online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   

kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 
 

 
 

 

 

John Grogan Marley meg én

könyvek

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt

egyéb tételek

 
HEATHER GRAHAM A lazadó
ALISON KELLY Vandorlélek
JACQUES-YVES COUSTEAU – FREDERIC DUMAS A CSEND VILÁGA
Anne Mather - Toll és címer
Midnight sun - Edward's story
Gayle Callen Ártatlanul elítélve
EGY ELMEBETEG NŐ NAPLÓJA
A Nevada szelleme
Jókai Mór: Elbeszélések I.
Fekete Istvan Hú
 
 
 


John Grogan

Marley meg én


Marley meg én

A kutya az ember legjobb gazdája

John Grogan

 

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.


Édesapám, Richárd Frank Grogan emlékére,

akinek gyöngéd szelleme jelen

van e könyv minden egyes lapján

*

ELŐSZÓ

A tökéletes kutya

*

Tízéves koromban, 1967 nyarán történt, hogy apám végre-valahára beadta a derekát, és kaptam egy saját kutyát.

Kettesben kocsikáztunk el a családi kombival jó messzire, egy michigani farmra, amit egy egyszerű asszony és vénséges anyja tartott fenn. A farm csupán egyetlen portékát termelt: kutyát. Volt ott minden elképzelhető méretű, formájú, korú és természetű kutya. Csupán két dolog volt közös bennük: mindegyik ismeretlen és meghatározhatatlan ősöktől származó keverék volt, és egyiküknek sem volt szerető gazdája. Egy korcsfarmra érkeztünk.

– Ne hamarkodd el, fiam! – mondta apám. – A mai döntésed évekre szól.

Azt mindjárt tudtam, hogy az idősebb kutyákat inkább meghagyom más jólelkű embereknek, és azonnal a kölykök ketrecéhez futottam.

– Olyat válassz, amelyik nem félénk! – tanácsolta apa. – Rázd meg a kerítést, és meglátod, melyik nem ijedős.

Megfogtam a drótkerítés kapuját, és jól megrántottam. A nagyjából tucatnyi kölyök ijedten hátrált, és szőrös kupaccá gabalyodott össze. Csak egy maradt. Aranyszínű volt a bundája, a mellénél hófehér folttal, és bátran ugatva rohant oda a kapuhoz. Felugrott és izgatottan nyaldosta az ujjaimat a kerítésen át. Szerelem volt első látásra.

Egy kartondobozban vittem haza, és elneveztem Shaunnak. Igazi mintaeb volt. Különösebb fáradság nélkül megtanult minden parancsot, amire oktattam, és természeténél fogva jól viselkedett. Leejthettem egy kenyérhéjat a földre, de addig nem nyúlt hozzá, amíg meg nem engedtem neki. Ha hívtam, jött, ha azt mondtam, „maradj”, maradt. Éjszaka egyedül is kiengedhettük abban a biztos tudatban, hogy dolga végeztével visszajön. Nem mintha gyakran előfordult volna, de egyedül is hagyhattuk a házban órákra, és biztosak lehettünk benne, hogy nem fog bepisilni, és nem tesz kárt semmiben. Versenyt futott a kocsikkal anélkül, hogy el akarta volna kapni őket, és póráz nélkül sétált mellettem. Le tudott merülni a tó fenekére, és olyan hatalmas köveket tudott felhozni, hogy azokat néha alig tudtuk kivenni a szájából. Kedvenc időtöltése a kocsikázás volt. Ha hosszabb útra mentünk a családdal, ott ült mellettem a hátsó ülésen, és elégedetten szemlélte órákon át az ablakon túl elhaladó világot. De a tőlem tanult legnagyobb tudománya talán az volt, hogy el tudott húzni engem biciklin ülve, mint valami szánhúzó kutya. A barátaimat majd megette a sárga irigység. Egyetlenegyszer sem kerültem bajba miatta.

Velem volt, amikor rágyújtottam az első (és utolsó) cigimre, és amikor megcsókoltam az első barátnőmet. Ott volt mellettem az első ülésen, amikor titokban elkötöttem a bátyám Corvairjét, és először mentem egyedül autózni.

Shaunban volt spiritusz, de nem vesztette el a fejét, tele volt érzelmekkel, mégis nyugodt volt. Még annyi illemtudás is volt benne, hogy szerényen befarolt a bokrok közé, hogy csak a feje látsszon ki, mielőtt leguggolt elvégezni a dolgát. Eme rendszerető szokásának köszönhetően, mezítláb is nyugodtan ráléphettünk a kertünk füvére.

Ha rokonok jöttek a hétvégére, Shaun, vagyis „Szent Shaun” (időközben rászoktam, hogy így nevezzem) annyira elbűvölte őket, hogy azzal az elhatározással indultak haza, hogy feltétlenül vesznek egy kutyát. Ezen a szent-dolgon sokat viccelődött a család, de azért valamennyire hittünk is benne. Mivel felmenői ismeretlenek, születésekor ő is csupán egy volt Amerika sok tízezer kutyája közül, melyeket senki nem akar. Mégis, valami jóformán isteni szerencse révén lett gazdája. Beléptem az életébe, ő pedig az enyémbe, és ez által olyan gyermekkort kaptam tőle, amely mindenkinek kijárna.

A szerelem tizennégy évig tartott, és amikor meghalt, már nem az a kisfiú voltam, aki hazavitte őt azon a nyári napon. Felnőtt férfi lettem, aki elvégezte a főiskolát és az állam túlsó felében dolgozott, élete első valódi munkahelyén. Szent Shaunt pedig otthon hagytam, amikor elköltöztem. Ott volt a helye. Szüleim addigra nyugdíjba mentek. Ők hívtak fel a hírrel.

– Ötvenévi házasság alatt csak kétszer láttam apádat sírni – mesélte anyám később. – Először, amikor Mary Annt elvesztettük – a húgom halva születetett –, másodjára aznap, amikor Shaun meghalt.

Gyermekkorom Szent Shaunja. Ő volt a tökéletes kutya. Én legalábbis mindig így fogok emlékezni rá. Shaun a mérce, akihez minden jövőbeli kutyát hasonlítok.


I. FEJEZET

A kutyussal már hármasban

*

Fiatalok voltunk. Szerelmesek. Lubickoltunk a friss házasság boldogságában, amikor az élet olyan pompásnak tűnik, hogy az már jobb nem is lehetne. Nem tudtunk betelni vele.

1991-ben, egy januári estén, amikor tizenöt hónapos házasok voltunk, feleségemmel sietve megvacsoráztunk, és nekiültünk megválaszolni egy apróhirdetést a Palm Beach Postban.

Az nem volt számomra teljesen világos, hogy miért is tesszük ezt. Néhány héttel korábban arra ébredtem hajnalok hajnalán, hogy üres mellettem az ágy. Felkeltem, és Jennyt kis házunk szúnyoghálóval védett verandáján találtam fürdőköpenyben, amint tollal a kezében az újság fölé görnyed.

Nem volt ebben semmi szokatlan. A Palm Beach Post nem csupán a helyi napilap volt, hanem háztartásunk bevételének fele is onnan származott. Mi voltunk a kétújságos-házaspár. Jenny sztorikat írt a Postnak, én pedig a környék konkurens lapjának, az egyórányira délre, Fort Lauderdale-ben székelő dél-floridai Sun Sentinelnek voltam a riportere. Minden napunk azzal indult, hogy izgatottan áttanulmányoztuk az újságokat, hogy hatnak a lapokban az írásaink, és felveszik-e a versenyt a konkurenciával. Teljesen elmerültünk a bekarikázásban, aláhúzásban és kivágásban.

Azon a reggelen azonban Jenny nem a híroldalt böngészte, hanem az apróhirdetéseket. Amikor közelebb léptem hozzá, láttam, hogy a „Kisállatok – kutyák” alcím alatt karikázgat lázasan.

– Ööö – kezdtem, azon az újdonsült-férj-még-mindig-kesztyűs-kézzel-bánik-a-nejével hangon. – Tudnom kellene valamiről?

Nem felelt.

– Jen, Jen!

– A növény miatt – szólalt meg végül, kissé fátyolos hangon.

– Milyen növény miatt? – kérdeztem.

– Hát amiatt a hülye növény miatt – mondta –, amit megöltünk.

Megöltük? Nem állt szándékomban az orra alá dörgölni, de hadd jegyezzem meg, hogy arról a növényről beszélt, amit én vettem, és ő ölt meg. Egyik este csodálatos, nagy, smaragdzöld-vajszínű csíkos levelű diffenbachiával leptem meg.

– Hát ezt miért kapom? – kérdezte.

Csak úgy. Csak azt akartam mondani vele, hogy:

– Hát nem marha jó a házasság?

Odavolt a gesztustól és a növénytől is, a nyakamba ugrott és megcsókolt érte. Aztán nyomban nekilátott, hogy egy merénylő módszerességével kinyiffantsa az ajándékomat. Persze nem szándékosan. Nem hanyagolta el. Sokkal inkább halálra gondozta szegényt. Jennynek halványlila gőze sincs a növényekről. Abból a feltételezésből kiindulva, hogy minden élőlénynek szüksége van vízre, de figyelmen kívül hagyva, hogy levegőre is, naponta elárasztotta a diffenbachiát vízzel.

– Vigyázz, nehogy túllocsold! – figyelmeztettem.

– Oké – felelte, és ráöntött egy újabb kannányit.

Minél betegebb lett a növény, ő annál többet locsolta, míg végül szottyadt kupaccá rothadt. Ránéztem az ablak mellett csúfoskodó erőtlen csontvázra, és azt gondoltam: ez aztán csemege lenne annak, aki hisz a rossz előjelekben.

Most meg ott ült, és a döglött cserepes növénytől valamiféle kozmikus ugrással eljutott az élő állatvilághoz az apróhirdetésekben. Ha megöltél egy növényt, vegyél kiskutyát. Világos, mint a nap.

Közelebbről megnéztem az előtte fekvő újságot. Az egyik hirdetés szemmel láthatólag nagyon megtetszett neki. Három nagy piros csillagot krikszkrakszolt mellé. A hirdetés így szólt: „Laboratóriumi kutyakölykök. Zsemleszínű, törzskönyvezett. Minden kötelező oltással. Szülők a helyszínen megtekinthetők.”

– Nos – mondtam –, elmagyaráznád nekem még egyszer ezt a növény-kutya dolgot?

– Tudod – mondta, és felnézett rám. – Annyira igyekeztem, és aztán mi lett a vége! Még egy nyavalyás cserepes növényt sem vagyok képes életben tartani. Pedig igazán nem nagy kunszt. Egyszerűen csak locsolni kell azt az átkozott vackot.

Aztán rátért a tárgyra.

– Ha még egy növényt sem tudok életben tartani, hogy a csudában marad majd életben a kisbabám? – Úgy tűnt, mindjárt sírva fakad.

Ez a gyerekügy, ahogy elneveztem magamban, állandó kérdéssé vált Jenny életében, és napról napra csak növekedett. Amikor megismerkedtünk egy kis nyugat- michigani újságnál, épp csak néhány hónapja végzett a főiskolán, és a komoly felnőttkor még nagyon távoli elképzelésnek tűnt. Mindkettőnknek az volt az első állása a diploma után. Faltuk a pizzát, vedeltük a sört, és egyetlen gondolatot sem vesztegettünk arra az eshetőségre, hogy egy nap már nem leszünk fiatal, szingli pizza- és sörpusztítók.

De teltek az évek. Alig, hogy elkezdtünk együtt járni, különböző állásajánlatok – nekem egy egyéves posztgraduális képzés – elválasztottak bennünket. Eleinte háromórányira voltunk egymástól. Aztán nyolcra, majd huszonnégyre. Mire mindketten Dél-Floridába kerültünk és összeházasodtunk, Jenny már majdnem harminc volt. A barátnői egymás után szültek. Teste furcsa üzeneteket küldözgetett neki. Lassacskán csukódni kezdett a gyermekvállalás lehetőségének örökre nyitva levőnek hitt ablaka.

Hátulról odahajoltam hozzá, átöleltem a vállát és megpusziltam a feje búbját.

– Semmi baj – mondtam.

De be kellett ismernem, hogy volt a dologban valami. Egyikünk sem gondoskodott soha életében senkiről. Persze voltak állataink gyerekkorunkban, de az nem igazán számít. Mindig is tudtuk, hogy a szüleink életben fogják tartani őket, és vigyáznak rájuk. Mindketten tudtuk, hogy egyszer majd szeretnénk gyerekeket, de vajon legalább egyikünk fel tud nőni a feladathoz? A gyerekek olyan... olyan... ijesztőek. Védtelenek, sérülékenyek, és úgy néznek ki, mint ami könnyen összetörik, ha leejtik.

Jenny halványan elmosolyodott.

– Azt gondoltam, talán egy kutyán gyakorolhatnánk – mondta.

Miközben a sötétben északnyugat felé autóztunk kifelé a városból, arra, ahol Nyugat-Palm Beach beleolvad a terpeszkedő vidéki ingatlanokba, elgondolkoztam a döntésünkön, hogy kutyánk legyen. Hatalmas felelősség volt, főleg két olyan embernek, akik egész nap dolgoznak. De tisztában voltunk vele, hogy mi vár ránk. Mindketten kutyával nőttünk fel, és a rajongásig szerettük őket. Nekem ott volt Szent Shaun, Jennynek meg Szent Winnie, a családja imádott angol szettere. Legboldogabb gyerekkori emlékeink szinte kivétel nélkül kötődtek azokhoz az ebekhez. Kirándultunk velük, úsztunk velük, játszottunk velük, és bajba kerültünk velük. Ha Jenny tényleg csak azért akart volna kutyát, hogy csiszolja a szülői képességeit, megpróbáltam volna lebeszélni róla, és esetleg rábeszélem helyette egy aranyhalra. De éppen úgy, ahogy biztosak voltunk abban, hogy egy nap szeretnénk gyerekeket, pontosan olyan biztonsággal tudtuk azt is, hogy családi otthonunk nem lenne teljes a lábunknál heverő kutya nélkül. Amikor még csak együtt jártunk, jóval azelőtt, hogy a gyerekkérdés felmerült volna, órákat beszélgettünk gyerekkori állatainkról, arról, hogy mennyire hiányoznak nekünk, és hogy mennyire szeretnénk megint egy kutyát, ha majd lesz saját házunk, és némi állandóság az életünkben.

Most mindkettő megvolt. Együtt voltunk egy helyen, melyet nem állt szándékunkban egyhamar elhagyni, és volt saját házunk is.

Tökéletes kis ház volt egy tökéletes kis negyedhektáros, körülkerített telken. Éppen kutyának való. És a hely is tökéletes volt, laza belvárosi környék, másfél háztömbnyire a Partközti vízi úttól, mely Nyugat-Palm Beachet elválasztja Palm Beach exkluzív palotáitól. Utcánk, a Churchill Road végén volt egy hosszan elnyúló park, melynek kikövezett útja mérföldeken át húzódott a vízparton. Ideális volt kocogásra, kerékpározásra és görkorcsolyázásra is. De legfőképpen kutyasétáltatáshoz volt tökéletes. A ház az ötvenes években épült, és megvolt benne a régi Florida hangulata – kandalló, durván vakolt falak, nagy, huzatos ablakok, és az üvegezett dupla erkélyajtók, melyek kedvenc helyünkre, a szúnyoghálós hátsó verandára nyíltak. A kert egy kis trópusi paradicsom volt, tele pálmákkal és broméliákkal, avokádófákkal és színpompás coleusokkal. A kerten egy mangófa uralkodott, mely nyaranta hangos puffanással dobálta le gyümölcseit. Volt ebben valami groteszk, mintha testeket dobálnának le a tetőről. Olyankor csak feküdtünk ébren az ágyban és hallgattuk: Puff! Puff!

A két hálószobás, egy fürdőszobás bungalót néhány hónappal az után vettük, hogy visszatértünk a nászutunkról, és nyomban nekiláttunk a felújításnak. Az előző tulajdonosok, egy nyugdíjas postás és a felesége imádták a zöld színt. Zöldek voltak a kültéri stukkók. Zöldek a függönyök is. Zöldek a szobák falai. A bejárati ajtó zöldre volt festve. A padlószőnyeg, amit újonnan vettek, hogy könnyebben eladhassák a házat, úgyszintén zöld volt. Nem vidám fűzöld, vagy hűvös smaragdzöld, vagy akár bátor neonzöld, hanem némi kekivel feldobott kihányom-a-belem-mert-zöldborsóleves-volt-ebédre színű. Olyan hangulata volt a háznak, mint egy katonai barakknak.

A házban töltött első esténken feltéptük az új, zöld padlószőnyeget az utolsó tenyérnyi darabig, és kiráncigáltuk az út szélére. A padlószőnyeg alatt szépséges tölgy hajópadlóra bukkantunk, amin egyetlen cipőnyomot sem fedeztünk fel. Gondosan volt csiszolva, és csillogóra lakkozva.

Ezután elmentünk, és kétheti fizetésünk jórészét kidobtuk egy kézi csomózású perzsaszőnyegre, amit a nappaliban terítettünk le, a kandalló elé. Hónapokig tartott, mire minden zöld felületet átfestettünk, és minden zöld kiegészítőt lecseréltünk. A postás háza lassacskán a miénk lett.

Amikor pedig végre-valahára tökéletes volt a kégli, mi sem tűnt természetesebbnek, mint, hogy hazavigyünk egy nagy, négylábú, éles karmú, nagyfogú lakótársat, akivel beszélni gyakorlatilag lehetetlen, és első dolga lesz, hogy nekiálljon szétszedni az egészet.

– Lassíts, te vadállat, különben túlmegyünk rajta! – szidott Jenny. – Szerintem mindjárt odaérünk.

Tintafekete sötétségben haladtunk a környéken, mely valaha mocsár volt. A második világháború után lecsapolták mezőgazdasági célra, később pedig lakókkal népesült be, akik a külvárosban keresik a vidéki életet.

Reflektorunk fénypászmája – ahogy Jenny megjósolta – hamarosan egy postaládára esett, melyen a keresett cím állt. Befordultam egy nagy, fákkal beültetett telek kavicsos felhajtójára, ahol a ház előtt tavacska, hátul pedig istálló állt. Egy Lori nevű, középkorú nő üdvözölt bennünket az ajtóban, oldalán egy nagy, szelíd, zsemleszínű labrador retrieverrel.

– Ez itt Lily, a büszke anyuka – mondta Lori, miután bemutatkoztunk. Láttuk, hogy öt héttel a szülés után Lily hasa még mindig puffadt, és mellbimbói duzzadtak. Mindketten leguggoltunk hozzá, ő pedig boldogan fogadta közeledésünket. Pontosan ilyennek képzeltük a labradort: kedvesnek, barátságosnak, nyugodtnak, és elképesztően szépnek.

– Hol az apa? – kérdeztem.

– Ó! – felelt a nő egy pillanatra elbizonytalanodva. – Sammy Boy is itt van valahol. – Majd sietve hozzátette: – Gondolom, alig várják, hogy láthassák a kölyköket.

A konyhán keresztül egy „gyerekszobának” kinevezett tárolóhelyiségbe vezetett bennünket. A padlót újságok takarták, és az egyik sarokban régi strandtörülközőkkel bélelt, alacsony falú doboz volt. Ezt azonban alig vettük észre. Hogy is törődhettünk volna ilyesmivel, amikor kilenc zsemleszínű kutyakölyök mászott át egymás hegyén-hátán, hogy megnézze, miféle idegenek jöttek már megint.

Jennynek elállt a lélegzete.

– Istenem! – suttogta. – Életemben nem láttam még ilyen drágákat!

Leültünk a földre, és hagytuk, hogy a kiskutyák ránk másszanak, miközben Lily farkcsóválva ugrált körülöttünk. Orrával meg-megböködte kicsinyeit, hogy megbizonyosodjon róla, mind jól vannak. Amikor beleegyeztem, hogy eljövök kutyanézőbe, megállapodtunk Jennyvel, hogy felteszünk néhány kérdést, és csak aztán döntjük el, hogy tényleg hazaviszünk-e egyet.

– Ez az első alom, amit megnézünk – mondtam. – Ne hamarkodjuk el a döntést!

De harminc másodperc elteltével láttam, hogy máris csatát vesztettem. Nem volt kérdéses, hogy reggelre miénk lesz az egyik kiskutya.

Lori amatőr kutyatenyésztő volt. Fajtiszta kutyák terén mindketten kezdők voltunk, ahhoz azonban eleget olvastunk a témáról, hogy ne az úgynevezett „kutyagyárakban” akarjunk kölyköt venni, ahol futószalagon ontják őket, mint a Ford a Taurust. A nagyiparilag előállított autókkal szemben a nagyiparilag előállított fajtiszta kiskutyáknak súlyos örökletes betegségeik lehetnek, a diszpláziától kezdve a korai vakságig, a több generációs beltenyésztés miatt.

Lorit azonban, aki hobbiból tartott kutyákat, nem annyira a haszon, mint inkább a fajta szeretete hajtotta. Csak egy szukája és egy kanja volt. Mindkettő külön vérvonalból származott, amit papírok is bizonyítottak. Ez volt Lily második, és egyben utolsó alma, mielőtt családi kutyaként nyugdíjba vonul, és élvezheti a kényelmes, vidéki életet. Mivel mindkét szülő a helyszínen volt, a vásárló saját szemével győződhetett meg a vérvonalról, bár a mi esetünkben az apa nyilvánvalóan házon kívül tartózkodott, és esze ágában sem volt megjelenni.

Az alom négy kanból és öt szukából állt, mely utóbbiak közül négyet már leelőlegeztek. Lori a megmaradt szukáért 400 dollárt, a kanokért 375 dollárt kért. Úgy tűnt, az egyik kannak különösen szimpatikusak vagyunk. Ő volt a csapat bohóca. Felénk rohant, egy szaltóval felugrott az ölünkbe, és körmével felkapaszkodott az ingünkön, hogy megnyalhassa az arcunkat. Meglepően éles tejfogaival az ujjunkat rágta, és esetlenül körbekocogott bennünket hatalmas, testéhez képest igencsak eltúlzott méretű, homokszínű tappancsaival.

– Azt ott elvihetik háromötvenért – bökte ki a tulaj.

Jenny mániákus alkudozó, aki mindenfélét hazahozott már, amire semmi szükségünk, csak mert egyszerűen kár lett volna otthagyni „azért a pénzért”.

– Tudom, hogy nem golfozol – mondta egy nap, amikor egy használt ütőkészletet ráncigált elő a kocsiból. – De nem fogod elhinni, milyen olcsón kaptam meg ezeket.

Most is láttam, ahogy felcsillan a szeme.

– Jaj, drágám – csicseregte –, ez a kisfiú akciós.

Be kellett ismernem, hogy irtó aranyos. És élénk. Mielőtt észrevettem volna, hogy miben mesterkedik, az a vadállat már félig le is rágta az óraszíjamat. – Ki kell próbálnunk, hogy nem félős-e – mondtam. Jenny jól ismerte azt a számtalanszor elmesélt történetet, hogy hogyan mentünk el Szent Shaunért, amikor kisfiú voltam, és apám megtanította nekem, hogy hogyan válasszam el egy hirtelen mozdulattal vagy zajjal a félénkeket a magabiztosaktól. Most azonban, amikor ott ültünk a kutyák kupacának kellős közepében, csak forgatta a szemét, amit azokra az esetekre tartogatott, amikor a Grogan család fura viselkedéséről akart véleményt nyilvánítani.

– Komolyan – mondtam. – Működik.

Felálltam, elfordultam a kölyköktől, majd hirtelen visszafordultam, és váratlanul egy nagy lépést tettem feléjük. Dobbantottam, és elkiáltottam magam: – Hé!

A kiskutyák nem tartották túlzottan meggyőzőnek az előadásomat. Csak egyikük ugrott fel, hogy szembenézzen a támadóval. A leárazott kutya volt az. Teljes gőzzel nekem jött, a bokámra feküdt, aztán nekiugrott a cipőfűzőmnek, mintha meg lenne győződve róla, hogy az valami veszélyes ellenség, amit el kell pusztítani.

– Szerintem ez égi jel – jelentette ki Jenny.

– Gondolod? – kérdeztem. Az ebet fél kézzel az arcomhoz emeltem, és megvizsgáltam a pofáját. Majd elolvadtam barna szemeinek pillantásától, amíg rágni nem kezdte az orromat. Erre Jenny karjaiba pottyantottam, akivel ugyanezt művelte.

– Kedvel bennünket, az már egyszer biztos – mondtam.

Ezzel el is dőlt a dolog. Kiállítottuk a csekket Lorinak a 350 dollárról. Azt mondta, három hét múlva, nyolchetesen hazavihetjük az akciós kutyát, miután elválasztották az anyjától. Megköszöntük neki, még egyszer megpaskoltuk Lilyt és elbúcsúztunk.

Az autó felé menet átkaroltam Jenny vállát, és magamhoz húztam.

– El tudod hinni? – kérdeztem. – Most már tényleg van kutyánk.

– Alig várom, hogy hazavihessük – felelte.

Éppen amikor odaértünk a kocsihoz, zajt hallottunk az erdőből. Valami vadul csörtetett a fák között, és igen hangosan lihegett. Úgy éreztük magunkat, mint valami pszichothrillerben. Ráadásul felénk közeledett. Jéggé dermedtünk, és csak bámultunk a sötétbe. A zaj egyre nőtt, és mintha még közelebb jött volna. Aztán hirtelen egy nagy sárga alak rontott ki a tisztásra, és egyenesen felénk tartott. Egy nagyon nagy sárga alak. Ahogy elvágtatott mellettünk, miközben úgy tűnt, észre sem vett bennünket, láttuk, hogy egy hatalmas labrador az. Cseppet sem hasonlított a cuki Lilyre, akit épp az imént simogattunk meg odabent. A nyelve vadul kilógott féloldalt, és miközben elhúzott mellettünk, csak úgy fröcskölt a hab a pofájából. A másodperc tört része alatt, amíg elrohant mellettünk, enyhén őrült, mégis valahogy boldog kifejezést fedeztem fel a szemében. Mintha az állat épp az imént látott volna egy szellemet, ami mértéktelenül felizgatta a képzeletét.

Aztán egy dübörgő bölénycsorda zajával el is tűnt a ház mögött, és nem láttuk többé. Jenny felsikkantott.

– Azt hiszem – jegyeztem meg valami fura érzéssel a gyomromban –, épp az imént találkoztunk apucival.


2. FEJEZET

Versenyfutás a kékvérűekkel

*

Amint kutyatulajdonosok lettünk, első dolgunk volt jól összeveszni. A tenyésztőtől útban hazafelé kezdtük, és szakaszosan folytattuk egész héten. Nem tudtunk megegyezni abban, hogy milyen nevet is adjunk a leárazott kutyának. Jenny kilőtte az én javaslataimat, én meg az övéit. A csata egy reggel ért a csúcspontjára, éppen amikor munkába készültünk.

– Chelsea? – fintorogtam. – Az olyan lányos név. Bármelyik fiúkutya halálosan szégyellné, ha Chelseanek hívnák.

– Mintha lenne róla fogalma – mondta Jenny.

– Vadász – mondtam. – A Vadász tökéletes.

– Vadász? Ugye, csak viccelsz? Mi vagy te, valami macsó erdőkerülő? Túl maszkulin. Különben is, soha életedben nem vadásztál.

– Kan kutya – fortyogtam. – Még szép, hogy maszkulin név kell neki. Nehogy már ebből is valami feminista akciót csinálj!

Ezt nem kellett volna. Épp levettem a képzeletbeli bokszkesztyűt, amikor Jenny nekilendült, hogy visszaüssön, mire megpróbáltam egy gyors mozdulattal visszakanyarodni eredeti javaslatomhoz.

– Mi baj a Louie-val?

– Semmi, ha az ember benzinkutas – horkantott fel Jen.

– Vigyázz! Így hívták a nagypapámat. Gondolom, legjobb lesz, ha a te nagypapádról nevezzük el. Jó kiskutya vagy, Bili!

Miközben így veszekedtünk, Jenny szórakozottan a hifitoronyhoz ment, és megnyomta a magnó play gombját. Ez volt egyik civakodás-ellenes stratégiája. Ha nem vagy biztos magadban, nyomd el az ellenfél hangját! Bob Marley dallamos reggae-je kezdett lüktetni a hangszórókból, ami jóformán rögtön megnyugtatott mindkettőnket.

Az elhunyt jamaikai énekest csak akkor fedeztük fel, amikor Michiganből Dél-Floridába költöztünk. A hófehér felső középnyugaton Bob Segeren és Cougar Mellencampen éltünk, nem is volt más a zenei étlapon. Dél-Florida lüktető etnikai vegyes salátájában azonban Bob Marley szólt mindenütt, még halála után egy évtizeddel is. Ez ment az autórádióban, miközben a Biscayne Boulevardon haladtunk. Ezt hallottuk, miközben a Little Havana negyedben cafés cubanost szürcsöltünk, és amikor jamaikai csirkét ettünk egy kispiszkosban, Fort Lauderdale-től nyugatra az egyik lepukkant bevándorlónegyedben. Ez szólt, amikor először kóstoltuk meg a conch fritterst, ezt az olajban sült, jamaikai kagylópürét Miami Coconut Grove városrészében a Bahamai Goombay Fesztiválon, és miközben haiti műtárgyak közt válogattunk Key Westen.

Minél jobban elmélyültünk Dél-Floridában és egymásban, annál nagyobb lett a szerelem mindkét téren. A háttérben pedig úgy tűnt, egyfolytában Bob Marley szól. Ott volt, amikor a tengerparton grilleztünk, amikor átfestettük a házunk borzalmas zöld falait, amikor hajnalban vad papagájok cserregésére ébredtünk, és miközben az ablakunk előtt álló brazil borsfa lombján át beszűrődő hajnali fényben szerelmeskedtünk. Megszerettük a zenéjét nem csak önmagáért, hanem mindazért, amit számunkra jelentett, ami életünknek az a pillanata volt, amikor kettőből eggyé lettünk. Bob Marley volt új, közös életünk filmjének aláfestő zenéje ezen a furcsa, egzotikus, vad helyen, ami nem hasonlított egyik addigi otthonunkhoz sem.

Most pedig kedvenc dalunk szólt a hangszórókból, ami azért volt annyira szívfacsaró, mert egyértelműen hozzánk szólt. Marley hangja betöltötte a szobát, és újra meg újra elismételte a refrént: „Is this love that I am feeling?” És ebben a pillanatban, mintha hetek óta gyakoroltuk volna, tökéletesen egyszerre felkiáltottunk:

– Marley!

– Ez az! – örvendeztem. – Ez a mi nevünk! – Jenny mosolygott, ami jó jel. Mindjárt ki is próbáltam, hogy hogyan hangzik.

– Marley, gyere ide! – ízlelgettem. – Marley, ül! Jó kutya vagy, Marley!

Jenny is csatlakozott hozzám:

– Jó kis kutyulinkó vagy, Marley!

– Te! Szerintem ez jó lesz – mondtam. Ezzel Jenny is egyetértett. Vége volt a veszekedésnek. Megvolt az új kutyánk neve.

Másnap este, vacsora után berontottam a hálószobába, ahol Jenny éppen olvasott, és kijelentettem:

– Szerintem egy kicsit fel kéne turbóznunk a nevet.

– Miről beszélsz? – kérdezte. – Hisz mindketten imádjuk.

A törzskönyvezési papírokat olvasva tudtam, hogy Marley, aki fajtiszta labrador, és akinek mindkét szülője rendesen törzskönyvezett, jogosult arra, hogy maga is törzskönyvezve legyen. Ez csak akkor szükséges, ha kutyakiállításra akarod vinni vagy tenyészteni szeretnéd, hiszen akkor fontos a papír. Különben felesleges. Nekem azonban nagyra törő terveim voltak Marley-val. Ez volt az első alkalom, hogy bármi közöm lehet az előkelőségekhez, még ha a családomat is beleszámítom. Szent Shaunhoz, gyerekkorom kutyájához hasonlóan én is keverék voltam, meghatározhatatlan ősökkel. Családfám több nemzetet tudott felmutatni, mint ahány az Európai Unióban megtalálható. Ennél közelebb nem kerülhetek a kékvérűséghez, mint ezzel a kutyával, így hát eszem ágában sem volt kihagyni egy ilyen lehetőséget. Beismerem, elment a józan eszem.

– Tegyük fel, hogy versenyeztetni akarnánk – mondtam. – Hallottál te már egynevű díjnyertes kutyáról? Az ilyeneknek mindig hosszú, hangzatos titulusaik vannak, mint Sir Dartworth of Cheltenham.

– És a gazdája Sir Ciki Nyugat-Palm Beachből – felelt Jenny.

– Tudod te, mennyit fizetnek egy díjnyertes kutyáért? Mindegyiknek cifra neve van.

– Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz, szívem – mondta Jenny, és tovább olvasott.

Másnap reggel, miután egész éjszaka törtem a fejem, becserkésztem a fürdőszobában a mosdó előtt, és közöltem vele:

– Megtaláltam a tökéletes nevet.

Hitetlenkedve nézett rám: – Ne kímélj! – mondta.

– Rendben. Felkészültél? Ezt hallgasd meg! – Azzal elkezdtem sorolni, minden szót lassan ejtve ki, a megfelelő hatás érdekében. – Grogan's... Majestic... Marley... of Churchill.

Apám! – gondoltam magamban –, ez aztán királyian hangzik.

– Hú, de hülyén hangzik ez – mondta Jenny.

Nem érdekelt. Én voltam az, aki a papírokat intézte, és már be is írtam a nevet. Tollal. Jenny duzzoghat, amennyit csak akar; majd meglátjuk, ki nevet a végén néhány év múlva, amikor Grogan's Majestic Marley of Churchill első helyezett lesz a Westminster Kennel Klub kutyaversenyén, én pedig győzelemittasan körbekocogok vele a nemzetközi tévénéző sereg rajongó tekintetének kereszttüzében.

– Gyere, te Ciki herceg! – mondta Jenny. – Reggelizzünk!


3. FEJEZET

Útban hazafelé

*

Míg folyt a visszaszámlálás Marley hazahozataláig, kis késéssel nekiálltam utánaolvasni a labradoroknak. Azért mondom, hogy késéssel, mert gyakorlatilag minden tanácsadó ugyanarra az egy dologra hívta fel kiemelten a figyelmet: Mielőtt megvennél egy kutyát, bizonyosodj meg róla, hogy alaposan megismerted a fajtát, hogy tudd, mit veszel a nyakadba! Hoppá!

Valaki, aki lakásban lakik, valószínűleg nem jól járna egy bernáthegyivel. Kisgyerekes családok jobb, ha elkerülik a néha kiszámíthatatlan csau-csaut. Aki imád a tévé előtt dögleni, és ölebre vágyik, hogy együtt élvezhessék a semmittevést a képernyő előtt, valószínűleg megőrülne egy border collie-tól, aminek a boldogsághoz szüksége van a rohangálásra és a munkára.

Kínos volt beismerni, hogy Jenny és én jóformán egyáltalán nem néztünk utána, mielőtt a labrador mellett döntöttünk. Egyetlen kritérium alapján választottuk a fajtát: jól mutat séta közben. Gyakran megcsodáltuk őket, amint gazdáikkal sétáltak a vízi út menti kerékpárúton: nagy, kótyagos, játékos ugrásaival mintha annyira élvezné az életet, amilyet ritkán látni. Ami még ennél is kínosabb, hogy döntésünket nem a Nagy kutyakönyv, az Amerikai Ebtenyésztők Egyesülete által kiadott kötet, minden ebtenyésztő bibliája, vagy bármely más jó hírű szakkönyv befolyásolta, hanem olyan kutyairodalom, mint Gray Larson művei. Imádtuk ugyanis a képregényeket. Larson rajzai pedig tele voltak furfangos, városi labradorokkal, amik a legmurisabb dolgokat tették és mondták. Igen, bizony. Beszéltek. Hát hogyne szerettük volna? A labrador irtóra szórakoztató állat – legalábbis Larsonnál. És ki ne szeretne egy kicsit szórakozni? Nekünk ennyi elég is volt.

Most, hogy beleástam magam a labradorról szóló komolyabb szakirodalomba, megkönnyebbülten olvastam, hogy bármennyire is megalapozatlan volt a választásunk, mégsem nyúltunk túlzottan mellé. A könyvek tele voltak a labrador szeretetteljes, kiegyensúlyozott természetéről szóló dicshimnuszokkal. Azzal, hogy milyen gyengéd a gyerekekkel, mennyire hiányzik belőle az agresszivitás, és mennyire igyekszik örömet szerezni gazdájának. Intelligenciája és simulékonysága miatt a leggyakoribb nyomkereső- és mentőkutya, vakvezető és a fogyatékosok segítője. Mindez jó előjelnek tűnt egy olyan otthonban, ahol előbb-utóbb valószínűleg gyerekek is lesznek.

Az egyik könyv így ömlengett: „A labrador híres intelligenciájáról, az ember iránti ragaszkodó szeretetéről, kitartásáról a terepen és el nem apadó lelkesedéséről bármely feladat iránt.” Egy másik a fajta túláradó ragaszkodását magasztalta. Ezek a tulajdonságok tették Amerika kedvenc családi kutyájává a labradort, mely eredetileg speciális madárvadász eb, mivel képes kihozni a lelőtt fácánt és kacsát a jéghideg vízből is.

Egy évvel korábban, 1990-ben a labrador letaszította trónjáról a cocker spánielt, mint a nemzet legkedveltebb kutyáját. Azóta sem tudta más fajta elvenni ezt az elsőséget a labradortól. Még csak meg sem közelítették. 2004-ben egymás után tizenötödször lett az Ebtenyésztők Országos Egyesületének vezető fajtája, 149 692 törzskönyvezett példánnyal. Mögötte messze elmaradva második helyen állt a golden retriever 52 550 példánnyal, és harmadik lett a német juhász, melyből 46 046-ot törzskönyveztek.

Véletlenségből egy olyan fajtába botlottunk, amivel Amerika nem tudott betelni. Csak nem tévedhet az a sok boldog gazdi, igaz? Egy tuti nyertest választottunk. A szakirodalom ennek ellenére tele volt baljós ellentmondásokkal.

A labradort munkakutyának tenyésztették ki, ezért általában csupa energia. Igényli a társaságot, és nem nagyon szereti, ha hosszabb időre egyedül hagyják. Előfordul, hogy keményfejű és nehezen tanítható. Naponta komoly mozgásra van szüksége, különben rombolni kezdhet. Egyes alanyok rettentően könnyen felizgulnak és még egy gyakorlott kutyatartónak is nehézséget okozhat megfékezésük. Legszívesebben örökre kölyök maradna. Akár három évnél is többe beletelhet, mire eléri a felnőttkort. Hosszú, szertelen tinédzserkora különleges türelmet kíván a tulajdonostól.

Izmos, az évszázadokon át tartó tenyésztésnek köszönhetően jól tűri a fájdalmat, ami jól is jött, amikor beugrott a jeges vízbe az Atlanti-óceán északi partjainál, hogy a halászoknak segítsen. A lakásban azonban ugyanezek a tulajdonságok azt is jelentik, hogy ő lehet a közmondásos elefánt a porcelánboltban. Nagy, erős, hordómellű állat, amely nincs mindig tisztában saját erejével. Egy kutyatulajdonos egyszer később azt mesélte, hogy a garázsajtó félfájához kötözte labrador kanját, hogy a közelében lehessen, míg ő kocsit mos a feljárón. A kutya meglátott egy mókust, és utánaeredt. Azzal a lendülettel ki is tépte a falból a garázsajtó keretét.

Aztán egy olyan mondatot olvastam, amitől félelem költözött a szívembe. „A szülők a legjobb előrejelzői kiskutyánk későbbi természetének. A viselkedés meglepően nagy százalékban öröklött.” Lelki szemeim előtt hirtelen megjelent a habzó szájú, sárcsimbókos ördögfajzat, ami ránk tört az erdőből, aznap este, amikor kiválasztottuk a kutyusunkat. Ó, jaj! – gondoltam.

A könyv azt tanácsolta, hogy ragaszkodjunk hozzá, hogy megnézhessük a kiskutya mindkét szülőjét. Ekkor megint felidéztem azt az estét, és eszembe jutott, hogyan reagált némileg bizonytalankodva a tenyésztő, amikor az apa holléte felől tudakozódtunk.

– Ó... hát ő is itt van valahol.

Aztán gyorsan témát váltott. Most már összeállt a kép. Egy tudatosabb vásárló ragaszkodott volna hozzá, hogy láthassa az apát. És mi derült volna ki? Hogy a büszke apa egy eszement őrült, aki úgy rohan az éjszakában, mintha démonok kergetnék. Elrebegtem magamban egy imát, hogy Marley az anyja természetét örökölje.

A személyes genetika mellett a fajtiszta labradoroknak vannak bizonyos megjósolható közös tulajdonságaik. Az Ebtenyésztők Egyesülete határozza meg a fajtasztenderdet, vagyis azokat a tulajdonságokat, melyekkel egy labradornak rendelkeznie kell. Felépítése szerint tömör és izmos, rövid, sűrű bundával, mely jól védi az időjárás viszontagságaitól. Szőre lehet fekete, csokoládébarna, vagy a sárga különböző árnyalatai a krémszínűtől a mély rókavörösig. A labrador egyik fő megkülönböztető tulajdonsága vastag, erős farka, mely a vidráéhoz hasonlatos, s melynek egyetlen gyors legyintésével képes mindent lesöpörni a dohányzóasztalról. A feje nagy és szögletes, erős állkapcsokkal és magasan ülő, visszahajló fülekkel. A legtöbb labrador marmagassága, vagyis vállmagassága 60 centiméter, és egy átlagos hím súlya 30-36 kilogramm, azonban lehet ennél jóval több is.

De az Ebtenyésztők Egyesülete szerint a labradort nem a külseje teszi labradorrá. Az egyesület sztenderdjében ez áll: „Az igazi labrador retrievernek a természete legalább annyira fontos tulajdonsága, mint a vidrafarok. Ideális esetben kedves, nyitott, tanulékony, igyekszik megfelelni és nem agresszív sem emberrel, sem állattal. A labradornak sok olyan tulajdonsága van, mely szimpatikussá teszi az ember számára. Gyengéd viselkedése, intelligenciája és az, hogy sok területen használható, ideális kutyává teszi.”

Az ideális kutya! Ennél jobbat nem is írhattak volna. Minél tovább olvastam, annál biztosabb lettem abban, hogy helyesen döntöttünk. Már a figyelmeztetések sem aggasztottak annyira. Jenny és én természetesen mindent megteszünk, hogy jól menjenek a dolgok az új kutyával. Elhalmozzuk figyelemmel és szeretettel. Elhatároztuk, hogy addig tanítjuk engedelmességre és emberek közötti viselkedésre, ameddig csak rendesen meg nem tanulja. Mindketten imádtunk sétálni. Majdnem mindennap végigmentünk a vízparti sétányon munka után, de sokszor még reggel is. Természetes lesz, hogy magunkkal visszük gyaloglásainkra az új kutyát. Majd jól kifárasztjuk a kis csintalant. Jenny irodája csak egymérföldnyire volt, ezért mindennap hazajárt ebédelni. Úgy terveztük, hogy olyankor majd lesz ideje dobálni neki a labdát a hátsó kertben, hogy még többet elégessen abból a végtelen sok energiából, amivel kapcsolatban a könyvek figyelmeztettek.

Egy héttel azelőtt, hogy hazavittük volna a kutyust, telefonált Susan, Jenny nővére Bostonból. Azt tervezték, hogy ő, a férje és a két gyerekük a következő hetet Disney Worldben töltik. Azt akarta tudni, hogy nem lenne-e kedve Jennynek is csatlakozni hozzájuk néhány napra. Jenny, az odaadó nagynéni, alig várta a lehetőséget, hogy közelebb kerülhessen unokahúgához és unokaöccséhez. Most azonban nem tudott dönteni.

– Nem leszek itt, hogy együtt hozzuk haza a pici Marley-t – mondta.

– Menj csak! – feleltem. – Majd én elhozom a kutyát, és úgy fog várni téged, mire hazajössz, hogy már meg is szokta az új környezetet.

Próbáltam úgy előadni a dolgot, mintha semmi jelentősége sem lenne, de titokban majd kiugrottam a bőrömből, amiért néhány napig csakis az enyém lesz a kölyök, és senki sem fog zavarni bennünket abban, hogy mi fiúk jól összebarátkozzunk. Persze úgy beszéltük meg, hogy a kutya közös. Egyenlően mindkettőnké. De én sosem hittem benne, hogy egy kutya engedelmeskedhet két gazdának. Ha pedig csak egy alfa vezér lehet a családban, akkor az én akartam lenni. Ez a kis háromnapos kiruccanás ad majd nekem némi előnyt.

Egy héttel később Jenny elutazott Orlandóba, ami három és fél órás autóút. Aznap, pénteken este visszamentem a tenyésztőhöz családunk új tagjáért. Amikor Lori előhozta az új kutyámat a ház mögül, hangosan felhorkantottam. Az a picike, bolyhos kiskutya, amit három héttel korábban kiválasztottunk, több mint kétszeresére nőtt. Száguldva jött felém, és fejjel nekirohant a bokámnak, összerogyott a lábam előtt, a hátára fordult, mancsai a levegőben, s csak reménykedtem, hogy ez a megadás jele. Lori érezhette megrökönyödésemet.

– Jól megnőtt a kicsike, igaz? – mondta vígan. – Látnia kellene, hogyan falja a kutyaeledelt.

Lehajoltam, megvakargattam a hasát, és azt kérdeztem:

– Indulhatunk haza, Marley?

Ekkor neveztem először igaziból a nevén. Úgy éreztem, jó választás volt.

A kocsiban, az anyósülésen kellemes fészket készítettem neki strandtörülközőkből, és beleültettem. De még alig gurultunk ki a felhajtóról, máris elkezdett fészkelődni és tekergőzni, hogy kibontakozzon belőle. Hason csúszva közeledett felém az ülésen, s közben nyüszített. A kardánboxhoz érve Marley elérte az élete során rá váró számtalan nehézség közül az elsőt. Hátsó lábai az anyósülés felől lógtak le a kardánboxról, mellső lábai viszont a vezető oldalon kalimpáltak. Kettő közt a pocakja ráfeszült a kézifékre. Mancsaival összevissza kapálódzott és karmolászta a levegőt. Ficánkolt, facsarodott, és ide-oda hintáztatta magát, de megfeneklett, mint teherhajó a homokpadon. Kinyújtottam a kezem, és végigsimítottam a hátán, amitől csak még izgatottabb lett, s újult erővel kezdett izegni-mozogni. Hátsó lábaival kétségbeesetten keresett támasztékot a két ülés közötti kárpitozott huplin. Hátsó felét lassan elkezdte feldolgozni a levegőbe, a feneke egyre csak emelkedett, a farkával őrülten csapkodott, mígnem a gravitáció végül átvette az uralmat. Átesett a kardánboxon, és a lábam mellé szaltózott, ahol hátára fordulva landolt. Onnan már gyorsan és egyszerűen fel tudott mászni az ölembe.

Hogy ez milyen boldog volt! Reszketett az örömtől, fejét a hasamba fúrta, az inggombjaimat rágcsálta, és farkával úgy verte a kormányt, mint a metronóm.

Hamar rájöttem, hogy megváltoztathatom a csóválás ütemét, ha egyszerűen megérintem. Amikor mindkét kezem a kormánykeréken volt, másodpercenként hármat dobolt. Bumm. Bumm. Bumm. De elég volt egy ujjal megnyomnom a feje búbját, az ütem keringőről máris bossa novára váltott. Bumm-bumm-bumm-bumm-bumm-bumm! Két ujjtól beindult a mambó. Bumm-bumma-bumm-bumm-bumma-bumm! Ha pedig az egész tenyeremet a kobakjára tettem, és ujjaimmal megmasszíroztam a fejbőrét, gépfegyver sebességű, gyorstüzelő szambában robbant ki. Bumm-bumm-bumm-bumm-bumm-bumm-bumm-bumm!

– A mindenit! Neked aztán van ritmusérzéked! – mondtam neki. – Te tényleg reggae-kutya vagy.

Otthon a házban levettem róla a pórázt. Nekiállt körbeszaglászni, és addig abba nem hagyta, míg minden tenyérnyi helyet meg nem szimatolt. Akkor leült a hátsó lábaira, és felnézett rám, mint aki azt akarja mondani, hogy:

– Szuper a kéró, de hol vannak a tesóim?

Egészen lefekvésig nem is fogta fel teljesen, hogy új életet kezdett. Mielőtt elindultam volna érte, berendeztem alvóhelyét a ház oldalában lévő egy férőhelyes garázsban. Sosem parkoltunk benne, inkább raktárnak és rumlihelyiségnek használtuk. Ott volt a mosógép, a szárítógép és a vasalódeszka is. A hely száraz volt és kényelmes, és hátsó ajtaja a kerítéssel körülvett hátsó kertre nyílt. Betonpadlójával és falaival gyakorlatilag lerombolhatatlan volt.

– Marley – mondtam neki vidáman, miközben kivezettem a helyére –, ez itt a te szobád.

Előrelátóan szétszórtam már néhány kutyajátékot, amit rághatott, újságokat terítettem a garázs közepére, és egy kartondobozban megágyaztam neki egy régi ágytakaróval.

– És itt fogsz aludni – mondtam, és belefektettem a dobozba. Marley megszokta már az efféle alvóhelyet, csakhogy ez idáig együtt birtokolta testvéreivel. Most körbejárta a dobozt, és kétségbeesetten nézett fel rám. Próbaképpen visszamentem a házba és becsuktam az ajtót. Álltam és hallgatóztam. Először nem hallottam semmit. Kis idő múltán azonban alig hallható nyöszörgés szűrődött be hozzám. Végül pedig igazi sírás. Úgy hangzott, mintha kínozná valaki.

Kinyitottam az ajtót, s amint meglátott, abbahagyta. Benyúltam hozzá, néhány percig vakargattam, aztán újból elmentem. Az ajtó túloldalán állva számolni kezdtem. Egy, kettő, három... Hét másodperc is beletelt, mire újra kezdődtek a nyüsszenések és a sírás. Többször is megismételtük a gyakorlatot, s az eredmény mindig ugyanaz volt. Belefáradtam, így hát úgy döntöttem, ideje álomba sírdogálnia magát. Felgyújtva hagytam neki a garázsban a villanyt, becsuktam az ajtót, átmentem a ház túlfelére, és bemásztam az ágyba. A betonfalak nem nagyon tompították szánalmas sirámait. Csak feküdtem ott, igyekeztem nem odafigyelni rá, és azt gondoltam, bármelyik pillanatban abbahagyhatja és elaludhat. A sírás folytatódott. Még akkor is hallottam, amikor a párnával befogtam a fülemet. Az járt a fejemben, hogy szegényke most odakint van, életében először egyedül, ebben a szokatlan környezetben, ahol esélye sincs, hogy más kutya szagát érezhesse. A mamájának egyszerűen nyoma veszett, csakúgy, mint a testvéreinek. Szegénykém. Én vajon hogy érezném magam a helyében?

Még egy fél órácskáig halogattam a felkelést, de aztán kimentem hozzá. Amint meglátott, felvidult a képe, és farkával püfölni kezdte a doboz oldalát. Olyan volt, mintha azt mondaná:

– Gyere, ugorj be te is! Van itt elég hely.

Ehelyett felemeltem a dobozt kutyástól, becipeltem a szobámba, és letettem a földre, az ágy mellé. Lefeküdtem a matrac legszélére, és karomat lelógattam a dobozba. Így, kezemet az oldalán nyugtatva, érezve, ahogy a bordái emelkednek és süllyednek, mindketten elszundítottunk.


4. FEJEZET

Tekergi úr

*

A következő három napban lelkesen vetettem bele magam új kutyusunk nevelésébe. Lefeküdtem hozzá a padlóra, és hagytam, hogy összevissza másszon rajtam. Birkóztunk. Egy régi törülközővel kötélhúzást játszottam vele, és meglepetten tapasztaltam, hogy máris milyen erős. Követett mindenhová, és megpróbált mindent megrágni, ami a foga közé került.

Csupán egyetlen napjába telt, hogy megtalálja a legpompásabb dolgot új otthonában: a WC-papírt. Eltűnt a fürdőszobában, és öt másodperccel később rohanvást jött vissza a WC-papír egyik végével a szájában, s az egész házat berohangálta, miközben letekeredett a gurigáról az összes. Úgy nézett ki a lakás, mintha Halloweenre díszítettük volna fel.

Úgy félóránként vittem ki a hátsó kertbe, hogy elvégezhesse a dolgát. Ha bepisilt a szobába, megszidtam. Ha kint sikerült neki, odatettem arcomat az övéhez, és legédesebb hangomon dicsértem meg érte. Ha kint kakilt, olyan jelenetet adtam elő, mintha produktuma egy öttalálatos lottószelvény lett volna.

Amikor Jenny megjött Disney Worldből, ugyanolyan lelkesedéssel vetette rá magát. Elképesztő volt látni. Ahogy teltek-múltak a napok, felfedeztem fiatal feleségemnek egy olyan nyugodt, gondoskodó oldalát, amelyről azt sem tudtam, hogy létezik. A karjaiban tartotta, simogatta, játszott vele, odafigyelt rá. Átfésülte minden szőrszálát, hátha bolhát vagy kullancsot talál benne.

Minden áldott éjszaka kétóránként felkelt, hogy megpisiltesse. Valószínűleg éppen ezért sikerült szobatisztaságra nevelni csupán néhány rövid hét alatt.

Általában Jenny etette. A dobozon levő utasítást követve, Marley naponta három nagy tál kölyköknek való kutyaeledelt kapott. Csupán néhány másodpercébe telt, hogy az utolsó morzsáig befalja. Persze ami bement az egyik végén, az ki is jött a másikon, és a hátsó kertünk hamarosan éppen annyira hívogató hely lett, mint egy aknamező. Csakis pillantásunkat a földre szegezve merészkedtünk ki. Marley étvágya hatalmas volt, a végtermék azonban még hatalmasabb, óriási dombokban jelent meg, és gyakorlatilag ugyanúgy nézett ki, mint az, amit megevett. Vajon megemészti egyáltalán ezt az izét?

Nyilván, hiszen szédületes sebességgel nőtt, mint azok az elképesztő esőerdei liánok, amik néhány óra alatt befonják a házat. Minden irányban egyre nagyobb lett a kiterjedése. Naponta egy kicsivel hosszabb, egy kicsivel szélesebb, egy kicsivel magasabb és egy kicsivel nehezebb lett. Amikor hazavittem, kilenc és fél kiló volt, és néhány hét alatt elérte a huszonkettőt. Cuki kölyökpofája, ami azon az első estén hazafelé jövet könnyen belefért a tenyerembe, rohamosan átalakult valamivé, aminek formája és súlya sokkal inkább egy kovácsüllőre emlékeztetett. Mancsai hatalmasak voltak, vállain dudorodtak az izmok, melle olyan széles, mint egy buldózer. Vékonyka kölyökfarka egyre inkább hasonlatossá vált a vidrafarokhoz, pontosan, ahogy a könyvek megjósolták.

Micsoda farok volt az! Nem maradt a házban egyetlen térdmagasságban levő tárgy sem, amit le ne repített volna Marley vadul csapkodó fegyvere. Letisztította a dohányzóasztalokat, szétszórta a magazinokat, leverte a polcokról a bekeretezett fényképeket, szárnyakat adott a sörösüvegeknek és borospoharaknak. Még az egyik erkélyajtó üvegét is megrepesztette. Fokozatosan felsőbb szintekre vándorolt minden olyan tárgy, mely nem volt odacsavarozva, ahonnan nem söpörhette le egyetlen suhintással. Kisgyerekes vendégeink igencsak elcsodálkoztak: – De hiszen a házatok máris bababiztos!

Marley tulajdonképpen nem a farkát, hanem az egész testét csóválta, a vállától egészen a fenekéig. Mintha csak rugóból lenne. Esküdni mertünk volna, hogy nincsenek is csontjai. Jenny el is nevezte Tekergi úrnak.

Márpedig soha nem tekergődzött, amikor volt valami a szájában. Bármi történt, ő ugyanúgy reagált: felkapta a legközelebbi cipőt, párnát vagy ceruzát – gyakorlatilag bármilyen tárgy megfelelt –, és futásnak eredt, mintha egy kis hangocska a fejében azt suttogta volna:

– Gyerünk! Kapd fel! Nyálazd jól össze! Fuss!

Némely tárgy, amit felkapott, elég kicsi volt, hogy észre se vegyük, ami különös örömmel töltötte el, mintha azt hinné, most az egyszer megússza a dolgot. Marley-ból azonban sosem lett volna jó pókerjátékos. Nem bírta elrejteni örömét, ha volt valami takargatnivalója. Mindig féktelen volt egy kissé, de ilyen pillanatokban majd megbolondult, mintha valami láthatatlan kobold játszaná vele a játékait. Teste remegett, fejét ide-oda billegette, és egész hátsó fele görcsös táncot járt. Ezt Marley-mambónak neveztük el.

– Na jó, mit loptál el már megint? – kérdeztem ilyenkor, miközben közelítettem hozzá, ő pedig elterelő hadműveletbe fogott, összevissza tekergődzött a szobában, ringatta a csípőjét, fejét fel-le rángatta, mint egy toporzékoló csikó. Annyira boldog volt tiltott zsákmányával, hogy alig bírt magával. Amikor végül sikerült becserkésznem, és szétfeszítenem a száját, mindig találtam valamit. Vagy olyasmit, amit a szemetesből bányászott ki, vagy amit a földön talált, illetve amikor már magasabb lett, egyenesen az ebédlőasztalról is szerzett zsákmányt. Papírtörülközőt, összegyűrt papír zsebkendőt, számlát a közértből, borosüvegdugókat, gemkapcsot, sakkbábukat, kupakokat – a szája kész szeméttelep volt. Egyszer, amikor szétfeszítettem az állkapcsát és bekukucskáltam, hát mi mást látok a szájpadlásához ragadva, mint a fizetésemről szóló csekket?

Néhány hét alatt el is felejtettük, milyen volt új lakótársunk nélkül az élet. Hamarosan kialakult új menetrendünk. Reggelente, még az első csésze kávé előtt azzal kezdtem, hogy levittem egy gyors sétára a vízhez. Reggeli után, de még zuhanyozás előtt kislapáttal a kezemben átfésültem a kertet, és elástam az aknákat a telek végében lévő homokba. Jenny kilenc előtt indult munkába, én azonban ritkán mentem el tíz előtt. Először kizártam Marley-t a betonbunkerébe egy tál friss vízzel és egy kupac játékkal, majd vidám hangon mondtam neki:

– Légy jó, Marley!

Fél egyre Jenny hazaért ebédelni. Ilyenkor adott enni Marley-nak és dobálta neki a labdát a kertben, míg jól ki nem fárasztotta. Az első hetekben délután is hazaszaladt, hogy kiengedje. Esténként, vacsora után általában együtt sétálgattunk a vízparton, s közben a Palm Beach-i jachtokat néztük, ahogy a naplemente fényében ringanak a vízen.

Talán a sétálgatás nem a megfelelő kifejezés. Marley úgy sétált, mint egy elszabadult mozdony. Teljes erejéből húzott előre, nekifeküdve a póráznak, miközben majd megfojtotta magát. Mi visszarántottuk, ő előrerántott bennünket. Ő húzta, mi vontuk. Közben úgy köhögött a fojtogató nyakörvtől, mint egy láncdohányos. Rohant jobbra, rohant balra, odafutott minden egyes levelesládához és bokorhoz, szaglászott, lihegett, úgy pisilt, hogy sosem hagyta abba időben, amitől általában inkább magát pisilte le, mint a célpontot. Körözött körülöttünk, a bokánk köré hurkolva a pórázt, aztán újra előrelendült, majdnem ledöntve bennünket a lábunkról. Ha valaki egy másik kutyával közeledett, Marley boldogan iramodott elébük, hátsó lábaira emelkedve, ha nem volt elég hosszú a póráz. Majd megőrült érte, hogy barátkozhasson.

– Látszik, hogy imádja az életet – jegyezte meg egy kutyatulajdonos, és ebben minden benne volt.

Még mindig elég kicsi volt ahhoz, hogy ezeket a csatákat mi nyerjük meg, de éreztük, hogy a mérleg hétről hétre egyre inkább az ő javára billen. Nyilvánvaló volt, hogy hamarosan erősebb lesz nálunk. Tudtuk, hogy be kell törnünk, hogy meg kell tanítanunk rendesen pórázon sétálni, még mielőtt egy elhaladó autó alá vonszolna, hogy ott leljük megalázó halálunkat. Barátaink, akik régi motorosok voltak a kutyatartás terén, azt javasolták, hogy ne hamarkodjuk el az engedelmességre szoktatást.

– Még túl korai – tanácsolta egyikük. – Élvezzétek, hogy kölyök, amíg csak lehet! Hamar elmúlik, akkor pedig nekiláthattok komolyan tanítani.

Így is tettünk, ami nem azt jelenti, hogy mindent megengedtünk neki. Felállítottunk szabályokat, melyeket igyekeztünk konzekvensen betartatni. Nem volt szabad felmásznia az ágyakra és a bútorokra. Büntetendő volt a WC-ből inni, az emberek sliccét szagolgatni, széklábat rágni, de nyilvánvalóan megérte neki egy kis büntetés vagy szidalom. A nem lett a kedvenc szavunk. Gyakoroltuk Marley-val az alapvető parancsokat – lábhoz, maradj, ül, fekszik – de csekély sikerrel. Fiatal volt és egy percre sem bírt nyugton maradni. Nagyjából annyi ideig tudott koncentrálni, mint az alga, illékonysága pedig a nitroglicerinével volt egyenlő. Annyira izgatott lett bármitől, hogy a legkisebb eseménytől is a mennyezetig pattogott, és úgy felélénkült, mintha megivott volna három presszókávét. Csak évekkel később jöttünk rá, hogy korai jeleit mutatta valaminek, amit nehezen kezelhető iskolás gyerekek viselkedéseként összegeztek, akik nem képesek nyugodtan ülni a fenekükön. A kiskutyánknak kifejlett „hiperaktív figyelemhiány”-rendellenessége volt.

S mégis, mindezek ellenére Marley fontos szerepet játszott életünkben és kettőnk kapcsolatában. Azzal, hogy segítségre szorult, megmutatta Jennynek, hogy képes arra az anyai gondoskodás-dologra. Már hetek óta velünk volt, és a feleségem még mindig nem ölte meg. Sőt, majd kicsattant az egészségtől. Azon viccelődtünk, hogy talán nem kellene annyit etetnünk, hátha azzal lelassíthatjuk a növekedését, és lejjebb szállíthatjuk az energiaszintjét.

Én pedig egyre csak csodálkoztam azon, ahogy Jenny átváltozott hideg szívű növénygyilkosból gondoskodó kutyamamává. Azt hiszem, ő maga is csodálkozott egy kicsit. Volt hozzá tehetsége. Az egyik nap Marley görcsösen öklendezni kezdett. Még mielőtt észrevettem volna, hogy baj van, Jenny már akcióba is lépett. Megragadta, fél kézzel szétfeszítette az állkapcsát, másik kezével pedig mélyen benyúlt a torkába és kihúzott egy nagy, nyálas celofángombócot. Mintha mi sem lenne természetesebb. Marley egy utolsót köhintett, odaverte fejét a falhoz, és olyan arckifejezéssel nézett fel Jennyre, melyben ez állt:

– Csináljuk ezt meg még egyszer, jó?

Ahogy egyre jobban összenőttünk családunk új tagjával, egyre természetesebbé vált arról beszélnünk, hogy más módon is növelnünk kellene a családot. Néhány héttel azután, hogy hazavittük Marley-t, úgy döntöttünk, hogy abbahagyjuk a fogamzásgátlást. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy eldöntöttük, hogy gyerekünk lesz, ami túlságosan is meredek lett volna két olyan embernek, akik azt szerették, ha életük lehetőleg olyan kevéssé előre eltervezett, amennyire csak lehetséges. Inkább óvatosan közelítettünk a témához azzal, hogy eldöntöttük, hogy ezután nem próbáljuk megakadályozni a terhességet. Persze tudtuk, hogy kissé sántít a dolog logikája, de így valahogy jobban éreztük magunkat. Csak semmi stressz! Nem próbálkoztunk a teherbeeséssel, csak hagyni akartuk, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Majd a természet tudja, mi a dolga. Que será será!

Szóval be voltunk tojva. Egy csomó baráti pár volt, akik hónapokig, sőt évekig próbálkoztak, de nem volt szerencséjük, s végül már nem is titkolták elkeseredésüket. Vacsorameghívások alkalmával állandóan a különböző orvosoknál tett látogatásaikat ecsetelték, a spermiumszámlálást és a menstruációs ciklus nyomon követését, ami az asztalnál ülőknek igencsak kínos volt. Úgy értem, mit kellett volna erre mondani?

– Szerintem egész rendben van a spermiumszámod.

Komolyan mondom, ez már fájt. Halálosan rettegtünk, hogy mi is így végezzük.

Házasságunk előtt Jenny többször is szenvedett endometriózisban, s emiatt laparoszkópiás műtétje is volt, hogy eltávolítsák a felesleges szövetet a petevezetékből, ami nem volt túlzottan jó előjel a termékenység szempontjából. Ennél sokkal aggasztóbb volt egy kis titkunk a múltból. Kapcsolatunk korai szakaszában, amikor az ember a vágytól elvakultan elveszti az eszét, a ruháinkkal egyetemben sutba vágtuk az óvatosságot és vakmerő meggondolatlansággal, minden fogamzásgátlás nélkül szeretkeztünk. Nem csak egyszer, hanem számtalanszor. Évekkel később visszatekintve a dologra, elképesztő butaság volt, és hálából le kellett volna borulnunk és megcsókolnunk a földet, amiért megúsztuk a terhességet. Ehelyett azonban mindketten csak arra gondoltunk, hogy: Mi baj lehet velünk? Nincs az a normális pár, aki megúszhatta volna ezt a sok, minden óvatosságot nélkülöző paráználkodást.

Meg voltunk győződve arról, hogy nem lesz könnyű dolgunk.

Így hát, míg barátaink bejelentették, hogy milyen terveik vannak, mi mélyen hallgattunk. Jenny majd szépen elteszi a fogamzásgátló receptjét a gyógyszeres szekrénykébe, és megfeledkezik róla. Ha terhes lesz, az fantasztikus. Ha nem, akkor meg ugye nem is próbálkoztunk.

Nyugat-Palm Beachen a tél gyönyörű időszak, amikor frissek az éjszakák és melegek, szárazak, naposak a nappalok. A kibírhatatlanul hosszú, tunya nyár után, melynek nagy részét a légkondicionált szobában töltöttük, vagy egyik fa árnyékából a másikéba ugráltunk, hátha sikerül megúszni az égető napsütést, a tél a szubtrópusi időjárás ünnepe volt. A hátsó kertre néző erkélyen ettünk, minden reggel frissen facsartuk a kertben álló narancsfa gyümölcsét, ápoltuk az aprócska fűszernövényágyást, és a ház melletti néhány paradicsomtövet, csészealjnyi hibiszkuszvirágokat szedtünk, melyek azután vizestálkában úsztak a vacsoraasztalon. Éjjelente nyitott ablaknál aludtunk, s gardéniaillatú levegő lengedezett felettünk.

Egy ilyen gyönyörűséges késő márciusi napon Jenny meghívta egy kedves kollégáját, hogy hozza el basset houndját, Buddyt kutyazsúrra. Buddyt a sintértelepről mentették meg, s nála szomorúbb képű kutyát soha életemben nem láttam. Amint szabadon engedtük a két kutyát a hátsó kertben, ők már rohantak is. Az öregecske Buddy nem tudta, mit is szóljon ehhez a túlpörgő sárga ifjonchoz, aki megállás nélkül loholt, futott, keringett körülötte. De azért elég jól tűrte, s végül több mint egy órán keresztül bolondoztak és játszottak, mielőtt kimerülten elterültek volna a mangófa árnyékában.

Néhány nappal később Marley vakaródzni kezdett, és nem akaródzott abbahagynia. Annyira kaparta magát, hogy attól féltünk, véresre sebzi a bőrét. Jenny térdre esett és nekilátott rutinosan megvizsg 919b18j álni, ujjaival átgereblyézni a bundáját, elválasztva a szőrt, hogy megnézhesse a bőrét. Néhány másodperc múlva felkiáltott:

– A fenébe! Ezt nézd meg!

Átnéztem a válla fölött, s ott, ahol elválasztotta Marley bundáját, aprócska fekete pontot láttam, ami villámsebesen vonult fedezékbe. Lefektettük Marley-t a padlóra, és elkezdtük átvizsgálni a bundáját centiméterről centiméterre. Boldog volt, amiért ketten egyszerre ekkora figyelemmel fordulunk felé, elégedetten lihegett és farkával a padlón dobolt. Tele volt velük! Bolhákkal! Tucatjával nyüzsögtek rajta. Ott voltak a lábujjai között, a nyakörve alatt, és elbújva lifegő fülében. Még ha elég lassúak is lettek volna ahhoz, hogy kézzel elkapjuk őket, márpedig nem voltak azok, akkor is túl sokan voltak, hogy megpróbáljuk leszedegetni őket.

Hallottunk már arról, hogy Floridában legendásan sok a bolha és a kullancs. Mivel nem volt igazi fagy, még egy kis csípős hűvös sem, a rovarpopulációt sosem tizedelte meg a hideg, és boldogan tenyészett a meleg, nedves környezetben. Itt még a Palm Beach tengerpartján álló luxusvillákban is voltak svábbogarak. Jenny teljesen kiborult. Hogyan mászkálhatnak élősködők az ő kutyuskáján? Úgy érezte, nem csak a kutya, hanem az egész lakásunk bolhás. Felmarkolta a kocsikulcsát és kirohant az ajtón.

Fél óra elteltével egy rovarirtóval teli zsákkal tért vissza. Nyilvánvalóan kifosztott egy vegyszerboltot. Volt ott bolha elleni fürdető, por, spray, bolhahab és bolhatonik. Hozott permetezőszert a fűre, mivel a pasas a boltban azt mondta, hogy anélkül esélyünk sincs, hogy térdre kényszerítsük a kis bestiákat. Volt ott egy speciális fésű is, amivel az élősködők petéit lehetett kifésülni.

– Te jó ég, szívem! – kiáltottam fel, amikor a zacskóból előhúztam a számlát. – Ezért a pénzért már permetező repülőgépet bérelhettünk volna.

Feleségemet azonban nem érdekelte. Feltámadt benne a küzdőszellem, ezúttal szerettei védelmében. És nem tréfált. Teljes mellbedobással látott neki a feladatnak. Lecsutakolta Marley-t a mosókádban a speciális mosdatószerekkel. Aztán összekutyult egy löttyöt, ami, mint láttam, ugyanazt a vegyszert tartalmazta, mint a fűre való rovarölő, és addig öntötte rá, míg teljesen át nem áztatta vele a bundáját. Míg a garázsban száradt, s úgy bűzlött, mint egy vegyi üzem, Jenny dühödten porszívózott: a padlót, falakat, a szőnyegeket, a függönyöket és a bútorok kárpitját. Aztán befújt. S míg ő odabent áztatott el mindent bolhaölőszerrel, én ugyanezt tettem kint a kertben.

– Szerinted elkaptuk a kis szemeteket? – kérdeztem, amikor végre elkészültünk.

– Szerintem igen – felelte.

A Churchill Road 345-ös számú ház lakóira mért csapás elsöprő erejű volt. Marley-t naponta ellenőriztük. Bekukkantottunk a lábujjai közé, a füle mögé, a farka alá, megnéztük a hasát, és minden más részét, amihez csak hozzáfértünk. Sehol nem találtuk bolhának még a nyomát sem. Ellenőriztük a szőnyegeket, a függönyök alját, a füvet. Semmi. Az ellenséget kiirtottuk.


5. FEJEZET

A teszt

*

Néhány héttel később éppen az ágyban feküdtünk és olvastunk, amikor Jenny becsukta a könyvét és így szólt: – Valószínűleg semmi jelentősége.

– Minek? – kérdeztem szórakozottan, fel sem nézve a könyvemből.

– Annak, hogy késik a mensesem.

Na, erre már csak felkaptam a fejem.

– Úgy érted, késik? Mármint a mensesed? – fordultam felé.

– Néha előfordul. De már egy hete. És napok óta elég furcsán is érzem magam.

– Hogy furcsán?

– Mintha valami a gyomromra húzódott volna. Valamelyik este ittam egy korty bort a vacsihoz, aztán azt hittem, mindjárt hányok.

– Ez nem jellemző rád.

– Már az alkohol gondolatától is émelygek.

Az utóbbi időben eléggé nyűgös is volt, de úgy döntöttem, ezt nem hozom fel.

– Szerinted... – kezdtem a kérdést.

– Nem tudom. Te szerinted?

– Hát én honnan tudjam?

– Tulajdonképpen nem is akartam megemlíteni – mondta Jenny. – Nehogy aztán... tudod. Nem akartam félrevezetni magunkat.

Ekkor jöttem rá, mennyire fontos ez neki, és nekem is. A szülőség valahogy bekerített bennünket: készek voltunk egy babára. Hosszú ideig feküdtünk ott egymás mellett, nem szóltunk egy kukkot sem, csak néztünk magunk elé.

– Sosem fogunk elaludni – mondtam végül.

– Megőrjít a bizonytalanság – ismerte be.

– Gyerünk, öltözz! – mondtam. – Ugorjunk el a gyógyszertárba, és vegyünk egy terhestesztet.

Sortot és pólót kaptunk magunkra. Amint kinyitottuk az ajtót, Marley már ki is ugrott rajta, a késő éjszakai autókázás feletti örömében. Hátsó lábain ugrabugrált pöttömnyi Toyota Tercelünk mellett. Fel-le pattogott, megrázta magát, szerteszét fröcskölve a nyálat a pofájáról, lihegve, és teljesen magánkívül a várakozástól, hogy mikor nyitom már ki végre a hátsó ajtót.

– Azt hinné az ember, hogy ő az apa – mondtam.

Amikor kinyitottam neki az ajtót, olyan élvezettel repült be a hátsó ülésre, hogy csak a túloldalon landolt, ahol hangos reccsenéssel állította meg koponyáját az ablak, de ez szemmel láthatólag meg se kottyant neki.

A patika éjfélig volt nyitva. A kocsiban vártam Marley-val, míg Jenny beugrott. Vannak bizonyos dolgok, amiket férfiak nem vehetnek, és a terhesteszt meglehetősen elöl áll ezen a listán. A kutya, szemét a gyógyszertár ajtajára szegezve, forgolódott a hátsó ülésen. Szokása szerint lihegett és irgalmatlanul nyáladzott, ahogy mindig, amikor izgatott, vagyis gyakorlatilag egyfolytában, amikor csak ébren volt.

– Az isten szerelmére, nyugodj már meg! – mondtam neki. – Szerinted mire készül? Kilopódzik a hátsó ajtón, és itthagy bennünket?

Válaszképpen megrázta magát, kutyaszőrrel és nyállal terítve be engem. Már megszoktuk, hogy Marley hogyan viselkedik a kocsiban, ezért biztos, ami biztos, tartottunk az anyósülésen egy törülközőt, amit arra használtam, hogy magamat és a kocsi belsejét letöröljem vele.

Öt perc múlva Jenny kicsi zacskóval a kezében tért vissza. A parkolóból kifelé menet Marley átpasszírozta a vállát csöppnyi autónk első ülései között, mellső lábaival a kardánboxon egyensúlyozott, az orra a visszapillantó tükröt érte. Ahányszor bekanyarodtunk egy sarkon, hasra esett, rá egyenesen a kézifékre. S minden ilyen esés után töretlen kedvvel, s az addiginál is vidámabban mászott vissza lehetetlen helyére.

Néhány perccel később otthon voltunk a fürdőszobában, és kipakoltuk a mosdókagyló szélére a 8 dollár 99 centes tesztet. Nekiláttam hangosan felolvasni a használati utasítást.

– Na szóval – mondtam. – Azt mondja, hogy az esetek kilencvenkilenc százalékában pontos. Először is bele kell pisilned ebbe a pohárba.

A következő lépés az volt, hogy egy vékony tesztcsíkot bele kellett lógatni a pisibe, azután pedig beletenni egy kis üvegcsényi folyadékba, amit a teszthez adtak.

– Várj öt percet! – mondtam. – Azután helyezd a második folyadékba tizenöt percre! Ha kék lesz, akkor hivatalosan is várandós vagy, nyuszi.

Mértük az első öt percet. Aztán Jenny belepottyantotta a csíkot a második üvegcsébe, mondván:

– Nem bírok itt állni és nézni.

Bementünk a nappaliba és csevegtünk, úgy tettünk, mintha valami olyan jelentéktelen dologra várnánk, mint mondjuk, hogy felforrjon a teavíz.

– Nos, mi van a delfinekkel? – próbálkoztam, de a szívem vadul kalapált, és ideges félelem ült a gyomromban. Ha a teszt pozitív lesz, akkor hűha, örökre megváltozik az életünk. Ha negatív, Jenny romjaiba dől. Kezdtem kapiskálni, hogy talán én is. Egy örökkévalóság volt, mire csörgött az óra.

– Na nézzük! – mondtam. – De bármi lesz is, tudod, hogy szeretlek.

Kimentem a fürdőszobába és kihalásztam a tesztcsíkot az üvegcséből. Minden kétséget kizáróan kék volt. Olyan kék, mint a feneketlen óceán. Gyönyörű sötét tengerkék. Olyan kék, amit semmilyen más árnyalattal nem lehetett összetéveszteni.

– Gratulálok, szívem! – mondtam.

– Jesszusom! – csak ennyit bírt felelni és a karomba vetette magát.

Ahogy ott álltunk a mosdó mellett egymást ölelve, lehunyt szemmel, éreztem, hogy a lábunknál nagy az izgés-mozgás. Lepillantottam, s megláttam Marley-t, amint tekergődzik, a fejét dobálja, a farkával meg olyan erővel veri a fürdőszobaszekrényt, hogy féltem, mindjárt behorpasztja. Amikor lehajoltam, hogy megsimogassam, elhúzódott. Ajjaj! A Marley-mambó volt, ami csakis egy valamit jelenthetett.

– Mit loptál el már megint? – kérdeztem, és üldözőbe vettem. Elugrott előlem, be a nappaliba, pedig már majdnem elkaptam. Amikor végre sarokba szorítottam és kifeszítettem az állkapcsát, először semmit sem láttam. Aztán hátul, a nyelve tövénél észrevettem valamit, ami majdnem menthetetlenül lecsúszott a torkán. Vékony volt, hosszú és lapos. És tengerkék.

Benyúltam és kihúztam a pozitív tesztcsíkot.

– Bocs, haver – mondtam –, de ezt megtartjuk emlékbe.

Jenny meg én elnevettük magunkat, és sokáig abba sem hagytuk. Jól szórakoztunk az elképzelésen, hogy vajon mi jár Marley nagy kockafejében. „Hmmm, ha megsemmisítem a bizonyítékot, talán elfelejtik ezt a szerencsétlen közjátékot, és végül mégsem kell megosztanom a váramat egy betolakodóval.”

Aztán Jenny elkapta Marley mellső lábait, hátsó lábaira állította és körbetáncolta vele a szobát.

– Nagybácsi leszel! – dalolta. Marley erre a szokásos módon reagált: felugrott, és nagy, nedves nyelvével betapasztotta Jenny száját.

Másnap Jenny izgatott hangon hívott a munkahelyéről. Éppen akkor ért vissza az orvostól, aki hivatalosan is megerősítette az otthon elvégzett teszt eredményét.

– Azt mondta, a gépezet kiválóan működik – mesélte.

Előző éjjel visszaszámláltunk a naptárban, és megpróbáltuk meghatározni a fogantatás idejét. Jenny félt, hogy már terhes volt, amikor néhány héttel korábban hisztérikusan irtottuk a bolhákat. Biztosan nem tett volna jót az a sok permetezőszer, igaz? Aggodalmáról az orvosnak is beszélt, aki azt felelte, hogy valószínűleg nem gond. Csak ezután ne használjuk többet, javasolta. Felírt neki terhességi vitaminokat és azt mondta, hogy három hét múlva várja ultrahangra, ahol az elektronikus kép segítségével először pillanthatjuk meg a Jenny pocakjában növekvő parányi magzatot.

– Azt mondta az orvos, hogy feltétlen vigyünk magunkkal egy videokazettát – mondta Jenny –, hogy megőrizhessük a felvételt az utókornak.

Ezt felírtam az asztali naptáramba.


6. FEJEZET

Szívügyek

*

A bennszülöttek állítják, hogy Dél-Floridában létezik négy évszak. Elismerik ugyan, hogy ezek nagyon hasonlítanak egymásra, de mégis egyértelműen megkülönböztethetőek. Ne higgyünk nekik! Csak két évszak van: a meleg, száraz, és a forró, nedves.

Nagyjából éppen a trópusi hőség egyik napról a másikra történő visszatérése idején ébredtünk egy reggel arra, hogy kutyánk már nem kölyök. Úgy tűnt, hogy Marley épp olyan hirtelen alakult át nyakigláb ifjonccá, mint ahogy a tél nyárrá változott. Öt hónapos korára teste kitöltötte túlméretezett zsemleszínű bundájának minden laza ráncát. Hatalmas mancsai már nem tűntek annyira murisan túlméretezettnek. Tűhegyes tejfogait tekintélyparancsoló agyarak váltották fel, melyek néhány gyors harapással tönkre tudtak tenni egy frizbit vagy egy vadonatúj bőrcipőt. Ugatásának hangszíne félelmetes dörgéssé mélyült. Amikor hátsó lábaira emelkedett, és úgy táncolt körbe, mint egy orosz cirkuszi medve, ami gyakran megesett, mellső lábait a vállamon tudta nyugtatni, miközben egyenesen a szemembe nézett.

Amikor az állatorvos először meglátta Marley-t, halkan füttyentett, mondván:

– Ez lesz aztán a nagyfiú.

Úgy is lett. Jó kiállású példánnyá növekedett, és kötelességemnek éreztem felhívni az addig kételkedő miss Jenny figyelmét arra a tényre, hogy az általam korábban javasolt név nem is lett volna akkora balfogás. Grogan's Majestic Marley of Churchill. Amellett, hogy a Churchill Roadon volt a rezidenciája, a majestic, vagyis felséges megtestesítője volt. Legalábbis, amikor nem kergette a saját farkát. Néha, miután minden ideges energiáját elhasználta, elfeküdt a nappali perzsaszőnyegén, és a rolón át ferdén beszűrődő napsugarak fényében sütkérezett. Fejét magasra emelte, orra csillogott, mancsait keresztezte maga előtt. Egy egyiptomi szfinxre emlékeztetett bennünket.

A változás másoknak sem kerülte el a figyelmét. Az, hogy már nem tartják veszélytelen kiskutyának, jól látszott azon, hogy az idegenek mekkora ívben kerülték ki, és ahogy hátrahőköltek, amikor feléjük rohant. Az ő szemükben félelmetessé növekedett.

A bejárati ajtónkon volt egy kis, tenyérnyi széles, és kétszer olyan magas, téglalap alakú ablak, szemmagasságban. Marley imádta a vendégeket, és ha valaki becsengetett hozzánk, ő már rohant is át a házon, átsiklott az előszobán, végigszánkázott a parkettán, csúsztában a levegőbe rúgva a szőnyegeket, s meg sem állt, amíg hangos puffanással neki nem ment az ajtónak. Akkor aztán hátsó lábaira emelkedett, vadul nyüszített, és nagy fejével betöltötte az ablakocskát, hogy egyenest az odakint álló szemébe nézhessen, bárki legyen is az. Ez örömteli esemény volt Marley számára, aki hivatalos fogadóbizottságnak tekintette magát. Házalókra, postásokra és bárki másra, aki nem ismerte, úgy hatott, mintha személyesen Cujo elevenedett volna meg a Stephen King-regényből, s semmi nem védené őket a kegyetlen szét-marcangoltatástól. Nem egy idegen futamodott meg szélsebesen az ajtónktól, hogy azután a felhajtó közepén várja, hogy valamelyikünk kimenjen elé, miután a csengetés hangjára Marley kikukucskált.

Úgy találtuk, hogy ez nem feltétlen baj.

A környékünket a városfejlesztők átalakulóban lévő negyednek neveznék. Az 1940-es és ötvenes években épült, s eredetileg kanadaiak, az ország északi és középső részéből érkezők, meg persze nyugdíjasok népesítették be. Akkor lett kissé lepukkant, amikor az eredeti tulajdonosok kezdtek kihalni, és bérlők, meg szedett-vedett családok csapatai váltották fel őket. Mire mi odaköltöztünk, a környék újra változóban volt, ezúttal előkelőbbé vált a melegektől, a művészektől és a fiatal üzletemberektől, akiket vonzott a víz közelsége és a jópofa, „art deco”-elemeket felmutató építészet.

A mi háztömbünk volt a puffer a kemény South Dixie országút és a rongyrázó vízparti villák között. A Dixie országút volt az USA első igazi országútja, ami végignyújtózott Florida keleti partján, és főútvonalként szolgált, mielőtt az autópálya elért volna idáig. Ötsávos, napszítta aszfalt, mindkét irányba két-két sávval, s egy közössel a balra forduláshoz. Kétoldalról egy letűnt kor némileg lepusztult és nem túlzottan hívogató használtcikk-üzletei, benzinkútjai, zöldséges standjai, olcsó éttermei és családi vállalkozásban fenntartott moteljei szegélyezték taszító összevisszaságban.

A South Dixie országút és a Churchill Road kereszteződésének négy sarkán egy italbolt, egy éjjel-nappali élelmiszerbolt, egy importált áruk boltja vastag ráccsal a bejáraton, egy szabadtéri önkiszolgáló mosoda, ahol az emberek egész éjszaka elvoltak, és gyakran hagytak maguk után barna papírzacskóba bugyolált üvegeket. A mi házunk a nyolcadik volt a saroktól.

A környék biztonságosnak tűnt, de azért hallottunk pletykákat arról, hogy történik itt ez-az. Nyomuk veszett a kertben felejtett szerszámoknak, és egyszer, amikor kivételesen hideg volt, valaki az utolsó darabig meglovasította a ház mellett felhalmozott tűzifát. Egy vasárnap a kedvenc éttermünkben reggeliztünk a szokott asztalunknál, az ablakban, amikor Jenny rámutatott egy lövés nyomára az üvegben, éppen a fejünk felett és szárazon megjegyezte:

– Ez tutira nem volt itt, amikor legutóbb itt kajáltunk.

Egy reggel, amikor elhagytam a sarkunkat munkába menet, észrevettem, hogy egy véres kezű és arcú ember fekszik az útszélen. Leparkoltam, és odafutottam hozzá, abban a hiszemben, hogy elütötte egy autó. Amikor azonban leguggoltam mellé, megcsapott az alkohol és a vizelet bűze, s amikor beszélni kezdett, világossá vált, hogy részeg. Hívtam egy mentőt, és ott vártam vele, de amikor megérkeztek, a pasas nem hagyta, hogy hozzányúljanak, majd a mentősök és az én szemem láttára tántorgott el az italbolt irányában.

Egy éjszaka pedig egy kissé elkeseredett férfi állt meg az ajtónk előtt, és előadta, hogy látogatóba indult egy innen egysaroknyira lévő házba, de kifogyott a benzinje. Azt kérdezte, adnék-e neki kölcsön öt dollárt. Reggel első dolga lesz visszafizetni.

Na persze, haver – gondoltam. Amikor aztán felajánlottam neki, hogy hívom a rendőrséget, valami átlátszó szöveggel elhúzta a csíkot.

A legnyugtalanítóbb azonban az volt, amit a ferdén szemben álló kis házról megtudtunk. Gyilkosság történt ott, csupán néhány hónappal ideköltözésünk előtt. Ráadásul nem csak egy átlagos gyilkosság, hanem egy borzalmasan kegyetlen, amiben szerepet játszott egy mozgásképtelen özvegyasszony és egy láncfűrész. Az esettel részletesen foglalkoztak a hírműsorok, így már beköltözésünk előtt megismertünk minden részletet – mindent, kivéve a helyszínt. Most pedig ott laktunk a gyilkosság helyszínével szemben.

Az áldozat, egy nyugdíjas tanárnő volt, az első ideköltözöttek egyike, bizonyos Ruth Ann Nedermier, aki egyedül élt a házban. Csípőprotézis-műtétje után felfogadott egy nővért, hogy napközben segítsen neki, ami végzetes tévedésnek bizonyult. A nővér, amint azt a rendőrség később bizonyította, csekkeket lopott Mrs. Nedermier csekk-könyvéből, és rájuk hamisította az aláírását.

Az idős asszony törékeny volt ugyan, de az esze a helyén volt, ezért számon kérte a nővéren a hiányzó csekkeket, valamint a bankszámlájáról megmagyarázhatatlanul leemelt összegeket. A nővér pánikba esett és halálra verte szegény asszonyt, aztán felhívta a fiúját, aki megérkezett egy láncfűrésszel, és segített felaprítani a testet a fürdőkádban. Együttes erővel bepakolták a testrészeket egy nagy ládába, leöblítették magukról a vért, és elhajtottak.

Szomszédaink azt mesélték, hogy napokig fogalmuk sem volt, hová tűnhetett Mrs. Nedermier. A rejtély akkor oldódott meg, amikor egy férfi betelefonált a rendőrségre, és bejelentette, hogy rettenetes bűz árad a garázsából. A ládát és hátborzongató tartalmát a rendőrség fedezte fel. Amikor megkérdezték a háztulajdonost, hogy hogy került oda a láda, a férfi elmondta az igazat: a lánya kérte meg, hogy vigyázzon rá.

Bár Mrs. Nedermier megdöbbentő halála volt a környék legnagyobb port kavaró eseménye amióta a világ világ, mégsem említette nekünk a kutya sem, amikor arra készültünk, hogy megvegyük a házat. Sem az ingatlanügynök, sem a tulajdonosok, sem a közjegyző, sem a földhivatali ügyintéző. A beköltözésünk utáni héten azonban átjöttek a szomszédok sütivel és egy tál rakott zöldséggel, és elárulták nekünk a dolgot. Éjszaka, az ágyban fekve nehéz volt nem gondolni arra, hogy csupán pár lépésnyire a hálószobaablakunktól darabokra fűrészeltek egy védtelen özvegyet.

– Kivételes eset volt, ami velünk sosem történhet meg – mondogattuk magunknak, mégsem tudtunk úgy elmenni a ház előtt, vagy akár kinézni az utcai ablakunkon, hogy ne gondoljunk arra, ami ott történt.

Marley jelenléte és az, hogy láttuk, hogy az idegenek milyen gyanakvással méregetik, valahogy megnyugtatott bennünket, ami másképp lehetetlen lett volna. Nagydarab, szeretettel teli bolond kutya volt, akinek a betolakodók elleni harci stratégiája valószínűleg az lett volna, hogy halálra nyalja őket. Ezt azonban az odakint kószáló, zsákmányra éhes alakoknak nem kellett tudniuk. Az ő szemükben nagy volt, erős és kiszámíthatatlan. Nekünk pedig ez pontosan megfelelt.

Jennynek jól állt a terhesség. Elkezdett hajnalban kelni, hogy mozogjon és sétáljon Marley-val. Tápláló, egészséges ételeket készített, tele friss zöldséggel és gyümölccsel. A koffein, a light üdítők, na meg persze az alkohol esküdt ellensége lett, s még azt sem engedte, hogy egy evőkanálnyi főzőkonyakot belekeverjek az ételbe.

Megfogadtuk, hogy titokban tartjuk a terhességet, amíg biztosak nem leszünk benne, hogy a magzat életképes, és túl vagyunk a vetélés veszélyén, de ezen a fronton egyikünk sem bizonyult túlzottan tehetségesnek. Annyira izgatottak voltunk, hogy egyik bizalmasunknak a másik után böktük ki a hírt, megesketve mindnyájukat, hogy titokban tartják, míg végül a titkunk már egyáltalán nem is volt titok. Először elmondtuk a szüleinknek, aztán a testvéreinknek, majd a legközelebbi barátainknak, aztán az irodai haveroknak, s végül a szomszédoknak. Jenny pocakja tízhetesen már kezdett egy picit domborodni. Kezdett a dolog valósnak tűnni. Miért is ne osszuk meg örömünket a világgal? Mire elérkezett Jenny vizsgálatának és ultrahangjának a napja, akár ki is plakátozhattuk volna: John és Jenny kisbabát várnak.

A vizsgálat reggelén nem mentem be dolgozni, és az utasításnak megfelelően vittem magammal egy üres videokazettát, hogy megörökíthessük a babánk első, elmosódott képeit. Úgy volt, hogy lesz egy rutinvizsgálat és egy tájékoztató beszélgetés. Kapunk egy szülésznőt, aki minden kérdésünkre tud válaszolni, megméri Jenny pocakját, meghallgatja a baba szívverését, és természetesen megmutatja az odabent kuksoló kis alakot.

Várakozástól feszülve érkeztünk oda délelőtt 9-kor. A középkorú, gyöngéd, angol akcentusú szülésznő bevezetett bennünket egy kis vizsgálóhelyiségbe, és azonnal megkérdezte:

– Szeretnék hallani a kisbabájuk szívverését?

– Mi az, hogy – feleltük, aztán feszülten figyeltünk, amíg egy hangszóróhoz csatlakoztatott mikrofonszerűséget mozgatott Jenny hasán. Csendben ültünk, arcunkra fagyott mosollyal, és majd megfeszültünk, hogy halljunk valamit, de a hangszóró csak sercegett.

A szülésznő szerint ebben nem volt semmi szokatlan.

– Attól függ, hogyan fekszik a pici. Néha semmit sem hallani. Lehet, hogy még korai.

Azt javasolta, hogy térjünk át mindjárt az ultrahangra.

– Na, nézzük meg azt a kisbabát! – mondta, csak úgy mellesleg.

– Első pillantás a Grogie-babára – mosolygott rám szélesen Jenny. A szülésznő átvitt bennünket az ultrahangszobába, és lefektette Jennyt a monitor melletti vizsgálóasztalra.

– Hoztam kazettát – kalimpáltam a nő orra előtt a cuccal.

– Várjon egy kicsit! – mondta, miközben felhúzta Jenny ingét, és egy hokikorong méretű műszert mozgatott a hasán. Izgatottan figyeltük a monitoron megjelenő életlen, szürke foltokat. – Hmm, úgy tűnik, ez nem érzékeli rendesen – mondta tökéletesen semleges hangon. – Megpróbáljuk hüvelyi ultrahanggal. Az sokkal nagyobb felbontású.

Kiment a szobából, majd néhány pillanattal később egy magas, festett szőke nővérrel tért vissza, akinek a monogramja a körmére volt festve. Essie-nek hívták, és megkérte Jennyt, hogy vegye le a bugyiját, aztán egy latexszel behúzott műszert helyezett a hüvelyébe. A szülésznőnek igaza volt: a felbontás sokkal jobb volt, mint a másik ultrahanggal. Ráközelített arra a valamire, ami egy kicsinyke zsáknak tűnt a nagy szürkeség tengerében, egy egérkattintással felnagyította, aztán újra nagyított rajta. És megint. Azonban a nagy részletesség ellenére a zsák csupán üres, formátlan zokninak tűnt a szemünkben. Hol voltak a picinyke karok és lábak, amiknek a terheskönyvek szerint a tizedik hétre ki kell alakulniuk? Hol a csöppnyi fej? Hol a dobogó szív? Jenny nyakát kifacsarva, várakozással telten kérdezte a szülésznőket, ideges nevetéssel:

– Van ott egyáltalán valami?

Felpillantottam, megláttam Essie arckifejezését, s mindjárt tudtam, hogy nem akarjuk hallani a választ. Hirtelen rájöttem, miért nem mondott semmit, miközben kattingatott, hogy felnagyítsa a képet. Összeszedett hangon felelt Jennynek:

– Nem az, ami a tizedik héten várható lenne.

Jenny térdére tettem a kezem. Mindketten tovább bámultuk a foltot a képernyőn, mintha ezzel életet tudnánk lehelni bele.

– Jenny, azt hiszem, van egy kis baj – mondta Essie. – Hívom Sherman doktor urat.

Miközben csendben vártunk, megtudtam, mire mondják az emberek, hogy ájulás előtt olyan érzésük van, mintha egy sáskaraj szállna le rájuk. Éreztem, ahogy hirtelen kimegy a vér a fejemből, és hallottam a zümmögést a fülemben.

Ha nem ülök le – gondoltam –, össze fogok esni. Az nagyon kínos lenne. Az erős feleség nyugodtan viseli a hírt, miközben a férj eszméletlenül hever a földön, a nővérek pedig repülősóval próbálják magához téríteni. Fél fenékkel odaültem a vizsgálóasztal szélére, egyik kezemmel fogtam a kezét, másikkal a nyakát simogattam. Könnyes volt a szeme, de nem sírt.

Sherman doktor, egy magas, tiszteletet parancsoló, nyers, de mégis barátságos viselkedésű férfi megerősítette, hogy a magzat elhalt.

– Kétségkívül látnunk kellene a szívverést – közölte. Óvatosan elmondott mindent, amit amúgy is tudtunk a könyvekből. Azt, hogy minden hatodik terhesség vetéléssel végződik. Azt, hogy a természet így válogatja ki a gyengéket, retardáltakat, a durván deformáltakat. Nyilván emlékezett Jenny aggodalmaira a bolhairtó miatt, mert igyekezett megnyugtatni, hogy ezt nem mi okoztuk. Megfogta Jenny arcát, és közel hajolt hozzá, mintha meg akarná csókolni:

– Sajnálom – mondta. – De két hónap múlva újra próbálkozhatnak.

Mi ketten csak ültünk ott némán. A mellettünk heverő üres videokazetta hirtelen hihetetlenül kínossá vált, olyasmivé, ami harsogva emlékeztetett vak, naiv optimizmusunkra. Legszívesebben kidobtam volna, vagy legalábbis eldugom.

– És most mi a teendő? – kérdeztem az orvost.

– El kell távolítanunk a méhlepényt – mondta. – Évekkel ezelőtt észre sem vette volna, hogy vetélés volt. Egyszerűen csak kivárta volna a vérzést.

Választhattunk, hogy ha akarjuk, megvárhatjuk a hétvégét és visszajöhetünk hétfőn a beavatkozásra, ami gyakorlatilag ugyanaz, mint egy abortusz, mivel a magzatot és a méhlepényt kiporszívózzák a méhből. Jenny azonban jobb szeretett volna túllenni az egészen, és ezzel én magam is így voltam.

– Minél előbb, annál jobb – mondta Jenny.

– Rendben – felelt Sherman doktor. Beadott Jennynek valamit, hogy kitáguljon a méhszáj, és már ment is. Hallottuk, ahogy a folyosó végén belép egy másik vizsgálóba, és vidáman évődve köszönt egy várandós kismamát.

Amikor egyedül maradtunk a szobában, Jenny és én egymás karjába borultunk, és úgy is maradtunk, míg halk kopogás nem hallatszott. Egy idősebb nő volt, akit még sosem láttunk. Egy kupac papírt hozott.

– Sajnálom, aranyom – mondta Jennynek. – Rettenetesen sajnálom.

Aztán megmutatta, hogy hol kell aláírni a kiszívásos kürettázs veszélyeit ismertető nyilatkozatot.

Amikor Sherman doktor visszatért, azonnal munkához látott. Először egy válium-, aztán egy demerolinjekciót adott be Jennynek, a beavatkozás pedig gyors volt és fájdalommentes. A szerek még alig kezdtek hatni, s ő már végzett is. Amikor vége volt, Jenny jóformán öntudatlanul feküdt ott, mivel a nyugtatók átvették a hatalmat felette.

– Csak arra figyeljen, hogy abba ne hagyja a lélegzést! – mondta az orvos, és kiment a szobából. Nem akartam hinni a fülemnek. Hát nem az ő dolga megbizonyosodni róla, hogy lélegzik-e? A nyilatkozat, amit Jenny aláírt, nem tartalmazta a mondatot, hogy „a páciens bármikor abbahagyhatja a légzést barbiturát túladagolás miatt”.

Tettem, amit kellett, hangosan beszéltem hozzá, dörzsöltem a karját, finoman pofozgattam, és olyanokat mondtam, hogy:

– Hé, Jenny! Hogy hívnak engem?

De a világ számára halott volt.

Jó néhány perc elteltével Essie dugta be a fejét az ajtón, hogy megnézze, hogy vagyunk. Amint megpillantotta Jenny szürke arcát, kifordult a szobából, majd egy pillanattal később nedves mosdókesztyűvel és repülősóval tért vissza, amit úgy tűnt, egy örökkévalóságig tartott az orra alá, mire végre megmozdult, akkor is csak egy másodpercre. Egyfolytában hangosan beszéltem hozzá, és mondtam neki, hogy lélegezzen olyan mélyen, hogy érezzem a kezemen. A bőre hamuszínű volt. Kitapintottam a pulzusát: hatvanat vert percenként. Idegesen törölgettem a nedves ronggyal a homlokát, az arcát és a nyakát. Végül magához tért, de még mindig nagyon kábult volt.

– Aggódtam miattad – mondtam. Csodálkozva bámult rám, mintha azt próbálta volna kideríteni, hogy vajon miért aggódhattam. Aztán megint elaludt.

Fél óra múlva a nővér segített felöltöztetni, és a következő utasításokkal kísért ki a rendelőből: a következő két hétben tilos a fürdőkád, az úszás, az irrigálás, a tampon és a szex.

Jenny a kocsiban továbbra is hallgatott, az ajtóhoz préselődve bámult ki az ablakon. A szeme piros volt, de nem sírt. Hiába kerestem a vigasztaló szavakat. Most komolyan, mit lehetett volna mondani? Elvesztettük a kisbabánkat. Igen, azt mondhatnám neki, hogy újra megpróbálhatjuk. Mondhatnám, hogy sok pár megy keresztül ugyanezen. De ő nem akarta hallani, én meg nem akartam mondani. Egy nap majd helyére kerül a dolog. De nem ma.

A szép úton hajtottam haza, a Flagler Drive-on kanyarogva, ami körülöleli Nyugat-Palm Beach tengerpartját a város északi végétől, ahol az orvos rendelője volt, a déli végéig, ahol laktunk. A napfény megcsillant a vízen, a pálmafák lágyan hajladoztak a felhőtlen, kék ég alatt. Egy ilyen napon örülni kell. De nem nekünk. Hallgatásba burkolódzva mentünk haza.

Amikor hazaértünk, segítettem neki kiszállni a kocsiból, és lefeküdni a heverőre, aztán kimentem a garázsba, ahol Marley szokás szerint lihegve várta visszatértünket. Amint meglátott, már ugrott is hatalmas, bőrből készült játékcsontjáért, és egész testét csóválva, farkával a mosógépet verve, mint egy dobverő az üstdobot, körbe parádézott a helyiségben. Könyörgött, hogy próbáljam meg elvenni tőle.

– Ma nem, haver – mondtam, és kiengedtem a hátsó ajtón az udvarba. Hosszan lepisilte a naspolyát, és már rohant is vissza, nagyot ivott a táljából, szanaszét fröcskölve a vizet, aztán végigszáguldott az előszobán, Jennyt keresve. Csupán néhány másodpercembe telt feltörölni a kilötyögtetett vizet, és utánamenni a nappaliba.

Amikor befordultam, földbe gyökeredzett a lábam. Egyheti fizetésembe fogadtam volna, hogy amit látok, teljességgel lehetetlen. Féktelen, izgága kutyánk ott állt vállaival Jenny térde között, nagy kocka fejét pedig az ölében nyugtatta. Farka a lábai közt lógott. Ez volt az első alkalom, hogy nem csóválta, amikor valamelyikünkhöz hozzáért. Felnézett Jennyre, és halkan nyöszörgött. Jenny néhányszor végsimított a kobakján, aztán váratlanul belefúrta az arcát a vastag bundába és zokogni kezdett. Hangosan, szíve mélyéről zokogott, s nem próbálta visszafojtani.

Hosszú ideig így maradtak, Marley mozdulatlanul, mint egy szobor, Jenny pedig úgy markolta, mint egy hatalmas babát. Félrehúzódtam, és úgy éreztem magam, mint egy kukkoló, aki belepofátlankodik ebbe a személyes pillanatba. Nem tudtam, mit is kezdjek magammal. Aztán anélkül, hogy az arcát felemelte volna, Jenny az egyik karjával felém nyúlt, én pedig csatlakoztam hozzá a heverőnél, és megöleltem. Ott maradtunk hármasban, összefonódva közös gyászunkban.


7. FEJEZET

A mester és a szörnyeteg

*

Másnap, szombat hajnalban arra ébredtem, hogy Jenny háttal fekszik nekem, és csendben sírdogál. Marley is ébren volt, állát a matracon nyugtatta, és ezúttal is együtt érző volt gazdájával. Felkeltem, kávét főztem, friss narancslét facsartam, behoztam az újságot és pirítóst készítettem.

Amikor aztán Jenny is felkelt, és kijött hálóköntösben, a szeme száraz volt, és bátran rám mosolygott, mintha azt mondaná, hogy most már jól van.

Reggeli után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk otthonról, és lesétálunk Marley-val a partra, hogy úszhasson egyet. A mi környékünkön magas beton hullámtörők és sziklakupacok szegélyezték a partot, elérhetetlenné téve a vizet. Ha azonban az ember elsétált hat saroknyit dél felé, ott a hullámtörő a part felé kanyarodott és szabadon hagyott egy aprócska, homokos partszakaszt, tele uszadékfával – tökéletes hely, hogy egy kutya kiélhesse magát. Amikor a partocskához értünk, meglóbáltam egy botot Marley orra előtt, és levettem róla a pórázt. Úgy nézett a botra, ahogy egy éhhalál szélén álló bámulna egy vekni kenyérre. Le sem vette róla a szemét.

– Hozd vissza! – kiabáltam, és olyan messzire bedobtam a botot a vízbe, amennyire csak bírtam. Egyetlen látványos ugrással elhagyta a betonfalat, leügetett a partra, és belevetette magát a sekély vízbe, nagy ívben fröcskölve maga körül. A labrador erre születik. A génjeiben hordja. Benne van a munkaköri leírásában.

Senki sem biztos benne, hogy honnan származnak a labrador retrieverek, csak egy biztos: nem Labrador szigetéről. Ez az izmos, rövid szőrű vízikutyafajta először az 1600-as években jelent meg Új Fundlandon, Labradortól néhány száz mérföldre, délre. Feljegyezték, hogy a helybeli halászok kis csónakjaikban kivitték magukkal a tengerre, ahol igencsak hasznukat látták, amikor be kellett vonni a zsinegeket és hálókat, vagy el kellett kapni a horogról elszabadult halat. A kutyát tömött, zsíros szőre védte a jeges víztől, úszótehetsége, kifogyhatatlan energiája és az a képessége, hogy olyan óvatosan tudta megfogni a halat, hogy nem tett kárt a húsában, ideális munkakutyává tették a zord Észak-atlanti körülmények között.

Azzal kapcsolatban, hogy hogyan került Új Fundlandra, csak találgatni lehet. Nem tartozott a sziget őslakosságához, és arra nincs bizonyíték, hogy az eszkimók, az első bevándorlók hozták volna magukkal kutyát. A legvalószínűbb teória, hogy a retrieverek korai őseit azok a halászok hozták az európai kontinensről és Britanniából, akik közül sokan megszöktek a halászhajókról, letelepedtek a parton és közösségeket hoztak létre. Ettől kezdve pedig a ma labrador retrieverként ismert fajta nem tudatos, ahogy-esik-úgy-puffan kereszteződésekből alakult ki. Valószínűleg közös az ősük a nagyobb és bozontosabb újfundlandival.

De bárhogy is jött létre, ezt az elképesztő retrievert hamarosan szolgálatukba állították a szigeti vadászok, akiknek szárazföldi és vízimadarakat szedett össze. 1662-ben az Új Fundland-i St. Johnban született W. E. Cormack, gyalogszerrel átszelte a szigetet, és feltűnt neki, hogy milyen nagy számban vannak arrafelé vízikutyák. Úgy találta, hogy „bámulatosan jól betanítottak a szárnyasok apportírozásában... és más területen is hasznosak.” Végül a brit nemesség is felfigyelt rá és a tizenkilencedik század elejére Angliába importálták a kutyákat, a fácánra, fajdra és fogolyra menő sportvadászok számára.

Az 1931-ben alakult országos hobbi kutyatartó csoport, a Labrador Retriever Klub szerint, melynek célja a fajta integritásának fenntartása, a „labrador retriever” elnevezés véletlenségből ragadt rajta valamikor az 1830-as években, amikor Malmesbury harmadik grófja, aki földrajzilag nyilvánvalóan meglehetősen tájékozatlan volt, írt egy levelet Buccleuch hatodik grófjának, hogy pompás sportkutya-tenyészetével kérkedjék.

„Az enyémeket mindig labradoriaknak nevezzük” – írta. Ettől kezdve rajta ragadt a név. A jó gróf arról is írt, hogy már a kezdet kezdetétől mindent megtett, hogy „a fajta tisztaságát fenntartsa, amennyire csak lehet.” De mások nem hittek ilyen vallásosán a genetikában és szabadon keresztezték a labradorokat más retrieverekkel abban a reményben, hogy kimagasló tulajdonságaik átöröklődnek. A labrador gének legyőzhetetlennek bizonyultak, és a labrador retriever vonal megkülönböztethető maradt, elnyerve az önálló fajta elismerést az Angol Kennel Klubtól 1903. július 7-én.

B. W. Ziessow, lelkes tenyésztő, aki hosszú ideig foglalkozott a fajtával, a következőket írta a Labrador Retriever Klubnak:

„Az amerikai sportemberek Angliából vették át a fajtát, és továbbfejlesztették, betanították, hogy megfeleljen a mi országunk vadászigényeinek. Napjainkban, csakúgy, mint a múltban a labrador örömmel veti magát a jéghideg minnesotai vízbe, hogy kihozzon egy lelőtt madarat; egész nap dolgozik a délnyugati hőségben a galamblövészeten, s egyetlen jutalma a jól végzett munka fejében, egy kis paskolás.”

Ez volt Marley büszke öröksége, s úgy tűnt, legalább az ösztön felét örökölte. Mesteri módon tudta követni a prédát. Csak mintha a visszahozás koncepcióját nem fogta volna fel. Általános hozzáállása mintha a következő lett volna: ha olyan marhára vissza akarod kapni a botot, akkor ugorj be érte TE.

Kiszaladt a partra, fogai közt a zsákmánnyal.

– Hozd ide! – kiabáltam tapsolva. – Gyere, kisöreg, add ide!

Egész testét izgatottan csóválva odarobogott hozzám, és azzal a lendülettel beterített a bundájából kirázott vízzel és homokkal. Aztán nagy csodálkozásomra a botot a lábam elé pottyantotta. Hűha – gondoltam –, ez már döfi!

Hátranéztem Jennyre, aki egy ausztrál fenyő alatt üldögélt, és felmutattam neki a hüvelykujjamat, hogy minden rendben. Amikor azonban lehajoltam, hogy felemeljem a botot, Marley készenlétben volt. Ráugrott, megragadta, és őrült nyolcasokban száguldozott vele a parton. Visszakanyarodott, és majdnem nekem jött. Néhányszor nekilódultam, de nyilvánvaló volt, hogy a sebesség és a mozgékonyság az ő oldalán áll.

– Te egy labrador retriever vagy! – kiabáltam neki. – Nem elvinned kell a zsákmányt, hanem idehoznod!

De amivel én mégiscsak rendelkeztem, a kutyám pedig nem, az a fejlett agy, ami legalábbis némileg túlszárnyalta fejlett izomzatomat. Felkaptam egy második fadarabot, és feltűnően örvendeztem felette. A fejem fölé emeltem, egyik kezemből a másikba dobáltam. Suhintgattam vele. Láttam, hogy Marley határozottsága kezd elszállni. Egyszeriben elvesztette jelentőségét a szájában levő bot, ami csupán másodpercekkel korábban legértékesebb tulajdona volt a világon. Az én botom úgy vonzotta, mint valami csábos nő. Egyre közelebb és közelebb somfordált, mígnem már csak néhány ujjnyira volt tőlem.

– Bárkivel megeshet, hogy elgyengül, igaz, Marley? – heherésztem, miközben a botot odadörgöltem a pofájához, és azt figyeltem, hogyan bandzsít, amint megpróbálja nem szem elől téveszteni.

Jóformán láttam a kis fogaskerekeket az agyában, ahogy megpróbálja kiókumlálni, hogy hogyan kaphatná el az új botot anélkül, hogy megválna a régitől. Felső ajka megremegett, ahogy kipróbálta az elképzelést, hogy hogyan ragadja meg a kettőt egyszerre. Szabad kezemmel megragadtam. Húztam. Ő meg morogva húzta vissza. Az orrlyukaihoz nyomtam a második fadarabot.

– Tudod, hogy akarod – suttogtam. Még szép, hogy akarta. A csábítás kibírhatatlan volt. Éreztem, ahogy enged a szorítása. Aztán rámozdult. Kinyitotta a száját, hogy megpróbálja elkapni a második botot anélkül, hogy elvesztené az elsőt. Egy szívdobbanásnyi idő alatt mindkettőt a fejem fölé emeltem. Ugatva és tekeregve ugrott fel a levegőbe. Nyilvánvalóan fogalma sem volt, hogyan dőlhetett dugába jól kigondolt terve.

– Látod, látod!? Én vagyok az ember, te meg az állat – mondtam neki. Erre újra megrázta magát, és csupa víz meg homok lettem.

Az egyik botot bedobtam a vízbe, ő pedig őrült vakkantásokkal vetette magát utána. Új, bölcsebb ellenfélként tért vissza. Ezúttal óvatos volt, és nem volt hajlandó a közelembe jönni. Megállt úgy tőlem tízlépésnyire, és bottal a szájában bámulta vágyának új, fejem felett lévő tárgyát, ami éppenséggel vágyának régi tárgya volt, vagyis az első botja. Láttam, ahogy megint forognak a fogaskerekek. „Most megvárom, hogy eldobja, akkor nekem két botom lesz, neki meg egy sem” – gondolta.

– Azt hiszed, semmi sütnivalóm, igaz, te kutya? – kérdeztem.

Nagy lendületet vettem, és hatalmas, eltúlzott morgással, minden erőmet összeszedve hajítottam el a botot. Marley persze fogai közt a másik bottal vetette magát a habokba. A baj csak az volt, hogy én nem engedtem el a magamét. Vajon rájött? Elúszott Palm Beach felé félútig, mire felfogta, hogy a bot még mindig a kezemben van.

– De gonosz vagy! – kiáltott le Jenny a padjáról, amikor visszanéztem rá, hogy nevet-e.

Amikor Marley végre visszaért a partra, kimerülten rogyott a homokba, de esze ágában sem volt lemondani a botjáról. Erre megmutattam neki az enyémet, és emlékeztettem rá, hogy az mennyivel jobb, mint az övé, majd megparancsoltam:

– Engedd el!

Hátravittem a karomat, mintha dobnék, mire a kis buta újra talpra ugrott, és megint a víz felé igyekezett.

– Engedd el! – ismételtem, amikor visszatért. Jó párszor végig kellett csinálnunk, de végül csak sikerült. És abban a pillanatban, amikor a botja leért a homokba, feldobtam neki az enyémet a levegőbe. Ezt újra és újra megcsináltuk, s mintha minden egyes alkalommal jobban megértette volna az elképzelést. Lassacskán csak belement abba a nehéz fejébe. Ha visszaadta nekem a botját, én újat dobtam neki.

– Ez olyan, mint amikor az irodában ajándékot adunk egymásnak – magyaráztam neki. – Ahhoz, hogy kapjál, adnod is kell.

Felugrott, és homokos pofáját odadörgölte a számhoz, amit a lecke nyugtázásaként értékeltem.

Miközben Jennyvel hazafelé tartottunk, a kimerült Marley kivételesen nem húzta a pórázt. Sugároztam az örömtől amiatt, amit elértünk. Jennyvel már hetek óta próbáltuk megtanítani néhány alapvető viselkedési szabályra, de csigalassúsággal haladtunk. Olyan volt, mintha egy vad musztánggal éltünk volna, akit megpróbáltunk megtanítani arra, hogy hogyan kortyolja a teát a finom porceláncsészéből. Voltak napok, amikor úgy éreztem magam, mint Anne Sullivan, a süketnéma és ráadásul vak Helen Keller tanárnője. Visszaemlékeztem Szent Shaunra, és arra, hogy tízéves kisfiú létemre milyen gyorsan sikerült megtanítanom mindenre, ami ahhoz kellett, hogy szuper kutya legyen. Azon törtem a fejem, hogy ezúttal vajon mit csinálok rosszul.

A mi kis botos gyakorlatunk azonban hozott némi reménysugarat a sötétbe.

– Tudod – mondtam Jennynek –, szerintem kezdi kapiskálni.

Ő lenézett Marley-ra, aki ott kocogott mellettünk. Csuromvizes volt és fülig homokos, a szája nyáltól habzott, nehezen megszerzett botját pedig a fogai közt szorongatta.

– Erre azért nem vennék mérget – mondta.

Másnap reggel megint arra ébredtem, hogy Jenny halkan hüppög mellettem.

– Naaa – csitítottam, és magamhoz öleltem. A mellkasomra hajtotta a fejét, és éreztem, ahogy könnyei átáztatják a pólómat.

– Jól vagyok – mondta. – Komolyan. Csak... szóval tudod. Tudtam. Igyekeztem én lenni a rettenthetetlen katona, de magam is éreztem a veszteség és a sikertelenség tompa nyomását. Fura volt. Kevesebb, mint negyvennyolc órával korábban fel voltunk dobódva a várakozástól, hogy kisbabánk lesz. Most meg olyan volt, mintha a terhesség soha nem is lett volna. Mintha az egészet csak álmodtuk volna, s csak nehezen tudnánk felébredni.

Aznap, valamivel később elvittem magammal Marley-t kocsival bevásárolni, meg valamiért, amire Jennynek szüksége volt a patikából. Hazafelé menet megálltam egy virágüzletnél és vettem egy hatalmas tavaszi virágcsokrot vázában elrendezve, abban a reményben, hogy ez talán felvidítja. Bekötöttem a biztonsági övvel hátra, Marley mellé, hogy fel ne boruljon. Amikor elmentünk a kisállat-kereskedés előtt, hirtelen úgy döntöttem, hogy Marley-nak is jár valami, hiszen ő jobban megvigasztalta életünk vigasztalhatatlan hölgyét, mint én.

– Jó fiú legyél! – figyelmeztettem. – Rögtön jövök.

Azzal berohantam a boltba épp csak annyi időre, hogy vegyek neki egy hatalmas, bőrből készült rágó játékot.

Amikor néhány perc múlva hazaértünk, Jenny kijött elénk, Marley pedig kipenderült a kocsiból, hogy üdvözölje.

– Hoztunk neked egy kis meglepetést – mondtam, de amikor hátranyúltam a virágokért, rajtam volt a csodálkozás sora. A csokor fehér margarétákból, sárga dáliákból, különféle liliomokból és égővörös szegfűkből állt. A szegfű azonban szőrén-szálán eltűnt. Jobban odanéztem, és észrevettem a lefejezett szárakat, melyeken néhány perccel korábban még virágok voltak. A csokornak egyébként kutya baja sem volt. Szigorúan pillantottam Marley-ra, aki úgy táncolt fel-alá, mintha a szerepet akarna kapni egy musical tánckarában.

– Ide gyere! – kiabáltam, s amikor végre elkaptam, és kifeszítettem a száját, megtaláltam tette egyértelmű bizonyítékát. Öblös szája hátuljában, összegyűrve, mint egy pofa nedves bagó, ott volt egyetlenegy vörös szegfű. A többit valószínűleg már lenyelte. Legszívesebben megöltem volna.

Felnéztem Jennyre, akinek patakokban folyt a könnye, de ezúttal a nevetéstől. Akkor sem szórakozhatott volna jobban, ha mexikói zenekart hozattam volna, hogy szerenádot adjanak neki. Nem volt mit tenni, én is elnevettem magam.

– Az a kutya! – motyogtam.

– Úgysem voltam oda sosem a szegfűért – mondta.

Marley annyira boldog volt, amiért mindkettőnket újra vidámnak látja, hogy felugrott hátsó lábaira, és ellejtett nekünk egy táncot.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a napfény foltokban tűz az ágyra, át a brazil borsfa ágai közt. Az órára pislantottam; már majdnem nyolc óra volt. Ránéztem a mellettem békésen alvó feleségemre; mellkasa nyugodtan emelkedett és süllyedt, hosszan és lassan lélegzett. Megpusziltam a haját, átöleltem a derekát és újra lehunytam a szemem.


8. FEJEZET

Ki az erősebb?

*

Marley még hat hónapos sem volt, amikor beírattuk a kutyaiskolába. Isten a tanúm, mennyire szüksége volt rá. Annak ellenére, hogy a parton végre visszahozta a botot, igencsak problémás diáknak bizonyult, nehéz fejűnek, vadnak, aki nem képes koncentrálni, és aki határtalan energiájának áldozata. Kezdtük kapiskálni, hogy nem olyan, mint más ebek. Ahogy apám magvasan megjegyezte, miután Marley megpróbált házaséletet élni a térdével:

– Ennek a kutyának nincs ki mind a négy kereke.

Profi segítségre volt szükségünk.

Az állatorvosunktól hallottunk a helyi kutyatartók klubjáról, akik keddenként alapfokú engedelmességi órákat tartottak a fegyverbolt mögötti parkolóban. Az oktatók a klub társadalmi munkában dolgozó tagjai voltak, komoly amatőrök, akik saját kutyáik nevelésében feltehetően már elképesztő magasságba jutottak. A tanfolyam nyolc alkalomból állt, és ötven dollárba került, amit méltányosnak tartottunk, főleg, ha arra gondoltunk, hogy Marley harminc másodperc alatt volt képes tönkretenni egy ötvendolláros cipőt. A klub pedig jóformán garantálta, hogy mire végzünk, gyakorlatilag egy második Lassie-vel fogunk hazasétálni. Beiratkozásnál megismertük a nőt, aki a tanfolyamot tartotta. Szigorú, gyakorlatias oktató volt, akinek az volt az elmélete, hogy nincsenek javíthatatlan kutyák, csak gyenge akaratú és szerencsétlenkedő gazdik.

Már az első alkalommal mintha bebizonyosodott volna, hogy igaza van. Még mielőtt teljesen kiszálltunk volna az autóból, Marley észrevette a parkolóhely túloldalán gyülekező kutyákat és gazdáikat. Buli van! Átugrott rajtunk, ki a kocsiból, és már rohant is a pórázt maga után húzva. Egyik kutyától a másikig futkározott, intim részeiket szagolgatta, miközben csak úgy röpködött a nyála szerteszét. Marley-nak ez a szagok ünnepe volt – mennyi nemi szerv és milyen kevés idő –, ő pedig megragadta a lehetőséget, de közben ügyelt arra, hogy nehogy utolérjem, akárhogy is kergetem. Ahányszor már majdnem sikerült ráugranom, ő odébb slisszolt. Végül kartávolságnyira jutottam tőle és hatalmas ugrással két lábbal a pórázra tapostam. Ettől olyan hirtelen rántással állt meg, hogy egy pillanatig azt hittem, eltörtem a nyakát. Hátrarándult, a hátára esett, összevissza vergődött, majd egy olyan heroinfüggő derült pillantásával nézett fel rám, aki éppen most kapta meg az adagját.

Eközben az oktató olyan elítélően bámult ránk, mintha fogtam volna magam, ledobtam volna a ruháimat, és nekiálltam volna pucéran táncolni ott helyben, az aszfalton.

– Kérem, álljanak be a sorba! – szólt kurtán, majd amikor látta, hogy Jennyvel ketten rángatjuk a helyére Marley-t, hozzátette: – El kell dönteniük, melyikük lesz az oktató.

Erre belefogtam annak elmagyarázásába, hogy mi mindketten részt akarunk venni, hogy otthon majd mindketten gyakorolhassunk vele, de közbeszólt.

– Egy kutya – mondta határozottan – csak egy gazdának tud engedelmeskedni.

Kezdtem volna tiltakozni, de szúrós pillantásával belém fojtotta a szót. Gondolom, ez ugyanaz a pillantása, amit arra használ, hogy a kutyáit megfélemlítse és megadásra kényszerítse. Így hát fülemet-farkamat behúzva kisomfordáltam a pálya szélére, és Jenny-gazdit hagytam ott parancsnoknak.

Ez valószínűleg hiba volt. Marley már ekkor is jóval erősebb volt Jennynél, amit tudtam is. Miss Domina még alig mondott néhány bevezető mondatot arról, hogy milyen fontos, hogy kialakítsuk a fölérendeltségi viszonyt kedvenceinkkel, amikor Marley úgy döntött, hogy a csoport túlsó szélén álldogáló uszkárt érdemes lesz közelebbről megvizsgálnia. Neki is iramodott, Jennyt maga után vonszolva.

A többi eb békésen üldögélt a gazdája lába mellett, szabályosan, négy lépés távolságra egymástól, további parancsra várva. Jenny vitézül küzdött, hogy megvethesse lábát a talajon és megállítsa Marley-t, aki ennek ellenére zavartalanul dübörgött keresztül a parkolón a csinos pudli felé, maga után vonszolva őt. A nejem elképesztően hasonlított egy vízisízőre, akit motorcsónak vontat. Egyesek heherésztek. Én eltakartam a szemem.

Marley nem sokat adott az udvarias bemutatkozásra. Nekirontott az uszkárnak, és azonnal a lába közé dugta az orrát. Gondoltam, egy kan kutya nyilván így kérdezi, hogy:

– Hölgyem, ön gyakran jár ide?

Miután Marley elvégzett a pudlin egy teljes körű nőgyógyászati vizsgálatot, Jenny végre vissza tudta ráncigálni a helyére. Mindezt Miss Domina nyugodt hangon kommentálta:

– Most jól láthatta a csoport, milyen az az eb, amelynek megengedték, hogy azt higgye magáról, hogy ő a falka alfa hímje. Pillanatnyilag éppen az övé a vezető szerep.

Marley ekkor mintha csak alá akarná támasztani mindezt, megtámadta a saját farkát, vadul rohangált körbe-körbe, újra és újra a levegőbe harapott, miközben a pórázt Jenny lábai köré tekerte, míg már moccanni sem tudott. Együttérzésemben halkan felnyüszítettem, és hálát adtam az égnek, hogy nem én vagyok a helyében.

Az oktató sorban megcsináltatta az „ül-fekszik” parancsokat a csoport tagjaival. Jenny határozottan megparancsolta:

– Ül!

Erre Marley felugrott rá, és a vállára tette mellső lábait. Jenny lenyomta a fenekét a földre, mire Marley a hátára fordult, hogy vakargassa meg a hasát. Jenny megpróbálta helyrerángatni, mire elkapta a pórázt, és úgy rázta, mintha egy pitonnal birkózna. Nézni is fájt. Egyszer kinyitottam a szemem, és azt láttam, hogy Jenny az aszfalton fekszik, arccal lefelé, Marley pedig ott áll felette boldogan lihegve. Később megmagyarázta nekem, hogy azt próbálta bemutatni a kutyának, hogy mit is kell tennie a „fekszik” parancs hallatán.

Amikor az órának vége volt, és Jenny meg Marley csatlakozott hozzám, Miss Domina állta el az utunkat.

– Komolyan mondom maguknak, hogy tényleg uralkodniuk kell ezen az állaton – mondta gúnyos mosollyal.

Kösz szépen ezt a hasznos tanácsot. Pedig mi csak azért iratkoztunk be, hogy a csoport többi tagjának legyen min röhögnie. Meg sem nyikkantunk. Csak porig alázva beszálltunk a kocsiba és csendben hazamentünk. Az egyetlen hang Marley zajos lihegése volt, ahogy próbált megnyugodni első igazi tanórája izgalmai után.

– Egy dolog azért biztos – jegyeztem meg végül. – Imádja a sulit.

Egy héttel később Marley meg én újra ott voltunk, ezúttal Jenny nélkül. Amikor előhozakodtam azzal, hogy valószínűleg nagyítóval sem találunk nálam alfa hímebbet a családban, Jenny boldogan lemondott rövid ideig viselt titulusairól, úgy mint: gazda és parancsoló, és megesküdött, hogy soha többé nem jelenik meg nyilvános helyen. Mielőtt kiléptünk volna a házból, Marley-t a hátára fordítottam, és fölé tornyosulva legfélelemkeltőbb hangomon így morogtam:

– Én vagyok a főnök! Nem te vagy a főnök! A főnök én vagyok! Felfogtad, alfa hím? – Erre ő a földön dobolt a farkával, és igyekezett megrágni a csuklómat.

Az aznap esti tananyag a láb melletti séta volt, amit nagyon szerettem volna megtanulni. Elegem volt belőle, hogy minden sétáltatás minden lépésénél küzdjek Marley-val. Jennynek egyszer már véres lett tőle a térde, amikor Marley elindult egy macska után, és felborította őt. Ideje volt, hogy megtanuljon békésen kocogni mellettünk.

Odaküszködtem magam vele a helyünkre a parkolóban, elrángatva őt minden kutyától, aki előtt elhaladtunk. Miss Domina kiosztott mindegyikünknek egy-egy rövid láncot, acél karikával mindkét végén. Mint elmagyarázta, ez a fojtó nyakörv, a mi titkos fegyverünk, amivel gond nélkül megtaníthatjuk kutyánkat arra, hogy mellettünk menjen. A fojtólánc zseniálisan egyszerű szerkezet. Ha a kutya úgy viselkedik, ahogy kell, és szépen sétál a gazdája mellett laza pórázzal, akkor a lánc csak úgy lóg a nyakában. Ha azonban előreugrik, vagy letér az útról, megszorul, mint egy hurok, mire a megtévedt eb levegőért kapkodva adja meg magát. Oktatónk biztosított bennünket afelől, hogy kutyáink vagy egy-kettőre megtanulják az engedelmességet, vagy megfulladnak. Jó gonosz kis módszer – gondoltam.

Nekiláttam átbújtatni a fojtóláncot Marley fején, de látta, hogy jön, ezért elkapta a fogával. Szétfeszítettem az állkapcsait, hogy kihúzzam, és újra próbálkoztam. Megint elkapta. Az összes többi kutyán már rajta volt a nyakörv; csak rám vártak. Fél kézzel elkaptam a pofáját, a másikkal pedig megpróbáltam átdobni a fején a láncot, mint egy lasszót. Húzta a fejét hátra, hogy megint elkaphassa a titokzatos, kunkorodó ezüst kígyót. Végül sikerült áterőltetnem a láncot a fején, ő pedig a földre vetette magát, rángatódzott, csattogtatta a fogát, mancsai a levegőben kalimpáltak, fejét ide-oda rángatta, míg végül sikerült megint a foga közé kaparintania a láncot. Felpillantottam az oktatóra.

– Tetszik neki – mondtam.

A parancs úgy szólt, hogy állítsam talpra, és vegyem ki a szájából a láncot. Meg is tettem. Azután parancs szerint lenyomtam a fenekét ülő helyzetbe, és ott álltam, a bal lábammal a jobb vállát érintve. Háromra azt kellett mondanom:

– Marley, lábhoz! – és el kellett indulnom ballal, de soha nem jobb lábbal. Ha letér az útról, több apró korrekcióval – a póráz hirtelen apró rántásaival – majd visszatérítem.

– Csoport, figyelem! Háromra indulj! – kiáltott Miss Domina. Marley remegett az izgalomtól. Tajtékzott a nyakán lévő csillogó idegen tárgytól. – Egy... két... há...

– Marley, lábhoz! – adtam ki az utasítást. Amint egyet léptem, úgy otthagyott, mint a vadászgép az anyahajót. Erősen visszarántottam a pórázt, a lánc megfeszült a légcsöve körül, mire borzalmas, köhögő hangot adott ki. Egy pillanatra visszaugrott, de amint a lánc meglazult, a pillanatnyi fulladás elmúlt, és elfoglalta agyában azt a csöppnyi helyet, mely az egy életre megtanult dolgok számára volt fenntartva. Újra megugrott. Én visszarántottam, ő megint nem kapott levegőt. Így folytattuk, míg a parkoló túlvégére nem értünk. Marley előrerántott, én vissza, egyre nagyobb erővel. Ő köhögött és lihegett, én morogtam és izzadtam.

– Törje be azt a kutyát! – kiabált Miss Domina. Minden erőmmel azon voltam, de egyszerűen nem fogta fel a feladatot, és már kezdtem azt hinni, hogy talán megfojtja magát, mielőtt rájönne a dologra. Ezenközben a többi eb ott parádézott a gazdája oldalán, és pontosan úgy reagált az apró korrekciókra, ahogyan azt Miss Domina megjósolta.

– Az isten áldjon, Marley! – suttogtam. – A családunk becsülete forog kockán.

Az oktató felsorakoztatta a csoportot, és elölről kellett kezdenünk a feladatot. Marley megint kiguvadó szemmel, magát fojtogatva rontott át az aszfalton. A túlvégen Miss Domina felhívta ránk az osztály figyelmét mint rossz példára, hogy hogyan ne sétáltassuk a kutyát.

– Na, adja ide! – nyújtotta felém a kezét türelmetlenül. – Hadd mutassam meg!

Átnyújtottam a pórázt, ő pedig sikeresen a megfelelő irányba fordította Marley-t, meghúzva a fojtóláncot, amikor parancsot adott, hogy üljön le. És valóban, le is ült hátsó lábaira, és érdeklődéssel nézett fel a nőre. A fenébe!

Ezután Miss Domina a póráz egy ügyes kis húzásával elindult. Marley azonban abban a szent minutumban úgy rontott előre, mintha a vezető szánt húzná az Iditarodon, a világ legnagyobb kutyaszán-versenyén. Az oktató keményen korrigált, amitől Marley elvesztette az egyensúlyát. Megtántorodott, prüszkölt, majd megint előreugrott. Úgy látszott, mindjárt kitépi a nő karját. Kínos kellett volna, hogy legyen, ehelyett fura elégtételt éreztem, ami gyakran jár együtt a bosszúállással. Ő sem járt nagyobb sikerrel, mint én. A csoporttársak röhögcséltek, én meg perverz büszkeséggel vigyorogtam. Látjátok, az én kutyám mindenkivel borzalmas, nem csak velem!

Most, hogy Marley nem belőlem csinált hülyét, be kellett vallanom, a látvány elég muris volt. Miután elértek a parkoló végére, megfordultak, és egymást rángatva, ráncigálva jöttek visszafelé. Miss Domina szemmel láthatólag majd szétrobbanva a dühtől, Marley kimondhatatlanul boldogan. A nő őrülten rángatta a pórázt, a habzó szájú eb pedig még erősebben rángatta vissza, s nyilvánvalóan élvezte ezt az új kötélhúzós játékot, amit ráadásul oktatójával mutathatott be. Amikor meglátott, rálépett a gázra. Természetellenes adrenalin belövelléssel felém vágtatott, amivel Miss Dominát futásra kényszerítette, különben kiszaladt volna a talaj a lába alól. Marley meg sem állt, míg nekem nem rontott szokásos életigenlésével. Miss Domina olyan villámokat szórt felém, hogy mindjárt tudtam, áthágtam valamiféle láthatatlan határvonalat, s nincs többé visszaút. Marley viccet csinált mindabból, amit a nő a kutyákról és a fegyelemről papolt; ráadásul nyilvánosan megszégyenítette.

Visszaadta a pórázt, és a csoporthoz fordult, mintha ez az apró kellemetlenség meg sem történt volna, és azt mondta:

– Rendben. Akkor háromra mindenki...

Amikor az órának vége volt, az oktató megkérdezte, hogy van-e egy percem. Vártam Marley-val együtt, amíg ő türelmesen válaszolgatott a többi résztvevő kérdéseire. Amikor az utolsó is elment, felém fordult, és mézes-mázos hangnemre váltott:

– Azt hiszem, a kutyája még egy kissé fiatal a tudatos engedelmességi oktatáshoz.

– Nem kismiska, igaz? – kérdeztem, és valami újfajta cinkosságot éreztem vele, most, hogy mindkettőnknek része volt ugyanabban a megalázó élményben.

– Egész egyszerűen nincs még felkészülve rá – mondta. – Nem nőtt be a feje lágya.

Kezdett derengeni, hogy hová akar kilukadni.

– Azt akarja mondani...

– Elvonja a többi eb figyelmét.

– ...hogy...

– Túlságosan könnyen izgalomba jön.

– ...kirúg bennünket a tanfolyamról?

– Azért úgy hat vagy nyolc hónap múlva újra elhozhatja.

– Szóval kirúg bennünket?

– Boldogan visszaadom a teljes befizetett összeget.

– Vagyis kirúg.

– Igen – mondta végül. – Kirúgom.

Marley ekkor, mintha végszóra tenné, felemelte a lábát, s erős sugarú vizelete csupán centiméterekkel kerülte el szeretett oktatója lábát.

Előfordul, hogy az embernek fel kell dühödnie ahhoz, hogy komolyan vegyen valamit. Miss Domina felbőszített. Tulajdonosa voltam egy gyönyörű, fajtiszta labrador retrievernek, aki büszke tagja fajtájának, mely arról a képességéről híres, hogy vezetni tudja a vakokat, megmenteni a katasztrófák áldozatait, segíteni a vadászoknak, ki tudja hozni a halat az óceán dühöngő habjaiból, s mindezt nyugodt intelligenciával teszi. Hogy merészeli leírni ez a spiné csupán két alkalom után? És akkor mi van, ha Marley egy kicsit játékos? Csak tele van jó szándékkal. Úgy döntöttem, majd én megmutatom annak a kibírhatatlan felfújt hólyagnak, hogy Grongan's Majestic Marley of Churchillt nem olyan fából faragták, hogy feladja. Találkozunk mi még a westminsteri kutyaversenyen.

Másnap reggel első dolgom volt kivinni Marley-t a hátsó kertbe.

– A Grogan-fiúkat senki nem rúghatja ki a kutyaiskolából – mondtam neki. – Még hogy nevelhetetlen vagy! Majd meglátjuk ki itt a nevelhetetlen. Igaz? – Marley egyfolytában ugrált. – Képesek vagyunk rá, Marley? – Csóvált. – Nem hallom a választ. Képesek vagyunk rá? – Erre nyüszített egyet. – Így már mindjárt más. Akkor dologra!

Az „ülj” vezényszóval kezdtük, amit kölyökkora óta gyakoroltam vele, s amit már egészen jól tudott. Fölé tornyosultam, annyira alfa hímként néztem rá szigorúan, ahogy csak bírtam, és határozott, de nyugodt hangon megparancsoltam, hogy üljön le. Leült. Megdicsértem. Többször is megismételtük a gyakorlatot. Azután áttértünk a „fekszik” parancsra, amit szintén gyakoroltam már vele. Feszülten bámult a szemembe, nyakát előrenyújtotta, mintha azt várná, hogy részletezzem, mit is értek ezalatt. Lassan felemeltem a kezem, és a levegőben tartottam, miközben ő a vezényszóra várt. Hirtelen lefelé mozdulattal csettintettem, a földre mutattam, és azt mondtam:

– Fekszik!

Marley tompa puffanással összerogyott. Akkor sem dobhatta volna le magát nagyobb kedvvel, ha mozsárágyú durran mögötte. Jenny is észrevette, aki a kávéjával a verandán ült, és odakiáltott nekem:

– Ez már döfi!

Miután többször is elismételtük a hasravetősdit, úgy döntöttem, készek vagyunk a következő kihívásra: hogy odajöjjön hozzám, ha hívom. Ez kemény dió volt. Nem azzal volt baj, hogy odajöjjön hozzám, ha hívom, hanem, hogy várjon egy helyben, amíg nem hívom. A kutyánk, aki úgy érezte, hogy nem foglalkozunk vele eleget, annyira hozzánk volt ragadva, mint a csiriz, így hát addig sem tudott nyugton ülni, amíg eltávolodtunk tőle néhány lépésnyire.

Leültettem magam felé fordítva, és mélyen a szemébe néztem. Miközben egymást bámultuk, felemeltem a tenyeremet, és kinyújtottam magam elé, mint egy közlekedési rendőr.

– Maradj! – mondtam, és léptem egyet hátra. Megmerevedett, és aggodalmasan figyelt, a legkisebb jelre várva, hogy csatlakozhat hozzám. Amikor a negyediket léptem hátrafelé, nem bírta tovább, és kitört. Odarohant hozzám, és belém ütközött. Megdorgáltam és újra próbálkoztunk. Aztán megint és megint. Minden egyes alkalommal kicsit messzebbre engedett, mielőtt kilőtt volna, mint a nyíl. Végül már vagy húszlépésnyire álltam tőle, a kert túlvégében, magam elé tartott kézzel. Vártam. Ő csak ült meredten, miközben az egész teste majd szétrobbant a várakozástól. Láttam, ahogy gyűlik benne az ideges energia. Olyan volt, mint egy kitörni készülő vulkán. De tartotta magát. Tízig számoltam. Nem mozdult. Szeme rám tapadt, az izmai megfeszültek.

„Jól van, elég a kínzásból” – gondoltam. Hirtelen leengedtem a kezem.

– Marley, gyere ide! – kiáltottam.

Ahogy előrekatapultált, én leguggoltam és tapsoltam neki biztatásul. Gondoltam, eszetlenül ide-oda cikázik majd a kertben, de nem. Egyenesen felém szaladt.

„Tökéletes!” – gondoltam.

– Futás, kisöreg! – lelkesítettem. – Hajrá!

Hát futott is. Csak úgy zúgott egyenesen felém.

– Lassabban, öregem! – mondtam. De ő csak jött. – Lassíts! Arcán üres, őrült kifejezés ült, s abban a pillanatban tudtam, hogy a kapitány nincs a kormánykeréknél. Ez le fog taposni! Már csak egyetlen, utolsó vezényszóra volt időm.

– STOP! – üvöltöttem. Bumm!

Úgy rohant belém, hogy le sem lassított, én meg hátraestem, és nagyot nyekkentem a földön. Amikor néhány másodperccel később felnyitottam a szemem, ott tehénkedett rajtam. Négy lába négyfelé, a mellemen feküdt és az arcomat nyaldosta kétségbeesetten.

– Na, milyen voltam, főnök?

Gyakorlatilag pontosan követte az utasításokat. Hiszen azt elfelejtettem megemlíteni, hogy álljon meg, ha odaért hozzám.

– Ezzel megvolnánk – nyögtem.

Jenny kikukucskált a konyhaablakon, és odakiáltott nekünk:

– Elmentem dolgozni. Ha végeztetek az etyepetyével, ne felejtsd el becsukni az ablakokat! Állítólag délután esni fog.

Adtam egy kis finomságot az Úthenger Kutyának, azután lezuhanyoztam, és magam is elmentem dolgozni.

Amikor aznap este hazaértem, Jenny az ajtóban várt, s láttam rajta, hogy dühös.

– Menj és nézd meg a garázst! – mondta.

Kinyitottam a garázsajtót, s az első dolog, amit észrevettem, Marley volt. A szőnyegen ült és lehangoltnak látszott. Abban a szempillantásban feltűnt, hogy a pofájával és a mellső lábaival nem stimmel valami. Sötétbarnák voltak a rájuk száradt vértől, nem pedig a megszokott sárgák. Azután körülnéztem, és ijedtemben alig kaptam levegőt. A garázs, a lerombolhatatlan bunkerünk, romokban hevert. A kisszőnyegek cafatokban, a festék lekaparva a betonfalakról, a vasalódeszka felborítva, textilhuzata fecnikre szaggatva lógott. De ami a legrosszabb volt, hogy az ajtó, ahol álltam, úgy nézett ki, mintha ágaprítóval támadták volna meg. Körülötte nagy félkörben a föld tele volt fadarabkákkal, s maga az ajtó már félig átlyukadt. Az ajtófélfa teljesen hiányzott az alsó kilencven centin, és nyomtalanul eltűnt. A falat mindenfelé vércsíkok borították, ahol Marley felsebezte a mancsát és a pofáját.

– A fenébe! – mondtam inkább elképedve, mint dühömben. Hirtelen eszembe ötlött szegény Mrs. Nedermier és a láncfűrészes gyilkos az utca túloldaláról. Úgy éreztem, mintha a gyilkosság helyszínének kellős közepén állnék.

Ekkor meghallottam Jenny hangját a hátam mögül.

– Amikor ebédre hazajöttem, még minden rendben volt – mondta. – De látszott, hogy mindjárt esni fog.

Miután visszaért a munkahelyére, erős vihar tört ki, szakadt az eső, vakítóan villámlott és olyan erővel dörgött, hogy az ember jóformán a mellkasán érezte a dörömbölését.

Amikor két órával később hazaért, Marley pániktól habzó szájjal állt a kétségbeesett menekülésének nyomán keletkezett romokon. Annyira szánalmas volt, hogy Jenny képtelen volt kiabálni vele. Különben is, az incidensnek vége volt, s fogalma sem lett volna, miért kap ki. Viszont majd megszakadt a szíve, amiért ilyen vandalizmusnak esett áldozatául az új házunk, amin annyit dolgoztunk, és sem a házzal, sem a kutyával nem tudott mit kezdeni.

– Várj csak, míg apád hazajön! – fenyegette meg Marley-t, és rácsukta az ajtót.

Vacsora közben megpróbáltuk összerakni, hogy hogyan is történt az, amit ezután a „vandulás”-nak neveztünk. Csak annyit tudtunk, hogy mivel egyedül volt, és halálosan félt a házunk közelében tomboló vihartól, Marley úgy döntött, leginkább úgy élheti túl a dolgot, ha kiássa magát a házból. Nyilván valami ősi vacoktúrási ösztönre hallgatott, melyet ősétől, a farkastól örökölt. Eme célját pedig olyan ügybuzgón és olyan hatásfokkal követte, amit komoly gépek segítsége nélkül lehetetlennek tartottam volna.

Miután elmosogattunk, Jenny és én kimentünk a garázsba, ahol Marley újra a régi önmaga volt. Felkapott egy játékot és körbeugrált bennünket, igyekezett rávenni, hogy kötélhúzást játsszunk vele. Lefogtam, míg Jenny egy szivaccsal lemosta a vért a bundájáról. Aztán farkcsóválva figyelt bennünket, ahogy eltakarítottuk a mancsa nyomán keletkezett romokat. Kidobtuk a szőnyegeket és a vasalódeszka huzatát, összesepertük az ajtónk lereszelt maradványait, letörölgettük a vérét a falról és listát írtunk azokról a dolgokról, amikre szükség lesz a barkácsboltból, hogy rendbe hozzuk a károkat, az első olyan javítási munkálatokhoz, melyeket Marley élete során el kellett végeznem. Marley, úgy tűnt, irtóra lelkes, amiért ott vagyunk vele, és segítünk neki az átépítési próbálkozásaiban.

– Azért nem kéne ennyire örülnöd – morogtam, és bevittem a házba éjszakára.


9. FEJEZET

Az igazi férfi

*

Minden ebnek szüksége van egy jó állatorvosra, egy tanult profira, aki gondoskodik arról, hogy egészséges és erős legyen, és be legyen oltva a betegségek ellen. Minden új kutyatulajdonosnak is szüksége van rá, főleg a jó tanácsokért és a megnyugtatásért, amit az állatorvosok kénytelenek idejük nagy részében ingyenesen osztogatni.

Kezdetben nehezen találtunk megfelelőt. Az egyik annyira illékony volt, hogy kizárólag gimnazista korú segítőjét tudtuk megtalálni; a másik olyan vén, hogy biztos voltam benne, képtelen megkülönböztetni egy csivavát egy macskától. A harmadik nyilvánvalóan a Palm Beach-i örökösnőknek és zsebkutyáiknak az orvosa volt. Azután belebotlottunk álmaink orvosába. Jay Butannak hívták – ismerőseinek csak Dr. Jay –, fiatal volt, okos, menő és hihetetlenül kedves. Dr. Jay úgy értett a kutyákhoz, ahogyan a legjobb autószerelők értenek az autókhoz – zsigerből. Nyilvánvalóan imádta az állatokat, de azért egészségesen szemlélte szerepüket az emberek világában. Azokban az első hónapokban száma be volt programozva a telefonunkba, hogy egy gombnyomással elérhessük, és legostobább aggodalmainkkal kapcsolatban is kikértük a véleményét. Amikor Marley-nak durva, pikkelyes foltok jelentek meg a könyökén, attól tartottam, valami ritka, vagy akár fertőző bőrbetegsége lehet.

– Nyugodjon meg! – mondta Dr. Jay. – Csak bőrkeményedés a földön fekvéstől.

Egy nap, amikor Marley nagyot ásított, észrevettem a nyelve tövénél egy furcsa lila elszíneződést.

„Úristen! – gondoltam. – Rákos! Kaposi szarkóma a szájban.”

– Nyugodjon meg! – mondta Dr. Jay. – Csak egy anyajegy.

A szóban forgó délutánon ott álltunk Jennyvel a rendelőben, és Marley-nak a viharokkal kapcsolatos egyre komolyabbá váló neurózisát vitattuk meg a doktorral. Egy ideig azt reméltük, hogy csupán elszigetelt eset marad a garázs vandál tönkretétele, de aztán kiderült, hogy ez csak a kezdete volt egy életen át tartó fóbiának, egy irracionális viselkedésnek. Annak ellenére, hogy a labradorokat kitűnő vadászkutyának tartják, a miénk halálosan rettegett mindentől, ami hangosabb volt egy pezsgősdugó durranásánál. Félt a petárdától, a bedurranó motortól és a lövésektől. Az égzengés már önmagában horrorisztikus volt számára. Már attól teljesen kikészült, ha csak megsejtette, hogy vihar lesz. Ha otthon voltunk, remegve és kontrollálhatatlanul nyáladzva préselte magát hozzánk, szemével idegesen nézett ide-oda, a füle hátracsapva, farka a lába közt. Ha egyedül volt, rombolni kezdett, szétmarcangolva mindent, ami közte és az elképzelt biztonság között állt. Egy nap, amikor Jenny hazaért, miközben odakint gyülekeztek az esőfelhők, az ijedt pillantású Marley-t a mosógép tetején találta, ahol elkeseredetten táncolt, körmeivel a zománcozott tetőt kocogtatva. Sosem sikerült kiderítenünk, hogyan került fel oda, és hogy egyáltalán miért érzett rá késztetést. Az embernek lehet diliflepnije, s úgy láttuk, a kutyának is.

Dr. Jay a kezembe nyomott egy apró sárga pirulákat tartalmazó üvegcsét, és így szólt:

– Ne habozzon ezt használni!

Nyugtató volt, ami, mint az orvos mondta:

– Elveszi Marley félelmeinek nagy részét. Reménykedjünk, hogy a gyógyszer nyugtató hatása révén Marley racionálisabban fogja elviselni a viharokat, és talán rájön, hogy az nem több, mint egy sor ártalmatlan zaj. A dörgéstől való félelem nem szokatlan a kutyáknál – tette hozzá. – Főleg Floridában nem, ahol a fülledt nyári hónapokban jóformán minden délután hatalmasakat dörög az ég a félsziget fölött.

Marley orrával megböködte az üvegcsét. Nyilván alig várta, hogy belekezdhessen a gyógyszerfüggőségbe. Dr. Jay megvakargatta Marley nyakát, miközben elkezdett valamit formálni az ajkaival, mintha valami fontos mondanivalója lenne, csak nem tudná, hogyan is mondja.

– Aztán – mondta, és szünetet tartott –, legjobb lesz, ha komolyan elkezdenek gondolkodni az ivartalanításról.

– Az ivartalanításról? – visszhangoztam. – Úgy érti... – lepillantottam a Marley hátsó lábai közt himbálódzó hatalmas heregolyópárra, ezekre a komikusan hatalmas gömbökre.

Dr. Jay is rájuk nézett, és bólintott. Bizonyára felnyüszítettem, talán még meg is fogtam magam, mert sietve hozzátette:

– Fájdalommentes. Komolyan. És sokkal jobban fogja érezni magát.

Dr. Jay mindent tudott arról, hogy Marley mekkora kihívást jelent.

Ő volt a lelki szemetesládánk, tudott a kutyaiskolái kudarcról, arról, hogy mennyire keményfejű, mi mindent tett már tönkre, és hogy hiperaktív. Az utóbbi időben pedig, a hét hónapos Marley elkezdett meghágni mindent, ami mozog, még a vacsoravendégeinket is.

– Ettől csak elveszíti azt a mérhetetlen szexuális energiát, és boldogabb, nyugodtabb kutyává válik – mondta. Megígérte, hogy ez nem fogja elrontani Marley jó kedélyét.

– Jaj, istenem! Nem is tudom – mondtam. – Csak hát ez olyan... véglegesnek tűnik.

Jennynek azonban nem voltak ilyesfajta fenntartásai.

– Nyisszantsuk csak le azokat a golyókat! – mondta.

– Akkor hogy fog utódokat nemzeni? – kérdeztem. – Hogy viszi tovább a vérvonalat? – lelki szemeim előtt megjelentek azok a szép kerek összegek, amiket a fedeztetésért lehet kapni.

Megint úgy tűnt, hogy dr. Jay keresi a szavakat.

– Azt hiszem, ezzel kapcsolatban reálisan kell látnunk – mondta. – Marley pompás családi kedvenc, de nem vagyok biztos benne, hogy rendelkezik azokkal a képességekkel, amik keresetté tennék mint apaállatot.

Igyekezett annyira diplomatikus lenni, amennyire csak bírt, de az arckifejezése ezt ordította: Te jó ég, ember! Az eljövendő generációk érdekében mindenáron meg kell állítanunk ezt a genetikai hibát.

Azt feleltem, hogy majd gondolkozunk rajta, majd kezünkben a kedvet befolyásoló gyógyszeradaggal hazaindultunk.

Éppen akkoriban, amikor azt fontolgattuk, hogy lenyisszantjuk-e Marley férfiasságát, Jenny soha nem látott igényeket támasztott az enyém iránt. Dr. Sherman engedélyezte neki az újabb teherbeesést. Ő pedig egy olimpiai bajnok határozottságával vállalta a kihívást. Elmúltak azok az idők, amikor egyszerűen eltettük a fogamzásgátlót és hagytuk, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Jenny támadó szerepet vett fel az inszeminációs háborúban. Ehhez szüksége volt rám mint kulcsszövetségesre, aki a muníciót felügyeli. Mint a legtöbb férfi, tizenöt éves korom óta igyekeztem meggyőzni az ellenkező nemet arról, hogy méltó vagyok a párosodásra. Végre találtam valakit, aki egyetértett velem. Ennek fel kellett volna dobnia. Életemben először egy nő jobban akart engem, mint én őt. Ez aztán a mennyország egy pasinak. Nincs többé könyörgés, nincs többé megalázkodás. Igény volt rám végre, mint a legjobb tenyészhímre. Oda kellett volna lennem a boldogságtól. De egyszeriben az egész csak munkának tűnt, ráadásul stresszes munkának. Jenny nem egy jó zajos dugásra vágyott tőlem, hanem kisbabára. Ez pedig annyit jelentett, hogy teljesítenem kellett. Ez már komoly ügy volt. A világ legörömtelibb elfoglaltsága egyik napról a másikra orvosi beavatkozássá változott, aminek része volt az ébredési hőfok mérése, a menstruációs naptár és a peteérési táblázat. Úgy éreztem magam, mintha a királynő szolgálatában állnék.

Az egész kábé annyira volt izgató, mint egy adóellenőrzés. Jenny megszokta, hogy nekem a legkisebb jelre is mindig sikerül, és feltételezte, hogy a régi szabályok most is érvényesek. Én, tegyük fel, a konyhamalacot javítom éppen, amikor besétál a naptárral a kezében, és azt mondja:

– Legutóbb tizenhetedikén jött meg, ami azt jelenti – itt szünetet tart, míg fejben kiszámolja a dátumot –, hogy le kell feküdnünk. MOST!

A Grogan család férfi tagjai sosem bírták jól a nyomást, ami alól én sem vagyok kivétel. Csak idő kérdése volt, hogy elszenvedjem a legnagyobb megaláztatást, ami férfit érhet: nem sikerült. Márpedig amint ez megtörtént, vége volt a játéknak. Az önbizalmamnak annyi, az idegeim kikészültek. Ha egyszer előfordult, tudtam, hogy máskor is elő fog. A sikertelenség önbeteljesítő jóslattá vált. Minél jobban aggódtam férji kötelességem miatt, annál kevésbé tudtam lazítani, és teljesíteni azt, ami mindaddig teljesen természetes volt. Elfojtottam a fizikai vonzódás minden jelét, nehogy ötleteket adjak Jennynek. Kezdtem halálosan rettegni attól, hogy a feleségem, ne adj' isten, megkér, hogy tépjem le róla a ruháit, és tegyek a kedvemre. Kezdtem azon morfondírozni, hogy talán egy cölibátusban eltöltött élet egy távoli kolostorban nem is lenne olyan sötét jövő.

De Jennynek esze ágában sem volt ilyen könnyen feladni. Ő volt a vadász, én a zsákmány. Egy reggel, amikor éppen az újság Nyugat-Palm Beach-i irodájában dolgoztam, csupán tízpercnyire otthonról, Jenny felhívott a munkahelyéről. Azt kérdezte, akarok-e otthon találkozni vele ebédre. Mármint egyedül? Gardedám nélkül?

– Vagy találkozhatnánk egy étteremben is valahol – vetettem ellen. Egy étteremben, ami dugig van. Legjobb, ha egy csomó kollégánk is velünk jön. És mindkét anyós.

– Ne csináld már! – mondta. – Jó lesz – majd suttogóra fogta, és hozzátette: – Tökéletes nap a mai. Azt hiszem... peteérésem van.

Elöntött a félelem iszonya. Jaj istenem! Csak azt a pé betűs szót ne! Megint rajtam volt a nyomás. Ideje volt teljesíteni vagy felszívódni. Szó szerint fent a csúcson, vagy lógó fejjel. Legszívesebben könyörgőre fogtam volna a telefonban:

– Ne kényszeríts!

Ehelyett olyan lazán, amennyire csak bírtam, ezt mondtam:

– Hát persze. Fél egy megfelel?

Amikor kinyitottam a bejárati ajtót, Marley – mint mindig – ott volt, hogy üdvözöljön, de Jennyt sehol sem találtam. A nevét kiáltottam.

– A fürdőszobában vagyok – felelte. – Egy pillanat és jövök.

Átnéztem a postát, hogy azzal is teljen az idő, miközben valami általános baljóslatú érzés ült rajtam, mint ahogy elképzelésem szerint azokon ülhet, akik a biopsziájuk eredményére várnak.

– Hahó, tengerész! – szólalt meg mögöttem egy hang, s amikor odafordultam, ott állt Jenny egy kétrészes kis selyem izében. Lapos hasa kikukucskált a felsőrész alól, amit két lehetetlenül vékony pánt tartott bizonytalanul a vállán. A lába még sosem látszott hosszabbnak.

– Hogy nézek ki? – kérdezte, miközben kezeit felemelte kétoldalt. Őrületesen nézett ki, az egyszer biztos. A hálóruhák területén Jenny egyszerűen a lötyögős pólósok táborához tartozik, és tudtam, hogy furán érzi magát ebben a csábos cuccban. A hatása azonban az volt, amit elvárt tőle.

Befutott a hálószobába, én meg a sarkában. Hamarosan ott voltunk az ágyon egymás karjaiban. Lehunytam a szemem és éreztem, hogy rég elvesztett barátom mocorogni kezd. Visszatért a varázserő. Meg tudod csinálni, John! Igyekeztem a legmocskosabb dolgokat magam elé képzelni, amiket csak bírtam. Menni fog! Ujjaimmal a vékony pántokon babráltam. Csak vitesd magad az árral, John! Csak semmi feszültség! Ekkor éreztem forró és nedves leheletét az arcomon. Hmmm, szexis!

De várjunk csak! Mi ez a szag? Van valami a leheletével. Valami, ami egyszerre ismerős és szokatlan, nem éppen kellemetlen, de nem is csábító. Ismertem ezt a szagot, de nem tudtam hova tenni. Tétováztam. Mit művelsz, te idióta? Felejtsd el a szagot! Koncentrálj, öregem! Koncentrálj! De a szagot képtelen voltam kiverni a fejemből. Ne hagyd, hogy elvonja a figyelmedet, John! Figyelj oda! Mi ez? Maradj a pályán! Kíváncsiságom kezdett legyőzni. Hagyd a fenébe, öregem! Hagyd! Szimatolni kezdtem. Valami kaja. Igen. De milyen kaja? Nem ropi. Nem csipsz. Nem tonhal. Már majdnem megvolt. Ez az... kutyaeledel?

Kutyaeledel! Ez az! A leheletének kutyaeledel illata volt. De miért? Elgondolkoztam, és gyakorlatilag hallottam, amint egy kicsinyke hang a fejemben azt kérdi: „Miért evett Jenny kutyakaját?”

És különben is, éreztem az ajkait a nyakamon... hogyan tudja egyszerre csókolgatni a nyakamat és az arcomba lehelni? Ennek semmi...

Jaj, istenem!

Kinyitottam a szemem, és megláttam az arcomtól csupán néhány ujjnyira Marley hatalmas fejét, amint betöltötte a teljes látóteremet. Állát a matracra támasztotta, viharosan lihegett, és a nyála eláztatta a lepedőt. Szemét félig lehunyta és úgy nézett ki, mint aki halálosan szerelmes.

– Rossz kutya! – süvöltöttem, és ijedten visszahúzódtam az ágy túlsó felére. – Nem szabad! Menj a saját ágyadba! – parancsoltam kétségbeesetten. – Menj az ágyadba! Feküdj le! – de elkéstem. A varázslat szertefoszlott. Vissza a kolostorba.

Pihenj, közlegény!

Másnap reggel időpontot kértem, hogy kiheréltessük Marley-t. Gondoltam, ha nekem nincs szex életem végéig, hát neki se legyen. Dr. Jay azt mondta, hogy ott hagyhatjuk Marley-t munkába menet, és hazafelé jövet érte mehetünk. Úgy is tettünk egy héttel később.

Miközben Jenny meg én készülődtünk, Marley a várható kirándulás izgalmaitól boldogan cikázott faltól falig, mint egy biliárdgolyó az asztalon. Nem érdekelte, hová megyünk, vagy mennyi időre. Kivisszük a szemetet? Nem gond. Kiugrunk a sarokra tejért? Ne hagyjatok itt! Kezdett lelkiismeret-furdalásom lenni. Szegény ördögnek fogalma sem volt, mi vár rá. Bízott benne, hogy a megfelelő dolgot tesszük, mi meg titokban összeesküdtünk, hogy kiheréltessük. Létezik ennél alattomosabb árulás?

– Gyere ide! – mondtam, és lebirkóztam a padlóra, ahol jól megvakargattam a hasát. – Nem lesz olyan rossz. Majd meglátod. Különben is túlértékelik a szexet.

Ezt azonban én magam sem hittem, hiába nyalogattam még mindig a sebeimet az előző két hét pechsorozata miatt. Kit próbáltam átverni? A szex fantasztikus. A szex hihetetlen. Szegény kutya kimarad az élet legnagyobb élvezetéből. Szerencsétlen állat. Borzalmasan éreztem magam.

Amikor pedig füttyentettem neki, ő meg kirontott az ajtón, és tökéletesen vak bizalommal be a kocsiba, abban a hitben, hogy nem hozok bajt a fejére. Fel volt húzva, készen bármiféle pompás kalandra, amit én jónak tartok. Jenny vezetett, én pedig az anyósülésen ültem. Marley szokása szerint mellső mancsaival a kardánboxon egyensúlyozott, orrával a visszapillantó tükröt érintve. Ahányszor Jenny hozzáért a fékhez, Marley belezúgott a szélvédőbe, de nem zavarta. Együtt autókázhatott két legjobb barátjával. Hát van ennél jobb az életben?

Résnyire lehúztam az ablakot, mire Marley jobbra dőlt. Nekem támaszkodott, igyekezett elkapni egy szippantást a kinti illatokból. Hamarosan már teljesen odaférkőzött az ölembe, s az orrát erősen a keskeny ablakréshez szorította, és ahányszor megpróbált levegőt venni, horkantott egyet.

„Miért is ne? – gondoltam. – Hiszen ez az utolsó útja a férfitársadalom teljes értékű tagjaként. A legkevesebb, hogy egy kis friss levegőt juttatok neki.”

Kinyitottam az ablakot annyira, hogy kidughassa a pofáját. Annyira élvezte, hogy egyre jobban lehúztam neki, míg végül az egész fejét kidughatta. Fülei libegtek a szélben, a nyelve pedig úgy lógott, mintha megrészegítette volna a városi levegő. Istenem, milyen boldog volt!

Miközben a Dixie országúton haladtunk, elmondtam Jennynek, hogy mennyire nyomaszt, amit Marley-val tervezünk. Ő épp belekezdett valami kétségtelenül elutasító válaszba az aggodalmaimmal kapcsolatban, amikor inkább érdeklődéssel, mint aggodalommal láttam, hogy Marley mindkét mellső mancsát kidugta a félig lehúzott ablakon. Most már a nyaka és a válla felső része is kilógott az autóból. Már csak szemüveg és selyemkendő kellett volna, hogy úgy nézzen ki, mint egy első világháborús hős pilóta.

– John, ez nem tetszik nekem – mondta Jenny.

– Minden rendben – feleltem. – Csak egy kis friss...

Abban a pillanatban kidugta a mellső lábait az ablakon, és már hónaljával támaszkodott az ablaküveg szélén.

– John, fogd meg! Fogd meg!

Még mielőtt bármit tehettem volna, Marley kiugrott az ölemből, és elkezdett kimászni a mozgó autóból. A feneke fent volt a levegőben, hátsó lábaival támaszték után kapálódzott. Szökésben volt. A teste elcsusszant mellettem. Valahogy sikerült elkapnom a farka végét a bal kezemmel. Jenny hatalmasat fékezett a sűrű forgalomban. Marley odakint himbálódzott a mozgó autó mellett, farkánál fogva lógott, én pedig vasmarokkal tartottam. Úgy ki voltam facsarodva, hogy a másik kezemmel képtelen voltam megfogni. Marley ijedten futott mellső lábain az úttesten.

Jenny megállította az autót a külső sávban, miközben mögöttünk fülsiketítőén dudáltak a feltorlódott autók.

– Most mi legyen? – üvöltöttem.

Se té, se tova. Nem tudtam behúzni az ablakon. Nem tudtam kinyitni az ajtót. Nem tudtam kidugni a másik kezemet. És nem mertem elengedni, mert tutira valamelyik bennünket kikerülő dühös autós útjába ugrana. Csak tartottam, arcommal az üvegnek préselődve, néhány ujjnyira hatalmas ringó herezacskójától, mintha az életem függene tőle.

Jenny kitette a vészvillogót, aztán átrohant az én oldalamra, elkapta, és addig tartotta a nyakörvénél fogva, míg ki nem szálltam, és nem segítettem neki visszabirkózni a kutyát a kocsiba. Kicsinyke drámánk éppen egy benzinkút előtt bontakozott ki, s amikor Jenny újra sebességbe tette az autót, és odanéztem, láttam, hogy a műhelyből minden szerelő kijött, hogy élvezhesse a műsort. Annyira röhögtek, hogy azt hittem, mindjárt összehugyozzák magukat.

– Kösz, srácok! – kiáltottam oda. – Örülök, hogy feldobhattuk a délelőttötöket.

Amikor a klinikára értünk, rövid pórázon vezettem be Marley-t, hátha újra megpróbálkozik valamilyen trükkel. A lelkiismeret-furdalásom elpárolgott, elhatározásom megerősödött.

– Nem úszód meg, Eunuch Barátom – mondtam neki. Szuszogott és lihegett, húzta a pórázt, hogy minél jobban kiszimatolhassa a többi állat illatát. A váróteremben sikerült a frászt hoznia két macskára, és átesnie egy szórólapokkal teli állványon. Átadtam dr. Jay asszisztensének, és így szóltam:

– Kérem kiherélni!

Estére, mire érte mentem, Marley megváltozott. Fájdalmai voltak a műtéttől, és úgy mozgott, mint aki tojásokon lépked. A szeme bevérzett, alig tudta nyitva tartani az altatástól, s még mindig egy kicsit kótyagos volt. Ott pedig, ahol eladdig olyan büszkén csüngtek a koronaékszerei, most... nem volt semmi. Csak egy kis összeaszott bőrlebeny. Hivatalosan örökre vége lett az elfojthatatlan Marley-vérvonalnak.


10. FEJEZET

Az írek szerencséje

*

Életünkben egyre nagyobb szerepet kezdett játszani a munka. Munka az újságoknál. Házimunka. Kerti munka. Meg kellett dolgozni a terhességért is. És ami már önmagában is jóformán teljes munkaidős elfoglaltság volt: Marley nevelése. Sok szempontból olyan volt, mint egy gyerek. Annyi időre és figyelemre volt szüksége, mint egy gyereknek, s mi kezdtük érezni a ránk váró felelősséget, arra az esetre, ha majd egyszer tényleg család leszünk. De csupán bizonyos fokig. Igaz ugyan, hogy fogalmunk sem volt a gyereknevelésről, de abban eléggé biztosak voltunk, hogy a gyerekeket nem zárhatjuk a garázsba egy tál vízzel, ha egy napra elmegyünk otthonról.

Még el sem érkezett a második házassági évfordulónk, s máris nyomasztónak éreztük a felnőtt házaséletet. Szükségünk volt egy kis lazításra. Vakációra kettesben, távol napi életünk kötelezettségeitől. Egy este két írországi repülőjeggyel leptem meg Jennyt. Három hétre terveztem az utat. Nem lesz útiterv, idegenvezetés, kötelező célpontok. Csak egy bérelt autó, egy térkép és egy ismertető az út menti motelekről. Már attól, hogy a kezünkben voltak a jegyek, leomlott a súly a vállunkról.

Először azonban még meg kellett oldanunk néhány problémát. A lista első helyén Marley állt. A kutyahotelt hamar kizártuk. Túl fiatal, túl izgatott és túl izgága volt ahhoz, hogy a nap huszonhárom órájában egy kennelbe legyen bezárva. Ahogyan azt dr. Jay megjósolta, Marley semmit sem veszített túláradó kedvéből a herélés következményeként. Nem volt hatással az energiaszintjére, vagy bolond viselkedésére sem. Pontosan ugyanaz az őrült szörnyeteg volt, mint addig, azzal a különbséggel, hogy már nem próbált meghágni mindenféle élettelen tárgyat. Túlságosan is vad volt, és ha rájött a pánik, túlságosan megjósolhatatlanul destruktív ahhoz, hogy rálőcsöljük egy barátunkra. De még az ellenségünkre sem. Kutyaszitterre volt szükségünk, aki beköltözik hozzánk. Nyilvánvalóan nem felel meg akárki, főleg ha szem előtt tartjuk, micsoda kihívást jelent Marley. Olyasvalakire volt szükségünk, aki felelősségteljes, megbízható, nagyon türelmes, és elég erős ahhoz, hogy visszatartson hetvenkét kilónyi futásnak eredt labradort.

Összeírtuk az összes barátunkat, szomszédunkat és kollégánkat, aki csak eszünkbe jutott, majd egyik nevet a másik után húztuk ki a listáról. Igazi bulizós pasi. Kihúzva. Túl szórakozott. Kihúzva. Undorodik a kutyanyáltól. Kihúzva. Túl félénk még egy tacskóhoz is, nemhogy elbírjon egy labradorral. Kihúzva. Allergiás. Kihúzva. Nem hajlandó felszedni a kutyakakit. Kihúzva. Végül csak egyetlen egy név maradt. Kathy, a kollganőm volt az, egyedülálló és semmi kötelezettsége. A Közép-Nyugaton nőtt fel, vidéki környezetben, szerette az állatokat és arra vágyott, hogy egy napon elcserélje kis lakását egy kertes házra. Sportos volt és szeretett sétálni. Az igaz, hogy félénk és túlzottan szelíd, ami egy kissé megnehezítheti számára a fellépést alfa-Marley-val szemben, de egyébként tökéletes volt. És ami a legjobb, igent mondott.

A számára hátrahagyott utasításaink akkor sem lehettek volna lelkiismeretesebben részletesek, ha egy súlyosan beteg kisgyereket bízunk rá. A Marley-használati utasítás teljes hat oldalt megtöltött:

ETETÉS: Marley naponta háromszor eszik, alkalmanként két mérőpohárnyit. A mérőpohár a zsákban van. Kérlek, etesd meg amikor reggel felkelsz, és amikor hazajössz a munkából. Délután átjönnek a szomszédok és adnak neki enni. Ez összesen napi hat pohár tápot jelent, de ha látod rajta, hogy majd éhen hal, kérlek, adj neki kb. még egy pohárral pluszban! Nyilván tisztában vagy vele, hogy ez a sok kaja nem szívódik fel, ezért lásd lejjebb a KAKI ŐRJÁRAT címszót!

VITAMINOK: Marleynak minden reggel egy kutyavitamin tablettát adunk. A legjobb úgy beadni neki, hogy ledobod a földre és úgy teszel, mintha nem lenne szabad megennie. Ha azt hiszi tilos, rögtön bekebelezi. Ha valamiért nem jön be, próbáld álcázni kutyafinomsággal.

VÍZ: Kánikulában fontos, hogy legyen bőséggel vize. Naponta egyszer cseréljük a vizét a kajás tálja mellett és feltöltjük ha fogytában van. Vigyázat! Marley szereti belenyomni a pofáját a vizestálba, és tengeralattjárósat játszani. Ezzel elég nagy disznóólt csinál. A pofazacskójába pedig meglepő mennyiségű víz fér, amit elcsorgat, miközben elsétál a vizestáljától. Ha megengeded neki, a ruhádba és a kanapékba fogja törölni a száját. És még egy dolog: általában megrázza magát egy nagy ivás után, és a nyála szétfröcsköl a falra, a képernyőkre stb. Ezt ilyenkor igyekszünk letörölni, mielőtt megszáradna, mert különben lehetetlen eltávolítani.

BOLHÁK ÉS KULLANCSOK: Ha észreveszel rajta valamelyiket, befújhatod a megmaradt bolha- és kullancs spray-vel. Hagytunk itthon egy rovarirtót is, amit a szőnyegekre stb. fújhatsz, ha úgy látod, baj lesz. A bolhák aprók és gyorsak, és nehéz elkapni őket, de úgy vettük észre, hogy az embert ritkán csípik meg, ezért emiatt nem aggódnék. A kullancsok nagyobbak és lassúak, és előfordul, hogy találunk rajta egyet. Ha meglátsz egy kullancsot, csak szedd le és nyomd össze egy papírzsepivel (lehet, hogy szükség lesz a körmödre, mert elképesztően kemény), vagy ereszd le a mosdókagylóban vagy a WC-ben (ez a legjobb választás, ha a kullancs teleszívta magát vérrel). Nyilván olvastál róla, hogy a kullancsok terjesztik a Lyme-kórt, ami az embernek hosszú távú egészségi problémát okozhat, de több állatorvos is biztosított bennünket afelől, hogy itt, Floridában rettentően kicsi az esély arra, hogy elkapjuk a Lyme-kórt. Azért biztos, ami biztos, jól moss kezet, miután kiszedtél egy kullancsot Marley-ból. A legkönnyebben úgy lehet belőle kiszedni, ha a szájába adsz egy játékot, amivel lefoglalja magát, aztán összecsippented a bőrét az egyik kezeddel, míg a másik kezed körmeit csipesznek használva kihúzod az élősködőt. Jut eszembe: ha büdös lesz, és nagyon bátornak érzed magad, megfürdetheted a babamedencében, amit erre a célra tartunk a hátsó kertben, de vegyél fel fürdőruhát! Vizes leszel!

FÜLEK: Marley hajlamos rá, hogy felgyűljön a fülében a fülzsír, ami fertőzéshez vezethet, ha nem kezelik. Amíg nem vagyunk itt, kérlek, egyszer-kétszer használd a fülpiszkákat és a kék fültisztító folyadékot, hogy annyi trutyit kipucolj a füléből, amennyit csak tudsz. Elég gusztustalan, úgyhogy feltétlen rossz ruhában csináld.

SÉTA: Reggeli sétája nélkül Marley-val előfordul. hogy rosszalkodik a garázsban. Saját érdekedben jobban teszed, ha lefekvés előtt is megsétáltatod röviden, de nem muszáj. Sétához használd a fojtó nyakörvet, de sose hagyd rajta, ha egyedül van. Megfojthatná magát, s ahogy Marley-t ismerem, meg is teszi.

ALAPVETŐ PARANCSSZAVAK: Sokkal könnyebb sétáltatni, ha sikerül rávenned, hogy melletted menjen. Mindig úgy kezdjed, hogy leülteted a bal oldaladon, parancsot adsz: „Marley lábhoz”, és ballal elindulsz. Ha megpróbál előrerohanni, rántsd meg hirtelen a pórázt! Ez nekünk legtöbbször bejön. (Járt kutyaiskolába!) Ha nincs rajta póráz, egész rendesen odajön, ha azt kiáltod: „Marley gyere ide!” Megjegyzés: legjobb ha állva, és nem guggolva hívod.

VIHAR: Előfordul, hogy Marley egy kicsit megijed a vihartól, vagy akár egy enyhe záportól is. A nyugtatóját (sárga pirulák) a vitaminos szekrényben tartjuk. Egy tabletta a vihar érkezése előtt harminc perccel elegendő (észre sem veszed és meteorológus lesz belőled). Tulajdonképpen művészetnek tekinthetjük, ha sikerül Marley-val lenyeletni a pirulát. Nem eszi meg úgy, mint a vitamint, hiába ejted a földre és teszel úgy, mintha nem lenne szabad megennie. A legjobb technika, ha a lábad közé fogod és fél kézzel szétfeszíted a száját. A másikkal lenyomod a torkán a gyógyszert olyan mélyre, amennyire csak tudod. Ha nem tolod le elég mélyen, fel fogja köhögni. Akkor simogasd a torkát, míg le nem nyeli! Utána nyilván rendbe kell szedned magad.

KAKI ŐRJÁRAT: Hátul a mangófa tövében tartok egy lapátot, amit Marley kupacainak felszedésére használok. Rád bízom, hogy takarítasz-e utána, vagy sem. Ez nyilván attól függ, hogy mennyit akarsz sétálgatni a kertben. Nézz a lábad elé!

TILOS: Nem engedjük meg Marley-nak, hogy:

– felmásszon bármelyik bútorra.

– rágja a bútort, cipőket, párnákat stb.

– a WC-ből igyon. (Legjobb mindig lecsukva tartani a tetejét, de vigyázz: már rájött, hogyan tudja felnyitni az orrával.)

– a kertben ásson vagy kitúrja a növényeket és a virágokat. Ezt általában akkor teszi, ha úgy érzi nem kap elég figyelmet.

– kipakolja a szemetest. (Lehet, hogy a konyhapulton kell tartanod.)

– felugorjon az emberekre, slicceket szagolgasson, vagy bármi más, társaságban elfogadhatatlan viselkedést mutasson. Főleg a karrágásról próbáltuk leszoktatni, amit képzelheted milyen kevesen értékelnek. Még van mit tanulnia. Nyugodtan húzz rá a fenekére, és szólj rá szigorúan, hogy: „Nem szabad!”

– kunyizzon az asztalnál.

– benyomja a bejárati ajtó vagy a veranda tolóajtóinak szúnyoghálóját. (Látni fogod, hogy többet ki kellett már cserélni.)

Kathy! Még egyszer köszönöm, hogy mindezt megteszed értünk. Hatalmas szívesség. Fogalmam sincs, mit kezdtünk volna nélküled. Remélem, jó haverok lesztek Marley-val és Téged is olyan jól fog szórakoztatni, mint bennünket.

Megmutattam a használati utasítást Jennynek, és megkérdeztem tőle, hogy megfeledkeztem-e valamiről. Jó ideig tanulmányozta, aztán felnézett, és azt mondta:

– Mi jut eszedbe? Ezt nem mutathatod meg neki – hadonászott a papírral. – Ha ezt meglátja, el is felejtheted Írországot. Ő az egyetlen ember, aki hajlandó a dologra. Ha ezt elolvassa, nekünk annyi. Felveszi a nyúlcipőt, és meg sem áll a Floridai-félsziget legdélebbi csücskéig.

Majd arra az esetre, ha elsőre nem hallottam volna elég tisztán, elismételte:

– Mi jut eszedbe?

– Szerinted túlzás? – kérdeztem.

De hát én mindig is hittem a teljes őszinteségben, ezért mégis megmutattam Kathynek, akinek szemmel láthatólag néhányszor megrándult a szeme sarka, főleg, amikor a kullancseltávolításról szóló részhez ért, de rosszallását megtartotta magának. Kitartott, bár rémültnek látszott, és az arca egy cseppet elzöldült, de túlságosan is jóindulatú teremtés volt ahhoz, hogy ígéretét visszavonja.

– Jó utat! – mondta. – Jól elleszünk.

Írország pontosan olyan volt, amilyennek megálmodtuk. Gyönyörű, idilli, lusta. Az időjárás legtöbbször ragyogóan tiszta és napos volt, ezért a helyiek rettegni kezdtek, hogy kitör az aszály. Ahogyan előre megbeszéltük, nem tartottuk magunkat semmiféle menetrendhez és nem csináltunk útitervet. Egyszerűen csak barangoltunk, út közben bele-bele futottunk a tengerpartba, megálltuk sétálni, vásárolni, hegyet mászni, Guinesst hörpinteni, vagy egyszerűen csak az óceánt bámulni. Megállítottuk az autót, hogy parasztokkal beszélgessünk, akik éppen a szénát fuvarozták haza, és hogy lefényképezkedjünk az úton álldogáló birkákkal. Ha megláttunk egy érdekes utcácskát, befordultunk. Lehetetlen volt eltévedni, hiszen sehol sem kellett lennünk. Minden otthoni dolgunk és kötelességünk távoli emlék volt csupán.

Amikor esteledni kezdett, éjszakai szálláshely után néztünk. Ezek kizárólag magánházaknál bérelhető szobák voltak, kedves ír özvegyeknél, akik rajongtak értünk, teával kínáltak, megágyaztak nekünk, és mintha mindig ugyanazt a kérdést tették volna fel:

– És hamarosan családot is akarnak alapítani?

Aztán magunkra hagytak bennünket, de miközben becsukták az ajtót maguk mögött, még megvillantottak felénk egy furcsán sokatmondó mosolyt.

Jennyvel meggyőződésünké vált, hogy Írországban törvény írja elő, hogy minden vendégágynak vagy a pápa, vagy Szűz Mária hatalmas faliképére kell néznie. Voltak helyek, melyek mindkettőről gondoskodtak. Az egyiken még egy hatalmas rózsafüzér is volt, ami az ágy fejtámlájáról lógott le. Az írországi Utazók cölibátustörvénye azt is előírja, hogy minden vendégágynak különösen nyikorgósnak kell lennie, hogy ha csupán megfordul a benne alvó, már azzal is felriassza az egész házat.

Minden összejött, hogy a helyzet legalább annyira inspiráló legyen szerelmi szempontból, mint egy apácazárda. Egy idegen otthonában voltunk, egy idegen nagyon katolikus otthonában, vékony falakkal, hangos ággyal, szentek és szüzek szobraival körülvéve, meg egy kíváncsi házinénivel, aki talán ott toporgott az ajtó túloldalán. Itt aztán biztos nem jutna eszébe az embernek, hogy kezdeményezzen. Ettől persze újra és igen erősen kívánni kezdtem a feleségemet.

Leoltottuk a lámpát, bemásztunk az ágyba, a rugók felnyögtek a súlyunk alatt, én azonmód bedugtam a kezemet Jenny fölsője alá, és rátettem a tenyerem a hasára.

– Nehogy már! – suttogta.

– Miért ne? – súgtam vissza.

– Begolyóztál? Mrs. O'Flaherty itt van a fal túloldalán.

– Na és?

– Nem lehet!

– Dehogynem.

– Mindent hallani fog.

– Majd halkak leszünk.

– Na jó.

– Megígérem. És alig fogunk megmozdulni.

– Akkor menj, és előbb takard le a pápát egy pólóval vagy valamivel! – adta meg magát végül. – Addig semmit sem csinálok, amíg bámul.

A szex egyszeriben olyan... olyan... tiltott dolognak tűnt. Mintha újra iskolás lennék és anyám gyanakvó pillantása kereszttüzében sompolyognék valahová. Kockáztatni a szex miatt ebben a környezetben egyenlő volt azzal a kockázattal, hogy másnap reggel a közös reggelizőasztalnál éghet a képünk. Azt kockáztattuk, hogy Mrs. O'Flaherty, miközben tojást és sültparadicsomot tálal, felvont szemöldökkel és sokatmondó mosollyal megkérdezze:

– Kényelmes volt az ágy?

Írország egyik parttól a másikig szexmentes zóna volt. Nekem ennyi elég is volt. Egész úton dugtunk, mint a nyulak.

Jenny azonban egyfolytában otthon hagyott kicsinye miatt aggódott. Két-három naponta beledobált egy maroknyi aprópénzt egy nyilvános telefonba, és hazatelefonált, hogy megtudja Kathytől, hogyan mennek a dolgok. Én odakint álltam a fülke előtt, és hallgattam a beszélgetés Jenny felőli részét.

– Tényleg?... Komolyan?... Egyenesen a kocsik közé?... De ugye nem esett bajod?... Hál' istennek!... Én is sikítottam volna... Mit? A cipődet... jaj ne! A táskádat is?... Természetesen kifizetjük a javíttatást. .. Nem maradt belőle semmi?... Akkor természetesen ragaszkodom hozzá, hogy újat vehessünk neked... és mit csinált?... Úgy érted, a nedves cementbe? Ennek vajon mennyi a valószínűsége?

És ez így ment. Minden hívás a kihágások hosszú sorából állt, egyik borzalmasabb volt, mint a másik, s jó részük még bennünket, a kölyökháborúk edzett túlélőit is meglepett. Marley volt a nevelhetetlen diák, Kathy pedig a szerencsétlen helyettes tanítónő. Marley pedig jól kihasználta a helyzetet.

Amikor hazaértünk, Marley rohanva jött üdvözlésünkre. Kathy ott állt az ajtóban. Fáradtnak és kimerültnek tűnt. Úgy meredt a távolba, mint a légnyomást kapott katona egy különösen ádáz csata után. A táskája már ott várt a verandán becsomagolva, menetre készen. Kocsikulcsát úgy tartotta a kezében, mint aki alig várja, hogy elmenekülhessen.

Ajándékokat adtunk neki, túláradóan hálálkodtunk, és megnyugtattuk, hogy nem kell aggódnia a kitépett szúnyoghálók és más károk miatt. Udvariasan elnézést kért és elhúzott.

Úgy tűnt, Kathynek nem sikerült semmiféle hatalmat gyakorolnia Marley felett, korlátoznia őt pedig végképp nem. Minden győzelemmel egyre vakmerőbb lett. Megfeledkezett arról, hogy a sétáltató mellett kell haladnia, s Kathyt maga után vonszolta, ahová csak kedve tartotta. Nem volt hajlandó odamenni hozzá. Mindent felkapott, amit csak akart – papucsot, táskát, párnát –, és esze ágában sem volt elengedni. Kaját lopott Kathy tányérjáról. Feltúrta a szemetest. Még az ágyát is megpróbálta elorozni. Úgy döntött, ő a kapitány, amíg a szülők távol vannak, s nem hagyta, hogy egy béketűrő szobatárs irányítsa őt és elrontsa a szórakozását.

– Szegény Kathy! – mondta Jenny. – Szerinted nem tűnt megtörtnek?

– Inkább úgy mondanám, romjaiban volt.

– Azt hiszem jobb, ha máskor nem kérjük meg, hogy vigyázzon a kutyára.

– Az valószínűleg tényleg nem lenne jó ötlet – feleltem, majd Marley-hoz fordulva így szóltam:

– Vége a mézesheteknek, Főnök. Holnaptól újra kezdődik az oktatás.

Másnap reggel Jenny és én újra dolgozni mentünk. Előbb azonban Marley nyakára húztam a fojtónyakörvet, és elvittem sétálni. Azonnal nekilódult, még csak úgy sem tett, mintha megpróbálna mellettem sétálni.

– Egy kicsit berozsdásodtunk, igaz? – kérdeztem, és teljes súlyommal meghúztam a pórázt, amitől el is esett. Feltápászkodott, köhögött, majd sértődött pillantással nézett fel rám, mint aki azt mondja:

– Nem kell ilyen durvának lenned. Kathy nem bánta, ha húzom.

– Szokd csak meg! – mondtam, és lenyomtam ülő helyzetbe. Feljebb igazítottam a nyakán a fojtóláncot, oda, ahol gyakorlatból tudtam, hogy a leghatásosabb. – Rendben, próbáljuk meg újra! – mondtam, mire ő hűvös kétkedéssel pillantott rám.

– Marley, lábhoz! – parancsoltam, és sietve kiléptem ballal, miközben olyan rövidre fogtam a pórázt, hogy gyakorlatilag a fojtólánc végét markoltam. Ő előrerántott, én hirtelen visszahúztam, könyörület nélkül megszorítva a nyakát.

– Micsoda dolog így bánni egy szegény nővel – motyogtam. – Szégyelld magad!

Mire befejeztük a sétát, annyira szorítottam a pórázt, hogy az ujjízületeim teljesen elfehéredtek, de sikerült őt meggyőznöm arról, hogy nem viccelek. Ez nem játék volt, hanem sokkal inkább valódi, életszagú oktatás, tettekkel és következményekkel. Ha húzni akart, én fojtottam. Kivétel nélkül minden alkalommal. Ha hajlandó volt együttműködni, és mellettem menni, lazítottam a szorításon, ő pedig alig érezte a láncot a nyaka körül. Ha ránt, fullad, ha rendesen jön, kap levegőt. Ez elég egyszerű volt még Marley-nak is, hogy felfogja. Újra és újra és újra megismételtük a folyamatot, miközben fel-alá masíroztunk a bicikliúton. Rendesen jön, kap levegőt. Lassacskán kezdett eljutni az agyáig, hogy én vagyok a gazda, ő meg az állat, és ez így is marad.

Mire befordultunk a kocsifeljáróra, makacs kutyám ott kocogott mellettem, nem éppen tökéletesen, de elég rendesen. Tulajdonképpen életében először jött mellettem, ahogy kell, vagy legalábbis igyekezett majdnem úgy.

A magam részéről győzelemnek könyveltem el.

– Ó igen! – énekeltem vígan. – A főnök visszatért.

Néhány nappal később Jenny felhívott az irodában. Éppen Dr. Shermantől jött.

– Az írek szerencsét hoztak nekünk – mondta. – Most talán minden rendben lesz.


11. FEJEZET

Mi mindent le nem nyelt!

*

Ez a terhesség más volt. A vetélésünk megtanított bennünket néhány fontos dologra, s ezúttal nem állt szándékunkban ugyanabba a hibába esni. A legfontosabb az volt, hogy a hírt megtartottuk magunknak, olyannyira, hogy a normandiai partraszállás óta nem volt ennél jobban őrzött titok. Jenny orvosain és az asszisztensnőkön kívül senkit nem avattunk a bizalmunkba, még a szüleinket sem. Ha barátok jöttek át hozzánk, Jenny szőlőlevet kortyolgatott borospohárból, nehogy gyanút keltsen. A titkolózás mellett, lelkesedésünk is visszafogottabb volt, még olyankor is, amikor egyedül voltunk. Mondatainkat feltételes módba tettük, mint például: „Ha minden rendben menne...” és „Feltéve, hogy minden rendben lesz.” Mintha azzal megbűvölhetnénk a terhességet, hogy egyszerűen hallgatunk róla. Nem mertük szabadjára engedni örömünket, nehogy ellenünk forduljon, és belénk marjon.

Elzártuk az összes tisztítószert és rovarölőt. Nem akartunk még egyszer bemenni ebbe a zsákutcába. Jenny vallásosan hinni kezdett az ecet tisztító erejében, ami igencsak nagy kihívás volt, amikor Marley odaszáradt nyálát kellett lepucolni a falról. Rájöttünk, hogy a bórsav, egy fehér por, halálos a bogarakra és ártalmatlan az emberre, egészen jól távol tartotta a bolhákat Marley-tól és az alvóhelyétől. Ha időnként mégis bolhátlanító fürdőre volt szüksége, azt a profikra bíztuk.

Jenny minden reggel hajnalban kelt, és kivitte Marley-t egy fürge tengerparti sétára. Éppen akkor ébredeztem, amikor visszaértek, sós tengerillatúan. A feleségem kicsattanóan egészségesnek tűnt, egy dologtól eltekintve. Ez pedig az volt, hogy jóformán minden nap reggeltől estig hányingere volt. Ő azonban nem panaszkodott; minden rosszulléthullámot, azt kell, hogy mondjam, vidáman fogadott, mivel ez annak a jele volt, hogy az odabent folyó aprócska kísérlet szépen megy a maga útján.

Úgy is volt. Ezúttal Essie átvette tőlem a videokazettát, és felvette a baba első elmosódott, szemcsés képeit. Hallottuk a szívverését, láttuk, ahogy pulzál a négy apró kamrácska. Kivehettük a fej körvonalát és megszámolhattuk mind a négy végtagot. Dr. Sherman bedugta a fejét az ultrahangos vizsgálóba, hogy bejelentse, minden rendben, majd Jennyre nézett és így szólt dörgő hangján:

– Maga meg mit itatja az egereket, kislány? Örülnie kellene.

Erre Essie ráhúzott egyet a csipeszes írótáblával, és megdorgálta:

– Menjen innen doktor úr, és hagyja békén! – majd olyan arckifejezéssel nézett Jennyre, mintha ezt mondaná: – Férfiak! Fogalmuk sincs!

Ha a terhes feleségekkel való bánásmódról van szó, rám aztán tényleg azt lehetett mondani, hogy fogalmam sincs. Hagytam, hadd legyen egyedül, ha ahhoz van kedve, sajnáltam, amiért hányingere van vagy fáj valamije, és igyekeztem nem feltűnően pofákat vágni, amikor ragaszkodott hozzá, hogy felolvasson nekem a Mit várhatsz, ha várandós vagy című könyvből. Megdicsértem az alakját, amikor a pocakja domborodni kezdett. Ilyeneket mondtam:

– Csodásan nézel ki. Komolyan. Olyan vagy, mint egy csinos tolvaj, aki épp most dugott be egy kosárlabdát az inge alá.

Ráadásul még egyre bizarrabb és irracionálisabb viselkedését is igyekeztem elnézni. Hamarosan már keresztnevünkön szólítottuk egymást az éjjel-nappali boltban dolgozó fazonnal, mivel a nap bármely órájában előfordulhatott, hogy betértem oda fagylaltért, almáért, zellerért, vagy olyan ízű rágókért, amiknek a létezéséről sem tudtam.

– Ez egész biztosan szegfűszeg ízű? – kérdeztem a boltostól. – Azt mondta, mindenképpen az legyen.

Egy éjjel, amikor Jenny úgy öt hónapos terhes lehetett, fejébe vette, hogy bébizoknira van szükségünk.

– Hát persze – hagytam rá. – Veszünk egy egész rakást, mielőtt a babánk megszületik.

Ő azonban nem úgy értette, hogy egyszer majd szükségünk lesz rá, hanem úgy, hogy most azonnal kell.

– Nem lesz mit ráadnunk a lábikójára, amikor hazajövünk a kórházból – mondta remegő hangon.

Lényegtelen, hogy a kiírt időpont még négy hónapnyira volt. Lényegtelen, hogy addigra odakint „jeges” harmincöt fok lesz. Lényegtelen, hogy még egy olyan tájékozatlan fazon is, mint én, tudja, hogy az újszülöttet tetőtől talpig takaróba bugyolálva adják ki a szülészetről.

– Ugyan, szívem – mondtam. – Szombat este nyolc óra van. Hol vegyek most bébizoknit?

– Szükségünk van zoknira – ismételte.

– Hetek vannak rá, hogy zoknit vegyünk – ellenkeztem. – Sőt, hónapok.

– Csak látom magam előtt azokat a mütyüri kis lábujjakat – nyöszörögte.

Minden hiába. Morogva autóztam fel-alá, míg végül találtam egy nyitva lévő szupermarketet, és kiválasztottam egy sor ünneplő zoknit, ami olyan nevetségesen pöttömnyi volt, hogy csupán hüvelykujj-melegítőnek tűnt.

Amikor hazaértem és kiszórtam a zacskóból, Jenny elégedett volt. Volt végre zoknink. És hál' istennek sikerült felmarkolnunk az utolsó néhány párat, mielőtt még országosan hiánycikké válik, ami minden előzetes figyelmeztetés nélkül bármelyik pillanatban megtörténhetett volna. Így már biztonságban voltak a babánk törékeny kis lábujjai. Lefekhettünk és békében alhattunk.

A terhesség előrehaladtával párhuzamosan Marley oktatása is haladt. Naponta dolgoztam vele, s ekkor már eljöhettek hozzánk vendégségbe a barátaink. Csak annyit kiáltottam, hogy:

– Bejövő! – mire Marley a padlóra vetette magát szétvetett lábakkal. Általában odajött hozzám, ha hívtam (kivéve, ha valami felcsigázta az érdeklődését, mint mondjuk egy másik kutya, egy macska, mókus, lepke, postás, vagy a levegőben szálló pihe); általában rendesen leült (kivéve, ha nagyon állni akart); és megbízhatóan jött mellettem (kivéve ha valami annyira csábító volt, hogy érdemes volt miatta megfojtani magát – lásd fent: kutyák, macskák, mókusok stb.).

Szépen haladt, ami nem azt jelenti, hogy nyugodt, rendes viselkedésű kutyává kezdett volna szelídülni. Fölébe tornyosultam és szigorú parancsokat ugattam neki, aminek engedelmeskedett, néha még szívesen is. De mivel hibásan volt programozva, valójában nem lehetett teljesen megnevelni.

A mangóval, ami tucatszámra hullott a kertben, sosem tudott eltelni. Darabja úgy félkilós lehetett, vagy még több is, és annyira édes volt, hogy belefájdult az ember foga. Marley elnyúlt a fűben, mellső mancsaival megfogott egy érett mangót, és sebészi precizitással távolított el minden apró darabot a héjról. Úgy tartotta a szájában a hatalmas magot, mint valami savanyúcukorkát, majd amikor végül kiköpte, úgy nézett ki, mintha savban fürdött volna. Voltak napok, amikor órákig odakint volt és gyümölcs-és-rost őrületben nassolt.

Ahogy az másnál is lenni szokott, ha túl sok gyümölcsöt eszik, megváltozott az emésztése. A hátsó kertünk hamarosan tele lett puha, fantasztikusan színes kutyakakihalmokkal. Ennek az volt az egyetlen előnye, hogy gyakorlatilag vaknak kellett volna lenni ahhoz, hogy valaki belelépjen egy kupacba, ami mangószezonban olyan ragyogóan fluoreszkáló narancssárga lett, mint az országúti terelőbábu.

Más dolgokat is megevett, és ezek is kijöttek az alvégen. A bizonyítékot láttam reggelente, amikor fellapátoltam a halmait. Itt egy műanyag játékkatona, ott egy hajgumi. Az egyik adagban egy összenyomorodott üdítős kupak. Egy másikban megcsócsált golyóstoll kupak.

– Szóval itt van a fésűm! – kiáltottam fel egy reggel.

Evett törülközőt, szivacsot, zoknit, használt papírzsepit. A nedves törlőkendők voltak a kedvencei, amik a túlvégen előkerülve apró kék zászlókként jelölték meg a fluoreszkáló, narancssárga hegyet.

Nem minden ment le könnyedén, s emiatt Marley olyan könnyen és gyakran hányt, mint egy megrögzött bulímiás. Hallottuk, ahogy a szomszéd szobában hangosan öklendezik, s mire berohantunk, már megint ott volt valami háztartási eszköz egy kupac félig megemésztett mangó és kutyaeledel közepében. Mivel Marley rettentően figyelmes volt, ha egy mód volt rá nem okádott a parkettára vagy akár a konyhai linóleumra. Mindig a perzsaszőnyeget célozta meg.

Jennyvel az a botor elképzelésünk támadt, hogy jó lenne egy olyan kutya, akiben annyira megbízhatunk, hogy rövid időszakokra egyedül hagyhatjuk a házban. Kezdett kellemetlen lenni, hogy ahányszor csak kitettük a lábunkat a házból, be kellett zárnunk a bunkerbe, s ahogy Jenny mondta:

– Mire jó a kutya, ha nem tud eléd jönni, hogy az ajtóban üdvözöljön, amikor hazaérsz?

Azt pontosan tudtuk, hogy nem szabad egyedül hagynunk a házban, ha akár egy kis esély is van arra, hogy vihar lesz. Még a nyugtatóival együtt is képes volt energikusan nekilátni, hogy átfúrja magát Kínába. Amikor azonban felhőtlen volt az ég, nem akartuk a garázsba zárni, ahányszor csak kiléptünk az ajtón.

Azzal kezdtük, hogy rövid időre magára hagytuk, míg elrohantunk a boltba, vagy átugrottunk a szomszédba. Néha rendes volt, és érintetlenül találtuk a házat, amikor visszajöttünk. Ilyen napokon láttuk a fekete orra hegyét a roló lamellái között, ahogy ránk várva kibámul a nappali ablakán. Más napokon nem volt annyira rendes, s mi tudtuk, hogy baj van, még mielőtt kinyitottuk volna az ajtót, mivel ahelyett, hogy az ablaknál lett volna, elbújt valahová.

Amikor Jenny hat hónapos terhes volt, és egy alkalommal alig egy óra elteltével hazamentünk, Marley-t az ágy alatt találtuk – ahová az ő méreteivel igazán nem lehetett könnyű bedolgoznia magát – s úgy nézett, mint aki épp az előbb nyiffantotta ki a postást. Csak úgy sütött róla a bűntudat. Úgy tűnt, a ház rendben van, de tudtuk, hogy valamilyen sötét titkot rejteget, ezért szobáról szobára jártunk és igyekeztünk rájönni, hogy mit követett el. Aztán észrevettem, hogy hiányzik az egyik hangszóró szivacsborítása. Mindenhol kerestük. Szőrén-szálán eltűnt. Marley akár meg is úszhatta volna a dolgot, hacsak másnap reggel a kaki őrjáraton rá nem bukkanok a bizonyítékra. A hangszóró borítójának darabjai még napokon át elő-elő kerültek.

Amikor legközelebb magára hagytuk, Marley precízen eltávolította a mélyhangszóró tölcsérét ugyanabból a hangládából. A hangszórót nem borította fel és nem esett semmi más baja, egyszerűen eltűnt a papírtölcsér, mintha valaki borotvapengével vágta volna ki. Aztán ugyanezt elvégezte a másik hangszórón is. Egy másik alkalommal arra jöttünk haza, hogy a négylábú zsámolyunknak már csak három lába van, és a hiányzó lábat mintha a föld nyelte volna el, egyetlen forgács sem maradt belőle.

Esküdni mertünk volna, hogy Floridában sosem havazik, azonban egy nap, amikor kinyitottuk a bejárati ajtót, tomboló hóvihart találtunk a nappaliban. A levegő tele volt puha, fehér, szállingózó pelyhekkel. Bár a látási viszonyok megnehezítették a dolgot, azért csak észrevettük Marley-t, akit a kandalló előtti hótorlasz félig betemetett, ő pedig egy nagy tollpárnát ráncigált, mintha épp most kapott volna el egy struccot.

Általában filozofikusan tekintettünk a károkra. Minden kutyatulajdonos életében le kell, hogy essen néhány darab a dédelgetett családi örökségből. Csupán egyszer támadt kedvem felhasítani a bendőjét és visszaszerezni jogos tulajdonomat.

Vettem Jennynek egy tizennyolc karátos aranyláncot a születésnapjára, egy finom láncot, apró kapoccsal, amit azonnal fel is vett. Néhány óra múlva azonban, tenyerét a nyakára szorítva sikoltott fel:

– A nyakláncom! Eltűnt!

Nyilván kinyílt a kapocs, vagy nem is volt jól becsukva.

– Csak semmi pánik! – mondtam neki. – Ki sem tettük a lábunkat a házból. Itt kell lennie valahol.

Nekiálltunk szobáról szobára átfésülni a lakást. Kutatás közben észrevettem, hogy Marley a szokásosnál is féktelenebb. Felegyenesedtem, és ránéztem. Úgy izgett-mozgott, mint egy százlábú. Amikor észrevette, hogy figyelem, elterelő hadműveletbe fogott.

„Jaj, ne! – gondoltam. – A Marley-mambó.”

Ez csakis egy dolgot jelenthetett.

– Mi az ott – kérdezte Jenny pánikkal a hangjában –, ami kilóg a szájából? – Az a valami vékony volt és finom. És arany.

– A francba! – mondtam.

– Csak semmi hirtelen mozdulat! – parancsolta Jenny suttogva.

Mindketten kővé dermedtünk.

– Jól van, öregem, minden rendben – csalogattam, úgy beszéltem hozzá, mint egy különleges egység túsztárgyalója. – Nem haragszunk rád. Na gyere! Csak vissza akarjuk kapni a nyakláncot.

Jenny és én ösztönösen elkezdtük bekeríteni kétfelől, dermedt lassúsággal mozogva, mintha veszélyes robbanószerek lennének rákötözve, s egy rossz mozdulat felrobbanthatná.

– Jól van, Marley – mondta Jenny legnyugodtabb hangján. – Jól van. Dobd le a nyakláncot, és senkinek nem esik bántódása.

Marley gyanakodva méregetett bennünket, fejét ide-oda kapkodta. Sarokba szorítottuk, de tudta, hogy van nála valami, amit akarunk. Láttam rajta, ahogy mérlegeli a lehetőségeit. Talán váltságdíjat kellene kérnie. Hagyjatok a megbeszélt helyen kétszáz jelöletlen kutyafinomságot egy sima papírzacskóban, és visszakaphatjátok a drágalátos kis nyakláncotokat.

– Engedd el, Marley! – suttogtam, s megint léptem előre egy aprót. Kezdte az egész testét csóválni. Alig észrevehetően araszoltam előre. Jenny észrevétlenül megközelítette a hátulját. Elég közel voltunk a rajtaütéshez. Egymásra pillantottunk és egy szó nélkül tudtuk, mi a teendő. Számtalanszor végigcsináltuk már a Tulajdon Visszaszerző Akciót. Jenny ráugrik a hátsó felére, és leszorítja a hátsó lábait, hogy megakadályozza a menekülésben. Én a fejét kapom el, szétfeszítem az állkapcsát és lecsapok a csempészárura. Egy kis szerencsével néhány másodperc alatt túl vagyunk az egészen. Ez volt a terv, s Marley látta, mi készül.

Már csak három arasznyira voltunk tőle. Bólintottam Jennynek, és hangtalanul azt mondtam:

– Háromra.

De még mielőtt rámozdulhattunk volna, Marley hátradobta a fejét és csettintő hangot hallatott. Azzal eltűnt a lánc vége, ami addig kilógott a szájából.

– Megeszi! – sikoltott Jenny.

Mindketten rávetettük magunkat. Jenny lefogta a hátsó lábait, miközben én lefogtam a fejét. Szétfeszítettem az állkapcsát, és az egész kezemet bedugtam a szájába és le a torkán. Végigtapogattam minden hajlatot és rést, de hiába.

– Késő – mondtam. – Lenyelte.

Erre Jenny elkezdte ütni a hátát, és így kiabált:

– Köhögd fel, a fenébe is!

De mindhiába. Nem kaptunk tőle mást, mint egy hangos, elégedett böffentést.

Az lehet, hogy Marley csatát nyert, de tudtuk, csak idő kérdése, és mi nyerjük meg a háborút. A természet a mi oldalunkon áll. Ami bement, annak előbb-utóbb ki is kell jönnie. Bármennyire undorító volt is az elképzelés, tudtam, ha elég sokáig turkálok az ürülékben, meg fogom találni. Ha mondjuk ezüst vagy aranyozott lánc lett volna, valami, ami kevésbé értékes, lehet, hogy győzött volna az undor. Ez a lánc azonban tömör arany volt, és elég rendesen kellett perkálnom érte. Akár undorító, akár nem, meg akartam találni.

Így hát elkészítettem Marley-nak a kedvenc hashajtóját – egy hatalmas tál érett mangót –, és felkészültem a hosszú várakozásra. Három napon át követtem, ahányszor csak kiengedtem, buzgón várva, hogy felkanalazhassam a lapátommal. Ahelyett, hogy átdobtam volna a kupacait a kerítésen, óvatosan egy széles deszkára fektettem a füvön, és egy faággal turkáltam benne, miközben a kerti slaggal spricceltem rá, fokozatosan a fűbe mosva a megemésztett anyagot, s így nem maradt más, csak az idegen testek. Úgy éreztem magam, mint az ércmosó csatornában dolgozó aranyásó, miközben a cipőfűzőtől a gitárpengetőig mindenfélére rátaláltam a lenyelt szemét kincsesládikájában. De a nyakláncot nem leltem. Hol a túróban lehet, nem kellett volna mostanra rég kijönnie? Elkezdtem azon morfondírozni, hogy talán elkerülte a figyelmemet, belemostam a fűbe, ahol örökre elveszett. De hogy nem vettem észre egy három arasznyi aranyláncot? Jenny nagy érdeklődéssel figyelte kutatóexpedíciómat a verandáról, s még becenevet is adott nekem.

– Hé, Fröcsi öcsi, megvan már? – kiabált oda.

A negyedik napon kitartásom elnyerte méltó jutalmát. Felkanalaztam Marley legfrissebb termékét, s elismételtem, ami már napi mondókámmá vált:

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálom – majd elkezdtem turkálva locsolni. Ahogy a kaki feloldódott, figyeltem, nem látom-e nyomát a láncnak. Semmi. Már éppen fel akartam adni, amikor észrevettem valami furcsát. Egy kis barna gombócot, kábé akkorát, mint egy lima bab. Semmiképpen sem volt elég nagy ahhoz, hogy a hiányzó ékszert tartalmazhassa, de nyilvánvalóan nem tűnt odavalónak. A földhöz szegeztem szurkálós botommal, amit hivatalosan Szar-szárnak kereszteltem, és erősen lefröcsköltem a locsolócső fúvókájával. Ahogy a víz tisztára mosta, valami különösen világosan és fényesen kezdett csillogni. Heuréka! Aranyat találtam!

A nyaklánc lehetetlenül össze volt nyomva, nagyságrendekkel kisebbre, mint amit lehetségesnek tartottam. Olyan volt, mintha valami ismeretlen földön kívüli erő, esetleg egy fekete lyuk beszippantotta volna a tér és az idő valamiféle titokzatos dimenziójába, mielőtt újra kiköpte. És ez tulajdonképpen nem is állt olyan messze a valóságtól. Az erős vízsugár kezdte meglazítani az összetömörített, kemény kupacot, s az aranyrög fokozatosan kibogozódott, visszakapta eredeti formáját, s nem volt rajta egy karcolás sem. Olyan volt, mint új korában. Sőt, jobb, mint új korában. Bevittem, megmutatni Jennynek, aki kétes útja ellenére teljesen odavolt, amiért visszakapta. Mindketten csodálkoztunk rajta, hogy ilyen vakítóan fényes lett, sokkal csillogóbb, mint mielőtt bement volna. Marley gyomorsava elképesztő munkát végzett. Életemben nem láttam még kápráztatóbb aranyat.

– Apám! – mondtam, s egyet füttyentettem hozzá. – Ékszertisztító vállalkozást kellene nyitnunk.

– Hülyére keresnénk magukat a Palm Beach-i örökösnőkön – értett egyet velem Jenny.

– Igen, hölgyeim – adtam elő a legtutibb eladóhangomon. – Titkos, szabadalmaztatott eljárásunk nem található meg egyetlen üzletben sem. A védett Marley-metódus olyan vakító fényességet kölcsönöz imádott értéktárgyaiknak, amit sosem tartottak volna lehetségesnek.

– Van benne fantázia, Grogan – mondta Jenny és ment, hogy fertőtlenítse visszakapott szülinapi ajándékát. Évekig viselte azt a láncot, és amikor csak ránéztem, mindig eszembe jutott rövid, de maximálisan sikeres arany spekulációs karrierem. Fröcsi öcsi és az ő megbízható Szar-szára olyat tettek, amit előttük még egy teremtett lélek sem. És jobb, ha ezután sem tesz ilyet senki.


12. FEJEZET

Üdvözöljük a Rászorultak Osztályán

*

Az ember nem szül naponta első gyereket, Így hát, amikor a Nyugat-Palm Beach-i St. Mary's Kórház felajánlotta nekünk a lehetőséget, hogy extra fizetségért luxus szülő lakosztályt kérhetünk, kaptunk az alkalmon. A lakosztályok úgy néztek ki, mint egy drágább hotelszoba, tágasak voltak, világosak, fafelületű bútorokkal lakályosan berendezve, virágos tapétával, függönyökkel, pezsgőfürdővel és kifejezetten a kispapának egy kényelmes, kinyitható heverővel. A szokásos kórházi ellátás helyett a „vendégek” különféle gourmet ételek közül válogathattak. Még egy palack pezsgőt is rendelhetett az ember, bár ezt inkább az apukáknak szánták, hogy elszopogathassák magukban, mivel a szoptatós kismamáknak nem ajánlották, hogy egy ünneplő kortynál többet igyanak belőle.

– Figyuzz! Ez tisztára olyan, mint egy nyaralás – örvendeztem a papa-heverőn ugrándozva, amikor hetekkel a kiírt időpont előtt megnéztük a helyet.

A lakosztályokat a yuppie-knak tervezték, akik bőséges hasznot hajtottak a kórháznak. Szép összegeket fizettek azok a párok, akiknek volt kidobni való pénzük, hogy jobbat kapjanak az átlagos elhelyezésnél. Mindketten pazarlásnak véltük a dolgot, de egyetértettünk abban, hogy miért is ne.

Amikor elérkezett Jenny nagy napja, és megérkeztünk a kórházba sporttáskával a kezünkben, azt mondták, van egy kis baj.

– Miféle baj? – kérdeztem.

– Úgy látszik, szülős nap van – mondta vígan a recepciós. – Már minden szülő lakosztály foglalt.

Foglalt? Ez életünk legfontosabb napja. Mi lesz a kényelmes heverővel, a romantikus kétszemélyes vacsival és a pezsgős áldomással?

– Már elnézést – ellenkeztem. – De mi hetekkel ezelőtt lefoglaltuk.

– Sajnálom – mondta a nő, szemmel láthatólag minden együttérzés nélkül. – Nemigen tudjuk befolyásolni, hogy mikor kezdenek vajúdni a kismamák.

Ebben volt valami. Tényleg nem siettethet senkit. Felküldött bennünket egy másik emeletre, azzal hogy ott majd kapunk egy normál kórházi szobát. Amikor azonban a szülészeti osztályra értünk, a pult mögötti ápolónő további rossz hírekkel várt.

– Nem fogják elhinni, de minden szobánk foglalt – mondta.

Hát tényleg nem hittük. Jenny mintha egészen jól viselte volna, de én kezdtem egy kissé ingerült lenni.

– Akkor mit javasol, a parkolót? – mordultam rá.

Az ápolónő nyugodt mosollyal nézett rám. Nyilván ismerte az ideges leendő apák hülyeségeit.

– Ne aggódjon! Találunk maguknak helyet – mondta.

Miután mindent körbetelefonált, elküldött bennünket végig egy folyosón, át egy szárnyas ajtón, ahol a szülészet tükörképében találtuk magunkat, csupán egy nyilvánvaló különbség volt: a páciensek egyértelműen nem azok az öltönyös yuppie-k voltak, akiket felvet a pénz, s akikkel együtt jártunk terhestornára. Hallottuk, hogy az ápolónők spanyolul beszélnek a betegekkel, s a folyosón a szobák előtt barna bőrű férfiak várakoztak idegesen, durva kezükben szalmakalappal. Palm Beach megye híres, gusztustalanul gazdag lakóiról. Ami azonban kevésbé köztudott, hogy a várostól nyugatra az Evergaldes kiszárított mocsarainak területén hatalmas farmok terülnek el. Idénymunkások ezrei érkeznek Dél-Floridába évente, főleg Mexikóból és Közép-Amerikából, szüret idején paprikát, paradicsomot, fejes salátát és zellert szedni, ami nagyjából fedezi a keleti part téli zöldségszükségleteit. Úgy tűnt, sikerült rájönnünk, hova mennek szülni az idénymunkások. Időről időre egy nő fájdalmas sikolya hasított a levegőbe, amit rettenetes nyögések, és „Mi madre!” kiáltások követtek. A hely úgy hangzott, mint a horror háza. Jenny fehér volt, mint egy szellem.

Az ápolónő egy apró fülkéhez vezetett bennünket, amiben egy ágy, egy szék, meg egy csomó elektronikus monitor volt, és átnyújtott Jennynek egy hálóinget, hogy vegye fel.

– Üdvözlöm önöket a Szociálisan Rászorultak Osztályán.

– Ne aggódjanak, amiért spártai a berendezés! – mondta vidáman Dr. Sherman, amikor néhány perccel később befutott. Állítólag a részleg a kórház legfejlettebb készülékeivel volt felszerelve, és a nővérek itt voltak a legjobbak. Mivel a szegény nők nem jutnak el a terhesgondozóba, az ő körükben a leggyakoribbak a rizikós terhességek. Biztosított afelől, hogy jó kezekben vagyunk, miközben burkot repesztett Jennynél. Azután amilyen hirtelen megjelent, úgy el is tűnt.

És valóban, ahogy telt-múlt a délelőtt, és Jenny küzdött a borzalmas összehúzódásokkal, rájöttünk, hogy nagyon jó kezekben vagyunk. A szülésznők vérprofik voltak, áradt belőlük a magabiztosság és a melegség, szemüket mindig rajtunk tartották, ellenőrizték a baba szívverését és jó tanácsokkal látták el Jennyt. Én csak álltam mellette tehetetlenül, és igyekeztem támogatni, de nem működött. Egyszer aztán csikorgó fogakkal rám mordult:

– Ha még egyszer megkérdezed, hogy hogy vagyok, LETÉPEM A FEJEDET!

Bizonyára sértődöttnek látszottam, mert az egyik ápolónő átjött az ágynak a felém eső oldalára, együttérzően megszorította a vállamat, és azt mondta:

– Üdvözlöm a szülésnél, apuka. Ez is az élmény része.

Elkezdtem ki-kioldalogni a szobából, hogy csatlakozzam a folyosón várakozó többi férfihez. Mindannyian a falat támasztottuk a magunk ajtaja előtt, miközben a feleségünk sikítozott és nyögdécselt. Egy kicsit nevetségesnek éreztem magam pólóban, vászonnadrágban és Top-Siders vitorlás cipőben, de úgy tűnt, a mezőgazdasági munkásokat nem zavarja. Nem sokára már mosolyogtunk és sokatmondóan bólogattunk egymásnak. Ők nem beszéltek angolul, én meg nem beszéltem spanyolul, de mindegy is volt. Együtt voltunk a dologban.

Vagy majdnem együtt. Aznap megtudtam, hogy Amerikában a fájdalomcsillapítás luxus, nem pedig szükséglet. Azoknak, akik megengedhették maguknak – vagy akiknek a biztosítása fizette, mint a miénk –, a kórház biztosította az epidurált, ami egyenesen a központi idegrendszerbe szállítja a fájdalomcsillapító blokádot. Amikor Jenny úgy négy órája vajúdott, megérkezett egy aneszteziológus, és egy hosszú tűt szúrt a bőrén át be a gerincébe, majd csatlakoztatta az infúzióhoz. Csupán néhány percbe telt, hogy Jenny deréktól lefelé elzsibbadjon és kényelmesen pihenhessen. A szomszédos mexikói nőknek azonban nem volt ekkora szerencséjük. Őket hagyták, hadd küzdjenek úgy, mint a középkorban, s sikolyaik továbbra is betöltötték a teret.

Teltek-múltak az órák. Jenny nyomott, én pedig jó tanácsokkal láttam el. Amikor leszállt az este, aprócska bebugyolált focilabdával a karomon léptem ki a folyosóra. Újszülött fiamat a fejem fölé emelve mutattam újdonsült barátaimnak, és felkiáltottam:

– Es el nino!

A többi kispapa szélesen rám mosolygott és feltartotta hüvelykujját az elismerés nemzetközi jeleként. Ellentétben a kutyánk nevéről folytatott heves vitával, elsőszülött fiunk nevéről könnyedén, jóformán azonnal meg tudtunk egyezni. Ő lett az első Patrick az én ágamon a Groganek közül, akik Írország Limerick megyéjéből érkeztek az Egyesült Államokba. Ekkor egy ápolónő lépett a fülkénkbe, és azt mondta, hogy megüresedett egy szülő lakosztály. Értelmetlennek tűnt ezek után szobát cserélni, de ő kerekesszékbe segítette Jennyt, fiunkat a karjába fektette és huss, már vitte is. A gourmet vacsora nem volt akkora nagy szám, amilyennek előadták.

A szülés előtti hetekben Jennyvel hosszasan beszélgettünk arról, hogy hogyan tudnánk Marley-t legjobban hozzászoktatni az újonnan érkezőhöz, aki azonmód ki fogja őt akolbólintani addigi kétségtelen pozíciójából mint Kedvenc Eltartott. Finoman akartuk ezt megoldani. Hallottunk olyan ebekről, akik rettenetesen féltékenyek lettek a csecsemőkre, amit elfogadhatatlan módon ki is mutattak – minden megtörténhetett, kezdve az értékes holmik levizelésétől, a lavór felborogatáson át egészen a valódi támadásig –, aminek általában az lett a vége, hogy a kutya mehetett a sintértelepre, a soha-viszont-nem-látásra. Miközben a kisszobát átalakítottuk a babának, megengedtük Marley-nak, hogy kedvére vizsgálgathassa a kiságyat, az ágyneműt, és a csecsemőlét különböző kellékeit. Addig szimatolt, nyáladzott és nyalogatott, míg kíváncsiságát ki nem elégítette.

Abban a harminchat órában, míg Jenny a kórházban lábadozott a szülés után, gyakran hazaugrottam és meglátogattam Marley-t, bébitakarókkal, és minden olyasmivel felfegyverkezve, amin érződött a baba illata. Egyik látogatásom alkalmával még egy apró, használt, eldobható pelenkát is hazavittem, amit Marley olyan vehemenciával kezdett szagolgatni, hogy attól tartottam, felszippantja, ami további költséges orvosi beavatkozást tett volna szükségessé.

Amikor végül hazavittem anyát és gyermekét, Marley nem fért a bőrébe. Jenny az ágyunk közepére tette az autósülésben alvó babát, majd csatlakozott hozzám a garázsban, hogy üdvözölje Marley-t, ahol zajos fogadtatásban volt része. Amikor Marley már nem volt őrülten vad, csupán végzetesen boldog, bevittük magunkkal a házba. A tervünk az volt, hogy tesszük a dolgunkat, anélkül, hogy kifejezetten megmutatnánk neki a babát. Majd a közelben maradunk és hagyjuk, hogy egyedül fedezze fel az újonnan érkezettet.

Marley követte Jennyt a hálószobába, s orrát mélyen a sporttáskába dugta, miközben a gazdi kicsomagolt. Nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, hogy az ágyon ott van egy élőlény. Aztán Patrick megmozdult és csipogott egyet, mint egy kismadár. Marley kővé dermedt, és égnek állt a füle. Hát ez meg honnan jött? Patrick újra csipogott, mire Marley felemelte egyik lábát, mint egy vadászkutya. Istenkém, pontosan úgy állt ott, mint egy vadászkutya, amikor... zsákmányra vár. Abban a pillanatban eszembe jutott a párna, amit olyan vadul megtámadott. Csak nem olyan gyagya, hogy fácánnak nézzen egy csecsemőt? Vagy talán mégis?

Aztán ugrott. Nem olyan vérengző „most-megölöm-az-ellenséget” ugrás volt; nem mutatta ki a foga fehérét és nem morgott. De azért „üdvözöllek-kisöcsi” típusú ugrásnak sem mondanám. A mellkasa olyan erővel ütközött a matracba, hogy az egész ágyat odébb lökte a padlón. Patrick ettől teljesen felébredt, szemei tágra nyíltak. Marley visszahúzódott, majd újra ugrott, ezúttal a szája néhány ujjnyira volt csak az újszülött lábujjaitól. Jenny a babáért ugrott, én a kutyáért, és két kézzel húztam vissza a nyakörvénél fogva. Marley elkeseredetten vergődött, hogy elkaphassa ezt az új lényt, aki valahogy belopódzott legbelsőbb szentélyünkbe. Hátsó lábaira ágaskodott, én meg húztam vissza a nyakörvénél fogva, és úgy éreztem magam, mint egy cowboy megvadult lován.

– Na, ez jól sikerült – mondtam.

Jenny kivette Patricket az ülésből; én két térdem közé szorítottam Marley-t és szorosan tartottam mindkét markommal a nyakörvet. Jenny is látta, hogy nem akar rosszat. Gyagya vigyorral nézett, a szeme fénylett, farkát csóválta. Miközben szorosan tartottam, Jenny fokozatosan közelebb jött, s megengedte Marley-nak, hogy először megszimatolja a baba lábujjait aztán a lábát, a lábszárát és a combját. Szegény gyerek még csak másfél napos volt, s máris megtámadta egy porszívó. Amikor Marley elért a pelenkáig, mintha megváltozott tudatállapotba került volna, valamiféle Pampers kiváltotta transzba. Elérkezett a Paradicsomba. A kutya egyértelműen eufórikusnak látszott.

– Egy rossz mozdulat, Marley, és véged – figyelmeztette Jenny, és komolyan is gondolta. Ha a leghalványabb agressziót mutatta volna a baba iránt, annyi lett volna neki. De sosem tette. Hamarosan rájöttünk, hogy legnagyobb gondunk nem az, hogy Marley-t visszatartsuk attól, hogy kárt tegyen drága kisfiúnkban, hanem az, hogy hogyan tartsuk távol a pelenkás vödörtől.

Ahogy a napok hetekké, a hetek hónapokká dagadtak, Marley elfogadta Patricket, mint új legjobb barátját. Egy este, még az elején, amikor lefekvés előtt leoltottam a villanyokat, Marley-t sehol sem találtam. Végül eszembe jutott, hogy megnézzem a gyerekszobában. Ott volt elnyúlva a földön, Patrick kiságya előtt, s boldogan hortyogtak sztereóban, mint két testvér. Marley, a mi vad, törő-zúzó musztángunk Patrick mellett teljesen megváltozott. Mintha megértette volna, hogy ő egy törékeny, védtelen kis ember, ezért óvatosan mozgott a közelében, és finoman nyalogatta az arcát és a fülét. Amikor Patrick mászni kezdett, Marley nyugodtan lefeküdt a padlóra és hagyta, hogy a baba megmássza, mint valami hegyet, miközben a fülét húzta, majdnem kinyomta a szemét és maroknyi szőrcsomókat tépett ki a bundájából. Marley-t mindez nem hozta ki a béketűrésből. Csak ült, mint egy szobor. Patrick körül óvatos óriásként viselkedett, s barátságosan, jóindulatú lemondással beletörődött a másodhegedűs szerepébe.

Nem mindenki értett egyet azzal, hogy vakon megbízunk a kutyánkban. Voltak, akik vad, kiszámíthatatlan és erős szörnyeteget láttak benne – ekkorra már közeledett az ötven kilóhoz –, és könnyelműeknek tartottak bennünket, amiért engedtük, hogy ott legyen egy védtelen csecsemő közelében. Anyám egyértelműen ehhez a táborhoz tartozott, amit nem rejtett véka alá. Fájt neki a látvány, amikor Marley nyalogatta az unokáját.

– Tudod te, hol volt az a nyelv? – tette fel ilyenkor a költői kérdést. Sötéten figyelmeztetett arra, hogy sose hagyjuk magára a kutyát és a gyereket egy szobában. Az ősi vadászösztön figyelmeztetés nélkül, bármikor előtörhet belőle. Ha rajta múlna, Marley-t állandóan egy betonfal különítené el Patricktől.

Egy nap, amikor látogatóban volt nálunk Michiganből, hallottuk, ahogy felsikolt a nappaliban.

– John, gyere gyorsan! – visította. – A kutya harapdálja a babát!

Félig felöltözve rontottam ki a hálószobából, s azt láttam, hogy Patrick boldogan hintázik felhúzható hintájában, Marley meg ott fekszik alatta. Az igaz, hogy a kutya időnként a baba után kapott, de a helyzet nem volt olyan pánikkeltő, mint amilyennek anyám látta. Marley pontosan Patrick röppályájának útjában helyezkedett el, fejjel Patrick vászonülésbe kötözött popsija felé, pontosan oda, ahol megállt a csúcson, mielőtt visszaindult volna az ellenkező irányba. Valahányszor Patrick pelenkás popója elérhető távolságba került, Marley játékosan összecsattintotta az állkapcsát. Patrick visongott a boldogságtól.

– Ugyan, anyu! – mondtam. – Semmi baj, csak Marley odavan a pelenkákért.

Jenny és én megszoktunk egy napi rutint. Éjszaka néhány óránként ő kelt fel megszoptatni Patricket, én pedig a hatórás etetést vállaltam, hogy ő tovább alhasson. Félálomban emeltem ki Patricket a kiságyból, cseréltem ki a pelenkáját és készítettem neki egy üveg tápszert. Aztán következett az, amiért megérte az egész: leültem vele a verandára, s miközben az üvegből cumizott, apró, meleg teste ott feküdt a hasamon. Arcomat néha a feje búbján nyugtattam, s elszundikáltam, miközben ő jó étvággyal evett. Néha hallgattam közben a rádiót és néztem, ahogy a hajnali ég lilából rózsaszínbe, majd kékbe fordul. Miután megetettem és sikerült egy jót büfiznie, mindketten felöltöztünk, fütyültem Marley-nak, és elindultunk reggeli sétánkra a vízparton. Nem sajnáltuk a pénzt egy kocogó babakocsira, aminek három nagy biciklikereke volt, így gyakorlatilag bárhol lehetett vele közlekedni, még homokon és járdaszegélyen át is.

Csuda egy látvány lehettünk minden reggel, Marley-val, mint szánhúzó kutyával az élen, s velem sereghajtóként, amint tiszta erőből kapaszkodom, középen pedig Patrick, aki vígan kalimpál a karjával, mint egy közlekedési rendőr. Mire hazaértünk, Jenny felkelt és feltette a kávét. Patricket becsatoltuk az etetőszékbe és Cheeriost szórtunk a tálcájára, amit Marley abban a pillanatban elorozott, fejét oldalról a tálcára fektetve, és nyelvével besöpörve a reggelit a szájába, amint hátat fordítottunk. „Ennivalót lopni egy kisbabától – gondoltuk. – Milyen mélyre lehet még süllyedni?”

Patricknek azonban tetszett a mutatvány és hamar megtanulta, hogyan lökje le a Cheerios szemeket, hogy figyelhesse Marley-t, amint körbe-körbe rohangál, és feleszi a földről. Azt is felfedezte, hogy ha az ölébe ejti az apró karikákat, Marley bedugja a fejét a tálca alatt és pocakon böki őt, miközben a finomságot keresi. Ilyenkor Patrick gyöngyözően kacagott.

Úgy éreztük, jó szülőnek lenni. Megszoktuk a ritmusát, élveztük egyszerű örömeit, végigvigyorogtuk a frusztráló helyzeteket, tudva, hogy hamarosan még a rossz napok is dédelgetett emlékekké válnak. Megvolt mindenünk, amit csak kívánhattunk. Volt aranyos babánk. Süsü kutyánk. Kis házunk a vízparton. És persze ott voltunk egymásnak mi. Az év novemberében az újságnál előléptettek rovatvezetővé, egy sokak által óhajtott pozícióba, ami azt jelentette, hogy saját hasábom volt a rovat elején, hetente háromszor, ahol azon duzzogtam, amin csak akartam. Szép volt az élet. Amikor Patrick kilenc hónapos lett, Jenny hangosan kezdett filózgatni azon, hogy mikor is kezdjünk egy újabb babán gondolkozni.

– Hű, hát nem is tudom – mondtam. Mindig is tudtuk, hogy egynél többet szeretnénk, de azon még nem törtem a fejem, hogy mikor. Úgy tűnt, jobb lesz nem elsietni a dolgot, azok után, amin nemrég keresztülmentünk.

– Talán megint abbahagyhatnánk a védekezést és meglátjuk, mi történik – javasoltam.

– Aha – mondta Jennym, mint aki ismeri a dörgést. – Megint a jó öreg Que será, será-típusú családtervezés.

– Hé, szállj le rólam! – mondtam. – Egyszer már működött.

Úgy is tettünk. Úgy számoltuk, hogy ha valamikor jövőre teherbe esünk, az időzítés nagyjából megfelelő lesz.

– Mondjuk hat hónap a teherbeesésre, aztán még kilenc a szülésig – mondta Jenny némi számolgatás után. – Akkor pontosan két év lenne köztük.

Nekem jól hangzott. A két év hosszú idő. A két év jóformán egy öröklétnek tűnt. A két év jóformán nem is tűnt valósnak. Miután bebizonyítottam, hogy képes vagyok eleget tenni a megtermékenyítés férfiúi kötelességének, elmúlt a nyomás. Nem aggódtam, nem izgultam. Lesz, ami lesz.

Egy héttel később Jenny terhes volt.


13. FEJEZET

Éjszakai sikoly

*

Most, hogy Jenny pocakjában egy újabb bébi növekedett, visszatértek késő éjszakai furcsa sóvárgásai. Egyik éjjel gyökérsört, vagyis szasszafrász babérból készült üdítőt, a következőn grapefruitot kívánt.

– Van itthon Snickers? – kérdezte egyszer kevéssel éjfél előtt. Úgy tűnt, megint mehetek az éjjel-nappaliba. Fütyültem Marley-nak, feltettem rá a pórázt, és indultam a sarokra. A parkolóban megszólított bennünket egy tupírozott, fiatal szőke nő, a legmagasabb sarkú cipőben, amit valaha láttam:

– Jaj, de cuki – lelkendezett. – Szia, kutyus! Hogy hívnak, cukorpofa?

Marley persze boldogan kezdett barátkozni, én meg erősen magamhoz húztam, hogy össze ne nyálazza a nő lila miniszoknyáját és fehér topját.

– Csak meg akarsz puszilni, ugye kutyuli? – mondta, ajkaival cuppogva.

Miközben elbeszélgettünk, azon járt az eszem, mit keres vajon egy ilyen attraktív nő a Dixie országút melletti parkolóban ilyen késői órán. Mintha nem lett volna kocsija. Mintha nem is a boltba tartott volna. Csak ott volt, a parkoló nagyköveteként, és vidáman üdvözölte a közeledő idegeneket és ebeiket, mintha ezen a környéken ő teljesítene szolgálatot, mint a Wal-Mart áruházban az üdvözlő személyzet.

Vajon miért ilyen túlcsordulóan barátságos? A szép nők sosem barátságosak, legalábbis nem idegen férfiakkal éjfélkor egy parkolóban. Megállt mellettünk egy autó, és egy korosodó férfi húzta le az ablakot:

– Te vagy, Heather? – kérdezte.

A nő zavart mosolyt vetett rám, mintha azt mondaná: – Az embernek csak ki kell fizetnie valamiből a lakás bérleti díját.

– Mennem kell – mondta, miközben beugrott a kocsiba. – Szia, kutyus!

– Ne ess bele túlságosan, Marley! – mondtam, amikor elhajtottak. – Nem engedheted meg magadnak.

Néhány héttel később, vasárnap délelőtt tízkor Marley-val ugyanabba a boltba tartottunk, hogy megvegyük a Miami Heraldot, amikor újra megközelített bennünket valaki. Ezúttal két fiatal nő volt, valójában tinilány. Mindketten kifacsartnak és idegesnek tűntek. A múltkori nővel ellentétben nem voltak valami vonzóak és nem is erőltették meg magukat, hogy annak látsszanak. Mindketten elkeseredetten szerettek volna elmenni egy újabb numerára, hogy meglegyen a következő adag narkó.

– Harold? – kérdezte tőlem az egyik.

– Nem – feleltem, miközben valójában azt gondoltam: „Komolyan azt hiszitek, hogy ha egy pasi anonim szexért jönne ide, magával hozná a labradorját?”

Vajon milyen perverznek gondoltak engem ezek ketten? Éppen kihúztam az újságot a bolt előtti ládából, amikor jött egy autó, és a lányok elmentek vele. Nyilván Harold volt az.

Nem én voltam az egyetlen tanúja a Dixie országút mellett virágzó prostitúciónak. Egyik látogatása alkalmával a nővérem, olyan visszafogottan felöltözve, mint egy apáca, fényes délben ment el sétálni, és két ajánlatot is kapott kocsival arra kószáló potenciális ügyfelektől. Egy másik vendégünk arról számolt be, amikor megérkezett hozzánk, hogy egy nő épp az imént mutatta meg neki a mellét, amikor ő elhajtott mellette, nem mintha különösebben bánta volna.

A lakosok panaszaira válaszul a polgármester azt ígérte, hogy nyilvánosan megszégyenítik a prostituáltakkal való kapcsolatteremtés miatt letartóztatott férfiakat és a rendőrség elkezdett szúrópróbaszerűen, álruhás rendőrnőket állítani a sarokra, ahol azt várták, hogy horogra akadjanak az ügyfelek. A csalizsaruk voltak a legkevésbé étvágygerjesztő prostik, akiket valaha láttam – képzeld magad elé Hoover elnököt transzvesztitának öltözve –, de ez mégsem tartotta vissza a férfiakat attól, hogy igénybe akarják venni szolgáltatásaikat. Az egyik rajtaütés éppen a házunk előtti járdaszélen zajlott, egy tévéhíradós forgatócsoporttal megspékelve.

Ha csak a prostikról és az ügyfeleikről lett volna szó, magánbékét köthettünk volna, de a bűnözési hullám nem állt meg itt. A környék mintha napról napra kockázatosabbá vált volna. Egyik vízparti sétánkon Jenny, akire éppen különösen hevesen tört rá a terhesség okozta rosszullét, úgy döntött, hogy hazamegy egyedül, én pedig folytattam a sétát Patrickkel és Marley-val. Amikor éppen egy mellékutcában ment, hallotta, hogy egy kocsi lassít mögötte. Először azt gondolta, egy szomszéd lehet, aki megállt, hogy köszönjön, vagy valaki, akinek útbaigazításra van szüksége. Amikor odafordult és benézett a kocsiba, a vezető ott ült mindenét kitéve és maszturbált. Miután megkapta a várt reakciót, gyorsan elhúzott hátramenetben, hogy ne lehessen leolvasni a rendszámtábláját.

Patrick még be sem töltötte az egy évet, amikor újabb gyilkosság történt a háztömbünkben. Mrs. Nedermierhez hasonlóan az áldozat egy egyedül élő idős asszony volt. Az övé volt az első ház, ahogy az ember lekanyarodott a Dixie országútról a Churchill Roadra, rögtön az éjjel-nappali mosoda mögött, és csak annyira ismertem, hogy ha elmentem a háza előtt, odaintettem neki. Mrs. Nedermier meggyilkolásával ellentétben ez a bűncselekmény nem adott módot arra, hogy praktikusan azzal nyugtassuk meg magunkat, hogy a néni ismerőse volt az elkövető. Az áldozatot véletlenszerűen választották ki és a támadó egy idegen volt, aki egy szombat délután beosont a házba, miközben a néni a hátsó kertben teregetett. Amikor visszament a házba, a férfi egy telefonkábellel összekötözte a csuklóját és bepasszírozta egy matrac alá, míg átkutatta a házat pénzt keresve. Azután elmenekült a zsákmányával, miközben törékeny szomszédunk lassan megfulladt a matrac súlya alatt. A rendőrség rövid időn belül letartóztatott egy csavargót, akit láttak az önkiszolgáló mosodában lébecolni. Amikor kiürítették a zsebeit, megtalálták a teljes zsákmányt, tizenhat dollárt meg egy kis aprót. Ennyit ér az emberi élet.

A körülöttünk feltámadt bűnözési hullámot látva hálásak voltunk Marley-nak, amiért ott van velünk a házban, és vadabbnak látszik, mint amilyen valójában. Kit zavart, hogy meggyőződéses pacifista, akinek legagresszívabb támadási stratégiáját Pataknyál Offenzívának neveztük? Kit zavart, ha bármely idegen érkezésére elsőként úgy reagált, hogy megragadt egy teniszlabdát abban a reményben, hogy játszani fog vele az illető? Ezt a betolakodóknak nem kellett tudniuk. Ha idegenek álltak meg az ajtónk előtt, már nem zártuk el Marley-t, mielőtt kinyitottuk volna. Többé azt sem bizonygattuk senkinek, hogy mennyire ártalmatlan. Ehelyett homályosan baljós figyelmeztetéseket ejtettünk el, mint mondjuk:

– Mostanában kezd olyan kiszámíthatatlan lenni.

Vagy:

– Fogalmam sincs, hányszor bírja még ki ez a szúnyoghálós ajtó, hogy nekiugorjon.

Most már kisbabánk volt, s útban a második. Nem vettük már olyan kacagva és félvállról a biztonság kérdését. Jennyvel gyakran spekuláltunk azon, hogy vajon mit tenne Marley, ha valaki bántani próbálná a babát vagy bennünket. Én arra hajlottam, hogy csak kiborulna, csaholna és lihegne. Jenny jobban bízott benne. Meggyőződése volt, hogy irántunk, s főleg az ő új Cheerio dobálója, Patrick iránti lojalitása krízishelyzetben bensőjéből fakadó, vad, ösztönös védelemmé változna.

– Nem létezik – mondtam. – A gonosztevő lába közé dugná az orrát, és kész.

Abban azért megegyeztünk, hogy a frászt hozza az emberekre. Ez nekünk nagyon is megfelelt. Az ő jelenléte miatt éreztük magunkat biztonságban az otthonunkban, nem pedig sebezhetőnek. Igaz ugyan, hogy elvitatkozgattunk azon, hogy hathatós védelmet jelent-e, azért nyugodtan aludtunk az ágyunkban, tudván, hogy ott van mellettünk. Aztán egy éjjel Marley egyszer s mindenkorra eldöntötte a vitát.

Október volt, de az időjárás még mindig nem változott meg. Éjszaka tikkasztó hőség volt, ment a légkondicionáló, az ablakok pedig zárva voltak. A tizenegy órás hírek után kiengedtem Marley-t pisilni, megnéztem Patricket a kiságyában, leoltottam a villanyokat, és bemásztam az ágyba a mélyen alvó Jenny mellé. Marley szokás szerint hatalmas sóhajjal rogyott le mellém a földre. Már éppen kezdtem elszundikálni, amikor figyelmes lettem valamire. Éles, folyamatos, fülhasogató zaj volt. Azonnal teljesen éber lettem, Marley-val egyetemben. Ott állt az ágy mellett kővé dermedve és a fülét hegyezte. Újra hallottuk a csukott ablakokon keresztül, a légkondi zümmögésén át. Egy sikoly volt. Egy hangos és félreérthetetlen női sikoly. Először arra gondoltam, hogy biztosan valami kölykök ökörködnek az utcán, ami nem volt szokatlan esemény. Ez azonban nem egy vidám, „ne-csikizz” sikítás volt. Elkeseredés volt benne, valódi félelem, és kezdett derengeni, hogy valaki rettenetes bajban van.

– Gyere, kisöreg! – suttogtam, miközben kicsusszantam az ágyból.

– Ne menj ki oda! – hallottam Jenny hangját magam mellett a sötétben. Nem tudtam, hogy ébren van és figyel.

– Hívd a rendőrséget! – mondtam. – Óvatos leszek.

Amikor Marley-t a fojtólánca végénél fogva, boxershortban kiléptem az utcára néző verandára, két alakot láttam elrohanni az utcán a víz felé. Újra hallatszott, a sikoly az ellenkező irányból. Odakint, ahol nem tompították a nő hangját a falak meg az üveg, elképesztő, éles hirtelenséggel töltötte be az éjszakai levegőt, úgy, ahogy azt addig csak horrorfilmekben hallottam. Másoknál is kigyúltak a fények a ház előtti verandán. A velünk szemben álló házat bérlő két fiatalember levágott szárú farmerétől eltekintve meztelenül rontott ki az ajtón és a futott el sikolyok irányába. Óvatosan messzebbről követtem őket, Marley-t szorosan magam mellett tartva. Láttam, ahogy néhány házzal odébb befutnak a fűre, majd néhány másodperccel később rohanvást jöttek visszafelé.

– Menjen oda a lányhoz! – kiáltott oda nekem az egyikük, hadonászva. – Megszúrták.

– Utánamegyünk! – kiabált a másik, és elrohantak mezítláb végig az utcán arra, amerre az alak elmenekült. Szomszédasszonyom, a rettenthetetlen, egyedülálló Barry, aki megvette és felújította a Nedermier ház melletti épületet, beugrott a kocsijába, és csatlakozott az üldözőkhöz.

Én elengedtem Marley nyakörvét, ő pedig a sikolyok irányába futott. Három házzal odébb rátaláltam az ott lakó tizenhét éves lányra, aki összegörnyedve állt egymagában a garázsfeljárón, és reszelősen zihálva zokogott. Kezét a bordáira szorította, s láttam, hogy alatta kör alakú vérfolt terjed a blúzán. Vékony, helyes lány volt, a haja vállig érő, világosbarna. Éjszakás nővérként dolgozó, elvált anyjával, egy kellemes hölggyel lakott a házban. A mamával néhányszor már elcseverésztem, de a lányt csak annyira ismertem, hogy intettünk egymásnak, ha találkoztunk. Még a nevét sem tudtam.

– Azt mondta, ne sikítsak, vagy megszúr – zokogta. Csak úgy áradt belőle a szó, miközben zihálva vette a levegőt és hiperventillált. – De én sikítottam. Sikítottam, ő meg megszúrt.

Felemelte az ingét, és megmutatta nekem a szúrt sebet a bordái között, mintha különben nem hinnék neki. – A kocsimban ültem, ment a rádió, ez a pasi meg a semmiből jött elő.

Kezemet a karjára tettem, hogy megnyugtassam, de megláttam, hogy mindjárt összecsuklik a térde. A karomba rogyott. A lába olyan erőtlen volt, mint az újszülött őzé. Óvatosan lefektettem a járdára, leültem, és a karomba vettem. Most puhábban, nyugodtabban hangzott, amit mondott, miközben alig bírta nyitva tartani a szemét.

– Azt mondta, ne sikítsak – hajtogatta. – Befogta a számat, és azt mondta, ne sikítsak.

– Jól csináltad – mondtam. – Elijesztetted.

Eszembe jutott, hogy mindjárt sokkos állapotba fog kerülni, és dunsztom sem volt, mi a teendő. Jöjjön már az a mentőautó! Hol van? Csitítottam az egyetlen módon, ahogy tudtam, ahogy azt a saját gyerekemmel is tenném, a haját simogatva, tenyeremet az arcára téve, és a könnyeit törölgetve.

– Minden rendben lesz – mondtam, de nem tudtam, hiszek-e benne. A bőre hamuszürke volt. Úgy tűnt, egy öröklétig ültünk ott kettesben a járdán, bár a rendőrségi jelentésből utóbb kiderült, hogy csak három perc volt. Időbe telt, mire eszembe jutott, hogy utána nézzek, mi történt Marley-val. Amikor felpillantottam, ott állt, négy lépésnyire tőlünk, arccal az utca felé, határozott terpeszben, mint egy bika. Még sosem láttam ilyennek. Küzdő testtartás volt. A nyakánál levő izmok kidudorodtak, állát összeszorította, lapockái között égnek állt a szőr. Intenzíven koncentrált az utcára és úgy tűnt, ugrásra kész. Abban a minutumban rájöttem, hogy Jennynek igaza volt. Ha a fegyveres támadó visszatért volna, elsőként az én kutyám mellett kellett volna elmennie. Rögtön tudtam, minden kétséget kizárva meggyőződtem róla, hogy Marley életre-halálra harcolna, s nem engedné a közelünkbe. Már amúgy is meg voltam hatódva, ahogy azt a fiatal lányt átölelve tartottam, és azon gondolkoztam, hogy vajon meghal-e a karjaim közt. Marley látványától azonban, ahogy ilyen fenséges vadsággal, ilyen szokatlanul őrködött felettünk, könnyek szöktek a szemembe. Az ember legjobb barátja, az egyszer biztos!

– Itt vagyok veled – mondtam a lánynak, pedig azt akartam mondani, hogy itt vagyunk vele. Marley meg én. – Már úton van a rendőrség – mondtam. – Tarts ki! Kérlek, tarts ki!

– Lisának hívnak – suttogta, mielőtt lehunyta a szemét.

– Én John vagyok – mondtam. Nevetségesnek tűnt bemutatkozni egymásnak ilyen körülmények között, mintha csak piknikezni jöttünk volna össze a környékbeliekkel. Annyira abszurd volt, hogy majdnem elnevettem magam. Ehelyett a füle mögé tűrtem egy hajtincset, és azt mondtam:

– Most már biztonságban vagy, Lisa.

Mint egy égből pottyan arkangyal, úgy jött rohanvást egy rendőr a járdán. Füttyentettem Marley-nak, és odakiáltottam.

– Nyugi, öregem. Minden oké.

Mintha azzal a füttyel valamiféle révületet törtem volna meg, visszatért az én bolond, jóindulatú haverom, lihegve körbe-körbe rohangált körülöttünk és igyekezett megszagolgatni bennünket. Bármiféle ősi ösztön tört is fel pszichéjének felmenőitől örökölt hátsó bugyraiból, az mind újra bent volt a palackban. Aztán több rendőr is odagyűlt körénk, s hamarosan a mentősök is megérkeztek egy hordággyal, meg egy csomó steril gézzel. Elmentem az útból, elmondtam a rendőrségnek, amit tudtam, aztán hazamentem. Marley ott ugrabugrált előttem.

Jenny az ajtóban várt, és együtt álltunk az utcára néző ablakban és figyeltük az utcán játszódó drámát. A környék úgy nézett ki, mint valami rendőrségi tévésorozat forgatási helyszíne. Vörös fények villantak be az ablakon. Egy rendőrségi helikopter lebegett felettünk, s reflektorával bevilágított a hátsó kertekbe és a mellékutcákba. A zsaruk elbarikádozták az utcákat, és gyalog fésülték át a környéket. Igyekezetük hiábavaló volt; sosem sikerült megnevezni a gyanúsítottat és sohasem határozták meg az indítékot. Szomszédaim, akik üldözésére indultak, később elmondták, hogy nyomát sem lelték. Jenny és én egy idő után újra lefeküdtünk, de mindketten sokáig feküdtünk ébren.

– Büszke lettél volna Marley-ra – mondtam neki. – Olyan fura volt. Valahogy tudta, mennyire komoly a dolog. Tudta és kész. Megérezte a veszélyt, és mintha teljesen kicserélték volna.

– Megmondtam – felelte, ami igaz is volt.

Miközben a helikopter pofozta felettünk a levegőt, Jenny az oldalára fordult és mielőtt elaludt volna, ezt mondta:

– Csak egy újabb unalmas éjszaka a környéken.

Lenyúltam és a sötétben kitapogattam a mellettem fekvő Marley-t.

– Ügyes voltál ma este, nagy fiú – súgtam oda neki, és megvakargattam a füle tövét. – Kiérdemelted a kutyaeledelt. – Aztán kezemmel a hátán merültem álomba.

Jellemző volt Dél-Florida bűnözéssel kapcsolatos érdektelenségére, hogy a háza előtt a kocsijában ülő tizenéves lány megkéselése csupán hat mondatot érdemelt a reggeli lapban. A Sun Sentinel beszámolója a bűncselekményről a „Ismeretlen férfi megtámadott egy lányt” cím alatt futott a kishírek rovatban, a 3B oldalon.

A cikkben nem említettek meg sem engem, sem Marley-t, sem a srácokat, akik félmeztelenül indultak a támadó nyomában. Nem tett említést Barryről sem, aki kocsival vette üldözőbe, sem pedig a sok szomszédról az utca széltében, hosszában, akik felgyújtották a villanyokat a teraszon és kihívták a rendőrséget. Dél-Floridának megvolt a maga erőszakos, bűncselekményektől terhes árnyoldala, melyben a mi környékünkön történt dráma csupán egy jelentéktelen zökkenő volt. Nem volt se haláleset, se túszok. Nem nagy ügy.

A kés kilyukasztotta Lisa tüdejét, ezért öt napot töltött kórházban, majd hetekig lábadozott otthon. Édesanyja folyamatosan informálta a szomszédságot a gyógyulásáról, de a lány a négy fal között maradt és nem látta senki. Aggódtam a lelki sebek miatt, amiket a támadás okozhatott. Vajon képes lesz-e még valaha nyugodtan elhagyni biztonságos otthonát? Az életünk csupán három percre fonódott össze, de felelősnek éreztem magam érte, mint egy báty a kishúgáért. Nem akartam tolakodó lenni, de látni szerettem volna és megbizonyosodni arról, hogy meg fog gyógyulni.

Aztán amikor egy szombaton kocsit mostam a felhajtón, Marley-t pedig odaláncoltam magam mellé, felnéztem és ott állt. Szebb volt, mint emlékeimben. Napbarnított volt a bőre, erős volt és sportos – újra egészségesnek látszott. Rám mosolygott és megkérdezte:

– Emlékszel rám?

– Lássuk csak! – feleltem, és úgy tettem, mint aki töri a fejét.

– Mintha ismerős lennél. Nem te voltál az, aki nem volt hajlandó leülni előttem a Tom Petty koncerten?

Felnevetett, én pedig megkérdeztem:

– Hogy vagy, Lisa?

– Kösz, jól – felelte. – Minden a régi.

– Szuperül nézel ki – mondtam. – Valamivel jobban, mint amikor utoljára láttalak.

– Na ja – mondta, és lenézett a lábára. – Micsoda éjszaka volt!

– Micsoda éjszaka! – visszhangoztam.

Ennyiben maradtunk. Mesélt a kórházról, az orvosokról, a nyomozóról, aki kihallgatta, a számtalan gyümölcskosárról, arról, hogy milyen unalmas volt otthon ülni, míg meg nem gyógyult. A támadásról azonban egy szó említést sem tett, és én sem. Vannak dolgok, amiken jobb túllépni.

Aznap délután Lisa sokáig maradt, követett a kertben, miközben tettem-vettem, játszott Marley-val és dumáltunk. Éreztem, hogy mondani akar valamit, de nem tud belekezdeni. Tizenhét éves volt. Nem vártam el tőle, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. Terv és előzetes figyelmeztetés nélkül összefutott az életünk. Két idegen, akit egymáshoz taszít a megmagyarázhatatlan erőszak szele. Nem volt időnk a szokásos szomszédok közötti illemszabályok betartására; nem volt időnk határokat kijelölni. Egy szívdobbanásnyi idő alatt bensőségesen összefonódtunk a bajban. Egy boxershortos apa és egy vértől csatakos blúzú tinilány, akik egymásba és a reménybe kapaszkodnak. Most már közel álltunk egymáshoz. Hogy is ne álltunk volna? De volt ott valami ügyetlenség, egy enyhén kínos érzés, hiszen abban a pillanatban pőrén álltunk ott egymás előtt. Felesleges volt minden szó. Bármennyire is képtelen volt kifejezni, tudtam, hogy hálás, amiért odamentem hozzá. Ő pedig tudta, hogy szívből érdekel a sorsa, és az ő oldalán állok. Aznap éjjel ott a járdán egy olyan rövid, illékony, világos pillanatban osztoztunk, mely meghatározza az élet minden más pillanatát, s melyet egyikünk sem fog egyhamar elfelejteni.

– Örülök, hogy beugrottál – mondtam.

– Én is örülök – felelt Lisa.

Mire elment, úgy éreztem, minden rendben lesz vele. Erős volt. Kemény. Menni fog előre. És valóban. Évekkel később megtudtam, hogy tévés karriert csinált.


14. FEJEZET

Korai érkezés

*

John! – Az álom ködén át lassacskán rájöttem, hogy valaki a nevemen szólít. – John, John, ébredj fel! – Jenny volt az, aki még rázott is közben. – John, azt hiszem, jön a baba.

Feltámaszkodtam a könyökömre, és megdörzsöltem a szememet. Jenny térdét a melléhez felhúzva feküdt az oldalán.

– Mit csinál a baba?

– Borzalmas görcseim vannak – mondta. – Már egy ideje itt fekszem, és mérem az időt. Fel kell hívnunk Dr. Shermant.

Most már teljesen éber voltam. Jön a baba? Alig vártam már második gyermekünk, ahogy az ultrahangból tudtuk, szintén egy kisfiú születését. Az időzítés azonban nem volt jó. De nagyon nem. Jenny még csak a terhesség huszonegyedik hetében járt, alig túl a negyvenhetes kihordási idő felén. Terhességről szóló könyvei között volt egy részletgazdag fotósorozat a magzat fejlődéséről, hétről hétre. Csupán napokkal korábban együtt nézegettük a huszonegy hetesen készült képeket, és azon tűnődtünk, vajon hogyan fejlődik a mi babánk. Huszonegy hetesen a magzat elfér az ember tenyerében. Súlya kevesebb, mint fél kiló. A szemét ki sem tudja nyitni, ujjai apró, törékeny ágacskák, a tüdeje nem fejlődött ki eléggé, hogy kivonja a levegőből az oxigént. Huszonegy hetesen a baba alig életképes. Kicsi az esélye, hogy a méhen kívül életben maradjon komoly, hosszú távú egészségügyi károsodás nélkül. A természetnek jó oka van rá, hogy kilenc hónapig tartsa a magzatot az anyaméhben. Huszonegy hetesen nagyon rosszak az esélyek.

– Biztosan semmi – mondtam, de éreztem, hogy majd kiugrik a szívem, miközben tárcsáztam a nőgyógyász üzenetrögzítőjét. Dr. Sherman két perccel később álomkóros hangon hívott vissza.

– Lehet, hogy csak a szelek – mondta –, de azért legjobb, ha megvizsgáljuk.

Kérte, hogy azonnal vigyem be Jennyt a kórházba. Összevissza rohangáltam a lakásban és mindenféle cuccokat dobáltam egy sporttáskába Jennynek, tápszert tettem cumisüvegekbe és bepakoltam a pelenkázó táskába. Jenny felhívta barátnőjét és kollégáját, Sandyt, egy anyukát, aki csak néhány saroknyira lakott, s megkérte, hadd adjuk be hozzá Patricket. Addigra Marley is felébredt, nyújtózkodott, ásítozott és meg-megrázta a bundáját. Késő éjszakai kirándulás!

– Bocs, Marley! – mondtam neki, amikor láttam a súlyos csalódottságot a képén, amiért kivittem a garázsba. – Neked kell tartanod itt a frontot. – Felnyaláboltam Patricket a rácsos ágyból, és becsatoltam a bébiülésbe anélkül, hogy felébredt volna, s már mentünk is kifelé az éjszakába.

A St. Mary's újszülött intenzív osztályán az ápolónők fürgén dologhoz láttak. Jennyre kórházi hálóinget húztak, és rákapcsolták egy gépre, ami megmutatta a méhösszehúzódásokat és a baba szívverését. Tényleg hatperces fájásai voltak. Egyértelműen nem a szelek bántották.

– Világra akar jönni a baba – mondta az egyik szülésznő. – Mindent megteszünk, amit csak lehet, hogy még ne tegye.

Telefonon keresztül Dr. Sherman azt kérte, hogy vizsgálják meg, tágult-e a méhszáj. Az egyik szülésznő bedugta gumikesztyűs ujját, és jelentette, hogy Jenny egy centire tágult. Azt még én is tudtam, hogy ez nem jó. Tíz centisen a méhszáj teljesen nyitva van, ami normál szülést jelent, amikor jönnek a tolófájások. Jennyt a teste minden egyes fájdalmas görccsel közelebb vitte a megállíthatatlan pillanathoz.

Dr. Sherman intravénás sóoldatot rendelt és egy szülést megakadályozó Brethine injekciót. Az összehúzódások csitultak, de alig két órával később olyan hevesen újultak ki, hogy egy második, majd egy harmadik injekció is szükséges volt.

Az azt követő tizenkét napban Jenny a kórházban maradt, egy csomó szülészeti szakember szurkálta és nyomkodta. Monitorokhoz volt kötve, és infúziót kapott. Szabadságot vettem ki és gyermekét egyedül nevelő szülőset játszottam Patrickkel. Igyekeztem mindent elvégezni: a mosást, az etetést, a főzést, a számlák befizetését, a házimunkát, a kertet. Ja és persze ott volt a házban még egy élőlény. Szegény Marley státusza másodhegedűsből egyszeriben a zenekaron kívülre esett. Ő bezzeg fenntartotta a kapcsolatot a maga részéről még akkor is, amikor oda se bagóztam rá és sosem tévesztett engem szem elől. Hűségesen követett, ahogy fejvesztve rohangáltam a házban Patrickkel az egyik karomon, porszívózva, szennyest cipelve vagy főzve a másikkal. Megálltam mondjuk a konyhában, hogy bedobjak néhány üres tányért a mosogatógépbe, Marley meg cammogott utánam, tett vagy egy fél tucat kört, hogy megpróbálja meghatározni a tökéletes helyet, majd lezuttyant a földre. Alig, hogy elhelyezkedett, én már rohantam is a mosókonyhába, hogy átpakoljam a ruhákat a mosógépből a szárítógépbe. Utánam jött, körözött, mancsával ízlésének megfelelően eligazgatta a rongyszőnyegeket, majd újra lezuttyant, csakhogy addigra én már húztam tovább a nappaliba, az újságokat felszedni. És ez így ment. Ha szerencséje volt, megálltam az őrült rohangálás közepette és sietve megpaskoltam.

Egy este, miután végre elaltattam Patricket, kimerülten dobtam le magam a kanapéra. Marley táncos léptekkel jött oda hozzám, az ölembe pottyantotta azt a játékát, amivel kötélhúzást szoktunk játszani, és csak meresztette rám azokat a hatalmas barna szemeit.

– Jaj, Marley! – mondtam. – Totál kivagyok.

A játék alá dugta az orrát, és feldobta a levegőbe. Arra számított, hogy megpróbálom elkapni, és akkor ő megelőzhet.

– Bocs, öregem – mondtam. – Ma este nem megy.

Erre összeráncolta a szemöldökét és félrefordította a fejét. Egyszeriben darabokra hullott az ő jó kis napi programja. Úrnője titokzatos okból távol volt, gazdája tök unalmas és semmi sem olyan, mint régen. Egy kicsit felnyüszített, s láttam rajta, hogy igyekszik kibogozni a dolgot. Miért nem akar John játszani? Hová lettek a reggeli séták? Miért nem birkózunk többé a padlón, és különben is hol van Jenny? Csak nem szökött meg azzal a dalmatával a sarokról?

Az élet azonban mégsem volt teljesen sivár Marley számára. A kellemes az volt benne, hogy egy-kettőre visszatértem agglegénykori (értsd: slampos) életstílusomhoz. Lévén az egyetlen felnőtt a házban, a rám ruházott hatalommal élve felfüggesztettem a Házaspárok Háziassági Törvényét és kimondtam, hogy felségterületemen az egykor hatályon kívül helyezett Agglegény Szabályzat lép újra életbe. Míg Jenny kórházban volt, egy inget két mosás közt kétszer is felvettem, sőt még háromszor is, kivéve, ha nyilvánvaló mustárfolt volt rajta; a tejet szabad volt egyenesen a dobozból inni és a vécéülőke felemelt állapotban maradt, hacsak nem akartam ráülni. Marley nagy örömére napi huszonnégy órában, a hét minden napjára bevezettem a nyitott fürdőszobaajtó politikáját, hiszen magunk voltunk mi, srácok. Ez új lehetőséget adott neki arra, hogy kiélvezze közelségemet szűk helyen. Innen már logikus lépés volt, hogy megengedjem neki, a fürdőszobacsapból való ivást. Jenny biztosan undorítónak találta volna, de én úgy láttam, egyértelműen jobb volt, mintha a klozetből lefetyel. Most, hogy a Felhajtott-Vécéülőke-Politikája megszilárdult (ami nyilvánvalóan magával vonta a Felhajtott-Vécétető Politikáját is), elfogadható alternatívát kellett ajánlanom Marley-nak ahhoz a vonzó porcelánmedencéhez képest, melynek vizében éppen elkezdett tengeralattjárósdit játszani az orrával.

Bevezettem, hogy amíg bent voltam a fürdőszobában, kinyitottam a fürdőkád csapját annyira, hogy csepegjen, így felnyalogathatott egy kis friss, hűvös vizet. Akkor sem lett volna elégedettebb, ha egy egész aquaparkot építek neki. Oldalra fordította a fejét a csap alatt, és nekilátott nyalni a vizet, miközben farkával verte a mögötte levő mosdókagylót. Szomja nem ismert határokat és meggyőződésemmé vált, hogy előző éltében teve volt. Hamarosan ráébredtem, hogy fürdőszobaszörnyet teremtettem. Marley nemsokára már nélkülem is bejárt a fürdőszobába és kétségbeesetten bámulta a csaptelepet. Nyalogatta, hátha jön belőle egy kóbor vízcsöpp és addig hajtotta jobbra-balra a dugó gombját az orrával, míg nem bírtam tovább, bementem és megeresztettem neki a vizet. Egyszeriben az, amelyiket a táljába töltöttem, már nem volt elég jó neki.

Barbárságba való süllyedésünk következő fokozata akkor érkezett el, amikor zuhanyoztam. Marley rájött, hogy be tudja dugni a fejét a zuhanyfüggönyön, és így nem csak csöpögő vízhez, hanem egy egész vízeséshez jut. Éppen szappanoztam magam, amikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül felbukkant nagy, zsemleszínű feje, és elkezdett inni a zuhany fröcskölő vizéből.

– Csak a maminak el ne eláruld! – mondtam.

Igyekeztem Jennyvel elhitetni, hogy mindent gond nélkül a kezemben tartok.

– Ó, hát mi tök jól megvagyunk – mondtam, majd Patrickhez fordulva hozzátettem: – Ugye, kolléga? – amire azt szokta felelni:

– Papa! – majd a mennyezeti ventilátorra mutatott, és azt mondta:

– Huss!

De Jenny átlátott a szitán. Egyik nap, amikor szokásos látogatásunkra érkeztünk Patrickkel, elképedve bámult ránk, majd azt kérdezte:

– Mi a fenét műveltél vele?

– Hogy érted, hogy mit műveltem? – kérdeztem vissza. – Tök jól van. Tök jól vagy, igaz?

– Papa! Huss!

Csak akkor vettem észre, hogy valami gáz van Patrick patentos rugdalódzójával, vagy ahogy mi, férfias apukák szeretjük nevezni: az egybecuccal. Duci combjait, most láttam, hogy beleerőltettem a karkivágásba, ami olyan szűk volt, hogy tutira elszorította a vérkeringését. A galléros nyak úgy lógott a lába között, mint egy tőgy. Fent, Patrick feje a be nem patentozott lába közti részen kandikált ki, karjai pedig elvesztek a lötyögő nadrágszárban. Csudamód nézett ki.

– Te lökött! – mondta Jenny. – Fordítva van rajta.

– Szerinted – mondtam.

Szóval lebuktunk. Jenny nekifeküdt a telefonnak ott a kórházi ágyon, és két nappal később varázslatos módon megjelent nálunk bőrönddel a kezében az én édes, drága Anita nénikém, egy nyugdíjas ápolónő, aki lány korában érkezett Amerikába Írországból, s most az állam túlsó felében lakott. Fogta magát és nekilátott visszaállítani a rendet. Lőttek az Agglegény Szabályoknak.

Amikor az orvosok végre hazaengedték Jennyt, szigorú feltételeket szabtak. Amennyiben szándékában állt egészséges babát szülni, ágyban kellett maradnia, s lehetőleg olyan mozdulatlanul, ahogyan csak tud. Csakis akkor kelhetett fel, ha vécére ment. Naponta egyszer szabad volt gyorsan lezuhanyoznia, de aztán irány az ágy. Semmi főzés, semmi pelenkázás, semmi sétafikálás a postaládához. Tilos volt bármit felemelnie, ami nehezebb egy fogkefénél, vagyis a kicsit is. Ebbe a kikötésbe majdnem belehalt. Teljes ágynyugalom, csalni tilos. Jenny orvosai sikeresen megállították a koraszülést. A cél most az volt, hogy ez legalább az elkövetkező tizenkét hétben így maradjon. Addigra a baba harmincöt hetes lesz, még mindig egy kicsit aprócska, de teljesen fejlett, hogy megbirkózzon a külvilággal annak szabályai szerint. Ez azt jelentette, hogy Jennyt olyan mozdulatlanul kellett tartani, mint egy gleccsert. Anita néni, az az áldott jó lélek, berendezkedett hosszú távra. Marley odavolt az új játszótárstól. Hamarosan Anita nénit is betanította, hogy hogyan kell megnyitni neki a fürdőkád csapját.

Eljött hozzánk egy kórházi szakember és katétert helyezett Jenny combjába. Ehhez csatlakoztatott egy pici, elemmel működő pumpát, ami folyamatosan adagolt cseppekben szállította a szülést megakadályozó gyógyszert a véráramba. S mintha ez még nem lenne elég, odakötözte Jennyt egy megfigyelőrendszerhez, ami inkább kínzóeszköznek nézett ki – egy nagyméretű tapadókorong volt, melynek, kígyózó drótjait a telefonhoz kellett csatlakoztatni. A tapadókorongot egy gumival Jenny pocakjára helyezték, és az mérte a baba szívverését, hogy van-e méhösszehúzódás, s mindezt naponta három alkalommal elküldte telefonon egy szülésznőnek, aki figyelte a baj bármely jelét. Elrohantam a könyvesboltba és egy kis vagyonnyi olvasnivalóval tértem haza, melyet Jenny lelkesen falt az első három napban. Igyekezett jókedvű maradni, de az unalom, a semmittevés, a születendő gyermekünk egészségével kapcsolatos folyamatos bizonytalanság összefogtak, hogy lehúzzák a mélybe. Leginkább attól szenvedett, hogy hiába volt egy tizenöt hónapos kisfiú mamája, nem volt szabad felemelnie, odafutnia hozzá, megetetnie, amikor éhes, megfürdetnie, ha piszkos, és felnyalábolnia és megpuszilnia, amikor szomorú. Odafektettem rá az ágyon. Patrick húzta a haját és a szájába dugta az ujjait. Felmutatott az ágy fölött köröző lapátokra és azt mondta:

– Mama! Huss!

Ezen Jenny elmosolyodott, de ez nem ugyanaz a mosoly volt. Majd megőrült, hogy megmozdulhasson.

Mindebben természetesen állandó társa volt Marley. Éjjel-nappal őrködött felette.

Ott táborozott Jenny mellett a földön, s körbevette magát mindenféle rágnivaló játékokkal és műcsontokkal, hátha Jenny meggondolja magát, és úgy dönt, hogy kiugrik az ágyból és hirtelenjében játszik vele egy kis kötélhúzást. Éjjel-nappal őrködött felette. Amikor hazajöttem a munkából, Anita nénit általában a konyhában, vacsorafőzés közben találtam, Patrick pedig ott volt mellette a rugózós székében. Olyankor bementem a hálószobába és ott találtam Marley-t, az ágy mellett álldogálva, állával a matracon, farkát csóválva, orrát Jenny nyakába fúrva, aki olvasott, szundikált, vagy egyszerűen csak a mennyezetet bámulta, karját a kutya nyaka köré fonva. Mindig kipipáltam a napot egy naptárban, hogy megmutassam neki, hogy halad az idő, de ez csak arra emlékeztette, milyen lassan múlnak a percek, az órák. Vannak, akik hátradőlve, elégedett semmittevésben töltik az életüket. Jenny nem tartozik közéjük. Ő egy született örökmozgó, akit a kötelező semmittevés elképzelhetetlen mértékben, s napról napra egy kicsit jobban nyomasztott. Olyan volt, mint tengerész a szélcsendben, amint növekvő elkeseredéssel várja, hogy akár a leggyengébb szellőcske belekapaszkodjon a vitorlákba és ő folytathassa az utat. Igyekeztem tartani benne a lelket olyasmikkel, hogy:

– Egy év múlva már csak nevetni foguk, ha visszagondolunk ezekre az időkre – de láttam rajta, hogy nincs teljesen velem. Voltak napok, amikor a messzeségbe, a semmibe révedt.

Amikor Jennyre még egy teljes hónapnyi ágynyugalom várt, Anita néni becsomagolt a bőröndjébe és búcsúzóul megpuszilt bennünket. Maradt, ameddig csak tehette, sőt többször meg is hosszabbította látogatását, de otthon várta a férje, aki miatt félig-meddig viccelődve aggódott, mondván, hogy a végén még teljesen elvadul, hiszen kizárólag készételen és az ESPN sportcsatornán él az ő távollétében. Ismét egyedül voltunk.

Megtettem, amit csak tudtam, hogy menjen a hajó. Hajnalban keltem, hogy megfürdessem és felöltöztessem Patricket, megetessem zabkásával és répapürével, és hogy elvigyem őt és Marley-t legalább egy rövid sétára. Azután Patricket Sandynél hagytam arra az időre, amíg dolgoztam és este mentem érte. Ebédidőben hazamentem, hogy enni adjak Jennynek és bevigyem neki a postát – ez volt számára a nap fénypontja –, botot dobáljak Marley-nak és rendet rakjak a házban, ami lassan kezdett igen elhanyagolt képet mutatni. A fű az égig ért, ugyanúgy, mint a szennyeshalmok, s a hátsó veranda szúnyoghálós ajtaja is tönkrement, miután Marley egy mókus üldözésére indult rajta keresztül, mint egy rajzfilmben. A darabokra szakadt szúnyogháló hetekig lobogott a szélben, s így kutyaajtóvá vált, amin Marley akkor jött és ment a ház és a kert között, amikor csak kedve szottyant rá, az ágyban fekvő Jennyvel eltöltött hosszú órák alatt.

– Meg fogom javítani – ígértem neki. – Első helyen áll a listán.

De szemében láttam a csüggedést. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ki ne ugorjon az ágyból, és hipp-hopp rendbe ne rakja az otthonát. Miután este Patrick elaludt, bevásárolni mentem. Néha éjfélkor bolyongtam a polcsorok között. Nem ettünk mást, mint étteremből hazavitt ételeket, Cheeriost és tésztát. Hirtelen nem folytattam a naplót, amit hűségesen vezettem évek óta. Egyszerűen nem volt rá időm, energiám meg még úgy sem. Az utolsó rövid bejegyzés csak ennyi volt: „Az élet pillanatnyilag egy kissé bonyolult.”

Aztán egy nap, amikor Jenny közeledett a terhesség harmincötödik hetéhez, megállt az ajtónk előtt a kórház szakembere, és azt mondta.

– Gratulálok kislány, sikerült! Mától fogva szabad!

Lekapcsolta a gyógyszerpumpát, kihúzta a katétert, összecsomagolta a magzatmonitort, és átnézte az orvos írásos utasításait. Jenny visszatérhetett normál életviteléhez. Semmi tiltás. Nem voltak többé gyógyszerek. Még a szex is újra megengedett volt. A baba most már teljesen életképes volt. A szülés pedig jön, amikor jön.

– Jó szórakozást! – mondta a specialista. – Megérdemli.

Jenny a feje fölé dobta Patricket, rohangált Marley-val a hátsó kertben, és belevetette magát a házimunkába. Aznap este azzal ünnepeltünk, hogy elmentünk egy indiai étterembe és megnéztünk egy előadást a helyi kabaréban. Másnap hármasban folytattuk az ünnepségsorozatot egy görög ebéddel. Mire azonban a gyros odaért volna az asztalunkhoz, Jenny a vajúdás kellős közepén volt. Az összehúzódások már előző éjjel megkezdődtek, miközben a currys bárányt ette, de nem törődött vele. Esze ágában sem volt hagyni, hogy néhány méhösszehúzódás félbeszakítsa jól megérdemelt szórakozását. Most azonban jóformán kétrét görnyedt minden egyes fájástól. Hazarohantunk, ahol Sandy készenlétben állt, hogy átvegye Patricket és szemmel tartsa Marley-t. Jenny a kocsiban várt rövid, felületes légzéssel túlélve a fájdalmat, míg én felkaptam a sporttáskáját. Mire beértünk a kórházba és megkaptuk a szobát, a méhszáj hét centire nyitva volt. Egy órába sem telt és karomban tartottam új kisfiamat. Jenny megszámolta az ujjait. A kicsinek nyitva volt a szeme, figyelmesen nézett, az arca kipirult.

– Ügyes volt – jelentette ki Dr. Sherman. – A baba tökéletes.

Conor Richard Grogan két kilogramm harminckét dekagrammal született 1993. október 10-én. Annyira boldog voltam, hogy alig jutott eszembe az a kegyetlenül ironikus tény, hogy ehhez a szüléshez bezzeg megkaptuk az egyik luxuslakosztályt, holott alig volt időnk kiélvezni. Ha a szülés egy kicsivel is gyorsabb lett volna, Jenny a Texaco benzinkút parkolójában adott volna életet a fiunknak. Még arra sem volt időm, hogy elnyúljak a papa-kanapén.

Tekintettel arra, hogy mi mindenen mentünk keresztül, hogy biztonságban szülessen erre a világra, úgy gondoltuk, fiunk születése nagy hír, bár nem akkora, hogy a helyi média kivonuljon miatta. Ablakunk alatt azonban tévétársaságok teherautói gyűltek össze hirtelen a parkolóban, az ég felé forduló műholdas tányérokkal a tetejükön. Láttam, ahogy a mikrofont szorongató riporterek bejelentkeznek a kamerákon keresztül a stúdióba.

– Mit szólsz, szívem? – mondtam. – Megjöttek miattad a lesifotósok.

Ekkor megszólalt a szobában levő csecsemős nővér:

– Nem fogják elhinni! Itt van a folyosó végén Donald Trump.

– Donald Trump? – kérdezte Jenny. – Nem tudtam, hogy a pasi terhes.

Az ingatlanmágnás meglehetős felbolydulást okozott, amikor évekkel korábban Palm Beachre költözött, és berendezkedett a néhai zabpehely örökösnő, Marjorie Merriwether Post valaha volt grandiózus villájában. Az ingatlant Mar-a-Lagonak nevezték, ami annyit jelent, hogy Tengertől-tóig, ami arra utalt, hogy a birtok tizenhét hektáron terül el, az Atlanti-óceántól a Partközti víziútig, és egy kilenclyukas golfpályát is magában foglal. Az utcánk végéről, a vízen keresztül, láttuk az ötvennyolc hálószobás palota mór stílusú tornyait kiemelkedni a pálmafák mögül. Trumpék és Groganék gyakorlatilag szomszédok voltak.

Bekapcsoltam a tévét és megtudtam, hogy Donald és barátnője Maria Maples boldog szülei lettek egy kislánynak, akit stílusosan Tiffanynek kereszteltek, s aki nem sokkal azután született, hogy Jenny életet adott Conornak.

– Át kell majd hívnunk őket játszani – mondta Jenny.

Az ablakból figyeltük, ahogy a tévéstábok tülekedtek, hogy lekaphassák Trumpékat, amint elhagyják a kórházat új kisbabájukkal, hogy hazatérjenek birtokukra. Maria álszemérmesen mosolygott, miközben odatartotta az újszülöttet a kamerák kereszttüzébe; Donald integetett és fickósan kacsintott.

– Pompásan érzem magam – mondta bele a kamerákba, aztán elhajtattak sofőrös limuzinjukon.

Másnap reggel, amikor rajtunk volt a sor, hogy hazainduljunk, egy önkéntesként a kórházban dolgozó kedves nyugdíjas gurította ki Jennyt és a kis Conort az előtéren keresztül, át az automatikusan nyíló ajtókon, ki a napsütésbe. Nem voltak tévéstábok, műholdas adókkal felszerelt teherautók, se egymondatos hírösszefoglalók, se élő interjúk. Csak mi voltunk, és idős önkéntesünk. Nem mintha bárki megkérdezte volna tőlem, de én is pompásan éreztem magam. Nem Donald Trump volt az egyetlen, akit majd szétvetett a büszkeség az utódja láttán.

Az önkéntes Jennyvel és a babával várta, hogy odaguruljak a kocsival a járda széléhez. Mielőtt bekötöttem volna újszülött fiamat az autósülésbe, magasra emeltem a fejem fölé, hogy az egész világ láthassa, már ha esetleg bárki figyelne, és azt mondtam:

– Conor Grogan, te pontosan olyan különleges vagy, mint Tiffany Trump, ezt sose feledd!


15. FEJEZET

Postpartum ultimátum

*

Ezeknek kellett volna életünk legboldogabb napjainak lennie és sok szempontból azok is voltak. Most már két fiunk volt, egy totyogós és egy újszülött, egymástól csupán tizenhét hónapnyira. Azonban a sötétség, ami megszállta Jennyt a kötelező ágynyugalom idején, megmaradt. Voltak hetek, amikor jól volt, vígan vette az akadályokat, melyet az jelentett, hogy most már két élet függött teljes mértékben tőle. Más heteken, minden figyelmeztető előjel nélkül elkomorodott, letaglózott volt és kék köd ülte meg, ami néha napokig nem oszlott el.

Mindketten kimerültek és kialvatlanok voltunk. Patrick még mindig legalább egyszer felébresztett bennünket éjszaka, Conor pedig jóval többször felébredt és sírt, mert szopni akart, vagy tele volt a pelenkája. Voltak éjszakák, amikor olyanok voltunk, mint a zombik, hangtalanul, üveges szemekkel mentünk el egymás mellett, Jenny az egyik kicsihez én a másikhoz. Fenn voltunk éjfélkor, kettőkor, fél négykor, aztán ötkor megint. Aztán felkelt a nap, és vele egy új nap, megújult reményt hozva és csontig hatoló fáradtságot, ahogy újra kezdtük a körforgást. A folyosó végéről odahallatszott Patrick édes, vidám, éber hangja:

– Mama! Papa! Huss! – és bármennyire szerettük volna is, tudtuk, hogy alvásról arra a napra tovább szó sem lehet, jutott belőle, amennyi jutott. Kezdtem erősebbre főzni a kávét és gyűrött ingben menni a munkába, babanyállal a nyakkendőmön. Egy reggel a szerkesztőségben rajtakaptam a fiatal és csinos szerkesztőasszisztenst, amint figyelmesen bámul. Ez persze legyezgette a hiúságomat és rámosolyogtam. Hé, lehet, hogy már kétszeres apuka vagyok, de a nők még mindig észrevesznek. Ekkor megszólalt:

– Tudsz róla, hogy matrica van a hajadban?

Új kisbabánk miatt rettenetesen aggódtunk, ami még bonyolultabbá tette amúgy is kialvatlan káoszunkat. Conor, aki már eleve kis súllyal született, képtelen volt magában tartani a táplálékot. Jenny-nek semmi más nem lebegett a szeme előtt, mint hogy addig szoptassa, míg kicsattanóan egészséges nem lesz, Conor pedig úgy tűnt, ugyanannyira határozott volt abban a szándékában, hogy ezt meghiúsítsa. Jenny felkínálta neki a mellét, ő pedig elfogadta és éhesen szopott. Aztán egy hirtelen lökéssel kihányta az egészet. Jenny újra megszoptatta; aztán Conor megint kiürítette a gyomrát. A sugárban hányás óránkénti esemény lett az életünkben. Ez újra és újra megtörtént, s Jenny minden egyes alkalommal kétségbeesettebb lett. Az orvosok refluxot állapítottak meg és szakemberhez küldtek bennünket, aki nyugtatót adott csecsemő kisfiúnknak és egy endoszkópot dugott le a torkán, hogy megvizsgálhassa belülről. Conor később kinőtte a dolgot és behozta a lemaradást, de négy hosszú hónapig betegre aggódtuk magunkat miatta. Jenny teljesen becsavarodott az aggodalomtól, a stressztől és a frusztrációtól, melyet csak súlyosbított az alváshiány, ahogy folyamatosan szoptatta a kicsit, majd tehetetlenül nézte, ahogy kihányja rá az egészet.

– Olyan alkalmatlannak érzem magam – mondogatta. – Egy anyának mindent meg kell tudnia adni a babának, amire csak szüksége van.

Még sosem láttam ennyire kikészülve, s a legkisebb súrlódás – egy nyitva hagyott konyhaszekrényajtó, morzsa a pulton – is elég volt, hogy robbanjon.

Szerencsére Jenny soha nem a két kicsin vezette le a feszültségét. Sőt mindkettőjüket jóformán mániákus gonddal és türelemmel táplálta. Önmaga minden cseppjét beléjük csepegtette. A baj az volt, hogy minden frusztrációját és dühét rám irányította, meg leginkább Marley-ra. Iránta minden türelme elpárolgott. Marley stabilan ott volt a célkeresztben, és egyszerűen semmit sem csinált jól. Jenny minden egyes kihágástól – márpedig abból akadt bőven –, közelebb került a tűréshatárhoz. A mit sem sejtő Marley folytatta a bohóckodást, a rosszalkodást és a határtalan pezsgést. Vettem egy virágzó bokrot és elültettem a kertben Conor születésének emlékére. Marley még aznap gyökerestől kiráncigálta és apró darabkákra rágta. Végre hozzájutottam, hogy kicseréljem a széttépett szúnyoghálót a hátsó veranda ajtaján, mire Marley, aki hozzászokott saját készítésű kutyaajtajához, azzal a lendülettel újra keresztülrohant rajta. Egy nap elszökött, és amikor végül előkerült, egy női bugyi volt a fogai között. Nem akartam tudni, hol szerezte.

Az orvos által felírt nyugtató ellenére, melyet Jenny egyre gyakrabban beadott neki, inkább a saját, mint Marley érdekében, a dörgéstől való félelme egyre erősödött és napról napra kiszámíthatatlanabb lett. Már egy csendes záportól is pánikba esett. Ha otthon voltunk, csak bámult ránk és idegesen telenyálazta az összes ruhánkat. Ha nem voltunk otthon, ugyanolyan betegesen keresett menedéket, mint azelőtt, igyekezett kiásni, kikaparni magát az ajtókon, a vakolaton és a linóleumon át.

Minél több dolgot megjavítottam, ő annál többet tönkretett. Nem tudtam lépést tartani vele. Iszonyú dühösnek kellett volna lennem, de Jenny elég bosszús volt kettőnk helyett is. Ha találtam egy szétrágott cipőt, könyvet vagy párnát, eldugtam a bizonyítékot még mielőtt ő meglelte volna. Amikor Marley keresztülszáguldott kis otthonunkon, mint elefánt a porcelánboltban, a sarkában voltam és kiegyenesítettem a kis szőnyegeket, helyretoltam a dohányzóasztalokat és letöröltem a falra fröccsent nyálat. Még mielőtt Jenny felfedezte volna, hogy megint szétkaparta a garázsajtót, én már rohantam is a porszívóért. Késő éjszakáig fennmaradtam, foltoztam és smirgliztem, így reggelre, amikor Jenny felkelt, eltüntettem a legfrissebb károkat.

– Az isten áldjon meg, Marley, ne hívd ki magad ellen a sorsot! – mondtam neki egy éjjel, amikor ott állt mellettem, farkcsóválva és a fülemet nyaldosta, miközben legújabb rombolásának nyomait takarítottam el. – Le kell szoknod erről.

Ebbe az robbanásveszélyes légkörbe értem haza egy este. Kinyitottam az ajtót és azt láttam, hogy Jenny ököllel veri Marley-t. Vigasztalhatatlanul zokogott, vadul püfölte a hátát, a lapockáit és a nyakát, inkább nem is valódi ütlegelésként, hanem mint aki üstdobot ver.

– Miért? Miért csinálod ezt? – ordított a kutyával. – Miért teszel tönkre mindent?

Mindjárt észrevettem, hogy mit művelt. Széttépte a kanapé párnáját, az anyag cafatokban lógott, a tömés kiráncigálva. Marley lógó fejjel állt, a lábait szétterpesztve, mint aki beledől egy hurrikánba, nem próbált elmenekülni vagy kitérni az ütések elől; csak állt ott és nyüsszenés vagy panasz nélkül tűrte.

– Hé! Hé! Hé! – kiabáltam, és megragadtam Jenny csuklóját. – Nyugi! Hagyd abba! Hagyd abba!

Zokogott és levegőért kapkodott.

– Hagyd abba! – ismételtem.

Odaléptem kettejük közé, és arcomat egyenesen Jenny képébe dugtam. Mintha egy idegen bámult volna vissza rám. Nem ismertem fel a pillantását.

– Tüntesd el innen! – mondta. A hangja fásult volt, és volt valami visszafojtott égő színezete. – Tüntesd el innen most rögtön!

– Jól van, elviszem sétálni – feleltem. – De te nyugodj meg!

– Vidd innen, és ne is hozd vissza! – mondta ijesztően monoton hangon.

Kinyitottam a bejárati ajtót, Marley pedig kirontott rajta, és amikor visszafordultam, hogy felkapjam a pórázát az asztalról, Jenny hozzátette:

– Komolyan mondom. Azt akarom, hogy eltűnjön. Nem akarom látni többet.

– Ne hülyéskedj! – mondtam. – Ezt nem gondolod komolyan.

– De igen – felelte. – Elegem van ebből a kutyából. Találj neki új helyet, vagy én fogok.

Nem gondolhatta komolyan. Szerette azt a kutyát. Imádta, annak ellenére, hogy a hibáiról szóló lista végtelen hosszú volt. Jenny kiborult. Annyira kikészült, hogy romjaiban volt. Majd meggondolja. Úgy vélem, legjobb lesz, ha hagyok neki elég időt, hogy lehiggadjon. Egyetlen további szó nélkül kisétáltam az ajtón.

Az előkertben Marley körbe-körbe rohangált, felugrott a levegőbe és össze-összecsattintotta az állkapcsát a levegőben. Próbálta megharapni a kezemben levő pórázt. Tudtam, hogy Jenny nem okozott neki fájdalmat. Őszintén szólva én sokkal erősebben meg szoktam ütni, amikor vadultunk egymással, és imádta. Újra és újra visszajött, hogy még üssem. Fajtájára jellemzően immunis volt a fájdalommal szemben, egy izomból és inakból álló megállíthatatlan gép.

Egyszer, amikor kocsit mostam a felhajtón, beszorult a feje a mosószeres vízzel teli vödörbe, aztán vödörrel a fején futkározott a ház előtti füvön, s meg sem állt, míg tiszta erőből bele nem rohant egy betonfalba. Nem úgy tűnt, mintha ettől zavarba jött volna. De ha az ember finoman ráhúzott a fenekére, vagy akár szigorú hangon szólt hozzá, mindjárt tette a mélységesen megbántottat. Akkora buta szamár létére a lelke igencsak érzékeny volt. Jenny fizikailag nem bántotta, legkevésbé sem fájt neki, de összetörte a lelkét, legalábbis pillanatnyilag. Marley-nak Jenny volt a mindene, két legjobb barátjának egyike a kerek világon, és az imént ellene fordult. Ő volt az úrnő, Marley pedig a hűséges társ. Ha Jenny úgy látta jónak, hogy meg kell ütnie, akkor Marley pedig úgy látta jónak, hogy tűrje. Kutyaként nem sokat ért, de kétségtelenül hűséges volt. Az én dolgom az volt most, hogy kijavítsam a hibákat, és rendbe hozzam a dolgot.

Odakint az utcán rákapcsoltam a pórázt, és ráparancsoltam:

– Ül!

Leült. Magasra húztam a nyakán a fojtóláncot, felkészülve a sétára. Mielőtt elindultam volna, végigsimítottam a fején és megmasszíroztam a nyakát. Felkapta az orrát a levegőbe és a nyakáig lógó nyelvvel fel nézett rám. Úgy tűnt, túltette magát a Jennyvel történt konfliktuson; most már csak abban reménykedtem, hogy Jenny is túltette magát a dolgon.

– Mit csináljak veled, te lökött? – kérdeztem. Egyenesen felugrott, mintha rugókkal lenne felszerelve, és az ajkamra nyomta a nyelvét.

Aznap este mérföldeket gyalogoltunk és amikor végül kinyitottam a bejárati ajtót, annyira kimerült voltam, hogy csak csendben össze akartam rogyni egy sarokban. Jenny éppen egy üveg bébiétellel etette Patricket, miközben Conort az ölében tartotta. Nyugodt volt, mintha visszatért volna régi önmaga. Levettem Marley-ról a pórázt, ő pedig hatalmasat ivott a vizéből, kis hullámokat löttyentve ki a tálja oldalán. Feltöröltem a padlóról és vetettem egy lopott pillantást Jenny irányába. Úgy tűnt, lehiggadt. Talán elszállt az a rettenetes pillanat. Talán meggondolta magád. Talán maflának érezte magát, amiért kifakadt, s most keresi a szavakat, hogy bocsánatot kérjen. Amikor Marley-val szorosan a nyomomban elmentem mellette, nyugodt és halk hangon, anélkül, hogy rám nézett volna, így szólt:

– Halál komolyan mondtam. Tüntesd el!

Az ezt követő napokban elégszer elismételte az ultimátumot ahhoz, hogy végül elhiggyem, ez nem üres fenyegetés. Nem csak kiengedte vele a gőzt. A téma nem került le a napirendről.

Belebetegedtem. Bármilyen nevetségesen is hangzik, Marley a lelki társam lett, kötődtem hozzá, jóformán állandó kísérőmmé, a barátommá vált. Ő volt az a neveletlen, önfejű, alkalmazkodni nem hajlandó, politikailag nem korrekt, szabad lélek, aki mindig is lenni akartam, ha elég bátor lettem volna hozzá, s magam is örültem zabolátlan hevességének. Bármennyire bonyolulttá vált is az élet, ő eszembe juttatta az egyszerű örömöket. Bármekkora elvárás volt is velem szemben, ő sosem engedte elfelednem, hogy a szándékos engedetlenség néha megéri. Egy főnökökkel teli világban ő a maga ura volt. A gondolat, hogy meg kell válnom tőle, megülte a lelkemet. Nekem azonban most már két gyerekemmel kellett törődnöm, és egy feleséggel, akire szükségünk volt. Családunkat csupán egy lehetetlenül vékony cérnaszál tartotta össze. Ha Marley elvesztése jelenti a különbséget az összeomlás és a stabilitás között, akkor hogy hagyhattam volna figyelmen kívül Jenny kívánságát?

Elkezdtem tapogatózni, óvatosan megkérdeztem barátaimat és munkatársaimat, hogy esetleg érdekelné-e őket egy imádnivaló, élettel teli, kétéves labrador. Azt beszélték, hogy lakik a közelben valaki, aki imádja a kutyákat és nem tudja visszautasítani őket, ha szükségük van a segítségére. Még az a férfi is nemet mondott. Marley-t megelőzte a híre.

Reggelente kinyitottam a lapot az apróhirdetéseknél, hátha találok valami csodálatos hirdetést: „keresek vadul energikus, kontrollálhatatlan labrador retrievert, többféle fóbiával. Destruktív ebek előnyben. Jó pénzt fizetek.” Ehelyett virágzó piacát találtam fiatal felnőtt kutyáknak, melyek valami oknál fogva nem váltak be. Sokan közülük fajtiszták voltak, akikért tulajdonosaik csupán hónapokkal korábban több száz dollárt kiadtak. Most pedig bagóért vesztegették őket, sőt még ingyen is. A felkínált kutyák közt ijesztően nagy számban voltak labrador kanok.

A hirdetések majdnem mindennap benne voltak az újságban és egyszerre voltak szívfacsaróak és murisak. A beavatott szemével nézve észrevettem a próbálkozást, hogy elmismásolják a valódi okot, amiért ezek a kutyák újra eladóak. A hirdetések tele voltak des eufémizmusokkal az általam túlságosan is jól ismert viselkedési formákról. „Élénk... szereti az embereket... nagy kertre van szüksége. .. hely kell neki, hogy futkározhasson... energikus... víg kedélyű... erős... kivételes.” Ha mindezt összeadtam, mindig ugyanaz jött ki: egy kutya, amivel a gazdája nem tudott megbirkózni. Egy kutya, amelyik teherré vált. Egy kutya, amit a gazdája feladott.

Az egyik énem sokat tudóan nevetett, hiszen a hirdetések komikusan próbáltak félrevezetni. Amikor azt olvastam „a végtelenségig hűséges”, tudtam, hogy az eladó valójában azt akarta mondani, hogy „előfordul, hogy harap”. Az „állandó társ” azt jelentette „elszakadási félelmek gyötrik” és a „jó őrző-védő” nem volt más, mint „szakadatlanul ugató”. Amikor pedig a „legjobb ajánlat”-ot láttam, túlságosan is jól tudtam, hogy az elkeseredett tulajdonos valójában azt kérdezi:

– Mennyit kell fizetnem önnek, hogy megszabadítson tőle?

A másik énem sajgott a szomorúságtól. Nem az a típus vagyok, aki könnyen feladja. És Jennyt sem úgy ismertem. Nem olyan emberek voltunk, akik apróhirdetéssel szabadulnak meg a problémáiktól. Marley kétségtelenül nehezen kezelhető volt. Semmiben sem hasonlított azokhoz a méltóságteljes ebekhez, melyekkel mindketten felnőttünk. Egy csomó rossz szokása és viselkedési problémája volt. Kétségtelenül bűnös volt. De hatalmas fejlődésen ment keresztül ahhoz képest a görcsös kölyökhöz képest, amilyen volt, amikor két évvel korábban hazavittük. Igyekezett a maga tökéletlen módján. Nekünk, mint tulajdonosoknak egyrészt az volt a feladatunk, hogy saját szükségleteinkhez formáljuk a közös úton, másrészt viszont el kellett fogadnunk olyannak, amilyen. És nem csak elfogadnunk, de ünnepelnünk is őt és hajthatatlan kutya lelkületét. Egy élő, lélegző lényt vittünk haza az otthonunkba, nem pedig egy sarokba támasztható divatkiegészítőt. Jóban, rosszban a mi kutyánk volt. A családunk része minden hibájával együtt, aki százszorosan visszaadta szeretetünket. Nincs az a pénz, amelyen az övéhez hasonló ragaszkodást meg lehetne vásárolni.

Nem voltam kész rá, hogy feladjam.

Miközben tessék-lássék módon érdeklődgettem, hogy hol találnék neki új otthont, komolyan elkezdtem dolgozni vele. A saját, Mission Impossible-öm volt rehabilitálni ezt az ebet, és bebizonyítani Jennynek, hogy megérdemli, hogy maradhasson. Fütyültem a kialvatlanságra és elkezdtem hajnalban kelni. Patricket beszíjaztam a futó babakocsiba és elindultam a vízpartra, hogy Marley-val minden lépést végigvegyek. Ül. Marad. Fekszik. Lábhoz. Csak gyakoroltunk és gyakoroltunk. A misszióm kétségbeesett próbálkozás volt, és Marley ezt mintha megérezte volna. Ezúttal komoly dolgok forogtak kockán; ez most élesben ment. Arra az esetre, ha mégsem értette volna tökéletesen, keresetlen szavakkal számtalanszor elismételtem neki:

– Most nem ökörködünk, Marley. Ez komoly. Lássuk!

Azzal újra elismételtem vele a parancsokat, segédem, Patrick pedig tapsikolt és kiabált nagy sárga barátjának:

– Gyia! Juhé!

Mire újra beírattam Marley-t a kutyaiskolába, már más kutya volt, nem az a fiatalkorú bűnöző, akivel először megjelentem ott. Az igaz, hogy még mindig olyan volt, mint egy vad bika, de ezúttal tudta, hogy én vagyok a főnök, ő pedig az alárendelt. Ezúttal nem fog odaugrani a többi kutyához (vagy legalábbis nem túl gyakran), nem fog megfékezhetetlenül vágtatni a betonon, és nekiesni idegenek sliccének. A nyolc héten át tartó tanfolyamon rövidre fogott pórázzal masíroztam vele végig a parancsokon, ő pedig boldog volt – vagy inkább el volt ragadtatva –, hogy együttműködhet. Utolsó találkozásunkkor az oktató – egy laza nő, aki Miss Domina totális ellentéte volt – kihívott bennünket a csoport elé és azt mondta:

– Na jó. Lássuk, mit tudtok!

Megparancsoltam Marley-nak, hogy üljön le, ő pedig szép rendesen lehuppant a hátsójára. Magasra emeltem a fojtóláncot a nyakán és a póráz egy éles rántásával megparancsoltam, hogy jöjjön mellettem. Marley-val az oldalamon elkocogtunk a parkolóban oda-vissza, miközben válla a lábszáramat súrolta, ahogy kell. Megint megparancsoltam, hogy üljön le, aztán egyenesen elé álltam, és a homlokára mutattam.

– Maradj! – mondtam nyugodt hangon, a másik kezemből pedig a földre pottyantottam a pórázát. Aztán jó pár lépést hátráltam. Nagy barna szemeit le nem vette rólam, várta tőlem a legkisebb jelét annak, hogy mehet, de maradt lecövekelve. Megtettem körülötte egy teljes kört. Remegett az izgalomtól, és próbálta körbetekerni a fejét, mint a színésznő Linda Blair, hogy lásson engem, de nem moccant. Amikor újra ott álltam előtte, a poén kedvéért csettintettem az ujjammal és felkiáltottam.

– Bejövő!

Úgy ugrott rám, mintha Iwo Jimát támadná. Az oktató felkacagott, ami jó jel volt. Hátat fordítottam Marley-nak és elsétáltam tíz lépésnyire. Éreztem, ahogy a pillantása égeti a hátamat, de kitartott. Mire visszafordultam felé, vadul remegett. Láttam, hogy a vulkán kitörni készül. Aztán széles bokszolóállásba állva vártam, jöjjön, aminek jönnie kell.

– Marley – a neve néhány másodpercig ott lógott a levegőben –, gyere ide!

Minden erejét beleadva rohant felém, én pedig felkészültem az ütközésre. Az utolsó pillanatban azonban egy torreádor eleganciájával, fürgén félreléptem, ő pedig elhúzott mellettem, majd tett egy kört és hátulról bökött meg az orrával.

– Jó fiú vagy, Marley! – ömlengtem térdre esve. – Aranyos, jó fiú! Micsoda jó kis kutya vagy.

Ő meg úgy táncolt körülöttem, mintha épp az imént hódítottuk volna meg együtt a Mount Everestet.

Az est végén az oktató kihívott bennünket és átadta az oklevelünket. Marley hetedik helyen végzett a kezdő engedelmességi tanfolyamon. Kit izgat, hogy a csoportban összesen nyolc kutya volt, és a nyolcadik helyre egy pszichopata pitbull került, akinek úgy tűnt, az az elhatározása, hogy első adandó alkalommal elveszi egy ember életét? Nem tesz semmit. Marley, az én javíthatatlan, nevelhetetlen, fegyelmezetlen kutyám elvégezte a tanfolyamot. Sírni tudtam volna a büszkeségtől, sőt talán tényleg el is bőgöm magam, ha Marley nem ugrik fel rám és eszi meg ott helyben az oklevelét.

Hazafelé úton a „We Are The Champions”-t énekeltem tele tüdőből. Marley érezte örömömet és büszkeségemet, ezért a fülembe dugta a nyelvét. Ez egyszer nem is bántam.

Marley és én köztem volt még egy elintéznivaló ügy. Le kellett szoktatnom legrosszabb szokásáról, az emberekre való felugrálásról. Nem számított, barát-e vagy idegen, gyerek vagy felnőtt, a gázóraleolvasó vagy a UPS-es csomagszállító. Marley mindannyiukat ugyanúgy üdvözölte: nekifutott tiszta erőből, keresztülszánkázott a parkettán, felugrott, és mellső lábait az illető mellkasára vagy vállára helyezve megnyalta az arcukat. Ami édes volt cuki kiskutya korában, visszataszítóvá, sőt félelemkeltővé vált kéretlen közeledésének egyes alanyai számára. Fellökte a gyerekeket, megrémítette a vendégeket, bepiszkította a barátaink rendes ingét és blúzát, s törékeny anyámat is majdnem leteperte. Senki sem örült neki. Sikertelenül próbáltam szokásos kutyanevelési technikákkal leszoktatni a felugrálásról. Az üzenet nem jutott el az agyáig. Azután egyszer egy általam nagyra becsült kutyatulajdonos, aki régi motoros volt a témában, azt mondta:

– Ha le akarja szoktatni, legközelebb jól térdeljen bele a mellkasába, amikor felugrik magára.

– Nem akarom, hogy fájjon neki.

– Nem fog. Néhány jó lökés a térddel és garantálom, hogy befejezte az ugrálást.

Az ő érdekében tettem, hiszen vagy megváltozik, vagy elköltözik. Másnap este, amikor hazaértem a munkából, beléptem a bejárati ajtón és elkiáltottam magam:

– Megjöttem!

Marley szokás szerint rohanvást jött keresztül a parkettán, hogy üdvözöljön. Az utolsó szakaszt csúszva tette meg, mintha a jégen volna, aztán felemelkedett, hogy a mellkasomra csapja a mancsait és a képemet lefetyelje. Abban a pillanatban, amikor a mancsa hozzámért, hirtelen rúgtam egyet a térdemmel, éppen a mellkasa alatti puha pontra. Egy kicsit elakadt a lélegzete, lecsusszant a földre, sértődött pillantással nézett fel rám, s próbált rájönni, mi is történt. Hiszen egész életében felugrált rám; mi akart most lenni ez a hirtelen alattomos támadás?

Másnap este megismételtem a büntetést. Ő ugrott, én beletérdeltem, ő köhögve a padlóra zuhant. Egy kissé kegyetlennek éreztem magam, de ha meg akartam menteni az apróhirdetéstől, kénytelen voltam lényegre törő lenni.

– Bocs, öregem – mondtam, miközben lehajoltam, hogy megnyalhasson, amikor mind a négy lába a földön van. – A te érdekedben teszem.

A harmadik este, amikor bementem az ajtón, jött rohanvást a sarkon befordulva, olyan sebesen csúszott, ahogy máskor is szokott, majdnem feldöntve engem. Ezúttal azonban változtatott a dolgon. Ahelyett, hogy ugrott volna, a földön tartotta a mancsait és fejjel rontott a térdemnek, majdnem felborítva engem. Ezt győzelemnek könyveltem el.

– Sikerült, Marley! Sikerült! Jó kutya vagy! Nem ugrottál fel.

Aztán négykézlábra ereszkedtem, hogy összenyálazhasson anélkül, hogy hasba rúgást kockáztatna vele. Ez már döfi! Megadta magát a rábeszélés erejének.

A probléma azonban nem oldódott meg teljesen. Az lehet, hogy leszokott arról, hogy rám ugorjon, de arról nem szokott le, hogy bárki másra felugráljon. Elég éles eszű volt ahhoz, hogy rájöjjön, csakis én jelentek veszélyt a számára, s az emberi faj többi tagjára továbbra is büntetlenül felugrálhat. Szélesítenem kellett az offenzívát. Ennek érdekében összefogtam Jim Tolpin riporterrel, jó barátommal az irodából. Jim békeszerető, kopaszodó, szemüveges, vékonydongájú, elméleti ember. Marley egészen biztos lehetett benne, hogy Jimre következmények nélkül felugorhat. Egy nap az irodában előadtam neki a tervet. Jöjjön el hozzánk munka után, csengessen, aztán jöjjön be. Amikor Marley felugrik rá, hogy megcsókolja, adjon neki akkorát, amekkorát csak tud.

– Ne fogd vissza magad! – okítottam. – Ha kesztyűs kézzel bánsz vele, az lepereg róla.

Aznap este Jim becsengetett, és bejött az ajtón. Marley persze bekapta a horgot, és lifegő fülekkel rohant elé. Amikor elhagyta a földet, hogy ráugorjon, Jim megtette, amit megbeszéltünk. Nyilván aggódott, hogy túlzottan finom lesz, ezért egy akkora rúgást vitt be a térdével Marley solar plexusába, hogy leterítette vele. A puffanás messzire kihallatszott az előszobából. Marley felvonyított, és kidülledt szemmel terült el a földön.

– Jesszusom, Jim! – mondtam. – Te kungfuzol?

– Te mondtad, hogy rúgjak akkorát, hogy megérezze – felelte.

Sikerült. Marley feltápászkodott, levegőhöz jutott és úgy üdvözölte Jimet, ahogy azt egy kutyának kell: négy lábon. Ha tudott volna beszélni, esküszöm, Jim bácsinak szólította volna. Soha többé nem ugrott fel senkire, legalábbis a jelenlétemben nem, és soha többé senki nem térdelt bele sem a mellkasába, se máshova.

Egy reggel, nem sokkal azután, hogy Marley abbahagyta az ugrálást, arra ébredtem, hogy visszatért a feleségem. Az én Jennym, a nő, akit szerettem és aki eltűnt abban az áthatolhatatlan kék ködben, visszatért hozzám. Ugyanolyan hirtelen, ahogy a szülés utáni depresszió úrrá lett rajta, el is párolgott. Mintha kiűzték volna belőle a démonjait. Eltűntek. Hál' istennek. Erős volt, vidám és nemcsak hogy megbirkózott a kétgyermekes fiatal anya szerepével, hanem egészen kivirult.

Marley is visszakerült a kegyeibe, biztos talajon állt. Mindkét karjában egy-egy babával Jenny lehajolt, hogy megpuszilja. Botokat dobált neki és a hamburger lecsöpögő zsírjából szaftot készített neki. Ha meghallott egy jó számot, körültáncolta vele a szobát. Néha éjszaka, amikor Marley nyugodt volt, láttam, hogy Jenny ott fekszik mellette a földön, fejét a nyakán nyugtatva. Jenny visszatért. Hál' istennek, Jenny visszatért.


16. FEJEZET

A filmsztár

*

Bizonyos dolgok az életben olyan lehetetlenek, hogy muszáj igaznak lenniük, ezért amikor Jenny felhívott az irodában, hogy elmondja, Marley szereplőválogatásra megy egy filmhez, tudtam, hogy ez nem lehet kitaláció. Azért mégis hitetlenkedtem:

– Hová? – kérdeztem.

– Válogatásra egy filmhez.

– Úgy érted, mozifilmhez?

– Igen, mozifilmhez, te gyagya – mondta. – Egy egész estés mozifilmhez.

– Marley? Egy egész estés mozifilmben?

Ez ment egy ideig, miközben megpróbáltam fejben összehozni a fafejű vasalódeszka-rágó képét Rin-Tin-Tin büszke utódáéval, ahogy keresztbe ugrik a mozivásznon és gyámoltalan gyerekeket ment meg az égő házból.

– A mi Marley-nk? – kérdeztem még egyszer, csak, hogy biztosra menjek.

Igaz volt. Egy héttel korábban Jenny főnöke a Palm Beach Post-nál telefonált, és azt mondta, hogy egy barátja szívességet szeretne kérni tőlünk. A barát egy Colleen McGarr nevű helyi fotós volt, akit megbízott egy Shooting Gallery elnevezésű New York-i film produkciós cég, hogy segítsen be egy filmbe, amit, egy velünk délről szomszédos kisvárosban, Lake Worthben szándékoznak forgatni.

Colleennek az volt a feladata, hogy megtalálja az „igazi dél-floridai háztartást”, és pincétől a padlásig lefényképezze – a könyvespolcokat, a hűtőmágneseket, a ruhásszekrényeket, mindent, ami csak létezik, hogy segítsen a rendezőnek valóságossá tenni a filmet.

– Az egész stáb meleg – mondta Jennynek a főnöke. – Megpróbálnak ráérezni, hogy hogyan élnek errefelé a gyerekes házaspárok.

– Olyan antropológiai tanulmányféle – mondta Jenny.

– Pontosan.

– Hát jó – egyezett bele Jenny. – Azzal a feltétellel, hogy nem kell előtte kitakarítanom.

Colleen eljött hozzánk és fényképezni kezdett. Nem csak a cuccainkat, de bennünket is. A frizuránkat, azt, ahogy öltöztünk, ahogy elterültünk a kanapén. Lefényképezte a fogkeféinket a mosdókagyló szélén. Lefotózta a babáinkat a kiságyukban. Lefényképezte a teljes mértékben heteroszexuális házaspár eunuch kutyáját is. Vagy legalábbis annyit, amennyit el tudott kapni belőle filmen.

– Egy kissé elmosódott – jegyezte meg.

Marley teljesen odavolt, hogy részt vehetett a dologban. Amióta megszállták a házat a gyerekek, Marley mindenkinek felajánlotta az odaadását, akinek csak lehetett. Colleen akár bikacsökkel böködhette volna, ha közben odafigyel rá, akkor Marley elégedett. Colleen, aki imádta a nagytestű állatokat, nem bánta a nyálzuhanyt, igencsak odafigyelt rá, sőt még birkózni is hajlandó volt vele, térdre ereszkedve.

Miközben Colleen kattogtatott, akarva-akaratlanul járt az eszem. Nem csak nyers antropológiai alapanyaggal láttuk el a filmkészítőket, de egyúttal saját castingon is részt vettünk. Hallottam róla, hogy ehhez a filmhez a színészeket a kisebb szerepekre és az összes statisztát a helyiek közül szerződtetik. Mi van, ha a rendező kiszúr egy született sztárt a konyhai hűtőmágnesek és poszterek között? Történtek már ennél furább dolgok is.

Elképzeltem a rendezőt, aki lelki szemeim előtt meglehetősen Steven Spielbergre hasonlított, amint egy nagy, több száz fotóval teleszórt asztal fölé görnyed. Türelmetlenül turkál közöttük, miközben magában így motyog: – Szemét. Szemét. Nem elég jó.

Majd egy fénykép láttán, melyen egy robusztus, de érzékeny, maximálisan heteroszexuális férfi teszi a dolgát, családapaként, kővé dermed. A rendező energikusan rábök a képre, és odakiált az asszisztensének:

– Kerítsd elő nekem ezt a pasast! Ő kell a filmemhez!

Amikor végül megtalálnak, először szerényen habozom, mielőtt végül elfogadom a főszerepet. Hiszen „the show must go on”. Rajtam ne múljon a film sikere.

Colleen megköszönte, hogy beengedtük az otthonunkba, és távozott. Semmi okot nem adott arra, hogy feltételezzük, ő vagy bárki más, akinek köze van a filmhez, fel fog hívni bennünket. Teljesítettük kötelességünket. Néhány nappal később azonban, amikor Jenny felhívott az irodában, hogy azt mondja:

– Épp az előbb hívott Colleen McGarr, és nem fogod elhinni, mit akart – kétségem sem volt afelől, hogy felfedeztek. Nagyot dobbant a szívem.

– Ki vele! – mondtam.

– Azt mondta, a rendező azt szeretné, ha Marley elmenne próbafelvételre.

– Marley? – kérdeztem, abban a meggyőződésben, hogy félrehallottam. Ő azonban mintha nem vette volna észre a döbbenetet a hangomban.

– Nyilvánvalóan egy nagy, buta, ütődött kutyát keres a családi kedvenc szerepére, és megakadt a szeme Marley-n.

– Ütődött? – kérdeztem.

– Colleen szerint arra van szüksége. Nagyra, butára és ütődöttre. Hát akkor jó helyen próbálkozik.

– Azt nem mondta Colleen, hogy engem is megemlített-e a rendező? – kérdeztem.

– Nem – felelt Jenny. – Miért?

Colleen másnap eljött Marley-ért. Tudva, milyen fontos az első benyomás, Marley tiszta erőből jött rohanvást az üdvözlésére a nappalin át, s csak annyi időre állt meg, míg fogai közé kapta az első útjába eső párnát, hiszen sosem lehet tudni, mikor van szüksége egy elfoglalt filmrendezőnek egy váratlan szundikálásra, s Marley felkészülten akarta várni a pillanatot, amikor ez bekövetkezik.

Amikor leért a padlóra, továbbszánkázott és meg sem állt, míg bele nem ütközött a dohányzóasztalba, felrepült, nekiesett egy széknek, a hátára puffant, hasra fordult, felállt és fejjel nekiment Colleen lábának.

„De legalább nem ugrott fel rá” – jegyeztem meg magamban.

– Biztosan ne adjak be neki egy kis nyugtatót? – kérdezte Jenny.

Colleen biztosította afelől, hogy a rendező zabolátlan, nyugtató nélküli állapotban akarja látni, s már vitte is piros pick-upján a mi hihetetlenül boldog kutyánkat.

Két óra múlva Colleen kísérőjével együtt visszatért. Az ítélet a következő volt: Marley megfelelt a próbán.

– Megáll az eszem! – sikkantott fel Jenny. – Ilyen nincs!

Az sem lombozott le bennünket, hogy Colleen elmondása szerint Marley volt az egyetlen jelentkező a szerepre. De még az sem, amikor közölte, hogy ez lesz az egyetlen olyan szerep a filmben, amiért nem fizetnek.

Megkérdeztem, hogy ment a meghallgatás.

– Betettem Marley-t a kocsiba. Hát az olyan volt, mintha egy jacuzzit vezetnék – mondta. – Mindent összenyálazott. Mire odaértem vele, tetőtől talpig eláztatott.

Amikor a produkció főhadiszállására értek az Partközti Víziútra néző GulfStream Hotelbe, ami egy letűnt korszak fényevesztett turistalátványossága volt, Marley nyomban elemi hatást tett a stábra, mivel kiugrott a kocsiból és úgy száguldozott összevissza a parkolóban, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban légitámadás kezdődhet.

– Teljesen megbolondult – mesélte Colleen. – Totál becsavarodott.

– Na ja, előfordul, hogy egy kicsit izgatott lesz – mondtam.

Aztán Marley egyszer csak kikapta a csekk-könyvet az egyik stábtag kezéből és egy sor apró nyolcast produkálva elrohant a semmibe, nyilvánvalóan abban a hiszemben, hogy így garantálhatja a honoráriumát.

– Attól tartok, nincs tisztában vele, hogy egy retriever dolga az apportírozás – sajnálkozott Jenny azzal a mosollyal, mely kizárólag a büszke anyák sajátja.

Marley egy idő múlva eléggé megnyugodott ahhoz, hogy mindenkit meggyőzhessen arról, hogy képes a szerep eljátszására, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy önmagát kellett adnia. A film címe Az utolsó hazafutás volt, egy baseballfantasy, melyben egy öregek otthonának hetvenkilenc éves lakója öt napra tizenkét évessé változik, hogy valóra válthassa álmát, és játszhasson a serdülőbajnokságban. Marley-t a profi baseballtól visszavonult fogó játékos, Gary Carter által alakított ifjúsági edző hiperaktív kutyájának szerepére választották ki.

– Tényleg azt akarják, hogy benne legyen a filmjükben? – kérdeztem még mindig hitetlenkedve.

– Mindenki imádta – mondta Colleen. – Tökéletes.

A forgatásig hátralévő időben hajszálnyi változást vettünk észre Marley viselkedésében. Furcsa nyugalom szállta meg. Mintha önbizalmat adott volna neki, hogy sikerült a meghallgatás. Jóformán fejedelmi volt.

– Talán csak az kellett neki, hogy higgyen benne valaki – mondtam Jennynek.

Ha valaki hitt benne, hát az ő volt, a Született Színészpalánta Anyuka. Ahogy közeledett az első forgatási nap, megfürdette Marley-t. Kikefélte a szőrét. Levágta a körmét és kitisztította a fülét.

A forgatás reggelén, amikor kiléptem a hálószobából, ott találtam őket egymásba gabalyodva, mintha élet-halál harcot vívnának, úgy küzdöttek át magukat a szoba egyik sarkából a másikba. Jenny Marley hátán ült, térdével szorította a bordáit és fél kézzel markolta a fojtóláncot, miközben Marley a fejét rángatta. Mintha rodeót láttam volna a saját nappalimban.

– Te meg mi a csudát művelsz? – kérdeztem.

– Minek néz ki? – vágott vissza Jenny. – Fogat mosunk.

És tényleg, a másik kezében ott volt egy fogkefe, és mindent megtett, hogy lecsutakolja a bámulatosan habzó szájú Marley nagy fehér agyarait, aki szintén mindent megtett, hogy megegye a fogkefét. Egyértelműen veszettnek látszott.

– Fogkrémet is használsz? – kérdeztem, ami persze maga után vonta a nagyobb kérdést: – És hogyan szándékozol kiköpetni vele?

– Szódabikarbóna – felelte.

– Hál' istennek – mondtam. – Szóval nem veszett?

Egy órával később elindultunk a GulfStream Hotelbe. A fiúk az autósüléseikben ültek, Marley meg kettejük között lihegett szokatlanul friss leheletével. Azt kérték, hogy délelőtt kilencre legyünk ott, de a szállodától egy saroknyira megállt a forgalom. Előttünk az út le volt zárva, és egy rendőr elterelte a forgalmat. A lapok részletesen beszámoltak a forgatásról. Ez volt Lake Worthben a legnagyobb esemény A test melegének tizenöt évvel korábbi forgatása óta, és hatalmas bámészkodó tömeg gyűlt össze. A rendőrség mindenkit távol tartott. Araszoltunk előre a dugóban, és amikor végre odaértünk a rendőrhöz, kihajoltam az ablakon és azt mondtam:

– Át kell jutnunk.

– Nem lehet továbbmenni – mondta. – Ne tartsuk fel a forgalmat! Tovább!

– A stábhoz tartozunk – mondtam.

Szkeptikusan mért végig bennünket: egy házaspárt egy minibuszban, két kisgyerekkel és egy háziállattal.

– Azt mondtam, tovább!

– A kutyánk szerepel a filmben – mondtam.

Egyszeriben tisztelettel tekintett rám.

– Maguknál van a kutya? – kérdezte. A kutya rajta volt a listán.

– Nálam van a kutya – mondtam. – Marley.

– Saját szerepében – tette hozzá Jenny.

A rendőr megfordult és nagy trillázva belefújt a sípjába.

– Nála van a kutya! – kiáltott oda a fél háztömbbel odébb álló zsarunak. – Marley, a kutya!

Az a rendőr is megfordult és odaordított valakinek:

– Nála van a kutya! Itt van Marley, a kutya!

– Engedd át őket! – kiabált a harmadik rendőr a távolból.

– Engedd át őket! – visszhangozta a második zsaru.

A mi rendőrünk erre odébb húzta az úttorlaszt és intett, hogy menjünk.

– Erre tessék! – mondta udvariasan. Úgy éreztem magam, mint valami uralkodó. Amikor elgurultunk mellette, elismételte, mintha maga is alig hinné:

– Nála van a kutya.

A szálloda előtti parkolóban a stáb készen állt a forgatásra. Kábelek keresztezték mindenfelé az aszfaltot, kamera- és mikrofonállványokat tettek mindenhová. Lámpák lógtak egy állványzatról. Utánfutók sorakoztak, tele jelmezekkel. A színészekre és a stábra két nagy asztal várt az árnyékban ételekkel és italokkal. Fontos kinézetű, napszemüveges emberek nyüzsögtek mindenfelé. Bob Gosse, a rendező köszöntött bennünket, és sietve elmagyarázta a most következő jelenetet. Elég egyszerű volt. Megáll egy minibusz a járda mellett, a kormánynál Liza Harris színésznővel, aki a szerep szerint Marley gazdája. A hátsó ülésen ott van a lánya, egy helyes, Danielle nevű tinilány a helyi színitanodából meg a fia, egy kilencévesnél nem idősebb, úgyszintén helyi tehetség, kutyájukkal, akit Marley alakít. A lány kinyitja a tolóajtót és kiszökken, öccse pedig követi Marley-t pórázon vezetve. Kisétálnak a képből. Jelenet vége.

– Elég könnyű – mondtam a rendezőnek. – Menni fog minden gond nélkül.

Félrehúztam Marley-t, hogy megvárjuk a jelet, amikor be kell szállnia a buszba.

– Jól van, gyerekek, figyeljetek! – mondta Gosse a stábnak. – A kutya egy kicsit lökött, rendben? De hacsak nem vágja teljesen haza a jelenetet, akkor nincs leállás.

Elmagyarázta a gondolatmenetet: Marley a tuti dolog. Egy igazi családi eb. A cél pedig az, hogy úgy kapják le, ahogyan egy tipikus családi kutya egy tipikus családi kiruccanáson viselkedne. Csak semmi színészkedés, csak semmi betanítás; csak a színtiszta valóság megörökítése.

– Csak hagyjátok, hadd tegye a dolgát – magyarázott –, és alkalmazkodjatok hozzá!

Amikor mindenki felkészült, betuszkoltam Marley-t a kocsiba, és műanyag pórázát a kisfiú kezébe adtam, aki szemmel láthatólag rettegett.

– Barátságos – mondtam neki. – Csak meg akar nyalni. Látod, milyen szelíd? – és bizonyítékul Marley szájába dugtam az öklömet.

Egyes csapó: a minibusz megállt a járda mellett. Abban a pillanatban, amikor a lány kinyitja tolóajtót, sárga csík lő ki rajta, mintha óriási szőrös golyóbist lőttek volna ki egy ágyúból, és egy piros pórázt maga után húzva süvít el a kamerák előtt.

– Ennyi!

Üldöztem Marley-t a parkolón át, majd visszavonszoltam.

– Rendben, gyerekek, újra vesszük – mondta Gosse. Aztán a fiúnak tartott eligazítást.

– A kutya elég vad. Próbáld meg erősebben fogni!

Kettes csapó. A minibusz megáll a járda mellett. Az ajtó kinyílik. A lány éppen kezd kiszállni, amikor Marley liheg bele a képbe, ezúttal maga után vontatva az elfehéredett ujjízületű, halálsápadt fiút.

– Ennyi!

Hármas csapó. A minibusz megáll. Az ajtó kinyílik. A lány kiszáll. A fiú pórázzal a kezében kiszáll. Ahogy ellép a kocsitól, a póráz megfeszül, a másik vége még bent az autóban, de a kutya sehol. A fiú elkezdi húzni, vonni, rángatni. Semmi. Hosszú, fájdalmasan eseménytelen másodpercek telnek el. A fiú pofákat vág és hátranéz a kamerába.

– Ennyi!

Bekukucskáltam a kocsiba és azt láttam, hogy Marley előrehajol és ott nyalogatja magát, ahol egyetlen hímnek sem ildomos nyalakodni. Felpillantott rám, mint aki azt mondja:

– Nem látod, hogy dolgom van?

Négyes csapó: bepakolom Marley-t a kocsi hátsó ülésére és becsukom az ajtót. Gosse, még mielőtt „Tessék!”-et kiáltott volna, megállt néhány percre megbeszélni valamit az asszisztenseivel. Végül elindul a felvétel. Az autó megáll a járda szélén. Az ajtó kinyílik. Kiszáll a lány. Kiszáll a fiú is zavarodott arckifejezéssel. Egyenesen a kamerába néz és felemeli a kezét, melyben egy fél, tépett végű, nyáltól csöpögő pórázt tart.

– Ennyi! Állj! Állj!

A fiú elmagyarázta, hogy miközben a kocsiban várakoztak, Marley elkezdte rágni a pórázt és nem akarta abbahagyni. A színészek és a műszakiak hitetlenkedve bámultak az elrágott pórázra, arcukon a csodálat és az ijedtség keverékével, mint akik az imént valamilyen hatalmas és titokzatos természeti jelenségnek voltak tanúi. Én azonban legkevésbé sem voltam meglepődve. Összeszámolni sem tudtam, hány pórázt és kötelet küldött a sírba Marley; még egy „a repülőgépgyártásban használt”-nak hirdetett gumibevonatú acélkábelen is sikerült átrágnia magát. Röviddel Connor születése után Jenny egy újdonsággal, egy kutyusoknak való utazóhámmal tért haza, amivel bekapcsolhatta Marley-t az ülésbe, hogy ne tudjon mászkálni a mozgó járműben. Marley-nak sikerült az első kilencven másodpercben nem csak magán a strapabíró hámon átrágnia magát, de szétharapnia vadonatúj minibuszunk biztonsági övét is.

– Rendben, szünet mindenkinek! – kiáltott Gosse. Hozzám fordulva meglepően nyugodt hangon kérdezte:

– Mennyi idő alatt tud keríteni egy új pórázt?

Nem kellett elmondania, hogy mennyibe kerül neki az, hogy a szakszervezeti tag színészei és a stáb többi tagja tétlenül üldögél.

– Van innen félmérföldre egy kisállat-kereskedés – feleltem. – Tizenöt perc alatt megjárom az utat.

– Olyat hozzon, amit nem tud elrágni – mondta.

Egy nehéz láncpórázzal tértem vissza, ami úgy nézett ki, mint amilyet talán egy oroszlánidomár használna, és a forgatás folytatódott. Egyik sikertelen jelenet a másik után. A próbálkozások csak egyre rosszabbak lettek. Egyszer Danielle, a tini színésznő a jelenet kellős közepén felsikított, és hangjában valódi iszonnyal visította:

– Úristen! Kint van a micsodája?

– Ennyi!

Egy másik jelenetben Marley olyan hangosan lihegett Danielle lábánál, miközben ő telefonon beszélt egy fiúval, aki tetszett neki, hogy a hangmérnök undorodva kapta le a fejhallgatóját és hangosan háborgott:

– Nem hallok egy szót sem abból, amit mond. Nem hallatszik más, csak hangos lihegés. Úgy hangzik, mint egy pornófilm.

– Ennyi!

Így telt el a forgatás első napja. Marley abszolút és jóvátehetetlen katasztrófa volt. Részben defenzív álláspontot vettem fel. – Hát mit reméltek ingyért? Benjit? – Másrészt égtem, mint a rongy. Zavart pillantásokat vetettem a stáb tagjaira, és egyértelműen ezt láttam az arcukon: Honnan került ide ez az állat, és hogyan tudnánk visszaküldeni?

A nap végén az egyik asszisztens, csipeszes írótáblával a kezében azt mondta nekünk, hogy a másnap délelőtti jelenetsorrendet még nem döntötték el.

– Holnap nem kell idefáradniuk! – mondta. – Majd telefonálunk, ha szükség van Marley-ra. – És, hogy biztos lehessen benne, hogy nincs félreértés, elismételte: – Szóval, ha nem hallanak felőlünk, ne jöjjön. Világos?

Világos volt, mint a nap. Gosse a beosztottját küldte, hogy elvégezze a piszkos munkát. Keresztbe tört Marley bontakozó színészi karrierje. Persze nem kárhoztattam őket. Marley, a filmgyártás történetének legborzalmasabb logisztikai rémálmát jelentette, mely alól talán csak a Tízparancsolatnak az a jelenete lehet kivétel, melyben Charlton Heston szétválasztja a Vörös-tengert. Isten tudja, hány ezer dollárnyi felesleges késlekedést és elpazarolt film nyersanyagot okozott. Számtalan jelmezt összenyálazott, kifosztotta a szendvicses asztalt, és majdnem felborított egy harmincezer dolláros kamerát. Most megpróbálják minimalizálni a veszteséget, s bennünket kivágnak. A jó öreg: „ne hívjon, majd mi hívjuk” szöveg volt.

– Marley – mondtam, amikor hazaértünk. – Ez volt a nagy lehetőséged és komolyan elpackáztad.

Másnap reggel még mindig a sztárság köddé foszlott álmán tépelődtem, amikor megcsörrent a telefon. A rendezőasszisztens volt és azt kérte, hogy Marley legyen a szállodában, amilyen gyorsan csak lehet.

– Úgy érti, forgatni akarnak vele? – kérdeztem.

– Most azonnal – felelte. – Bob azt akarja, hogy benne legyen a következő jelenetben.

Harminc perccel később már ott is voltam, s alig akartam hinni, hogy újra elhívtak bennünket. Gosse nem győzött lelkendezni. Látta az előző napi vágatlan anyagot, és ennél elégedettebb nem is lehetett volna.

– A kutya őrületes volt – ömlengett. – Őrületesen vicces. Egy zseniális bohóc.

Éreztem, hogy egyenesebben állok és kidüllesztem a mellem.

– Mi mindig is tudtuk, hogy született tehetség.

Még napokig folytatódott a forgatás Lake Worth különböző pontjain, és Marley egyre jobban felnőtt a feladathoz. Ott tipródtunk a háttérben a gyerekszínész szülőkkel és rajongókkal beszélgetve, majd hirtelen elhallgatva, amikor az ügyelő elkiáltotta magát: – Csendet kérek! – majd amikor elhangzott az: – Ennyi! – a buli folytatódott. Jennynek még azt is sikerült elintéznie, hogy Gary Carter és Dave Winfield, a Baseball Hírességek Csarnokának örökös tagja, aki önmagát játszotta a film egy jelenetében, aláírjon a fiúknak egy-egy baseball-labdát.

Marley fürdőzött a hírnévben. A stáb, főleg a nők odavoltak érte. Az időjárás brutálisan forró volt, és az egyik asszisztensnek kizárólag az volt a kötelessége, hogy kövesse Marley-t egy tállal meg egy üveg forrásvízzel, és töltsön neki, ha kéri. Úgy tűnt, egytől egyig mindenki finomságokkal eteti a büféasztalról. Néhány órára otthagytam a stábbal, amíg beugrottam az irodába, s amikor visszaértem, elterülve találtam. Olyan volt, mint egy pasa, mancsaival a levegőben, és megengedte az elképesztően gyönyörű sminkeslánynak, hogy finoman masszírozza a hasát.

– Olyan imádnivaló! – búgta a nő.

A hírnév nekem is a fejembe szállt. Kezdtem úgy bemutatkozni, mint „Marley-nak, a kutyának az edzője”, és elejtettem olyan megjegyzéseket, mint: „Reméljük, a következő filmjében ugatós szerepet kap.” Az egyik forgatási szünetben bementem a szálloda halljába, a nyilvános telefonhoz. Marley-n nem volt póráz és tőlem néhány lépésre szagolgatta a berendezést. A recepciós, aki nyilván kóbor kutyának nézte, az útjába állt és megpróbálta kihessegetni az oldalajtón.

– Menj haza! – szidta. – Eredj innen!

– Elnézést! – mondtam, miközben befogtam a telefont és legdühösebb pillantásommal méregettem a recepcióst. – Van magának fogalma arról, hogy kivel beszél?

Négy teljes napig maradtunk a forgatás helyszínén, s mire azt mondták, hogy Marley minden jelenetét felvették, és nincs többé szükség a szolgálataira, Jennyvel mindketten a Shooting Gallery család tagjának éreztük magunkat. Igaz, mi voltunk az egyedüli fizetetlen családtagok, de azért családtagok voltunk.

– Szeretünk benneteket, fiúk! – bökte ki akaratlanul Jenny az egész társaság füle hallatára, miközben Marley-t betereltük a minibuszba. – Alig várjuk, hogy láthassuk a vágott anyagot.

Arra aztán várhattunk. Az egyik producer azt mondta, hogy adjunk nekik nyolc hónapot, aztán telefonáljunk, s ők majd postán küldenek nekünk egy premier előtti példányt. Amikor azonban nyolc hónappal később felhívtam őket, a központos váróra tett, majd percekkel később újra felvette, hogy azt mondja:

– Talán próbálják meg újra két hónap múlva!

Vártam és hívtam őket, vártam és hívtam őket, de minden alkalommal elhajtottak. Kezdett kínos lenni a dolog, mintha erőszakoskodnék velük, és elképzeltem, ahogy a recepciós kezével befogja a kagylót és odasúgja Gosse-nak a vágóasztalnál:

– Már megint az a lökött kutyás pasi az. Mit akarsz, most mit mondjak neki?

Egy idő után felhagytam a telefonálgatással abban a hitben, hogy sosem fogjuk látni Az utolsó hazafutást. Meggyőződésemmé vált, hogy soha senki nem fogja látni, hogy hagyták az egészet a csudába, a vágószoba sarkában, mivel nem tudtak megbirkózni a feladattal, hogy azt az átkozott kutyát minden jelenetből kivágják. Két kerek évbe telt, mire végül megláthattam Marley színészi teljesítményét. A Bolckbuster videokölcsönzőben voltam, amikor nem tudom miféle ihlettől sarkallva megkérdeztem a kölcsönzőst, hogy ismer-e egy Az utolsó hazafutás című filmet, vagy valami hasonlót. Nem csak, hogy hallott róla, de volt is neki belőle. Sőt, amilyen mázlista vagyok, egyetlen példányát sem vette ki senki.

Csak később tudtam meg az egész szomorú történetet. Mivel nem sikerült egyetlen országos forgalmazóval sem szerződniük, a Shooting Gallerynek nem volt más választása, mint hogy Marley filmes debütálását a legmegalázóbb celluloid sorsra hagyja. Az utolsó hazafutásból azonnal videó lett. Nem bántam. Hazarohantam a kazettával, és kiabáltam Jennynek meg a gyerekeknek, hogy gyűljenek a videó köré. Mindent összeadva Marley kevesebb, mint két percet töltött a képernyőn, de azt meg kellett adni, hogy ez a kettő a film élettel telibb percei közül való volt. Nevettünk. Sírtunk. Kiabáltunk.

– Ott van vau-vau! – visított Conor.

– Híresek vagyunk! – kiabált Patrick.

Marley-t, akire sosem volt jellemző, hogy érdekelte volna a látszat, úgy tűnt, nem izgatja. Ásított és bemászott a dohányzóasztal alá. Mire elkezdődött a vége főcím, ő békésen szunyókált. Lélegzetvisszafojtva vártunk, hogy az összes kétlábú szereplő neve lefusson. Egy percig azt hittük, a kutyánkat említésre sem méltatták. De aztán mégis ott volt nagy betűkkel a képernyőn, hogy mindenki lássa: „Marley, a kutya... mint önmaga.”


17. FEJEZET

Bocahontas földjén

*

Egy hónappal Az utolsó hazafutás forgatásának vége után elköszöntünk Nyugat-Palm Beachtől és az ottani emlékektől. Történt még két gyilkosság az otthonunktól egy saroknyira, de végül nem a bűnözés, hanem a rendetlenség üldözött el bennünket kis, Churchill Street-i bungalónkból. A két gyerekkel és az összes velük járó felszereléssel szó szerint dugig volt a ház. Felvette egy játék-nagykereskedés fakó csillogását. Marley negyvennégy kilót nyomott és képtelen volt úgy megfordulni, hogy fel ne borítson valamit. A házunkban két hálószoba volt, s mi naivan azt hittük, hogy a fiúk majd ellesznek egy szobában. Amikor azonban sorozatosan verték fel egymást éjjelente, megduplázva ezzel éjszakai kalandjainkat, akkor Conort kiköltöztettük a konyha és a garázs közötti keskeny beugróba. Hivatalosan ez az én „dolgozószobám” volt, ahol gitározgattam és kitöltöttem a csekkeket. Bárki másnak, aki meglátta, hiába is fényeztük: kitettük a kisbabánkat az átjáróba. Borzalmasan hangzott. Az átjárótól a garázs már csak egy fél lépés, márpedig az egy szintet jelent az istállóval. Miféle szülők hagyják, hogy a gyerekük egy istállóban nőjön fel? Az átjáró szónak valahogy volt valami bizonytalan íze: olyan hely az, melyen szabadon átjár a szél, és bármi más, amit befújhat. Kosz, allergének, csípős rovarok, denevérek, gonosztevők, perverzek. Az ember a kukákra és a vizes teniszcipőkre számít az átjáróban. És valóban, ezen a helyen tartottuk Marley kajáját és vizestálját még azután is, hogy Conor beköltözött, nem azért, mert ez a hely csak egy állatnak volt elég jó, hanem egyszerűen azért, mert Marley ott kereste.

A mi gyerekszobával kombinált átjárónk eléggé dickensien hangzott, bár valójában nem volt annyira rémes; akár bájosnak is mondható volt. Eredetileg tetővel ellátott, nyitott átjárónak épült a ház és a garázs között, de az előző lakók évekkel korábban befalazták. Mielőtt kineveztük volna gyerekszobának, kicseréltem a régi, beázó lamellás nyílászárókat jól záródó ablakokra. Új rolókat szereltem fel és átfestettem az egészet. Jenny puha szőnyegekkel borította a padlót, vidám képeket akasztott a falra és furcsa mobilokat lógatott le a mennyezetről. De hát akkor is, hogy nézett az ki. A fiunk az átjáróban alszik, miközben a kutyának állandó bejárása van a szülői hálóba.

Mellesleg Jenny ekkor félállásban dolgozott a Post színes hírek rovatának, s főként otthon végezte a munkáját, miközben igyekezett egyszerre eleget tenni az anyai kötelességeinek és a karrierjének is. Nyilvánvaló volt, hogy közelebb kell költöznünk a munkahelyemhez. Egyetértettünk abban, hogy ideje költöznünk.

Az élet iróniája a tény, hogy hónapokig tartó kutatás után egy olyan dél-floridai városban választottunk ki egy házat, melyet nagy örömmel szoktam kifigurázni. Ez a hely Boca Raton volt, ami spanyolul szó szerint azt jelenti: a Patkány Szája. És micsoda száj volt!

Boca Raton a gazdag republikánusok bástyája, melyet főként nemrégiben érkezett New Jersey-iek és New Yorkiak népesítettek be. A városban összegyűlt vagyonok nagy része újkeletű volt, s birtokosaik nemigen tudták, hogyan is élvezzék anélkül, hogy hülyét csinálnának magukból. Boca Raton a luxusautók, a piros sportkocsik, a tenyérnyi telkekre bezsúfolt rózsaszínű, stukkós villák, és vaskos falakkal körülvett lakóparkok hazája, őrökkel a kapuknál. A férfiak előszeretettel hordtak vászonnadrágot és bebújós olasz cipőt zokni nélkül, s elképesztően sok időt töltöttek azzal, hogy fontosnak hangzó beszélgetéseket folytattak egymással mobilon. A nők olyan állagúra sültek, mint az általuk favorizált Gucci bőrtáskák, fényesre polírozott bőrüket kihangsúlyozta az ezüst és a platina ijesztő árnyalataira festett hajuk.

A városban csak úgy nyüzsögtek a plasztikai sebészek, s az övék voltak mind közül a legnagyobb otthonok és a legsugárzóbb mosolyok. Boca jó karban lévő hölgyei számára az ottlakás alapvető feltétele volt a mellnagyobbítás. A fiatalabb nőknek fantasztikus mellműtéteik voltak, az idősebbeknek fantasztikus mellműtéteik és arcfelvarrásuk. A popsiformálás, orrműtét, hasplasztika és a tetovált tuscsík a szemhéjon tartozott még a város kozmetikai kívánalmaihoz, amitől a női lakosság olyan furcsán nézett ki, mintha egy hadseregnyi anatómiailag korrekt, felfújható baba lennének. Amint azt egyszer egy sajtóbulira egy dalban megírtam és el is énekeltem: „Zsírleszívás és szilikon, megszűnne nélküled Boca Raton.”

Rovatomban kigúnyoltam a bocai életstílust, kezdve magával a névvel. Boca Raton lakói tulajdonképpen sosem nevezték városukat Boca Ratonnek. Egyszerűen csak becenevén, Bocaként emlegették. Ráadásul nem úgy ejtették, ahogy azt a szótár szerint kellett volna, hosszú óval: Bóká. Sokkal inkább puha orrhangon adtak neki némi New Jersey-i ízt. Bouká volt, például amikor azt mondták: Ó, de győőnyörűűek a megmetszett bokrok itt Boukában!

Éppen akkor ment a mozikban a Pocahontas című Disney-film, én pedig elindítottam egy gunyoros sorozatot az indiánhercegnő témára, melynek a Bocahontas címet adtam. Aranyba bugyolált főszereplőm bennszülött elővárosi hercegnő volt, aki egy rózsaszín BMW-t vezetett. Kőkemény, sebészetileg feljavított mellei úgy nekinyomódtak a kormánykeréknek, hogy a kezeit nem is kellett használnia a vezetéshez, helyette mobilozhatott és igazgathatta szőkített haját a visszapillantó tükörben, miközben a szoliba sietett. Bocahontas egy pasztellszínű, dizájnos vigvamban lakott és minden reggel edzett a törzs edzőtermében, persze csakis akkor, ha sikerült két lépésre megállnia a bejárattól, a délutánokat pedig vadprémek becserkészésével töltötte, kezében megbízható AmEx hitelkártyájával, a vadászszertartások Town Center Bevásárlóközpont néven ismert szent helyén.

– Temessék el a Visa kártyámat a Mizner parkban! – jelenti ki ünnepélyesen Bocahontas az egyik írásomban, amivel a város legmenőbb bevásárlóutcájára céloz. Egy másikban megigazítja szarvasbőr push-up melltartóját és amellett kardoskodik, hogy tegyék az adóalapból levonhatóvá a plasztikai műtéteket.

Kegyetlen volt a jellemzés. Kíméletlen. Csak egy kissé eltúlzott. Boca valódi Bocahontasai voltak a sorozat legnagyobb rajongói, s igyekeztek kideríteni, vajon melyikük inspirált kitalált hősnőm megalkotására. (Sosem fogom elárulni.) Gyakran meghívtak, hogy beszéljek jótékonysági és helyi egyesületek gyűlésein, s minden alkalommal felállt valaki és megkérdezte:

– Miért gyűlöli annyira Boukát?

– Nem arról volt szó, hogy gyűlölném – feleltem ilyenkor –, csak imádok komédiázni. Márpedig nincs a világon még egy hely, mely annyi alapot ad rá, mint a rózsaszínű álom, a Patkány Szája.

Mi más jöhetett volna tehát, mint, hogy végül egy olyan házat válasszunk, ami a senkiföldjén, pontosan Kelet-Boca Raton vízparti ingatlanjai és Nyugat-Boca Raton felvágós, kerítéssel körülvett lakóparkjai között volt (amely, ahogy elégedetten mutattam rá a túlzottan irányítószám központú lakosoknak, a városhatáron kívül esett Palm Beach megye területére). Új lakónegyedünk a város kevés középosztálybeli részének egyike volt, s lakói szívesen viccelődtek álsznob módon azon, hogy akárhogy is nézzük, a sínek rossz oldalán állunk. S valóban futott ott két sínpár, az egyik a városrész keleti határát jelölte, a másik a nyugatit. Éjszaka az ember az ágyban fekve hallhatta a Miamiba tartó, vagy onnan jövő tehervonatok zaját.

– Megőrültél? – kérdeztem Jennytől. – Mi nem költözhetünk Bocába. Korbáccsal fognak kikergetni a városból. A fejemet pedig organikus vegyes zöldsaláta ágyon fogják felszolgálni.

– Ugyan már – felelte. – Már megint túlzásokba esel.

A lapom, a Sun Sentinel piacvezető volt Boca Ratonben, példányszámban jóval megelőzve a Miami Heraldot, a Palm Beach Postot, sőt, még a helyi Boca Raton Newst is. Írásaimat széles körben olvasták a városban és annak nyugati külvárosaiban, s mivel a fényképem is szerepelt a cikk fölött, gyakran felismertek. A magam részéről nem éreztem túlzásnak a dolgot.

– Elevenen megnyúznak és fellógatják a holttestemet a Tiffany's előtt – mondtam.

De már hónapok óta keresgéltünk, s ez volt az első ház, ami megfelelt az elképzeléseinknek. Stimmelt a méret, az ár, a hely, mely pontosan a két munkahelyem között feküdt. Ennél jobb állami iskolákat sehol sem találhattunk volna Dél-Floridában, és igaz ugyan, hogy Boca Raton rémesen felületes volt, de számos kitűnő parkkal rendelkezett, és itt volt a Miami-Palm Beach körzet néhány legérintetlenebb tengerpartja.

Nem kis aggodalommal egyeztem bele a vásárlásba. Úgy éreztem magam, mint egy nem-túlzottan-titkos ügynök, aki igyekszik beszivárogni az ellenség táborába. Ez a barbár, aki folyamatos csapásokat mér Bocára, most azon volt, hogy bejusson a kapun, és csapást mérjen a bocai kerti partira. Ki venné zokon tőlük, hogy nem örülnek nekem?

Amikor megérkeztünk, aggodalmaskodva osontam át a városon abban a meggyőződésben, hogy mindenki engem figyel. Égett a fülem és azt képzeltem, hogy az emberek összesúgnak a hátam mögött. Miután írtam egy cikket, melyben köszöntöttem önmagamat a városban (s melyben meglehetős mennyiségű hamut szórtam a fejemre), egy csomó levelet kaptam, ilyen szövegekkel: „Sárba tiporja a városunkat, azután pedig itt akar élni? Maga arcátlan képmutató!” És be kell ismernem, hogy volt benne valami. Egy buzgó várospárti kollégám alig várta, hogy az orrom alá dörgölhesse:

– Nos – jegyezte meg vidáman –, úgy döntöttél, hogy Boca mégsem olyan rossz hely, igaz? A parkok, az alacsony adó, az iskolák, a strandok, az övezeti rendszer mégsem olyan rosszak amikor eljön az idő és házat akar venni az ember, ugye?

Erre nem felelhettem mást, mint hogy széttárjam a kezemet, s magamban azt gondoljam: „Jaj, mamám!”

Hamar kiderült azonban, hogy legtöbb szomszédom itt a sínek rossz oldalán egyetért írásos támadásaimmal, melyeket egyikük megfogalmazása szerint „a köztünk élő felkapaszkodottak és közönségesek” ellen intéztem. Hamarosan már otthon éreztem magam Bocában.

A házunk az 1970-es években épült négy hálószobás ranch volt, alapterülete kétszer akkora, mint első otthonunké, de annak minden báját nélkülözve. Volt azonban benne lehetőség, s lassacskán a saját ízlésünkhöz alakítottuk. Felszedtük a gubancos padlószőnyeget és parkettát fektettünk le a nappaliban, mindenhol máshol pedig olasz padlócsempét. Lecseréltük a csúf üveg tolóajtókat lakkozott földig érő szárnyas ajtókra, s lassacskán a sivár előkertet is burjánzó trópusi paradicsommá változtattuk gyömbérrel, heliconiával és felfuttatott golgotavirággal, melynek kedvéért a pillangók és az arra járók egyaránt megálltak.

A házunk két legjobb tulajdonságához semmi köze sem volt magának az épületnek. A nappali ablakából ráláttunk egy kis parkra, ahol hatalmas fenyők alatt számtalan mászóka várakozott. A gyerekek imádták. A kertben pedig, ahogy kiléptünk az új ajtón, volt egy földbe süllyesztett medence. Eredetileg nem akartunk medencét, mert aggódtunk két kisgyerekünkre leselkedő veszélyei miatt, és amikor Jenny felvetette az ingatlanközvetítőnknek, hogy be lehetne temetni, a nő egészen belesápadt. Beköltözésünk napján első dolgunk volt körülvenni a medencét egy derékmagasságig érő kerítéssel, ami olyan erős volt, hogy egy szigorított biztonságú börtönben is megfelelt volna. A fiúk – Patrick épp betöltötte a hármat, Conor tizennyolc hónapos volt, amikor megérkeztünk – imádták a vizet, mint két delfin. A park a kertünk megnagyobbítása lett, a medence pedig az általunk annyira kedvelt kellemes évszak extrája. Hamar rájöttünk, hogy Floridában az úszómedence jelenti a különbséget aközött, hogy épphogy csak elviseljük-e a hervasztóan forró nyári hónapokat, vagy élvezzük őket.

Senki sem szerette jobban a kerti úszómedencét, mint a mi vízikutyánk, az Új Foundlandnél az óceán hullámait szelő halászok kutyájának büszke leszármazottja. Ha nyitva volt a kapu, Marley a család többi tagját megelőzve vetette magát a vízbe. Keresztülszáguldott a nyitott szárnyas ajtókon, felugrott a levegőbe a téglával kirakott teraszról és hatalmas hasassal ért a medencébe, gejzírt lövellve az ég felé, és hullámokat csapva át a medence szélén. Gyakorlatilag életveszélyes volt Marley-val úszni, egy kissé olyan, mint egy óceánjáróval. Teljes sebességgel közelített, mancsaival maga előtt csapkodva. Az ember arra számított, hogy az utolsó pillanatban kitér, de ő egyszerűen csak nekiúszott és megpróbált felmászni rá. Ha az ember nem volt résen, le is nyomta a víz alá.

– Úgy nézek én ki, mint egy kikötő? – szoktam mondani neki és átkaroltam, hogy levegőhöz jusson, mire ő lenyalta a vizet a képemről, s közben a mellső mancsaival még mindig gépiesen kalimpált.

Ami hiányzott az új otthonunkból, az a Marley-biztos bunker volt. A régi házunkban a betonaljzatú szimpla garázs nagyjából lerombolhatatlan volt, és volt két ablaka, ami a legnagyobb nyári kánikulában is nagyjából elviselhetővé tette. Bocai házunkban dupla garázs volt, de nem volt alkalmas arra, hogy Marley, vagy bármely más élőlény lakhelyéül szolgáljon, aki nem bírja a 65 fok fölötti hőmérsékletet. Ráadásul a fala gipszkartonból, nem pedig betonból készült, amiről Marley már bebizonyította, hogy képes porrá zúzni. A dörgések által kiváltott pánikrohamai pedig a nyugtató ellenére egyre csak romlottak.

Amikor először hagytuk egyedül az új házban, bezártuk a konyha melletti mosókonyhába egy pokróccal és egy nagy tál vízzel. Mire néhány óra elteltével hazaértünk, összekarmolta az ajtót. A kár nem volt túl nagy, de mivel a ház miatt éppen eladósodtunk az elkövetkezendő harminc évre, tudtuk, hogy ez nem jó előjel.

– Talán még nem szokta meg az új környezetet – próbálkoztam.

– Egyetlen felhő sincs az égen – jegyezte meg Jenny szkeptikusan. – Mi lesz, ha jön az első vihar?

Ezt megtudtuk, amikor legközelebb magára hagytuk. Amikor gyülekezni kezdtek a viharfelhők, lemondtunk a kirándulás hátralévő részéről és hazasiettünk, de elkéstünk. Jenny néhány lépéssel megelőzött, és amikor kinyitotta a mosókonyha ajtaját, megmerevedett és azt nyögte:

– Jaj, istenem!

Ezt úgy mondta, mintha egy csillárról lógó hullát talált volna. Aztán még egyszer: – Jaj... istenem.

Benéztem a válla fölött. A helyzet rosszabb volt, mint sejtettem. Marley eszeveszetten lihegve, véres manccsal és véres szájjal állt ott. Kitépett szőrcsomók hevertek mindenfelé, mintha a dörgés leijesztette volna róla a bundát. Nagyobb kárt tett, mint azelőtt bármikor, márpedig az nem kis szó. Az egész falat szétvájta, egészen a fa tartókeretig lecsupaszította. Gipsz és faforgács, meg elhajlott szegek mindenütt. A villanyvezetékek kilógtak a falból. Vérnyomok a padlón és a falakon. Egy az egyben úgy nézett ki, mint egy lövöldözős gyilkosság helyszíne.

– Jaj, istenem! – ismételte el Jenny harmadszor is.

– Jaj, istenem! – visszhangoztam magam is. Egyikünk sem tudott mást mondani.

Másodpercekig álltunk ott némán, a romokat bámulva, míg végül így szóltam:

– Na jó, semmi baj. Mindent meg lehet javítani.

Jenny csúnyán nézett rám; látta már, hogy hogyan javítom ki az ilyesmit.

– Kihívok egy gipszkartonost, és profi módon megcsinálja – mondtam. – Én meg sem próbálkozom vele.

Észrevétlenül beadtam Marley-nak egy nyugtatót, és azon aggódtam magamban, hogy ettől a legutóbbi rombolási rohamtól Jenny nehogy visszaessen abba a gödörbe, amibe Conor születése után került. Úgy tűnt azonban, hogy azok az idők rég elmúltak. Meglepően filozofikusan fogta fel a dolgot.

– Néhány száz dolcsi és jobb lesz, mint új korában – csiripelte.

– Szerintem is – mondtam. – Tartok még néhány beszédet, hogy meglegyen rá a pénz.

Marley néhány percen belül kezdett megnyugodni. Laposakat pislogott, és a szeme véreres lett, mint mindig, amikor be volt gyógyszerezve. Úgy nézett ki, mintha egy Grateful Dead koncertre indulna. Utáltam így látni. Mindig is gyűlöltem, és ellenálltam a nyugtatózásnak. Azonban a pirulák átsegítették a rettegésen, s csak az ő fejében létező halálos fenyegetésen. Ha ember lett volna, azt mondanám, igazoltan elmebeteg volt. Tévképzetei voltak, paranoiában szenvedett, meg volt győződve arról, hogy egy gonosz, sötét erő érkezik az égből, hogy őt elragadja. Összegömbölyödött a mosogató előtti szőnyegen és nagyot sóhajtott. Letérdeltem mellé és megsimogattam vértől összeragadt bundáját.

– Jaj, te kutya! – mondtam. – Mit kezdjünk veled?

Fejét fel sem emelve felnézett rám mint egy kábszeres, azokkal a véreres szemeivel, a legszomorúbb, leggyászosabb szemekkel, amiket valaha láttam, mintha valami fontosat próbálna mondani nekem, amit mindenképpen meg kellene értenem.

– Tudom – mondtam. – Tudom, hogy nem tehetsz róla.

Másnap Jenny és én a fiúkkal együtt elmentünk egy kisállat-kereskedésbe és vásároltunk egy óriási ketrecet. Volt minden méretben, de amikor leírtam Marley-t az eladónak, ő a legnagyobbhoz vezetett bennünket. Elképesztően hatalmas volt, akkora, amekkorában egy oroszlán is fel tudna állni és meg tudna fordulni. Erős acélrudakból készült, két tolóreteszes hengerzárral, melyek biztonságosan zárva tartották az ajtót, és volt egy nehéz acéltálcája padlóként. Ez volt a mi válaszunk, a mi saját, hordozható Alcatrazunk. Conor és Patrick mindketten bemásztak én pedig bereteszeltem a zárat, rájuk csukva a ketrecet egy pillanatra.

– Mit gondoltok, fiúk? – kérdeztem. – Ebből ki tud szabadulni a szuper eb?

Conor az ujjait kidugva a rácson úgy rázta a ketrec ajtaját, mint egy megrögzött börtöntöltelék, és azt mondta:

– Én böjtönben.

– Vau-vau a fogjunk lesz – tette hozzá a magáét Patrick, feldobódva a kilátásoktól.

Otthon aztán a mosógép mellett állítottuk fel a ketrecet. A hordozható Alcatraz majdnem a felét elfoglalta.

– Marley, gyere ide! – hívtam, amikor teljesen készen volt. Bedobtam neki egy kutyafinomságot, ő pedig boldogan beugrott utána. Becsuktam és bereteszeltem mögötte az ajtót, ő pedig csak rágta a jutalomfalatot, és fogalma sem volt arról, hogy életének új szakasza kezdődött, melyet lélekgyógyász körökben kényszergyógykezelésnek hívnak.

– Ez lesz az új otthonod, amikor nem vagyunk itthon – mondtam neki vígan. Marley csak állt ott elégedetten lihegve, arcán az aggodalom minden jele nélkül, aztán lefeküdt és felsóhajtott.

– Jó jel – mondtam Jennynek. – Nagyon jó jel.

Aznap este úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk a szigorított őrizetű kutyazárkát. Ezúttal nem volt szükség finomságra sem, hogy becsalogassuk Marley-t. Egyszerűen csak kinyitottam az ajtaját, füttyentettem, s már be is sétált, farkával a fémrudakat csapkodva.

– Jó fiú légy! – mondtam. Miközben bepakoltuk a fiúkat a minibuszba, hogy elmenjünk vacsorázni, Jenny azt mondta:

– Tudod, mit?

– Mit? – kérdeztem.

– Ez az első alkalom, amióta Marley megvan, hogy nem görcsöl a gyomrom, amiért egyedül hagyjuk a házban. Mostanáig nem is tudtam, mennyire aggódom miatta.

– Tudom, miről beszélsz – mondtam. – Ez volt csak az igazi feladvány: vajon mit fog tönkretenni ezúttal?

– Mint az, hogy: mennyibe fog kerülni nekünk ez a kis este a moziban?

– Mint az orosz rulett.

– Szerintem a ketrecre költött pénz lesz életünk legjobb befektetése – mondta.

– Ezt már rég meg kellett volna tennünk – értettem egyet vele. – A lelki nyugalom megfizethetetlen.

Fantasztikus vacsora volt, amit séta követett a tengerparti naplementében. A fiúk fröcsköltek a habokban, sirályokat kergettek és marokkal szórták a homokot a vízbe. Jenny szokatlanul laza volt. Már az a tudat is balzsam volt az idegeire, hogy Marley biztonságban van Alcatrazban, s nem okozhat kárt sem magában, sem másban.

– De jó kis kiruccanás volt ez – mondta Jenny, miközben a házunk előtti járdán sétáltunk hazafelé.

Már majdnem helyeseltem, amikor szemem sarkából észrevettem valamit, ami nem egészen stimmelt. Odafordítottam a fejemet és a bejárati ajtó melletti ablakra bámultam. A minirolókat leengedtük, mint mindig, amikor elhagytuk a házat, de egy arasznyira az ablak aljától szétfeszültek és valami kilógott a lamellák között.

Valami fekete. És nedves. És nekinyomódott az üvegnek.

– Mi a...? – mondtam. – Hogy tudta... Marley?

Amikor kinyitottam az ajtót, tényleg ott volt a mi egykutyás fogadóbizottságunk, és telecsóválta az előszobát. Madarat lehetett volna fogatni vele, hogy újra otthon voltunk. Szétszéledtünk a házban és ellenőriztünk minden helyiséget és szekrényt Marley önálló kalandjának árulkodó jelei után kutatva. A ház rendben volt, nem esett kár benne. A mosókonyhában futottunk össze újra. A ketrec ajtaja tárva-nyitva állt, egy kissé úgy, mint a kő Jézus sírjának bejárata előtt Húsvétkor. Mintha belopódzott volna valamiféle titkos cinkostársa és megszöktette volna a fegyencünket. Leguggoltam a ketrec mellé, hogy közelebbről szemügyre vegyem. A kétreteszes zár nyitva volt, és – jelentőségtejes nyomként – csöpögött róla a nyál.

– Ezt úgy nézem, belső ember követte el – mondtam. – Houdini valahogy kinyalta magát a dutyiból.

– Ezt nem hiszem el – mondta Jenny. Aztán egy olyan szó csúszott ki a száján, melynek hallatán örültem, hogy a gyerekek nincsenek hallótávolságon belül.

Mindig is azt képzeltük Marley-ról, hogy buta, mint a tök, de ahhoz volt elég sütnivalója, hogy rájöjjön, hogyan használhatja hosszú, erős nyelvét úgy, hogy kidugja a rudak között és lassan kicsalogatja a retesz nyelvét a lyukból. Szabadra nyalta magát, és az elkövetkezendő hetekben bebizonyította, hogy bármikor meg tudja ismételni ezt a trükköt, amikor csak kedve szottyan rá. Szigorított biztonságú börtönünkről kiderült, hogy könnyített fogvatartást jelent. Voltak napok, amikor hazaérkeztünkkor nyugodtan pihenve találtuk a ketrecben. Más napokon a bejárati ajtó melletti ablaknál várt bennünket. Esze ágában sem volt tétlenül belenyugodni a kényszergyógykezelésbe.

Rászoktunk, hogy erős villanyvezetékkel odakötözzük a helyére mindkét zárnyelvet. Ez egy ideig működött, de egy nap, amikor a távoli égen valahol dörgés hallatszott, arra értünk haza, hogy a ketrec ajtaja úgy áll, mintha óriási konzervnyitóval nyitották volna ki. A pánikba esett, már megint véres mancsú Marley pedig a mellkasánál beszorulva várt a szűk résben, félig bent, félig kint. Amennyire csak tudtam, meggörbítettem egy helyen az acélajtót, és attól kezdve nem csak az oldalsó reteszeket drótoztuk meg, hanem az ajtó négy sarkát is. Hamarosan már meg kellett erősítenünk magának a ketrecnek a sarkait, mivel Marley továbbra sem kímélte izomerejét a szökésben. Három hónap alatt a csillogó acélketrec, amit tönkretehetetlennek hittünk, úgy nézett ki, mintha mozsárágyúval belelőttek volna. A rudak megcsavarodtak és elgörbültek, a keret szétesőfélben volt, az ajtó nem illett a helyére, az oldalai kidomborodtak. Továbbra is igyekeztem megerősíteni, amennyire csak bírtam, és továbbra is éppen hogy csak ellenállt Marley egésztestes támadásainak. Elszállt az egykori hamis biztonságérzet, melyet a szerkezet valaha adott nekünk. Ahányszor elmentünk otthonról, azon rágódtunk, hogy vajon most lesz-e az alkalom, amikor eszement foglyunk kiszabadul, és újabb kanapémarcangoló, falszétkaparó, ajtófelfaló őrjöngésre indul. Ennyit a lelki nyugalomról.


18. FEJEZET

Vacsora a szabadban

*

Ahogy Marley nem illett bele a Boca Raton-i képbe, úgy én sem. Bocában aránytalanul nagy számban éltek (és bizonyára élnek még ma is) a világ legkisebb, legugatósabb és legelkényeztetettebb ebei, az olyanfajta ölebecskék, melyeket a Bocahontasok kedveltek divatkiegészítőként. Vagyont érő kis micsodák voltak, gyakran masnival a „hajukban” és bekölnizett nyakkal. Némelyiknek még a körmét is belakkozták, és az ember a legvalószínűtlenebb helyeken pillantotta meg őket, például amint kikukucskáltak egy márkás ridikülből a pékségben; gazdájuk törülközőjén szundikálva a tengerparton; strasszal kirakott pórázon vezetve a rohamot egy drága régiségkereskedés ellen. De leginkább autókázás közben lehetett látni őket a városban, Lexusokban, Mercedesekben és Jaguarokban, amint arisztokratikus tartással ültek gazdájuk ölében a kormány mögött. Olyanok voltak Marley-hoz képest, mint Grace Kelly Gomer Pyle-hoz viszonyítva. Aprók voltak, kifinomultak és megválogatták a társaságukat. Marley nagydarab volt, esetlen és intim testrész szagolgató. Annyira szeretett volna közéjük tartozni, amennyire nekik eszük ágában sem volt befogadni őt maguk közé.

Nemrégiben megszerzett engedelmességi oklevelével a tarsolyában Marley egészen jól kezelhető volt séta közben, de ha észrevett valami kedvére valót, a fulladásveszély ellenére sem késlekedett nekiiramodni. Amikor a városban sétáltunk, a méregdrága zsebkutyákért mindig szívesen megfojtatta magát. Ahányszor csak meglátott egyet, futásnak eredt és odavágtatott hozzá, Jennyt vagy engem maga után vonszolva a pórázon, miközben a hurok megszorult a torkán, amitől fulladozott és köhögött. Marley minden alkalommal rendesen megkapta a magáét nem csak a bocai miniebtől, de a bocai minieb gazdájától is, aki úgy kapta fel Fifit, Suzit vagy Cherit, mintha egy aligátor szájából mentené meg. Marley nem bánta. Amikor legközelebb minikutya volt a láthatáron, ugyanígy viselkedett, nem szegte kedvét a korábbi pofára esés. Olyan pasas lévén, aki sosem bírta túl jól, ha egy nő visszautasítja, becsültem a kitartását.

A Boca-élmény szerves része volt, hogy a szabadban lehetett ebédelni és vacsorázni, és sok étteremnek voltak szabadtéri asztalai a pálmafák alatt, melyek törzsét és leveleit apró fehér lámpácskák füzérei díszítették. Ezek olyan helyek voltak, ahová a helyiek azért jártak, hogy megmutassák magukat és mindenkit megfigyelhessenek, caffé lattét kortyolgassanak és mobilon fecserésszenek, miközben kísérőjük üveges szemekkel bámulja az eget. A bocai minikutya hozzátartozott a szabadtéri környezethez. A párok magukkal hozták ebeiket és pórázon a kovácsoltvas asztalhoz kötözték, mire azok elégedetten összegömbölyödtek a lábuknál vagy néha még oda is ültek gazdájuk mellé az asztalhoz, feltartott fejjel, mint egy uralkodó, mintha bosszantaná őket a pincérek figyelmetlensége.

Egy vasárnap délután Jennyvel úgy gondoltuk, jó szórakozás lenne elmenni enni az egész családdal, az egyik közkedvelt helyre.

– Ha Bocában vagy, tégy úgy, mint a bocaiak – mondtam.

Bepakoltuk a minibuszba a fiúkat meg a kutyát és a széles járdájú, számtalan vacsorázóhelyet kínáló, olasz piazzát utánzó Mizner Park nevű bevásárlónegyed felé vettük az utunkat. Leparkoltunk és végigsétáltunk a három sarkon keresztülhúzódó területen, majd a túloldalon vissza, miközben nézelődtünk, s bennünket is néztek. Nem akármilyen látvány lehettünk. Jenny egy akkora dupla babakocsiban tolta a fiúkat, amit takarítógépnek is vélhettek, felpakolva a kisgyerekekhez szükséges minden kellékkel az almaszósztól a nedves törlőkendőig. Én ott mentem mellette Marley-val, aki totális bocai minieb-lázban égett, és alig bírt megmaradni az oldalamon. Még a szokásosnál is vadabb volt, majd megőrült a lehetőségtől, hogy közel kerülhet az egyik ott ugrabugráló apró, fajtiszta ebecskéhez, mire én erősen markoltam a pórázt. A nyelve kilógott és úgy fújtatott, mint egy mozdony.

A sétálóutca egyik kevésbé méregdrága étterme mellett döntöttünk és addig kerülgettük, míg meg nem üresedett egy kinti asztal. A hely tökéletes volt – árnyékos, ráláttunk a tér központi szökőkútjára, és biztosak voltunk abban, hogy az asztal elég nehéz ahhoz, hogy biztonságban hozzáköthessünk egy negyvenöt kilós labradort. Egyik lábára ráhurkoltam Marley pórázát, majd mindannyiunknak rendeltünk italt, két sört és két almalét.

– Egy szép napra egy szép családdal – mondta Jenny pohárköszöntőként, sörét megemelve. Koccintottunk a sörösüvegeinkkel, a fiúk pedig a szopókás műanyag bébipoharukkal. Ekkor történt a dolog. Valójában olyan gyorsan, hogy nem is értettem, mi volt az. Csak azt láttuk, hogy az egyik pillanatban még ott ülünk egy kellemes szabadtéri asztalnál és a gyönyörű napra koccintunk, a másikban nekilódult az asztalunk és végighajózott az asztalok tengerén, beleütközött az ártatlan szemlélődőkbe és borzalmasan, fülsiketítőén, gépszerűen sivított, ahogy csiszolta a betonlapokat. A másodperc egy tört részében, mielőtt még egyikünk is rájött volna, hogy pontosan milyen balszerencse ért bennünket, lehetségesnek tűnt, hogy az asztalunk megőrült, és menekülni próbál valóban nem Bocába való, mocskos, betolakodó családunk elől. A másodperc következő tört részében megláttam, hogy nem az asztalunkat, hanem a kutyánkat szállták meg a gonosz szellemek. Marley kiért az étterem elé, és csak ment előre, mint a gőzmozdony, minden erejét beleadva. Nyakörve úgy megfeszült, mint a zongorahúr.

A következő pillanatban rájöttem, hogy hová is igyekszik Marley. Húsz lépéssel odébb, a járdán egy törékeny francia uszkár téblábolt a gazdája mellett, feltartott orral.

Emlékszem rá, hogy azt gondolom: „A fenébe! Mit van úgy oda a pudlikért?”

Jennyvel mindketten ott ültünk még egy pillanatig, italunkkal a kezünkben, a fiúk közöttünk a babakocsijukban, a tökéletes kis vasárnap délutánunkon nem esett folt attól a ténytől eltekintve, hogy az asztalunk éppen átvágott a tömegen. Egy másodperccel később azonban már talpon voltunk, kiabáltunk, rohantunk és menet közben elnézést kértünk a körülöttünk ülő vendégektől. Én értem el elsőként a szökésben lévő asztalt, miközben az ugrálva és a járdát karistolva haladt a téren. Megragadtam, megvetettem a lábamat és teljes erőből húztam visszafelé. Hamarosan Jenny is odaért mellém és ő is húzta. Úgy éreztem magam, mintha westernfilm-hősök lennénk, akik mindent beleadnak, hogy megzabolázzák az elszabadult vonatot mielőtt kisiklana és szakadékba zuhanna. Az egész téboly közepén Jenny még hátra is kiáltott:

– Rögtön jövünk, fiúk!

Rögtön jövünk? Ez olyan hétköznapian hangzott, olyan előre vártnak, eltervezettnek, mintha gyakran csinálnánk olyasmit, hogy a pillanat hevében úgy döntünk, hadd vigyen el bennünket Marley egy kis asztalsétáltatásra a városban. Út közben esetleg megnézzük a kirakatokat is, de visszaérünk mire megjön az előétel.

Amikor végre sikerült megállítanunk az asztalt, és elfogtuk Marley-t, épp csak néhány arasznyira az uszkártól és halálra vált gazdájától, visszafordultam, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e a fiúkkal. Csak ekkor láttam meg a többi szabad ég alatt vacsorázó vendég arckifejezését. Olyan volt, mint az E. F. Hutton brókercég egy reklámfilmjelenete, amiben hangtalanul kővé dermed az egész jövő-menő tömeg, arra várva, hogy befektetési fülest kapjanak. A férfiak elhallgattak beszélgetés közben, mobillal a kezükben. A nők tátott szájjal bámultak. A bocaiaknak elállt a szavuk. Végül Conor volt az, aki megtörte a csendet:

– Vau-vau elmegy pápá! – kiabált boldogan.

Odarohant hozzánk egy pincér és segített nekem helyére vonszolni az asztalt, miközben Jenny tartotta Marley-t, aki még így lefékezve sem vette le a szemét vágya tárgyáról.

– Azonnal hozok új terítéket – mondta a pincér.

– Köszönjük, nem szükséges – mondta Jenny könnyedén. – Fizetünk az italokért, és már megyünk is.

Nem sokkal a bocai kerthelyiségek világába tett pompás kirándulásunk után találtam egy Nincs rossz kutya című könyvet Barbara Woodhouse-tól, az elismert brit kutyaoktatótól. Amint azt a cím sugallta, a Nincs rossz kutya osztotta Miss Dominával, Marley első oktatójával a hitet, hogy az egyetlen dolog, ami a javíthatatlan eb és a nagyság között áll, az nem más, mint a zavarodott, bizonytalan, gyenge akaratú gazda. Woodhouse úgy tartotta, hogy nem a kutya a probléma, hanem az ember. Eme kijelentés után a könyv egyik fejezetről a másikra sorolta a legszörnyűbb, legelképzelhetetlenebb viselkedéseket. Voltak ebek, melyek szakadatlanul vonyítottak, szakadatlanul ástak, szakadatlanul verekedtek, szakadatlanul sántítottak és szakadatlanul haraptak. Voltak ebek, melyek gyűlöltek minden férfit, és voltak olyanok, melyek gyűlöltek minden nőt; kutyák, melyek loptak a gazdájuktól és olyanok, melyek féltékenységből védtelen kisgyerekeket támadtak meg. Még olyan kutyák is voltak, melyek megették a saját ürüléküket.

– Hála istennek – gondoltam –, legalább a saját ürülékét nem eszi meg.

Olvasás közben kezdtem egyre jobbnak találni lökött labradorunkat. Pedig addigra már az lett a szilárd meggyőződésünk, hogy Marley valóban a világ legrosszabb kutyája. Most azonban megkönnyebbülten olvastam, hogy létezik egy rakás borzalmas dolog, amit ő mind nem csinál. Egyetlen porcikája sem volt gonosz. Nem nagyon ugatott. Nem harapott. Nem támadott más kutyákra, kivéve szerelmi felindulásból. Mindenkit a legjobb barátjának tartott. De a legjobb az volt, hogy nem evett trágyát és nem is hempergett benne.

– Különben is – mondtam magamnak –, rossz kutyák nincsenek, csak alkalmatlan gazdák, mint Jenny és én, akiknek fogalmuk sincs semmiről. A mi hibánk volt, hogy Marley olyan volt, amilyen.

Aztán eljutottam a 24. fejezethez, melynek címe: Élet a lelkileg kiegyensúlyozatlan kutyával. Miközben olvastam, nagyokat nyeltem. Woodhouse olyan valódi megértéssel írta le Marley-t, hogy meg mertem volna esküdni rá, együtt lakott vele az ütött-kopott ketrecben. Szólt a mániás, bizarr viselkedési mintákról, a rombolásról, amikor magára hagyják, a szétmarcangolt padlókról és szétrágott szőnyegekről. Leírta, hogy az ilyen vadállatok elkeseredett tulajdonosai hogyan próbálják a ház vagy a kert egy részét kutyabiztossá tenni. Még a nyugtatók használatát is megemlítette, mint kétségbeesett (és nagyjából eredménytelen) utolsó próbálkozást arra, hogy megpróbálják ezeket a mentálisan megtört tökfejeket visszatéríteni az épeszűek táborába.

„Egyesek instabilnak születtek, másokat lakókörülményeik tettek instabillá, a végeredmény azonban ugyanaz: ahelyett, hogy a gazda örömét lelné a kutyában, aggodalmat, költséget és gyakran teljes elkeseredettséget jelent az egész családnak” – írja Woodhouse.

Lepillantottam a lábamnál szundikáló Marley-ra.

– Ismerősen hangzik?

Egy későbbi fejezetben, melynek Abnormális ebek a címe, Woodhouse lemondással írja: „Nem hangsúlyozhatom eléggé, hogy amennyiben olyan kutyát szeretne tartani, mely nem normális, számítania kell arra, hogy némileg korlátozott életmódot lesz kénytelen folytatni.” Úgy érti, halálosan rettegek, míg elugrom egy gallon tejért? „Bár lehetséges, hogy ön szereti normálistól eltérő kutyáját” – folytatta – „ezzel azonban nem szabad kellemetlenséget okozni másoknak.” Másoknak, például a vasárnapi vacsorázóknak egy Boca Raton-i étterem kerthelyiségében, Floridában?

Woodhouse jól eltalálta, hogy milyen a kutyánk és tőle függő, szánalmas életünk. Minden stimmelt: a szerencsétlen, gyenge akaraterejű gazdák, a mentálisan instabil, kontrollálhatatlan eb, a bosszankodó idegenek és szomszédok, akik kénytelenek elviselni a kellemetlenséget. Mintapéldányok voltunk.

– Gratulálok, Marley! – mondtam neki. – Rád aztán igazán mondhatjuk, hogy nem vagy normális.

Neve hallatán felnyitotta a szemét, nyújtózkodott, és a hátára fordult, miközben mancsaival a levegőben kalimpált.

Arra számítottam, hogy Woodhouse tesz majd valamilyen mókás javaslatot az ilyen gyártási hibás áru tulajdonosainak, ad néhány praktikus tanácsot, amit ha betartunk, még a legőrültebb kedvenceink is megfelelnek majd a westminsteri szintű kutyaversenyeken. Ő azonban sokkal borúsabb hangvételben fejezte be könyvét:

„Kizárólag a kiegyensúlyozatlan ebek tulajdonosai tudják igazából, hogy hol húzódik a határ az épelméjű és a mentálisan beteg kutya között. Senki sem döntheti el a gazda helyett, hogy mit is tegyen ez utóbbival. Én, mint valódi kutyabarát úgy érzem, könyörületesebb elaltatni őket.”

Elaltatni? Nagyot nyeltem. Arra az esetre, ha nem lett volna közérthető, még hozzátette: „Bizonyára amennyiben már kimerítették az összes lehetséges oktatói és állatorvosi segítséget és nincs remény arra, hogy kutyájuk valaha is megközelítőleg normális életet éljen, jobb mind a kutyának, mind a gazdának, ha az állatot elaltatják.”

Még maga Barbara Woodhouse, állatbarát és sok ezer kutya sikeres oktatója is reménytelennek ítélte, és azt a következtetést vonta le, hogy vannak ebek, melyeken egyszerűen nem lehet segíteni. Ha tőle függne, humánusan átsegítenék őket a nagy égi kutya diliházba.

– Ne aggódj, öregem! – mondtam, és lehajoltam, hogy megvakargassam Marley hasát. – Ebben a házban csakis olyan alvás lesz, amiből fel is lehet ébredni.

Erre teátrálisan felsóhajtott, azzal újra elmerült tüzelő uszkárokról szóló álmaiban.

Akkoriban történt az is, hogy megtudtuk: nem minden labrador teremtetett egyenlőnek. A fajtának létezik két elkülöníthető alfaja: az angol és az amerikai. Az angol általában kisebb és zömökebb, mint az amerikai, a feje szögletesebb, viselkedése pedig gyöngéd és nyugodt. Ezt a fajtát favorizálják a versenyeken. Az amerikai vonalhoz tartozó labradorok észrevehetően nagyobbak és erősebbek, ravaszabb, kevésbé zömök vonásokkal. Kifogyhatatlan energiájukról, jókedvükről híresek, és vadászatra, valamint sportcélokra tartják. Ugyanazok a tulajdonságok, melyek az amerikai labradorokat kiemelkedőkké teszik az erdőben, kihívást jelentenek a házban. A szakirodalom arra figyelmeztet, hogy túláradó energiaszintjüket nem szabad alulértékelni.

Amint azt a pennyslvaniai labrador kennel, az Endless Mountain Labradors brossúrája elmagyarázza:

„Sokan kérdezik tőlünk, hogy mi a különbség az angol és az amerikai (terep) labrador között. A különbség akkora, hogy az Amerikai Kennel Klubnak szándékában áll különválasztani a két fajtát. Különböznek felépítésükben és temperamentumukban egyaránt. Amennyiben kifejezetten munkakutyára van szüksége terepverseny célokra, válassza az amerikai fajtát! Egyedei izmosak, magasak, nyurgák, soványak, azonban a személyiségük nagyon, de NAGYON feszült, ami nem teszi őket ideális családi kedvenccé. Az angol labradorok ellenben kifejezetten köpcösek, zömökek, alacsonyabbak. Nagyon kedves, csendes, nyugodt, édes kutyák.”

Nem kellett sokat törnöm a fejemet, hogy rájöjjek, Marley vajon melyik ághoz tartozik. Kezdtem kapiskálni a dolgot. Csukott szemmel kiválasztottuk azt a fajta labradort, amelyik leginkább arra való, hogy egész álló nap a bozótban csörtessünk vele. És ha mindez még nem lett volna elég, a mi választásunk éppen egy mentálisan kiegyensúlyozatlan, megnyugtathatatlan egyedre esett, melyen nem segít a tréning, a nyugtatók vagy a kutyapszichológia. Olyan abnormális példány, melyet egy olyan gyakorlott kutyaoktató, mint Barbara Woodhouse inkább holtan akar látni.

„Ez aztán csúcs – gondoltam. – Épp jókor derült ki.”

Nem sokkal azután, hogy Woodhouse könyve felnyitotta a szemünket Marley őrültségére, egy szomszédunk megkért bennünket, hogy fogadjuk be a macskájukat egy hétre, amíg ők elmennek nyaralni.

– Hát persze – mondtuk. – Hozd csak át!

A kutyához képest a macska egyszerű eset. A macska önjáró, ez a macska pedig különösen félős és emberkerülő volt. Marley útjából pedig főleg kitért. Biztosak lehettünk benne, hogy egész nap a kanapé alatt kucorog, s csak aludni és enni jön ki onnan a táljához, melyet olyan magasra tettünk, hogy Marley ne érje el, és hogy a macskavécét használja a medence melletti, szúnyoghálóval védett terasz egy eldugott sarkában. Marley-nak fogalma sem volt, hogy egyáltalán van egy macska a házban.

Amikor a macska már egy jó pár napja velünk volt, egy hajnalban irtózatos, a matracomat rázkódtató dobolásra ébredtem. Marley volt az, amint izgalomtól remegve állt mellettem és őrült tempóban verte farkával az ágyat. Puff! Puff! Puff! Kinyújtottam a kezemet, hogy megpaskoljam, ő azonban elkerülő manővereket tett. Ott ugrabugrált az ágy mellett. A Marley-mambó.

– Na jó. Mit találtál? – kérdeztem még mindig lehunyt szemmel. Mintha csak válasznak szánná, büszkén pottyantotta a zsákmányát a ropogós ágyneműre, csupán néhány ujjnyira az arcomtól. Álomittas állapotomban beletelt egy percbe, mire rájöttem, hogy mi is az. Egy kicsi, sötét, meghatározhatatlan alakú tárgy volt, melyet durva, kavicsos homok borított. Aztán megcsapta az orromat a bűz. Hirtelen felültem és nekidőltem Jennynek, amivel fel is ébresztettem. Marley nekünk szánt, a lepedőn csillogó ajándékára mutattam:

– Csak nem... – kezdte Jenny undorral a hangjában.

– De igen – feleltem. – Kifosztotta a macskavécét.

Marley akkor sem nézhetett volna büszkébben, ha a Hope gyémánttal ajándékozott volna meg bennünket éppen. Ahogyan azt Barbara Woodhouse oly bölcsen megjósolta, a mi mentálisan labilis, abnormális korcsunk belépett életének ürülékevő korszakába.


19. FEJEZET

Becsap a ménkő

*

Conor megérkezése után minden ismerősünk – kivéve mélyen katolikus szüleimet, akik több tucatnyi kis Groganért imádkoztak –, azt feltételezte, hogy befejeztük a gyermekvállalást. Ismerőseink között, a kétkeresős családokban, ahol a pár mindkét tagja állandóan dolgozik, mint mi, egy gyerek volt a norma, a kettőt már kissé extravagánsnak tartották, a három pedig egyszerűen hallatlan volt. Főként a Conorral való nehéz terhesség után nem értette senki, hogy miért is tennénk ki magunkat újfent efféle cirkusznak.

Mi azonban nagy utat tettünk meg addigra ifjú házas időszakunk növénygyilkos napjaitól. A szülőség jót tett nekünk. Két fiunk több örömet szerzett nekünk, mint amennyit valaha bárkitől és bármitől reméltünk. Meghatározták az életünket, s miközben hiányoztak ugyan a kényelmes nyaralások, a lusta, regényolvasós szombatok és a késő éjszakáig elhúzódó romantikus vacsorák, másban találtuk meg örömünket – a kiborított almaszószban, az apró orrnyomatokban az ablakpárkányon, az előszobán végigtotyogó meztelen talpacskák hajnali szimfóniájában. Legtöbbször még a legrosszabb napokon is sikerült találnunk valami mosolyogtatót, tudatában annak, amire előbb-utóbb minden szülő rájön, hogy az ifjú szülőség – a pelenkás popsik, az első fogak és az érthetetlen gügyögés – csodás napjai csupán ragyogó, rövid villanást jelentenek az egyébként hétköznapi élet végtelenségében.

Mindketten csak a szemünket forgattuk, amikor régimódi anyám így kotyogott nekünk:

– Élvezzétek, ameddig lehet, mert észre sem veszitek és felnőnek.

Elég volt néhány év, hogy rájöjjünk, mennyire igaza van. Igaz ugyan, hogy elkoptatott klisé volt, de máris beláttuk, mennyire igaz. A fiúk valóban gyorsan nőttek, és hétről hétre lezárult egy kis fejezet, mely nem tért vissza többé. Az egyik héten Patrick még szopta az ujját, a másikon már magától leszokott róla. Az egyik héten Conor még a bölcsőben lévő babánk volt, a másikon totyogós kisfiunk trambulinnak használta a rácsos ágyat. Patrick nem tudta kimondani az „1” hangot, és amikor a nők utyuli-putyuliztak fölötte, ahogy ez gyakran megesett, ő csípőre tette a kezét és így szólt:

– Mit viccejődtök, jányok?

Ezt fel akartam venni videóra, de egy nap már tökéletesen mondta az l-eket, és kész. Conorról hónapokig nem tudtuk leimádkozni a supermanes pizsamáját. Körberohangált a házban lobogó köpönyeggel, és azt kiabálta: – Én vadom szupemen!

Aztán vége lett. Még egy elszalasztott videós pillanat.

A gyerekek figyelmen kívül hagyhatatlan időmérőként jelzik az ember életének megállíthatatlan folyását, mely máskülönben a percek, órák, napok és évek végtelen tengerének tűnhetne. Babáink gyorsabban nőttek, mint ahogy azt szerettük volna, ami részben megmagyarázza, miért is kezdtünk kísérletezni egy harmadik terhességgel, nagyjából egy évvel Bocába költözésünk után.

– Hiszen négy hálószobánk van, vagy nem? – mondtam Jennynek.

Csak két próbálkozásunkba került. Egyikünk sem ismerte volna be, hogy lányt szeretne, de persze így volt, nagyon is, annak ellenére, hogy a terhesség alatt számtalanszor kijelentettük, milyen szuper lenne három fiú. Amikor az ultrahang végül beigazolta titkos reményünket, Jenny átkarolta a nyakamat és azt suttogta:

– Olyan boldog vagyok, hogy adhatok neked egy kislányt.

Én is olyan boldog voltam.

Nem minden barátunk osztozott lelkesedésünkben. Legtöbbjük ugyanazzal a nyers kérdéssel reagált a hírre: – Direkt volt?

Egyszerűen nem tudták elhinni, hogy egy harmadik terhesség lehet más is, mint véletlen baleset. Ha valóban nem az, mint ahogy bizonygattuk, kénytelenek kétségbe vonni ép elménket. Egy ismerősünk odáig is elment, hogy letolja Jennyt, amiért hagyta, hogy újra teherbe ejtsem: – Hol járt az eszed? – kérdezte tőle olyan hangnemben, melyet leginkább olyasvalaki számára szoktak fenntartani, aki épp az imént íratta át minden földi ingóságát egy guyanai szektára.

Mi azonban fütyültünk rá. 1997. január 9-én megkésett karácsonyi ajándékot kaptam Jennytől: egy rózsaszín pofijú, három kiló tizenhét dekagramm súlyú kislányt, akit Colleennek neveztünk el. Amennyire a Conorral való terhesség folyamatos stressz és aggodalom volt, ez alkalommal minden tökéletesen ment, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és a Boca Raton-i Városi Kórházban való szülés olyan kényeztetést jelentett, mely az elégedettség egy teljesen új szintjével ismertetett meg bennünket. A folyosó végén volt egy váróterem ingyenes capuccino automatával – tipikusan bocai dolog. Mire a baba megérkezett, annyira feldobódtam a sok habos kávétól, hogy alig tudtam annyi időre egy helyben tartani a kezemet, míg elvágom a köldökzsinórt.

Amikor Colleen egyhetes lett, Jenny először vitte ki a szabadba. A nap friss volt és gyönyörű, a fiúk meg én az előkertben voltunk virágokat ültetni. Marley-t egy közeli fához láncoltuk, ő pedig boldogan feküdt az árnyékban és figyelte maga körül a világot. Jenny leült mellé a fűbe, és az alvó Colleent kettejük közé tette a földre egy hordozható mózeskosárban. Kis idő elteltével a fiúk odaintették magukhoz a mamát, hogy megmutassák neki, mit végeztek, s körbevezettek mindkettőnket a virágágyások között, míg Colleen Marley mellett szundikált az árnyékban. Beértünk egy nagy bokor mögé, ahonnan még mindig szemmel tudtuk tartani a babát, de az arra járók az utcáról nem láthattak bennünket. Amikor visszafordultunk, észrevettük, hogy egy arra sétáló idősebb pár megállt és zavarodott arckifejezéssel bámulja a kertünkben lejátszódó jelenetet. Először nem értettem, miért álltak meg és mit bámulnak. Aztán rájöttem: ők úgy látják, mintha a törékeny újszülött egyedül lenne a nagy sárga kutyával, aki nem más, mint maga a bébiszitter.

Csendben vártunk és igyekeztünk elfojtani a kacarászásunkat. Marley, aki úgy feküdt ott, mint az egyiptomi szfinx, keresztbe tett mancsokkal, feltartott fejjel, elégedetten lihegett, s pár másodpercenként odadugta a pofáját, hogy megszimatolja a baba fejét. Szegény házaspár nyilván azt hitte, hogy belebotlott egy büntetendő gyermek-elhanyagolási esetbe. A szülők kétségtelenül valahol egy bárban vedelnek, miközben a csecsemőt itthagyták a szomszéd labradorjával, aki bármelyik másodpercben megpróbálhatja megszoptatni. Marley, mintha benne lenne a játékban, pozíciót váltott és állát a baba pocakján nyugtatta. A feje nagyobb volt, mint a kicsi egész teste. Majd nagyot sóhajtott, mintha azt mondaná:

– Hát ezek ketten meg mikor jönnek már haza?

Úgy tűnt, mintha őrizné a babát, és talán így is volt, de én eléggé biztos vagyok benne, hogy csak a pelenka illatát élvezte.

Jenny és én egymásra vigyorogva álltunk a bokrok mögött. Túl szép volt a gondolat, hogy Marley akár bébiszitter is lehetne. Ő lenne az Ovikutya, mint Eddie Murphy az Oviapuban. Hajlottam rá, hogy kivárjam a jelenet végét, de aztán eszembe jutott, hogy nem kizárt, hogy kihívják a rendőrséget. Megúsztuk, hogy Conort az átjáróban tároltuk, de ezt vajon hogy magyaráznánk meg?

– Ez csak a látszat, biztos úr. Ez a kutya valójában nagyon felelősségteljes...

Kiléptünk a bokrok mögül és integettünk a párnak, majd figyeltük, ahogy megkönnyebbülés terül el az arcukon. Hál' istennek mégsem hajították ki ezt a babát a kutyák közé.

– Maguk bizonyára nagyon megbíznak a kutyájukban – mondta a nő egy kissé óvatosan, félretéve az általános hitet, hogy a kutyák vadak, kiszámíthatatlanok és semmi keresnivalójuk egy védtelen újszülött közelében.

– Még nem evett meg egyet sem – mondtam.

Két hónappal Colleen megérkezése után, negyvenedik születésnapomat meglehetősen kedvezőtlen társaságban, pontosabban egyedül ünnepeltem. A negyven év állítólag komoly fordulópont, amikor az ember búcsút mond a nyughatatlan ifjúságnak és elfogadja a középkor előre látható kényelmét. A negyvenedik születésnap igazán a többinél is jobban megérdemli a nagy bulit, de nem nálam. Most már három gyerek felelős szülei voltunk; Jenny újszülött kisbabát szorított a keblére. Volt fontosabb dolgunk is, mint a bulizás. Amikor hazaértem a munkából, Jenny fáradt volt és kimerült. Gyorsan bekaptunk egy kis maradékot, megfürdettem a fiúkat és lefektettem őket, miközben Jenny megszoptatta Colleent. Fél kilencre mindhárom gyerek elaludt. A nejem úgyszintén. Kinyitottam egy sört, kiültem a teraszra és bámultam a megvilágított úszómedence szivárványszínekben játszó kék vizét. Marley, mint mindig, most is hűségesen ott volt az oldalamon és a fülét vakargatta, amikor eszembe jutott, hogy ő is élete fordulópontjához érkezett. Hat évvel azelőtt vittük haza, vagyis emberévekben számolva a negyvenes évei elején járt. Észrevétlenül lépett át a középkorosztályba, de még mindig úgy viselkedett, mint egy kölyökkutya. A sorozatos, makacs fülgyulladásoktól eltekintve, melyekhez szükség volt Dr. Jay ismételt beavatkozásaira, egészséges volt. Semmi jelét sem mutatta annak, hogy felnőtt vagy lenyugodott volna. Azelőtt sosem gondoltam Marley-ra mint példaképre, de ahogy ott ültem a sörömet kortyolva, rájöttem, hogy ő talán tudja a jó élet titkát. Sose lassulj le, sose nézz hátra, élj minden napot kamaszos lelkesedéssel, bátorsággal, kíváncsisággal és játékossággal! Ha elhiszed magadról, hogy még mindig kiskutya vagy, talán tényleg az vagy, bármit mond is a naptár. Nem rossz életfilozófia, bár azt a részt, ami a kanapék, és mosókonyhák vandál tönkretételét illeti, kihagynám.

– Nos, öregem – mondtam, és a pofájához nyomtam a sörösüvegemet, fajok közötti koccintásként. – Ma este kettesben vagyunk. Igyunk a középkorúságra! Igyunk arra, hogy együtt futhassunk a nagykutyákkal amíg a világ világ! – Erre ő is fogta magát, összegömbölyödött és elaludt.

Néhány nappal később még mindig magányos születésnapomon rágódtam, amikor váratlanul felhívott Jim Tolpin, régi kollégám, aki leszoktatta Marley-t az ugrálásról, és megkérdezte van-e kedvem meginni egy sört másnap, szombat este. Jim akkoriban hagyta ott az újságírást, hogy elvégezze a jogi egyetemet, amikor Boca Ratonbe költöztünk, és hónapok óta nem beszéltünk egymással.

– Hát persze – feleltem, s nem is gondolkodtam azon, hogy vajon mit akarhat. Jim hatkor jött értem és elvitt egy angol kocsmába, ahol bőséggel öntöttük le a torkunkon a Bass sört és behoztuk a lemaradást egymás életével kapcsolatban. Marha jól éreztük magunkat, amíg a csapos fel nem kiáltott:

– Van maguk között egy John Grogan? Telefon John Grogannek.

Jenny volt az. A hangjából ítélve nagyon ki volt borulva.

A pici sír, a fiúkat nem tudom megfékezni, és épp most szakítottam el a kontaktlencsémet – jajveszékelt a telefonban. – Haza tudnál jönni most azonnal?

– Próbálj megnyugodni! – mondtam. – Ne mozdulj!

Letettem a telefont, a csapos pedig a te-szegény-halálra-nyúzott-nős-hapsi bólintással csak annyit mondott:

– Őszinte részvétem, haver.

– Menjünk! – mondta Jim. – Hazaviszlek.

Amikor befordultunk a sarkon, az utca mindkét oldala tele volt kocsikkal.

– Buli van valakinél – jegyeztem meg.

– Nagyon úgy néz ki – felelt Jim.

– Mi a fene! – mondtam, amikor a házunk elé értünk. – Ezt nézd meg! Valaki még a mi feljárónkra is ideparkolt. Ehhez azért pofa kell.

Elálltuk a bűnös útját, én pedig behívtam Jimet. Még mindig a feljárónkon parkoló tapintatlan bunkó miatt zsörtölődtem, amikor kinyílt a bejárati ajtó. Jenny volt az, Colleennel a karján. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha ki lenne borulva. Sőt. Fülig ért a szája. A háta mögött egy skót dudás állt szoknyában. Te jó ég! Mi folyik itt? Aztán benéztem a dudás háta mögé és megláttam, hogy valaki leszerelte a gyerekkerítést a medence partjáról és úszó gyertyákat tett a vízre. A terasz zsúfolásig megtelt több tucat barátommal, szomszédommal és kollégámmal. Épp amikor kezdett összeállni az agyamban, hogy az a sok autó az utcán ezeké az embereké idebent a házamban, egy emberként kiáltották: – BOLDOG SZÜLINAPOT, VÉNEMBER!

A feleségem mégsem feledkezett meg róla.

Amikor végre sikerült becsuknom tátva maradt számat, megöleltem Jennyt, megpusziltam és a fülébe súgtam:

– Ezért később még megkapod a magadét.

Valaki a szemetest kereste, ezért kinyitotta a mosókonyha ajtaját, amin kiszáguldott Marley, tuti parti hangulatban. Átsöpört a tömegen, ellopott egy bazsalikomos mozzarellafalatkát egy tálcáról, orrával felemelte néhány nő miniszoknyáját, majd elindult a kerítés nélküli medence felé. Éppen akkor sikerült elkapnom, amikor egyedülálló hasasát akarta bemutatni.

– Ne félj! – mondtam, miközben visszavonszoltam magánzárkájába. – Tied lesz a maradék.

Nem sokkal a meglepetésbuli után történt – a buli sikerét egyébként a rendőrség éjféli megjelenése fémjelezte, amikor felszólítottak bennünket, hogy csituljunk –, hogy Marley-nak végre lett oka rettegni a dörgéstől. Odakint voltam a kertben egy vasárnap délután, hogy egy újabb zöldségágyásnak ássak fel egy füves részt. Az ég vészjóslóan elsötétült. A kertészkedés kezdett komoly hobbimmá válni, s minél jobban ment, annál több mindent akartam termeszteni. Hamarosan már az egész kertet beültettem. Marley idegesen mászkált körülöttem miközben dolgoztam, beépített barométere jelezte a készülődő vihart. Én is éreztem, de be akartam fejezni a munkát és úgy gondoltam, addig dolgozom, amíg meg nem érzem az első esőcseppeket. Ásás közben állandóan az égre tekintgettem, s figyeltem a tőlünk keletre, az óceán fölött képződő gyanús fekete viharfelhőt. Marley halkan nyüszített, s igyekezett rávenni, hogy tegyem le az ásót és menjek be.

– Lazíts! – mondtam neki. – Még mérföldekre van innen.

Alig ejtettem ki a szavakat, amikor szokatlan dolgot éreztem, mintha remegve bizseregne a nyakam hátulja. Az ég furcsa olívszürke színű lett, s a levegő egyszeriben élettelenné vált, mintha az összes szelet megragadta és a markával mindet megfagyasztotta volna valami égi erő.

Fura – gondoltam, miközben az ásónyélre támaszkodva álltam, hogy szemügyre vegyem az eget. Ekkor hallottam meg: zúgó, pattogó, ropogó energiahullám volt, ahhoz hasonló, amit néha a magasfeszültségű vezetékek alatt állva lehet hallani. Egy pfffffft hang töltötte be körülöttem a levegőt, melyet egy pillanatnyi tökéletes csend követetett. Abban a minutumban tudtam, hogy baj lesz, de nem volt időm cselekedni. A másodperc következő tört részében az ég megtisztult, vakítóan fehér lett, és olyan robbanás dörrent a fülemben, melyhez hasonlót még soha életemben nem hallottam, semmiféle viharban, tűzijátékon, robbantásnál. Úgy vágott mellbe egy láthatatlan energiafal, mintha egy ruhásszekrény méretű védőjátékos rohant volna belém. Amikor ki tudja, mennyi idővel később felnyitottam a szemem, arccal lefelé feküdtem a földön, homok volt a számban, az ásóm tőlem négy lépésnyire, és záporozott rám az eső. Marley is hasalt, négy lába négy felé, de amikor észrevette, hogy felemeltem a fejemet, reménykedve kúszott felém, mint a katona, aki megpróbál átcsúszni a szögesdrót alatt. Amikor odaért hozzám, azonnal a hátamra mászott, a nyakamba temette a pofáját és őrült aggodalommal nyalogatott. Csupán egy másodpercre néztem körül, közben igyekeztem összeszedni magam, s megláttam, hogy a villám belecsapott a telek sarkán álló villanyoszlopba, s követte a vezetéket egészen a házig, úgy nyolc lépésre onnan, ahol álltam. A falon lévő villanyóra ronccsá szenesedett.

– Gyere! – kiáltottam, mire Marley és én talpra ugrottunk, és miközben újabb villámok villogtak körülöttünk, a hátsó ajtó felé rohantunk a zuhogó esőben. Meg sem álltunk, amíg biztonságba nem értünk. Csuromvizesen letérdeltem a földre, levegő után kapkodtam, Marley pedig rám mászott, nyalogatott, rágcsálta a fülemet és mindent összenyálazott és összeszőrözött. Teljesen kikészült a félelemtől, kontrollálhatatlanul remegett, csurgott a nyál az állán. Átöleltem, igyekeztem megnyugtatni.

– Jesszusom, milyen közel volt! – mondtam, és rájöttem, hogy én magam is remegek. Felnézett rám nagy, megértő szemeivel, s esküdni mertem volna, hogy kis híján megszólalt. Pontosan tudtam, hogy mit próbál mondani nekem.

– Már évek óta próbálom megértetni veletek, hogy ez az izé megölhet. De nem hallgat rám senki. Ezek után már komolyan vesztek?

A kutyának volt némi igaza. Talán mégsem volt egészen alaptalan az égzengéstől való félelme. Talán az első távoli dörgésektől kapott pánikrohamaival próbálta elmondani nekünk, hogy ne fitymáljuk le a floridai viharokat, melyek az egész országban a legveszélyesebbek. Talán azzal a sok tönkretett fallal, szétkapart ajtóval és szétmarcangolt szőnyeggel próbált olyan viharbiztos kuckót építeni, ahol mindannyian kényelmesen elférnénk. És mi volt a hála? Szidalom és nyugtató.

A házban sötét volt, nem működött a légkondicionáló, a mennyezeti ventilátorok, a tévék és számos elektromos készülék. A biztosíték teljesen szétolvadt. Ezzel még nagyon boldoggá fogunk tenni egy villanyszerelőt. De életben voltam, s megbízható pajtásom úgyszintén. Jenny és a gyerekek biztonságban voltak a játszószobában, s azt sem tudták, hogy a házba belecsapott a villám. Mindannyian megvoltunk és a hajunk szála sem görbült. Mi számít még? Marley-t mind a negyvenöt ideges kilójával az ölembe vontam, s ott helyben megígértem neki, hogy soha többé nem vesszük félvállról a természet halálos erejét.


20. FEJEZET

Kutyapart

*

Újságíróként egyfolytában érdekes és szokatlan sztorik után kutattam, melyekkel kezdhettem valamit. Heti három cikket írtam, ami azt jelentette, hogy a munkámban a friss témák folyamatos megtalálása jelentette a legnagyobb kihívást. Minden reggel azzal kezdtem a napot, hogy átfutottam a négy dél-floridai napilapot, és bekereteztem, illetve kivágtam mindent, amivel érdemes lenne behatóbban foglalkozni. Azután már csak meg kellett találnom azt a megközelítést, melyet sajátomnak nevezhetek.

Legelső cikkem egyenesen egy főcímből származott. Egy nyolc tizenévessel dugig tele autó gyorshajtás miatt beborult a csatornába az Everglades szélén. Csak a tizenhat éves sofőr, annak ikertestvére és egy harmadik lány tudott kimenekülni az elmerült kocsiból. Hatalmas sztori volt, és tudtam, hogy meg akarom írni, de mi lehet az a friss nézőpont, ami csakis az enyém? Ihlet reményében elautóztam a baleset félreeső helyszínére, s meg sem kellett állnom, máris megtaláltam. Az öt halott gyerek osztálytársai az úttestet festékspray-vel írt búcsúbeszédek szőnyegévé változtatták, mely az aszfaltot egyik szélétől a másikig vagy fél mérföldön keresztül beborította, s tapintható volt a belőle áradó eleven érzelem. Notesszel a kezemben jegyzetelni kezdtem a szövegeket. „Elfecsérelt ifjúság” – volt az egyik üzenet, melyhez egy festett nyíl tartozott, amely az útról a víz felé mutatott. Azután ott, a közösségi katarzis közepén rátaláltam Jamie Bardol, a fiatal sofőr nyilvános bocsánatkérésére.

„Bárcsak én lettem volna! Sajnálom” – írta nagy, hurkolt betűkkel, gyerekes macskakaparással.

Azonban nem minden témám volt ilyen sötét. Amikor egy nyugdíjas asszony kilakoltatási felszólítást kapott, amiért duci kutyuskája túllépte a társasházára vonatkozó súlyhatárt, odasiettem, hogy találkozzam a bűnös nehézsúlyúval. Amikor egy összezavarodott idős hölgy parkolás közben belement egy üzlet kirakatába, én mindjárt ott termettem és beszéltem a tanúkkal. Munkám egyik nap a bevándorlók táborába, másnap milliomosok villájába vitt, s azután egy belvárosi utcasarokra. Szerettem a változatosságot; szerettem az embereket, akikkel találkoztam; s mindennél jobban szerettem azt a jóformán teljes szabadságot, ami lehetővé tette, hogy oda menjek, ahová csak akarok, amikor csak akarok, és bármely témával foglalkozhassak, amely felkeltette az érdeklődésemet.

Amit a főnökeim nem tudtak, az az volt, hogy újságírói megmozdulásaim mögött titkos cél lapult meg: az, hogy rovatvezetői pozíciómat arra használjam, hogy annyi pofátlanul átlátszó „munkavakációt” összeharácsoljak, amennyit csak tudok. „Ha az újságíró jól szórakozik, az olvasó is szórakozni fog” – volt a jelszavam. Miért vegyek részt egy halálosan unalmas adószabály-változásról szóló meghallgatáson, amikor alapanyagomat éppúgy kereshetem egy szabadtéri bárban ülve Key Westben, egy nagy pohár itallal a kezemben? Valakinek el kellett végeznie a piszkos munkát és be kellett számolnia Margaritafürdő elveszett sószóróiról. Akkor pedig ez a valaki akár én is lehettem. Életcélom volt, hogy a napot marhaságokkal töltsem, lehetőleg sortban és pólóban, kipróbálva különféle szabadidős és rekreációs lehetőségeket, melyekkel kapcsolatban meggyőződésem szerint a nyilvánosságnak szüksége volt a feltárásra. Minden szakmának megvannak a maga eszközei. Az enyém egy riporternotesz, egy maréknyi toll és egy strandtörölköző volt. Később már rutinszerűen tartottam a kocsimban naptejet és fürdőnadrágot is.

Az egyik napot azzal töltöttem, hogy légpárnás csónakon száguldoztam az Evergladesben, egy másikat magányos kirándulással az Okeechobee tó körül. Egy napot elkerékpározgattam a festői A1A országúton az Atlanti-óceán partján, hogy első kézből számolhassak be arról a meghökkentő javaslatról, mely szerint a zavarodott kék fejű szivárványhalak osztozzanak a járdán a megzavarodott turistákkal. Egy napot búvárkodtam a Key Largo közelében lévő veszélyeztetett zátonyoknál, máskor pedig egész tölténytárakat lődöztem el egy lőtéren egy férfi társaságában, akit kétszer is kiraboltak, és megfogadta, hogy soha többé nem lesz áldozat. Egy napig egy kereskedelmi halászhajón lebzseltem, egyet pedig egy korosodó rockbandával lógtam. Egy nap egyszerűen felmásztam egy fára és órákig ültem ott, élvezve a magányt, ugyanis egy építési vállalkozó le akarta dózeroltatni a ligetet, melyben fészkeltem, hogy luxus lakónegyedet építsen, én pedig úgy gondoltam, a legkevesebb, amit megtehetek, hogy megadom a végtisztességet a betondzsungel közepén még megmaradt tenyérnyi természetnek. Mind közül a legügyesebb húzásom az volt, amikor rávettem a főszerkesztőmet, hogy küldjön el a Bahamákra, hogy testközelből tudósíthassak a kialakulóban lévő, Dél-Florida felé induló hurrikánról. A hurrikán végül ártalmatlanul elkanyarodott a tenger felé, én pedig három napot töltöttem egy luxusszálló strandján, pina coladát szürcsölve a kék égbolt alatt.

Ebből az újságírói felfogásból következett számomra, hogy egy napra magammal vigyem a tengerpartra Marley-t. Dél-Florida népes tengerpartjáról végestelen-végig számos önkormányzat tiltotta ki az állatokat, amire megvolt a jó okuk. A strandolóknak legkevésbé sem volt szükségük arra, hogy egy vizes és homokos kutya rájuk kakiljon és pisiljen, miközben ők napozni próbálnak. Majd minden arasznyi homokos parton kitűzték a KUTYASÉTÁLTATÁS TILOS táblát.

Volt azonban egy apró tenyérnyi, alig ismert tengerpartdarabka, ahol nem voltak tiltótáblák, korlátozások és a négylábú vízimádók nyugodtan strandolhattak. Ez a partszakasz Palm Beach megyének egy lakott területen kívül eső részén bújt meg, úgy félúton Nyugat-Palm Beach és Boca Raton között, s egy zsákutca végén nyúlt el a néhány száz lépésnyi part a füves dűnék mögött. Nem volt se parkolóhely, se WC, se vízimentők, csak a megzabolázatlan fehér homok sávja, amint találkozik a végtelen vízzel. Híre az évek során szájról szájra terjedt Dél-Florida kutyatartói között, mint az utolsó biztonságos menedékhely, ahol a kutyák sétálhatnak és tombolhatnak a habokban a büntetés kockázata nélkül. A helynek nem volt hivatalos neve. Nem hivatalosan azonban mindenki Kutyapartként ismerte.

A Kutyapart saját íratlan szabályai szerint működött, melyek az idők során alakultak ki és az odajáró kutyatulajdonosok megegyezése szentesítette, s csupán amiatt tartották be, hogy ne égjenek a többiek előtt. Mint egy ki nem mondott erkölcsi szabályt. A kutyatulajdonosok önmagukat korlátozták, hogy mások ne érezzék ennek szükségességét, szúrós pillantásokkal, s ha kellett, néhány válogatott kifejezéssel illették, büntették a szabályszegőket. Kevés szabály volt, s mind egyszerű: az agresszív kutyáknak pórázon kellett maradniuk, az összes többi szabadon szaladgálhatott. A gazdáknak nejlonzacskót kellett magukkal vinniük, hogy felszedjék a kutyájuk által elhelyezett halmokat. Minden szemetet, a bezacskózott kutyapiszkot is el kellett szállítani. Minden kutyának frissvíz-készlettel kellett érkeznie. És legfőképpen tilos volt bemocskolni a vizet. Az etikett azt kívánta, hogy érkezéskor a gazdik addig sétáljanak a dűnék szélén, a víztől távol kedvenceikkel, amíg azok nem könnyítettek magukon. Akkor becsomagolhatták a piszkot és biztonságban közelíthettek a vízhez.

Hallottam a Kutyapartról, de sosem jártam ott. Most azonban jó okom volt rá. A vízparti apartman toronyházak, parkolóórás partok és egekbe szökő ingatlanárak megjelenése előtti, rohamosan eltűnőben lévő régi Florida eme maradványa akkoriban gyakran szerepelt a hírekben. A megyei fejlesztési biztos elkezdett lamentálni emiatt a szabályozatlan partszakasz miatt, és azt kérdezte, miért nem érvényesek itt ugyanazok a szabályok, melyek minden más megyei strandon kötelezőek. Szándéka egyértelmű volt: ki kell tiltani a szőrös lényeket, javítani a megközelíthetőséget és megnyitni ezt az értékes menedéket a tömegek előtt.

Azonnal ráharaptam a sztorira, hiszen tökéletes lehetőség volt arra, hogy munkaidőben egy napot a strandon tölthessek. Egy csodásan gyönyörű júniusi reggelen nyakkendőmet és aktatáskámat úszónadrágra és gumipapucsra cseréltem, és elindultam Marley-val át a Partközti víziúton. Annyi törülközőt tettem az autóba, amennyit csak tudtam, s ezt még csak az odaútra szántam. Marley-nak szokás szerint lógott a nyelve és a nyála záporzott mindenfelé. Úgy éreztem magam, mintha az Öreg hűséges gejzírt vittem volna magammal kirándulni. Csak az zavart, hogy az ablaktörlők nem az ablakon belül voltak.

A Kutyaparti Szabályzat szerint több sarokra parkoltam, ahol nem büntethettek meg, és elindultam a hosszú úton az álmos, hatvanas évekbeli bungalók között. Fele útnál jártam, amikor utánam kiáltott egy reszelős hang:

– Hé, kutyás haver!

Megdermedtem abban a hiszemben, hogy mindjárt elkap egy dühös lakó, aki azt akarja, hogy tartsam távol az átkozott ebemet a strandtól. A hang azonban egy másik gazdié volt, aki utolért pórázon vezetett nagytestű kutyájával, kezembe nyomott egy petíciót a megyei felügyelőhöz arról, hogy hagyják békén a Kutyapartot, s kért, hogy írjam alá. Jut eszembe, béke. Mi békésen elálldogáltunk volna és eldumálunk a dologról, de abból, ahogy Marley és a másik kutya egymás körül ólálkodtak, tudtam, hogy csupán másodpercek kérdése, és a) halálos küzdelemben egymásnak esnek, vagy b) családot alapítanak. Elráncigáltam Marley-t és folytattam utamat. Éppen amikor a partra vezető ösvényhez értünk, Marley leguggolt és elvégezte nagydolgát. Tökéletes. Legalább ezen a kis finomságon túlvagyunk. Zacskóba tettem a bizonyítékot és kiadtam a jelszót:

– Irány a strand!

Amikor megkerültük a dűnét, csodálkozva láttam egy csomó embert, amint kutyájukat pórázra fogva lábalnak a sekély vízben. Mi folyik itt? Arra számítottam, hogy itt szabadon, korlátozások nélkül szaladgálnak a kutyák, tökéletes harmóniában.

– Egy seriffhelyettes volt itt az előbb – világosított fel egy komor kutyatulajdonos. – Azt mondta, mostantól betartatják a megyei pórázrendeletet, és megbírságolnak, ha a kutyánk szabadon rohangál.

Úgy tűnt, későn érkeztem ahhoz, hogy minden ízében kiélvezhessem Kutyapart egyszerű örömeit. A rendőrség kétségtelenül a politikailag elkötelezett anti-Kutyapart erők ösztönzésére szorított a hurkon. Engedelmesen sétáltattam hát Marley-t a víz szélén a többi gazdával együtt, s úgy éreztem magam, mintha egy börtön sétaudvarán lennénk, nem pedig Dél-Florida utolsó tenyérnyi, szabályozatlan homokján.

Visszatértünk a törülközőmhöz, és éppen egy tál vizet öntöttem Marley-nak a magammal cipelt kulacsból, amikor kibukkant a dűne tetején egy meztelen felsőtestű, tetkós férfi, levágott szárú farmerben és bakancsban, oldalán lánc végén egy izmos, vad tekintetű pitbull terrierrel. A pitbullok híresek agresszív természetükről, s akkoriban Dél-Floridában különösen rossz volt a hírük. Ezt a fajtát választották a bandatagok, gengszterek és keményfiúk és gyakran direkt vadították is őket. A napilapok tele voltak ártatlan járókelők elleni pitbull-támadásokról szóló beszámolókkal, melyek néha halállal végződtek állat és ember számára egyaránt. A tulajdonos nyilván észrevette, hogy visszahőköltem, mert odakiáltott nekem:

– Nem kell féni. Killer barátságos. Sose báncsa a többi kutyákat. – Már kezdtem fellélegezni, amikor nyilvánvaló büszkeséggel hozzátette: – Azt kellett vóna látnia, ahogy széttépett egy vaddisznót! Én mondom magának, tizenöt másodperc alatt simán leteperi és kibelezi.

Marley és Killer, a disznóölő pitbull feszítették a pórázt, és vadul szaglászva keringtek egymás körül. Marley még soha életében nem keveredett verekedésbe, és annyival nagyobb volt, mint a legtöbb kutya, hogy a kihívás sem félemlítette meg soha. Észre sem vette, ha egy másik kutya megpróbált belekötni. Csupán játékos állásba ugrott, magasra emelte a fenekét, a farkát csóválta, és bugyután, boldogan vigyorgott. De az is igaz, hogy még sosem szembesült egy képzett gyilkossal, egy vaddisznóbelezővel. Lelki szemeim előtt megjelent, amint Killer minden előzetes figyelmeztetés nélkül Marley torkának ugrik, és nem engedi. Killer gazdája nem aggódott.

– Ha valaki nem vaddisznó, csak halálra nyalja – mondta.

Elmondtam neki, hogy a zsaruk épp az imént voltak itt, és meg fognak bírságolni mindenkit, aki nem tartja be a póráz rendeletet.

– Azt hiszem, kezdenek becsavarodni – mondtam.

– Egy nagy szart! – ordított a pasas és a homokba köpött. – Évek óta járok mán ide a kutyáimmal. A Kutyaparton nem kell póráz. Ez egy baromság!

Azzal lecsatolta a vastag láncot, Killer pedig a homokon át begaloppozott a vízbe. Marley hátsó lábaira emelkedett és fel-le ugrált. Előbb Killerre nézett, aztán rám. Aztán megint Killerre és újra rám. Mancsaival idegesen toporgott a homokban és halkan, visszafojtottan nyüszített. Ha tudott volna beszélni, tudom mit kérdezett volna. Végigpásztáztam a dűnéket, sehol egy zsaru. Marley-ra néztem.

– Léci! Léci! Lécike! Megígérem, hogy jó leszek.

– Engedje csak el! – mondta Killer gazdája. – Nem arra való a kutya, hogy egy francos madzag végén töltse az életét.

– A pokolba is – mondtam, és lekattintottam a pórázt. Marley belevetette magát a vízbe, futtában homokkal terítve be bennünket. Éppen akkor robbant be a habokba, amikor egy hullám megtört a parton, és a víz alá lökte. Egy pillanat múlva felbukkant a feje, s amint visszanyerte a talajt a lába alatt, testcsellel Killerre, a disznóölő pitbullra vetette magát, felborítva mindkettejüket. Együtt gurultak a hullám alatt, s én levegőt se mertem venni. Azon járt az eszem, hogy vajon Marley átlépte-e a határt, mely Killerből előhozza a gyilkos, labradormészárló fúriát. Amikor azonban újra felbukkantak, a farkukat csóválták és vigyorogtak. Killer ráugrott Marley hátára és Marley Killerére, pajkosan csattogtatták az állkapcsukat a másik nyaka körül. Végigkergették egymást a víz szélén oda és vissza, s körülöttük csak úgy fröcskölt a víz. Ugráltak, táncoltak, birkóztak, fejest ugrottak a tengerbe. Azt hiszem, soha nem voltam tanúja ilyen elemi örömnek, sem azelőtt, sem azóta.

A többi kutyatulajdonos is vette a lapot és hamarosan az összes eb, összesen vagy egy tucatnyi, szabadon futkározott. A kutyák mind pompásan megértették egymást; a gazdák mind betartották a szabályokat. Kutyapart olyan volt, amilyennek lennie kellett. Ez volt az igazi Florida, a szeplőtlen és szabályozatlan Florida, egy elfeledett, egyszerűbb kor Floridája, mely ellenáll a haladásnak.

Csak egy kis bibi volt. Ahogy telt-múlt a délelőtt, Marley egyfolytában nyelte a sós vizet. A nyomában voltam a tál friss vízzel, de túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy igyon. Többször is odavezettem egyenesen a tálhoz és belenyomtam az orrát, de ő olyan undorral fordult el az édesvíztől, mintha ecet volna és nem akart mást, csak visszamenni újdonsült legjobb barátjához, Killerhez, meg a többi kutyához.

Bent a sekély részen aztán megállt, hogy kortyolhasson még egy kis sós vizet.

– Hagyd abba, te gyogyós! – kiabáltam neki. – Még a végén...

Be sem tudtam fejezni a mondatot, amikor bekövetkezett. Furcsán üveges lett a pillantása és borzalmas, kavargó hang tört fel a gyomrából. A hátát domborította, többször kinyitotta, majd becsukta a száját, mintha szeretne megszabadulni valamitől, ami a gyomrában van. Fel-felemelkedett a válla, a hasa eldeformálódott. Sietve fejeztem be a mondatomat: – ...hányni fogsz.

Abban a pillanatban, amikor a szó elhagyta az ajkaimat, Marley beteljesítette a jóslatot, elkövetve a legnagyobb eretnekséget Kutyaparton.

– Böööeeee!

Rohantam, hogy kirángassam a vízből, de elkéstem. Minden visszajött.

– Böööeee!

Láttam a tegnap esti kutyaeledelt úszni a víz felszínén. Meglepően hasonlított eredeti formájára. A kutyakaja-darabkák között emésztetlen kukoricaszemek ringatóztak, amiket a gyerekek tányérjáról lopott, és volt ott egy tejesüveg tető, meg egy pici műanyag katona feje. Az egész evakuáció nem tartott tovább három másodpercnél és abban a minutumban, amint kiürült a gyomra, vígan pillantott fel rám, szemmel látható, tökéletes egészségben, mindenféle elhúzódó mellékhatástól mentesen, mintha azt mondaná:

– Most, hogy ezt elintéztem, ki akarja meglovagolni a hullámokat?

Idegesen pillantottam körbe, de úgy tűnt, senki sem vett észre semmit. A többi kutyatulajdonos a saját kutyájával volt elfoglalva valamivel odébb a parton, egy anyuka nem túl messze arra koncentrált, hogy kisgyerekének segítsen homokvárat építeni, az a kevés szétszórt napozó pedig csukott szemmel feküdt a hátán.

„Hál' istennek!” – gondoltam, miközben begázoltam Marley hányásos vizébe, és olyan szórakozottan kavargattam a lábammal, ahogy csak tudtam, hogy szétoszlassam a bizonyítékot.

Na, ez aztán kínos lett volna. Persze a lényeg az – mondtam magamnak –, hogy annak ellenére, hogy gyakorlatilag áthágtuk az egyes számú Kutyaparti szabályt, valójában semmi kárt sem okoztunk. Hiszen ez csupán emésztetlen kaja volt. A halak még hálásak is lesznek az ellátásért, nem igaz?

A tejesüveg tetőt és a katona fejét még ki is halásztam és zsebre dugtam, hogy ne szemeteljünk.

– Ide hallgass! – mondtam szigorúan, miközben megragadtam a pofáját és kényszerítettem rá, hogy a szemembe nézzen. – Fejezd be a tengervízivást! Milyen kutya az, aki még azt sem tudja, hogy nem szabad sós vizet inni?

Elgondolkoztam rajta, hogy elrángassam-e a strandról, és véget vessek-e a kalandunknak, de úgy tűnt, most már jól van. Az lehetetlen, hogy még valami legyen a gyomrában. A baj megtörtént, mi pedig megúsztuk észrevétlenül. Elengedtem, ő pedig elhúzta a csíkot, rohant végig a parton Killerhez.

Ami nem jutott az eszembe, az az volt, hogy bár a gyomra teljesen kiürült, a belei azonban nem. A nap vakítóan tükröződött a vízen, én pedig hunyorogva figyeltem, ahogy Marley ott játszadozik a többi kutya között. Miközben néztem, egyszerre csak otthagyta a játékot és elkezdett apró köröket tenni a sekély vízben. Jól ismertem ezt a körözős manővert. Ezt csinálta minden reggel a kertben, amikor kakálni készült. Ez egy rituálé volt számára, mintha nem felelne meg bármely pont annak az ajándéknak, mellyel meg szándékozik tisztelni a világot. Most pedig a Kutyapart sekély vizében körözött, azon a szent helyen, ahová egyetlen eb sem mert székelni őelőtte. Guggoló helyzetet vett fel, s ez alkalommal közönsége is volt hozzá. Killer apja és több más kutyatulajdonos csupán néhány lépésnyire állt tőle. Az anyuka és kislánya a homokvártól a tenger felé fordult és figyelt. Egy pár közeledett kéz a kézben a vízparton.

– Jaj, ne! – suttogtam. – Jaj, istenem, kérlek, ne!

– Hé! – kiáltott valaki. – Vigye innen a kutyáját!

– Állítsa meg! – kiabált másvalaki.

Az izgatott hangok hallatán a napozók is felkönyököltek, hogy lássák, mi folyik.

Teljes erőmből futásnak eredtem, rohantam, hogy odaérjek hozzá, még mielőtt késő lesz. Ha elérhetném, és felráncigálhatnám a guggolásból, még mielőtt a belei mozgásba lendülnek, talán megállíthatnám az egész rémes megaláztatást legalább annyi időre, amíg biztonságban feljutunk a dűnére. Miközben Marley felé száguldottam, olyasmit éreztem, amit csakis testen kívüli élménynek tudok nevezni. Futás közben lenéztem odafentről és láttam a jelenetet kockáról kockára kibontakozni. Mintha minden lépés egy örökkévalóságig tartott volna. A talpam tompa puffanással érte a homokot. Karjaim repültek a levegőben és az arcom egyfajta agonizáló grimasszá torzult. Ahogy futottam, magamba szívtam a körülöttem történő eseményeket lassításban: egy fiatal napozó nő bikini felsőjét fél kézzel szorította a mellére; az anyuka felkapta a gyerekét és eltávolodott a víztől; a gazdák undortól eltorzult arccal mutogattak; Killer papájának inas nyakán kidüllednek az erek, úgy üvölt. Marley ekkor befejezte a körözést, s most teljesen guggoló helyzetben felnézett az égre, mintha egy rövid fohászt mondana. Én pedig hallottam magamat, ahogy hangom túlszárnyalja a zajt, és furcsán torokból jövő, eltorzult, elnyújtott sikolyként tör fel belőlem:

– Neeeeeeeeeeeeee!

Már majdnem odaértem, csak egy lépésnyire voltam.

– Marley, ne! – üvöltöttem. – Ne, Marley, ne! Ne! Ne! Ne!

Hiába. Éppen akkor tört rá a folyós hasmenés, amikor odaértem hozzá. Ekkor mindenki hátraugrott, magasabban fekvő helyre menekült. A gazdák felkapták ebeiket. A napozók felmarkolták törülközőiket. Aztán vége lett. Marley kitrappolt a vízből a partra, egy jóízűt rázott magán, majd boldogan lihegve nézett vissza rám. Előhúztam a zsebemből egy nejlonzacskót és ügyefogyottan feltartottam a levegőbe. Mindjárt láttam, hogy semmi értelme. Zubogtak a hullámok és szétterjesztették Marley piszkát a víz színén és a parton.

– Ide kagylózz, haver! – bődült el Killer papája olyan hangon, amitől rögvest átéreztem, milyen lehet a vaddisznónak abban a pillanatban, amikor Killer lendületet vesz végső, halálos ugrásához. – Ez gáz.

Hát tényleg gáz volt. Marley és én megsértettük Kutyapart szent szabályát. Bemocskoltuk a vizet, nem is egyszer, hanem kétszer, és mindenki számára tönkretettük a délelőttöt. Ideje volt szélsebesen visszavonulót fújni.

– Elnézést! – motyogtam Killer gazdájának, miközben Marley nyakára kattintottam a pórázt. – Lenyelt egy csomó tengervizet.

A kocsiban aztán rádobtam Marley-ra egy törülközőt és erőteljesen szárazra dörgöltem. Minél tovább dörgöltem, annál jobban remegett, s hamarosan csupa homok, nyál és szőr voltam. Szerettem volna dühös lenni rá. Legszívesebben megfojtottam volna. De elkéstem vele. Különben is, ki ne lenne rosszul négy liter sós víztől? Annyi más gaztettével ellentétben ez nem volt se rosszindulatú, se előre megfontolt szándékkal elkövetett. Nem olyan volt, mint amikor nem engedelmeskedik egy parancsnak vagy szándékosan meg akar alázni. Egész egyszerűen kakilnia kellett, és kakilt. Igaz, hogy rossz helyen, rossz időben és abszolút nem megfelelő emberek előtt. Tudtam, hogy saját csökkent felfogásának áldozata. Ő volt az egyetlen lény az egész strandon, aki elég lüke volt ahhoz, hogy tengervizet vedeljen. A kutya defektes volt. Hogyan vethettem volna a szemére?

– Ne nézz olyan önelégülten! – mondtam neki, miközben betuszkoltam a hátsó ülésre. Márpedig ő elégedett volt. Akkor sem nézhetett volna ki elégedettebbnek, ha egy saját karib-tengeri szigetet vettem volna neki.

Amit nem tudott, az az volt, hogy soha többé nem tehette a mancsát semmiféle sós vízbe. Tengerparti fenegyerekként töltött napjai – vagy inkább órái – véget értek.

– Na, te sós kutya – mondtam útban hazafelé –, ezt jól megcsináltad. Ha ezek után kitiltják a kutyákat a partról, legalább tudni fogjuk, hogy miért.

Igaz ugyan, hogy még évekbe telt, de végül pontosan ez történt.


21. FEJEZET

Repülés északra

*

Röviddel azután, hogy Colleen betöltötte a kettőt, véletlenül beindítottam egy sor olyan eseményt, ami ahhoz vezetett, hogy elhagyjuk Floridát. És mindezt egy egérkattintással. Hamar elkészültem az aznapi cikkemmel, és még volt egy fél óra elütni való időm, amíg a szerkesztőmre vártam. Valamiért eszembe jutott, hogy megnézzem egy magazin honlapját, melynek nem sokkal azután lettem előfizetője, hogy megvettük a Nyugat-Palm Beach-i házat. A magazin az Organic Gardening volt, amit 1942-ben alapított az excentrikus J. I. Rodale, s mely az 1960-as, 70-es években virágzó „Vissza a természethez!”-mozgalom bibliája lett.

Rodale elektromos kapcsolókra szakosodott New York-i üzletember volt mielőtt megromlott az egészsége. Ő ahelyett, hogy a modern gyógyászathoz fordult volna problémái megoldása érdekében, a városból egy kis pennsylvaniai farmra költözött, a pöttömnyi Emmanus városka szélére, ahol elkezdte a földet túrni. Mélyen kételkedett a modern technológiában és úgy gondolta, hogy Amerika mezőgazdaságát nem az egész országot elárasztó, vegyszereken alapuló, modern mezőgazdasági módszerek fogják megmenteni. Rodale elmélete az volt, hogy a kemikáliák fokozatosan megmérgezik a földet és minden lakóját. Elkezdett olyan növénytermesztési módszerekkel kísérletezni, melyek utánozták a természetet. Farmján hatalmas komposzthegyeket épített rothadó növényi részekből, melyet trágyának és természetes földképzőnek lehetett használni, amint átváltozott gazdag, fekete humusszá. Kertjének földjét vastag szalmaszőnyeggel fedte, hogy elnyomja a gazt és visszatartsa a nedvességet. Lóherét és lucernát vetett takarónövényzetként, majd beszántotta, hogy visszaadja a tápanyagokat a földnek. Ahelyett, hogy permetezett volna a rovarok ellen, sok ezer katicabogarat és más hasznos rovart bocsátott szabadon, melyek felzabálták a kártevőket. Egy kissé különc volt, de elméletei bebizonyosodtak. Kertje virágzott, és egészsége úgyszintén, ő pedig magazinja lapjain kürtölte világgá a sikereit.

Amikor elkezdtem olvasni az Organic Gardeninget, J. I. Rodale már régen nem élt, sőt, fia, Robert sem, aki apja cégét a Rodale Presst sokmillió dolláros tőkéjű kiadóvá fejlesztette. A magazin cikkei nem voltak valami jól megírva és szerkesztve; olvastán az embernek az volt az érzése, hogy egy csapat lelkes amatőr írta, aki rajong J. I. filozófiájáért, komoly kertészek, akiknek semmiféle újságírói képesítésük nincs. Később megtudtam, hogy a helyzet pontosan ez volt. Ettől függetlenül a biokertészetet egyre komolyabban vettem, főleg Jenny vetélése után, mellyel kapcsolatban gyanítottuk, hogy az általunk használt permetezőszerek okozhatták. Mire Colleen megszületett, kertünk egy kis biooázis volt a külvárosi gaz- és rovarirtó vegyszerek tengerében. A járókelők gyakran megálltak megcsodálni dúsan virágzó előkertünket, melyet egyre növekvő szenvedéllyel ápoltam, és jóformán mindig ugyanazt kérdezték tőlem:

– Mit csinál, hogy ilyen jól néz ki?

Amikor azt feleltem:

– Semmit – kínosan néztek rám, mintha valami kimondhatatlanul pusztító folyamatra leltek volna a rendezett, egységes, alkalmazkodó Boca Ratonben.

Aznap délután az irodámban rákattintottam az organicgardening.com lapjaira, és végül rátaláltam egy gombra, melyen ez állt: „Állásajánlatok”. Kinyitottam. Hogy miért, azt mind a mai napig nem tudom. Imádtam újságírói állásomat. Imádtam a napi találkozásokat az olvasókkal. Imádtam a szabadságot, hogy saját témáimat én választhatom meg, és hogy annyira könnyed vagy komoly lehettem, amennyire csak akartam. Imádtam a szerkesztőséget és a csudabogarakat, zseniket, neurotikusokat és idealistákat, akiket magához vonzott. Imádtam a nap legnagyobb sztorijának közepében lenni. Semmi kedvem sem volt elhagyni a lapot egy álmos kiadóért valahol a semmi közepében. Mégis elkezdtem átfutni a Rodale állásajánlatait, inkább csak kíváncsiságból, mint komolyan. Amikor azonban a lista feléhez értem, megdermedtem. Az Organic Gardening, a cég zászlóshajója új ügyvezető főszerkesztőt keresett. Nagyot ugrott a szívem. Sokat álmodoztam arról, hogy mekkora változást jelenthetne egy valamirevaló újságíró annál a magazinnál, s most itt volt a lehetőség. Őrület. Nevetséges. Szerkesztői karrier a karfiolról és a komposztról szóló cikkek szerkesztésével? Miért akarnék ilyet csinálni?

Aznap este meséltem Jennynek a lehetőségről. Arra számítottam, hogy majd azt mondja, bolond vagyok, amiért egyáltalán elgondolkoztam a dolgon. Ehelyett meglepetésemre arra bátorított, hogy küldjem el az életrajzomat. Tetszett neki az elképzelés, hogy otthagyjuk Dél-Florida forróságát, párás levegőjét, a dugókat és a bűnözést egy egyszerűbb, vidéki életért. Hiányzott neki a négy évszak és a hegyek. Hiányoztak neki a lehulló levelek és a tavaszi nárciszok. Hiányoztak neki a jégcsapok és az almabor. Azt akarta, hogy a gyerekeink és bármilyen nevetségesen is hangzik, a kutyánk átélhesse egy téli hóvihar csodáit.

– Marley még sosem futott hógolyó után – mondta, miközben meztelen lábával a kutya bundáját simogatta.

– Ez aztán jó ok a munkahelyváltásra – feleltem.

– Csak azért kellene megpróbálnod, hogy kielégítsd a kíváncsiságodat – mondta. – Hogy meglásd, mi történik. Ha felajánlják neked a posztot, még mindig visszautasíthatod.

Be kell ismernem, osztoztam álmaiban arról, hogy visszaköltözzünk északra. Bármennyire is élveztem tucatnyi évünket Dél-Floridában, északon születtem, és mindig is hiányzott nekem három dolog: a dimbes-dombos vidék, az évszakok változása és a beépítetlen táj. Akkor sem hagytam abba az álmodozást arról, hogy egy nap elmenekülök saját oázisomba – nem egy tenyérnyi telekre a csillagászati ingatlanárú Boca Ratonben, hanem egy valódi földdarabra, ahol túrhatom a földet, apríthatom a saját tűzifámat és kutyámmal az oldalamon járhatom az erdőt –, amikor már megkedveltem Floridát langyos teleivel, fűszeres konyhájával és mindenféle komikusan robbanékony lakójával.

Elküldtem a jelentkezésemet, abban a teljes meggyőződésben, hogy csak tréfa az egész. Két héttel később csengett a telefon. Maria Rodale, J. I. Rodale unokája volt az. Levelemet a „Tisztelt Személyzeti Osztályvezető”-nek küldtem, s most annyira meglepődve hallottam a cégtulajdonos hangját, hogy megkértem, ismételje el a nevét. Mariát személyesen érdekelte a magazin, melyet nagyapja alapított, és szándékában állt visszaadni neki megszürkült dicsfényét. Meggyőződése volt, hogy ehhez hivatásos újságíróra van szüksége, nem pedig egy újabb profi biokertészre, ráadásul komolyabban akart foglalkozni a környezet, a génsebészet, a nagyipari mezőgazdaság és a bimbódzó organikus mozgalom kérdéseivel.

Azzal az elhatározott szándékkal érkeztem a felvételi beszélgetésre, hogy úgy teszek, mint akit nehéz megkapniuk, de abban a pillanatban a horgukra akadtam, amikor a repülőtérről jövet a kétsávos országút első kanyarját bevettem. Minden kanyar egy újabb képeslap volt: egy kőből épült tanyaház itt, egy fedett híd ott. Jéghideg patakok zubogtak le a hegyoldalakon és bevetett termőföldek nyúltak a látóhatárig, mint isten arany köpönyegei. Az sem használt, hogy tavasz volt és Lehigh Valley minden egyes fája pompázatosan virágzott. Odakint a semmiben egy magányos stoptáblánál kiszálltam bérelt autómból és odaálltam az úttest közepére. Amerre a szem ellátott, nem volt más, csak erdők és mezők. Sehol egy kocsi, sehol egy ember, sehol egy épület. Felhívtam Jennyt az első telefonfülkéből, ami az utamba akadt:

– Jenny, nem fogod elhinni, milyen fantasztikus ez a hely – mondtam.

Két hónappal később a költöztetők bocai házunk teljes felszerelését bepakolták egy hatalmas teherautóba. Megérkezett egy autószállító is, hogy elvigye a kocsinkat és a minibuszt. Átadtuk a ház kulcsait az új tulajdonosoknak és utolsó floridai éjszakánkat egy szomszéd otthonában töltöttük a padlón fekve. Marley elterült közöttünk.

– Kempingezünk a lakásban! – kiáltott fel Patrick.

Másnap reggel korán keltem és elvittem Marley-t utolsó floridai sétájára. Szimatolt, rángatott és ugrált, míg megkerültük a háztömböt, s minden egyes bokornál és postaládánál megállt, hogy felemelje a lábát, boldog tudatlanságban afelől, ami hamarosan érni fogja. Vettem egy erős műanyag utazóládát, hogy abban vigyük fel a repülőre, és Dr. Jay tanácsát követve a séta után szétfeszítettem az állkapcsát és dupla adag nyugtatót csúsztattam le a torkán. Mire szomszédunk kitett bennünket a Palm Beach-i Nemzetközi Repülőtéren, Marley-nak vörös volt a szeme és kivételesen nyugodt volt. Akár egy rakétához is szíjazhattuk volna, azt sem bánja.

A Grogan-klán a váróteremben igencsak pompásan mutatott: két őrületesen izgatott kisfiú rohangált körbe-körbe, egy éhes kisbaba ücsörgött egy babakocsiban, és ott volt még a két ideges szülő meg egy nagyon kábult kutya. Csapatunkat kiegészítette a következő állatsereglet: két béka, három aranyhal, egy remeterák, egy Csuszi nevű csiga és egy doboz élő tücsök, hogy legyen mivel etetni a békákat. Miközben ott vártunk a sorban a becsekkolásra, összeraktam a műanyag kutyaszállítót. Ez volt a legnagyobb, amit találtam, de amikor a pulthoz értünk, az egyenruhás nő ránézett Marley-ra, és azt mondta:

– Ezt a kutyát abban a dobozban nem engedhetjük fel a gépre. Kicsi neki.

– A kisállat-kereskedésben azt mondták, hogy ez a „nagy kutya” méret – könyörögtem.

– A Szövetségi Repülési Hatóság szabályzata szerint a kutyának fel kell tudnia állni és körbe kell tudnia fordulni – magyarázta, majd szkeptikusan hozzátette: – Tessék, próbálja csak meg!

Kinyitottam az ajtót, és hívtam Marley-t, akinek persze esze ágában sem volt saját jószántából besétálni ebbe a mobil börtöncellába. Húztam és vontam, csalogattam és győzködtem. Meg se mozdult. Hol a csudában van a kutyakeksz, amikor szükségem lenne rá? Kiforgattam a zsebeimet valami után, amivel megvesztegethetném, s végül előhalásztam egy doboz mentolos cukorkát. Semmi esélyem nem volt, hogy valami jobbat találjak. Kivettem egyet és az orra elé tartottam.

– Kérsz egy mentolt, Marley? Nesze, tied! – azzal bedobtam a ládába. Ő meg persze bevette a cselt és jókedvűen bement a dobozba.

A hölgynek igaza volt; alig fért be. Be kellett rogyasztania a térdét, különben a feje a mennyezetet verte volna. A feneke meg kilógott a nyitott ajtón, pedig az orra hozzáért a hátsó falhoz. Lenyomtam a farkát és becsuktam az ajtót, miközben belökdöstem a hátsó felét.

– Na, mit mondtam? – kérdeztem azt remélve, hogy kényelmesnek találja.

– Meg kell tudnia fordulni – mondta a nő.

– Fordulj meg, öregem! – intettem Marley-nak, és füttyentettem egy kicsit. – Gyerünk, fordulj!

Kokós szemeivel hátranézett rám, feje a mennyezetet súrolta. Mintha utasításra várna, hogy hogyan is vigyen véghez egy ilyen csodatettet.

Márpedig ha nem tud megfordulni, a légitársaság nem engedi fel a gépre. Az órámra néztem. Tizenkét percünk volt rá, hogy átmenjünk a biztonsági ellenőrzésen, végig az átjárón és fel a gépre.

– Marley, ide gyere! – mondtam valamivel elkeseredettebben. – Gyerünk! – Csettintgettem az ujjammal, ráztam a fémajtót, cuppogtam. – Kérlek szépen! – könyörögtem. – Fordulj meg!

Már majdnem térdre estem, hogy úgy siránkozzak, amikor robajt hallottam, amit jóformán rögtön Patrick hangja követett.

– Ajjaj! – mondta.

– Elszabadultak a békák! – sikított fel Jenny, és már ugrott is utánuk.

– Békuci! Breki! Gyertek vissza! – kiáltoztak a fiúk egy emberként.

A feleségem négykézlábra állt, s úgy rohant körbe a váróban, miközben a békák nagy cselesen mindig egy ugrással megelőzték. Az arra járók megálltak és bámultak. Távolról a békákat egyáltalán nem lehetett észrevenni, csak a bolond nő látszott, akinek pelenkázótáska lógott a nyakában, miközben négykézláb mászott, mintha korán reggel máris a pohár fenekére nézett volna. Arckifejezésükből láttam, hogy nem csodálkoznának, ha egyszeriben vonyítani kezd.

– Elnézést, egy pillanatra! – mondtam a légitársaság munkatársának olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam, azután csatlakoztam Jennyhez négykézláb.

Miután megtettük a magunkét a kora reggeli utazóközönség szórakoztatására, végül elkaptuk Békucit és Brekit, éppen amikor utolsó ugrásukra készültek a szabadságba, az automata ajtókon át. Amikor hátrafordultunk, zajos kavarodás hallatszott a kutya doboza felől. Az egész láda remegett és ugrált a földön, s amikor bekukkantottam, láttam, hogy Marley valahogy megfordult.

– Látja? – mondtam a poggyászellenőrnek. – Meg tud fordulni. Semmi gond.

– Rendben – felelt vigyorogva. – De tényleg határeset.

Két munkás targoncára emelte Marley-t ládástól, s elgurították. Mi pedig rohantunk a géphez. Éppen akkor értünk a kapuhoz, amikor a légiutas-kísérők már zárták a gép ajtaját. Eszembe jutott, hogy ha lemaradunk, Marley egyedül ér Pennsylvaniába, és kitör a teljes felfordulás. Gondolni se mertem rá.

– Várjanak! Itt vagyunk! – kiáltottam, magam előtt tolva Colleent, miközben Jenny és a fiúk vagy húsz lépéssel mögöttem loholtak.

Csak akkor mertem kifújni a levegőt, amikor elfoglaltuk a helyünket. Sikerült Marley-t bepakolnunk. Elkaptuk a békákat. Elértük a gépet. A következő megálló Allentown, Pennsylvania. Most már lazíthatok. Az ablakon át láttam, ahogy a motoros targonca, rajta a kutya dobozával megáll a gép mellett.

– Nézzétek! – szóltam a gyerekeknek. – Ott van Marley.

Integettek az ablakon át és azt kiáltották:

– Szia, vau-vau!

Amint a repülőgép motorjai felberregtek és a stewardess végigvette a biztonsági előírásokat, előhúztam egy magazint. Akkor vettem észre, hogy az előttem lévő sorban ülő Jenny kővé dermedt. Aztán magam is meghallottam. A lábunk alól, mélyen a gép gyomrából alig kivehetően, de tagadhatatlanul jött egy hang. Szánalomra méltó, gyászos hang volt, az a fajta ősi hang, mely halkan indul, majd egyre hangosabb lesz.

Jesszusom, ez odalent van és üvölt!

Csak megemlítem, hogy a labrador nem üvölt. Üvölt a beagle. Üvölt a farkas. De a labrador nem üvölt, legalábbis nem túl jól. Marley azelőtt csak kétszer próbált üvölteni, mindkét alkalommal egy arra járó rendőrautó szirénázására reagálva. Hátravetette a fejét, szájával O betűt formált, aztán a legnevetségesebb hang jött ki a torkán, amit életemben hallottam, mintha gurgulázna, nem pedig mintha a vadon szavára felelne. Most azonban kétségkívül üvöltött.

Az utasok kezdtek felpillantgatni az újságjaikból és regényeikből. Megtorpant a párnákat osztogató stewardess is és tűnődve emelte fel a fejét. A folyosó túloldalán ülő nő a férjére nézett és azt kérdezte:

– Figyelj csak! Te is hallod? Szerintem egy kutya.

Jenny maga elé meredt. Én a magazinomba temetkeztem. Ha bárki megkérdi, letagadom, hogy a miénk.

– Vau-vau szomorú – mondta Patrick.

Legszívesebben kijavítottam volna:

– Nem, kisfiam, ez valami idegen kutya, akit sosem láttunk, és akiről nem tudunk semmit. Az szomorú.

Ehelyett azonban csak magasabbra emeltem a magazinomat az arcom előtt, a halhatatlan Richard Milhous Nixon filozófiáját követve: hihetően kell tagadni. A repülőgép motorjai felsivítottak, elnyomva Marley siratóénekét, s kigurultunk a felszállópályára. Lelki szemeim előtt megjelent, amint odalent van a gép sötét hasában, egyedül, rettegve, összezavarodva, kábultan és még csak fel sem tud teljesen állni. Elképzeltem, ahogy kikészül az üvöltő motoroktól, melyek vihartámadásként jelennek meg abban a csökött agyában, elszórt villámokkal, melyeknek elhatározott szándékuk, hogy elkapják őt. Szegény feje. Nem voltam hajlandó elismerni, hogy az enyém, de azt tudtam, hogy egész úton aggódni fogok miatta.

A repülő még alig hagyta el a kifutópályát, amikor egy kis puffanást hallottam, s ezúttal Conor mondta, hogy:

– Ajjaj!

Lepillantottam, aztán tovább bámultam a magazinomba. Hihetően kell tagadni. Néhány másodperc elteltével óvatosan körülkémleltem. Amikor elég biztos voltam benne, hogy senki sem figyel, előrehajoltam, és Jenny fülébe súgtam:

– Ne nézz oda, de kiszabadultak a tücskök.


22. FEJEZET

A ceruzák országa

*

Egy meredek domboldalban ülő, zegzugos ház mellett döntöttünk kéthektárnyi területtel. De lehet, hogy nem is domb, hanem kis hegy volt. A helyiek, úgy tűnt, nem tudnak megegyezni a dologban. Birtokunkon volt egy rét, ahol vadmálnát szedhettünk, egy erdő, ahol annyit vághattam a fát, amennyit csak akartam, és egy kis forrásból fakadó patakocska, melyben – mint arra hamar rájöttek –, a gyerekek és Marley hihetetlenül össze tudták sarazni magukat. Volt kandalló, és végtelen sok hely a kertészkedéshez, a szomszéd dombon pedig egy fehér tornyú templom, amit a konyhaablakból is láthattunk, amikor ősszel lehullottak a levelek.

Új otthonunkhoz még egy szomszéd is tartozott, aki olyan eredeti, rőt szakállú fazon volt, mintha a fura figurákra szakosodott Central Casting ügynökség szerződtette volna. A férfi az 1790-es évekből származó tanyaházban lakott, s vasárnap szeretett puskájával kiülni a háza mögötti verandára és Marley nagy rémületére csak úgy szórakozásból lövöldözni az erdőre.

Aznap, amikor beköltöztünk új házunkba, átsétált hozzánk egy üveg házi készítésű vadcseresznye borral és egy kosár akkora szemű áfonyával, amekkorát még soha életemben nem láttam. Ásó néven mutatkozott be. Ahogyan a beceneve alapján feltételeztük, Ásó ásásból élt. Ha bármiféle lyukat kellene kiásatnunk vagy földet megmozgatnunk – mondta –, csak szóljunk, s ő már jön is valamelyik masinájával.

– És jöjjenek értem, ha elütnek egy őzet a kocsijukkal! – kacsintott. – Feldaraboljuk és elosztjuk a húst, még mielőtt a vadőr megtudná.

Kétségtelenül nem Bocában voltunk többé.

Csupán egyvalami hiányzott idilli életünkből. Alig percekkel azután, hogy bekanyarodtunk új házunk felhajtójára, Conor könnyes szemekkel nézett rám és kijelentette:

– Azt hittem, itt lesz sok ceruza, hiszen ez Pencilvania.

Fiaink számára, akik ekkor hét-, illetve ötévesek voltak, ez a tény majdnem tönkretette a költözés örömét. Új államunk nevéből kiindulva mindketten azzal a várakozással érkeztek, hogy élénksárga írószerek fognak lógni minden fáról és bokorról, mint a bogyók, s nekik csak le kell szedniük. Hiába magyaráztam nekik, hogy Pennsylvaniát nem pencilnek, azaz ceruzának írják. Össze voltak törve.

Ami iskolaszerekben hiányzott a telkünkről, azt pótolták a borzok, oposszumok, mormoták és a mérges szömörce, ami az erdőnk szélén burjánzott és felkapaszkodott a fákra, s amire elég volt csak ránéznem, s máris fájdalmasan viszkető kiütéseim lettek. Egy reggel, miközben a kávéfőzővel szöszmötöltem, kinéztem a konyhaablakon, s egy pompás kapitális őzbak bámult vissza rám. Egy másik reggelen vadpulyka család kapirgált a hátsó udvarunkon. Amikor egy szombaton átsétáltam Marley-val a házunk alatti erdőn, egy nerceknek csapdákat kihelyező prémvadásszal találkoztunk. Prémvadász! Jóformán az én kertemben! Mit nem adnának érte a Bocahontasok, ha összehoznám őket vele.

Vidéken lakni egyszerre volt békés és kedves, de egy kissé magányos is. A pennsylvaniai hollandok udvariasak, de tartózkodóak voltak az idegenekkel. Márpedig mi egyértelműen idegenek voltunk. Dél-Florida embertömegei és szűkössége után élveznem kellett volna a magányt. Ehelyett, legalábbis az első hónapokban, azon kaptam magam, hogy mogorván rágódom döntésünkön, hogy olyan helyre költözzünk, ahol rajtunk kívül nyilvánvalóan kevesen óhajtanak lakni.

Marley-nak azonban nem voltak ilyesfajta kételyei. Ásó puskájának durrogásától eltekintve pompásan megfelelt neki az új, vidéki életmód. Mit is ne szeretett volna benne egy kutya, akinek több energiája van, mint esze? Rohangált a füvön, áttört a szederbokrokon, keresztülgázolt a patakon. Ha meglátott egy salátalavelet rágcsáló nyulat, azonnal elvágtatott a nyomában, le a domboldalon. Fülei libegtek, mancsai dobogtak a földön, ugatása betöltötte a levegőt. Körülbelül olyan észrevétlen volt, mint egy rezesbanda és sosem tudott közelebb kerülni néhány lépésnél, mielőtt zsákmánya eliramodott volna az erdő biztonságába. Szokásához híven örökké megmaradt abban a hitben, hogy a siker bármelyik pillanatban ráköszönhet. Farkcsóválva rohant vissza hozzám, legkevésbé sem elkeseredve, hogy öt perccel később újra megpróbálja. Szerencsére a borzokat sem tudta ügyesebben becserkészni.

Eljött az ősz egy vadonatúj, szertelen játékkal, melynek neve: támadás az avarkupac ellen. Floridában a fák nem hullajtották el leveleiket ősszel, és Marley-nak meggyőződése volt, hogy az égből alászálló leveleket ajándékba szánták neki. Miközben óriási halmokba gereblyéztem a narancssárga és sárga leveleket, ő csak ült és türelmesen figyelt, a legmegfelelőbb percre várva, hogy rajtaüssön. Csak akkor cserkészett be lekuporodva, amikor már jó nagy kupacot összegyűjtöttem. Mellső lábát felemelve néhány lépésenként megállt, hogy beleszimatoljon a levegőbe, ahogy az oroszlán kémleli a mit sem sejtő gazellát a Serengetin. Aztán amint rátámaszkodtam a gereblye nyelére, hogy megcsodáljam kezem munkáját, ő elrugaszkodott, hatalmas szökellésekkel vágott át a füvön, majd a végét repülve tette meg, hogy egy hasassal a kupac kellős közepén landoljon, ahol aztán morgott és ide-oda gurult, kalimpált, vakaródzott és csattintgatott a fogával, s számomra érthetetlen okból addig üldözte a farkát, amíg az én helyes avardombom újra szerteszét nem terült a pázsiton. Akkor lecsüccsent a produktuma kellős közepébe, fecnikre szaggatott levéldarabkákkal a bundájában, és önelégülten pillantott fel rám, mint aki tevékenyen hozzájárult az avar összegyűjtéséhez.

Első pennsylvaniai karácsonyunknak fehérnek kellett volna lennie. Jennynek és nekem igencsak nagy rábeszélőképességre volt szükségünk, amikor meg akartuk győzni Patricket és Conort arról, hogy jobb otthagyni floridai otthonunkat és a barátaikat. Márpedig a meggyőzés egyik sarkalatos pontja a hó ígérete volt. Nem csak akármilyen havat ígértünk, hanem mély, puha, képeslapra illőt. Olyanfajtát, mely nagy, csendes pelyhekben hullik az égből, kupacokba gyűlik és pontosan megfelelő az állaga a hóemberépítéshez. És persze a hó karácsony napján hull. Természetesen ez volt az egészben a legjobb, az északi téli élmények csúcsa. Felelőtlenül olyan képet festettünk nekik a télről, mint Currier és íves litográfiái, azt ígérve, hogy karácsony napjának reggelén vakítóan fehér, érintetlen táj látványára ébrednek majd, melyen csakis a Télapó szánjának nyoma látszik, éppen az ajtónk előtt.

A nagy napot megelőző héten a három gyerek órákig üldögélt együtt az ablakban, szemét le sem véve a hófelhőktől terhes égről, mintha rá tudná venni, hogy tegye le végre terhét.

– Gyere már, hó! – kántálták. Még sosem látták, sőt Jenny és én sem láttuk életünk utóbbi negyedében. Havat akartunk, de a felhők nem adták. Néhány nappal karácsony előtt az egész család beszállt a minibuszba, és elkocsikázott egy félmérföldnyire lévő farmra, ahol kivágtunk egy fenyőfát, élveztük az ingyenes lovaskocsikázást és a forró almabort a tábortűz mellett. Igazi északi karácsonyi pillanat volt, amire nagyon vágytunk odalent Floridában, egy dolog azonban hiányzott. Hol a csudában marad az az átkozott hó? Jenny és én kezdtük bánni, hogy olyan vakmerően beígértük a tuti biztos első havat. Miközben hazafelé tartottunk frissen kivágott fánkkal, melynek édes illata betöltötte az autót, a gyerekek amiatt panaszkodtak, hogy át lettek vágva. Először nem voltak ceruzák, most meg nincs hó. Vajon miket hazudtak még a szüleik?

Karácsony reggelén egy vadonatúj szánkót találtak a fa alatt, és annyi meleg holmit, ami akár egy déli-sarki expedíciónak is elég lett volna, az ablakból azonban a kilátás ugyanaz maradt: csupasz ágak, szunnyadó pázsit és barna kukoricaföldek. Vidám tüzet raktam a kandallóban, és azt mondtam a gyerekeknek, hogy legyenek türelemmel. A hó majd megérkezik, amikor megérkezik.

Újévkor még mindig semmi. Még Marley is türelmetlennek tűnt, ahogy fel-alá járkált és kitekintgetett az ablakokon, halkan nyüszítve, mintha ő is úgy érezte volna, hogy becsapták. A gyerekek az ünnepek után visszamentek az iskolába és az óvodába, s továbbra is sehol semmi. A reggelizőasztalnál mogorván bámultak rám, az apára, aki becsapta őket. Kezdtem olyan hülye magyarázatokat adni, mint például:

– Talán a kislányoknak és kisfiúknak valahol máshol nagyobb szükségük van a hóra, mint nekünk.

– Ja, persze, apu – mondta Patrick.

Már három hét eltelt az új évből, amikor a hó végre megszabadított lelkiismeret-furdalásom purgatóriumától. Éjszaka érkezett, amikor már mindenki aludt és Patrick volt az, aki elsőként riasztott, hajnalok hajnalán berohanva a hálószobánkba, és feltépve a zsalugátereket.

– Nézzétek! Nézzétek! – sivította. – Esik a hó!

Jenny és én felültünk az ágyban, hogy szemügyre vegyük a bizonyítékot. Fehér takaró borította a domboldalakat, a kukoricaföldeket, a fenyőfákat és a háztetőket. Egészen a látóhatár széléig ért.

– Hát persze, hogy esik – feleltem lazán. – Nem megmondtam?

A hó már másfél arasznyi vastag volt és még mindig hullott. Hamarosan Conor és Colleen is jött nagy zajjal végig az előszobán, hüvelykujjukkal a szájukban, takarójukat maguk mögött húzva. Marley is felébredt, nyújtózkodott, és izgalmában mindennek nekiment. Odaszóltam Jennynek:

– Azt hiszem, szó sem lehet további alvásról – miután ezzel ő is egyetértett, a gyerekekhez fordultam, és elkiáltottam magam: – Jól van, hónyuszik, öltözzünk!

A következő félórában cipzárokkal, macskanadrágokkal, kapucnikkal és kesztyűkkel küzdöttünk. Mire elkészültünk, a gyerekek úgy néztek ki, mint a múmiák, a konyhánk pedig a Téli Olimpia helyszínének tűnt. S vajon ki versenyzett a Gyogyó a Jégen Műlesiklás Verseny Nagykutya Csoportjában? Természetesen Marley, az eb.

Kinyitottam az ajtót, s még mielőtt bárki kiléphetett volna rajta, ő már el is száguldott mellettünk, felborítva a jól bebugyolált Colleent. Abban a pillanatban, amikor a mancsa megérintette a fura fehér izét – Juj, nedves! Juj, hideg! – meggondolta magát és megpróbált hirtelen hátraarcot csinálni. Amint azt mindenki tudja, aki vezetett már kocsit hóban, nem jó ötlet egyidejűleg fékezni és kis ívben megfordulni.

Marley csúszni kezdett, a hátsó fele megelőzte a többi részét. Egy pillanatra féloldalt a horpaszára esett, majd újra felugrott éppen jókor ahhoz, hogy lehengerbucskázhasson a terasz lépcsőjén, és fejjel beleessen egy hókupacba. Amikor egy másodperccel később újra felbukkant, úgy nézett ki, mint egy hatalmas, porcukorral telehintett fánk. Fekete orrától és két barna szemétől eltekintve csupa fehér por volt. A Kibírhatatlan Hókutya. Marley nem tudta, mire vélje ezt az idegen anyagot. Mélyen belefúrta az orrát, aztán nagyot prüszkölt. Feléje kapott és beletörölte a pofáját. Aztán mintha egy láthatatlan kéz lenyúlt volna az égből és beinjekciózta volna egy hatalmas adag adrenalinnal, teljes gőzzel nekilódult, és vágtázni kezdett, amit gyakorta megszakított egy-egy váratlan bukfenccel vagy fejesugrással. A hó legalább olyan jó móka volt, mint kifosztani a szomszéd kukáját.

Ha az ember Marley nyomát követte a hóban, elkezdte megérteni deformált agyát. Útja tele volt hirtelen kanyarokkal és hátraarcokkal, szeszélyes hurkokkal és nyolcasokkal, dugóhúzókkal és tripla lutzokkal, mintha valamiféle bizarr algoritmust követne, amit csakis ő ért. Hamarosan a gyerekek is követték példáját, pörögtek-forogtak, bolondoztak, miközben tele ment hóval a ruhájuk mindent ránca és rése. Jenny kijött megvajazott pirítósokkal, bögrékben forró kakaóval, meg egy bejelentéssel: elmarad a tanítás. Tudtam, hogy lehetetlen belátható időn belül kijutnom a felhajtóról kis, kétkerék-meghajtású Nissanommal. Arról meg álmodni se mertem, hogy fel-alá furikázom a letakarítatlan hegyi utakon, így aztán kihirdettem magamnak is a hivatalos hószünetet.

Ellapátoltam a havat a kövekkel kirakott tűzrakó helytől, amit a hátsó kertben építettem, s hamarosan pattogott is a tűz. A gyerekek visongva szánkáztak le a domboldalon, el a tűz mellett, le egészen az erdő széléig, Marley-val a nyomukban.

– Ha valaki egy éve azt mondja neked, hogy a gyerekeid a ház mögött fognak szánkózni, elhitted volna? – néztem Jennyre.

– Ugyan már – felelte, majd meglendítette a karját és elhajított egy hógolyót, amivel éppen mellbe talált. Havas volt a haja, kipirult az arca és lélegzete apró felhőkben szállt fölé.

– Inkább gyere ide, és adj egy csókot! – mondtam.

Később, amikor a gyerekek a tűznél melegedtek, úgy döntöttem, magam is kipróbálom a szánkót. Utoljára kamaszkoromban szánkóztam.

– Velem jössz? – kérdeztem Jennyt.

– Bocsi, Jean-Claude, de menj csak egyedül! – felelte.

Elhelyeztem a szánkót a dombtetőn, könyökömre támaszkodva hátrafeküdtem, és a lábamat bedugtam a csőrébe. Elkezdtem hintáztatni magamat, hogy elinduljak.

Marley-nak ritkán adatott meg, hogy lenézhessen rám, s kiszolgáltatott helyzetemet nyomban kihasználta. Odaoldalazott hozzám és megszagolgatta az arcomat.

– Mit akarsz? – kérdeztem, s ennyi elég is volt neki. Felmászott a szánkóra, meglovagolt engem, aztán ráfeküdt a mellkasomra. – Szállj le rólam, te nagydarab tökfej! – ordítottam, de késő volt. Már csúsztunk is lassan, majd egyre gyorsultunk.

– Bon voyage! – kiáltott utánunk Jenny.

Mentünk is, csak úgy szállt mögöttünk a hó. Marley rajtam, mint akit odaragasztottak, és kedvtelve nyalogatta a képemet, miközben süvöltöttünk lefelé a domboldalon. Kettőnk együttes súlya számottevően nagyobb lendületet adott, mint amilyen a gyerekeknek volt, így hát elrobogtunk amellett a hely mellett, ameddig az ő nyomaik értek.

– Kapaszkodj, Marley! – üvöltöttem. – Bemegyünk az erdőbe! Elsüvítettünk egy nagy diófa mellett, aztán el két vadcseresznyefa között, csodálatos módon elkerültünk minden merev tárgyat, ahogy keresztültörtünk az aljnövényzeten, miközben a szederbokrok tüskéi téptek bennünket. Egyszer csak eszembe villant, hogy ott van előttünk a hirtelen leszakadó patakpart, s a patak vize még nem fagyott be. Megpróbáltam kiszabadítani a lábamat, hogy fékezhessek, de beakadt. A part meredek volt, jóformán függőlegesen zuhanó, mi pedig túlcsúsztunk rajta. Csak annyi időm volt, hogy átöleljem Marley-t, jól becsukjam a szememet, s elordítsam magam:

– Aáááááááááá!

Szánkónk kilőtt a part felett, azután kiesett alólunk. Úgy éreztem magam, mintha egy klasszikus rajzfilmben lennék, és egy végtelen másodpercig lógnék a levegőben, mielőtt lezuhanok. Csakhogy ebben a rajzfilmben össze voltam ragadva egy őrülten nyáladzó labradorral. Egymásba kapaszkodva tompa puffanással landoltunk a hóban, s a szánkóról félig lelógva csúsztunk a víz partjáig. Kinyitottam a szememet és felmértem az állapotomat. Tudtam mozgatni az ujjaimat a lábamon és a kezemen is és forgatni a fejemet. Semmim sem törött el. Marley már talpon volt, és úgy ugrált körülöttem, mint aki alig várja, hogy megismételjük a mutatványt. Nyögve tápászkodtam fel, s miközben lesepertem magamról a havat, azt mondtam:

– Kezdek egy kissé öreg lenni az ilyesmihez.

A következő hónapokban egyre egyértelműbbé vált, hogy Marley is.

Valamikor az első pennsylvaniai tél vége felé észrevettem, hogy Marley a középkorból észrevétlenül átlépett a nyugdíjasévekbe. Decemberben töltötte be a kilencet, s ugyan alig észrevehetően, de lassult. Még mindig megvoltak fékezhetetlen, adrenalintól hajtott kitörései, mint az első hóesés napján, de ezek egyre rövidebbekké, s egyre ritkábbá váltak. Elégedetten szunyókált a nap nagy részében, s sétáinkon előbb fáradt el, mint én, ami azelőtt sosem fordulhatott elő. Egy késő téli napon, amikor a hőmérséklet fagypont felett volt, és a tavasz illata szállt a levegőben, lesétáltam vele a dombról és fel a miénknél is meredekebb következőre, amelyiknek a fehér templom ül a tetején a régi temető mellett. Gyakran sétáltam arrafelé, s bár a meredeken mindketten lihegtünk, tavaly ősszel Marley még szemmel látható erőlködés nélkül tette meg az utat. Ezúttal azonban lemaradozott. Csalogattam egész úton, biztató szavakat kiáltottam neki, de mintha egy lelassuló játékot néznék, mielőtt kifogyna benne az elem. Egyszerűen nem volt benne elég spiritusz, hogy feljusson a csúcsra. Megálltam, és hagytam, hogy kipihenje magát, amire azelőtt sosem volt szükség.

– Csak nem puhulsz el nekem? – kérdeztem és lehajoltam, hogy kesztyűs kezemmel megsimogassam a képét. Felnézett rám, a szeme csillogott, az orra nedves volt, egyáltalán nem aggasztotta fogyóban levő energiája. Arckifejezése elégedett, de fáradt volt, mintha az élet nem is lehetne jobb annál, mint hogy itt ül egy vidéki út szélén egy csípős késő téli napon, gazdájával az oldalán.

– Ha azt hiszed, cipelni foglak – figyelmeztettem –, felejtsd el!

Ahogy a napfényben fürdött, észrevettem, mennyi ősz szál lopózott suttyomban zsemleszínű képére. Mivel a szőre világos volt, a hatást alig lehetett észrevenni, de ott volt. Az egész pofája és szemöldöke nagy része már nem sárgásbarna volt, hanem fehér. Anélkül, hogy igazándiból észrevettük volna, az örök kölyökből nyugdíjas lett. Ez nem azt jelentette, hogy egy kicsivel is jobban viselkedett volna. Marley még mindig űzte szokásos csínyeit, csak kényelmesebb tempóban. Még mindig elcsente az ételt a gyerekek tányérjáról. Még mindig kinyitotta a konyhai szemetes tetejét az orrával és turkált benne. Még mindig húzta a pórázt. Még mindig lenyelt mindenféle háztartási eszközt. Még mindig ivott a fürdőkádból és még mindig kicsorgott a víz a pofájából. Amikor az ég elsötétült és dörögni kezdett, még mindig pánikba esett, és ha egyedül volt, szétcincálta a berendezést. Egy nap arra értünk haza, hogy Marley csupa habzó nyál, Conor matraca pedig egészen a rugókig szét van szabdalva.

Az évek során filozofikus álláspontot vettünk fel a károkkal kapcsolatban, melyek sokkal ritkábbak lettek, amióta elköltöztünk Floridából, ahol naponta voltak viharok. A kutyatartáshoz hozzá tartozik, hogy lehullik a vakolat, kinyílnak a párnák és cafatokra tépődnek a szőnyegek. Mint minden kapcsolatnak, ennek is megvolt az ára. Olyan ár volt, melyet elfogadtunk, s mely egyensúlyban volt az örömmel, a szórakozással, a védelemmel és a barátsággal, melyet adott nekünk. Abból a pénzből, amit a kutyánkra és az összes általa tönkretett dologra költöttünk, egy kis jachtot vehettünk volna. Viszont hány jacht várja egész álló nap az ajtóban, hogy az ember hazamenjen? Hány jacht él azért a pillanatért, hogy az ember ölébe mászhasson, vagy hogy leszánkázhasson a domboldalon gazdája képét nyalogatva?

Marley megérdemelte a helyét a családunkban. Mint egy flúgos, de szeretett nagybácsi, aki olyan, amilyen. Sosem lehetett belőle tökéletes filmkutya, mint Lassie, Benji vagy Old Yeller, és sosem jutott el a westminsteri kutyakiállításra, de még a megyei vásárra sem. Akkoriban már tudtuk. Elfogadtuk annak, aki volt, s így még jobban szerettük.

– Te vén szivar – szóltam neki ott az út szélén azon a tél végi napon, megvakargatva a nyakát. Célunk, a temető még odébb volt, a meredek emelkedő tetején. Azonban éppen úgy, mint az életben, azt gondoltam, a cél kevésbé fontos, mint az utazás. Féltérdre ereszkedtem, és végigsimítottam mindkét oldalán.

– Akkor csak üldögéljünk itt egy kicsikét! – mondtam.

Amikor kipihente magát, elindultunk visszafelé, le a dombról, és hazaverekedtük magunkat.


23. FEJEZET

Szárnyasparádé

*

Azon a tavaszon úgy döntöttünk, hogy megpróbálkozunk az állattartással. Volt két hektár földünk, és úgy éreztük, helyes lenne megosztoznunk rajta egy-két állattal. Mellesleg az Organic Farming szerkesztője voltam, mely régóta fontosnak tartotta a jószágok és trágyájuk beillesztését az egészséges, kiegyensúlyozott kertbe.

– Jópofa lenne egy tehén – mondta Jenny.

– Egy tehén? – kérdeztem. – Elment az eszed? Még istállónk sincs, hogyan tarthatnánk tehenet? Szerinted hová tennénk, a garázsba, a minibusz mellé?

– Mit szólnál birkákhoz? – kérdezte. – A birkák cukik.

Erre jól begyakorolt „nem-gondolkozol-valami-praktikusan” nézésemet lövelltem felé.

– Egy kecske? A kecskék édesek.

Végül a baromfiak mellett döntöttünk. Egy olyan kertésznek, aki megfogadta, hogy nem használ vegyszeres rovarirtókat és műtrágyát, a tyúk nagyon hasznosnak tűnt. Olcsó és aránylag kevés törődést igényel. A boldogsághoz csak egy kis tyúkólra volt szükségük, meg reggelente néhány csésze darált kukoricára. Nem csak friss tojással láttak el bennünket, hanem amikor szabadon engedtük őket, napjaikat a birtok gondos tisztogatásával töltötték, megették a bogarakat és a lárvákat, behabzsolták a kullancsokat, kapirgálásukkal úgy felszántották a talajt, mint egy jól működő motoros kapa, és menet közben meg is trágyázták magas nitrogéntartalmú ürülékükkel. Esténként maguktól visszatértek a tyúkólba. Hát nem fantasztikus? A tyúk a biokertész legjobb barátja. Csirkéket venni volt értelme. Mellesleg, ahogy Jenny rámutatott, megfeleltek az édiség teszten is.

Hát akkor legyenek tyúkok! Jenny összebarátkozott egy osztálytárs mamájával, aki egy farmon lakott és azt mondta, boldogan ad nekünk a legközelebb kikelő fészekaljból. Beszéltem Ásóval a tervünkről, s egyetértett velem abban, hogy lenne értelme néhány csirkét tartani. Ásónak volt saját, nagy tyúkólja, amiben egy csomó tyúkot tartott a tojásáért és a húsáért is.

– Egy valamire figyelmeztetem – mondta, és húsos kezeit összefonta a mellén. – Semmi esetre se hagyja, hogy a gyerekek nevet adjanak nekik. Ha már nevük van, többé nem baromfiak, hanem kiskedvencek.

– Rendben – feleltem. Tisztában voltam vele, hogy a csirketartásban nincs helye az érzelmeknek. Egy tyúk tizenöt évig vagy még tovább is elél, de csak az első két évben tojik tojást. Ha nem tojik többet, ideje, hogy a lábosban végezze. Ez hozzátartozik a dologhoz.

Ásó mélyen a szemembe nézett, mintha megjósolná mi vár rám, és hozzátette: – Ha már egyszer nevük van, akkor annyi.

– Így igaz – értettem egyet vele. – Névről szó sem lehet.

Másnap este, amikor munkából hazajövet megálltam a kocsifeljárón, a három gyerek futva jött üdvözlésemre, s mindegyikük egy-egy naposcsibét tartott a tenyerében. Jenny is követte őket egy negyedikkel a kezében. Barátnője, Donna aznap délután hozta át az apróságokat. Még nem voltak egészen egynaposak, és úgy néztek rám csodálkozva, mintha azt mondanák: – Te vagy az anyukám?

Patrick közölte velem elsőként a nagy hírt:

– Az enyémet Tollasnak neveztem el – jelentette ki.

– Az enyém Csiripke – mondta Conor.

– Eném Pehesz – tette hozzá a magáét Colleen.

Kérdőn pillantottam Jennyre.

– Pelyhes – mondta Jenny. – Pelyhesnek nevezte el a csibéjét.

– De Jenny! – tiltakoztam. – Tudod, mit mondott Ásó. Ezek falusi állatok, nem házi kedvencek.

– Ugyan már, te igazi farmer – mondta. – Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy soha nem lennél képes ártani nekik. Nézd csak, milyen édesek!

– Jenny! – szóltam egyre több elkeseredéssel a hangomban.

– Mellesleg – folytatta a negyedik csibét a kezében tartva –, bemutatom neked Shirley-t.

Tollas, Csiripke, Pelyhes és Shirley beköltözött egy dobozba a konyhapult alá, fejük fölött egy villanykörte himbálódzott, hogy ne fázzanak. Ettek, kakiltak, aztán megint ettek, és lélegzetelállító gyorsasággal nőttek. Hetekkel azután, hogy megérkeztek hozzánk, valami felriasztott még napfelkelte előtt. Felültem az ágyban és füleltem. Vékonyka, beteges hang jött odalentről. Brekegő és rekedt volt, inkább olyan, mint egy tüdőbeteg köhögése, s nem mint a dominancia kifejezése. Újra felhangzott:

– Kukurikú!

Eltelt néhány másodperc, majd újra, ugyanolyan betegesen, de egyértelműen hallottam:

– Kukurikú!

Felráztam Jennyt, s amikor felnyitotta a szemét, megkérdeztem:

– Amikor Donna a csirkéket hozta, ugye megkérted, hogy ellenőrizze, mindegyik tyúk-e?

– Úgy érted, ezt meg lehet állapítani? – kérdezte, majd a másik oldalára fordult, és békésen tovább aludt.

Szexálásnak hívják. A farmerek, akik tudják, hogyan kell, meg tudják vizsgálni a frissen kikelt csibét, és körülbelül 80 százalékos biztonsággal képesek megállapítani, hogy hím-e vagy nőstény. A termelői boltban a szexált csirkék a legdrágábbak. Az ismeretlen nemű, válogatás nélküli madarakat sokkal olcsóbban megkapni. Ez persze rizikós, hiszen a hímeket fiatalon leölik húsnak, a tyúkokat pedig megtartják tojónak. Ha az ember a nem szexált szerencsejátékot játssza, az azt feltételezi, hogy képes megölni, kibelezni és lefosztani minden felesleges kakast, amit köztük talál. Mint mindenki, aki valaha tartott tyúkokat tudja, két kakas nem fér meg egy szemétdombon.

Mint kiderült, Donna meg sem próbálta szexálni a négy csibénket, Így hát négy „tojóstyúkunk” közül három kakas volt. Konyhapultunk olyan lett, mint a Boys Town fiúnevelőotthon, ahová az utóbbi években már néhány lányt is felvettek. Az a baj a kakasokkal, hogy képtelenek megelégedni a másodhegedűs szerepével. Az ember azt hinné, hogy ha ugyanannyi kakasa van, mint tyúkja, azt hinné, majd szépen kettesével összeállnak, mint Ozzie és Harriet, az ősidők leghíresebb rádió- és tévésorozatának turbékoló sztárpárja. Micsoda tévedés! A hímek véghetetlenül csatározni fognak, kegyetlenül véresre verve egymást, hogy meghatározzák, ki uralkodik a tyúkólban. Mindent a győztes visz.

Ahogy serdülni kezdtek, három kakasunk elkezdett pöffeszkedni és csipkelődni, és ami a legidegesítőbb volt, lévén, hogy még mindig a konyhánkban tanyáztak, bár kezem-lábam törtem, hogy elkészüljek a tyúkóllal: szétkukorékolták tesztoszterontól felduzzadt szívüket. Shirley, egyetlen szegény túlterhelt tyúkunk jóval több figyelemben részesült, mint amennyire a legbujább nő vágyhat.

Azt hittem, kakasaink folyamatos kukorékolása meg fogja őrjíteni Marley-t. Ifjabb éveiben a kertben egyetlen piciny énekesmadár elég volt ahhoz, hogy frenetikus ugatásban törjön ki, miközben egyik ablaktól a másikig rohant, és hátsó lábain ugrált fel-le. Azonban a három kukorékoló kakas néhány lépésnyire a táljától semmilyen hatással nem volt rá. Mintha észre sem vette volna, hogy ott vannak. A kukorékolás napról napra hangosabb lett. Minden reggel hajnali háromkor zengett a ház a konyhából áradó zajtól.

– Kukurikúúúúú!

Marley eközben békésen aludt. Ekkor jutott eszembe először, hogy talán nem csak egyszerűen elengedi a füle mellett a kukorékolása Talán nem is hallja. Egy délután odamentem mögé, amikor a konyhában szunyókált és megszólaltam:

– Marley?

Semmi. Elismételtem hangosabban:

– Marley!

Semmi. Tapsoltam és kiabáltam:

– MARLEY!

Erre felemelte a fejét, bambán körülnézett, hegyezte a fülét, próbálta kiokumulálni, hogy mi is lehetett az, amit radarja megérzett. Megismételtem hangosan tapsolva és nevét kiabálva. Ezúttal eléggé elfordította a fejét, és észrevett engem maga mögött.

Ja, te vagy az? Felugrott, farkát csóválta. Boldog volt, és nyilvánvalóan meglepődött, hogy lát. Üdvözlésképpen nekiütközött a lábamnak és maflán nézett rám, mintha azt kérdezné:

– Milyen dolog idesettenkedni mögém?

A kutyám kétségtelenül kezdett megsüketülni.

Így már összeállt a kép. Az elmúlt hónapokban Marley nem figyelt rám, ami sosem fordult elő azelőtt. Hívtam, és még csak rám se nézett. Kivittem lefekvés előtt, ő meg összevissza szimatolt a kertben, s füle botját sem mozgatta, amikor fütyültem neki, meg szólongattam, hogy jöjjön be. Ott aludt a lábamnál a játszószobában, amikor becsengetett valaki, s ő még csak fel sem nézett.

Marley fülével elég baj volt kiskora óta. Sok labradorhoz hasonlóan hajlamos volt a fülgyulladásra, s egy kisebb vagyont elköltöttünk antibiotikumokra, krémekre, tisztítókra, csöppekre és állatorvosi vizsgálatokra. Még egy műtétje is volt, hogy megrövidítsék a fülcsatornáit, hátha így korrigálható a probléma. Eszembe sem jutott, amíg a figyelmen kívül hagyhatatlan kakasok meg nem jelentek a házunkban, hogy a sokévnyi gond nem maradt hatástalan, s kutyánk lassacskán a távoli suttogások csendes világába költözött.

Bár nem úgy tűnt, mintha zavarná. A nyugdíjaskor megfelelt Marley-nak, és hallási problémája mintha nem befolyásolta volna kellemes vidéki életstílusát. Sőt, a süketség gyümölcsözőnek bizonyult számára, hiszen végre orvosilag igazolt oka volt az engedetlenségre. Hát hogy is engedelmeskedhetne egy parancsnak, amit nem hallott?

Bármennyire is mindig azt hajtogattam, hogy tökfilkó, esküszöm, rájött, hogyan használja ki a süketséget. Ha egy darab marhahúst dobtunk a táljába, már jött is rohanvást a szomszéd szobából. Azt bezzeg még mindig észrevette, ha a hús tompán puffant a fémen. Na de ha azért kiabáltam neki, hogy jöjjön, amikor inkább másfelé akart menni, jókedvűen elhúzott az ellenkező irányba, s még csak hátra sem pillantott bűnös képpel, ahogy régebben szokta.

– Szerintem ez a kutya átver bennünket – mondtam Jennynek.

Egyetértett velem abban, hogy szelektív a hallása, de ahányszor csak odalopództunk mögé, tapsoltunk és a nevét kiáltottuk, nem reagált. Ahányszor pedig ételt dobtunk a táljába, futva jött. Mintha nem hallana meg más hangot, csak a szívének, pontosabban a gyomrának legkedvesebbet: a vacsora hangját.

Marley egész életében telhetetlenül éhes volt. Nem csak négy nagy mérőkanál kutyaeledelt adtunk neki naponta, ami egy hétig elég lett volna egy egész csivavacsaládnak – de az általunk olvasott kutyakönyvek tanácsa ellenére elkezdtük szabadon kiegészíteni az étrendjét asztali maradékokkal.

Tudtuk, hogy a maradékok arra tanítják a kutyát, hogy jobban szeresse az emberi ételt, mint a kutyaeledelt, s persze ha egy fél maradék hamburger és a száraz kutyakaja között lehet választani, ki vetné a szemükre? A maradékok garantálják, hogy a kutya elhízott lesz. A labradorok különösen hízékonyak, főleg középkorúan és később. Némely labrador, főleg az angol fajta olyan gömbölyű, mintha felfújták volna és csak arra várna, hogy végigrepülhessen az Ötödik Sugárút felett a Macy's Áruház hálaadásnapi felvonulásán.

De nem úgy a mi kutyánk.

Marley-nak bőven voltak problémái, de a túlsúly nem tartozott közéjük. Mindig több kalóriát égetett el, mint amennyit befalt, bármennyi legyen is az. A fékezhetetlen, túláradó viselkedés hatalmas mennyiségű energiát felemésztett. Olyan volt, mint egy nagy teljesítményű áramfejlesztő, ami minden elérhető üzemanyagot azonnal tiszta, nyers erővé alakít át. Marley elképesztő fizikumú példány volt, az a fajta kutya, melynek láttán a járókelők megálltak, hogy megcsodálják. Labradornak hatalmas volt, jóval nagyobb, mint fajtájának átlagos hímjei, melyek 30 és 36 kilogramm között mozognak. Ahogy korosodott, nem vesztett hatalmas izomkötegeiből, abból a 44 kilónyi inas izomból, egy gondolatnyi zsír nélkül. Mellkasa akkora volt, mint egy kis söröshordó, de a bordák rögtön a bundája alatt helyezkedtek el, minden szigetelés nélkül.

Nem aggódtunk az elhízás miatt, sőt, ellenkezőleg. Számos Dr. Jay-nél tett látogatásunk alkalmával, mielőtt még elhagytuk volna Floridát, Jenny és én ugyanannak az aggodalomnak adtunk hangot: őrületes mennyiséget kap enni, mégis jóval soványabb mint a legtöbb labrador, s mindig úgy tűnt, mintha éppen éhen akarna veszni rögtön azután is, hogy éppen befalt egy akkora adag kutyakaját, amennyi egy oroszlánnak is elég lett volna. Talán éheztetjük? Dr. Jay mindig ugyanazt felelte. Végigsimította Marley selymes oldalát, amivel fantasztikusan vidám menekülős játékra sarkallta a szűk rendelőben, s azt válaszolta, hogy ami a fizikai adottságokat illeti, Marley jóformán tökéletes.

– Csak tegyék, amit eddig! – mondta ilyenkor Dr. Jay. Majd amikor Marley a lába közé ugrott, vagy elcsórt egy vattacsomót a pultról, hozzátette: – Nyilvánvalóan nem kell elmagyaráznom maguknak, hogy Marley idegei sok energiát felemésztenek.

Esténként, miután befejeztük a vacsorát, és eljött az idő, hogy Marley is megkapja a sajátját, megtöltöttem kutyatáppal a tálját, aztán hozzádobtam minden maradékot, amit találtam.

Három kisgyerekkel az asztalnál bőven volt félig elfogyasztott ennivaló. Kenyérhéj, húsdarabkák, olaj a serpenyőből, csirkebőr, pecsenyelé, rizs, répa, aszaltszilva-püré, szendvics, háromnapos tészta, mind a tálba került. Az lehet, hogy a kutyánk úgy viselkedett, mint az udvari bolond, de úgy evett, mint egy herceg. Csupán olyan ételeket nem adtunk oda neki, melyekről tudtuk, hogy ártanának az egészségének, mint például a tejtermékek, édességek, krumpli és a csokoládé. Nem szeretem azokat, akik embereknek való ételt vesznek a kutyájuknak, de Marley adagjának olyan maradékokkal való feldúsítása, melyeket különben kidobtunk volna, azzal az érzéssel töltött el, hogy takarékos vagyok – aki nem pazarol, nem fog szűkölködni – és nagylelkű. Marley mindig nagyra értékelte, hogy a kutyaeledel végtelenül egyhangú poklához képest gondoskodtam számára a változatosságról.

Amikor Marley nem konyhamalacként működött, a család ügyeletes takarítóbrigádja volt. Nem volt az a kiömlött étel, amit ne tudott volna eltüntetni. Egyik gyerekünk leborított a földre egy teljes tál spagettit húsgombóccal, mire mi egyszerűen fütyültünk, elléptünk és hátrébb húzódtunk, miközben a jó öreg porszívó a legutolsó tésztaszálat is fel nem szippantotta és addig nem nyalta a padlót, míg fénylett. Elgurult borsószemek, leejtett zeller, szökevény rigatoni, kiömlött almaszósz, mindegy, mi volt az. Ami földet ért, annak annyi. Barátaink legnagyobb csodálkozására még a fejes salátát is befalta.

Persze az ételnek nem feltétlenül kellett leérnie a földre ahhoz, hogy Marley gyomrában végezze. Gyakorlott és szégyentelen tolvaj volt, aki legfőképp a gyanútlan gyereket károsította meg, s mindig azután, hogy ellenőrizte, hogy sem Jenny, sem én nem látjuk. A szülinapi zsúrok aranybányát jelentettek számára. Utat tört magának az ötévesek tömegében, miközben arcátlanul kikapta kis kezükből a hot dogot. Az egyik zsúron becslésünk szerint a születésnapi torta kétharmadát sikerült megkaparintania úgy, hogy egyik szeletet a másik után csórta el a papírtányérokról, amiket a gyerekek az ölükben tartottak.

Mindegy volt, mennyi ennivalót habzsol be akár jogos úton, akár illegális megmozdulásai révén. Mindig többet akart. Amikor elromlott a hallása, nem csodálkoztunk, hogy az egyetlen hang, amit még meghall, az étel édes, tompa puffanása.

Egy nap, amikor hazaértem a munkából, üresen találtam a házat. Jenny és a gyerekek elmentek valahová. Kiáltottam Marley-nak, de nem felelt. Felmentem az emeletre, ahol néha szundikálni szokott, ha egyedül volt, de nem találtam. Miután átöltöztem, újra lementem és a konyhában találtam rá. Éppen rosszban sántikált. Háttal volt nekem; hátsó lábaira emelkedve, mellső mancsait a konyhaasztalra támasztva éppen egy sajtos melegszendvics maradékát falta be. Első reakcióm az volt, hogy hangosan meg kéne szidnom. Ehelyett úgy döntöttem, megnézem, milyen közel tudok menni hozzá, mire észreveszi, hogy nincs egyedül. Lábujjhegyen odaosontam mögé, amíg olyan közel nem értem, hogy meg tudtam érinteni. Miközben a kenyérhéjakat rágcsálta, egyfolytában a garázsba vezető ajtó felé pislogott, tudván, hogy Jenny és a gyerekek ott fognak belépni, amikor visszajönnek. Abban a szempillantásban, amikor kinyílik az ajtó, ő a földön lesz, az asztal alatt, és úgy tesz, mintha aludna. Az nyilvánvalóan nem jutott eszébe, hogy Apa is hamarosan hazajön, és beosonhat a másik ajtón.

– Jaj, Marley! – szólaltam meg normál hangerővel. – Mit művelsz?

Ő csak evett tovább, fogalma sem volt a jelenlétemről. Kényelmesen csóválta a farkát, annak jeleként, hogy azt hiszi, egyedül van és meg fog úszni egy nagy kajarablást. Nyilvánvalóan elégedett volt magával.

Hangosan megköszörültem a torkomat, de még ezt sem hallotta meg. Cuppogó hangokat hallattam. Semmi. Eltüntette az egyik szendvicset, majd orrával odébb lökte a tányért az útból és kinyújtózott, hogy elérje a második tányéron hagyott kenyérhéjakat.

– Olyan rossz kutya vagy – mondtam, miközben ő egyfolytában rágott. Kétszer csettintettem, mire egy harapás kellős közepén megdermedt, és a hátsó ajtóra meredt. „Mi volt az? Ajtócsapódást hallottam?”

Egy perc múlva azonban meggyőzte magát arról, hogy bármit hallott is, annak semmi jelentősége, s folytatta tolvaj uzsonnáját.

Ekkor kinyújtottam a kezem, és megkopogtattam a fenekét. Mintha dinamitot gyújtottam volna meg. Az öreg kutya majd kiugrott a bundájából ijedtében. Rakétasebességgel hátrált le az asztalról, aztán, amint meglátott, a földre vetette magát, a hátára gurult és a hasát mutatta a megadás jeleként.

– Elkaptalak! – mondtam neki. – Marhára elkaptalak.

De képtelen voltam megszidni. Öreg volt, süket és javíthatatlan. Nem tudtam megváltoztatni. Jó móka volt odalopódzni és nagyot nevettem, amikor akkorát ugrott. Most, hogy ott feküdt a lábam előtt bocsánatért könyörögve, egy kissé elszomorodtam. Azt hiszem, titokban egész idő alatt abban reménykedtem, hogy csak tetteti.

Befejeztem a tyúkólat, egy A-formájú furnérlemez építményt, felvonóhídszerű feljáróval, amit éjszakára fel lehetett húzni, hogy a ragadozók ne juthassanak be. Donna volt olyan kedves és visszavett kettőt a három kakasunkból, s adott helyettük tyúkokat az övéi közül, így már három lányunk és egy tesztoszterontól majd kicsattanó fiú madarunk volt, amely minden percét a három dolog valamelyikével töltötte: igyekezett szexhez jutni, szexelt, vagy dicsekedve kukorékolt a hódításairól. Jenny megfigyelte, hogy a kakasok olyanok, amilyenek a férfiak lennének, ha azt tehetnék, amit csak akarnak, anélkül, hogy alapvető ösztöneiket korlátoznák a társadalmi konvenciók. Egyet kellett értenem vele. Beismerem, valamelyest csodáltam a szerencsés fickót.

Minden reggel kiengedtük a tyúkokat, hogy szabadon járhassak a kertben, Marley pedig udvariasan megkergette őket néhányszor, vagy egy tucatnyi lépésről követte őket ugatva, míg kiment belőle a gőz és feladta. Mintha valahol mélyen az agyában valami genetikai kód sürgős üzenetet küldene neki.

– Vadászkutya vagy, ezek meg madarak. Szerinted nem kellene megkergetni őket?

De nem szívből csinálta. A madarak hamar megtanulták, hogy a haszontalan sárga állat semmiféle veszélyt nem jelent, inkább csak egy kissé bosszantó faktor, mint bármi más. Marley pedig megtanult osztozni a kerten ezekkel az új, tollas betolakodókkal.

Egyik nap felnéztem a gyomlálásból, és azt láttam, hogy Marley és a négy madár együtt közelednek hozzám. A szárnyasok csipegettek, Marley pedig szaglászott út közben. Olyan volt, mint amikor a régi barátok elmennek egy kis vasárnapi sétára.

– Miféle vadászkutya vagy te? Nincs benned semmi büszkeség? – mostam meg a fejét.

Mire ő felemelte a lábát, és lepisilt egy paradicsombokrot, majd elsietett, hogy csatlakozzon újdonsült barátaihoz.


24. FEJEZET

A biliszoba

*

Az ember tanulhat ezt-azt egy öreg kutyától. Ahogy teltek-múltak a hónapok és megszaporodtak a betegségei, Marley-tól főleg azt tanultuk meg, hogy az élet megváltoztathatatlanul véges. Jenny és én még nem igazán voltunk középkorúak, a gyerekeink kicsik voltak, jó egészségnek örvendtünk és nyugdíjaséveink elképzelhetetlen távolságban voltak előttünk a láthatáron. Könnyen letagadhattuk volna, hogy elkerülhetetlenül telik az idő, úgy tehettünk volna, mintha bennünket valahogy elkerülne az öregedés. Marley azonban nem engedte meg nekünk az önámítás efféle luxusát. Ahogy figyeltük, amint őszül, süketül és gyengül, nem hagyhattuk figyelmen kívül a halandóságot – a sajátunkat. Az öregedés egyikünket sem kerüli el, egy kutyát azonban elképesztő és kijózanító gyorsasággal ér utol. Rövid tizenkét év alatt Marley pajkos kölyökből esetlen kamasszá, majd izmos felnőtté s végül totyogó nyugdíjassá vált. Nagyjából minden emberi évben hét évet öregedett, ami emberi számítás szerint azt jelentette, hogy közeledik a kilencvenhez.

Egykor csillogó fogai lassan barna csonkokká koptak. Hiányzott három első agyara, melyek egyesével törtek le őrült pánikrohamai alatt, amikor igyekezett kirágni magát a biztonságba. Szája, ami mindig egy kicsit halszagú volt, felvette egy napsütötte szeméttelep bukéját. Ezen persze nem sokat segített, hogy az utóbbi időben megkedvelte a tyúkszar néven ismert finomságot. Teljes megrökönyödésünkre úgy falta, mintha kaviár lett volna.

Emésztése sem volt már a régi, s annyi gázt termelt, mint egy metángáz üzem. Voltak napok, amikor esküdni mertem volna, hogy ha meggyújtok egy gyufát, levegőbe repül az egész ház. Marley hangtalan, halálos szellentéseivel, melyek mintha a vacsoravendégek számával egyenes arányban sűrűsödtek volna, képes volt kiüríteni egy szobát.

– Jaj, Marley! Már megint? – sivították ilyenkor a gyerekek kórusban, s elsőként menekültek ki a helyiségből.

Néha még saját magát is elüldözte. Mondjuk ott szunyókált békésen, amikor a bűz megcsapta az orrát. Hirtelen kinyitotta a szemét és felvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezné:

– Te jó ég? Ez meg ki volt?

Aztán felállt, és mint aki jól végezte dolgát, átsétált a szomszéd szobába.

Amikor nem púzott, odakint volt kakilni. Vagy legalábbis azon járt az esze. Válogatóssága azt illetően, hogy hová is guggoljon a dolgát végezni, arra a szintre jutott, hogy már mániának lehetett nevezni. Ahányszor kiengedtem, mindig egyre tovább tartott eldöntenie, hogy melyik is a tökéletes hely. Fel-alá sétafikált; körbe-körbe csámborgott szimatolva, meg-megállva, vakaródzva, körözve, odébbállva, s egész idő alatt nevetséges vigyor ült a képén. Míg ő átfésülte a terepet a leguggolós nirvána után kutatva, odakint álltam, néha az éjszaka sötétjében, gyakran mezítláb, elvétve csupán boxershortban, gyakorlatból tudva, hogy jobb, ha nem hagyom magára, nehogy úgy döntsön, hogy felüget a domboldalon, meglátogatni a szomszéd utca kutyáit.

Hobbijává vált az elszökdösés. Ha lehetőség adódott rá, és úgy gondolta, megúszhatja, már rohant is villámgyorsan a birtokhatár felé. Vagyis nem egészen villámgyorsan. Inkább egyik bokortól a másikig szimatolt és poroszkált, míg el nem tűnt a szemem elől. Egyszer késő éjjel kiengedtem az ajtón, hogy még egy utolsót járjon lefekvés előtt. A jéghideg eső jeges latyakká vált a földön, ezért visszafordultam, hogy kivegyek egy esőköpenyt az előszobaszekrényből. Mire kevesebb, mint egy perc múlva kiléptem a járdára, ő már árkon-bokron túl járt. Kisétáltam a kertbe, fütyültem, tapsoltam, tudván tudva, hogy nem hall engem, abban viszont biztos voltam, hogy a szomszédok meghallják. Húsz percen keresztül kóboroltam a szomszéd kertekben az esőben. Csuda látvány lehettem csizmában, esőköpenyben és boxershortban. Imádkoztam magamban, nehogy valaki felgyújtsa a teraszvilágítást. Minél tovább vadásztam rá, annál dühösebb lettem. Mi a csudának kóricál el éjnek évadján? De ahogy telt múlt az idő, bosszúságom aggodalommá változott. Azokra az öregemberekre gondoltam, akikről az újságban lehet olvasni, hogy kisétáltak az öregek otthonából és három nappal később halálra fagyva találtak rájuk a hóban. Hazamentem és felébresztettem Jennyt.

– Marley eltűnt – mondtam. – Sehol nem találom. Odakint van a fagyos esőben.

Ő abban a pillanatban talpon volt, felkapta a farmerjét, belebújt a pulcsijába és a csizmájába. Együtt kerestük nagyobb területen. Hallottam, ahogy Jenny valahol fent a dombtetőn fütyül és hívogatja, miközben törtem magamnak az utat a sötétben a bokrok között, félig-meddig abban a hiszemben, hogy eszméletlenül fekszik a patakmederben.

Egy idő után összefutottunk.

– Van valami? – kérdeztem.

– Semmi – felelt Jenny.

Bőrig áztunk az esőben. Pucér lábszáramat csípte a hideg.

– Gyere! – mondtam. – Menjünk haza, melegedjünk meg, aztán visszajövök kocsival.

Lesétáltunk a domboldalon, és fel a kocsifeljárón. Ekkor láttuk meg, hogy ott áll az esőfüggöny mögött, s alig bír magával az örömtől, amiért visszajöttünk. Legszívesebben kinyírtam volna. Bevittem és szárazra töröltem, miközben határozottan vizeskutya-szag töltötte be a konyhát. Késő éjszakai kalandjától kimerülten Marley ájult álomba zuhant, s meg sem moccant nagyjából másnap délig.

A látása sem volt már tökéletes. Ugrabugrálhattak a nyuszik néhány lépésnyire az orra előtt, akkor sem vette észre őket. Őrületesen vedlett, amivel Jennyt arra kényszerítette, hogy naponta porszívózzon, s még így sem volt meg a látszata. A kutyaszőr otthonunk minden résébe betelepedett, rátapadt minden ruhánkra és volt belőle elég az ennivalónkban is. Mindig is erősen hullott a szőre, de ami régen pihéket jelentett, most olyan volt, mint egy valódi hóvihar. Ha megrázta magát, felhőnyi szőrszál szállt fel a bundájából, és ült le mindenhová. Egy este, miközben a tévét néztem, lelógattam meztelen lábam a kanapéról és szórakozottan megsimogattam a csípőjét. A reklámszünetben lenéztem és grapefruit nagyságú lyukat láttam azon a helyen, ahol dörzsöltem. Szőrgombolyagjai úgy gurultak tova a parkettán, mint az ördögszekér a szeles fennsíkon.

A csípője volt a legaggasztóbb, az hagyta leginkább cserben. Ízületi gyulladás támadta meg, ami legyengítette és fájdalmat okozott neki. A kutya, aki régen úgy tudott rám mászni, mintha én lennék a vad musztáng, ő pedig a lovas, a kutya, aki vállával felemelte az ebédlőasztalt és körbevitte a szobában, most alig tudott felállni. Morgott a fájdalomtól, amikor lefeküdt és megint morgott, amikor talpra verekedte magát. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyire gyenge a csípője, míg egy nap gyengéden meg nem paskoltam a hátsó felét. Ő pedig összeesett, mintha teljes súlyommal rávetettem volna magam. Elfeküdt. Még nézni is fájt.

Egyre nehezebben tudott felmászni a lépcsőn az emeletre, de esze ágában sem volt odalent aludni a földszinten egyedül. Még azután sem, hogy tettünk neki egy kutyaágyat a lépcső aljához. Imádta az embereket, imádott láb alatt lenni, imádta a matracon nyugtatni a fejét és a képünkbe lihegni, amikor alszunk, imádta bedugni a fejét a zuhanyfüggöny résén, hogy igyon, miközben mi fürdünk és esze ágában sem volt most feladni mindezt. Esténként, amikor Jenny és én bementünk a hálószobába, ott nyugtalankodott a lépcső alján, nyüszített, csaholt, járkált fel-alá, mellső lábával óvatosan megpróbálkozott az első lépéssel, miközben gyűjtötte a bátorságot a felmenetelhez, ami nem sokkal azelőtt még semmi gondot nem jelentett. A lépcső tetejéről hívogattam: – Gyerünk, öregem! Sikerülni fog.

Miután ez percekig így ment, egyszer csak eltűnt a sarkon, hogy lendületet vegyen és futtából jusson fel, így a vállai cipelték a súly nagy részét. Néha sikerült neki, néha megállt röptében fele úton és vissza kellett mennie a lépcső aljára, hogy újra megpróbálja. A legszánalmasabb próbálkozásai úgy végződtek, hogy elvesztette a talajt a lába alól és nem túl dicsőségesen, hasmánt, hátrafelé szánkázott le a lépcsőn. Ahhoz túl nagy volt, hogy felvihessem, de egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy követem a lépcsőn és emelem a hátsó felét fokról fokra, miközben ő mellső lábain felugrál.

Abból kiindulva, hogy mekkora nehézséget jelent neki a lépcső, azt feltételeztem, hogy kevesebbszer akar majd fel-le járni. Ez persze túlzás lett volna az ő észbeli képességeivel. Bármennyit bajlódott is a lépcsőzéssel, ha én visszamentem a földszintre, mondjuk egy könyvért, vagy, hogy leoltsam a villanyokat, ő ott volt a sarkamban, nehézkesen cammogott mögöttem. Aztán másodpercekkel később újra meg kellett kínlódnia a lépcsőmászással. Jenny és én rászoktunk, hogy lopakodva menjünk el a háta mögött, hogy ne érezzen kísértést arra, hogy kövessen bennünket a földszintre. Feltételeztük, hogy könnyű lesz ellopódznunk most, amikor rossz a hallása, és hosszabban és mélyebben alszik, mint valaha. De mintha mindig megérezte volna, hogy ellopakodtunk. Mondjuk olvastam az ágyban, ő meg hangosan hortyogva aludt mellettem a padlón. Óvatosan kitakarództam és kicsusszantam az ágyból, lábujjhegyen eltipegtem mellette és ki a szobából, majd visszafordultam, hogy megbizonyosodjam róla, nem zavartam meg. Még csak néhány perce voltam odalent, amikor hallottam nehéz lépteit a lépcsőn, ahogy keresésemre érkezik. Az lehet, hogy süket és vak volt, de a radarja, úgy tűnt, jól működik.

Ez nem csak éjszaka folyt így, hanem nappal is. Mondjuk újságot olvastam a konyhaasztalnál, a lábamnál az összegömbölyödött Marley-val. Amikor felálltam, hogy egy újabb csésze kávét töltsek magamnak a konyha túlsó felében. Hiába voltam látótávolságon belül és nyilvánvaló volt, hogy mindjárt visszajövök, ő nagy nehezen talpra küzdötte magát és odavánszorgott, csak, hogy velem legyen. Amint letelepedett a lábamnál a kávéskanna mellett, én visszamentem az asztalhoz, ő meg vonszolódott utánam és újra elhelyezkedett. Néhány perccel később bementem a játszószobába, hogy bekapcsoljam a hifitornyot, mire ő megint felküszködte magát, követett, tett egy kört, majd nyögve összerogyott mellettem, amikor már éppen el akartam indulni kifelé. És ez így ment, nem csak velem, de Jennyvel és a gyerekekkel is.

Az öregség megtette a magáét. Marley-nak voltak jó és rossz napjai. Jó és rossz percei is voltak, melyek néha olyan hirtelenséggel követték egymást, hogy nehéz volt elhinni, hogy ez ugyanaz a kutya.

Egy este, 2002 tavaszán kivittem Marley-t egy rövid sétára a kertbe. Hűvös és szeles volt az éjszaka. A ropogós levegőtől felélénkülve futni kezdtem, s Marley, akinek szintén jó kedve támadt, úgy vágtázott mellettem, mint a régi szép időkben. Mondtam is neki:

– Látod, Marley, még mindig van benned valami a kölyökkutyából.

Együtt futottunk vissza az ajtóhoz. Lógott a nyelve, és boldogan lihegett, a szeme élénken csillogott. A verandához érve megpróbált játékosan felugrani a két lépcsőfokon, de csípője összecsuklott, amikor elrugaszkodott, s azon vette észre magát, hogy furcsán fennakadt, mellső mancsaival a verandán, hasával a lépcsőn, a feneke pedig összerogyva a járdán. Ott hasalt és úgy nézett fel rám, mint akinek fogalma sincs, mi okozta ezt a kínos helyzetet. Fütyültem és vertem a combomat, ő pedig mellső lábaival vitézül kalimpált, de hiába. Nem tudta felemelni a hátsóját a földről.

– Gyere, Marley! – hívtam, de nem tudott megmozdulni. Végül megmarkoltam a hóna alatt és az oldalára fordítottam, hogy négy lábra tudjon emelkedni. Néhány sikertelen próbálkozás után meg is tudott állni. Hátralépett, néhány másodpercig aggodalmasan szemlélte a lépcsőt, majd felugrott és már bent is volt a házban. Attól a naptól fogva megrendült lépcsőmászó bajnoki önbizalma. Soha többé nem próbálkozott azzal a két alacsony lépcsőfokkal anélkül, hogy előbb meg ne állt és ne rágódott volna rajta.

Kétségtelenül rémes dolog megöregedni. S a tetejébe még megalázó is.

Marley az élet rövidségére figyelmeztetett, annak illékony örömeivel és kihagyott lehetőségeivel. Arra, hogy mindannyian csak egy lehetőséget kapunk arra, hogy megszerezzük az aranyat, és visszajátszás nincs. Az egyik nap kiúszol a nyílt óceánra abban a meggyőződésben, hogy ma elkapod azt a sirályt, a másik nap alig tudsz lehajolni, hogy igyál a vizestáladból. Mint Patrick Henrynek, a nagy XVII. századi politikusnak és mindenki másnak, nekem is csak egy életem van.

Újra és újra ugyanaz a kérdés vetődött fel bennem: Mi a csudáért pazarlom egy kertészeti magazinra? Nem mintha új munkámban ne lett volna örömöm. Büszke voltam arra, amit a magazinnal elértem, de keservesen hiányoztak a napilapok. Hiányoztak az emberek, akik olvassák őket és azok, akik írják. Hiányzott nekem, hogy a nap nagy sztorijának részese lehessek, és az az érzés, hogy a magam csekély eszközeivel hozzájárulok a változásokhoz. Hiányzott az adrenalinhullám, ami akkor jött, amikor határidőre kellett megírni egy cikket és az elégedettség, amikor arra ébredtem másnap reggel, hogy tele van a számítógépem a szavaimra reagáló e-mailekkel. Legfőképpen a történetmesélés hiányzott. Azon törtem a fejem, hogy vajon miért hagytam ott egy olyan munkát, ami ennyire tökéletesen illeszkedett a természetemhez, hogy a puszta költségvetésből álló, kegyetlenül reklámbevételre hajtó, a beosztottak miatti fejfájással küszködő, senki által nem látott és nem becsült szerkesztési feladatokkal tűzdelt magazinmenedzselés csalfa vizében lábaljak.

Amikor egy volt kollégám csak úgy mellesleg megemlítette, hogy a Philadelphia Inquirer állandó cikkírót keres saját rovattal, egy pillanatnyi gondolkodás nélkül ugrottam. Rettenetesen nehéz rovatvezetői álláshoz jutni, még kisebb lapoknál is, s amikor megüresedik egy ilyen poszt, azt majdnem mindig belső ember tölti be. Ez tulajdonképpen jutalom a régi munkatársaknak, akik bebizonyították már, hogy jó riporterek. Az Inquirer tekintélyes lap volt, az évek során tizenhét Pulitzer-díj birtokosa lett, s az ország egyik igazán jó napilapja. Rajongtam érte, s most az Inquirer egyik szerkesztője kérte, hogy találkozzunk. Még csak el sem kellene költöznünk a családommal ahhoz, hogy elfogadjam az állást. Az iroda, ahol dolgoznom kellene, negyvenöt percnyi autóútra volt a pennsylvaniai autópályán, ami elviselhető ingázás. Nem nagyon hiszek a csodákban, de ez túl jónak tűnt, hogy igaz legyen, mint valami deus ex machina.

2002 novemberében felcseréltem kertészruhámat a Philadelphia Inquirer sajtójelvényére. Lehet, hogy ez volt életem legboldogabb napja. Újra ott voltam, ahová tartozom, egy szerkesztőségben, saját rovattal.

Csak néhány hónapja dolgoztam az új helyen, amikor megérkezett 2003 első nagy hóvihara. A pelyhek vasárnap éjjel kezdtek hullani, s mire másnap elállt, csípőig érő hótakaró fedte a földet. A gyerekeknek három napig nem volt tanítás, miközben a község lakói lassan kiásták magukat, én pedig otthonról küldtem be a cikkeimet. Egy szomszédtól kölcsönzött motoros hófújóval letisztítottam a felhajtót és keskeny kanyont nyitottam a bejárathoz. Tudván, hogy Marley nem tudná megmászni a sima falakat, hogy kijusson a kertbe, a mély hóval pedig egyáltalán nem tud megküzdeni, ha letér az ösvényről, a gyerek elnevezése szerint saját „biliszobát” csináltam neki, egy kis kiásott helyet a ház előtti járda mellett, ahol elvégezhette a dolgát.

Amikor azonban hívtam, hogy próbálja ki az új mellékhelyiséget, ő csak állt az eltakarított részen és gyanakodva szaglászta a havat. Igen különleges elképzelései voltak arról, hogy milyen a megfelelő hely, melyen engedelmeskedhet a természet hívó szavának, márpedig nyilvánvalóan nem ilyen helyre gondolt. Arra hajlandó volt, hogy felemelje a lábát és pisiljen, de itt meghúzta a határvonalat.

Méghogy éppen ide kakiljak? Ide az ablak elé, ahonnan a legszebb a kilátás? Ezt nem gondolhatod komolyan.

Sarkon fordult, hatalmas lendülettel felmászott a csúszós tornáclépcsőn, és visszament a házba.

Aznap este vacsora után megint kivittem, s ezúttal nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy tovább várjon. Kakilnia kellett. Idegesen járt fel-alá az ellapátolt járdán, be a biliszobába, és ki a felhajtóra, szaglászta a havat, kaparta a fagyos földet.

Nem lesz ez így jó.

Mielőtt megakadályozhattam volna, fogta magát és valahogy felmászott a hófal tetejére, melybe a hófújó vágott utat, és elindult a kerten át, a húsz lépésre álló simafenyőcsoport felé. Nem hittem a szememnek: az én ízületi gyulladásos, vénséges ebem alpesi túrára indult. Hátsó lábai két lépésenként összerogytak alatta, ő pedig mélyen a hóba süllyedt, majd miután néhány pillanatig a hasán fekve pihent, újra talpra verekedte magát és ment tovább. Lassan, fájdalmasan haladt a mély hóban, még mindig erős vállát használva, hogy azzal vonszolja előre a testét. Ott álltam a felhajtón és azon méláztam, hogy vajon hogyan fogom kimenteni, amikor végül elakad és nem jut tovább. De ő csak folytatta útját, míg végül oda nem ért a legközelebbi fenyőhöz. Egyszeriben rájöttem, hogy mit forgat a fejében. Ennek a kutyának volt egy terve. A fenyő sűrű ágai alatt a hó csupán néhány ujjnyi mély volt. A fa esernyőként működött, s amint Marley odaért, szabadon tudott mozogni, le tudott guggolni és könnyíteni tudott magán. Be kellett ismernem, hogy zseniális. Körözött, szaglászott és szokásos módján kapart, próbált méltó kegyhelyet találni aznapi felajánlásának. Aztán csodálkozásomra elhagyta a kényelmes menedéket, visszaugrott a mély hóba és irány a következő fenyőfa. Nekem tökéletesnek tűnt az első hely, de az ő kifinomult ízlésének nyilván nem volt elég jó.

Nagy nehezen elérte a második fát, de hosszas körözés után nem találta megfelelőnek a helyet az ágak alatt. Így hát elindult a harmadik fához, majd a negyedikhez és az ötödikhez, s minden egyes alkalommal messzebb került a felhajtótól. Próbáltam visszahívni, bár tudtam, hogy nem hall engem.

– Marley! Hajótörést fogsz szenvedni, te gyagya! – kiabáltam.

Ő azonban csak ment, mint a hóeke, szeme előtt a szent cél lebegett. Végül elérte telkünk utolsó fáját, a tömött koronájú nagy lucfenyőt, annak a helynek a közelében, ahol a gyerekek az iskolabuszt szokták várni. Ott talált rá arra a fagyos földdarabkára, melyet keresett. Magányos hely volt, s alig hullott rá egy kis hó. Tett néhány kört, nehézkesen leguggolt öreg, elhasznált, ízületi gyulladástól kínzott hátsó lábain. Ott aztán végre valahára könnyített magán. Heuréka!

Dolga végeztével elindult vissza a hosszú úton. Míg átverekedte magát a havon, én integetve és tapsolva bátorítottam.

– Gyere csak, gyere, öregfiú! Sikerülni fog! – de láttam, hogy kezd fáradni, pedig még hosszú út állt előtte. – Ne állj meg! – kiabáltam. Márpedig pontosan ezt tette, úgy tíz-tizenkét lépésnyire a felhajtótól. A maga részéről annyi volt. Megállt, és kimerülten lefeküdt a hóba. Tulajdonképpen nem tűnt elkeseredettnek, de olyannak sem, mint akinek semmi gondja. Aggodalmas pillantást vetett rám.

Na, most mihez kezdünk, főnök?

Fogalmam sem volt. Éppenséggel oda tudnék lábalni hozzá a hóban, és aztán mi lesz? Ahhoz túl nehéz volt, hogy felemeljem és bevigyem. Percekig álltam ott, hívogattam, győzködtem, de meg sem moccant.

– Várj csak! – mondtam. – Felveszem a csizmámat, és odajövök hozzád.

Az jutott eszembe, hogy felbirkózhatnám a szánkóra, és akkor vissza tudnám vontatni a házhoz. Amint meglátott engem a szánkóval közeledni, tervem feleslegessé vált. Felugrott. Újra csupa energia volt. Csakis arra tudtam gondolni, hogy eszébe jutott kínos kimenetelű szánkózásunk be az erdőbe, át a patak felett, s azt remélte, hogy ezt most megismételjük. Úgy rángatta magát felém, mint egy dinoszaurusz a szurok gödörben. Bemásztam a hóba, és ösvényt tapostam neki, ő pedig lassan kúszott előre. Végül együtt másztunk át a hófalon a felhajtóra. Lerázta magáról a havat, a lábam szárát csapkodta a farkával, ugrabugrált. Csupa vidámság, csupa pimaszság volt, az olyan kalandor önelégültségével, aki épp most érkezett vissza az ismeretlen vadonban tett útjáról. Nem lett volna szabad kételkednem benne, hogy képes rá.

Másnap reggel keskeny ösvényt lapátoltam neki a távoli lucfenyőhöz, ő pedig azt használta saját, külön bejáratú toalettjének a tél végéig. A krízist elhárítottuk, azonban ennél nagyobb kérdések vetődtek fel. Meddig lehet ezt így folytatni, és mikor jön el az a pont, amikor az öregség fájdalmai, és megaláztatása túltesz azon az egyszerű megelégedettségen, melyet minden álmos lusta napban megtalál?


25. FEJEZET

Minden valószínűség ellenére

*

Amikor elkezdődött a nyári vakáció, Jenny bepakolta a gyerekeket a minibuszba és elment Bostonba egy hétre, hogy meglátogassa a nővérét. Én nem utaztam el velük, mert dolgoznom kellett. Így Marley egyedül volt a házban, nem volt, aki szórakoztassa és kiengedje. Az öregkor sok kis kínos momentuma közül úgy tűnt, leginkább az zavarta, hogy nem volt tökéletesen ura beleinek. Marley sok rossz tulajdonságával ellentétben a szobatisztasággal sosem volt gond. Ez volt az egyetlen képessége, amivel nyugodtan dicsekedhettünk. Néhány hónapos kora óta soha, de soha nem voltak ilyesfajta balesetei a házban, még akkor sem, ha tíz-tizenkét órán át egyedül maradt. Gyakran viccelődtünk azon, hogy a húgyhólyagja acélból, a belei meg kőből vannak.

Ez az elmúlt pár hónapban megváltozott. Már nem bírt ki néhány óránál többet két pisisszünet között. Amikor muszáj volt, akkor muszáj volt, és ha nem voltunk otthon, hogy kiengedjük, nem volt más választása, bent kellett kimennie. Majd belepusztult, és mindig azonnal tudtuk, hogy balesete volt, amint beléptünk az ajtón. Ahelyett, hogy lelkesen üdvözölt volna bennünket az ajtóban, megállt a szoba túlsó végében, fejét majdnem a padlóig lógatta, farkát behúzta, s csak úgy áradt belőle a szégyenkezés. Sosem büntettük meg emiatt. Hogy is tehettük volna? Majdnem tizenhárom éves volt. Ennél öregebb kort a labradorok nem szoktak megélni. Tudtuk, hogy nem tehet róla, és úgy tűnt, ezt ő is tudja. Biztos voltam benne, hogy ha beszélni tudna, bevallaná, mennyire megalázottnak érzi magát, és biztosítana bennünket arról, hogy ő bizony megpróbálta visszatartani.

Jenny vett egy gőzölős szőnyegtisztító gépet, és igyekeztünk úgy beosztani a dolgainkat, hogy ne legyünk távol otthonról néhány óránál hosszabban. Jenny hazasietett az iskolából, ahol önkéntesként dolgozott, hogy kiengedje Marley-t. Én ültetéses vacsorákról álltam fel a főfogás és a desszert között, hogy megsétáltassam. Ezeket a sétákat Marley természetesen annyira elnyújtotta, amennyire csak lehetett, körbe-körbe szaglászva a kertben. Barátaink azon viccelődtek, hogy vajon ki az igazi úr a Grogan-házban.

Most, hogy Jenny és a gyerekek elutaztak, tudtam, hogy mindennap sokáig fogok dolgozni. Ez lehetőség volt arra, hogy bennmaradjak az irodában, felfedezzem a közeli városokat és azokat a környező helyeket, melyekről írtam. Mivel az irodám messze volt, tíz-tizenkét órát voltam távol otthonról. Nyilvánvaló volt, hogy Marley nem maradhat egyedül olyan sokáig, de még fele annyi ideig sem. Úgy döntöttük, hogy beadjuk a helyi kutyaszállóba, ahogy minden nyáron, amikor nyaralni mentünk. A kennel egy nagy állatorvosi rendelőhöz tartozott, ami profi gondoskodást nyújtott, ha a legszemélyreszólóbb törődést nem is. Ahányszor csak odamentünk, úgy tűnt, más orvost találunk, aki nem tudott Marley-ról semmit, csak azt, ami a kartonjára volt írva. Még csak a nevüket sem tudtuk meg soha. Idegenek voltak a szeretett floridai Dr. Jay-vel ellentétben, aki majdnem ugyanolyan jól ismerte Marley-t mint mi magunk és aki mire elköltöztünk, igazi barát lett. Az itteniek kompetensek voltak, de azért mégiscsak idegenek. Úgy tűnt, Marley nem bánja.

– Vau-vau kutyatáborba megy! – visított Colleen, Marley pedig úgy felvillanyozódott, mintha ez valami komoly lehetőséget rejtene. Viccelődtünk a foglalkozásokkal, amiket a kutyaszálló dolgozói kitalálhatnak számára: lyukásás 9-től 10-ig, párnatépés 10:15-től 11-ig, szemetes kifosztása 11:05-től délig, és így tovább. Vasárnap este vittem oda, és meghagytam a mobilom számát a recepción. Marley sosem nyugodott meg teljesen, amikor beadtuk, még Dr. Jay rendelőjének ismerős falai közt sem, és én mindig aggódtam miatta egy kicsit. Minden ilyen ott-tartózkodás után soványabban tért haza, a pofáját gyakran sebesre dörzsölte izgalmában a ketrec rácsával, s amikor hazaért, összeesett egy sarokban, és órákig mélyen aludt, mintha az egész időt álmatlanul töltötte volna, fel-alá járkálva a ketrecében.

Azon a kedd reggelen már majdnem Philadelphia belvárosában jártam, az Independence Hallnál, amikor megszólalt a mobilom.

– Tartsa, kérem, Dr. X. Y. szeretne beszélni önnel! – mondta egy női hang a rendelőből. Egy újabb állatorvos volt az, akinek a nevét még sosem hallottam. Néhány pillanattal később az állatorvos szólt bele a telefonba.

– Vészhelyzetbe kerültünk Marley-val – mondta.

Összeszorult a szívem.

– Vészhelyzetbe?

Az állatorvos elmondta, hogy Marley gyomra felfúvódott az ételtől, aztán megnyúlt és kifeszült, majd megcsavarodott önmaga körül, s tartalma így nem tudott kijönni. Mivel a gáz és a többi nem tudott távozni, a gyomra fájdalmasan felfúvódott, ami gastric dilatation volvulus néven ismert életveszélyes állapotot okozott. Azt mondta, hogy ezen szinte kizárólag műtéttel lehet segíteni, és ha nem avatkoznak be, néhány óra alatt halálhoz vezethet.

Elmondta, hogy ledugott egy csövet a torkán, és kiszabadította a Marley gyomrában felgyülemlett gáz nagy részét, így apadt a puffadás. Azzal, hogy mozgatta a csövet a gyomorban, megszüntette a csavart, vagy ahogy ő mondta, „kicsavarozta”, aztán Marley nyugtatót kapott, s most nyugodtan pihen.

– Az jó, igaz? – kérdeztem óvatosan.

– De csak pillanatnyilag – felelt az orvos. – Átsegítettük a pillanatnyi krízisen, de ha egyszer becsavarodik a gyomor, az jóformán mindig újra be fog.

– Mit jelent az, hogy jóformán mindig? – kérdeztem.

– Azt mondanám, egy százalék esély van arra, hogy ne ismétlődjön meg – közölte.

Egy százalék? Te jó ég! – gondoltam. – Nagyobb esélye van bejutnia Harvardra. – Egy százalék? Ennyi?

– Sajnálom – mondta. – Nagyon komoly a dolog.

Ha újra becsavarodik a gyomra – márpedig a doktornő szerint ez gyakorlatilag biztosan bekövetkezik – két lehetőségünk van. Az első a műtét. Felnyitná a hasát és odaöltené a gyomrát a hasfalához, hogy ne tudjon újra megcsavarodni.

– A műtét körülbelül kétezer dollárba fog kerülni – mondta.

Nagyot nyeltem.

– És meg kell mondanom önnek, hogy igen veszélyes. Nehezen fog felépülni belőle, az ő korában.

A lábadozás hosszas és nehéz lesz, ha egyáltalán túléli a műtétet. Elmagyarázta, hogy az ilyen öreg kutyák néha nem élik túl a műtéti traumát.

– Ha négy- vagy ötéves lenne, azt mondanám, mindenképpen műtsük meg – mondta a doktornő. – Az ő korában azonban fel kell, hogy tegye magának a kérdést, hogy tényleg ki akarja-e tenni ennek.

– Ha elkerülhető, akkor inkább nem – feleltem. – Mi a másik lehetőség?

– A másik lehetőség az – folytatta némi hezitálás után –, hogy elaltatjuk.

– Ó – mondtam.

Nehezen fogtam fel az egészet. Öt perccel korábban még a Szabadság harang felé sétáltam azt feltételezve, hogy Marley vígan relaxál a kennel kifutójában. Most pedig azt kérdezik tőlem, hogy éljen, vagy haljon-e. Még soha nem is hallottam a problémáról, amit elmondott nekem az állatorvos. Csak később tudtam meg, hogy a felfúvódás meglehetősen gyakori bizonyos kutyafajtáknál, főleg az olyan hordómellű típusoknál, mint Marley. Úgy tűnt, azok a kutyák is nagyobb veszélynek vannak kitéve e tekintetben, akik befalják az összes ennivalójukat – megint csak, mint Marley. Vannak kutyatulajdonosok, akik gyanítják, hogy a kutyaszállóban töltött idő kiválthatja a felfúvódást, de később beszéltem egy állatorvos professzorral, aki elmondta, hogy kutatásai nem mutattak ki összefüggést a kennelben kialakuló stressz és a felfúvódás között. Az állatorvos a telefonban elismerte, hogy a náluk lévő többi kutya közelében Marley olyan izgatott, hogy ez kiválthatta a görcsöt. Szokás szerint befalta az ételét és szokás szerint lihegett és erősen nyáladzott, amit a körülötte lévő ebek jelenléte csak fokozott. A doktornő szerint lehet, hogy olyan sok levegőt nyelt, hogy a gyomra elkezdett hosszában kitágulni, s emiatt fordulhatott elő a csavarodás.

– Nem várhatunk, hogy meglássuk mi történik? – kérdeztem. – Talán nem fog még egyszer becsavarodni.

– Pontosan ezt tesszük most is – felelte. – Várunk és figyelünk.

Megismételte, hogy az esély egy százalék, majd hozzátette:

– Ha újra megfordul a gyomra, gyors döntésre lesz szükségem öntől. Nem hagyhatjuk szenvedni.

– Beszélnem kell a feleségemmel – mondtam. – Visszahívom.

Amikor Jenny felvette a mobilját, éppen egy zsúfolt turistahajón volt a gyerekekkel, a Bostoni-öböl kellős közepén. Hallottam, ahogy pöfög a hajó motorja, és az idegenvezető hangja dübörög a hangszórókból a háttérben. Fura beszélgetés volt, megszakításokkal a rossz összekötetés miatt. Egyikünk sem hallotta jól a másikat. Üvöltve próbáltam megértetni vele, hogy mi vár ránk. Ő azonban csak foszlányokat hallott belőle. Marley... vészhelyzet... gyomor... műtét... elaltatni.

A vonal túlsó végén csend volt.

– Halló – mondtam. – Ott vagy még?

– Itt vagyok – felelt Jenny, majd megint elhallgatott. Mindketten tudtuk, hogy ez a nap egyszer el fog érkezni, csak arra nem gondoltunk, hogy ez ma lesz. Nem most, amikor ő és a gyerekek nincsenek is itthon, hogy elköszönhessenek tőle, nem úgy, hogy kilencvenpercnyi autóútra vagyok Philadelphia belvárosában, és dolgoznom kell. A beszélgetés végére azonban, kiabálva, elmosódott válaszokkal és nehéz csendekkel úgy döntöttünk, hogy igazából nincs mit eldöntenünk. Az állatorvosnak igaza volt. Marley minden szempontból rossz állapotban van. Kegyetlenség lenne alávetni egy traumát jelentő műtétnek csak azért, hogy megpróbáljuk megmenteni az elkerülhetetlentől. Nem feledkezhettünk meg a költségekről sem. Lehetetlenségnek, jóformán erkölcstelennek tűnt ennyi pénzt rákölteni egy öreg kutyára élete végén, amikor annyi gazdátlan kutyát altatnak el, és ami még fontosabb, vannak gyerekek, akik nem kapják meg a megfelelő orvosi kezelést, mert nincs rá pénz. Ha most eljött Marley ideje, akkor eljött, s nekünk gondoskodnunk kell róla, hogy méltósággal és szenvedés nélkül távozhasson. Tudtuk, hogy ez a helyes döntés, mégsem volt felkészülve rá egyikünk sem, hogy menni hagyjuk.

Az állatorvos, akiről ma már tudom, hogy Dr. Hopkinsonnak hívták, megkönnyítette számomra a dolgot.

– Úgy gondolom, eljött az ideje – mondta.

– Azt hiszem, igen – feleltem, de közöltem vele, hogy nem akarom, hogy úgy altassa el, hogy engem nem hív fel előtte. Ott akartam lenni vele, ha tudok. – Azon kívül – emlékeztettem –, még mindig számítok arra az egy százalék csodára.

– Beszéljünk egy óra múlva! – mondta.

Egy órával később Hopkins doktornő valamivel optimistábbnak hangzott.

– Marley kitart, intravénás katéterrel a mellső lábában pihen. A doktornő öt százalékra emelte az esélyt.

– Nem szeretnék hamis reményt kelteni önben – figyelmeztetett. – Ez egy nagyon beteg kutya.

Másnap reggel az állatorvos még vidámabbnak tűnt a telefonban.

– Jó éjszakája volt – mondta.

Mire aznap délben odatelefonáltam, már kikötötték az infúziót Marley mancsából és enni is kapott rizsből és húsból álló papit.

– Rettentően éhes – számolt be nekem a doktornő. Amikor legközelebb érdeklődtem, már talpon volt.

– Jó híreim vannak – mondta a doktor. – Egyik asszisztensünk épp az előbb vitte ki sétálni, és kakilt meg pisilt is.

Úgy örvendeztem a telefonban, mintha megnyerte volna a kutyaszépségversenyt.

– Bizonyára jobban van – tette hozzá. – Épp most kaptam tőle egy nyálas csókot a számra.

Na ja, ez volt Marley.

– Tegnap nem hittem volna, hogy ez lehetséges – mondta a doki –, de azt hiszem, holnap hazaviheti.

Másnap este munka után pontosan ezt tettem. Borzalmasan nézett ki, mint egy csontváz. Gyönge volt, a szeme fénytelen és csupa rászáradt váladék, mintha a túlvilágról jött volna vissza, ami tulajdonképpen igaz is volt. Biztosan én is úgy néztem ki, mint aki nincs jól, miután kifizettem a nyolcszáz dolláros számlát. Amikor megköszöntem a doktornőnek a jó munkát, azt felelte:

– Az egész személyzet imádja Marley-t. Mindenki drukkolt neki.

Kisétáltam a kocsihoz az én csodálatos 99 az l-hez esélyű kutyámmal és azt mondtam neki:

– Menjünk haza, ahová valók vagyunk!

Ő csak állt ott, fájdalmas arckifejezéssel nézte a hátsó ülést, tudván, hogy épp oly elérhetetlen számára, mint az Olümposz csúcsa. Meg sem próbált felugrani. Odahívtam az egyik embert a kennelből, aki segített óvatosan beemelni az autóba, én pedig egy kartonnyi gyógyszerrel és szigorú utasításokkal a tarsolyomban hazavezettem. Marley soha többé nem falta be egyben az ennivalóját és nem vedelt végtelen mennyiségű vizet. Vége volt azoknak az időknek, amikor tengeralattjárósat játszott a vizestáljában. Ettől kezdve kis adagokat kapott napjában négyszer és mindig csak egy kevés vizet a táljába, úgy egy félbögrényit. Az orvos azt remélte, hogy így nyugton marad a gyomra, nem fúvódik fel és nem csavarodik meg újra. Arról sem lehetett szó, hogy újra bekerüljön egy kutyaszállóba, ahol ugató, fel-alá járkáló ebek sokasága veszi körül. Meggyőződésem volt, s mintha ebben Dr. Hopkison is egyetértett volna velem, hogy halálközeli élményének ez lehetett a kiváltó oka.

Aznap este, miután hazaértünk és bevittem a házba, leterítettem mellé a hálózsákot a földre a játszószobában. Nem tudott volna felmászni a lépcsőn a hálószobáig, nekem meg nem volt szívem otthagyni őt egyedül és kiszolgáltatottan. Tudtam, hogy egész éjszaka nyugtalankodna, ha nem lenne mellettem.

– Ma itt táborozunk, Marley! – jelentettem ki és lefeküdtem mellé. Végigsimogattam a fejétől a farkáig, míg nagy szőrfelhők nem gurultak a hátáról. Kitöröltem a váladékot a szeme sarkából, és addig vakargattam a füle tövét, míg az élvezettől nyögdécselni nem kezdett. Jennyt és a gyerekeket másnap reggelre vártuk. Ő majd elkényezteti gyakori kis falatokkal főtt darált húsból és rizsből. Tizenhárom évébe telt, de Marley végül kiérdemelte az emberi ételt. Nem a maradékokat, hanem egy olyan fogást, mely csakis az ő számára készül a tűzhelyen. A gyerekek meg fogják ölelgetni, és fogalmuk sem lesz arról, milyen közel voltak ahhoz, hogy soha többé ne lássák.

Holnap a ház hangos lesz és tele féktelenséggel, újra csupa élet. Ma este azonban csak mi ketten vagyunk, Marley és én. Ahogy ott feküdtem bűzös leheletével az arcomban, eszembe jutott első éjszakánk annyi évvel ezelőtt, miután hazavittem a tenyésztőtől, elhoztam a mamájától apró, nyüszítő kölyökként. Emlékeztem arra, hogyan rángattam be a dobozát a hálószobába, és hogyan aludtunk el együtt úgy, hogy a karom vigasztalóan lelógattam az ágyról.

Most itt voltunk tizenhárom évvel később, még mindig elválaszthatatlanul. Végiggondoltam kölyökkorát, kamasz éveit és felnőtt korát, a szétmarcangolt kanapékat, megevett matracokat, a vad sétákat a part menti úton és a lassúzást a hifitorony hangjaira. Felidéztem magamban a lenyelt tárgyakat, elcsent csekkeket és a kutya és ember közötti együttérzés édes pillanatait. Legfőképpen arra gondoltam, milyen jó és hűséges társ volt ennyi éven át. Micsoda utat jártunk be együtt.

– Komolyan megijesztettél, öregem – súgtam oda neki, miközben elnyújtózott mellettem, és orrát a karom alá dugta, hogy tovább simogassam. – Jó, hogy itthon vagy.

Együtt aludtunk el egymás mellett a padlón, a teste félig a hálózsákomon, a karom keresztben a hátán. Éjszaka egyszer ébresztett fel, amikor megmozdult a válla és rángott a lába, mélyen a torkából apró babaugatások törtek fel, amik inkább csak köhögésnek hangzottak. Azt gondoltam, nyilván arról álmodik, hogy újra fiatal és erős. És úgy rohan, mintha sosem jönne el a holnap.


26. FEJEZET

Ajándékba kapott idő

*

A következő hetekben Marley visszakapaszkodott a halál torkából az életbe. Visszatért szemeibe a huncut csillogás, orrára a hűvös nedvesség és egy kis hús a csontjaira. Ahhoz képest, hogy min ment keresztül, nem is nézett ki rosszul. Egész nap elégedetten szundikált kedvenc helyén, a játszószoba üvegajtaja előtt, ahova besütött a nap és melegítette a bundáját. Újfajta kisadagos étrendje miatt egyfolytában majd éhen veszett, ezért szemtelenebbül kunyerált és lopta az ételt, mint valaha. Egy este azon kaptam, hogy egyedül van a konyhában, hátsó lábaira állt, és mellső lábaival a konyhapultra támaszkodva puffasztott rizses müzliszeletet lopott egy tálról. Elképzelni nem tudom, hogyan sikerült ezt megcsinálnia erőtlen csípőjével. Pokolba a gyengeséggel! Marley akarata képes volt csodákra késztetni a testét. Legszívesebben megöleltem volna, annyira megörültem váratlanul felbukkant erejének.

Annak a nyárnak az ijedtsége fel kellett volna hogy rázzon bennünket abból a tagadásból, amiben Marley korát illetően voltunk, mi azonban hamar visszatértünk ahhoz a kényelmes feltételezéshez, hogy a krízis csak egyszeri pech volt, s folytatódhat örök sétája a naplementében. Szívesen hittük, hogy örökké fogja bírni. Minden gyengesége ellenére is még mindig ugyanaz a gondtalan és felelőtlen eb volt. Reggelente, miután megette a reggelijét, átkocogott a játszószobába, hogy hatalmas szalvétaként használja a kanapét. Végigment mellette és menet közben beledörgölte az orrát és a pofáját a textíliába, s eközben feldobta a párnákat. Aztán visszafordult, hogy megtörölhesse másik oldalát is. Végül ledobta magát a földre és a hátára fordult, majd jobbra-balra tekergődzött, hogy megvakargassa a hátát.

Szeretett üldögélni és kéjesen nyalogatni a szőnyeget, mintha a legfinomabb pecsenyelével volna átitatva. Napi elfoglaltságai közé tartozott, hogy megugassa a postást, meglátogassa a tyúkokat, bámulja a madáretetőt, és ellenőrizze a fürdőkádak csaptelepeit, hogy vannak-e rajtuk cseppek, amiket lenyalhatna. Naponta többször felcsapta a konyhai szemetes tetejét, hogy megnézze miféle finomságokra tudna szert tenni. Mindennap lenyelt valamit, amit persze észrevettem, hiszen mindjárt feltűnt, abból, ahogy járkált a házban farkával püfölve a falat és a bútorokat, és naponta feszítettem szét az állkapcsát, hogy kikaparjam a szájpadlásáról napjaink mindenféle hordalékát: krumplihéjat, muffinpapírt, kidobott papír zsebkendőt és fogselymet. Vannak dolgok, amik nem változtak a korral.

2003. szeptember 11-én kocsiba ültem, hogy elmenjek Shanksville-be, egy apró pennsylvaniai bányászvárosba, oda, ahol két évvel korábban utaslázadás következményeként lezuhant a United Airlines 93-as járata a puszta szántóföldre. Valószínű volt, hogy a gépeltérítők, akik átvették a hatalmat a járaton, Washington felé haladtak, hogy belevezessék a gépet a Fehér Házba vagy a Capitoliumba, és jóformán bizonyos, hogy az utasok, akik betörtek a pilótafülkébe, számtalan életet megmentettek a földön.

A támadások második évfordulójára megemlékezésül a szerkesztők azt akarták, hogy látogassak el a helyszínre, és próbáljam meg lefesteni legjobb tudásom szerint azt a hosszú távú hatást, melyet ez az áldozat tett az amerikai lélekre.

Az egész napot a repülőgép-szerencsétlenség helyszínén töltöttem, ott lábatlankodva a spontán emelt emlékmű körül. Beszélgettem a folyamatosan odaérkező látogatókkal, akik azért jöttek, hogy kimutassák tiszteletüket. Riportokat készítettem a helyiekkel, akik emlékeztek a robbanás erejére, üldögéltem egy asszonnyal, aki autóbalesetben elvesztette a lányát és azért jött a helyszínre, hogy megnyugvásra leljen a közös gyászban. Dokumentáltam a számtalan mementót és cédulát, melyek megtöltötték a kavicsos teret. De még mindig nem éreztem a cikket. Mit mondhatnék erről a hatalmas tragédiáról, amit még nem mondtak el előttem? Elmentem vacsorázni a városba, és átnéztem a feljegyzéseimet. Újságcikket írni egy kicsit olyan, mint építőkockákból tornyot építeni. Minden darabka információ, minden idézet és elkapott pillanat egy-egy építőkocka. Az ember elkezd építeni egy széles alapot, ami elég erős ahhoz, hogy az egész építményt megtartsa, azután tovább rakja egészen a csúcsig. A noteszem tele volt erős építőkövekkel, de hiányzott a malter, ami összetartotta volna. Fogalmam sem volt, mit kezdjek velük.

Miután elfogyasztottam egybesült fasírtomat és a jeges teát, visszaindultam a szállodába, hogy megpróbáljak írni valamit. Feleúton valami isteni sugallattól vezérelve visszafordultam és visszakocsikáztam a helyszínre, ahová éppen akkor értem, amikor a nap lebukott a domb mögött és az utolsó látogatók is elhajtottak. Hosszú ideig ültem ott egyedül, míg a naplementéből szürkület lett, s a szürkületből este. Összehúztam magamon a széldzsekimet. A fejem fölött hatalmas amerikai zászló csapkodott a könnyű szélben, jóformán szivárványszínekben játszott az utolsó parázsló fénycsóvában. Csak ekkor vett körül ennek a szent helynek a hangulata, csak ekkor kezdtem megérteni, hogy milyen hatalmas jelentőségű dolog történt az égen efelett a magányos szántóföld felett. Arra a helyre pillantottam, ahol a repülőgép becsapódott a földbe, azután felnéztem a zászlóra és éreztem, hogy szúrják a szememet a könnyek. Életemben először szántam rá az időt, hogy megszámoljam a csíkjait. Hét vörös és hat fehér. Megszámoltam a csillagokat, ötvenet kék mezőben. Most már többet jelentett számunkra ez az amerikai zászló. Egy újabb generáció számára szimbolizálta megint a hősiességet és az áldozatot. Tudtam, mit kell írnom.

Zsebre dugtam a kezemet, kisétáltam a kavicsos terület széléig, és csak bámultam bele a feketeségbe. Ott kint a sötétben állva mindenféle különböző érzésem támadt. Ezek közül az egyik büszkeség volt amerikai honfitársaim miatt, akik egyszerű emberek voltak, de felnőttek a pillanathoz, tudván, hogy ez az utolsó pillanatuk. Egy másik az alázat volt, amiért életben voltam, és nem érintettek annak a napnak a borzalmai, szabadon folytathattam boldog életemet férjként, apaként és íróként. A magányos feketeségben jóformán éreztem az élet végességének ízét, s ezáltal értékét. Biztosra vesszük, pedig törékeny, ingatag bizonytalan és előzetes figyelmeztetés nélkül bármelyik pillanatban vége lehet. Eszembe jutott valami, aminek nyilvánvalónak kellene lennie, pedig túl gyakran nem az, hogy minden napot, minden órát és minden percet meg kell becsülni.

Még valami mást is éreztem. Elképedést az emberi szív végtelen képessége iránt, mely egyszerre képes befogadni egy ilyen hatalmas tragédiát, s még mindig marad benne hely a személyes fájdalmaknak és a szívfájdalomnak, mely minden élet része. Az én esetemben az egyik ilyen apró momentum egyre jobban leépülő kutyám volt. Némi lelkiismeret-furdalással ismertem fel, hogy még eme kolosszális szívfájdalom kellős közepében is, mely a 93-as járat volt, éreztem azt a veszteség miatti maró fájdalmat, melyről tudtam, hogy be fog következni.

Marley napjai meg voltak számlálva, ez nyilvánvaló volt. Bármikor eljöhetett egy újabb vészhelyzet, s ha ez bekövetkezik, nem fogok az elkerülhetetlen ellen küzdeni. Kegyetlenség lenne bármiféle orvosi beavatkozás ebben a korban, amit inkább Jenny és a magam kedvéért tennénk, mint az övéért. Szerettük azt a bolond kutyát, szerettük minden hibája ellenére, vagy talán éppen a hibái miatt. De most már láttam, hogy közeledik az idő, amikor el kell engednünk. Beszálltam a kocsiba és visszamentem szállodai szobámba.

Másnap reggel, miután befejeztem a cikkemet, hazatelefonáltam a hotelből.

– Csak szeretném, ha tudnád, hogy Marley-nak nagyon hiányzol – mondta Jenny.

– Marley-nak? – kérdeztem. – És a többiekkel mi van?

– Persze nekünk is hiányzol, dingó – mondta. – De úgy értem, Marley-nak tényleg nagyon, de nagyon hiányzol. Teljesen az agyunkra megy.

Jenny elmesélte, hogy Marley előző este, mivel nem talált engem sehol, számtalanszor körbejárta és körbeszaglászta a házat, végigkutatta az összes szobát, benézett az ajtók mögé és a szekrényekbe. Felküzdötte magát az emeletre, de mivel ott sem talált meg, visszament a földszintre és elölről kezdte a keresést.

– Komolyan nagyon odavolt – mondta Jenny.

Még a meredek pincelépcsőn is lemerészkedett, oda, ahol boldogan elvolt velem órákig a műhelyemben, a lábamnál szundikálva, miközben barkácsoltam, a fűrészpor leszállt rá és betakarta a bundáját, mint a puha hóesés. Egészen addig így volt ez, míg a csúszós falépcsők miatt már nem tudott lejönni.

Miután este lement a földszintre, nem tudott visszamászni a lépcsőn, és addig állt ott csaholva és nyüszítve, míg Jenny és a gyerekek meg nem mentették. Megfogták a válla és a csípője alatt és feltámogatták lépésről lépésre.

Lefekvéskor ahelyett, hogy szokott helyén, az ágyunk mellett aludt volna, Marley kiköltözött a lépcsőfordulóba, ahonnan egyszerre tarthatta szemmel a hálószobákat és a lépcsők lábánál lévő bejárati ajtót, hátha (1) abbahagyom a bújócskázást; vagy (2) hazajövök az éjszaka folyamán. Még másnap reggel is ott tanyázott, amikor Jenny lement reggelit készíteni. Beletelt egy-két óra is, mire feltűnt neki, hogy Marley még mindig nem mutatkozott, ami igen szokatlan volt. Reggelente jóformán mindig ő ment le elsőként a földszintre, rohanvást előzött meg bennünket és a farkával csapkodta az ajtót, hogy kiengedjük. A földön mély álomban talált rá, szorosan az ágy mellett, az én oldalamon. Aztán rájött, hogy miért. Amikor felkelt, a párnáit véletlenül áttolta az én felemre – hárommal alszik –, és nagy púp keletkezett ott, ahol aludni szoktam. Marley meg, aki épp olyan jól látott, mint a vaksi Mr. Magoo, megbocsátható módon a gazdájának nézett egy kupac tollat.

– Meg volt győződve róla, hogy te vagy az – mesélte Jenny. – Láttam rajta. Biztos volt benne, hogy nem keltél fel időben.

Együtt nevettünk a telefonban, aztán Jenny azt mondta:

– A hűségéért adnod kell neki pluszpontokat.

Meg is tettem. A mi kutyánk mindig is odaadó volt.

Még csak egy hete jöttem meg Shanksville-ből, amikor bekövetkezett a vészhelyzet, amire már régen számítottunk. A hálószobában öltöztem éppen, amikor rettenetes robajt hallottam, majd Conor kiáltását: – Segítség! Marley lezuhant a lépcsőn!

Már rohantam is, és Marley-t a hosszú lépcsősor alján találtam egy kupacban, amint éppen igyekezett talpra verekedni magát. Jennyvel odafutottunk hozzá és végigsimítottunk a testén, gyengéden megnyomogattuk a végtagjait, megnyomkodtuk a bordáit, masszíroztuk a gerincét. Úgy tűnt, semmije sem tört el. Morogva felállt, megrázta magát és elsétált. Még csak nem is sántikált. Conor tanúja volt az esésnek. Azt mondta, hogy Marley elindult lefelé a lépcsőn, de két lépcsőfok után rájött, hogy még mindenki odafönt van, ezért megpróbált visszafordulni. Megint összecsuklott a csípője, ő pedig végigbukfencezett a lépcsőn.

– Micsoda szerencsés flótás! – mondtam. – Egy ilyen esésbe bele is halhatott volna.

– Nem tudom elhinni, hogy nem sérült meg – mondta Jenny. – Kilenc élete van, mint egy macskának.

Pedig megsérült. Néhány perc múlva megmerevedett, s mire aznap este hazaértem a munkából, lebénult, képtelen volt megmozdulni. Úgy tűnt, mindene fáj, mintha eltángálták volna valami suhancok. Amivel azonban igazán baj volt, az a bal mellső lába. Egyáltalán nem tudta terhelni. Megnyomogathattam anélkül, hogy nyüszített volna, de azt gyanítottam, hogy meghúzott egy inat.

Amikor meglátott, megpróbálta talpra küzdeni magát, de hiába. Bal mancsa hasznavehetetlen volt és gyenge hátsó lábaival képtelen volt bármit is csinálni. Már csak egy jó végtagja maradt, ami vacak arány egy négylábú állatnál. Végül sikerült felállnia, és megpróbált odaugrálni hozzám, hogy üdvözöljön, de hátsó lábai begörbültek és visszarogyott a földre. Jenny beadott neki egy aszpirint és jegelte a mellső lábát. Marley, aki még ebben a krízishelyzetben is játékos maradt, egyfolytában meg akarta enni a jégkockákat.

Aznap este fél tizenegyig nem lett jobban és déli egy óra óta nem volt odakint, hogy pisilhessen. Majdnem tíz órája tartotta vissza a vizeletét. Fogalmam sem volt, hogyan juttassam ki és vissza, hogy elvégezhesse a dolgát. Odaálltam fölé, átfogtam a mellkasát és talpra emeltem. Együtt eltotyogtunk az ajtóig úgy, hogy tartottam, miközben ő ugrált előre. Odakint a terasz lépcsőjénél azonban megmerevedett. Rendületlenül esett az eső és esküdt ellensége, a teraszlépcső csúszósán és nedvesen derengett előtte. Látszott rajta, hogy elbátortalanodott.

– Gyere! – mondtam. – Csak gyorsan pisilsz egyet, és már megyünk is befelé.

Esze ágában sem volt. Azt kívántam, bárcsak meggyőzhetném arról, hogy pisiljen a teraszra és kész, de semmi esély nem volt rá, hogy ezt a trükköt megtanulja az az öreg eb. Visszaugrált a házba és morózusan nézett fel rám, mint aki bocsánatot kér azért, amiről tudja, hogy be fog következni.

– Majd később újra megpróbáljuk – mondtam. Erre mintha a végszavát hallaná, három megmaradt lábán leguggolt, és az előszoba padlójára ürítette telt hólyagját. A pocsolya szétterült körülötte. Nem bírta tovább.

Másnap reggelre jobban lett, bár még mindig úgy bicegett, mint egy rokkant. Kicipeltük, ő pedig gond nélkül végezte el kis és nagy dolgát. Háromra Jenny és én átemeltük a teraszlépcsőkön, hogy bejuthasson.

– Úgy érzem – mondtam Jennynek –, hogy Marley soha többé nem látja az emeleti szobákat ebben a házban.

Nyilvánvaló volt, hogy nem fog többé lépcsőt mászni. Ezután meg kell szoknia, hogy a földszinten lakik és alszik.

Aznap otthon dolgoztam. Odafent a hálószobában írtam egy cikket a laptopomon, amikor robaj hallatszott a lépcső felől. Abbahagytam a gépelést és füleltem. A zaj mindjárt ismerős volt. Az a fajta erős, dobogó hang volt, amikor egy megpatkolt ló üget végig egy kikötőhídon. Visszatartott lélegzettel figyeltem a hálószobaajtót. Néhány másodperccel később megjelent Marley feje az ajtóban, aztán komótosan besétált a szobába. Felcsillant a szeme, amikor észrevett.

Szóval itt vagy!

Az ölembe pottyantotta a fejét, hogy vakargassam meg a füle tövét, amit úgy éreztem, megérdemelt.

– Marley, sikerült! – kiáltottam fel. – Te öreg kutya. Nem tudom elhinni, hogy idefent vagy.

Később, ahogy ott ültem vele a földön és vakargattam a nyakát, ő hátrafordította a fejét és pajkosan rágicsálta a csuklómat. Jó jel volt, árulkodó jele annak, hogy a játékos kiskutya még mindig ott él benne. Tudtam, hogy azon a napon, amikor csak ülni fog anélkül, hogy játszani próbálna velem, elege lesz mindenből. Előző éjjel úgy tűnt, a halál kapujában van, és én megint felkészültem a legrosszabbra.

Ma pedig lihegett, kalimpált a mancsával és megpróbálta összenyálazni a kezemet. Éppen amikor már azt hittem, vége a szerencséjének, újra visszatért közénk.

Felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen.

– Meg fogod mondani nekem, ha itt az idő, igaz? – mondtam inkább, mint kérdeztem. Nem akartam magam dönteni. – Ugye, szólsz?


27. FEJEZET

A nagy rét

*

Abban az évben korán megérkezett a tél. A napok megrövidültek, süvöltött a jeges szél az ágak között, mi pedig begubództunk meghitt otthonunkba. Felhasogattam egy egész télre való tűzifát és felhalmoztam a hátsó ajtó mellett. Jenny tartalmas leveseket főzött és kenyeret sütött, a gyerekek pedig újra az ablakban ültek és a havat várták. Én is vágytam az első hóra, bár csendes rettegéssel néztem elébe, mert el nem tudtam képzelni, hogy Marley hogy élne túl egy újabb hosszú, kemény telet. Már az előző is elég nehéz volt neki, s az eltelt évben szemmel láthatólag, drámaian gyengült. Nem voltam biztos benne, hogy képes lenne közlekedni a jégbordás járdákon, csúszós lépcsőkön és a hóborította világban. Kezdtem kapiskálni, miért is költöznek Floridába meg Arizonába az idősek.

December közepén, egy szeles vasárnap este, miután a gyerekek elkészültek a házi feladattal és eleget gyakoroltak hangszereiken, Jenny nekilátott pattogatott kukoricát készíteni a tűzhelyen és kijelentette, hogy családi mozi este van. A gyerekek rohantak kiválasztani egy videofilmet, én pedig fütyültem Marley-nak, és kivittem magammal, hogy behozzunk egy kosár juharfahasábot a farakásról. Körbebóklászott a fagyott fűben, míg én felpakoltam a fát, a szélbe tartotta a képét és nedves orrával beleszaglászott a jeges levegőbe, mintha megjósolná a tél érkezését. Tapsoltam és integettem, hogy odafigyeljen rám, ő pedig követett be a házba, miután egy kicsit elbizonytalanodott a teraszlépcsők előtt, hogy aztán összeszedje a bátorságát, felugorjon és maga után húzza hátsó lábait.

Odabent tüzet raktam, miközben a gyerekek betették a filmet. A lángok ugrándoztak, és a meleg betöltötte a szobát. Ez arra csábította Marley-t, hogy szokása szerint elfoglalja a legjobb helyet, pontosan a kandalló előtt. Én is lefeküdtem a földre, karnyújtásnyira tőle, fejemet egy párnára támasztottam, s inkább a tüzet figyeltem, mint a filmet. Marley nem akarta otthagyni meleg helyét, de képtelen volt ellenállni a lehetőségnek. Kedvenc embere elterült és tökéletesen kiszolgáltatott helyzetben van. Most ki is az alfa hím?

Farkával dobolni kezdett a földön. Aztán elkezdett felém tekergőzni. Hason fekve, egyik oldaláról a másikra billenve oldalazott felém, hátsó lábait kinyújtva maga mögött, hamarosan odanyomakodott mellém, s fejével a bordáimat csiszolta. Amint kinyújtottam a kezemet, hogy megsimogassam, vége volt.

Talpra emelkedett, jól megrázta magát, szőrrel terítve be engem, és csak bámult rám. Hullámzó tokája éppen az arcom fölött lógott. Amikor elnevettem magam, ezt zöld lámpának vette, hogy jöhet, s fel sem fogtam, mi történik, ő mellső lábaival már ott is volt mellkasom fölött, majd egyszerűen rám dobta magát.

– Jaj! – nyögtem fel a súly alatt. – Frontális labradortámadás!

A gyerekek visítoztak. Marley nem akart hinni a szerencséjének. Meg sem próbáltam ledobni magamról. Fészkelődött, nyáladzott, összenyalta a képemet és a nyakamat szaglászta. Alig kaptam levegőt a súlya alatt, és néhány perc múlva félig letoltam magamról. Így is maradt a film nagy része alatt, feje, válla és mancsa a mellkasomon, a többi része szorosan az oldalamhoz simulva.

Nem mondtam senkinek, aki a szobában volt, de azon kaptam magam, hogy kapaszkodom a pillanatba, tudván, hogy nem sok ilyen lesz már. Marley-nak csöndben esteledett egy hosszú és eseménydús élet után. Utólag visszatekintve rájöttem, hogy ez az este a tűz előtt a mi búcsúbulink volt. Addig simogattam a kobakját, míg el nem aludt, és még azután sem hagytam abba.

Négy nappal később bepakoltunk a minibuszba, hogy útnak induljunk Floridába, a Disney Worldbe. Ez volt a gyerekek első olyan karácsonya, amit nem otthon töltöttek, és teljesen megvadultak az izgalomtól. Este Jenny a kora reggeli indulás előkészületeként elvitte Marley-t az állatorvosi rendelőbe. Meg volt szervezve, hogy az intenzív részlegen tölti a hetet, ahol az orvosok és a munkatársak éjjel-nappal rajta tarthatják a szemüket, és nem bosszantja őt a többi kutya. Miután előző nyáron a felügyeletük alatt olyan közel került ahhoz, hogy baj legyen, boldogan adták meg neki a királyi lakosztályt és a külön odafigyelést felár nélkül.

Aznap este, amikor végeztünk a csomagolással, mindketten, Jenny is, én is megjegyeztük, milyen furcsa érzés kutya nélkül lenni. Nem volt egyfolytában a lábunk alatt egy túlméretezett eb, aki árnyként követte minden mozdulatunkat, és megpróbált kilopakodni velünk együtt az ajtón, ahányszor csak kivittünk egy táskát a garázsba. A szabadság felszabadító volt, de a ház kongóan üresnek tűnt még úgy is, hogy a gyerekek a mennyezetig ugráltak izgalmukban.

Másnap reggel, még mielőtt a nap a fák fölé emelkedett volna, bepasszíroztuk magunkat a minibuszba és elindultunk dél felé.

A társaságunkba tartozó szülők kedvenc sportja a Disney-élmény lekicsinylése volt. Megszámolni nem tudom, hányszor elmondtam, hogy:

– Abból a pénzből Párizsba mehetnénk az egész családdal. Ennek ellenére az egész család pompásan érezte magát, még ez a morgolódó apa is. A sok lehetséges kelepcét – betegség, fáradtság kiváltotta hiszti, elveszett jegyek, elveszett gyerekek, testvérek közötti boxmeccsek – mind elkerültük. Csodás családi vakáció volt és a hazafelé tartó hosszú út nagy részét azzal töltöttük, hogy felsoroltuk minden egyes attrakció, étkezés, úszás és pillanat pozitívumait és negatívumait. Amikor félúton jártunk Marylandben, csak négy órányira otthonról, megcsörrent a mobilom. Egy munkatárs volt az állatorvosi rendelőből. Azt mondta, Marley letargikus és a csípőjét jobban lógatja, mint szokta. Úgy tűnt, fájdalmai vannak. Azt mondta, hogy az állatorvos a beleegyezésünket kéri, hogy szteroid injekciót adhasson neki fájdalomcsillapítóként.

– Hát persze – mondtam. – Gondoskodjanak róla, hogy kényelemben legyen, s mi holnap érte megyünk.

Amikor Jenny másnap, december 29-én délután odaért, hogy hazavigye, Marley fáradtnak és egy kicsit nyúzottnak tűnt, de szemmel láthatólag nem volt beteg. Amint arra előre figyelmeztettek bennünket, a csípője gyengébb volt, mint valaha. Az állatorvos beszélt Jennyvel arról, hogy ízületi gyulladás elleni gyógyszereket kellene adni neki, az asszisztens pedig segített beemelni Marley-t a minibuszba. Fél órával hazaérkezése után azonban Marley öklendezni kezdett, próbált megszabadulni a torkában felgyülemlett nyáktól. Jenny kiengedte az előkertbe, de ő csak lefeküdt a fagyos földre és nem tudott, vagy nem akart megmoccanni. Jenny pánikban hívott fel a munkahelyemen.

– Nem tudom bevinni a házba – mondta. – Odakint fekszik a hidegben és nem kel fel.

Azonnal hazaindultam, de mire odaértem, Jennynek sikerült talpra állítania és bevonszolnia. Ott találtam elterülve az ebédlő padlóján. Levert volt, s szemmel láthatóan nem volt önmaga.

Tizenhárom év alatt egyszer sem tudtam úgy bemenni a házba, hogy fel ne ugorjon, ne nyújtózkodjon, ne rázza meg magát, ne csapkodjon szanaszét a farkával és ne üdvözöljön úgy, mintha éppen most érkeznék a Százéves Háborúból. Nem úgy azon a napon. Szemével követett, ahogy beléptem a szobába, de a fejét sem mozdította. Letérdeltem mellé és megdörgöltem az orrát. Semmi reakció. Nem próbálta megrágcsálni a csuklómat, nem akart játszani, még a fejét sem emelte fel. A szemei a messzeségbe bámultak, a farka erőtlenül feküdt a földön.

Jenny kétszer is hagyott üzenetet az állatkórházban és éppen arra várt, hogy az állatorvos visszahívja, de kezdett nyilvánvaló lenni, hogy baj van. Én is odatelefonáltam. Jó néhány perc elteltével Marley lassan, remegő lábakkal felkelt és megint hányni próbált, de nem jött semmi. Akkor vettem észre a hasát: nagyobbnak látszott, mint szokott, és amikor megtapintottam, keménynek érződött. Összeszorult a szívem. Tudtam, mit jelent ez. Újra felhívtam az állatorvosi rendelőt és ezúttal leírtam nekik Marley felfúvódott gyomrát. A recepciós egy pillanatra várakozóra tett, aztán visszajött, és azt mondta:

– A doktornő kéri, hogy azonnal hozzák be.

Jennyvel nem kellett egy szót sem szólnunk egymáshoz. Tudtuk, hogy elérkezett a pillanat. Megöleltük a gyerekeket, és megmondtuk nekik, hogy Marley-nak kórházba kell mennie, ahol az orvosok megpróbálják meggyógyítani, de nagyon-nagyon beteg. Induláshoz készülődve benéztem az ajtón: Jenny és a gyerekek mellette kuporogtak. Marley nyilvánvaló fájdalmak közt feküdt a padlón, és búcsúzkodtak. Mindannyian megsimogatták és eltöltöttek vele néhány utolsó pillanatot. A gyerekek makacsul hittek benne, hogy ez a kutya, aki egész életüknek része volt, hamarosan hazajön és jobb lesz, mint új korában.

– Gyógyulj meg, Marley! – mondta Colleen vékonyka hangján.

Jenny segítségével beemeltem a kocsim hátuljába. Még egyszer sietve megölelte, én pedig elindultam vele, miután megígértem, hogy azonnal telefonálok, amint megtudok valamit. Hátul feküdt a padlón, fejét a középső púpon nyugtatta, én pedig fél kézzel fogtam a kormányt, hogy a másikkal simogathassam a fejét és a vállát.

– Jaj, Marley – hajtogattam egyfolytában.

Az állatkórház parkolójában segítettem neki kiszállni a kocsiból ő pedig megdermedt ott, ahol a többi kutya pisilni szokott. Még mindig kíváncsi volt, állapota ellenére is. Adtam neki egy percet, tudván, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy kint lehet a szabadban, amit annyira imád, aztán finoman meghúztam a fojtóláncot és bevezettem a váróterembe. Amint beléptünk a bejárati ajtón, úgy döntött, eleget gyalogolt, és óvatosan leereszkedett a csempézett padlóra. Miután az asszisztensekkel nem tudtuk újra talpra állítani, kihoztak egy hordágyat, rácsúsztatták és eltűntek vele a pult mögött, a vizsgáló irányában.

Néhány perccel később az állatorvos, egy fiatal nő, akit sosem láttam még azelőtt, kijött és bevezetett egy vizsgálóba, ahol két röntgenképet mutatott. Láttam, hogy Marley gyomra a normális méret kétszeresére püffedt. Ott, ahol a gyomor találkozik a belekkel, az orvos két ököl nagyságú sötét foltot rajzolt körül a képen. Elmondása szerint a csavarodást jelezték. Azt mondta, hogy benyugtatózza és ledug egy csövet a torkán, hogy kieressze a puffadást okozó gázt úgy, mint legutóbb. Azután a cső segítségével, kézzel kitapogatja a gyomor hátsó falát.

– Nem valószínű, hogy sikerül – mondta –, de megpróbálom a csővel helyremasszírozni a gyomrát.

Ugyanaz az egyszázalékos szerencsejáték volt, amivel Dr. Hopkinson is próbálkozott a nyáron. Egyszer már bejött, bejöhet még egyszer. Optimistán hallgattam.

– Rendben – feleltem. – Kérem, próbáljon meg mindent, amit lehet!

Fél óra múlva elkeseredett arccal került elő. Háromszor is megpróbálta, de nem sikerült feloldania a blokkot. Aztán még több nyugtatót adott neki, hátha attól ellazul a gyomor izomzata. Amikor mindez nem segített, elkeseredett próbálkozásként bedugott egy katétert a bordái között, hátha így feloldhatja a görcsöt, de hiába.

– Pillanatnyilag az egyetlen lehetséges választás, hogy megműtsük. – Szünetet tartott, mintha felmérné, hogy vajon felkészültem-e arra, hogy az elkerülhetetlenről beszéljünk, majd azt mondta: – Vagy a leghumánusabb talán az lenne, ha elaltatnánk.

Jenny és én már öt hónappal korábban végiggondoltuk a dolgot, és meghoztuk a fájdalmas döntést. Shanksville-i látogatásom csak megerősített elhatározásomban, hogy ne tegyük ki Marley-t több szenvedésnek. Mégis, amikor ott álltam a váróteremben, s ütött az óra, megdermedtem. A doktornő érezte gyötrődésemet és elmagyarázta azokat a várható komplikációkat, melyek valószínűleg fellépnének, ha egy kutyát Marley korában megoperálnának.

– A másik dolog, ami úgyszintén aggasztó – mondta a doktornő –, az a véres váladék, ami a katéterből jött, és a gyomorfal problémáját jelzi. Ki tudja, mit találunk, ha felnyitjuk.

Megmondtam neki, hogy ki kell mennem, felhívni a feleségemet. Ott álltam a mobillal a parkolóban és elmondtam Jennynek, hogy a műtéten kívül minden lehetséges dolgot megpróbáltak, de hiába. Némán tartottuk a telefont egy hosszú percig, mielőtt felelt volna:

– Szeretlek, John.

– Én is szeretlek, Jenny – feleltem.

Visszamentem a rendelőbe, és megkérdeztem a doktornőt, hogy néhány percre egyedül maradhatnék-e Marley-val. Figyelmeztetett, hogy erősen be van nyugtatózva.

– Maradjon csak, ameddig szükségét érzi! – mondta.

Marley nem volt magánál, amikor bementem hozzá. Ott feküdt a hordágyon a földön, egy intravénás sönt állt ki az alkarjából. Letérdeltem és beletúrtam a bundájába úgy, ahogy szerette. Végigsimítottam a hátát. Kezemmel felemeltem mindkét lógó fülét, azokat a bolond füleket, melyek annyi bajt okoztak neki az évek során, nekünk pedig egy vagyonba kerültek, s éreztem a súlyukat. Felhúztam az ajkát és megnéztem vacak, elkopott fogait. Felemeltem egyik mellső mancsát és a markomban tartottam. Aztán homlokomat odatettem az övéhez és sokáig ültem ott, mintha átküldhetném az üzenetet az egyik koponyából a másikba, az én agyamból az övébe. Azt akartam, hogy megértsen néhány dolgot.

– Tudod, mi mindent mondtunk rólad, igaz? – suttogtam. – Hogy mennyi baj van veled. Nehogy elhidd! Egy percig se hidd! Egyetlen percig se hidd, hogy igaz, Marley!

Ezt tudnia kellett, és még valamit. Volt valami, amit sosem mondtam neki, amit soha, senki se mondott. Azt akartam, hogy hallja, mielőtt elmegy.

– Marley – mondtam –, fantasztikus kutya vagy.

A doktornőt a recepciós pultnál találtam.

– Felkészültem – mondtam. A hangom recsegett, ami meglepett, mivel abban a hiszemben voltam, hogy már hónapokkal korábban felkészültem erre a pillanatra. Tudtam, hogy ha még egy szót szólok, összeomlok, ezért csak bólintottam, és aláírtam a zárójelentést, amit átnyújtott. Amikor túl voltunk a papírmunkán, követtem az eszméletlen Marley-hoz és újra letérdeltem elé, karomban ringatva a fejét, miközben a doktornő előkészítette az injekciós tűt, és behelyezte a söntbe.

– Jól van? – kérdezte. Én bólintottam, ő pedig benyomta a fecskendő szárát. Marley állkapcsa alig észrevehetően megremegett. A doktornő meghallgatta a szívét, és azt mondta, lelassult, de nem állt meg. Nagy kutya volt. Előkészített egy második injekciós tűt is, és azt is belenyomta. Egy perc múlva újra meghallgatta és így szólt:

– Elment.

Egyedül hagyott bennünket, én pedig finoman felemeltem az egyik szemhéját. Igaza volt. Marley elment.

Kimentem a pulthoz és kifizettem a számlát. Elmagyarázta, hogy választhatjuk a „csoportos hamvasztást” 75 dollárért, vagy az egyéni hamvasztást, ahol 175 dollárért visszakapjuk a hamvakat.

– Nem kérem – feleltem. – Hazaviszem.

Néhány perccel később az asszisztenssel kitoltak egy kocsit, rajta nagy fekete zsákkal, amit segítettek beemelni a hátsó ülésre. A doktornő kezet rázott velem, és elmondta, mennyire sajnálja. Azt mondta, mindent megtett, amit csak tudott.

– Itt volt az idő – feleltem, majd megköszöntem neki és elhajtottam.

Hazafelé a kocsiban elsírtam magam, ami jóformán sosem fordul elő velem, még temetéseken sem. Csak néhány percig tartott. Mire megálltam a felhajtón, újra száraz volt a szemem.

Marley-t az autóban hagytam és bementem a házba. Jenny ott ült és várt. A gyerekek mind ágyban voltak és aludtak. Majd reggel elmondjuk nekik. Egymás karjába borultunk és sírva fakadtunk. Megpróbáltam leírni neki, hogy milyen volt, hogy megnyugtassam. Elmondani, hogy már úgyis mélyen aludt, amikor elérkezett a vég, nem volt pánik, nem volt trauma, nem volt fájdalom. De nem találtam a szavakat. Így hát egyszerűen csak ringattuk egymást.

Később kimentünk, együtt kiemeltük a nehéz fekete zsákot a kocsiból, és betettük a talicskába, amit éjszakára begurítottunk a garázsba.


28. FEJEZET

A cseresznyefák alatt

*

Rosszul aludtam aznap éjjel, és már napkelte előtt egy órával felkeltem és hangtalanul felöltöztem, hogy fel ne ébresszem Jennyt. A konyhában ittam egy pohár vizet – a kávé várhat –, majd kimentem a könnyű, latyakosan szitáló esőbe. Felmarkoltam egy ásót és egy csákányt és kimentem a borsóágyáshoz, ami körülvette a simafenyőket, ahol előző télen Marley menedéket keresett a vécézéshez. Úgy döntöttem, itt helyezem végső nyugalomra.

A hőmérséklet egy kicsivel fagypont fölött volt, s szerencsére a föld nem volt fagyott. Ásni kezdtem a hajnali szürkületben. Miután túljutottam a vékony felső földrétegen, elértem a kövekkel szórt nehéz, tömör agyagot, ami a pince kiásásból származott, s onnantól lassú és fáradságos volt a munka.

Tizenöt perc elteltével lehámoztam magamról a kabátot és szünetet tartottam, hogy levegőhöz jussak. Harminc perc ásás után csupa izzadság voltam, és még csak combközépig ért a gödör. Negyvenöt percnél vizet találtam. A lyuk kezdett feltöltődni. És egyre csak töltődött. Hamarosan félig telt jeges vízzel. Hoztam egy vödröt és megpróbáltam kimerni, de a víz egyre csak szivárgott. Szó sem lehetett róla, hogy Marley egy jeges mocsárban feküdjön. Az kizárt.

Annak ellenére, hogy mennyi munkát pazaroltam rá – a szívem úgy kalapált, mintha éppen most futottam volna végig a maratont –, otthagytam a helyet és végigjártam a kertet. Megálltam ott, ahol a pázsit találkozik az erdővel a domb alján. A két nagy vadcseresznyefa alatt, amelyek ágai fölém hajoltak a hajnal szürke fényében, mint egy katedrális. A földbe mélyesztettem az ásómat. Ezek voltak azok a fák, melyeket csak egy hajszál híján kerültünk el Marley-val vad szánkózásunkkor, s így szóltam hangosan: – Ez biztosan jó lesz.

Ez a hely túl volt azon, ahová a buldózerek elterítették az agyagos földet, s az eredeti talaj könnyű volt és nem tocsogott. A kertész álma. Könnyen ment az ásás, s hamarosan kiástam egy ovális, hatvan centi széles, kilencven centi hosszú és százhúsz centi mély lyukat. Bementem a házba, s a gyerekeket csendben sírdogálva találtam. Jenny épp az előbb mondta el nekik.

Mélyen megérintett a látvány, ahogy gyászolnak, hiszen ez volt első személyes találkozásuk a halállal. Igen, csak egy kutya volt, márpedig a kutyák jönnek és mennek az ember élete során, néha csupán azért kell távozniuk, mert zavaró faktorrá váltak. Csak egy kutya volt, mégis ahányszor megpróbáltam beszélni velük róla, könnyek szöktek a szemembe. Mondtam nekik, hogy szabad sírni, és hogy ha az embernek kutyája van, annak mindig szomorúság a vége, mivel a kutyák nem élnek olyan hosszú ideig, mint az emberek. Elmeséltem nekik, hogy Marley aludt, amikor beadták neki az injekciót és nem érzett belőle semmit. Csak elaludt és nem volt többé. Colleen szomorú volt, amiért nem tudott rendesen elköszönni tőle, hiszen úgy gondolta, haza fog jönni. Azt mondtam neki, hogy mindannyiunk nevében elköszöntem. Conor, a mi bimbódzó írópalántánk mutatott nekem valamit, amit arra szán, hogy betegyük a sírba Marley-val együtt. Egy nagy piros szívet rajzolt, és ezt írta alá: „Marley-nak. Remélem, tudod mennyire szerettelek egész életemben. Mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád. Életedben és halálodban is mindig szeretni foglak. Testvéred, Conor Richard Grogan”

Aztán Colleen is rajzolt egy képet, egy kislányt egy nagy sárga kutyával, és bátyja segítségével ezt írta alá:

„U.I.: Sosem foglak elfelejteni.”

Egyedül mentem ki és talicskáztam le Marley testét a dombról, ahol levágtam egy köteg puha fenyőágat és a gödör aljára fektettem. Olyan gyöngéden emeltem le a nehéz zsákot a talicskáról és eresztettem le a lyukba, amennyire csak tudtam, bár igazán nem lehetett méltóságteljesen megtenni. Lemásztam a gödörbe és kinyitottam a zsákot, hogy még egy utolsó pillantást vethessek rá, majd kényelmes, természetes módon helyeztem el, mintha a kandalló előtt feküdne összegömbölyödve, fejét az oldalára fektetve.

– Jól van, öregem, ennyi volt – mondtam. Visszacsuktam a zsákot, és visszamentem a házba, hogy kihívjam Jennyt és a gyerekeket.

Együtt sétált le a család a sírhoz. Conor és Colleen összerakták üzeneteiket a hátlapjuknál fogva, és úgy tették be egy nejlonzacskóba, én pedig odatettem közvetlen Marley feje mellé. Patrick a bicskájával öt fenyőgallyat vágott, egyet-egyet mindannyiunknak. Egymás után dobtuk a gödörbe, miközben fenyőillat vett körül bennünket. Megálltunk egy pillanatra, majd mintha előre elpróbáltuk volna, egyszerre mondtuk:

– Szeretünk, Marley!

Aztán felemeltem az ásót, és ledobtam az első adag földet. Hangosan csattant a nejlonon, csúf zajt csapva, Jenny pedig sírni kezdett. Én csak lapátoltam tovább. A gyerekek csendben figyeltek.

Aztán amikor félig megtelt a gödör, szünetet tartottam és mindnyájan felmentünk a házhoz, ahol a konyhaasztal körül ülve vicces Marley-történeteket meséltünk. Az egyik percben könnyes volt a szemünk, a másikban nevettünk. Jenny elmesélte azt, amikor Marley becsavarodott Az utolsó hazafutás forgatásán, mert egy idegen felemelte az újszülött Conort. Én a pórázokról meséltem, amiket elrágott, és arról, amikor lepisilte a szomszéd bokáját. Felsoroltuk az összes dolgot, amit tönkretett, és összeszámoltuk azt a sok ezer dollárt, amibe került nekünk. Most már tudtunk rajta nevetni. Hogy a gyerekek jobban érezzék magukat, mondtam nekik valamit, amiben nem igazán hittem:

– Marley lelke most fent van a kutyamennyországban – mondtam. – Egy hatalmas aranyszínű réten van, és szabadon futkározik. És meggyógyult a csípője. És megint jól hall és jól lát, és megvan az összes foga. Csúcsformában van és egész nap a nyulakat kergeti.

Jenny pedig hozzátette:

– És végtelen sok szúnyoghálós ajtó van, amin keresztülrohanhat.

Az elképzelés, hogy a maga bolond módján szaladgál a mennyben, mindenkit megnevettetett.

Észrevétlen elmúlt a reggel, s nekem munkába kellett mennem. Visszamentem egyedül a sírhoz, befejeztem a feltöltést, majd óvatosan, tiszteletteljesen letapostam csizmám talpával a puha földet. Amikor egy szintbe került az egész, két nagy követ hoztam az erdőből és rátettem, aztán bementem a házba, forró vízzel lezuhanyoztam, és elmentem az irodába.

A Marley temetését követő napokban az egész család elnémult. Az állat, aki olyan sok órányi beszélgetés és történet szórakoztató céltáblája volt oly sok éven át, egyszeriben tabutéma lett. Megpróbáltunk visszatérni hétköznapi életünkhöz, ami még nehezebbé tette, hogy beszéljünk róla. Főként Colleen nem bírta hallani a nevét vagy látni a fényképét. Könnyek szöktek a szemébe, összeszorította az öklét és dühösen így szólt:

– Nem akarok beszélni róla.

Én azt a napirendet folytattam, amit annak előtte. Elmentem dolgozni, megírtam a cikkemet, újra hazajöttem. Tizenhárom éven keresztül minden este az ajtóban várt. A legfájdalmasabb az volt, amikor esténként beléptem az ajtón. A ház némának, üresnek tűnt, mintha már nem lenne egészen az otthonunk. Jenny porszívózott, mint az őrült. Elhatározta, hogy eltünteti azt a sok vödörnyi Marley-szőrt, ami az elmúlt két évben hullott nagy csomókban és beült minden résbe és hasadékba. Lassan kitörlődtek az öreg kutya nyomai. Egy reggel fel akartam venni a cipőmet és a belseje tele volt Marley szőrével, amit a zoknimmal szedtem össze és apránként hagytam a cipőmben. Csak ültem ott és néztem, tulajdonképpen két ujjal simogattam és mosolyogtam. Felemeltem, hogy megmutassam Jennynek és azt mondtam:

– Nem tudsz olyan könnyen megszabadulni tőle.

Nevetett, de aznap este a hálószobában kicsúszott a száján valami, pedig egész héten nem sokat beszélt.

– Hiányzik – mondta. – Úgy értem, igazán nagyon hiányzik. Annyira hiányzik, hogy már fáj.

– Tudom – feleltem. – Nekem is.

Akartam írni egy búcsúcikket Marley-nak, de attól tartottam, hogy érzelmeim ömlengős, érzelgős önsajnálattá fajulnának, ami megalázó lenne. Így hát maradtam a szívemnek kevésbé kedves témáknál. Azért mégis hordtam magamnál egy magnót, és amikor támadt egy gondolatom, felvettem. Tudtam, hogy olyan képet akarok festeni róla, amilyen valóban volt, nem pedig Lassie, vagy Rin-Tin-Tin lehetetlenül tökéletes reinkarnációjaként, bár ennek nem állt fenn túl nagy veszélye. Sok ember átformálja kedvencét annak halála után valami természetfeletti, nemes állattá, aki életében mindent megtett a gazdájának, csak tojást nem sütött reggelire. Őszinte akartam lenni. Marley egy vicces, marha nagy bajkeverő volt, aki soha nem fogta fel teljesen, hogy kinél van a kormányrúd. Őszintén szólva lehet, hogy a világ legrosszabb viselkedésű ebe volt. Azt azonban ösztönösen megérezte a kezdetektől fogva, hogy az a dolga, hogy az ember legjobb barátja legyen.

A halála utáni héten többször is lesétáltam a dombról, hogy ott álldogáljak a sírja mellett. Részben azért is, hogy megbizonyosodjam arról, nem járnak-e oda éjjelente vadállatok. A sírt nem bántotta senki, de máris láttam, hogy tavasszal fel kell majd töltenem néhány talicska földdel ott, ahol összetöppedt. De inkább csak együtt akartam lenni vele. Ahogy ott álltam, azon kaptam magam, hogy visszajátszom magamban életének mindenféle pillanatait. Kínos volt, hogy milyen mélyen gyászolom ezt a kutyát, mélyebben, mint néhány embert, akit ismertem. Nem mintha egyenlőségjelet tettem volna egy ember és egy kutya élete közé, de a családomon kívül kevesen adták oda nekem magukat ilyen önzetlenül. Titokban behoztam Marley fojtónyakörvét a kocsiból, ahol utolsó útja óta volt, és bedugtam az alsóneműk alá a fiókomba, ahová minden reggel benyúlhattam és megérinthettem.

Egész héten tompa fájdalommal a lelkemben mászkáltam. Valójában fizikai fájdalom volt, ami hasonlított valami gyomorra húzódott vírushoz. Letargikus voltam, nem volt kedvem semmihez. Még ahhoz sem tudtam elég erőt gyűjteni, hogy hobbijaimnak, a gitározásnak, a fafaragásnak és az olvasásnak hódoljak. Úgy éreztem, kisiklott minden, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Végül majdnem minden este korán, fél tízkor, tízkor lefeküdtem.

Szilveszterre meg voltunk hívva egy szomszédhoz. Barátaink csendesen kifejezték együttérzésüket, de mindannyian megpróbáltunk könnyedén csevegni mindenféléről. Hiszen mégiscsak Szilveszter volt. Vacsoránál Sara és Dave Pandl egy kerttervező mérnök pár ült a közelemben az asztal sarkán. Ők Kaliforniából költöztek vissza Pennsylvaniába, hogy egy régi, kőistállóból teremtsenek otthont maguknak, és nagyon jó barátaink lettek. Hosszasan beszélgettünk kutyákról, szeretetről és veszteségről. Dave és Sara öt évvel korábban altatták el és temették a domboldalba a farmházuk mellé imádott Nellyjüket, egy ausztrál juhászt. Dave az egyik legkevésbé érzelgős ember, akivel valaha találkoztam, egy csendes, sztoikus figura, hallgatag, pennsylvaniai holland felmenőktől. Amikor azonban Nelly-ről volt szó, ő is mély gyásszal küszködött. Elmesélte, hogy hogyan fésülte át napokon keresztül a házuk mögötti sziklás erdőt, mire megtalálta a tökéletes sírkövet. Természetes szív alakú volt, ő pedig elvitte a kőfaragóhoz, hogy belevésesse, hogy „Nelly”. Kutyájuk halála még annyi év után is megrendítette őket. Ahogy Sara mondta, miközben pislogott a szemében összegyűlt könnyektől:

– Van úgy, hogy jön egy kutya, aki tényleg meghatározza az ember életét, és akit nem lehet elfelejteni.

Azon a hétvégén nagyot sétáltam az erdőben, s mire hétfő reggel beértem dolgozni, tudtam, mit akarok mondani a kutyáról, aki meghatározta az életemet és akit sosem fogok elfelejteni.

A cikket azzal kezdtem, hogy leírtam utamat, ahogy lesétáltam a dombról az ásóval a kezemben és hogy milyen furcsa volt odakint lenni Marley nélkül, aki tizenhárom éven át úgy érezte, hogy minden kirándulásra el kell kísérnie.

„Most meg ott álltam egyedül” – írtam – „és gödröt ástam neki.”

Idézem apámat, aki mikor elmondtam neki, hogy el kellett altatni az öregfiút, mondott valamit, aminél nagyobb bókot az én kutyám sosem kapott: „Sosem lesz még egy olyan kutya, mint Marley.”

Sokat törtem a fejem azon, hogy hogyan írhatnám le őt a legjobban, s végül erre az eredményre jutottam:

„Soha senki nem nevezte szuper kutyának, sőt, még jó kutyának sem. Olyan vad volt, mint egy krampusz és olyan erős, mint a bivaly. Boldogan vágtatott keresztül az életen, olyan elemi erővel, melyet leggyakrabban természeti katasztrófákkal társítanak. Rajta kívül nem hallottam egyetlen ebről sem, akit kihajítottak a kutyaiskolából.” Majd így folytattam: „Marley kanapérágó, szúnyogháló szaggató, nyálplaccsantó, kukaborogató volt. Ami az agyát illeti, hadd mondjak csupán annyit, hogy halála napjáig üldözte a saját farkát abban a meggyőződésben, hogy hamarosan sikerül megtennie egy a kutyák szempontjából hatalmas lépést, és elkapja.”

Persze többet jelentett ennél, így hát írtam ösztönös megérzéseiről és empátiájáról, arról, hogy milyen gyengéd volt a gyerekekkel és mennyire tiszta volt a szíve.

Igazából azt akartam elmondani, hogy ez az állat mennyire megérintette a lelkünket, és hogy milyen fontos dolgokra tanított meg.

„Az ember sok mindent megtanulhat egy kutyától, még akkor is, ha az olyan lüke, mint a miénk” – írtam. – „Marley arra tanított, hogy minden napot féktelen örömmel és boldogsággal éljek meg, hogy ragadjam meg a pillanatot és hallgassak a szívemre. Megtanított arra, hogy élvezzem az egyszerű dolgokat: egy sétát az erdőben, a frissen leesett havat, egy szunyókálást a téli nap sugarában. És amikor megöregedett és mindene fájt, arra tanított, hogy a viszontagságok között is maradjak optimista. De legfőképp a barátságról és az önzetlenségről tanultam tőle, s mindenekfelett a megingathatatlan hűségről.”

Meghökkentő elképzelés volt, hogy csak most, halálában értettem meg teljesen: Marley a mentorom volt. Tanárom és példaképem. Lehetséges, hogy egy kutya – bármelyik kutya, főleg egy olyan dilis, fékezhetetlen, mint a miénk – képes megmutatni az embernek, hogy mi az, ami valóban fontos az életben? Hittem benne, hogy igen. Hűség. Bátorság. Elkötelezettség. Egyszerűség. Öröm. És azt is, hogy mi az, ami nem számít. A kutyának nincs szüksége drága autókra, nagy lakásra vagy márkás ruhákra. A státusszimbólumok semmit sem jelentenek a számára. Egy víz áztatta bot tökéletesen megteszi. Egy kutya nem a színük, vallásuk vagy társadalmi rangjuk alapján ítél meg másokat, hanem az alapján, hogy milyenek belül. A kutyát nem érdekli, hogy szegény vagy-e vagy gazdag, tanult vagy analfabéta, eszes vagy buta. Ha odaadod neki a szívedet, ő is odaadja az övét. Igazán egyszerű. Mi emberek, akik sokkal bölcsebbek és kifinomultabbak vagyunk, mégsem tudjuk igazán kihámozni, hogy mi az, ami igazán számít és mi az, ami nem. Miközben megírtam Marley búcsúcikkét, rájöttem, hogy itt van az orrunk előtt, csak ki kell nyitni a szemünket. Néha egy bűzös leheletű, rossz viselkedésű, de tiszta szándékú kutya segíthet nekünk, hogy észrevegyük.

Befejeztem a cikket, átadtam a szerkesztőnek, és hazamentem éjszakára. Úgy éreztem, egy kissé megkönnyebbültem, jóformán vidám voltam, mintha letettem volna egy súlyt, amiről nem is tudtam, hogy cipelem.


29. FEJEZET

A Rossz Kutya Klub

*

Amikor másnap reggel beértem az irodába, villogott a telefonomon a piros üzenet lámpa. Beírtam a kódomat és meghallgattam egy figyelmeztetést felvételről, amit azelőtt sosem hallottam.

– Az ön postafiókja megtelt – mondta a hang. – Kérem, töröljön minden felesleges üzenetet!

Bekapcsoltam a számítógépemet és megnéztem az e-mailjeimet. Ugyanaz. A képernyő tele volt új üzenetekkel, és a következő oldal is, meg az azutáni és az azutáni. A reggeli e-mailek elolvasása rituális tevékenység volt számomra, egy zsigeri, ha nem is tökéletes barométere a hatásnak, melyet előző napi cikkem tett. Voltak írásaim, melyek csak öt-tíz reakciót váltottak ki. Azokon a napokon tudtam, hogy nem sikerült megérintem az olvasót. Egy jobb napon azonban több tucatnyi üzenet is érkezett. Néha még több is előfordult. Ezen a reggelen azonban százával érkeztek az e-mailek, ami jóval több volt, mint amit valaha kaptam. Az üzenetek témájaként ilyesmiket adtak meg: „őszinte részvétünk”, „veszteségével kapcsolatban”, vagy egyszerűen csak „Marley”.

Az állatbarát különleges emberfajta. Nagylelkű, tele együttérzéssel, talán egy kissé könnyen válik szentimentálissá és a szíve akkora, mint a felhőtlen égbolt. A legtöbben azok közül, akik írtak vagy telefonáltak, egyszerűen csak együttérzésüknek akartak hangot adni, elmondani nekem, hogy ők is végigmentek ezen az úton és tudják, min megy keresztül a családom. Másoknak olyan kutyájuk volt, aki közeledett az elkerülhetetlen véghez. Ők rettegtek attól, amiről tudták, hogy bekövetkezik, éppen úgy ahogy mi rettegtünk.

Egy házaspár ezt írta: „Tökéletesen megértjük, és önnel gyászolunk Marley elvesztése miatt és a mi Rustynk haláláért. Mindig hiányozni fognak és sosem lehet őket igazán pótolni.” Egy Joyce nevű olvasó ezt írta: „Köszönjük, hogy emlékeztetett bennünket Duncan-re, aki itt fekszik a kertünk végében.” Egy Debi nevű, kertvárosban lakó hölgy hozzátette: „Családunk megérti az ön érzéseit. Idén május elsején kellett elaltatni golden retrieverünket, Chewyt. Tizenhárom éves volt és sok hasonló szenvedésen ment keresztül, mint amelyeket saját kutyájával kapcsolatban említett. Amikor már az utolsó nap fel sem tudott állni, hogy kimenjen könnyíteni magán, tudtuk, hogy nem hagyhatjuk szenvedni. Mi is a kert végében temettük el egy vöröslevelű juhar alá, amely örök emlékül szolgál.”

Egy Monica nevű munkaügyi előadó, Katie-nek, a labradornak a gazdája ezt írta: „Részvétem önnek. Megkönnyeztem a cikkét. Az én lánykutyám Katie még csak kétéves, de mindig azt gondolom magamban: Jaj, Monica, miért hagytad, hogy ez a csodás lény elrabolja a szívedet?” Carmelától ez jött: „Marley biztosan csodás kutya volt, ha egy család ennyire szerette. Csak egy kutyatulajdonos érti meg a feltétel nélküli szeretetet, amit adnak és a határtalan fájdalmat, amikor itt hagynak bennünket.” Elaine-től: „Milyen rövid az életük a mi kedvenceinknek, s nagy részét azzal töltik, hogy várják, hogy mindennap hazajöjjünk. Elképesztő mennyi szeretetet és nevetést hoznak az életünkbe, és jóval közelebb kerülünk egymáshoz őmiattuk.” Nancytől: „A kutya az élet egyik csodája és sokat hozzátesz a miénkhez.” MaryPattől: „Mind a mai napig hiányzik Max bilétájának csörgése, ahogy végigjárja a házat és mindent ellenőriz. Ez a csend egy ideig magát is meg fogja őrjíteni, főleg éjszaka.” Connie-tól: „Ugye, milyen elképesztő dolog szeretni egy kutyát? Hozzá képest az emberekkel fenntartott kapcsolatunk olyan unalmasnak tűnik, mint egy tál zabkása.”

Amikor napokkal később már nem jött több üzenet, összeszámoltam őket. Majdnem nyolcszáz ember írt, mind állatbarát, aki úgy érezte, fel kell vennie velem a kapcsolatot. Hihetetlen áradat volt és micsoda katarzis az én számomra. Mire mindet átnéztem, és válaszoltam, amennyire csak tudtam, jobban éreztem magam, mintha egy hatalmas cyber-önsegítő csoport tagja volnék. Magángyászom közösségi terápiás üléssé változott, s ebben a közösségben nem volt szégyen beismerni az igazi, hasogató gyászt valami látszólag jelentéktelen dolog felett, mint egy büdös, öreg kutya.

Az olvasóim egy másik okból is írtak vagy telefonáltak. Vitatták írásom központi állítását, melyben ragaszkodtam ahhoz az elképzelésemhez, hogy Marley a világ legrosszabb magaviseletű állata volt.

„Már ne haragudjon” – szólt a tipikus reakció – „de az nem létezik, hogy a maga kutyája volt a világon a legrosszabb, mivel az az én kutyám volt.” Hogy állításukat alátámasszák, megajándékoztak kedvenceik szerencsétlen viselkedésének részleteivel.

Hallottam cafatokra szaggatott függönyökről, ellopott fehérneműről, felfalt születésnapi tortákról, összegányolt autóbelsőkről, fantasztikus szökésekről, még egy lenyelt briliáns jegygyűrűről is, amihez képest Marley gusztusa az aranyláncra igencsak kispályás teljesítménynek tűnt. Az elektronikus postaládám egy Rossz kutyák, és akik szeretik őket című talk-showra emlékeztetett, amelyben az elégedett áldozatok büszkén dicsekedtek nem azzal, hogy milyen csodásak a kutyáik, hanem azzal, hogy milyen rémesek. Furcsa módon a horrorsztorik jó részében nagy, dilis retrieverek szerepeltek, épp olyanok, mint az én kutyám. Mégsem voltunk egyedül.

Egy Elyssa nevű nő megírta, hogy labradorja, Mo hogyan tört ki mindig a házból, ha egyedül hagyták, általában úgy, hogy keresztülrepült az ablakokra szerelt szúnyoghálón. Elyssa és a férje azt hitték, lezárták Mo minden menekülési útvonalát, amikor becsukták és bezárták az összes földszinti ablakot. Az nem jutott eszükbe, hogy az emeletieket is be kellene csukniuk. „Egy nap a férjem arra ment haza, hogy lóg az emeleti szúnyogháló. Halálosan rettegve kereste a kutyát” – írta. Éppen amikor a férje kezdett a legrosszabbtól tartani, „Mo egyszerre előlépett a ház mögül, lógó orral. Tudta, hogy rossz fát tett a tűzre, de el voltunk képedve, hogy kutya baja sincs. Kirepült az ablakon és egy tömött bokron landolt, ami felfogta az esést.”

Larry, a labrador lenyelte gazdája melltartóját, majd tíz nappal később egyben felböfögte. Gypsy, egy másik, furcsa ízlésű labrador felfalt egy lamellás szellőzőrácsot. Jason, egy labrador, ír szetter keverék lenyelt egy másfél méter hosszú porszívócsövet, a belsejét megerősítő dróthálóval meg mindennel együtt – számolt be gazdája, Mike. „Jason egy hatvanszor kilencven centis lyukat rágott a gipszfalba és kilencven centi hosszú árkot szántott a szőnyegbe, ami kedvenc helyéig ért az ablaknál” – írta Mike, és hozzátette: „de imádtam a bestiát.”

Phoebe-t, egy labrador keveréket két kutyaszállóból is kipenderítették azzal, hogy soha ne jöjjön vissza. Gazdája, Aimee ezt írta: „ Úgy tűnik, nem csak, hogy ő volt a bandavezér és nem csak a saját ketrecéből tört ki, hanem két másik kutyának is szívességet tett. Ők aztán kiszolgálták magukat mindenféle finomsággal az éjszakai órákban.” Hayden, egy negyvenöt kilós labrador, jóformán mindent megevett, ami befért a szájába. Gazdája, Carolyn azt mesélte, hogy volt ezek között egy egész doboz haleledel, egy pár hasított bőr papucscipő, egy tubus pillanatragasztó, bár mindezt nem egy ültében ette meg. Majd hozzátette: „A legszebb mutatványa azonban az volt, amikor kiszakította helyéből a garázsajtó keretét, mert bolond fejjel odakötöttem, hogy a napon fekhessen.”

Tim megírta, hogy sárga labradorja Ralph éppen olyan rémes kajatolvaj, mint Marley, csak okosabb. Egy nap Tim, mielőtt elment volna otthonról, feltett egy nagy, csokoládéból készült asztaldíszt a hűtőszekrény tetejére, ahol Ralph biztosan nem érhette el. A kutya, gazdája elmondása szerint, mancsával kinyitotta a konyhaszekrény fiókjait, majd azokat lépcsőnek használva felmászott a pultra, és hátsó lábain egyensúlyozva elérte a csokoládét, ami szőrén-szálán eltűnt, mire gazdája hazaért. A csokitúladagolás ellenére Ralph semmiféle egészségügyi mellékhatástól nem szenvedett. „Egy másik alkalommal” – írta Tim – „Ralph kinyitotta a hűtőt és eltüntette a tartalmát, a befőttes üvegekben lévő dolgokkal egyetemben.”

Nancy kivágta a cikkemet, hogy megtartsa, mert Marley annyira emlékeztette retrieverére, Gracie-re. „A konyhaasztalon hagytam a cikket, hogy eltegyem az ollót” – írta Nancy. – „Mire visszafordultam, Gracie természetesen megette a cikket.”

Hűha! Percről percre jobban éreztem magam. Marley már nem is tűnt olyan rémesnek. Legalábbis bőségesen voltak társai a Rossz Kutya Klubban. Sok üzenetet hazavittem, hogy megosszam Jennyvel, aki Marley halála óta először nevetett. Új barátaimnak, a Rosszul Működő Kutyák Tulajdonosainak Titkos Társaságában fogalmuk sincs, mennyit segítettek.

A napok hetekké sokasodtak és a tél tavaszba olvadt. Nárciszok dugták ki fejüket a földből és virágoztak Marley sírja körül, és finom, fehér cseresznyevirág-szirmok peregtek rá, hogy ott pihenjenek. A kutya nélküli élet fokozatosan kényelmessé vált. Voltak napok, amikor eszembe sem jutott, de aztán valami kis dolog, egy szőrszála a pulcsimon, a fojtólánc csörrenése, amikor benyúltam a fiókomba egy pár zokniért, hirtelen visszahozta. Ahogy telt-múlt az idő, az emlékezés inkább kellemes lett, mint fájdalmas. Régen elfeledett pillanatok villantak be olyan eleven élességgel, mint az újra megnézett családi videofelvételek: ahogy Lisa, akit leszúrtak, lehajolt és megpuszilta Marley orrát, miután kiengedték a kórházból. Ahogy a forgatáson a stáb odavolt érte. Ahogy a postás néni mindennap adott neki titokban valami finomságot az ajtóban. Ahogy a mancsában tartotta a mangót és kirágta a húsát. Ahogy a babák pelenkája után kapkodott kábítószeres örömmel az arcán, és ahogy a nyugtatójáért könyörgött, mintha bélszíndarabka lenne. Apró pillanatok, melyekre alig érdemes emlékezni, s mégis megmaradtak, s véletlenszerűen játszódtak le képzeletbeli mozivásznamon a legváratlanabb időpontokban és helyeken. Legtöbbje megmosolyogtatott, néhánytól közülük az ajkamat rágtam és megtorpantam.

Egy szerkesztőségi ülésen az irodában megint valami járt az eszemben: képzeletben újra Nyugat-Palm Beachen voltam, amikor Marley még kölyök volt és Jenny meg én álmodozó szemű friss házasok. A Partokközti víziút mentén sétáltunk kézen fogva, egy hűvös téli napon. Marley előttünk ment és vonszolt bennünket. Hagytam, hogy felugorjon a beton hullámtörőre, ami körülbelül hatvan centiméter széles volt és kilencven centi magasan volt a víztől.

– John – tiltakozott Jenny. – Beleeshet.

Kételkedve néztem rá.

– Szerinted mennyire tökkelütött? – kérdeztem. – Mit fog csinálni? Egyszerűen átgyalogol a szélén, ki a levegőbe?

Tíz másodperccel később pontosan ezt tette, majd hatalmas csattanással esett a vízbe, így bonyolult mentési akció vált szükségessé, hogy visszajuttassuk a falra, a szárazföldre.

Néhány nappal később interjúra mentem, amikor vezetés közben a semmiből egy másik kép tárult elém házasságunk korai szakaszából: egy romantikus hétvége kettesben, egy tengerparti házikóban Sanibel szigetén, még a gyerekek érkezése előtt. Az asszony, a férfi és Marley. Teljesen megfeledkeztem arról a hétvégéről, s most itt volt megint, élethű színekben láttam magam előtt: autózunk át az államon, ő pedig odafurakszik közénk, orrával időnként üresbe teszi a sebességváltót. Megfürdetjük a bérelt házikó kádjában, miután a napot a parton töltötte. Minden csupa hab, víz és homok. Aztán később Jenny és én szerelmeskedünk a hűvös vászonlepedők között, az óceán fuvallata simogat, s Marley vidrafarka püföli a matracot.

Központi figurája volt életünk néhány legboldogabb fejezetének. Fejezeteknek, melyek a fiatal szerelemről, az új kezdetről, a kibontakozó karrierről és aprócska babákról szóltak. Mámorító sikerekről és lesújtó kudarcokról, a felfedezésről, szabadságról és az önmegvalósításról. Akkor érkezett az életünkbe, amikor éppen azt próbáltuk megfejteni, hogy milyen is lesz az. Akkor csatlakozott hozzánk, amikor azt próbáltuk megragadni, amivel valamikor minden párnak meg kell küzdenie, azt a fájdalmas folyamatot, hogy hogyan forr össze két különböző múlt egy közös jövővé. Marley hozzátartozott a mi egybeszőtt anyagunkhoz, egy erősen sodrott, elválaszthatatlan szál volt a szövetben, mely mi voltunk. Éppen úgy, ahogy mi segítettük őt azzá a családi kedvenccé válni, akivé lett, ő is segített bennünket formálni, mint párt, mint szülőket, mint állatbarátokat, mint felnőtteket. Mindennek ellenére, a csalódások és a be nem teljesült várakozás ellenére Marley egy egyszerre felbecsülhetetlen értékű és ingyenes ajándékot adott nekünk. Megtanított bennünket a feltétel nélküli szeretetre. Hogyan adjuk, és hogyan fogadjuk el azt. Ahol ez megvan, minden más rendben lesz.

A Marley halálát követő nyáron úszómedencét csináltattunk, s én egyfolytában arra gondoltam, mennyire imádta volna a mi fáradhatatlan vízikutyánk. Sokkal jobban szerette volna, mint bármelyikünk, még akkor is, ha összekarcolta a belső borítást a karmaival és a szőre eldugította a filtert. Jenny azon csodálkozott, hogy milyen könnyű rendben tartani a házat, ha nincs egy vedlő kutya, aki teleszőrözze, összenyálazza és behordja a koszt. Én is beismertem, hogy jó úgy sétálni mezítláb a fűben, hogy nem kell állandóan figyelnem, hogy hová lépek. A kertnek is egyértelműen jót tett, hogy nem volt benne egy nagydarab, nehéz mancsú nyúlvadász, aki fel-alá rohangál. A kutya nélküli élet kétségtelenül könnyebb és jóval egyszerűbb volt. Ha akartuk, fogtuk magunkat és kiruccantunk egy hétvégére anélkül, hogy meg kellett volna szerveznünk a kutya elhelyezését. Anélkül mehettünk el vacsorázni, hogy közben azon kellett volna aggódnunk, hogy ezúttal a családi örökség melyik darabja látja kárát. A gyerekek úgy ehettek, hogy nem kellett őrizniük a tányérjukat. A szemetest nem kellett feltenni a konyhapultra, amikor elmentünk otthonról. Újra hátradőlhettünk és élvezhettük a jó kis villámló zivatart. Azt különösen élveztem, hogy szabadon mászkálhatok a házban anélkül, hogy a sarkamra lenne tapadva egy hatalmas sárga mágnes.

Ennek ellenére a család nem volt teljes.

Egy késő nyári reggelen, amikor lementem reggelizni, Jenny a kezembe nyomta az újságot úgy hajtogatva, hogy az egyik belső oldal látszódjon.

– Ezt nem fogod elhinni – mondta.

Hetente egyszer a helyi lapban bemutattak egy kutyát a menhelyről, akinek otthonra volt szüksége. A leíráshoz mindig tartozott egy fotó az ebről, a neve és egy rövid ismertető, amit úgy írtak meg, mintha a kutya beszélne egyes szám első személyben, önmaga legjobb szószólójaként. Trükk volt, amit a menhelyiek arra használtak, hogy az állatok kedvesebbnek és bájosabbnak tűnjenek. A kutyaéletrajzokat mindig is szórakoztatónak találtuk, ha másért nem, hát azért, mert mindent megtettek, hogy jó fényben mutassák be azokat az állatokat, melyeket nem akart senki, s melyek legalább egyszer már a rövidebbet húzták.

Ezen a napon egy olyan arc bámult rám az újság lapjairól, melyet azonnal felismertem. A mi Marley-nk. Vagy legalábbis egy kutya, aki az egypetéjű ikertestvére lehetett volna. Egy nagy, sárga labrador kan volt, a feje üllő formájú, szemöldöke ráncos, lelógó fülei vicces szögben álltak hátrafelé. Egyenesen a kamerába bámult olyan remegő intenzitással, amiből tudtuk, hogy másodpercekkel később feldöntötte a fotóst és megpróbálta lenyelni a fényképezőgépet. A fénykép alatt ott volt a neve: Lucky. Hangosan felolvastam a róla szóló reklámszöveget:

„Csupa tűz vagyok! Jól beleillenék egy csendes otthonba, míg megtanulok uralkodni energiáimon. Eddig nem volt könnyű életem, ezért új családomnak türelmesnek kell lennie velem, és folytatnia kell oktatásomat kutyaillemtanból.”

– Istenem! – kiáltottam fel. – Ez ő! Feltámadt!

– Reinkarnáció – mondta Jenny.

Hátborzongató volt, hogy Lucky mennyire hasonlított Marley-ra, és hogy mennyire illett rá a leírás is. Csupa tűz? Problémák az energiaszint visszafogásával? Még tanulnia kell a kutyaillemet? Türelemre lesz szükség? Nagyon is jól ismertük ezeket az eufémizmusokat, amilyeneket mi magunk is használtunk. Agyilag kiegyensúlyozatlan kutyánk visszatért fiatalon, erősen és vadabban, mint valaha.

Mindketten csak álltunk, bámultuk az újságot és nem szóltunk semmit.

– Azt hiszem, elmehetnénk megnézni – mondtam végül.

– Csak úgy szórakozásból – tette hozzá Jenny.

– Rendben. Csak kíváncsiságból. Abból semmi baj sem lehet, ha megnézzük.

– Semmi baj.

– Hát akkor miért is ne?

– Nincs veszteni valónk.


KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Senki sem magányos sziget, az írók sem azok, én pedig szeretnék köszönetet mondani annak a sok embernek, akinek támogatása hozzásegített ahhoz, hogy ez a könyv létrejöhessen.

A listát hadd kezdjem azzal, hogy kifejezem mély nagyrabecsülésemet ügynökömnek, a tehetséges és fáradhatatlan Laurie Abkeimernek a DeFiore and Companynál, aki már akkor hitt ebben a történetben és abban, hogy képes leszek elmondani, amikor ebben még én magam sem hittem teljesen. Meggyőződésem, hogy töretlen lelkesedése és segítsége nélkül ez a könyv még mindig csupán a fejemben létezne. Köszönöm, Laurie, hogy a bizalmasom, a szószólóm és a barátom vagy.

Szívből jövő köszönetem csodálatos szerkesztőmnek, Mauro DiPreatának, akinek józan és intelligens szerkesztői munkája jobbá tette ezt a könyvet, és a mindig jókedvű Joelle Yudinnak, aki számon tartott minden részletet. Köszönet még Michel Morrisonnak, Lisa Galleghernek, Seale Ballengernek, Ana Maria Allessinek, Christine Tanigawának, Richárd Aquannak és mindenkinek a HarperCollins kiadónál, amiért beleszerettek Marley-ba és az ő történetébe, és valóra váltották az álmomat.

Adósa vagyok szerkesztőimnek a Philadelphia Inquirernél, amiért kiszabadítottak önként vállalt száműzetésemből az újságírástól, melynek oly sokat köszönhetek, és amiért megkaptam tőlük azt a felbecsülhetetlen értékű ajándékot, hogy saját rovatom lehet Amerika egyik legjobb napilapjában.

A hálánál többel tartozom Anna Quindlennek, akinek korai lelkesedése és bátorítása többet jelentett, mint azt valaha elmondhatnám.

Őszinte köszönet Jon Katznak, aki értékes tanácsokkal és visszajelzéssel látott el, és akinek könyvei, főleg az A Dog Year: Twelve Months, Four Dogs and Me ösztönzőleg hatottak rám.

Jim Tolpinnak, az elfoglalt ügyvédnek, aki mindig talált időt arra, hogy ingyenes és bölcs tanácsokkal lásson el. Pete és Maureen Kelly-nek, akiknek társasága – és a Huron tóra néző háza – az az erősítőszer, melyre szükségem volt. Ray és JoAnn Smithnek, amiért ott voltak, amikor leginkább szükségem volt rájuk és Timothy R. Smithnek a gyönyörű zenéért, amivel megríkatott. Ásó Dannek a folyamatos füstölt hússal való ellátásért, és testvéreimnek, Marijo, Timothy és Michael Grogannek, amiért drukkoltak nekem. Maria Rodale-nek, amiért rám bízott egy szeretett családi értéket és segített megtalálni az egyensúlyomat. Minden olyan barátomnak és kollégámnak, akik túl sokan vannak ahhoz, hogy egyenként megemlítsem őket, kedvességükért, támogatásukért és jókívánságaikért... köszönöm mindnyájatoknak.

Ennek a könyvnek a megírása fel sem merülhetett volna édesanyám, Ruth Marie Howard Grogan nélkül, aki már kiskoromban megtanított arra, hogy micsoda örömet jelent egy jól elmesélt történet, és megosztotta velem mesélőtehetségét. Szomorú szívvel emlékezem meg legnagyobb rajongómról, édesapámról, Richard Frank Groganről, aki 2004. december 23-án hunyt el, éppen akkor, amikor nyomdába került ez a könyv. Nem olvashatta az elkészült művet, de volt alkalmam leülni mellé egy este, amikor már megromlott az egészsége, és felolvasni az első néhány fejezetet, amivel még meg is nevettettem. Arra a mosolyra örökké emlékezni fogok.

Sokkal tartozom szerető és türelmes feleségemnek, Jennynek és gyermekeimnek, Patricknek, Conornak és Colleennek, amiért megengedték, hogy közszemlére tegyem őket, megosztva az olvasókkal legintimebb pillanataikat. Srácok, igazán rendesek vagytok, s el sem tudom mondani, mennyire szeretlek benneteket.

S végül (igen, már megint a sor végére került) köszönetet kell mondanom kibírhatatlan négylábú barátomnak, aki nélkül nem létezne a Marley & Mi. Boldog lenne, ha tudná, hogy tartozása a számtalan széttépett matracért, szétkapart falért és lenyelt értéktárgyért most már hivatalosan és teljesen kiegyenlítődött.


A SZERZŐ

John Grogan újságíró Pennsylvaniában, ahol saját rovata van a Philadelphia Inquirernél, és felelős kiadója volt Rodale Organic Gardening magazinjának. Korábban riporterként, irodavezetőként és rovatvezetőként dolgozott michigani és floridai lapoknál. Munkájával számtalan díjat nyert, köztük az Amerikai Országos Sajtóklub Fogyasztói Újságíró Díját. Egy erdős domboldalban lakik Pennsylvaniában feleségével, Jennyvel, három gyermekükkel és egy Gracie nevű, meglepően nyugodt labradorral.

Találat: 1166