött volna a fönök igazságosztó bunkócsapásait követö lakoma. Vru fektében visított, mintha már félig agyonvertük volna - utólag, ha meggondolom, kár volt nem megtenni -, ök hárman pedig a megdöbbenéstöl kövé dermedten álltak körülötte. A fa tetejéröl jól láttam, hogy hullámzik a bozót a rohanva közeledö vadászok csörtetésétöl.

-    Fussunk! - csúsztam le a fáról, és Nogo azonnal a nyomomba szegödött. A másik kettö még tanácstalanul állt, mikor a bozótból elöviharzó elsö laposfejü vérszomjasán forgatott bunkója meggyözte öket, hogy nem kapnak idöt a magyarázgatásra.

Alkonyatig futottunk - gondom volt rá, hogy a Nagy Folyó irányába -, akkor a horda abbahagyta az üldözést, hogy bevárja a lemaradt öregeket és asszonyokat. Mi Nogóval a sötétben is tovább menekültünk volna, de a két fiatal rettegett az éjszakától. Remegve kuporogtak egy tüskebokor tövében - tüzet nem gyújthattunk, nehogy fölfedezzenek -, és teljesen tanácstalanok voltak, féltek a hordától, de féltek a horda nélkül is. Azután hajnalban, mikor víz után kutattunk egy völgy fenekén, ahol a sürüség zöldje árulkodott az életadó nedvesség jelenlétéröl, a sötét lombok félhomályaiban Lele rálépett az óriáskígyóra.

Nem, míg Vru és Kriri él, míg minden hordabeli el nem felejti a tüz emlékét, Nogo nem térhét vissza népéhez.

-    Megölnek, Nogo, ha visszamegyünk! Gondolj a varázslóra!

Összeborzong Vru említésére, vagy a láz gyötri? Idegenül mered a hullámokra.

-    Sok víz, sok, sok víz, Nogo nem szereti, fél töle. Nogo a halat sem szereti, vadmalacot enni, az jó! Megkeressük a hordát, Vru öreg, hátha meghalt, Vru nélkül Kriri is gyenge!

Valószínü, hogy ha a varázsló elpusztult, a fönök nem tarthatta tovább kegyetlen zsarnokuralmát. A hordát a varázslástól való rettegés még jobban elnyomta, mint Kriri bunkója, és az eröszak ellen könnyebb lázadni, mint a szellemekkel szembeszállni. Mindegy, lehetetlen az út visszafelé.

Vru nem halt meg - hazudok folyékonyán -, álmomban láttam, a bozótban keresett bennünket. Nem mehetünk vissza, Nogo!

Nogo gyülöli a sok-sok vizet, és nem akar többé halat enni.

Gyerünk vissza!

Nem megyünk már sokáig a vízen. A Nagy Folyónak vége, azután kikötünk ott, ahol az én testvéreim élnek! Tudod, mi az a város, mi az a ház? Olyan, mint a tutaj kunyhója volt, de nem lombból, hanem köböl! Az ám, köböl, és olyan nagyok, hogy sok-sok laposfejü, talán az egész horda beleférne! És akkor meggyógyul a karod, nem eszünk soha többé halat, csak fiatal vadmalac sonkáját, és hüvös tiszta vizet iszunk! Jó lesz?

- Jó lesz. De hol a város, hol a part? Nincsenek, csak a sok-sok víz. Mindig több lesz. Azt a partot már nem látni - szomorúan pillant a folyó bal partja felé. A kopár dombok egyetlen bizonytalan csíkká vékonyodtak a folyó és az ég határán. Az is el-eltünik néha a szürkülö horizonton. - Már part se lesz, csak sok-sok víz. Nogo fél töle.

Nem tudom meggyözni, addig vitatkozunk, míg kifárad, elszenderül. Félálmában keze aggódva kaparja a csónak peremét. Kis tapintható, megnyugtató szilárdság a növekvö víz ellenséges végtelenjében.

Csendesen dolgozom, és mire a nap mögöttünk a folyóra hajlik, elkészülök. Az árboc sudáran szökken a pislákolva feltünö csillagok felé. Égnek mutató ujj, talán éppen most billen arra, ahol a sok ismeretlen csillag között a Nap ragyog? Az én Napom, az ember Napja, nem ez a másik, melynek búcsúzó fénye ott bujkál a sötétedö víz tükre felett.

Vajon látom-e még egyszer annak a fényét úgy, mint ezt itt? Pedig egyforma a két alkonyat, a két Föld a mindenség két egyforma porszeme. De én azon a másikon születtem, és ha eljön az idöm, ott akarok meghalni is. Csak megtaláljam a Vikinget, a többieket, a várost!

Nem tudok aludni, szétbontom a csónak oldalához csavart vitorlát - napokon át füztem egymás mellé száz meg száz apró csomóval a vékony nádszálakat -, és a csillagok enyhítette homályban megpróbálom felerösíteni az árbocra. A szél gyengén, állhatatosán fúj arról, ahol Nogo kétségbeesett pillantása elöl semmibe veszett a part. Dél-délkeletnek hajt a közelebbi part felé, most már nyugodtan merek közeledni feléje, söt jobb, ha mellette maradok, nem szabad elvesztenem a szemem elöl. Hogy is rajzolta a simabörü a porba? A jobb parton, a torkolaton túl bemélyedö tömlö alakú öböl, szük nyak kapcsolja a tengerhez. Annak a partján áll a város, a Vikinget a furcsa, keskeny bejárató öbölbe rajzolta, a város de. Vajon tényleg a Vikinget rajzolta? Hátha csak nagy hal?

Lassan húzom a simára font kötelet, a vitorla fekete denevér-szárnya billegve kúszik egyre feljebb az árboc oldalán. A szél halkan dudorászva szökik át a nádszálak között, de a vitorla mégis kimarkol annyi eröt súlytalan röptéböl, hogy érzem, a csónak orra meg-megbukva tolja szét a hullámokat maga elött, a kitámasztó-rudak végén a csónakkal párhuzamos fatörzs mélyebben nyomódik a vízbe. Vitorlázunk! Többé nem parancsol a Nagy Folyó sodra, közömbös, végtelen erejével nem kell szembefeszülnünk kimerítö, derékroppantó evezéssel. Csendes az éjszaka, csendes az öröm is, ami végigborzongat. Nem tudok aludni, egész éjszaka a vitorlát, a csónak nyugodt, egyenletes futását vigyázom, próbálgatom a vitorla állását, hogyan tudok még több szelet fogni?

-    Nem, most már nem gyözhet le semmi sem - mondom halkan magam elé, nehogy Nogót fölébresszem, mikor a hajnali fényben látom, hogy siklik csónakunk a parttal párhuzamosan, hogyan vés a víz tükrére lágyan elsimuló V betüt, a folyó sodránál gyorsabb haladás jelét.

A szemébe sütö nap felzavarja Nogót, nyöszörögve kér inni. Lázas, sokat iszik, és panaszkodik a vízre, hogy rossz. Igaza van, barnásszürke, langyos, én is undorodom töle. A bal part valamikor éjszaka végképp a horizont alá merült, végtelen víztükör csillog a helyén. Nem sajnálom, nekem erre a partra van szükségem, ez vezet el a városhoz. Most azonban még nem más, mint rés, nyiladék nélküli haragoszöld öserdö, sürü fala eltakarja a mögötte elterülö földet, semmit nem enged látni belöle. Nem félek ilyen közel hajózni hozzá, a szél erösebb, mint tegnap volt, nincs az az evezöscsónak, ami utolérhetné vitorlásunkat.

Nogo rosszabbul van, nem tud lelkesedni a vitorláért, a gyorsaságért, kevesebbet vitatkozik, mint tegnap, látom, fárasztja a beszéd, zavarosak a gondolatai. Dagadt, tüzelö karját mindenáron a vízbe lógatná, de mikor föléje hajol, elszédül, és majdhogy kibukik a csónakból. A két sebböl makacsul szivárog a genny, de fájdalma már alig van, kábult a láztól. Egykedvüen hagyja, csináljak amit akarok. Azután horgászok, halat sütök, és kezdödik a sajnos már elkerülhetetlen rimánkodás.

-    Egyél, Nogo! Érzed, milyen jó szaga van? Egyél, enned kell!

Nogo hatalmas, Nogo bátor harcos, nem lehet gyenge, mert nem eszik!

Hiába minden könyörgés, nem is felel, szó nélkül ellöki a halat. Morog, mintha soha nem hagyta volna el torkát értelmes hang, véreres szemével gyülölködve pislog rám.

Elhúzódom a csónak orrába, és csendben rágom a félig sült halat. Takarékoskodni kell a tüzelövel, amíg lehet, halogatom a kikötést, hogy fát gyüjtsék, annyi bizalmam azért nincs a békésnek látszó partban. Nagy sokára szólal csak meg, lehunyt szemmel, már azt hittem, alszik.

- A nap szeme látja, hogy Nogo meghal. Krokodil Anya haragszik, a fogát csikorgatja. Vigyázz a kövekre, Gregor, tüzet pattintasz belöle.

Mit mondasz?

A kövekre vigyázz, Krokodil Anya nem szereti a köveket, amiböl tüz jön, a kövek, a karom ... - hangja érthetetlen mormogássá halkul, ujjai a csónak szélén kaparásznak.

Elfog a kétségbeesés.

- Nogo! Nogo! - ordítok, rázom az egészséges vállát. - Nogo, ne halj meg! Ne hagyj egyedül! Te voltál a leghüségesebb társ, neked köszönhetem az életem, nem halhatsz meg, Nogo!

Akaratlanul földi nyelven kiabálok, de a sajátján sem hallaná már. Feje oldalra billen, együtt mozog a csónakot ringató hullámokkal. A csuklójához kapok, ujjaim a bozontos ször alatt az ér lüktetését keresik. Gyenge, kihagyó lökések jelzik csak, hogy Nogo még nem érkezett meg Krokodil Anyához.

Aznap már nem történik semmi, tompa kábultság fészkel a koponyámban. Tegnap reggel óta nem aludtam, és most már nem is álhatók - ki tudja, meddig? A tutajt, a csónakot sodorhatta a Nagy Folyó, ahogy kedve tartotta, de a vitorlára figyelni kell. Változhat a szél, ha nem vigyázok, szem elöl tévesztem a partot, vagy éppen a parti erdö vizet söprö ágaiba akadva ébredek, ezt pedig éjszaka nem kockáztathatom. Legalább reggelig ki kell tartanom. Holnap, napközben, ha bevonom a vitorlát, talán lehet aludni pár órát.

Nem vagyok álmos, amennyire lassítja izmaim, gondolataim a kábulat, annyira felold az idö hatalma alól. A percek, az órák elmosódnak, a víz, a zöld part folytonosságát csak az erösödö hullámverés ritmusa méri. Igen, erösödött, mert erösödött és fordult a szél, azután alkonyatkor a nap már nem a folyó, hanem a parti fák fölé hajlik, és ebböl tudom, hogy nem a szél fordult, a folyó tart még inkább délnek.

Nem, nem alhatok.

Mikor az alkonyat végiglépdel a hullámokon, végiglocsolom magam tetötöl talpig a folyóból kimert langyos vízzel, ezen az éjszakán ébren kell maradni. A szél vizes testem libabörösre csípdesi, fázom, ez jó az alvás ellen! A vitorlát feszítö kötél végét csuklómra hurkolom, a szél rövid, durva lökésekkel cibálja a vitorlát, a csónak bukdácsol.

Régóta tart már az éjszaka, tüz fényét látom messze elöl a parton, élénkvörös fénye zavaró, izgató seb az éjszaka feketeségében, a kékes csillagok egyszeriben elsápadnak. Egy helyben lobog, sötét árnyakat sejtek imbolyogni körülötte. Széltöl hajladozó lombok? Emberek? Ilyen messziröl nem tudom eldönteni. Azután röt fényét elnyeli mögöttem a sötétség, a csillagok visszanyerik kékragyogásukat. Milyen hosszú is voltaképpen egy éjszaka? Tíz-tizenkét órányi sötétség csupán? A múlt elsüllyed, a jelen maga az örökkévalóság, soha nem láttam mást, mint a csillagos eget, mióta élek, rángatja karom a nyugtalan vitorla kötele, ringatnak a hullámok.

Az éjszaka él, akár egy nagy állat. Gyomrában sustorognak a hullámok, lélegzete a szél, végtelen, örökkévaló lény, benne élek, mozgásai megsürüsödnek körülöttem, a víz mohón kapdos a csónak oldalához, imbolyog a part. Már ismerem az éjszakát, nem félek töle, mint mikor elöször borult rám ezen a bolygón, megismertem, azelött mit sem tudtam róla. Mit is tudhatott erröl egy magamfajta ember? De már rég nem vagyok városi ember, civilizált ember, földi ember, már régóta más lettem, csak csökönyösen ragaszkodom ahhoz, ami elmerült, mint ahogy elmerül most a part sötét vonala a víz oldottabb feketeségében.

Mi az? Már ébren is végig mered gondolni, hogy ki vagy, mivé lettél voltaképpen? Nem Lénával kell beszélgetni, hanem önmagaddal, leülni, és megtárgyalni a dolgokat. De ez is földi dolog, hinni abban, hogyha megtárgyalunk valamit, attól jobb lesz. Pedig valahol ez is igazság, valóban jobb lesz, ha szembenézel magaddal, de most a parttal törödj, mert már akkor sem látszik, ha felállsz a csónakban. Az összetorlódó fekete hullámok cél nélkül nyargalásznak, még azzal sem törödnek, hogy engedelmeskedjenek a szélnek. Elölröl, oldalról, mindenfelöl támadnak, sötét hátukat kiköpi magából az éjszaka gyomra, mind a csónakot lökdösi. A vitorla makacsul csapkod, ijedten, reménytelenül hirdeti a szél igazságát, senki nem hisz neki, még én se nagyon, üres ágálás ez a hullámok értelmetlen erejének igazságával szemben. Nem félek, mert nincs bennem, ami féljen, a hullámok pártján vagyok, a szándék nélküli erö, az önmaga teremtette rend béklyótlan mozgásának pártján.

Mégis gyöz a vitorla - pedig nem segítettem neki -, feltünik a part. A hullámok itt csendesebbek, unottan taszigálják a csónakot, már újra ketten vagyunk, az éjszaka és én, tudom már, hogy az elöbb meg akart ölni, magába szívni, és én nem védekeztem ellene. A tompaság búvársisakja mindent közömbössé szür, tudom, hogy a part mellett kell maradnom, de ez csak a korábbi értelem, a korábbi cél hagyománya, végeredményben mindegy, mi történik ebben a végtelen éjszakában. A partot mint tenyérnyi széles feketeséget kell látnom jobbról, a hullámok felett, ez a múlt, a tegnap, a korábbi értelem és a holnap céljának parancsa. A többi csak az éjszaka, a hullámok, a szél suhogása, hogy nem szabad, nem szabad elaludni.

XVIII.

A nap meröleges sugarai a tarkóm perzselik, csípnek a szúnyogok. Elöredölve kuporgok, a piszkos víz a csónak fenekén az orrom elött kék eget, zöld lombokat tükröz. Mégis elaludtam? Az ágak közé akadt csónakot lustán emelgetik a hullámok, a vendéghajó egyik kitámasztórúdján két varjú formájú kékesfekete madár ül. Nagy fejüket félretartva, érdeklödve nézegetik Nogo sötétvörös, duzzadt karját, a két sebböl vékonyán szivárgó gennyet. Idönként megrázzák szárnyukat, és tapintatosan közelebb topognak a halál dermedtségében fekvö laposfejühöz. Lehet már? Vagy még várni kell? Nem ijednek meg túlságosan, mikor vicsorogva feléjük vágok az evezövel, csak a legközelebbi ágig rebbennek méltatlankodó csárogással. Mit ellenkezel, te sose látott simabörü? A végén úgyis elcsendesedtek mind a ketten.

Hát nem. Legalábbis még nem. Nogo még él, érzem a pulzusán, és addig locsolok vizet az arcára, míg nyöszörögve magához tér. Nem fog meghalni, csak velem együtt, hamarabb nem, addig nem.

-    Vizet, vizet - tátogja hangtalanul.

Karomba fogom elnehezült fejét, és szájához emelem a tökhéjat. Most én itatom úgy, mint ö engem a zuhatag tövében. Alig csúszik le az elsö korty láztól kiszáradt torkán, mikor undor borzong végig rajta, elrántja a fejét.

Ne, ne - köhögi -, rossz!

Tudom, Nogo! Langyos, büdös, rossz az íze, de inni kell! Nogo nagy, erös harcos, megissza ezt a vizet, és holnap már jó vizet iszunk - egyre könnyebb hazudni neki -, tudom, rossz ez a víz, de meggyógyulsz töle. Na, próbáld csak meg!

De összeszorítja a fogát, a víz kétoldalt a mellére csurog.

-    Rossz, rossz - bugyborékolja -, nem iszik Nogo!

-    Persze hogy rossz, mégis meg kell inni! Meggyógyulsz töle!

Én is ezt iszom!

Egy pillanatra felvillan szemében a régi Nogo.

-    Akkor igyad te! - biggyeszti undorral a szájat.

Igaz, én is szomjas vagyok, és hátha segít valamit a példamutatás. Nagyot húzok a tökhéjból. Nogónak igaza van, a víz pocsékabb, mint valaha. A csikorgó homokszemek, a rothadó növényi poshadtság elsö elemezhetetlen benyomásából lassan kiemelkedik egy torokszorító keserü-sós íz, ami azonnal arra kényszerít, hogy még egy kortyot, nyeljek, hogy még gondosabban ízleljem. Azután elönt a forróság, kezemböl kibillen a tökhéj.

A tenger!

-    Nogo ..., Nogo ..., a tenger ... - Átölelem Nogo fejét. - A tengeren vagyunk!... azért rossz a víz..., igazad volt, drága öreg Nogo . . ., ezt a vizet nem lehet meginni. . ., de nem is kell.., megérkeztünk ..., ez a tenger ... most már itt lesz a város..., a Viking ..., a többiek ...

Nogo följebb vackolja magát a csónakban, és fáradtan körbenéz.

-    Nincs itt semmi, csak fa meg víz! Hol a város? Nincs város! - zuhan vissza csalódottan a láz közömbösségébe. - És nincs víz, amit Nogo megihatna! Adj vizet!

- Lesz víz, Nogo! Csak kicsit várj! - kérlelem. - Ihatsz, még mielött a nap lemegy! Hüvös, tiszta vizet! És meggyógyul a karod!

Kiszabadítom a csónakot az ágakból, szemközt fordítom a lapos hullámokkal, kapkodva igazítom szél alá a vitorlát. Évekig vártam erre a pillanatra, elképzeltem magasztosnak és boldognak, beteljesülésnek, és most nem érzek mást, csak izgalmat, aggódást, hogy sikerül-e, ami még hátra van? Persze, ezért fordult alkonyatkor még délebbre a part, ezért dobáltak úgy éjszaka a hullámok ott beljebb, a találkozó vizek, a torkolat sokfelé kavargó áramlataiban! A víz ugyan még itt is piszkosszürke - percenként vajon hány tonna hulladékkal szennyezi a tengert a Folyamok Anyjának víztömege? -nem gondolhattam, hogy már itt vagyunk!

A part nem változik, laposán a mocsaras erdö a hullámokba lógatja a lábát. Mögötte nem látni semmit, igaz, alig száz méterre úszunk mellette, nem mehetek beljebb a tenger mind szélesebb és magasabb hullámai közé, nem is láthatok többet. De ez már a tenger, délután, mikor a nap a part felöl süt, messze kint a víz leheletnyi kék ragyogást küld a szemembe. Nogo újra eszméletlen, gyengülö szívdobogásán érzem, egyre közelebb kerül Krokodil Anyához. Este az egyhangú mocsaras erdöbe hull a nap vörös korongja, sehol egy nyiladék, sehol egy domb háta a zöld fal mögött. Nem aggódom, és nem gondolkozom. Vagy véget ér valahol ez az erdö, vagy mindketten elpusztulunk, Nogo a láztól, én a szomjúságtól. Reggel azt a rossz ízü keverékvizet még meg lehetett volna valahogy undorral inni, de ha most próbálnám a tökhéjat megmeríteni, a sós víz csak növelné a szomjúságot, üres, követelözö gyomrom görcseit. A vitorla kötelét hozzácsomózom az egyik kitámasztórúdhoz, gyenge vagyok már, hogy egész éjszaka tartsam, ha fordul a szél, majd igazítok rajta. Elnyújtózom a csónakban, államat a széléhez támasztom, úgy nézem az elfeketedö partot.

 Ez az éjszaka éppolyan, mint a tegnapi, sötét és hatalmas, kilép az idö bilincseiböl, a tér mély örökkévalóságában hintáztatja fölöttem a csillagokat, gördíti balról a hullámokat, jobbról az erdö csíkja, középütt mi. Voltaképpen hallatlanul egyszerü minden, mert ez az utolsó éjszaka. Holnap, ha nem találom meg a Vikinget, leszerelem az egyensúlyozó bambusztörzset, üreges belsejében kell legyen annyi édesvíz, hogy még egyszer, utoljára jót ihassunk. De akkor le kell szerelnem a vitorlát, az árbocot is, különben felborítja a csónakot. Tehát ki fogok valahol kötni a parton, iszom egyet, megpróbálok halat fogni, megsütöm a vitorla nádjából gyújtott tüzön. Közben megint madarak fogják figyelni Nogo pusztuló testét, azután Nogo meghal. Én talán még élni fogok egy darabig, míg elkap valami ragadozó a fák között, vagy valaki nyilat küld a bordáim közé. A nyíl jobb lenne.

 Nem tudom, másodpercek vagy órák teltek el? Az éjszaka nem változott, de ott, ott jobbra elöl valami készül. Az erdö sötét csíkja helyett fehér szalag fut tovább, egyre magasabban emelkedik a tenger fölé, halk zúgást hoz felöle a hullámok locsogása. Közelebbröl azután minden titokzatossága megszünik; fehér sziklafal, a zúgás a megtörö hullámok hangja. Az erdö után most a sziklák egyhangúsága kísér.

 Megint eltelhetett egy csomó idö - pedig azt hiszem, nem aludtam-, mert az ég sápadt, a fehér sziklákat rózsaszín derengés melegíti át, a tengerböl kék ragyogás árad. Ez volt a legrövidebb éjszaka. Vagy már nem érzem az ember mérte idö lüktetését? A kimerültség is képes arra, amit csak hibernálással érhetett el a tudomány? Gyorsan világosodik, a reggel a legkékebb tengert varázsolja körém, jobbról hófehér mészkösziklákkal.

 Valahol már láttam ezt a tengert, ezeket a sziklákat, éreztem orromban a sós párát, fülemben egyszer már ott zsongott a hullámok zenéje.

- Odüsszeusz - nevetek. - Igen, Odüsszeusz!

 Voltaképpen mindegy, hogy pár ezer évvel korábban élt nálam odahaza, mese és a megélt élet emléke összevegyül. Odüsszeusz tengere lehetett csak ilyen ragyogó, csodálatos és egykedvüen kegyetlen, és rajta a mondabeli görög ilyen nyomorult és elszánt, mint én.

 - Hazaérsz, Odüsszeusz, hazaérsz! - eloldom a vitorla kötelét, és a parthoz kormányozom a csónakot. Arra már nem emlékszem, hogy hová kellett Odüsszeusznak megérkezni, Ithacába? - Ki az, aki pontosan emlékszik az iskolában tanultakra? - azt tudom, hogy a felesége várta. És szött közben, mármint a felesége. Aztán a kérök, zavaros és hosszú történet, ép ésszel talán végig tudnám gombolyítani, de hisz nem ez az érdekes, a tenger olyan kék, mint neki lehetett, és olyan szép név, hogy Odüsszeusz, soha jobbkor nem juthatott volna eszembe!

- Hazaérsz, Odüsszeusz, hazaérsz!

 Közel megyek a sziklák tövéhez, ahol a hullámok visszafröccsenö vize harmatként szitál, ha van valahol keskeny bejárat, azt innen észre kell vennem. És játszunk közben Odüsszeuszt, amíg lehet, amíg állva tudok egyensúlyozni a csónakban, amíg tartja izmaim az utolsó kísérlet reménye. Ha azután vége, akkor csak eleresztem a vitorla kötelét, és egy perc múlva apróra öröl a sziklákon a hullám, így lesz a legszebb, szebb, mint a vadállat karma, szebb, mint a nyíl. De sikerülni kell, Odüsszeusznak is sikerült! Hazaérsz, Gregor Odüsszeusz, hazaérsz! Amíg hiszel benne, fogd a kötelet, és nézzed, mikor válnak ketté a sziklák.

 Annyi örökkévalóságot próbáltam már végig! A hibernálásét, a rettegését, az éhezését, az esö és az éjszakák örökkévalóságát, a szomjúságot, a kimerültséget, az egyhangú partokat és hullámokat, ez is egy új örökkévalóság, a bömbölö hullámok és a sima sziklafal, a kötél rángatása, az élettelen Nogo, a csodaszép tenger, hahó! Így hajózunk most már mindig!

 Egyszer azután valóban megnyílik a sziklafal, és annyira meglepödöm, hogy eleresztem a kötelet, hagyom, hogy a hullámok besodorjanak a keskeny folyosóba. Az árbocot átkarolva meredt szemmel kísérem a víz útját az összehajtó sziklafalak között. Eddig minden bevált, amit a simabörü mondott, most rögtön kiderül, hogy a vége is igaz-e? Érdemes volt-e végigcsinálni, vagy egyszerübb lett volna bevárni Kriri bunkóját?

 A szoros - negyven méter széles ha van - lefékezi a hullámok erejét, túlsó kapuja mögött a víz sima kék tükre csillog, rajta túl, messze az öböl szemközti partján zöld fák állnak rendezett sorokban. Ne gondolj rá addig, hogy ez mit jelenthet, míg el nem éred a szoros végét, míg nem láthatod az egész öblöt!

 Mint az örült, evezni kezdek, a sziklafalak az utolsó méterekig görcsösen örzik az öböl titkát, azután a bal oldali fal meredek vége mögül valami ragyogás vág a szemembe az öböl csendes vizéröl: a Viking!

 Ott csillog fémteste félig a vízbe merülve, ugyanúgy, ahogy négy éve láttam! Fejemet elönti a vér, dobol a fülemben, mint mikor a horda elöl futottunk az út kezdetén, eleresztem a lapátot, és ujjongva hadonászom, hahó, hahó!

 Pedig jobb lett volna csendben maradni, nyíl süvölt jobbról, alig került el valamivel a gyilkos vesszö. A sziklakapu jobb oldali párkányán két ember áll olyan öltözetben, mint a történelemkönyvek illusztrációi, csillogó páncél és sisak, a lábukon vastag börvért, mellettük a sziklához támasztva hosszú dárda, kerek pajzs. Az egyik új vesszöt igazít az íj húrjára, a másik valami tülökfélét emel a szájához. Lebukom a csónak pereme mögé, a nyíl egy arasznyira suhan el fölöttem, és hallom a tülök riasztó hangiját, tutu-turu!

 A Viking kétszáz méterre sem lehet, és megölnek, mielött elérném! Óvatosan kidugom a fejem, a két örszem már messze van, nyiluk erötlenül hull a csónak vízen vont barázdájába. De jobbról az öböl lankás lejtöjén ott a város - szemem egy másodperc alatt magába szívja a fehér és sárga házak, a zöld fák, az utcákon nyüzsgö sokaság képét - és a széles kövekkel kirakott kikötö partjáról tucatnyi csónak indul felém, három nagy bárka is meglendíti hatméteres evezöit, a város készül elpusztítani a betolakodót. Ha elöbb éröm el a Vikinget, ha a többieknek lesz idejük megmagyarázni...

 Újra felkapom az evezöt, és nem gondolok semmire, kimeresztett szemmel bámulom a Viking lassan közeledö, csillogó oldalát. Minden evezöcsapást utolsónak érzek, nem, lehetetlen többet kigyötörni kiszáradt, sorvadt izmaimból, fulladozó tüdömböl. Színes karikák táncolnak a Viking elött, a tengerre ugranak, azután újra fel a Vikingre, a szédülés örvénye elkap, mégis el kell érni!

 A csónak orrán kötélre kötött fadarab koppan, most látom csak, hogy a Vikinget széles ívben ilyen úszó fadarabok veszik körül. Mögöttem ijedt, megdöbbent kiáltásokat hallok, azután már csak húsz méter, csak tíz, fékezni és kormányozni kell a lapáttal, nehogy hozzáverödjön a csónak a vízböl kidomborodó, csillogó fémfalnak. Ott billegek a „parancsnoki híd" alatt, ennek a korlátjába kapaszkodtam utoljára, mikor elhagytam a Vikinget, összeszorul a torkom, nem, még mindig nem bírom elhinni, hogy ez a valóság, ez is csak álom, mint annyi minden az elmúlt évek alatt. A „parancsnoki híd" korlátjáról kötéllétra lóg a vízbe, elkapom, és már indulnék rajta, mikor Nogóra esik a pillantásom. Én ugyan bemenekülhetek a Vikingbe, de talán még van benne élet, nem hagyhatom itt, ö sem hagyott el soha. Megpróbálom majd addig feltartóztatni a csónakokat, míg valaki majd csak észrevesz az enyémek közül. Visszafordulok, és az elsö pillanatban nem értem, mi történt. Az üldözö csónakok ott billegnek a fadarabok félköre mögött, egy evezöjük sem lendül, rémült csodálkozással, óbégatva mutogatnak rám, a szentségtöröre. Aha, az úszó fadarabok a határ, azon túl nem lehet közelebb merészkedni a Vikinghez! Akkor nyugodtan felmászhatok! - áldom társaim bölcsességét, egy nyíl sem fog Nogóra repülni!

 A kötéllétra végét hozzácsomózom az egyik kitámasztórúdhoz, mikor fentröl a légzsilip jól ismert tompa szusszanását hallom, s mögöttem a csónakokon elnémul a lárma, csönd támad egyszerre, csak a hullámok játszanak a Viking oldalán. Fölkapom a fejem, a parancsnoki hídon Andrej áll, kezében oxigénpalack, a szelep tölcséres nyílását felém tartja. Kemény, fenyegetö hangon rám kiabál egy elöttem idegen nyelven.

 - Andrej, Andrej - dadogok, és a hajsza izgalmán, a megérkezés boldogságán áttör egy megsemmisítö, szúró fájdalom: idegen vadembernek tart. - Nem ismersz meg? Én, én ..., én vagyok..., Gregor vagyok!

 

XIX.

   Mindig úgy képzeltem el a visszatérést, mint egy gyilkos versenyfutás végét, mikor energiám utolsó morzsájával átszakítom a célszalagot, és utána a szeretö, ölelö karok elkapnak, nem kell tovább futni, gondolkozni, boldogan süllyedhetsz valami nagy, jövötlen feketeségbe. De más az álom, és más a gyakorlat ezen a hosszúra nyúló délelöttön.

 Andrej egyedül örzi a Vikinget, és legalább annyira képtelen felfogni feltámadásom, mint én, hogy valóban újra itt vagyok. Meg kell magyarázni, hogy Nogo nem ellenség, nem a zsákmányom, hogy ö és én..., de ez túl hosszú ... Val és Michel azonnal jöjjenek -követelem -, van összeköttetés a többiekkel? - mentsék meg Nogót, talán már nem is él, de a csodát is meg kell tenni, minden csodát, amire tudományunk képes! Indulnak is csónakon - az aptátorokban persze nehéz értelmesen beszélni a sok csodálkozó, hitetlenkedö felkiáltás, kérdés között -, és közben kiderül, hogy Nogót nem tudjuk felvontatni a parancsnoki hídig sem, de kár is lenne eröltetni, a légzsilip belsö ajtaja túl szük, a légzsilipbe pedig minek rángassuk be akkor? Nogo tehát a csónakban marad.

 - Fél óra sem kell, hogy ideérjenek a királyi palotából - magyarázza Andrej.

 - Mi? Királyi palota? - nem értem. Most ö kezdene magyarázni, de megszédülök. - Ember, te mióta nem ettél? - és már tömi is belém az ételt, italt, jó szándékú meggondolatlansággal, és hagyom, mert képtelen vagyok másra, mint nézni a Viking ismerös és mégis furcsán szokatlan belsö berendezését, meztelen, vizes talpam minduntalan megcsúszik, míg ide-oda támolygok, nézem és tapogatom a tárgyakat, megölelem Andrejt, aki megdöbbenve simogatja börömön a számtalan seb, harapás fehérlö emlékét, kiálló bordáimat.

Betuszkol a fürdöbe, hogy valamennyire újra ember formájú legyek,

 - egymás szájából kapkodjuk a szavakat, nem, ezt így nem lehet végigmesélni, még mindig nem hiszi, hogy élö ember vagyok, és én sem hiszem, hogy az a lobogó szemü örült a fürdö földig érö tükrében én vagyok, tagjaim száraz, kicsavart gyökerek, orrom horgassá görbült a hústalan arcban, melynek böréröl - ó, milyen csoda! - zizegve hámozza le a villanyborotva a torzonborz szakáll pamacsait.

 - Már tudom, hogy mindnyájan éltek, de hogy éltek, mit csináltok? Miért nem javítjátok a Vikinget?

 - Ez is hosszú történet, akár a tied, Gregor - óvatosan vezeti át a berregö kis masinát az állam alatt a másik oldalra, dehogyis adná remegö kezembe. - Majd elmondjuk, lesz rá idö.

 ... Azután félig megborotváltan ott a fürdöben földre teper a mohón lenyelt falatok iszonyú gyomorgörcse, hányok, szédülök, elfogy a levegöm, Andrej ijedten ereszti rám a zuhany hideg sugarát. Még ott fekszem a padlón, mikor futó lábak dobognak végig a folyosón, Val, Michel és Mark feje egyszerre hököl vissza a fürdö felrántott ajtajában. - Te szerencsétlen - ordít Val -, persze, enni adtál neki... - Villan kezében a jól ismert fecskendö, a szúrás ismerös, azután megfognak, lepedöbe csavarnak, és a navigáció egyik kényelmes foteljében ülök. Tudom, hogy nyugtatót nyomott belém Val, de...

- Mi van Nogóval?

 - Elöbb te! - A szívhallgatóval a bordáimon kutat. Eltolom a karját.

- Nem! Elöbb Nogo!

 Lehet valami a hangsúlyban, a nézésemben, mert zavartan feláll, zsebre vágja a müszert.

 - Jól van, no, ne izgasd magad. - Kihátrál az ajtón, Andrej utána.

 Hármasban maradunk, Mark szokott kifürkészhetetlen pillantásával figyel - valami nagyon fáradt a tekintete mélyén -, Michel szelíden kérdez.

-    Most már megvizsgálhatlak?

Némán türöm a motozását, Mark is hallgat, pedig mennyi beszélnivalónk lenne. De minek mondjam, betegnek tartanak, ez az orvul belém döfött csillapító is nyomja a fejem, azt hiszik még, nem vagyok beszámítható. Az elöbbi hang nemcsak Valt kényszerítette Nogóhoz, itt úszik a levegöben, látom a tekintetükön. És mást is látok, jobban és többet, mint valaha. Látom, hogy Mark hallgatagsága most nem elszántságot takar, csak határozatlanságot, és hogy Michel nagyon rendes fiú, és semmi több. Négy éven át azon múlott az életem, hogy jól használtam az érzékeimet, Kriri lebiggyedö szája sarkából, Vru sanda pillantásából az életet vagy a halált kellett megsejtenem, nemcsak a szándékot, a legközelebbi jövöt, de a jellemet is, ami a cselekvéseket az idöben mozgatja.

 Mark tekintete aprólékosan végigtapogatja lepedöböl kitakart meztelen testem, a száraz inak hálóját, a forradásokat, a barnára cserzett, sósvíz marta száraz bört feszítö ízületek csomóit. Most én is az ö szemével nézem magam, és értem gondolatait: Élhet-e tovább ez a test? Nem, nem az eltartása teher, de ha itt pusztul el, lassú sorvadásának képe megingatja azt a kevés, a maradék hitet is a többiekben, rombolja a földiek tekintélyét a városlakók elött. Meg kell nyugtatnom.

 - Nem halok meg, Mark, akármit talál is rajtam Michel. A városba akarok menni, Andrej mondta, hogy ott laktok. Nem kell rejtegetnetek, nem hozok szégyent rátok.

Michel csak bámul, de Mark szeme megrebben, rajtakaptam.

 - Bolondokat beszélsz - nevet kényszeredetten -, itt maradsz, míg meggyógyulsz. A barátodat - ha ugyan meg lehet menteni - bevisszük a városba, öt majd Val ápolja. Michel itt marad veled.

 - Ha Nogo úgy tér magához, hogy én nem leszek mellette..., veszélyes kísérlet - keményen a szemébe nézek, nem akarom bántani, de Nogót nem hagyom. - Most azonnal a városba megyek veletek.

 - Nézd, Gregor, te nem ismered az itteni viszonyokat, helyzetünket - kezdi magyarázni, nem engedem el a tekintetét -, a király vagy föpap, vagy minek nevezzem ..., elöbb meg kell magyarázni neki, kik vagytok ...

- Hát az csak egyszerü - nevetek -, elveszett és megkerült társatok, földi ember, mint ti - fáj, rettenetesen fáj belül, inert érzem, hogy nem így van -, és Nogo a barátom, a ti barátotok is! Mi van itt magyaráznivaló?

 - A papok testülete zúgolódhat, mi idáig minden nézeteltérést gondosan kerültünk... - nem állja tovább a tekintetem, kihúzza magát, az állat keményen elöredugja. - Rendben van, bemegyünk a városba, mert még gyávának tartasz. Michel, ha lehet, még értetlenebbül kapkodja a fejét.

- Nem tudom, Gregor, a te állapotodban, az út...

 - Ide figyelj, Michel. Nem tudtam pontosan mérni, de legalább 5000 kilométert tettem meg a Nagy Folyón ilyen állapotban, és elötte négy évet éltem a laposfejüek között. Ettöl a másfél kilométertöl féltesz?

 Komisz csend feszül a levegöben, egy kicsit sajnálom, hogy így történt, de Nogóból nem engedhetek. Elismerem, hogy számukra nem több egy bomló, félig döglött nagy majomnál, de ha nem hiszik el nekem, hogy több, akkor eröszakosnak kell lennem. De ez is elég volt, érzem, megnyertem a csatát, Mark szó nélkül kimegy a navigációból.

 A fejem egyszerre nagy és kicsi, miközben lefelé mászik a csónakba. Nagy, mert zúg a csillapítótól, kicsi, mert a haj és szakáll hiánya felére savanyította. A ruhák is kényelmetlenül lötyögtek rajtam, dörzsölték a böröm, a végén Marcis vastagon bekent tetötöl talpig valami nagyon jószagú olajjal, és én egy fél lepedöböl ágyékkötöfélét szabtam. Kajánul mulatok a többiek kétségbeesett pillantásain, félnek, mi lesz, ha így kerülök a városlakók szeme elé.

 Nem vakmerö, ostoba kihívása ez a sorsnak, a városlakók megvetésének, nem akarom Markékat nehéz helyzetbe hozni. De visszaérkezésem pár órája alatt megértettem, hogy még egy, talán a legfontosabb feladat hátra van. Nem azért viselem az út, a kegyetlen földrész súlyos keze nyomát a testemen - ki tudja, még meddig -, hogy itt is megtürtként éljek, mint a laposfejüek között, hogy társaim szerencsétlen, szánandó roncsnak tartsanak, és tekintélyüket - ha valóban van ilyen - lerombolja egy nem „isteni" földi ember.

Ó, jól ismerem az embereimet, erre megtanított a bozót iskolája!

Jobban ismerem, mint Markék, de nem magyarázhatom meg nekik anélkül, hogy bolondnak tartanának. Vagy megbántom öket, és azt sem akarom.

 A fejem zsong, zúg Val csillapítójától, és belül nagyon-nagyon szomorú vagyok, mert idegen vagyok városlakóknak és földi társaimnak egyaránt, az egyetlen, aki megértene, itt fekszik puffadt testtel a csónakomban, feje hátratörve, szája sarkán hab szárad. Val mellette ül, a két sebet már eggyé metszette a sebészkés hosszú vágásával, a gennyes vér mint vöröses füst oszlik szét az öböl vizében. Nyugodt, határozott mozdulatokkal tisztogatja a szörös bundájából kifordított felsökar húsát, mintha nem billegö csónakban, hanem a Viking mütöjében dolgozna. Mikor a csónakba lépek, fölnéz és nevet.

 - Nem félsz, hogy megnyúzom a barátodat? Ember már rég nem élne, de ennek olyan a szíve, mint egy rakétamotor! Az fogja megmenteni, nem én, és nem is te, öreg zsarnok! Hát annyira szereted ezt a ..., ezt az embert?

- Nem lennék most itt, ha nincs velem.

 Elfordul, tejszerü kék folyadékkal végigönti a sebet, azután visszahajtja rá a bört, pár kapoccsal lazán összetüzi.

 - Úgy. Egyelöre elég a kínzásból, bár eszméletlen, semmit nem érezhet. Majd a palotában folytatom - kezdi átpólyálni Nogo karját egy széles vászoncsíkkal. - Ideiglenesen ez is megteszi, fö, hogy több genny nem jut a vérébe. Megváltoztál, Gregor, tudod?

- Tudom.

 - Bent egy pillanatra azt hittem..., de most már tudom, hogy nem vagy bolond ..., csak . .., csak más. Majd még beszélgetünk erröl, jó?

 - Jó - tele van a fejem sok mindennel, de gombóc ül a torkomban, nem hagy beszélni. Mark és Marcis abba a csónakba szállnak, amelyikkel jöttek, Andrej a parancsnoki hídon áll, neki itt kell maradni. Huszonnégy órás ügyelettel örzik a Vikinget.

 Nem kell evezni, Mark odakurjant két csónakot a bójákon kívül várakozók közül. Lassú, óvatos csapásokkal közelednek hozzánk, a bennülök szemében félelem és kíváncsiság csillog, tiszteletteljes távolságból hajítják a két kötelet, amit az árboc tövéhez kötök. Azután megfordulnak, és hátra-hátrapillantva vontatni kezdenek. Markék utánunk jönnek, az ö csónakjukat két evezös hajtja. Amint a bójákhoz közeledünk, a csónakraj szétválik elöttünk, száz izgatott, kíváncsi szempár várja, hogy minél többet habzsoljon belölünk. Mikor túlhaladunk rajtuk, nyomunkba szegödnek, és kétoldaliról követnek bennünket. Széles vállú, karcsú derekú alakok, arányosak, talán egy fejjel kisebbek lehetnek, mint a földi ember átlaga, felsötestük - ameddig a csónakok pereme látni engedi - meztelen, nyakukban lánc, némelyik karján karika csillog, arcuk csupasz, kerek koponyájukon sötét haj. Könnyedén forgatják az evezöt, mozgásukon látszik, hogy gyermekkoruk óta barátjuk a víz, parti nép, a tenger gyermekei. Én sem lehetek mindennapi látvány, de a nagy izgalmat Nogo okozza.

 - Ikendu, Ikendu - kiabálják, izgatottan mutogatnak az élettelen, szörös testre. Tisztelet és félelem van hangjukban, tekintetükben, egyik-másik szája széles, zavart mosolyra húzódik a kiáltozás közben. - Ikendu! Ikendu!

 Mi bajuk ezeknek Nogóval? Nehéz elképzelni, hogy valaha is láttak volna laposfejüt; amelyik ezek közül olyan messze került a kontinens belsejébe, mint az a szerencsétlen simabörü - mindenben igaza lett szegénynek, de megtudom-e valaha, miként vetette oda szomorú végzete? -, nem önszántából jutott odáig, és vissza sem térhetett.

- Mit kiabálnak?

Val a vállát vonja.

- Nem értem, elég jól beszéljük a nyelvüket, de ez ismeretlen szó, most hallom elöször.

 Hátrakiált Marknak, akinek kézzel-lábbal magyaráz valamit az egyik evezös, még a lapátját is letette. Mark és Michel egyre álmélkodóbb képpel hallgatják.

- Mi történt?

Mark csodálkozva tárja szét a kezét.

 - Furcsa ügy - kiabálja -, a csónakos azt mondja, hogy a te vadembered az erdö istene, Ikendu! Töle származtatják magukat a Tenger Fiai - így hívják magukat ezek az emberek -, nagy megtiszteltetés számukra, hogy a városba jött. Az én két emberem már korábban képzelt ilyesfélét, mikor a Viking mellett vártak ránk, és közelröl látták, de most a sokaság biztosan felismerte! Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy Mazu mit szól hozzá?

- Kicsoda?

 - Mazu, a föpap vagy király, akiröl már beszéltem neked. Töle függ minden ebben a városban!

- Ha a haja szála is meggörbül Nogónak, megölöm!

 - Könyörgök, Gregor, légy eszeden - aggódik. – Mindnyájunkat elpusztíthatnak!

 - Ti nem tartoztok felelösséggel értem! Én Ikendu szolgája vagyok! Vagy rólam is kiderítettek már valami szép történetet? Egészen isteni vagyok, vagy csak félig?

 - Ne tréfálj, Gregor, ez halálosan komoly! Mindnyájunk életébe kerülhet! Már nem mehetünk vissza a Vikingre, mert azt hinnék, el akarjuk rabolni a vadembered! Most Mazu elé kísérnek bennünket, akár akarjuk, akár nem! Szerencsére nem értik, amit mondasz, de vigyázz minden mozdulatodra!

- Ne félts te engem! Hol az a föpap vagy mi?

- Ott vár a parton!

 A kikötö fehér mészkövekböl rakott lépcsöin tekintélyes tömeg várja a csónakrajt. Középen a víz szélén olyan páncélos-lándzsás katonák gyürüjében, akik a szorosban nyilaztak rám, vagy tíz fehér és egy kékruhás alak, mellettük ott állnak a földiek, Dave vállig kimagaslik a városlakók közül, Ten Ling mosolya idáig sugárzik, Félix mint az örült hadonászik, integet, Till komor, ijesztöen sovány, de a szeme szeretettel csillog, Jai egyik karja fel van kötve, és Takura fején is kötés fehérlik. Mind ugyanolyan, és mégis mások, vonásaikról az öröm sem tudja leoldani az óvatosságot, az önmaguk elött is titkolt reménytelenséget. Foglyok? Belefáradtak valamibe? Csak én látom öket így, vagy valóban ilyenek? Nem, majd késöbb, most másra kell gondolni!

- Melyik a föpap?

Val nem emeli fel a kezét, nyilván tiszteletlen dolog mutogatni.

- Ott középen, a kék palástban!

 Alaposan meg kell néznem ezt az embert. Ha nem úgy beszélt volna róla Mark, akkor is a csontjaimban érezném, sok minden múlott rajta, hogy társaimat így, ilyennek találtam. És érdekes, az egész sokaságban ö az egyetlen, aki nem Nogo élettelen testét bámulja, hanem engem néz, nyugodt, rezzenéstelen  pillantással, míg a kötelekkel a partra húzzák a csónakom. A tekintetünk egymásba akaszkodik a kikötéssel tüsténkedö evezösök feje fölött. Lássuk, mire megyünk egymással?

 Varázsló és pap, egyre megy, mégha föpap is, töpörödött, aljas kis embernek képzeltem, mint amilyen Vru, aki a külsején hordta rossz, ártó lelkét, önzö indulatait. De ez az ember megdöbbent. Középkorú, tökéletes férfiszépség, ha nem hordaná ezt a kék maskarát, azt hinném, földi ember. Arca, boltozatos homloka, kemény álla, erélyes orra - ahogy mondani szokás - mintha márványból volna faragva. Csak a szemhéjak apró ráncai között, a túl szépen mintázott száj szögletében árulkodik ravaszság és gög, a parancsoláshoz szokott ember önteltsége. Egy pillanatra leigáz a belöle áradó varázs, mint nyilván mindenkit, akire ráveti hüvös, tiszta tekintetét, ami nem engedi meglátni a mögötte rejtözö gondolatot, szándékot, és ugyanakkor ellenállás nélkül hatol a szemben álló lelkének mélyére, megforgatja és megméri az embert, és ami a legdühítöbb meg is alázza. Egyszerre szégyellem sebhelyes, sovány testem, ágyékkötöm, kopasz fejem idétlenségét, semmi és senki vagyok, és ö ítél fölöttem. Félig már értem Markékat, nehéz lehet ezzel az emberrel bármit is kezdeni, mert tud valamit, ami számunkra a civilizáció századai alatt lassan feleslegessé vált, elfelejtettük. És gyülölet szorítja össze a torkom. Nem azért szabadultam meg a bozót poklából, hogy ez az idegen ítélkezzen fölöttem - aki társaimat is megtörte, akitöl az eddig legkülönbnek tartott ember, Mark is óvakodik -, hogy ö döntsön további sorsom felett, megkérdezés és vita nélkül.

 Mert ítélkezni fog, most, azonnal, tudom, hogy csak az elsö kérdésen gondolkozik, mert az elsö kérdésnek olyannak kell lenni az ö szájából, itt, a város népe elött, hogy megsemmisítsen, mielött még bármit is felelnék rá, hogy nyilvánvalóvá tegye mindenki elött, Nogo nem Ikendu, csak szörös majom, és én is csak félbolond vadember vagyok, vagy a legjobb esetben az idegenek testvére, akiket már a markában tart. Igen, a markában tartja öket, mert a civilizált ember ostoba, nagylelkü becsületességével közeledtek hozzá, és ö minden, emberekkel bánni tudó bölcsessége ellenére ugyanúgy, önzön gondolkodott róluk, mint Vru rólam a maga eszével: a segítség helyett vetélytársakat látott bennük, hatalma megrontóit. A szép szoborarc mögött meglátom Vru torz vigyorát, és már tudom, mit kell tennem: csak a saját fegyvereivel gyözhetem le.

 A nép a parton lassan elcsendesedik, már kérdésre nyitná a száját, mikor a laposfejüek vijjogó harci kiáltásával felemelkedem - Val rémülten suttog: mit csinálsz te örült? -, két karom vállmagasságban kinyújtva a föpapra mutatok, és Nogo népének nyelvén beszélni kezdek hozzá.

 - Ikendu és testvére, Gregor, eljöttek! A Keserü Vízen, a Folyamok Anyján hajóztak végig, a Fekete Hegyeken túlról, a Hegyek Fehér Atyjának lábától jöttek, onnan, ahol a Krokodil Anya népe, Nogo népe vadászik ...

 Megállás nélkül folyik számból a szó, a laposfejüek nyelvét igyekszem dallamosan és hangosan szavalni, nem az a fontos, hogy mit mondok - hiszen Nogo az egyetlen, aki érthetné -, hanem az idegen nyelv meghökkentö varázsa.

 Elörenyújtott karom Vru varázsló tartásának mása - talán ennél a népnél is hasonló a varázslás mozdulata -, valami alapja nyilván annak is van, hogy Nogót az erdö istenének tartják, valamikor, történelmük hajnalán talán ez a nép is a messzi fennsíkokról húzódott le ide a tengerpartra, és számtalan nemzedék torzított hagyományán át válhatott a leszármazottak képzeletében a fennsík majd kétakkora szörös embere, Nogo népe erdei istenné az alacsony, jóval gyengébb kerekfejüek vallásában. Erre a sovány és légböl kapott következtetésre építhetem csak ezt a kétségbeesett kísérletet, az egyetlent, ami megmentheti Nogót és engem. Sokáig beszélek, szemem nem engedi el a föpap tekintetét, érzem a sokaság megdöbbent csendjének feszültségét, azután, mikor már minden levegöm kifogyott, elhallgatok.

 A szép szobor már visszanyerte nyugalmát, amit minden fegyelmezettsége ellenére elvesztett egy pillanatra szónoklatom elején, még mindig hallgat, igyekszik összeroppantani varázserejü nézésével.

 - Hazudsz, meghalsz - mondja a szeme -, sok ember támadt már ellenem, és mindet legyöztem!

 - Nem árthatsz nekem - felel a tekintetem -, Ikendu szolgája vagyok, varázserejü nyelven szóltam, a néped tudja, hogy Ikendu fekszik elötted, az elsö lépést lekésted, nem mered azt mondani, hogy értelmetlen zagyvaságokat mondtam, ha föpap vagy és mindentudó, értened kellett ezt a nyelvet, amit tudom, hogy nem érthettél, de ezt nem vallhatod be!

 Sokáig tart a szemek párbaja, a nép már nyugtalanul fészkelödni kezd, mikor tekintetét pillái mögé rejti, kezét felemeli, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavának, ami azonban már csak kérdés lehet, nem ítélet.

 - Hol tanultad, ember, aki más csillagról jöttél, öseink szent nyelvét? - fordítja Val. - A nyelvet, amit csak az istenek beszélnek, és régi királyaink közül is kevesen értettek? Mazu hallja a szent hangokat, de értelmét világosítsd meg a Tenger Fiainak olyan szavakkal, hogy fülük befogadhassa!

Val megütközve néz rám, fogalma sincs, hogy mi történik.

- Miket beszéltél össze neki, és hol tanultad ezt a nyelvet?

 - Majd egyszer elmagyarázom, hogy miröl van szó – ujjongok magamban, mert Mazu belement a csalásba, bele kellett mennie, hogy megóvja tekintélyét -, mondd azt neki, hogy az égböl szálltam le úgy, mint ti, az erdöben találkoztam Ikenduval, akivel együtt vadásztunk sok éven át, azután elindultunk le a Nagy Folyón, mert szemem látta, hogy itt vagytok Mazu városában, és Ikendu kíváncsi volt arra, hogyan bánnak testvérének testvéreivel a Tenger Fiai! Hangosan kiáltsd, hogy minél többen értsék a parton!

 Míg Val fordít, nem eresztem el tekintetemmel a föpapot, bár ö most Valt nézi, megjátszott kíváncsisággal lesve szavait. Csak ketten, ö és én értjük ennek a küzdelemnek a játékszabályait, Mazu tudja, nem az a fontos, mit fordít Val, hanem az, hogy milyen kérdéssel tud esetleg megfogni.

 Álmélkodás, öröm zúg végig a parton állók sorain Val szavai nyomán, itt-ott izgatott közbekiáltásokkal. A föpap szeme egyszerre diadalmasan felvillan, most megfogott!

 - Népem nem érti, miért beteg Ikendu, ki merészelt sebet ütni isteni testén, és te miért nem védted meg?

Val kétségbeesik.

 - Látod, most kelepcébe kerültél! Mindig így kérdez, kiforgatja az embert, ezért nem bírtunk vele sohasem! Most mit fogsz mondani?

 - Hazudni fogok, mert ez az ember itt velem szemben hazug és rossz. Ha az igazat mondanám, széttépne a tömeg, és nektek még nehezebb lenne! Nagyon pontosan fordíts, és még hangosabban, mint az elöbb: Ki az, aki megsebesítheti Ikendut? Ugyan kinek a dárdája vagy nyila üthet sebet börén? Ikendu szembeszállt a Hegyek Fehér Atyjával, és ö sújtotta le villámaival! Ezért nem segíthettem, mert ugyan ki merne Ikendun kívül szembeszállni a Hegyek Fehér Atyjával? Fordítsd, Val!

 Gyilkos, elveszejtö kérdés volt a föpapé, és feleletem korántsem olyan biztos. Igaz, hogy a laposfejüek szemében az istenek és szellemek egymás közti harca megszokott dolog volt, azokba halandó nem szólhatott bele, és a küzdelem kimenetele nem csökkentette a legyözött isten tekintélyét a laposfejüek elött, hiszen még mindig elég hatalmas maradt ahhoz, hogy árthasson a halandóknak. Egyetlen reményem, hogy ez a Tenger Fiainál is így van, ha hagyják, hogy ez a szép fejü ördög uralkodjon rajtuk, így kell lennie! Ó, hány örült vargabetüt kellett megtennie az emberi szellemnek, míg évezredek alatt eljuthatott az értelemhez, a dolgok igaz ismeretéhez! És milyen kár, hogy nekem most nem az értelemhez, hanem az ostobasághoz kell fordulnom, ha azt akarom, hogy célom elérjem!

 - És miért szállt szembe Ikendu a Hegyek Fehér Atyjával?

Mivel hívta ki maga ellen isteni haragját? - kapom az új kérdést Valón keresztül.

 Buta kérdés, ez már a meghátrálás kérdése, egy pillanatra úgy érzem, túlbecsültem ezt az embert. Hiszen saját magának állít ezzel kelepcét, nem nekem! Ilyen hibát még Vru sem vétene!

 - Ugyan ki tudhatja az istenek szándékát? Ki az a halandó, aki megkérdezhetné az istenektöl, miért tetted ezt vagy azt? Ha testvéreim az idegen csillagról hozott csodálatos tudományukkal majd meggyógyítják Ikendut, kinek sebét most a nap nyilai tüzelik, s feje enyhülést, hüvöset óhajt, nem halandók fecsegését hallgatni, majd kérdezd meg te magad Ikendut, ó, föpap!

 - Azt, hogy fecsegés, nem fordítom - ellenkezik Val. - Te nem láttad még, hogyan akasztat fel ez a föpap embereket fejjel lefelé!

- Téged ezért biztosan nem fog, engem pedig nem mer! Ha tudod, ezt még hangosabban kiáltsd. Gyorsan, gyorsan, a tömeg már türelmetlen!

 Mazu edzett harcosként fogadja a fordítást, ami a szócsata befejezését jelenti. Tudja, hogy ebben a pillanatban még fontosabb tekintélyének megóvása, mint a vita elején, mert a nép felmorajlik helyeslö megdöbbenéssel. Arca meg sem rezzen; sima, szertartásos mozdulattal kitárja karjait, a bö kék lebernyeg szárnyakat varázsol oldalához.

 - Az isteni Ikendu és testvére, a Szavak Mestere térjenek a palotába! Mazu boldog, hogy méltatlan gyaloghintója az isteni Ikendunak szolgálhat.

 - Ezt aztán elintézted! - hüledezik Val. - Bennünket sohasem hívott még meg a saját jármüvébe! Igaz, nem tudnám soha elviselni, hogy emberek cipeljenek a vállukon. De abban igaza van, hogy a szavak mestere vagy! Hol a csudába tanultál meg ilyeneket mondani? Alig tudtam fordítani!

 Lehajolok, mintha a derekamra csavart lepedöt igazgatnám, nem szükséges, hogy a Tenger Fiai lássák nagyon is földi nevetésem, miközben válaszolok.

 - Majd négy éven át hosszú vitáim voltak egy Vru nevü vén csibésszel, a ti szép föpapotok szörös öregapjával, aki mindenáron isteni jogalapot akart teremteni ahhoz, hogy elvághassa a torkom egy jobb vacsora reményében. Meg kellett tanulnom a stílusát, ha azt akartam, hogy életben maradjak, ennyi az egész.

 A fehér ruhás papok között egy ideig heves vita dúl, ki legyen a négy kiválasztott, ki méltó arra, hogy Ikendu isteni testéhez hozzáérjen, és kiemelje a csónakból. Azután mikor a négy legtekintélyesebb vénség megrogyik Nogo súlya alatt, és kis híján bekövetkezik a szentségtörés, hogy Ikendu isteni testét a kikötö lépcsöire ejtik, egyszerre nyolcan is ott nyüzsögnek körülötte, izgatottan húzzák-vonják, emelik a lépcsösor tetején várakozó gyaloghintóba. Szegény Nogo, jó, hogy nem tud magáról, a nemes fából készült, arannyal és drágakövekkel kivert díszes alkotmány szük neki, feje-lába kilóg belöle, semmi isteni nincs most benne!

Csak ezután kerülhet sor arra, hogy Mazu végtelenül méltóságteljes és nagyon ís eröltetetten barátságos mozdulatára én is kilépjek a csónakból. Egy pillanatra felborul a fogadás szertartása, a parton várakozó társak odarohannak hozzám, mind egyszerre beszél és ölelget. Dave szemében könny csillog, ölelése a bordáim ropogtatja, Félix ordít. - Jól megmondtad neki, így kell bánni ezzel a felfújt pojácával! - Hagyd ezt most - nevet Till -, az a legfontosabb, hogy itt van! - A karom simogatja. - Miken mehettél keresztül, Gregor! - Azután a másik három következik, Jai Takura, Ten Ling tapogatnak végig. - Valóban élö ember vagy, Gregor?! -Soha nem hittük, hogy valaha látunk még! - Téged hogy nem öltek meg a madarak? - Merre bolyongtál? Hogy találhattál ránk? -Homályosan látom csak öket, nem, ez nem a csillapító hatása, egyszerre hatfelé válaszolnék: - Igen - nem - a folyón - tutajjal -nem gorilla, Nogo ember, mint mi, csak szörös - nem tudom, nem vagyok biológus - körülbelül 5000 kilométert - ez harapás, semmi, csak sakál volt - majd elmondom - nem, az nem úgy volt - nem raboltak el, a felhök tévesztettek meg - igen, a polyinterferon -találtam kovakövet...

A csónakból kiszálló Mark vet véget a kavarodásnak.

 -   Hagyjátok már, elsösorban pihenni kell Gregornak! Nem képzelitek, hogy itt a parton elmesélhet mindent? A menet már elindult, Val, szaladj a hordszék után, nehogy valami baj legyen, és gyerünk mi is!

Már a lépcsök felénél vagyok, mikor eszembe jut valami.

-    Várjatok csak!

Visszaszaladok a csónakomhoz, és felnyalábolom fegyvereinket.

 - Mit akarsz ezekkel? - csodálkozik Dave. - Nyugodtan járhatsz fegyvertelenül! Mi sem hordunk semmit magunkkal!

 - Én se fogok - magyarázom -, de az isteni Ikendu bunkóját mégsem lehet egy örizetlen ladikban hagyni. Ha magához tér, keresni fogja, és akkor jaj annak, aki hozzá nyúlt!

 A kikötöpart felsö peremén Mazu vár, nem ment a hordszékkel, neki én vagyok a fontosabb. Kiszámíthatatlan pillantással figyeli, mint cipekedek fölfelé a két íj, a vesszök, a köbalta és Nogo bunkójának súlya alatt. Most Mark tolmácsolja jóindulatúnak álcázott kérdéseit.

 - A Szavak Mestere mindig ennyi fegyvert visz magával? És ö hordja az isteni Ikendu fegyvereit is a gazdája után? Vagy most úgy hiszi, hogy ellenség közé jött, és ezért hozza?

 - Ikendu a Vadász is. És a Vadász soha nem lehet az ö fegyvere nélkül. Most barátok között vagyunk, de csak kiválasztott méltó arra, hogy ezeket a fegyvereket vigye - szétosztom az íjakat, a baltákat a körülötte álló papok között, míg Mark fordít, és végül Nogo fél mázsánál is nehezebb bunkóját Mazu kezébe nyomom.

 - Ez a legszentebb fegyver - magyarázom álszent arccal -, az isteni Ikendu varázslatos bunkója. Ha lesújt vele, mennydörgés támad.

 A szemén látom, hogy legszívesebben az én fejemen próbálná ki a bunkó varázserejét, most, azonnal, de még csak nem is tiltakozhat. A papok örvendezö kiáltásokkal fogadják a kitüntetö fegyverhordozást, és neki is cipelnie kell a legszentebb bunkót a palotáig. Méghozzá gyalog, hiszen hordszékében az isten imbolyog, messze, a menet elején. Ha eddig csupán számításból akart elpusztítani, harag nélkül, csak mert megzavartam a körülötte kiépített isteni rendet, tudom, hogy ettöl a perctöl kezdve gyülöl is. De a márványból vésett szép arc mozdulatlan, int, hogy induljunk elötte.

 Dave és Andrej fog közre, a többiek mögöttünk lépkednek, kérdeznek, nevetnek. Még sincs szebb dolog a világon, mint megérkezni közéjük, érezni, hogy együtt vagyunk, hogy nem önmagámmal kell beszélgetnem a földi ember nyelvén, a szavak, az arcok, a tekintetek, az ismerös ruhák egy darabka Földet lopnak a szívembe. Ezt, ezt a pillanatot vártam, erre gondoltam mindig! Itt vagyok közöttük, és bármi történhet ezután, nem kell többet egyedül lennem, bozótban vagy csónakban, rettegnem a vadontól és attól, hogy soha többé nem láthatom öket!

 A négyszögletes kövekkel kirakott széles út meredeken tart fel a dombnak, két oldalán lapos tetejü köházak, legtöbbje földszintes, csak néhol látok egyemeletest. Két emelete csak annak a hófehér, nagy épületnek van, amely a domb tetején magasodik.

 - Az a palota?

 - Igen, mi a jobb szárnyában lakunk a felsö emeleten. Minden kényelmünk megvan, de egy lépést sem tehetünk, hogy ne figyelnének. - Dave sóhajt. - Szép kis csapdába kerültünk ezzel az öböllel, a várossal, de leginkább Mazuval.

- Hogy történhetett ez?

 - Tulajdonképpen mi magunk sem tudjuk, hogy jutottunk idáig.

Az öbölbe egy vihar elöl menekültünk be. Elöször harcoltak a Viking ellen nyíllal, dárdákkal és kövekkel, azután békét kötöttünk, istenként tiszteltek bennünket, a szemünk rebbenését lesték. Mi betegeket gyógyítottunk, megmagyaráztuk a városi egészségügy legelemibb szabályait. Mikor egy csúnya járvány ütötte fel a fejét, a fél várost mi mentettük meg, és akkor is, mikor egy ellenséges hajóraj behatok az öbölbe, és biztosnak látszott a város pusztulása. Akkor láttad volna csak, hogy könyörgött segítségért ez a gögös pojáca!

- És hogy segítettetek?

 - Nem volt nagy dolog. A Vikinget farral a szoros felé fordítottuk, és fél percre begyújtottuk a hajtómüvet. A láng persze kétszáz méterröl leperzselte az elsö három hajó vitorláját, de emberben, azt hiszem, nem esett kár. A többi hajó úgy elpucolt, hogy azóta te voltál az elsö, akire a szoros öreinek nyilazniuk kellett, pedig ennek van már vagy másfél éve. A város diadalmámorban úszott, az ellenség minden feltétel nélkül megadta magát, két másik város pedig - tudod, itt a part végig tele van 5-6 ilyen várossal, mind önálló, mind marakszik egymással - felajánlotta örök szövetségét, Mazutól kértek maguknak uralkodó-föpapot. Sok furcsa fogalmat kellett elöbányásznunk a középiskolás történelemböl, hogy megértsük ezeket a dolgokat. Szerencsére Jai valamikor történésznek készült, mielött a híradástechnikát választotta.

 - De ha ti gyöztétek le az ellenséget, nem is Mazu, hogyan juthattatok idáig?

 - Ez az, amit nem értünk. Alig egy hónappal a gyözelem után, Mazu parancsot kapott isteneitöl, hogy rakassa tele a szorost sziklákkal. Mi csak arra kaptunk észbe, hogy az egész város fent nyüzsög a szoros két oldalán. Szórták a kövét, kicsit, nagyot - volt sok akkora is, mint egy ilyen ház, ötvenen is feszítették rudakkal -, mind bele a vízbe. A szoros legszükebb szakaszán most harmincnegyven méter hosszúságban a víz nem mélyebb másfél-két méternél. Tudod, mit jelent ez? Hogy a Vikingnek csak egy útja maradt ki ebböl az öbölböl, arra, ni! Dave az égre mutatott.

 - De hiszen ez világos - most kezdem csak igazán gyülölni ezt a sima arcú föpapot -, örökre itt akar bennünket tartani, mert ez növeli a hatalmát. Amíg a Viking az öbölben van, addig Mazu a leghatalmasabb az egész partvidéken! És ti mit tettetek?

 - Mit tehettünk volna? Számon kértük, ö az isteni parancsra hivatkozott... Till és Andrej meg akarták ölni, de azután tanácsot tartottunk, és Mark meggyözött bennünket, hogy minden eröszak ostobaság lenne.

- És neked, Dave, mi a véleményed?

 - Nem tudom. Marknak sok mindenben igaza van, ö felelös az expedícióért. És lehetetlen kiigazodni ezen a föpapon. Nagyon eszes, nagyon tanulékony, és ha rosszat tesz, képtelen vagy rábizonyítani, mindig talál valami ragyogó kibúvót. Hol a papok tanácsára hivatkozik, aminek formailag ö is alá van rendelve – persze a markában tartja öket -, hol az istenek sugallatára, és ezzel nehéz vitatkozni. Hogyan magyarázzam meg egy föpapnak, hogy nincsenek istenek, mikor abból él, hogy vannak? Bár olyan biztos vagyok benne, mint ahogy itt sétálok veled, hogy ö sem hisz bennük, csak szüksége van rájuk, hogy a hatalmát biztosítsa. Aljas dolog.

 Meg kell állnom, nagyon fáradt vagyok. Jó százötven métert kaptattunk már fölfelé, csak egy nagy üres tér - szépen kirakva az is négyszögü faragott kövekkel - választ el a palota kapujától. Visszanézek, mögöttünk még hosszan kígyózik a menet. Innen felülröl belátok a házak kertjébe, amit magas, tömör kökerítések öriznek az utcák felöl, látom az öböl kék tükrét, rajta a Vikinget, most éppen olyan apró, önmaga modellje, akkor láttam ilyennek, mikor Amarral partra szálltunk. Amar, Amar, a torkom összeszorul, szédülök, vállamra omlik az elmúlt négy év iszonyú emlékhegye, elkapom Dave karját.

  -  Dave, Andrej, kérlek, karoljatok belém, ne lássa senki - legkevésbé szeretett föpapunk -, hegy nem tudok megállni a lábamon.

És mosolyogjunk. Úgy. Most már sokkal jobb.

 Mazu még vagy ötven méterrel lejjebb lépdel az úton, a „legszentebb bunkó" súlyát bölcsen megosztotta két papjával.

-    Ne várjuk be, mert ha állni nem is tudok, a torkának ugróm!

A palota elött tanácstalanul várnak a papok, Val Nogo pulzusát fogja, nem sok jót olvasok az arcáról.

-    Mi történt vele?

 - Semmi, csak összerázta ez a sok áhítatos jószág. Sürgösen csend és nyugalom kell neki.

- Vele akarok maradni!

 - Persze, már intézkedtem, hogy a legbelsö sarokszobát ürítsék ki.

Ott a legjobb a levegö, az a legcsendesebb. Nyugodtan pihenhettek.

 Belépek a palota elöcsarnokába, azaz belibegek, Dave és Andrej tart, a lábam alig éri a padló színes köveit, de úgy érzem, remekül játszom a határozott lépéseket. Széles lépcsök, keskeny ablakok -ilyen meleg éghajlat alatt nincs is szükség nagyobbakra -, a falakon színes mozaikok, bemélyedö fülkékben szobrok. De mindezt már csak nagyon homályosan látom a termek hosszú során át. Ajtók nyílnak és csukódnak mögöttünk, egyre nagyobb a csend, kellemes, hüvös félhomály fogad, azután érzem, hogy kinyújtóztatnak egy puha, széles fekvöhelyen, még tudomásul veszem, hogy karhossznyira tölem, egy másikra Nogót emelik rá, Val föléje hajol, a kötést igazgatja, azután elringat az álom. Utolsó, boldog gondolatom az, hogy bármit is merít majd a múlt zavaros vizéböl, itt, a többiek között fogok felébredni.

 

XX.

     

   Apró téglákból épül körülöttem az új valóság. Elöször a teremnek is beillö szoba, a sarkokban bujkáló homály, Nogo a másik fekvöhelyen, és Val, aki csillogó tüjével újra meg újra visszaküld a mély, gyógyító öntudatlanba. Azután étel és ital a rövid ébrenlétek álomízü kábaságában, és az altató bilincsével küszködö értelemnek odadobott válaszkoncok: várj, majd késöbb - most csak pihenj és gyógyulj - hagyd még, bonyolult kérdés ez -te is belátod majd, hogy másként nem lehet - csak békésen, lépésröl lépésre - igen, Mazu tartja kezében az egész várost - nem, nyíltan soha nem ellenkezik, de azután tesz róla, hogy mégis az történjen, amit ö akar - hogy milyen a kapcsolatunk a várossal? -sokat törödünk velük, különösen Marcis - most is kérlek, aludj el gyorsan, mert a földszinten várnak a betegeim ...

 Az álmok most tiszták és csendesek, nincs kapcsolatuk a múlttal, nem rendezi öket a vágy egy másik, óhajtott világgá, hiszen azt részben már elértem. Az akarat az álmoktól a valóság felé fordul, azt akarja uralni, benne tájékozódni a jövöröl; elérted a Vikinget, most el kell érned a Földet! Elég volt ebböl a bolygóból, legalábbis nekem elég volt, haza akarok jutni, és nem az eszközökön töprengeni, melyik az...

 Nehéz így gondolkozni, a csillapító ringató fátylai között forgatni az értelem apró szilánkjait, vajon mi a helyes út, a célra vezetö? Valóban csak lépésröl lépésre? A szelíd és elnézö földi értelem, ami már századok óta megtisztult az indulatok, önzések mérgezö üledékétöl, érthetö-e azonnal, nem a gyengeség látszata-e azok számára, akik ezen a bolygón még oly távol vannak ettöl a lépcsötöl? Mazu gondolkodhat-e másképp rólunk, mint saját magáról? Mit számított az én önzetlen segíteni akarásom Vru és Kriri bozót diktálta filozófiájával szemben? Nem akarom bántani öket, békét és szeretetet akarok adni, és tudományt, hogy jobban éljenek, közelebb jussanak a mi földi életünk boldogságához. Békét, de haza akarunk jutni a Földre, ezt nekik is meg kell érteni, és ha másképp nem megy, akkor a saját gondolkozásuk nyelvén fogom ezt Mazuval, mindenkivel megértetni.

 Ami ebböl a következö ébredéskor a felszínre bukkan, csak arra jó, hogy Val megduplázza az altató adagját. Érzem, gyorsabban zuhanok az álomba, és soká, soká tart, míg kábultabban, mint valaha, újra ott van körülöttem a szoba, Nogo, kezemben a pohár, és valami ízetlen ételt máj szolok étvágytalanul. Megfogadom, hogy nem beszélek, míg képes nem leszek megvédeni gondolataim, még Valban sem bízhatok, senkiben.

 A keskeny, magas ablakokon át becsurog reggelenként a napfény, azután elfordul, és alkonyaiig az ég azúrkék csíkjai jelentik a szobán kívüli valóságot, a termek csendjén átszürt halk neszek az életet. Nogo még mindig eszméletlen, Val injekciói megszabadítják a gyógyulás fájdalmától, gyengén, alig hallhatón lélegzik, de él, biztos hogy életben marad, a karja már alig dagadt, a két sebbe illesztett kis csövekböl egyre kevesebb sávos vér csöpög. Még pár nap, és erre sem lesz szükség. Pár nap? Végül is hány napja tart ez az altatás? Frissnek és kipihentnek érezném magam, ha nem tompítanának a gyógyszerek! Nem, ennek véget kell vetni, dolgom van, vissza akarok jutni a Földre, meg kell tudnom mindent, mindent, ami ezzel összefügg.

 - Hány hete, hogy itt vagyok? - szegezem Valnak a kérdést a következö ébredéskor.

- Hete? ... hat, nem, hetedik napja.

 Semmitöl nem lehet olyan bárgyú képet vágni, mint Val altatóitól. Sokkal többnek éreztem, egy végtelen fekszik a ma és megérkezésem délelöttje között. Csak hét nap? Újra elöttem az öböl, partján a város népe, és felbukkan egy kékpalástos alak ...

 - Mazu?! - mondom magam elé, különösebb értelem nélkül.

Val nevet.

 - Csak nem akarsz neki máris újra az istenek nyelvén szónokolni? Szeretetre méltó vitapartnered egyébként eddig mindennap meglátogatott. Ébren nem akart zavarni, mindig megkérdezte tölem, hogy alszol-e, és csak akkor jött.

 Most már tudom, nem véletlen, hogy kimondtam a nevét. A bozót keservesen szerzett ösztönét még Val altatói sem tudták teljesen közömbösíteni, éreztem, hogy itt járt, ö volt az egyetlen zavaró, megmagyarázhatatlan pont nyugodt álmaimban.

- És te beengedted?

 - Miért? Elsösorban ez az ö palotája, másodsorban barátok vagyunk, legalábbis ö folyton ezt hangoztatja. Nem zavarhatott, akkora adagokat adtam neked, hogy a Viking rakétái sem ébreszthettek volna fel! Mától kezdve különben nem szurkállak, vedd be ezt a tablettát! Vagy elöbb eszel valamit?

 Undorral nézem a tenyerén tartott gyógyszert, mintha az lenne a felelös, hogy Mazu kileste álmomat. Persze ez így szamárság; mi az, Gregor, úgy gondolkozol, mint akármelyik babonás laposfejü?

- Mit akart itt a föpap? Mit csinált?

 - Igazán semmit, ne haragudj már, hogy beengedtem. Csendesen jött, megállt elötted, és csak nézett. Egy szót sem szólt, Nogónak még a közelébe sem ment. Pedig máskor mindig érdekelte, hogyan gyógyítjuk a sebeket, a maga módján ö is nagy doktor, föleg a hipnózishoz ért. Majd mesélek róla. De most csak pihenj tovább.

- No, beveszed, vagy eszel?

- Egyiket sem! Fölkelek!

 Ez persze nem megy vita nélkül. A szóváltásra összeszaladnak a szomszédos termekböl, és a többség az én pártomra áll: Gregornak igazán joga van eldönteni, hogy mikor akar felkelni, ha egészségesnek érzi magát, ha pedig elfárad, legfeljebb újra alszik egyet!

 - Viszont mi már alig várjuk - érvel Félix -, hogy beszéljen, hogy kérdezhessük. Lehet, hogy ez önzés, ha így van, Gregor, mondd meg, akkor várunk! De azt hiszem, megérted?

 - Meg - bólintok. Nekem is jobb lesz keresztülesni rajta, egyszer majd csak kifogynak a kérdezésböl, és akkor szerepet cserélünk. Sok mindent kell megtudnom róluk.

 Igyekszem úgy csoportosítani történetem, hogy közben ne kelljen nagy, magyarázó kitéröket tennem, és mikor a végére érek, számtalan kérdést kapok. Mire mindre válaszolok, már a harmadik órát beszélem végig, azután csend borul a teremre, tekintetük, ha lehet még hitetlenkedöbb, mint mikor elöször megpillantottak.

 - Hogyan lehetett ezt túlélni? - mondja ki Andrej a levegöben lógó kérdést.

 - Nem tudom. Talán úgy, hogy elöször csak élni akartam, életben maradni mindenáron. Azután, hogy Nogóval találkoztam, már azt akartam, hogy jobban éljek, mint addig - persze értitek ezt a kevésnek látszó különbséget, ami akkor végtelenül nagy volt -, azután ... nem is tudom. Ha véglegesen a laposfejüek között kellett volna maradnom, nem hiszem, hogy sokáig bírtam volna, természetesen ezen éveket értek. Nem testileg - addigra már sikerült kialakítanom valami harmóniafélét a vadonnal -, azt nem bírtam volna, hogy a változtatás lehetösége nélkül éljek azon a szinten. De jött az a szerencsétlen simabörü - azaz Zumbi hozta -, és bár zavarosan és keveset értettem magyarázatából, az elég volt ahhoz, hogy meg akarjalak találni benneteket. Ez adott eröt azután mindenhez. El akartam jutni hozzátok mindenáron, soha nem mondtam le erröl, mint ahogy most sem, hogy - elharapom, még nincs itt az ideje, okosnak kell lenned, Gregor. Nagyot ásítva befejezem az eszmecserét. - Ne haragudjatok, nagyon fáradt vagyok, majd legközelebb folytatjuk.

 Kimennek, és Val jön a tablettájával. Engedelmesen beveszem, de a nyelvem alá rejtem. Nincs semmi bajom, gyógyszer nélkül kell megtalálnom a feleleteket a kérdésekre, sok mindenben meg kell maradnom annak a Gregornak, aki a bozótban voltam. Míg iszom, Val igazgat valamit Nogo karján, azután csendesen behúzza maga mögött az ajtót.

 Éppen ideje, nyelvem alatt a tabletta keserün olvadozik, gyorsan kiköpöm. Az ablakok magasan kezdödnek - ez valami börtönjelleget ad az amúgy is komor helyiségnek -, az egyik zsámolyra kell felállnom, hogy kiláthassak. Nincs sok értelme ennek a kémlelödésnek, leginkább magamnak akarom bebizonyítani, hogy képes vagyok önállóságra, független cselekedetre. Háztetök, kertek fölött siklik tekintetem az öböl vizére - érdekes, eddig úgy gondoltam, hogy ebböl a szobából nem lehet látni az öblöt -, azután egyszerre eláll a lélegzetem, és a rémült csodálkozástól majdnem felordítok: a Vikinget nem látom sehol! Mi történhetett? Görcsösen kapaszkodom a köpárkányba, szemem újra meg újra végigsiklik az öblön, minden zugát jól láthatom, hol van hát? Idöbe telik, míg rájövök, egy másik öblöt látok, a házak itt is ugyanolyanok, az öböl partja itt is kövekkel van kirakva, de az alakja más, hosszúkásabb, mint amelyikben a Vikinget megpillantottam.

 Tehát a város dombját nem egy, hanem két öböl szegélyezi! Miért nem rajzolta le ezt az öblöt is a simabörü? Bár az is lehet, hogy lerajzolta, de nem törödtem vele, csak a Viking vonalait sejtetö rajzra figyeltem. Ez az öböl néptelenebb, mint a másik, néhány kis csónak siklik csak a sima vizein, nagy evezöshajót egyet sem látok. De akkor meg minek építettek fáradságos munkával ennek a partjára is kikötöt? Ennek a pár apró csónaknak?

 -   Hát te mit csinálsz? - Val olyan csendben lépett a szobába, hogy mikor közvetlenül mögöttem megszólal, majd lebillenek a zsámolyról. - Azt hittem, már rég alszol.

 Az is kellemetlen, ha akkor kapják rajta az embert, mikor tudja, hogy miit tesz, hát még, ha képtelen elfogadható magyarázatot adni. Zavartan dadogok, az öböl, a Vikinget akartam látni, és nem találtam...

 - Ugye, megijedtél - nevet. - Ez a Halott öböl. Ennek is volt valamikor egy olyan bejárata, mint a másiknak, de egy sziklaomlás körülbelül egy emberöltövel ezelött elzárta. Pedig azt mondják, ez volt a fontosabb öble a városnak, a másik kikötöpartját csak azóta építették ki. Az a szemforgató föpap is erre a sziklaomlásra hivatkozott, mikor a Vikinget az öböl foglyává tette. Nem tudom, elmesélte-e már neked valaki, hogy a Viking...

 - Igen, Dave mondta, hogy isteni parancsra azt a szorost teledobáltatta sziklával, de mi itt az összefüggés?

 - Azt mondta a népnek, hogy ha az emberek maguk nem dobálnak sziklákat a szorosba, annak a falait is beomlasztják az istenek, mint ennek az öbölnek.

- Igazán ragyogó érvelés! És elhitték?

- Sajnos igen! Azóta vagyunk ebben az egérfogóban. De én itt békésen magyarázok neked, holott szidást érdemelnél! Miért nem alszol? A tablettának már régen hatni kellene!

Elfordulok a Halott Öböl békés tükrétöl, és a szemébe nézek.

 - A tablettádat kiköptem, és ezentúl csak akkor alszom, ha szükségét érzem. - Sajnos szavaim határozottságához túlságosan remeg a lábam, fáradt vagyok, de csak azért is ébren fogok maradni.

Ennél különb fáradtságot is legyöztem már. - Olyan lehetetlen azt várnom töletek, hogy ne tartsatok ápolásra szoruló félbolond roncsnak? Ti, egészségesek, mit tettetek eddig a hazatérés érdekében?

 - Nem vitatkozom veled, mert igazságtalan vagy - vonja meg a vállát -, nem is tudsz még mindent, hogyan mersz akkor így kérdezni? Két hete sincs, hogy Jai és Takura az életüket kockáztatták, hogy hozzáférjenek a Viking víz alatti sérüléséhez; láthattad fejükön a kötést! De talán abban igazad van, hogy ébren akarsz maradni. Végeredményben nincs semmi bajod. Hát akkor menj, és kérdezz meg mindenkit, járd a várost, ellenörizd, hogy ki mit tett?

 

XXI.

   Csak aludni térek esténként Nogo szobájába. Járom a palotát, a várost, fürkészem az új élet mozgató eröit, kérdezek és vitatkozom. Mark kísérget, ö visz a palota lapos tetejére, ahol TilI vezetésével Félix és Jai megépítette az expedíció büszkeségét, a nagy méretü rádiótávcsövet.

 - Nem sok örömünk volt eddig - magyarázza fáradtan Mark -, de az nagy pillanat volt, amikor Tillék megtalálták segítségével a fotonrakétát.

- Hol van?

- A szabályosan programozott pályán, a t Ceti körül.

- És a sérülései?

- Ez volt a még nagyobb öröm. A fotonrakéta operatív központjának automatáival sikerült nemcsak rádiókapcsolatot teremtenünk, hanem segítségükkel a rendszer hibáját is behatárolni. Pár kábel és jelfogó ment csak tönkre, néhány órás munkával meg lehet javítani.

- Nem féltetek, hogy...

- Dehogynem! Tudtuk, mit jelent egy ilyen elromlott automatizmust rádiójelekkel zavarni. Minden pillanatban attól rettegtünk, hogy egyetlen rosszul értelmezett rádióparancs, és a hibás operatív központ esetleg beindítja a fotonrakétát. Én nem is akartam ezt megkísérelni, Róbert titokban végezte.

 - Nem féltél, hogy rosszul sikerül? - fordulok Tillhez. Nagyon sovány, pofacsontjai szinte átszúrták az arcbörét, de a szemében az enyémmel rokon tüzet látok fellobbanni.

 - Nem. Bizonyosságot kellett szereznünk, hogy az operatív központ javítható-e? Mert ha ott olyan hiba van, ami meghaladja a mi lehetöségeinket, hiába erölködünk itt, hogy eljussunk a fotonrakétáig. És különben is sikerült. Utólag kár aggodalmaskodni, hogy mekkora kockázat volt.

 -   Íme, a felelötlenség dicsérete - nevet Mark kényszeredetten -, de utólag én sem tehetek már semmit.

 Till élesen válaszol, vita kerekedik, amit nekem kell elsimítani. Mark még akkor is morog, mikor a palota földszintjére érünk.

- Nem értik meg, hiába, nem értik meg.

- Mit?

 - Hogy nem lehet fejjel a falnak menni. Itt nem hösiességre van szükség, hanem meggyözésre és türelemre. Emberekkel van dolgunk, méghozzá tölünk meglehetösen különbözö lelkivilágú emberekkel.

Nem kívánhatjuk, hogy máról holnapra megértsenek bennünket, hogy elismerjék a mi igazságainkat.

 - Gondolod, hogy ezt a föpapot valaha is meggyözheted? – Már bánom is a kérdést.

 - Hát nem látod, hogy minden erömmel ezen töröm magam? - kiabál, ami annyira idegen töle. - Három éve vitázom vele, próbálom megingatni, már mindent elmondtam neki a Földröl, a mi társadalmunkról, ami szép és jó ...

- És az eredmény?

 - Eh! - legyint. - Csak gondolkozik, és újra kérdez valami homlokegyenesen mást, mint amit várok. És ha mi kérünk valamit, megígéri, és azután kibújik alóla.

 A palota elötti nagy téren megyünk, a nap forrón tüz, és Mark nagyon elkeseredett. Velünk szemben emberek jönnek, karjukat lengetve köszöntik Markot, bámulják kopaszra nyírt, golyósima koponyámat - sajnos ez volt az egyetlen megoldás, hogy a bozótban felszedett élösködöktöl megszabaduljak. Nem, ez nem vitatkozásra való hely és idö, visszanyelem hát a felkívánkozó gondolatot: vajon érdeke lehet-e Mazunak, a föpapnak, egy olyan társadalom, mint a mienk a Földön? Ezeknek igen - mosolygok a körülöttünk mosolygó arcokra -, de Mark minden meggyözö beszélgetése nyilván csak növekvö aggodalmat éleszt Mazuban. Mi lesz vele, ha a földiek itt is azt akarják megvalósítani, amit azon a távoli bolygón?

-    Hány lakosa lehet a városnak? - fordítom másra a szót.

- Népszámlálást persze nem tarthattunk, pedig érdekelt bennünket is. Körülbelül nyolc-tízezer, beleértve a rabszolgákat is.

- Rabszolgákat?

- Talán emlékszel még a történelemre, ez egy olyan dolog, mikor valaki úgy rendelkezhet egy másikkal, mintha az nem ember volna hanem gép.

- Igen, most már rémlik nekem is ...

 - De nincs sok, mert csak a háborúban ejtett foglyokat lehet rabszolgává tenni, és mióta itt vagyunk, béke van. Bár Mazu már tett célzásokat nekem valami isteni sugallatról, hogy meg kellene támadni az egyik szomszédos várost. A siker biztos lenne, hiszen ez a város már másik kettövel szövetségre lépett.

 - Dave említette, hogy ezt a szövetséget tulajdonképpen nektek köszönhetik.

 - Segítenünk kellett rajtuk, mikor megtámadták a várost, de arra igazán nem gondoltunk, hogy ezzel Mazu hatalmát növeljük.

- Pedig ha jól sejtem, neki máson sem igen jár az esze.

Mark sajnálkozva sóhajt.

- Valahogy így van, de mit tegyünk?

 Akárhonnan indulunk, mindig ide kanyarodik a beszélgetés, és itt azután abba is marad. Egyikünk sem akar vitatkozni, pontosan én még nem akarok, Mark gondolatai pedig minduntalan a büvös kört járják: meggyözni, apránként, csak békésen, kerülni minden összetüzést. Nem sokra megyünk egymással.

 Végigmutogatja a várost, a vízvezetéket - boltíves gerincén a messzi erdös hegyekböl hozza a hüvös, tiszta ivóvizet -, a különbözö istenségek templomait a hozzájuk tartozó hatalmas, ápolt kertekkel, és a lakosság apró parcelláit, melyeken mindig ott görnyed egy-egy asszony, öregember vagy gyerek.

-    A férfiak nem dolgoznak?

 - Dehogynem! Csak nem itt! Húsztól negyven éves korukig a városnak kötelesek szolgálni. Van amelyik mint katona, vagy a nagy gályákon, a többi a papság kertjeit gondozza. Csak a szabad halászok rendje kivétel, azok hallal és nem munkával adóznak Mazunak.

- Adó?

 - Igen, adó! Ez a kifejezés a mi nyelvünkben is megvan még, mint udvarias szóvirág; például: adósodnak érzem magam, olyan kedves voltál hozzám, vagy más ilyesmi. Itt azonban ez nem érzés kérdése. A katonák legnagyobb része nem azért van, hogy a várost védje - azt azóta úgysem kell, hogy mi itt vagyunk -, hanem az adó behajtását ellenörzi, biztosítja, a halászoktól és a kézmüvesek különbözö rendjeitöl. Már az is elég csodálatos volt számunkra, hogyha valamelyik városlakónak például új sarura van szüksége, akkor egy kosár gyümölccsel a fején elbandukol a sarukészítöhöz, és ott a gyümölcsért kap sarut. De az végképp felháborító, hogy a kézmüvesek minden készítményük majd minden darabját külön felszólítás nélkül be kell szállítsák a palotába.

- És beviszik?

 - Próbálnák csak nem! Itt, az utca végén van egy fazekasmester - mutat végig az öböl felé lejtö házak során -, érkezésed elött körülbelül egy héttel elmulasztotta bevinni azokat a korsókat, melyek agyagjába még égetés elött belenyomta az egyik pap a palota pecsétjét. Nem is tehette, mert égetés közben a kemence boltozatából lezuhant egy kö, és összetörte az összes korsót. Müszaki hiba - mondanák a Földön -, itt azonban, mikor a pap két katonával kijött, hogy számon kérje az elmaradt korsókat, véresre korbácsolta nemcsak a fazekast, hanem az egész családját! A gyerekeket is!

Megint magamba nyelek egy kérdést:  - Te Mark Rogan, hogy türhetted ezt? Hát használ itt valamit a rábeszélés? Ez sem jobb, csak más, mint Kriri hordája! – Mark valamit azért láthat az arcomon, mert gyorsan hozzáteszi.

 - Ne hidd, hogy nem tettem semmit! A mi érkezésünk elött az ilyesmiért halálbüntetés járt!

 Nyugodjam meg ettöl a magyarázattól? Vagy éppen attól, hogy a szerencsétlen háza elé érve a gyerekek visongva szaladnak a kert fala mögé, a fazekas és a felesége pedig az utca piszkos kövén csúszik négykézláb elénk? Elöször nem is értem, miért, hiszen kopasz fejem csillogása a gyerekek kedvencévé avatott - mindig ott lebzseltek körülöttem -, a felnöttek pedig felemelt karral köszöntöttek bennünket. Azután rosszalló, halk suttogást hallok a hátam mögött, és a két szerencsétlen a földhöz tapad, arcukat a kövekre fektetik. Megfordulok, szorosan mögöttünk áll a bennünket eddig néma árnyékként kísérö két fehér leples pap, tekintetükböl gyülölet és megvetés szikrázik a földön fekvökre. Azután rám néznek, és a szemük kihuny, közömbösre álcázzák, ahogy mesterüktöl tanulták. De ez a két pap mégsem Mazu, és nem állják sokáig a nézésem. Vonásaikon bizonytalanság, majd félelem fut át, és végül alázatosan meghajtják fejüket. Mégis az isteni Ikendu társa vagyok - gondolhatják -, nekem pedig elmegy a kedvem a városnézéstöl, attól, hogy jobban megismerjem törvényeiket, eröszakukat. A gyomrom forog, lehajolok, hogy fölemeljem a fazekast, nem bírom elviselni, hogy megalázott legyen elöttem.

- Hozzá ne nyúlj l - kiált rémülten Mark.

- Miért?

 - Megsérted a város törvények! Azzal, hogy Mazu bennünket testvéreivé fogadott, köt a föpapi szabály, csak paphoz érhetünk!

Ne helyezkedj szembe szokásaikkal!

Szomorúan nézem végig.

 -   Lehet, hogy-titeket testvéreivé fogadott, de engem még nem!

Nem is fog! És Ikendu testvérének nem parancsol Mazu törvénye!

 A fazekas meztelen válla megrándul kezem érintésétöl, nem tudom, újabb ütést várt, vagy azt hiszi, most menten megnyílik alatta a föld az isteni kéz hatalmától? A hátát végigcsíkozza a korbácsolás beszáradt, véres nyoma. A hóna alá nyúlok.

-    Kelj fel, és ne félj!

Rémült arccal néz, persze nem érti.

- Tolmácsolnod is tilos? - szúrok Markba.

 - Nem - zavartan fordítja. - De figyelmeztetlek, hogy ennek beláthatatlan következményei lehetnek - magyarázza mögöttem, míg én a két embert karjuknál fogva visszavezetem házuk kapujához.

Remegnek, a lábuk elé merednek, mintha attól félnének, megbotlanak a sima, jól ismert köveken. - Nézd, mennyi ember szaladt már össze, itt az egész utca! Mazu ezt fél óra múlva tudni fogja!

 A kapuban eleresztem öket, azonnal térdre esnek elöttem, de dühösen felrángatom öket. Hát itt is hiába minden, mint a laposfejüek között? Azután megsimogatom a vállukat.

-    Nem kell félni - mondom Nogo büvös nyelvén, majd Marknak -, fordítsd le, hogy ne féljenek tölem, én szeretem öket, és Ikendu is szereti öket! Minden városlakót szeretek, akár megkorbácsolták, akár nem! Ezt mondja nekik Ikendu testvére!

 Széttárt karral szembefordulok az utcával, teli van emberekkel, zavartan, csodálkozva bámulnak, látom, hogy félnek. A két pap úgy áll közöttük csuklyába húzott fejjel, mint két álmos halászmadár, látszólag nem vesznek tudomást semmiröl, de a szemük villogva jár ide-oda. Mark kényszeredetten fordít, tudom, hogy az én szavaimat fordítja, a helyzet olyan, hogy nem is mondhat mást. Az arcok földerülnek, kiáltozás szakad ki a tömegböl, lelkesen hadonászó karok erdeje kísér egy darabig bennünket, míg a két pap dühös suttogása szét nem rebbenti öket. Mark arca sápadt.

- Őrültség volt! Ezt azonnal jelentik Mazunak!

 - Csak jelentsék! Én Ikendu testvére vagyok, ezt szerencsére magának Mazunak kellett kijelentenie érkezésünkkor ott a parton. Kénytelen lesz lenyelni ezt is!

 - Igaz, ez nagy szerencse, váratlan szerencse volt azzal a ..., szóval, Nogóval. De mi lesz, ha egyszer majd felébred, és kiderül, hogy ö mégsem az, akinek hiszik?

 - Nem derülhet ki, mert csak én tudok vele beszélni. És ne félj, Nogo végtelenül tanulékony, ha erdei istenné nem is tudom kiképezni - nem tudom, mit kell egy istennek tenni -, erejével, ügyességével, bámulatos megérzö képességével ki fogja vívni az öt megilletö tekintélyt még Mazuból is.

 - Egyelöre azonban még alszik - dünnyögi elgondolkozva maga elé Mark, az utca köveit bámulva. - Alszik, és addig Ikendu, az erdö istene ...

 Aznap este éppen aludni készülök, mikor Mark beszól a szobánkba.

 - Mazu beszélni akar veled - a hangja neheztelö - és velem is. Val nincs itt? Az elöbb a földszinten azt mondta, hogy idejön.

 - Tudom, hogy üzentél érte, azt hittem, még mindig veled van. Mit akar a föpap?

 - Nem tudom, de félek ettöl a beszélgetéstöl. Ten Ling is velünk jön, ö beszéli mindnyájunk közül a legjobban a nyelvet, és Mazu nagyon tiszteli csillagászati ismereteit. Nogo hogy van? Magához tért már? Val azt mondta, hogy most már minden pillanatban lehetséges, olyan kevés altatót kap.

 - Érdekes, nekem nem szólt! Miért nem mondtad, hogy Nogo már felébredhet? - fordulok az éppen belépö Valhoz.

 - Mert idöközben meggondoltam magam - Val nagyon határozott, egy kicsit túlságosan is az -, megnéztem a szívhangjait mégegyszer, és sehogyan sem tetszik. Gyógyszerrel nem is merem tovább altatni, ezért hoztam ezt.

  Kis dobozt szorongat, a belöle kifutó vastag kábel csillogó, félhold alakú lemezben végzödik. Ismerös ez a félhold, már tudom is, honnan, a hibernátor altató elektródája ilyen. Tehát Nogót ezentúl ez tartja majd távol a valóságtól?

 - Mi szükség van erre? - bosszankodom. - Nogo egyre jobban hiányzik nekem. Hiszen a karja már majdnem teljesen egészséges! Vagy ezt is visszavonod?

 - A szíve, drága kollégám, a szíve - gúnyolódik, hogy elüsse a dolgot -, de ígérem, amint jobban lesz, veled fogom megtanácskozni betegünk sorsát. Most azonban jobb, ha lelkileg a közelgö magasztos találkozásra készülsz. Az istenek nyelvén fogod köszönteni?

 Már nyelvemen a csípös visszavágás, amikor Ten Ling dugja be a fejét.

-    Mehetünk?

 A folyosón fáklyások fogadnak bennünket, és némán megindulunk az árnyékokkal játszó falak között. Nem figyelem, hogy merre megyünk, még mindig Nogo altatásán töprengek. Nem bírom elhinni, hogy a szívével baj lehet, vagy ha mégis, akkor miért éppen most derült ki? Nogo, Nogo, egyetlen legjobb társam, hát mi bajod van? Vajon csak az, hogy vadember vagy, és istennek tartanak? Mire tovább jutnék ezen a nyomon, kitárul a következö ajtó, és a kétoldalt a homályba veszö fehér leplek derengéséböl megértem, hogy helyben vagyunk.

 Nagy, de aránylag alacsony terem, látszik, hogy századokkal elöbb építették, mint az emeleti boltozatos helyiségeket. Hátsó falánál díszes szék, kis emelvényen, ami csak annyival magasítja meg a benne ülöt, hogy elláthasson az elötte állók feje fölött. A szék - vagy trónus - mögött a falon hatalmas, csillogó fémkorong szikrázik aranyosvörösen a fáklyák lángjától. A visszavert fény hátulról világítja meg Mazu fejét, árnyékot borít arcára, nemhogy a szemét, vonásait is alig látom. Bennünket viszont, akik szemben állunk vele, vakít a korong fénye, arcunk, pillánk rezzenése is tehetetlenül ki van szolgáltatva Mazu homályba rejtözö tekintetének.

Üdvözlési formulák következnek - egy szót sem értek, Mark kezdi, Mazu hosszan válaszol, hangját furcsán öblösre mélyíti a terem különös akusztikája. A bölcs régi építök nyilván erre is gondoltak, nemcsak erre a szemvakító korongra - füstölgök magamban -, itt minden arra megy, hogy a föpappal szemben állónak a legrosszabb, legfélelemgerjesztöbb körülményeket teremtsék. Mazu sokáig beszél, és én egyre idegesebb leszek.

-    Meddig fogunk még itt ácsorogni? - kérdezem Ten Lingtöl.

 Mark kétségbeesetten néz rám, de az öblös zengésü szónoklat abbamarad. Mazu int, és három támlátlan zsámolyt tolnak mögénk a fal mellöl nesztelenül elölépö papok. Kényelmetlen, alacsony ülés esik rajtuk, kitekert nyakkal kell fölfelé bámulnunk Mazura, aki egyeden fekete, súlyos árnyék a villogó korong közepén. Azután újra megszólal, és Ten Ling halkan, szabatosan tolmácsol.

 - Most hozzád beszél, azt mondja, hogy bár téged még nem fogadott isteni testvéréül, úgy mint bennünket, mégis tisztel annyira, mint a mi testvérünket és az isteni Ikendu társát, hogy keményen megbünteti a fazekasmestert. Holnap reggel számüzik a városból, mert hagyta, hogy a te isteni kezed tisztátalan legyen az ö érintésétöl.

 - Vén Vru, minden laposfejüek rossz szelleme! - dörmögöm magam elé a bozót nyelvén. - Rád kell gondolnom, rád emlékeztet ez a fejre állított logika, mikor az ártatlant kétszeresen bünteti a bünös!

Mondd meg neki - fordulok Ten Linghez -, hogy neki nem kell helyettem senkit megbüntetnie, akit én akarok, azt majd eléri az én büntetésem, akár fazekas, akár másvalaki. És ha valakit az én kezem vagy Ikendu keze érint, attól nem a kéz lesz tisztátalan, hanem az tisztul meg, akit mi érintettünk!

 Mark közbe akar szólni, de Ling már szenvtelenül fordítja az árnyékból faragott mozdulatlan szobornak. Csak ne vakítana úgy az a korong! A szavak hatás nélkül peregnek le Mazuról, a papok soraiból sem hangzik egy nesz sem. Sokáig, kényelmetlenül sokáig tart, míg az árnyék megint beszélni kezd. Mark és Ten Ling összenéznek.

- Ez felháborító! - mondja halkan Mark.

- Micsoda?

- Azt mondja, hogy most éjszaka kifutottak a nagy evezös hajók az öbölböl, hogy megtámadják az egyik szomszéd várost. Tudod, erröl már beszéltem neked, és most azt követeli töled, hogy ha te annak idején láttad, hogy mi itt vagyunk az öbölben, most mondd meg, hogy milyen lesz a harc kimenetele? Most mit mondasz?

 Csak a rögtönzés segíthet, Vru is ezt tette, ha vitáink során sarokba szorítottam. Valami hatásos lehetetlenséget mondott, és késöbb az adott pillanatra bízta a magyarázatot.

 - Segítsetek egy kicsit, mert nem vagyok még járatos a sok isten között. Ugye, a tengernek külön istene van?

- Igen - bólintott Mark.

 - Akkor fordítsd: mi nem avatkozhatunk a tenger istenének dolgaiba, aki barátunk, mert tenyerén örizte csónakunkat, hogy ebbe az öbölbe térjen. De Ikendu parancsol a szikláknak - próbálom valami misztikus rendbe sorolni azt a keveset, amit a két öbölröl és a beomlott szorosról tudok, nem baj, ha nincs értelme, csak jól hangozzék -, melyek az öblöket örzik, és a sziklák összeborulhatnak és szétnyílhatnak kívánsága szerint. Mark, ne tiltakozz, hidd el, egyetlen megoldás ilyenkor, ha a kérdéssel azonos nagyságrendü sületlenség a válasz. Figyeld csak meg a hatást!

 Az eredmény valóban engem igazol, mintha szél ingatná meg a kétoldalt álló fehér alakokat, a halk suttogást csak Mazu felemelt keze csendesíti el.

 -   Mit akar ezzel mondani a Szavak Mestere, az isteni Ikendu testvére? - kapom a kérdést. - Atyáink öble Halott öböl lett, és engesztelésül köveket szórtunk az istenek parancsára a másik szorosba is! Milyen új veszély fenyegeti az Új öböl vizét?

 -   A jövö az istenek kezében van - próbálok bölcsen visszavonulni -, majd megkérdem testvéremet, az isteni Ikendut, mit mond erröl.

 De nem hagy idöt a visszavonulásra, söt, kihasználja a hibám, amit bölcsességnek véltem, tovább támad, meg akar fogni, hiszen tudja, hogy hazudok éppen úgy, ahogy ö hazudik. Az gyöz, aki a másikat úgy belebonyolítja a saját hazugságaiba, hogy nem tud többé kimászni belöle.

-    A Szavak Mestere azt mondja, hogy ö beszél Ikenduval? - csodálkozik. - Hiszen úgy tudjuk, hogy az isteni Vadász alszik! Hogyan tud vele akkor beszélni?

 -   Most megfogott, Gregor! - kesereg Mark. - Igaz, hogy sokra én sem vittem vele szemben eddig, de ennyire soha nem égetett még le, mint most téged! Hát kellett ez?

 Ezt a mérközést tényleg elvesztettem, Mazu megfizetett a parton ért vereségéért. Fáradt és dühös vagyok, mindenért az az átkozott csillogó korong a felelös, a szemem, a fejem fáj töle. Beleszédülök vakító, vibráló fényébe, mint éjjeli bogár a tüzbe. És ekkor csendesen megszólal Ten Ling.

 - Várjatok. Azt hiszem, talán tudok segíteni. Amit Gregor itt összehordott, az beleilleszthetö abba, amin már régen gondolkozom, csak még neked sem szóltam róla, Mark, annyira lehetetlennek tünt a kivitele. Mondj valamit, Gregor, bármit, hogy azt higgye, a te szavaidat tolmácsolom.

 - Azt kívánom neki tiszta szívemböl, hogy szakadjon rá a terem, miután mi kimentünk innen. Ennyi elég lesz?

- Nem. Beszélj még!

 - Akkor még azt is, hogy omoljon be az a szoros is, amelyiken a hajói kimentek, ha már a Viking nem mehet ki többé rajta. Így már jó?

 - Pontosan erre gondoltam - mosolyog szerényen Ten. - És most még csak arra kérlek, hogy holnap gyere velem sétálni. Jó?

 Mark éppen olyan buta arcot vág, mint én, de azután felvillan a szeme, mikor Ten a városlakók nyelvén kezd mondani valamit a föpapnak.

- Őrült ötlet - suttogja nekem -, de ha sikerül?!

- Micsoda?

- Amit most Ten magyaráz Mazunak! Majd késöbb elmondom.

Az elöbbi tiszteletteljes suttogás helyett most már zúgás támad a papok között, és a ragyogásba foglalt árnyék - Mazu is kibillen mozdulatlanságából, pergö hangon, minden méltóság nélkül belevág Ten szavába, vitatkoznak. Mark csupa fül.

- De hát miröl van szó?

- Várj, majd késöbb! Most nagyon fontos, hogy egy hangot se mulasszak el! - Mintha kicserélték volna, újra a régi erös, tevékeny Mark, lelkesen bólogat Ten Ling meglehetösen hosszú magyarázataihoz, egypárszor közbeszól. Nem értem, mi történt, de belátom: legjobb, ha hallgatok.

 A kihallgatás végül Mazu újabb terjedelmes búcsúzkodásával fejezödik be, és a fáklyások kíséretével megindulunk visszafelé. Mark csak annyit mond Tennek:

                  - Most ne beszéljünk semmit! Majd ha magunk között leszünk!

- De a szeme boldogan, sokatmondóan csillog.

 Mikor azután lakosztályunk ajtaja becsukódik mögöttünk, Mark azonnal tanácskozásra hív össze mindenkit. Félix az ügyeletes, ö csak az aptátorán át lehet jelen. Mark röviden csak ennyit mond:

 - Nagyon fontos dologról van szó. Ten Ling egy olyan tervvel állt elö Mazunak, ami ha megvalósítható, akkor szárazra kerül a Viking, ez pedig azt jelenti, hogy elhagyhatjuk a bolygót. Tessék, Ten, kezdj hozzá!

 - Mark nem szólt arról, hogy bár az ötlet valóban az enyém, Gregor segítsége nélkül soha nem hozhattam volna szóba. Mazu szokásához híven Gregort is sarokba akarta szorítani, és ez részben sikerült is. Tudjátok, hogy Nogót az erdö istenének tartják, nos, ö az istene egyúttal a szikláknak is. Gregor kínjában olyasvalamit mondott, hogy Nogo - azaz Ikendu - parancsol a szikláknak, ezt összefüggésbe hozta a Halott. Öböl szorosának beomlásával, lehet ugyan, hogy nem ezt akarta, de Mazu mindenesetre így értette, és láttam, hogy megijed. Persze, ez csak egy pillanatig tartott, de eszembe juttatta azt, amin már régen töröm a fejem, csak nem akartam mondani. Mi volna, ha lemondanánk arról, hogy a partra vontassuk a Vikinget? - Tudjátok, ez úgyis nagyon nehéz lenne, mert a part aránylag meredek, és Mazu a templomok kertjei miatt talán sohasem egyezne bele. Arra gondoltam, mi lenne, ha teljesen elzárnánk az öböl szorosát, és a vizet kiszivattyúznánk az öbölböl a tengerbe, hogy a Viking a szárazra kerüljön. Persze, ez a dolog késöbbi része, mert elöbb egy másik öblöt kell a város halászainak biztosítani. Míg Gregor a sziklák szétválasztásáról nem beszélt, nem jutott eszembe, hogy robbantással esetleg újra járhatóvá tehetnénk a Halott Öböl bejáratát, és ez, azt hiszem, megfelelö megoldás volna a halászok szempontjából. Csak azt nem tudom biztosan, hogy a biogenerátor képes-e valamilyen robbanóanyag elöállítására? Dave és Marcis összenéztek.

 - Hát éppen nem volna lehetetlen, salétromsavat tudunk készíteni, csak az a kérdés, mit nitráljunk vele? Mit gondolsz, Michel?

Vigyázni kell, nem szeretném, ha a Vikingben robbanás történne, pedig ott tudnánk a leghamarabb megcsinálni.

 - Megoldható - bólint Marcis. - Soha nem készítettem ugyan ilyesmit, de megoldható. Majd utánanézek, mit volna a legalkalmasabb nitrálni, és annak is, mit keverjünk még hozzá, hogy egy kicsit „lustább" legyen, csak akkor robbanjon, ha mi akarjuk.

 - Ami pedig a lezárt öböl kiszivattyúzását illeti - szól bele Andrej -, kiszereljük az egyik hajtómü nagy táp szivattyú ját. Fáradságos munka, idö kell hozzá, mert súlyos darabokat kell mozgatni, szerelni, de semmi lehetetlen nincs benne. És ehhez volna egy ötletem.

Nem kell, hogy az egész öblöt kiszárítsuk. A Vikinget azon a laposabb részen, ami a kikötövel szemben van, a hajtómüvel ráfuttatjuk a homokra - az a pár kis horzsolás, amit kap, nem több szépséghibánál -, és akkor csak hat-hét méterrel kell csökkentenünk az öböl vizének szintjét. Bármilyen nagy teljesítményü is a tápszivattyú, így sok idöt és energiát takaríthatunk meg.

 Fél óra alatt kiderül, hogy nincs megoldhatatlan feladat. Igaz, hogy még esetleg évekig tarthat a javítás, de ha a Viking egyszer a szárazon van, nyitva az út haza, a Földre. Mindenki lelkes, és magyaráz, míg Till egy lélegzetnyi szünetben meg nem kérdezi:

 -   És hogy tudtátok rávenni a föpapot, hogy beleegyezzen az öböl kiszivattyúzásába? Nem ellenkezett?

Ten zavartan pislog.

 -   Hát itt azért még egy kis baj van. Nem mondtam el – nem is mondhattam - neki mindent úgy, mint itt. Ha Gregornak most az egyszer nem sikerült - és nem is tudom még, hogy mászik ki majd abból a jóslásos csávából -, azért neki van igaza, hogy Mazuval csak a saját agyafúrt módszereivel lehet tárgyalni. Tehát azt mondtam neki, hogy vissza tudjuk adni a Halott öblöt - azaz Ikendu visszaadja -, de cserében azt követelik az istenek, hogy pár évre mondjon le az Új Öböl használatáról. Meggyözödésem, hogy bennünket mindenáron itt akar tartani - hiszen hatalmának akaratlanul egyik oszlopa lettünk -, legalábbis, amíg szüksége lesz ránk. Ezért nem mondhattam meg az Új Öböl lezárásának valódi célját. Mark azonban azonnal megértette, mire gondolok, és együtt próbáltuk meggyözni, hogy jól jár, mert évek múlva mégis két öble lesz a városnak.

- És az eredmény?

 - Ki kapott valaha is egyenes választ Mazutól? - sóhajt Mark.

- Kétségbevonta, hogy jól értettük Gregor szavait, hiszen nekünk azt kellett játszanunk, hogy Gregor Ikendu óhaját tolmácsolja, mi pedig az ö szavait fordítjuk. Bonyolult szerep, de Gregornak igaza van: ha eredményt érünk el vele, vállalnunk kell.

- És végül mégis mire jutottatok?

- Bizonyítékot kért, hogy helyesen tolmácsoltunk!

 - Érdekes, mikor Gregort fogadta a kikötöben, nem gondolt arra, hogy rosszul fordítunk? - kiabált közbe Val.

- Most nem erröl van szó, hanem a bizonyítékról. . .

- Miért, miféle bizonyítékot követel?

 - Elöbb tegye szabaddá Ikendu a Halott öböl bejáratát, akkor elhiszi, hogy isteni parancs az Új Öböl szorosának eltömése!

 - És ez miért baj? - a mindig egyenes Takura nem látja a csapdát.

 - Mert miután kirobbantjuk a Halott Öböl szikláit - nevet keserüen Dave -, visszatáncol, és nem járul hozzá az Új Öböl elzárásához, így azonnal két öble lesz, nem kell évekig várnia, míg az Új Öböl felszabadul.

 Már sokkal kevésbé vagyunk lelkesek, mint az elöbb, mikor úgy éreztük, kinyújtottuk a kezünket a Föld felé. Csendben ülünk, ki-ki vérmérséklete szerint, harag és kétségbeesés között. Végül Till megszólal:

 -   Nem baj, legalább végre dönteni kell. Mazunak is, nekünk is. Lehet, hogy elpusztulunk, de nem penészedünk itt tovább. Robbantsuk csak szét a sziklákat, azután majd meglátjuk, hogyan tud Mazu meghátrálni. Kitekerem a nyakát.

 Látom Markon, hogy csendesíteni akarja, de azután mégsem szól, hanem hozzám fordul:

 - Bocsánatot akarok töled kérni, Gregor, itt, mindenki elött. Nagyon félreértettem a viselkedésed, és amit még jobban bánok, azt hittem, egy kicsit megzavarta a fejed az, amit átéltél. Féltem, hogy az én elgondolásaim ellen dolgozol, ezért azután ...

 - Tudom, ne folytasd! Az, hogy most mégis megszülethetett ez a terv, többet ér minden bocsánatkérésnél. És azt is tudom, hogy egy kicsit én is élesebb voltam a kelleténél. De talán ez is használt.

 - Bizony használt - bólint. - Túlságosan belekeveredtem már a saját békés elképzeléseimbe, és te segítettél, hogy helyrebillenjek. Még csak egy kérésem volna hozzád. Nogo ...

- Mit akarsz Nogóval?

 - Ez sem volt egyenes dolog, beismerem. Nogónak nincs semmi baja, én utasítottam Vált, hogy altassa tovább. Elég volt téged féken tartani, akkor még úgy láttam. És most arra szeretnélek kérni, aludjon Nogo még egy keveset. Nagy feladat az a robbantás, ott elsösorban rád van szükség, te vagy a geológus, te értesz a legjobban a sziklarobbantáshoz. Nem lesz idöd arra, hogy vele törödj, pedig neki nyilván az ébredés utáni pár nap lesz a legnehezebb. Azután már nem félek, akár Nogo lesz, akár Ikendu, te biztosan megértetsz majd vele mindent.

 Szeretnék felháborodni, tiltakozni, de érzem, hogy igaza van, egyelöre valóban jobb így Nogónak. Szégyenkezve, egy fejbólintással elárulom öreg barátomat.

 Másnap korán reggel öten indulunk a palotából. Dave és Marcis a Vikingre, hogy megpróbáljanak robbanóanyagot gyártani, Andrej Félixet váltja a szolgálatban, Ten Ling és én a Halott öböl beomlott szorosát akarjuk megnézni. Egy darabig egy az utunk, azután ök lekanyarodnak a kikötö felé. Búcsúzóul még egyszer megpróbálnak felbosszantani, mert a megszokott két pap és a Mazu aggódó gondoskodását mutató négy fegyveres kísérete ellenére - vagy talán éppen azért? - ott billeg vállamon a tutajon készített kökorszakbeli íj és nyíl.

- Ugye, az oroszlán fejét nekem adod? - ugrat Andrej.

 - Nem, vízisárkányra fog vadászni - magyarázza Dave komoly képpel -, azt mondják, hemzsegnek a szoros környékén.

 - Úgy van - toldja meg Andrej -, a hossza tíz méter, és kis fúziós reaktor hajtja. De ígérd meg, hogy nekem oroszlánt hozol!

 - Inkább a robbanóanyagon törjétek a fejeteket - nevetek -, mi Tennel biztos hamarabb elkészülünk. És vigyázzatok, hogy azért a Vikingböl is maradjon valami! Azt nem jósoltam meg isteni mindentudásommal, hogy ma ti a levegöbe repítitek!

 - Te csak törödj az oroszlánjaiddal - kiáltja még Andrej -, meglátod, olyan csodaszert keverünk, hogy csak rá kell önteni a sziklára, és elolvad!

 Egy darabig még a kertek között baktatunk, azután kiérünk a tengerpart sziklabástyájára, és balra kanyarodunk. A kopár hegyhát párhuzamos a tengerrel, oldalát kimarta a hullámok ostroma, 40-50 méteres meredek sziklafallal támaszkodik a tengerre. Ezt a sziklafalat követtem, mikor az öböl bejáratát kerestem a csónakkal. Innen felülröl nem látszik, a szikla felsö pereme takarja, a lent bömbölö hullámok hangja gyenge mormolással kísér. Negyedórát sem megyünk, mikor a hegyhát lehajlik elöttünk, és szemközt látszik a szoros másik partjának törmelékes oldala. Óvatosan csúszkálunk lefelé az egyre meredekebb lejtön, míg végre meglátjuk a szoros csendes vizét. Keskenyebb, mint az Új Öböl bejárata, huszonöt, legfeljebb harminc méterre becsülöm, a víz színén jól látszik, hogy mély, kékesszürke tömegében sehol sem dereng víz alatti szirt árnyéka.

- Ez itt tiszta! Hol van hát a beomlás?

 - Még én sem jártam itt, de úgy mesélték, hogy ott, ahol a tengerbe torkollik. Gyerünk arra!

Jobb felé mászunk a meredek oldalban, én elöl, Ten utánam.

 - Ne siess annyira, Gregor! Én nem vagyok olyan jó sziklamászó, mint te!

       - Ez igazán nem sziklamászás, csak igyekezz! Ha megtalál