online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   

JOHANNA LINDSEY Az enyém leszel

könyvek

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt

egyéb tételek

 
William Shakespeare: SZENTIVÁNÉJI ÁLOM
Jókai Mór: A ciganybaró
Bethany Campbell Minden nő alma
Debbie Macomber Álomszövök
A New York Time bestseller írónője a középkori skót Felföldre viszi el olvasóit ebben a lélegzetelallítóan gyönyörű szerelmi történetben
VAVYAN FABLE Maggie Bell A pepita macska 2
STEPHEN KING Rémület a sivatagban
DANIEL DEFOE ROBINSON
 
 

JOHANNA LINDSEY

Az enyém leszel


1. fejezet

     1997 Konsztantyin Rubljov a háta mögé kulcsolt kézzel a szalon ab­lakánál állt, és a távolból lassan közeledö porfelleget figyel­te. A kastély homlokzatán az ablakok az alant elkanyarodó út­ra nyíltak, amely keleti irányban a Dnyeper felé vezetett. Tisz­ta idöben innen, az emeletröl a folyót is látni lehetett. Meg­figyelöhelyéröl Rubljov nyugat felé egészen a szemhatárig vé­gigtekinthetett az úton, és a porfelleg éppen onnan közele­dett.

     Ha Rubljov nem tudta volna, hogy aznap lovasverseny lesz, elárulja a kastély elött, az út két oldalán összecsödült jókora tömeg. Hát igen, az ö kozákjai ugyanúgy rajonganak a jó kis lovasversenyekért, mint a jó kis verekedésekért. Szívós, lob­banékony, tüzes vérü népség, nevetösek, dalolósak, harciasak - és lángolóan hüségesek!

    Valójában nem is az övéi, de hát mindig így gondolt rájuk, hi­szen már olyan régóta összekapcsolódtak a Rubljov családdal. És a kozákok a maguk részéröl szintén a sajátjuknak tekintik öt is meg a Rubljov családot is. Csakhogy a kozák „szabad harcos", az ö kozákjai pedig éppenséggel azok. Mióta Konsztantyin ük­apja engedélyt adott nekik, hogy letelepedjenek birtokán, és bé­kében nevelhessék gyermekeiket, minden szükséges munkát ök végeztek el a Rubljovoknak. Belölük telt ki a kastély személyze­te, ök tenyésztették, gondozták Konsztantyin lovait, ök testörködtek mellette, ök kísérték el a családtagjait, valahány­szor útra keltek.

    A sok-sok évvel ezelött keletkezett kis település, nem egé­szen negyedmérföldnyire a Rubljov-birtoktól, mostanra már eleven, virágzó várossá fejlödött. A Rjazinok, akik a kezdet kezdetétöl betöltötték a város vezetö tisztségeit, és most csa­ládjuk számos ágával népességének háromnegyedét adják, az idök során csaknem ugyanolyan jómódra tettek szert, mint a Rubljovok.

Konsztantyin - nem kismértékben a kozákok segítsége révén - a cár hadseregét látta el lovakkal, a fönemeseket pedig, már amelyiknek telt rá, telivérekkel. Kijev meg a Dnyeper menti fal­vak-városok piacain mindenütt az ö cukorrépáját árusították, gabonájával jó pénzt keresett a Fekete-tenger partvidékén. Mi­óta Konsztantyin tevékenyen részt vett birtoka irányításában, va­gyona évröl évre gyarapodott. Felesége tíz évvel ezelött bekövet­kezett halála után ugyanis felhagyott a távolban élö, nemtörö­döm földesúr szerepével, amely oly jellemzö volt az orosz ne­mesek többségére. Moszkvai házukat és szentpétervári palotá­jukat már csak a növére használta.

- Ebben bizony kevés örömöd lesz, kedvesem.

Konsztantyin szemét a nöi hang sem térítette el az úttól. Anna Verjovka a szalon másik ablakánál állt, és ugyanazt a je­lenetet figyelte. Anna egyike volt a ritka asszonyoknak, akik­nek nem árt a kor. Mindig tökéletesen fésült sötétbarna haja, még sötétebb szeme, nem múló szépségü, finom csontozata láttán senki nem gondolta volna, hogy már harmincöt tavaszt ért meg.

Ezúttal nem a szavai, inkább a hangsúlya késztette Kon­sztantyint arra, hogy kezével az ablakpárkányba kapaszkod­jék, és még figyelmesebben, feszültebben lesse a közelgö lo­vakat.

Szíve mélyén tudta, mire számíthat. Nem elöször látott ilyesmit, és amitöl jobban félt, nyilván nem is utoljára. De egyelöre csak a porfelleget látta, amelyböl most hat, a keskeny úton szorosan összetorlódó paripa.körvonalai bontakoztak ki homályosan. Szörmekucsmák, lobogó, hosszú köpenyek, a közeli faluig tartó,, rövid hajrának feszülö, karcsú lábak és az a hatalmas, fehér, orosz farkasölö agár, amelyik az út mentén száguld, és csaholva noszogatja nagyobb sebességre a lovaso­kat. Márpedig ahol ez a kutya ott van...

- Szása lesz a gyöztes - mondta elégedetten Anna.

- Persze hogy Szása gyöz - morogta Konsztantyin, és figyelte, amint az élen vágtázó alak kiemeli lábát a kengyelböl, felkupo­rodik a nyeregre, aztán lassan felegyenesedik rajta, és kacagva a magasba hajítja kucsmáját, miközben a többiek kissé lemarad­nak mögötte. Konsztantyin szorosan lehunyta a szemét, és hoz­zátette: - Mindig ö a gyöztes... és nagyon szeretném, ha nem hív­nád Szásának. Ez a vadócos név csak arra ösztönzi, hogy lány lé­tére úgy viselkedjen, mint a rakoncátlan fiú.

Régi barátnöje csak kuncogott, de néhány másodperc múl­va Konsztantyin érezte, hogy Anna melle a hátához simul, karja átöleli a derekát.

Most már kinyithatod a szemed, kedvesem. Nem törte a nyakát.

Hála a jóistennek - suttogta a férfi, de hirtelen elöntötte ,a méreg, hiszen az imént is szörnyen meggyötörte a félelem, mint már ki tudja, hányszor. - De ezúttal úgy eltángálom, hogy attól koldul, esküszöm.

Anna kuncogott.

Mindig megesküszöl rá, de sosem vered meg. Mellesleg a Rjazin fiúk meg sem engednék neked.

Akkor az apjuknak szólok, hogy páholja el. Jermak bár­mit megtesz, amit kérek töle.

- Kivéve, hogy a haja szálát meggörbítse ennek az édes gyereknek. Legalább úgy imádja Szását, mint te.

Konsztantyin felsóhajtott és megfordult, hogy maga is át­ölelje Annát.

Anna, kedvesem, az az „édes gyerek" huszonöt éves, túl vén már az afféle bolondságokhoz, amilyennek az elöbb tanúi vol­tunk. Már rég férjhez kellett volna mennie, gyerekeket kéne dajkálnia. A két növérének bezzeg már rég bekötötték a fejét. Lida öt lányunokával ajándékozott meg. Jelizaveta hárommal, mielött özvegyen maradt volna. Mért nem lehet sehogy sem férjhez adni a legfiatalabb lányomat?

Anna úgy vélte, okosabb, ha meg sem említi Alekszandra botrányos szókimondását, amely olyan hatalmas felháborodást keltett, és arra késztette Miklós cárt, hogy ha nem is hivatalo­san, de számüzze a lányt Szentpétervárról. Anna attól félt, ha emlékezteti erre Konsztantyint, még el találja közbenn nevetni magát, mint minden alkalommal, valahányszor eszébe jut az a jelenet a Romanovszkij-család vacsoraestélyén, ahol Olga nagyhercegnö arról siránkozott az asztalánál ülö húsz-egyné­hány vendégnek, hogy ebben a szezonban egyszerüen képte­len megörizni a súlyát.

-Jaj, fenség - tanácsolta ennek hallatán Alekszandra tel­jes öszinteséggel, mély jóakarattal -, ha nem tömné magát állandóan blinivel meg tejföllel, egykettöre leadhatna né­hány fontot.

Minthogy a nagyhercegnö az adott pillanatban éppen ilyes­mivel tömte magát,, csöppet sem volt meglepö, hogy a vendé­gek java része hirtelen beleköhögött a szalvétájába, vagy az asz­tal alatt kezdte keresgélni, amit állítólag lepotyogtatott. Anna, aki Alekszandra gardedámja volt az estélyen, maga is szörnyen mulatságosnak találta a megjegyzést, de nem úgy Olga Roma­novszkaja, aki másnap nyomban a cárhoz fordult panaszával, s alkalmasint azonnali kivégzést követelt. Anna szerint Alek­szandrának szerencséje volt, hogy a cár roppant udvariasan mindössze azt tanácsolta Konsztantyinnak, hogy vigye vissza a lányát vidékre, ahol szeszélyesen éles nyelve legfeljebb csak a parasztokat sérti meg.

Sajnos Alekszandra nem okult a saját kárán. Szókimondása nem enyhült a következö szezon folyamán Moszkvában, sem ké­söbb Harkovban, és végképp nem otthona közelében, Kijevben. Öntevékenyen sikerült elérnie, hogy társadalmilag úgyszólván pária legyen. És Anna növekvö gyanúja szerint a lány ezt koránt­sem oktondiságból tette. Végtére is Alekszandra igencsak intel­ligens teremtés, és már az elsö, szerencsétlen szentpétervári sze­zon után bevallotta, hogy szerelmes lett Christopher Leighton angol diplomatába, akivel ott találkozott, és hogy senki máshoz nem hajlandó feleségül menni, csak hozzá. S miközben a késle­kedö angolra vár, ügyesen úgy intézi, hogy más fiatalembernek eszébe se jusson megkérni a kezét. Ami így is történt.

De mivel Konsztantyin megkérdezte, Anna úgy döntött, hogy nem árt, ha emlékezteti arra a férfira, aki évekkel ezelött elrabolta a lány szívét.

- Nem gondolod, hogy talán még most is arra az angol diplomatára várakozik?

Konsztantyin felhorkant.

- Hét hosszú esztendö után? Ne beszélj képtelenségeket. - De hát az az angol csak alig három évvel ezelött távozott

Oroszországból - figyelmeztette Anna.

- És Alekszandra a nevét sem említette, mióta megtiltottam neki, hogy utána menjen Angliába - felelte Rubljov.

- Nem akkor jelentette ki, hogy nem hajlandó férjhez men­ni soha senkihez?

Konsztantyin elvörösödött, amikor eszébe jutott az a min­den eddiginél ádázabb veszekedés legkedvesebb lányával.

- Nem gondolta azt komolyan, csak dühében mondta.

Anna felvonta a szemöldökét.

- Engem próbálsz meggyözni erröl, vagy magadat? Vagy talán elkerülte a figyelmedet, hogy Szása rá sem hederít a fi­atalemberekre, akiket idecipelsz bemutatni neki, és hogy az elmúlt három évben egyszer sem utazott Kijevnél messzebb­re, söt oda is csak bevásárolni ment? De még olyankor is si­került újabb meg újabb ürügyeket találnia, hogy a lábát se kelljen. kitennie a szállodai lakosztályotokból?

Konsztantyinnak voltaképpen megkönnyebbülést jelen­tett, hogy Anna szólaltatja meg a tulajdon gyanúját, amellett ez a büntudatát is enyhítette, amely már egy hete gyötörte. Igaz, ami igaz, Alekszandra mentségei mindig logikusnak és öszintének hangzottak, de mégiscsak mentségek voltak. Rá­adásul éppen a múlt héten, amikor a lány megint kibújt az alól, hogy elutazzon vele Vaszilkovékhoz, meglátogatni a nö­vérét meg az unokahúgait, Konsztantyin maga is ugyanarra a következtetésre jutott, mint Anna az imént, és pokolian el­szomorította a gondolat, hogy legfiatalabb lánya elvesztegeti az életét, miközben az után az átkozott angol után epekedik. Sajnos, emiatt alaposan le is itta magát, és olyasmit csinált, amit józanul soha nem tett volna meg.

Anna megérezte a változást szerelmesének hangulatában, aki­nek teste már nem simult enyhülten az övéhez. Látta, hogy ar­cába fut a vér, és észrevette, hogy mélykék szeme kerüli az ö te­kintetét. Anna hihetetlenül jól ismerte a férfit. Mindketten ugyanabban az évben veszítették el házastársukat. A két pár már réges-rég szoros barátságban élt. Ő meg Konsztantyin tovább ápolták ezt a barátságot, és nyolc évvel ezelött még közelebb ke­rültek egymáshoz. Anna szívéböl szerette a férfit, de nem volt hajlandó feladni özvegyi önállóságát és feleségül menni hozzá. Nem is volt erre szükség, hiszen ott élt Konsztantyin otthoná­ban, vezette háztartását, betöltötte a háziasszony tisztét, és gar­dírozta legfiatalabb lányát, valahányszor kellett, ami az utóbbi idöben mind ritkábban fordult elö.

A férfiból ezúttal csak úgy áradt a szégyenkezés, így hát Anna, amúgy Alekszandra módjára, kereken megkérdezte töle:

- Konsztantyin, mit müveltél?

Konsztantyin szótlanul kibontakozott Anna karjából, és egyenesen a mahagóniszekrényhez lépett, ahol ott sorakoz­tak a kristálypalackok, teli kedvelt italaival. Anna utánament és figyelte, amint egy jókora poharat csurig tölt vodkával, és azonnal belekortyol.

- Ilyen nagy a baj? - kérdezte gyengéden. A férfi alig ész­revehetö bólintására hozzátette: - Talán nem ártana, ha ne­kem is töltenél.

- Már csak az hiányozna! - csapta le a poharát Rubljov, de nem engedte el. A fele vodkát már felhajtotta. - Alighanem a képembe löttyintenéd, a poharat meg a fejemhez vágnád, és aztán a palackkal erednél utánam.

Rubljov családjában sokan voltak hajlamosak a viharos ki­törésekre, de Annától ez távol állt. Ellenben most már csak­ugyan aggódni kezdett. - No, ki vele, mondd el!

Rubljov továbbra sem mert a szemébe nézni.

- Találtam egy férjet Alekszandrának.

Anna megkönnyebbült, hiszen ez nem volt soha nem hal­lott újdonság. Az elmúlt hét évben Rubljov lépten-nyomon ezzel kísérletezett. De hát akkor most mért sír le róla,hogy szégyenkezik?

- Férjet? - mondta óvatosan. - Szása úgyis elutasítja, akár­csak az összes többi jelöltedet. - Rubljov lassan megrázta a fe­jét. - Hogy ezt nem utasíthatja vissza? Hogy lehet ez... - Anna nem fejezte be a mondatot, felnevetett. - Csak azt ne mondd, hogy ehhez az utolsóhoz ragaszkodni tudsz majd. Menj már, kedvesem, tudod te jól, hogy ezzel a különleges leányzóval úgy­sem boldogulsz. Még nálad is csökönyösebb, ha nem vetted volna észre. A vége az lesz, hogy a tetö is ránk szakad az ordí­tozásotoktól, aztán beadod a derekadat, mint mindig.

Rubljov ismét megrázta a fejét, és még szerencsétlenebbnek látszott. Változatlanul kerülte Anna tekintetét. Változatlanul vöröslött az arca is. Szemlátomást nött benne a büntudat.

- Mit müveltél tulajdonképpen? - ismételte meg a kérdést mos már ijedten Anna.

Rubljov mélyen lehajtotta a fejét, a hangja alig volt kivehetö. - Nincs más választása a lányomnak. Anna csak legyintett erre.

- Megoldást találni mindig lehet...

- Nem lehet, ha egyszer a család becsületét tettem függö­vé töle. Márpedig ez az egyetlen, amire ö is tekintettel lesz... legalábbis ha azt hiszi, arról van szó.

- Mit jelentsen ez?

- Hogy feláldoztam a tulajdon becsületemet, feddhetetlen­ségemet, az elveimet, az erkölcsösségemet, a tisztességemet...

- Mit követtél el?

Anna soha nem emelte meg a hangját. Mindig maga volt a megtestesült jólneveltség és kiegyensúlyozottság. Még ha elön­tötte is néha a harag, olyan higgadtan és csendesen mondta meg a véleményét, hogy ellenfele valóságos szörnyetegnek érezhette magát. Kivételesen felcsattanó hangjára Konsztantyin végre ráemelte a szemét, nem annyira meglepetten, mint in­kább rémülten. Attól félt, hogy elveszítheti az asszonyt, ha az megtudja, milyen mélyre süllyedt ö, pusztán mert arra vágyott, hogy legfiatalabb lányát is révbe juttassa, amint két növérét is.

Olyan szerencsétlennek, olyan bünbánónak és csüggedtnek látszott, hogy Anna halkan felsikoltott, és gyorsan átkarolta a nyakát.

- Nem lehet az olyan rettenetes, mint gondolod - suttogta a fülébe, ami nem volt könnyü, mivel a férfi legalább három fejjel magasabb volt nála. - Mondd el szépen!

- Elígértem. Eljegyeztem.

- Eljegyezted?

Anna ebben nem talált semmi rendkívülit. Megenyhülten a férfihoz dölt.

- Hála istennek..- mondta öszinte örömmel. - Már kezdtem azt hinni, hogy megöltél valakit.

Rubljov arckifejezése nem változott, ugyanolyan boldogta­lannak látszott, de legalább a szemébe mert nézni Annának.

- Azt hiszem, akkor sem érezném rosszabbul magam, ha megöltem volna valakit - vallotta be.

Annának fellángolt a szeme. Ebben a pillanatban legszíve­sebben megütötte volna a férfit, ami még soha meg nem for­dult a fejében - egészen mostanáig.

- Az ördögbe is, Konsztantyin, térj a lényegre, mielött az örületbe kergetsz!

Rubljov összerezzent, mert Anna megint kiabált. Alek­szandrától nem vette rossz néven, ha üvöltött, söt számított is rá, és ugyanolyan hévvel viszonozta, de az ö kicsi Annájától nem tudta elviselni. Pedig hát rászolgált, és Annának igaza van, ha megveti öt.

- Írtam egy levelet Marija Petrova grófnönek.

A név töprengöbe ejtette Annát.

- Honnan olyan ismerös nekem a neve?

- Sokszor meséltem neked a barátomról, Szemjon Petrovról. - Ó, persze, a legjobb barátodról, aki meghalt... mikor is?

Tizenhárom vagy tizennégy éve? - Tizennégy.

Mivel Rubljov nem folytatta, Anna megint összeráncolta homlokát, ezúttal bosszúsan. Nyilvánvaló, gondolta, hogy ha­rapófogóval kell majd kiszedni belöle mindent, apródonként.

- Marija tehát Szemjon felesége, jobban mondva az özve­gye. Mi köze neki Szása eljegyzéséhez? És mikor rendezted el ezt a dolgot?

- Múlt héten.

Anna kétségbeesése fokozódott, nem bánta volna, ha a fér­fi nem csupán egyetlen kérdésre válaszol.

- De hát a múlt héten itthon voltál - jegyezte meg. - És vendégeink sem voltak...

- A jegyességi szerzödés Szemjon fiára vonatkozik. Emlé­keztettem rá Mariját, és azt javasoltam, hogy ideje volna el­küldenie hozzánk a fiát a menyasszonyáért... ámbár nem szó szerint ezt írtam. Elég diplomatikusan fogalmaztam meg, de a lényege ez volt.

Anna hitetlenkedve, söt megrökönyödve nézte, hiszen er­röl a dologról még soha nem is hallott.

- Mért nem említetted soha ezt a jegyességi szerzödést? Fel­tételezem, hogy már elég régen megkötöttétek, legkésöbb Szemjon halála elött. Akkor pedig mért kellett hosszú éveken át különféle férjjelölteket sóznunk Szására abban a remény­ben, hogy egyikük esetleg elnyeri a tetszését, holott már rég szerzödés köti ehhez a cardiniai grófhoz, mert ugye, az?

Konsztantyin megint csak az utolsó kérdésre válaszolt.

- Igen.

Anna elmosolyodott.

- Akkor mért vágsz olyan fancsali képet? Ez a házasság alig­hanem nagyon is kedvedre való volna. - Kis idöre elhallga­tott, levonta a maga következtetéseit. - Ne mondd azt, hogy kiment az eszedböl, egészen a múlt hétig.

- Nem, nem ment ki az eszemböl. - Konsztantyin elfordult, kiürítette poharát, és mielött folytatta volna, újra telitöltötte. - Addig eszembe sem jutott.

Annának elállt a lélegzete.

- Mit beszélsz?

Konsztantyin ismét elfordult, ivott egy jókora kortyot, és csak aztán szólalt meg.

- Amit a grófnönek írtam, nem igazán fedi a valóságot. Szemjon meg én csakugyan megtárgyaltuk a gyerekeink el­jegyzését annak idején, amikor Alekszandra a világra jött. Ez kétségtelenül igaz. Alaposan, hosszasan megbeszéltük a dol­got. Ragyogó ötletnek tartottuk mind a ketten. De hivatalo­san soha nem kötöttük meg a szerzödést. Utóvégre ráértünk meg, böven volt rá idönk. Alekszandra még csak pár hóna­pos volt, Szemjon fia meg alig hatéves. Így hát... így hát most már tudod, mit tettem.

Anna felsóhajtott. A helyzet korántsem olyan rossz, mint gondolta, és egy másik levéllel helyre is lehet billenteni.

De meg akart bizonyosodni, hogy jól értette-e az egészet.

- Eszerint egy soha meg nem kötött jegyességi szerzödésre hivatkoztál, mégpedig azért, mert a barátod már nem él, és nem tudja megcáfolni az állításodat. Ez az, amit harapófogó­val kellett kihúzni belöled?

- Részeg voltam, amikor azt a levelet megírtam. Azon az éjszakán, amikor te a faluban maradtál, hogy segíts egy szülés­nél. Amikor felmerült bennem az ötlet, úgy éreztem, ez a tö­kéletes megoldás Alekszandra számára. Igazság szerint sem­mi kétségem nincs afelöl, hogy ha Szemjon élne, a gyereke­ink már hét éve összeházasodtak volna.

- Lehet, hogy igazad van, de nem így történt, és bár­mennyire szeretnéd is, az nem elég ahhoz, hogy most így tör­ténjen. Azonnal meg kell írnod az igazat Petrova grófnönek, még mielött ideküldené a fiát.

- Nem.

- Nem?

- Nem, mert csakugyan ez a legjobb megoldás.

Anna résre szükült szemmel mustrálgatta az arcát.

- Egyszóval emiatt furdal annyira a lelkiismeret? Mert eszedben sincs helyrehozni, amit elkövettél?

- Hát igen, de ezt a keresztet hordoznom kell - jelentette ki Konsztantyin, családja örökletes makacsságával. - De An­na, gondolkozz egy kicsit. Hol itt a baj, ha ezek ketten eset­leg eszményien összeillenek? Hol itt a baj, ha egy aprócska hazugság...

-Aprócska? - vágott közbe Anna.

- No jó, mondjuk úgy, ártalmatlan - ragaszkodott a magá­éhoz a férfi. - Ha tehát ez az ártalmatlan hazugság összehoz két embert, akik egyébként sosem találkoztak volna, és akikröl kiderül., hogy az Isten is egymásnak teremtette öket?

Anna a fejét csóválta.

- Erröl csak ábrándozol. Vagy ez a vágyálom pusztán arra szolgál, hogy feloldozzon a vétkedböl?

- Mért ne volna elképzelhetö... - A mi Alekszandránkról?

Anna szkeptikus hangja bosszantotta Konsztantyint. Nála jobban senki sem ismerte lánya rossz tulajdonságait.

Éppen ezért kapaszkodott az egyetlen igazán elönyös tulaj­donságába.

- Alekszandra gyönyörü.

- Ezt senki sem tagadhatja, kedvesem, de mondd, hány kéröt sikerült szereznie a szépségével? Ugyanúgy tudod, mint én, hogy Szása inkább sértegeti, mint büvöli a férfiakat, azok meg nem szeretnek széptevés közben folyton feszengeni. Kész csoda, hogy az az angol olyan sokáig kitartott mellette ott Szentpéterváron, és évek óta hajlandó levelezni vele. Pe­dig az angolok igen finnyásak.

Konsztantyin utálta, ha eszébe juttatták a külföldit, aki el­rabolta a lánya szívét, de feleségül venni nem áll szándéká­ban. Ha az az ember még itt volna Oroszországban, gondol­ta, esetleg párbajt is vívna vele. Áldassanak a szentek, hogy az a felfújt hólyag már eltakarodott.

- Szemjon ugyanolyan belátó ember volt, mint én. Nagy­ra becsülte az öszinteséget, viszolygott az álszenteskedéstöl, és semmi mesterkéltség nem volt benne. Egy csöppet sem valószerütlen gondolat, hogy a fia örökölte ezeket a voná­sait.

- Mintha egyszer azt mondtad volna, hogy a barátod nagy szoknyavadász volt, nem?

Persze hogy Anna erre emlékszik.

- Szemjon soha nem állította, hogy túlságosan szerelmes volna a feleségébe - magyarázta Rubljov. - Az övék amolyan elöre elrendezett házasság volt.

Anna szemrehányó pillantást vetett rá.

- Vagyis pontosan ugyanolyan, amilyenbe most megpróbá­lod belemesterkedni a gyanútlan fiatalokat,-egy elöre elren­dezett házasságba. Igazán arra számítasz, hogy a fiú hüsége­sebb fajta lesz, mint az apja volt, vagy arra, hogy Szása beéri a maradéktalan hüségnél kevesebbel is, éppen ö, aki olyan megszállottan ragaszkodik mindenhez, ami az övé?

Konsztantyinnak a fejébe szállt a vér.

- A kórságba is, Anna, nem erröl van szó. Én arra számí­tok, illetve inkább abban reménykedem, hogy a gyerekek megszeretik egymást. Ha Szemjon csak egy kicsit is szerette volna a feleségét, biztos, hogy hü marad hozzá. A fiától sem várok kevesebbet.

- De hát éppen ez a bökkenö. „Ha". Te minden reménye­det egy „ha"-ba fekteted, amíg nem találkoztál azzal a fiatal­emberrel. Bár ami azt illeti, már nem is olyan fiatal, hiszen hat évvel idösebb Szásánál. Eszerint a harmincegyedikben jár, és több mint valószínü, hogy már megnösült...

- Még nem.

- Honnan tudod?

- Bogdan Cardinián átjött vissza, miután leszállította annak az osztrák hercegnek a megrendelt kancacsikót. Bogdan tud­ta, hogy örülnék, ha valami hírt kapnék Petrovékról.

Anna némi vállvonogatással elismerte a lehetöséget.

-Jó, rendben van, még nem nösült meg, de azt te sem ta­gadhatod, hogy már elég idös, hogy tisztában legyen a szándé­kaival és maga döntsön a sorsáról. Miböl gondolod, hogy be­letörödik majd a jegyességi szerzödésbe egy sosem látott növel, pusztán mert az apja esetleg így rendezte el? Már nem kisgye­rek, aki köteles engedelmeskedni apja parancsainak, még ak­kor sem, ha élne az apja. A másik dolog pedig... nem csodál­koznak majd Petrovék, hogy Szemjon halála után nem találták meg ennek a szerzödésnek a másolatát?

- Lehet, hogy csodálkoznak, de nekem van egy példányom, amelyet megmutathatok a fiatal grófnak, amikor megérkezik. Bízvást nem kételkedik majd apja aláírásában.

- Te hamisítottad oda?

- Egy kis gyakorlással nem is volt nehéz. És az, hogy a gróf meg Szása elfogadják-e a szerzödést... - Konsztantyin elhallga­tott, majd csaknem zordan folytatta: - A becsületük függ ettöl. Ha én eljátszottam is az enyémet, ök belekerültek a csapdába.

- És ha a te cardiniai grófod fittyet hány a becsületre?

- Szemjon fia - vágta rá Konsztantyin, mintha ez elégséges okot adna a bizakodásra.

Anna csak sóhajtott egyet. Kezdett világossá válni, hogy mondhat bármit, teljesen egyre megy. Ez az átkozott Rubljov­féle csökönyösség. Megvan ez mindnyájukban, de kiváltkép­pen az apában... no meg a legfiatalabb lányában. Ha ezek egyszer a fejükbe vesznek valamit!...

Noha Konsztantyint halálra gyötri a büntudat azért, amit elkövetett, megátalkodottan köti majd magát ahhoz, amiért elkövette. A lányának akar boldogságot szerezni.

Anna nem is tudta hibáztatni ezért, hiszen minden szülö ezt kívánja a gyerekeinek, csakhogy a boldogság ezerféle lehet... Konsztantyin igazán megtanulhatta volna az együtt töltött nyolc esztendöböl meg abból, hogy Anna tucatnyiszor is eluta­sította házassági ajánlatát, hogy nem minden kíván minden­áron férjhez menni.

Gyengéden a férfi karjára tette a kezét, és elszánta magát, hogy legalább ezt megkísérli megértetni vele.

- Lehet, hogy nem vetted észre, de, Szása egy csöppet sem boldogtalan. Nagyon is élvezi a szabadságot, amit töled kap. Gyönyörüségét leli a lovakkal végzett munkában, amit egy férj soha nem engedélyezne neki. Egész sereg barátfia van itt. És imád téged... amikor éppen nem veszekedtek. Őszintén szól­va, azt hiszem, hogy még a patvarkodásaitokat is élvezi. Nem fordult meg a fejedben soha, hogy Szása egyszerüen nem akar férjhez menni? A házasság alkalmasint csak gúzsba kötné, foj­togatná... hacsak nem akad össze egy olyan férfival, aki ugyan­úgy fütyül a konvenciókra, mint ö...

- Vagy egy olyannal, aki szereti öt annyira, hogy bizonyos szabadságot engedélyezzen neki - vágott közbe Rubljov -, de arra is képes, hogy ezt megtagadja töle, amikor az átkozott nyakát akarja kockára tenni.

Olyan kétségbeesett volt a hangja, hogy Anna csaknem el­nevette magát.

- Ez az egyik indítékod? Igazán azt hiszed, hogy egy férj képes lesz kordában tartani Szása nyughatatlan természetét, amikor neked sem sikerült?

Ezzel kiérdemelt egy komor pillantást.

- Lehet, hogy a férj nem lesz képes erre, de néhány gyerek annál inkább.

Anna ezt nem is vitatta. Az anyaság bizonyára megváltoztat­ná Alekszandra életét. Legalábbis meggátolná, hogy továbbra is ilyen veszettül száguldozzon a lovain. Amellett Alekszandra remekül ért a gyerekekhez. Mondani ugyan soha nem mond­ta, de alighanem maga is szeretne néhányat. És ha az angol­hoz hajlandó lett volna, söt nagyon is szeretett volna feleségül menni, nyilván nem éppen házasságellenes.

Anna megint felsóhajtott. Ha nem olyan óvatos, még meg is tapsolta volna Konsztantyin csalafintaságát.

- Eltértünk a dolog lényegétöl - mondta. - Arról van szó, hogy te voltaképpen bele akarod kényszeríteni Szását meg Szemjon fiát egy olyan házasságba, amelyikre egyik sem szá­mított. Valószínü, hogy mindketten tiltakozni fognak ellene, azt azonban biztosra veszem, hogy Szása tombolni fog. És mi történik, ha kiderül, hogy nem is tetszenek egymásnak? Ha mindketten berzenkednek a házasság ellen, az nem éppen kedvezö körülmény a találkozásukhoz. Lehet, hogy a lányod végül meggyülöli a férfit, ami aligha eredményez olyan bol­dogságot, amilyet te álmodsz neki.

- Ezek csak feltevések, Anna.

- De sokkal reálisabbak, mint a tieid.

- Majd kiderül, amikor találkoznak - felelte csökönyösen a férfi.

- És ha nekem lesz igazam?

- Ha világosan látszik, hogy nem illenek össze, akkor ter­mészetesen felmentem a grófot kötelezettsége alól, és kárpó­tolom az ideutazás veszödségeiért.

- Nos, hálát adok Istennek, hogy legalább valamicskét haj­landó vagy engedni a keményfejüségedböl.

Konsztantyint kényelmetlenül érintette Anna gunyorossá­ga, és menten visszavágott.

- Mi tagadás, máris jobban érzem magam, hogy olyan ér­veket hoztál fel, amelyek nekem ugyan nem jutottak eszem­be, de sikeresen meg tudtam cáfolni valamennyit.

Anna ,meglehetösen maró válaszra készült, de ekkor kicsa­pódott az ajtó, és megjelent Alekszandra. Eleinte észre sem vette öket, és kucsmájával buzgón igyekezett leverni a port ingujjáról, amitöl finom porréteg szállt lába körül a padlóra, ahová még nagyobb porfelhöt vert hatalmas kutyájának ide­odajáró bozontos farka. Hamvasszöke hajának egyik kibom­lott fürtje a derekáig hullott.

Úgy festett, mint egy kozák, pontosabban mint egy kozákle­gény, térdig érö csizmába gyürt, buggyos lovaglónadrágjával, karcsú derekán a széles, égövörös selyemövvel, finom, kék hím­zéssel díszített, már nem éppen patyolatfehér ingével, lefelé bö­vülö, félhosszú zubbonyával. Lovagláshoz meg a lovak körüli munkához mindig ezt az öltözéket viselte. Maszatos, zilált kül­seje semmi újdonságot nem jelentett családjának.

- Sokkal, de sokkal jobban érzem magam - susogta Konsztantyin olyan halkan, hogy csak Anna hallotta, aki tud­ta, hogy a férfi az imént mondottakra utal vissza. - És nem árt, ha egy férfi az esküvö után minél hamarabb megszabja a törvényeket az ifjú asszonyának, aztán ügyel, hogy az be is tartsa öket.

Anna orrcimpája kitágult, fogát összeharapta. Alekszandra je­lenléte miatt nem adhatott olyan választ erre a kijelentésre, ami­lyet megérdemelt volna, így hát felkapta Konsztantyin poharát, amelyben böven volt még a céljainak megfelelö mennyiségü vodka - ezt aztán minden habozás nélkül Konsztantyin arcába loccsantotta.

 Alekszandra, aki csak azt látta, hogy apja prüszkölve köp­ködi a maró folyadékot,gyönyörüségében felkacagott.

- Nocsak, Anna! Ezúttal te gurultál méregbe? Hányszor mondtam neked, hogy apám végül rossz hatással lesz rád!

- Igazad van, galambom... és ugye tudod, hol találod a vödröt meg a felmosórongyot?

Alekszandra vigyorogva nézegette tulajdon poros nyomait, és megkérdezte:

- Mielött vagy miután megfürödtünk Bozsik meg én?

Anna lelki szemei elött megjelent mindaz a szörnyüség, ami Bozsik után marad majd a fürdöházban, és legyintett.

- Azt hiszem, ez már édes mindegy.

Alekszandra arcán felvillant a mosoly, amely, ha használni tudja, bármely férfit elkápráztatott volna, és máris indult a konyha felé, sarkában az elmaradhatatlan Bozsikkal. Teljesen fölösleges volt a felmosóvödröt emlegetni neki. A lány min­dig feltakarított maga után - és túlméretezett kedvence után is. Hiába állt szolgálatára tucatnyi cseléd, ritkán vette igény­be öket.

- Anna?

A szót, ahhoz képest, hogy morgásnak szánták, Anna sze­lídnek hallotta - bár nem felejtette el, hogy a mögötte álló, vodkától büzlö férfi minden bizonnyal dühöng. Lelke mélyén öszintén restellte is, amit tett. Soha, de soha nem viselkedett még ilyen alantasan. Az ilyesmi idegen volt a természetétöl.

- Töltsek neked még egy pohárral? - ajánlotta fel, anélkül hogy odanézett volna.

Egy horkantást hallott.

- És meg is ihatnám?

- Valószínüleg nem - felelte Anna egy pillanatnyi gondol­kodás után, és kiment a szalonból.

2. fejezet

Stefan Barony, Cardinia királya a nevethetnékjével küszkö­dött. Pontosan azt találta a cigányok táborában, amire számított - az egyik fa alatt ott heverészett az unokafivére egy ta­karos fiatal nö társaságában. Helyesebbén három takaros fia­tal nö társaságában, amennyire a király ugyan nem számított, de meg sem lepte különösebben. Két nöt Leonyid a két kar­jában szorongatott, a mögötte ülö harmadik lány dús keblén, mint afféle párnán, aranyló fejét pihentette.

A táborban vidáman, hangosan zajlott az élet, mint estefe­lé általában, pucér gyerekek rajcsúroztak a táncoló anyák lá­bainál, minden tábortüz mellett énekeltek, vagy mesét mond­tak, a bográcsokban orvul szerzett szárnyas meg nyúl rotyo­gott. Ez a törzs föként lókereskedelemmel foglalkozott. Akad­tak olyan törzsek, amelyek mindenféle javítást végeztek, vagy a kovácsmesterségben jeleskedtek, mások meg kizárólag a szórakoztatásból éltek: medvetáncoltatók, kígyóbüvölök, nagyszerü muzsikusok és táncosok voltak.

A Cardiniában megforduló törzsek java azonban állatokat tenyésztett, és hatalmas bivaly- vagy marhacsordáikkal együtt vándoroltak ide-oda. De kivétel nélkül minden törzs eladta jó pénzért a hozzá tartozó nöket, vénasszonyaik pedig a gyógy­növényekkel olyan betegeket is meggyógyítottak, akikröl a vá­rosi orvosok már lemondtak. Ráadásul persze mindegyik törzsnek megvoltak a maga jövendömondói meg varázslói.

- Hát nem megmondtam, hogy itt találjuk? - mondta Lazar, aki Stefan jobbján állt. - Még mindig a szertelen vad­ság hódolója.

A Stefan balján álló Szergej morgott egyet, mielött közölte volna a saját véleményét.

- Inkább a böséges növálasztéknak hódol, a cigánylányok még soha nem okoztak neki csalódást.

Stefan meg sem cáfolhatta ezt a megállapítást, minthogy ö is tekintélyes idöt töltött a cigányok táboraiban. Legalábbis amikor még nem volt uralkodó, csak trónörökös, jóval keve­sebb felelösséggel a vállán. De mióta trónra lépett, egyszerüen méltatlan lett volna hozzá, ha cigánylányokkal hentereg, tábor­tüznél rúgja a port. Igazság szerint már nem is vágyott ilyes­mire. Mostanában már csak a királynéjával szerelmeskedett. De a tábor látványa régi kedves emlékeket idézett fel benne.

- Gondolom, ti ketten boldogan itt maradnátok Leonyiddal - tréfálkozott Stefan.

- Úgy érted, hogy nem hurcoljuk haza a városba? - kérdez­te Lazar.

- A nagynéném csak azt kérte, hogy állapítsam meg, hogy van, ne azt, hogy szállítsam is házhoz. Megelégszik majd annyival is, ha a fia az éjszaka folyamán valamikor felkeresi.

Szergej már vigyorgott.

- Kész szerencse, hogy az öreg Max már nem hajlandó be­érni azzal, hogy csak mi hárman testörködjünk melletted, kü­lönben kénytelenek lennénk téged visszahurcolni a városba.

Az öreg Max, vagyis Maximilian Daneff, Cardinia föminisz­tere szinte második apja volt Stefannak. Rendkívül komolyan vette kötelességeit, többek közt ahhoz is elszántan ragaszko­dott, hogy Stefant egy teljes szakasz katona kísérje, valahány­szor kilép a palotából.

A katonák a cigánytábor szélén várakoztak, hogy ne keltse­nek riadalmat. Stefan felbukkanása azonban mégis kavaro­dóst okozott, mert felismerték. Amikor ez a törzs legutóbb át­vonult az országon, még nem Stefan volt a király, de a cigá­nyok alighanem azonnal érkezésük után kiderítették, történt­e valami változás a felsöbb körökben, és vajon szívesen fogad­ják-e öket most is. Az efféle tájékozódás igencsak hasznos volt saját jólétük szempontjából.

Elöszólították a vajdát is, aki óvatosságbál a sátra elött vá­rakozott az öregek tanácsával. Stefannak azonban semmi ked­ve nem volt az üdvözlések és tiszteletadások hosszadalmas szertartásához, amely órákig is eltarthatott volna. Kivált most nem akarta fecsérelni az idöt, amikor Tányája, aki a palotá­ban várja, azzal az ígérettel kecsegtette, hogy ma este talán táncol majd neki. Odafordult Szerpejhez.

- Nyugtasd meg a vezetöiket, hogy ez nem hivatalos láto­gatás, hanem pusztán családi ügy. - Tiszteletteljesen odabó­lintott a vajdának, és elindult unokafivére felé.

Ez az egyetlen bólintás az egész tábort megnyugtatta, újra összeverödött vagy tucatnyi nö, fiatalok, öregek vegyesen. Akár össze is verekedtek volna, életre-halálra, a puszta lehe­töségért, hogy valamilyen - akármilyen - szolgálatot tehesse­nek neki, mivel híres volt nagyvonalú bökezüségéröl, és egy­egy ajándékából esztendeig megélt akár egy tíztagú család is, munka meg lopás nélkül.

Stefan csak homályosan érzékelte, hogy Lazar igyekszik megszabadítani a zaklatástól, marokszám osztogatja a pénzt, és elhessegeti mögüle a nöket. A királyt ugyanis valósággal le­nyügözte unokafivérének hösies eröfeszítése, hogy a három lány mindegyikét részesítse figyelméböl. Stefan kis híján han­gos nevetésre fakadt, mert amennyire megítélhette, Leonyid megbirkózott a bonyolult feladattal: elöbb az egyik, aztán a másik fehérnépet csókolgatta mohón, miközben a két keze ide-oda portyázott mindhármukon. Ám a nök egyáltalán nem vetélkedtek egymással, mint várható lett volna. Alighanem megnyugtatták óket, hogy Leonyid még hajnal elött kegyei­ben részesíti mindegyiküket sorra, ha ugyan nem egyszerre, mint éppen jelenleg is.

A szép fiatal cigányasszonyoknak alkalmasint férjük is volt valahol a táborban, Leonyidot azonban nem fenyegette az a ve­szély, hogy mielött távozna, késszúrást kap a hátába. Az, hogy a nök pénzért árusítják a testüket, közönséges üzlet, bevett gya­korlat - amennyiben a férfi nem cigány. De próbált volna csak meg valamelyikük szerelmetes szemeket vetni egy másik cigány férfira, holtbiztos, hogy megöli a férje.. A cigányok mindig is a maguk sajátos törvényei szerint éltek és haltak, amelyeket min­den törzsnél a vajda szabott meg.

Leonyid úgy elmerült az ölelkezésben, hogy észre sem vette a tábor hirtelen elcsendesülését, majd az újraéledt ricsajt. Ba­rátai lovainak közeledését sem hallotta meg, így hát Stefan meg Lazar egy darabig csak ültek a nyeregben, néhány lépésnyire töle, és élvezték a bemutatót. Stefant változatlanul lenyügözte a jelenet, mivel még soha nem figyelte meg unokafivére érzé­ki varázserejét müködés közben. Trónörökös korában, amikor még együtt járt szórakozni három legjobb barátjával, többnyi­re öt is jócskán lekötötte a magának választott nöszemély.

Leonyid azonban most már végképp belefeledkezett vágyai kielégítésébe - csak úgy röpködtek a ruhadarabok. Aligha­nem az sem jutott már eszébe, hogy az ilyesmit máskor keve­sebb nyilvánossággal szokta csinálni.

Csupán az egyik vette észre, hogy nézöközönségük tá­madt, de láthatólag egy csöppet sem izgatta magát emiatt, odaadóan becézgette Leonyid széles mellkasát, amelyet egyik társnöje épp az imént csupaszított le. Hát igen, tünödött Stefan, barátjának általában ilyen hatása, van a nökre. Elfeled­tet velük erényt, szemérmet, minden beléjük vert illemsza­bályt. Bárhová megy, bármitt müvel, a nök majd meghalnak,, hogy megismerkedjenek vele, és miután megismerték, majd meghalnak, hogy az ágyába bújhassanak. Míg a többi férfinak kemény, hosszadalmas munkába kerül elcsábítani egy asz­szonyt, Leonyid csak bemegy egy szobába, és int az ujjával. Söt, igazság szerint még ennyit sem kell tennie, elég, ha meg­jelenik, és a nök rögtön megvesznek érte.

Mindig is az ö szépségét használták csaléteknek, és mivel barátai nem csekély hasznot húztak vonzerejéböl, máig sem orrolnak rá jó szerencséje vagy kivételes jóképüsége miatt. Ráadásul, bár a pillanatnyi helyzet nem éppen erre vall, gon­dolta Stefan, Leonyid igazán nemcsak az érzéki örömök haj­kurászásának szenteli az életét.

Ért a katonai mesterséghez - mind a négyen jártasak benne -, és Stefan koronázása alkalmával is tömérdek hivatalos felada­tot végzett el kitünöen. Legföbb, legkomolyabb kötelességének azonban azt tekinti, hogy tagja a király testörségének. Most sem lenne itt, ha tudta volna, hogy Stefan kilép a palotából, rendes körülmények közt mindig meggyözödik arról, hogy nincs rá szükség, mielött elmegy a saját dolga után.

Pillanatnyilag azonban itt ez a három fiatal nö, akiket ugyan­úgy füt a vágy, s mindannyian kielégülésre áhítoznak. A jöven­dö békesség kedvéért - Lazar ugyanis aligha állja meg, hogy Leonyid orra alá ne dörgölje meglepö szemérmetlenségét, és ez, mielött együtt nevethetnének a dolgon, feltehetöleg jó né­hány ökölcsapáshoz vezetne - Stefan megköszörülte a torkát.

Nem ért semmit. Az sem, amikor megpróbált újra köhé­cselni.

Így hát Lazar megszólalt, elég hangosan.

- A cigányok egész vagyont szerezhetnének, ha belépöje­gyeket árusítanának.

- Úgy látszik - folytatta az éppen odalovagló Szergej -, Leonyid még azt sem bánná. Esküszöm, hogy ez itt ezerszer jobb, mint a Nagyszínház legújabb színdarabja.

Leonyid félregördült, és izzó szemekkel meredt fel rájuk... Kiszakadó nyögését nem annyira a zavar, mint inkább az okozta, hogy félbeszakították.

- Hogy a fenébe sikerült rám találnotok?

- Fatimának megmondtad, hová szándékozol menni - fe­lelte Stefan, majd egy pillantást vetve a nökre, akik egyálta­lán nem iparkodtak takargatni különbözö meztelen bájaikat, söt változatlanul odasimultak Leonyid testéhez, hozzátette: - Az a lány nem is kifogásolja az ilyesmit?

- Nem vagyok Fatima tulajdona, mint ahogy ö sem az enyém. Visszaadtam a szabadságát. Mi többet tehetnék meg érte?

- Kereshetnéll neki egy férjet.

- Valahányszor felajánlom, zokogni kezd.

Leonyid hangja olyan utálkozóan csengett, hogy a három férfi felkacagott, bár a legkevésbé sem együttérzöen. Az ágyast a török nagyvezír ajándékozta Leonyidnak. Gyönyö­rü, érzéki teremtés volt, akit arra a müvészetre képeztek ki, hogyan járjon a kedvébe egy férfinak. Lehet, hogy Leonyid valóban visszaadta a szabadságát, de abban már kételkedtek barátai, hogy buzgón férjet keresgéltt volna neki.

Leonyid nem vette rossz néven a tréfálkozást, de jelenlegi hevületében, amelyet korántsem lohasztottak le a hozzásimu­ló pucér nöi mellek, nagyon is rossz néven vette váratlan fel­bukkanásukat.

- Mi a nyavalyát keresel itt, Stefan, és engem mért nem tá­jékoztattak, hogy ma este elhagyod a palotát? Stefan rávigyorgott.

- Ha az elmúlt három nap folyamán vetted volna a fárad­ságot, hogy fogadd anyád küldöncét, és nem tagadtatod le magad, akkor anyád sem találta volna szükségesnek, hogy el­jöjjön hozzám és megkérdezze, hová az ördögbe küldtelek el. Mellesleg hogy sikerült elkerülnöd öt a palotában?

Leonyid idegesen végigszántotta ujjaival aranyló sörényét.

- Nem volt könnyü. Remélem, azt mondtad neki, hogy te küldtél el valahová.

- Nem, csak azt mondtam, hogy majd megkereslek, és gyorspostával küldelek vissza hozzá. Mért szökdösöl így elöle?

- Mert valahányszor „hivatalosan" rendel maga elé, mint most is, úgyszólván holtbiztos, hogy nem leszek elragadtatva a mondanivalójától. Vagy azért rágja a fülem, hogy nösüljek meg végre - és mivel ezt utoljára három hónapja tette, már esedé­kes -, vagy a legutóbbi szeretöm miatt szedi le a fejemet.

- Melyik szeretöd miatt? - kérdezte kíváncsian Stefan.

- Amelyikett éppen felfedezett.

Minthogy Leonyid nem egy, hanem három állandó szeretöt is tartott a városban - nem beszélve a házában élö Fatimáról meg a többi nöröl, akik örökké a nyakába akaszkodtak -, elég­gé elképesztö' volt, hogy itt hentereg a cigányok közt. Tagad­hatatlan, hogy ö ugyanúgy szereti a változatosságot, mint bár­melyik férfi, legalábbis amelyik nem olyan szerelmes, mint Stefan, de már amúgy is több változatosságban volt része, mint amennyit bármelyik férfi kívánhatna magának.

- Miért nem küldesz el valahová? - fordult hirtelen Stefanhoz.

Stefan nevetett.

- Amikor Marija néninek sikerült kicsikarnia belölem az ígé­retet, hogy szükség esetén akár személyesenn cipellek a színe elé? Nem, barátom, ezúttal kénytelen leszel elviselni a fülrágást meg a fejvételt. Legközelebb szíveskedjél elöre figyelmeztetni, akkor majd elküldelek néhány hónapra Ausztriába vagy Fran­ciaországba,ámbár fel nem foghatom, hogy ez mire jó, hiszen anyád itt lesz, amikor visszaérkezel. Meg sem fordult még a fe­jedben, hogy teljesíthetnéd, amit kér?

- Úgy érted, hogy nösüljek meg? - fortyant fel Leonyid. - Nevetséges vagy. Egyetlen növel én soha nem érném be.

- És ki mondta, hogy be kell érned vele?

Leonyid savanyúan nézett Stefanra.

- A királynéd, alighanem. Szörnyen régimódi elképzelései vannak a hüséggól, ha nem vetted volna még észre. Jézusom, a fejemet teszem rá, hogy ha megnösülnék, Tánya királyi ren­deletben tiltana ki az ágyamból minden fehérszemélyt a hit­vesem kivételével.

Szergej és Lazar hangosan röhögött, még mielött ö befejez­te a mondatot. Stefan azonban nem csalatkozott hozzájuk.

- Mondott neked valamit Tánya?

- Mindössze azt, hogy nem ártana, ha legalább annyi idöt szánnék a megfelelö asszony keresgélésére, amennyit a nem megfelelöek hajkurászására pocsékolok. Valamilyen rejtélyes okból a fejébe vette, hogy én boldogtalan vagyok. Mit szólsz ehhez? Mikor boldogabb nem is lehetnék.

- A királyné szerelmes asszony - jegyezte meg Lazar. - A szerelmes asszonyok pedig azt szeretnék, ha mindenki szerel­mes lenne.

- Lehet, hogy így van, de az is lehet, hogy anyám panasz­kodott rám neki, mint mindenkinek, aki hajlandó meghall­gatni - kesergett Leonyid. - Valóságos átok egykének lenni olyan anyával, akinek a legföbb gondja a családfa meg az utódlás.

- Próbáld csak ki, milyen ez egy királyi atyával, akinek szin­tén ez a legföbb gondja - mondta fanyarul Stefan.

Mindnyájan nevettek, bár a dolog korántsem volt olyan ne­vetnivaló az elmúlt esztendöben, amikor Stefant küldték el Amerikába, hogy hazahozza menyasszonyát, a hercegkisasz­szonyt. Stefan dühöngött, és viszolygott a házasságtól. Szeren­csére fülig beleszeretett a hercegkisasszonyba, és ami még nagyobb szerencse, a hercegkisasszony is szerelmes lett Stefanba.

- Megvan a megoldás! -.derült fel hirtelen Leonyid - Mi volna, Stefan, ha te megparancsolnád anyámnak, hogy men­jen újra férjhez? Így legalább valami másra is gondolna, nem­csak unokákra.

Stefan a fejét ingatta, bár vigyorgott.

- Túlságosan szeretem a nagynénémet, semhogy olyasmit parancsolnék neki, amit nem akar megtenni, és ezt te is jól tudod. De mondd csak, mit müvelsz most itt egymagadban? Az efféle szórakozásokhoz mindig magaddal szoktad h 727j94h urcol­ni Szergejt meg Lazart is.

Leonyid végre elmosolyodott.

- Igazság szerint nem terveztem efféle szórakozást. Volta­képpen azért jöttem, hogy egy új lovat vásároljak. Dinicu megüzente a fiával, hogy van egy nagyszerü csödöre.

Lazar felkapta a fejét, mivel ugyanúgy rajongott a jó lova­kért, mint barátja.

- Megvetted?

- Kiderült, hogy nem is olyan nagyszerü.

- Aha - bólintott Lazar. - Eszerint most kárpótolod magad a fölösleges veszödségért?

- Hát persze. És természetesen örülnék, ha csatlakoznátok hozzám, te is meg Szergej is... de te nem, Stefan.

- Mintha bizony elfogadnám a meghívásodat – vigyorgott Stefan.

- Nem vállalok semmilyen kockázatot - jelentette ki Leonyid. - Mostanában a királyné pártján állok, mióta ke­gyeskedett megbocsátani nekem.

Stefan felvonta a szemöldökét.

- Olyan biztosra veszed? - évödött. - Tudod, hogy máig is pávakakasnak hív.

- Igen - felelte szinte önelégülten Leonyid. - De mostan­ság kedvesen mondja, és nem teszi hozzá a velejáró „hígvele­jü -t.

Stefan felvihogott. A felesége világéletében kereken ki­mondta, amit gondolt, és az, hogy Cardinia körüludvarolt ki­rálynéja lett, semmiképpen nem csorbította ki nyelve élessé­gét. Az udvar azonban lassacskán megszokta Tánya elameri­kaiasodott modorát és diplomáciai érzékének teljes hiányát.

Most, hogy a feleségét emlegették, Stefannak eszébe jutott, hogy az már várja öt - meg az is, hogy tett egy bizonytalan ígé­retet.

- Megfeledkeztünk az anyádról.

- Iparkodtam - morgott Legnyid,., majd a két közelebb esö cigánylány köré fonta a karját. - Legyen egy kis szíved, Stefan. Mondd neki, hogy nem találtál sehol.

- Hazudni nem vagyok hajlandó, de adok neked két órát, aztán jelentkezz egykori otthonodban. Lazar és Szergej majd gondoskodik arról, hogy egy percet se késs. Addig is érezzé­tek jól magatokat, barátaim.

Lazarés Szergej azonmód mohó várakozással le is szállt a nyereghól. De amint Stefan megfordította lovát, hogy egyedül nyargaljon ki a táborból, Legnyid talpra ugrott, és utána üvöl­tött, hogy várjon. Kirántotta ingét az egyik nö takaros feneke alól, aki harsányann méltatlankodni kezdett. Lazar, aki ráesz­mélt, hogy Legnyid szokása szerint ezúttal is fontosabbnak te­kinti kötelességét a szórakozásnál, szintén megpróbált tilta­kozni.

- Ne röhögtesd ki magad, Legnyid. Húsz embere várja odakinn.

- Az nem ér semmit - vetette oda a férfi, míg elökerítette a zubbonyát, és a vállára borította.

Szergej csak a szemét forgatta. Tudta, mit sem használna, ha figyelmeztetné Leonyidot, hogy Stefan megsértödik, ami­ért azt hiszi róla, hogy még a palotába vezetö rövid úton sem képes vigyázni magára. Mert bár Stefan csakugyan megsértöd­ne, de remekül mulatna is azon, hogy Legnyid parlagon hagyta az elözékeny fehérnépeket.

Szergej nagyot sóhajtott, és fellépett a kengyelbe, de Leonyid leintette.

- Csupán egyikünkre van szüksége. Ti ketten csak maradja­tok, és érezzétek jól magatokat. A hölgyek már bemelegedtek.

- Igen, csakhogy te melegítetted be öket.

- Legyetek hálásak érte. Nekem már egyébként is elvette a kedvemet az egésztöl, hogy találkoznom kell anyámmal, és végig kell hallgatnom a kötelezö lelki prédikációt. Ha min­denáron velem akartok tartani, ragaszkodom ahhoz, hogy ti is végighallgassátok.

- Akkor már inkább találkozzunk csak holnap.

3. fejezet

A grófnö arckifejezése valahogy nem illett a helyzethez, ami­kor fogadótermében üdvözölte a fiát. Legalábbis nem olyas­féle volt, amilyet Leonyid a lelki prédikációk alkalmával lát­ni szokott. Söt, akkora örömöt és elégedettséget tükrözött, hogy a férfi már azon morfondírozott, talán tévedett az idé­zés okát illetöen.

Tapasztalataiból megtanulta már, hogy anyja a jó híreket személyesen viszi meg neki, és elöle eszébe sem jutott volna letagadtatni magát, ahogy a küldönceivel tette. Végtére is sze­rette az anyját, és igyekezett a kedvére tenni, valahányszor el­fogadható volt, amit kért.

Anyja általában csak akkor citálta saját területére, ide a régi szülöi házba, ahol Leonyid fölcseperedett, ha arra számított, hogy vitába bocsátkozik vele. Nem érdekelte, hogy fia már vagy tizenkét esztendeje elköltözött a családi otthonból, elöször a ki­rályi palotába, hogy kéznél legyen Stefan rögtönzött kirucca­násainál, majd nagy európai körutazását követöen a saját haj­lékába. Anyja még most is úgy érezte, hogy a szülöi házban, sa­ját fogadótermében valahogy nagyobbb a tekintélye. A pokoli csak az, gondolta Leonyid, hogy ez igaz is.

Még nem járt nagyon késöre, és a férfinak éppen akkor si­került elcsípnie a grófnöt, mielött az elindult az estélyre, aho­vá hivatalos volt. Leonyid pontosan erre számított, mert úgy vélte, ilyesformán hamar túleshet a dolgon, és az éjszakát már saját kedve szerint töltheti. Abban reménykedett, hogy vala­mi fontos estélyröl van szó, ahová anyja nem akar késön ér­kezni, s ezért rövidre fogja a mondandóját. Ezt azonban nem tudta megállapítani sem öltözékéböl, sem a rajta tündöklö ékszerek mennyiségéböl, mert a grófnö semmilyen társadal­mi eseményen nem jelent meg úgy, hogy ne lett volna talpig díszben.

Marija Petrova éveihez képest mutatós asszony volt, söt ta­lán mutatósabb is, mint fiatalkorában, bár szépségnek nem tartotta soha senki. Nem éppen nöies, szögletes állával, patrí­ciusi sasorrával meglepöen hasonlított bátyjára, az elhunyt Sándor cárra. Mindig is robusztus alakját mostanság némi jó­indulattal nagyasszonyosnak lehetett minösíteni.

Örökös csodálkozás és mély büszkeség forrása volt számá­ra az, hogy olyan fiúnak adott életet, mint Leonyid. Igaz, hogy az ifjú minden ízében az apjára ütött. Töle, az anyjától csupán a Barony-szempárt örökölte, ezt a világosbarna szem­párt, amely erös érzelmi felindulás hatására aranyszínüre vál­tozott.

Cardinia hollófekete hajú, sötét börü ifjú királyánál, Stefannál a nép ördögszemnek nevezte ezt a szempárt. De az aranyló sörényü, aranyló börü Leonyid esetében egyszerüen csak gyönyörü volt, káprázatos kiegészítése a szépségét meg­határozó, finom csontszerkezetnek.

- Ocsmányul festesz - volt az elsö szava az anyjának.

Mivel Leonyid nem veszödött azzal, hogy hazamenjen és átöltözzék, inge, zubbonya érthetö módon igencsak megviselt volt. Sörénye, amelynek selymességét az este folyamán annyi kéz vizsgálgatta, szintén alaposan összezilálódott, de Leonyidnak éppen ezek a kis rendetlenségek kölcsönözték azt a hetykén érzéki megjelenést, amelyet a nök olyan hihe­tetlenül izgatónak találtak.

Anyja megjegyzése azonban tüstént idegessé tette, föként mert mosolygott hozzá. Itt valami határozottan nincs rendjén...

Leonyid szeme gyanakodva összeszükült.

- Mi ez a kárörvendö vigyor, anyám? - kérdezte.

Anyja felkacagott.

- Ejnye, de csúnya kifejezés! Nem is volnék képes ilyesmi­re. - Ismét elmosolyodott. - Igazán tölthetnél mindkettönk­nek egy korty italt.

Leonyid visszamosolygott rá, úgy döntött, hogy egyelöre nem berzenkedik.

- Kitünö ötlet - mondta, de miközben a pohárszék elé ment, amelyben, a vendégek kedvéért különféle szeszes italo­kat tartottak, a bajusza alatt halkan megjegyezte: - Aligha­nem szükségem lesz rá.

- Abból a finom orosz vodkából kérek, amit csak neked tar­togatok - szólt utána az anyja, amikor Legnyid éppen azt ké­szült tölteni magának.

A kérés hallatán megállt a keze, és összeráncolódott a hom­loka.

- Te ki nem állhatod a vodkát - mondta figyelmeztetöen.

- Ez igaz - vont vállat az anyja. - De valahogy úgy érzem... ma este az lesz megfelelö.

Újra elmosolyodott. Leonyid odavitt neki egy kis pohárkával, de aztán visszament a palackért, felmarkolta, és leült vele a ka­rosszékbe, szembenn a kanapéval, amelyen anyja foglalt helyet. Kétszer is telitöltötte a poharát, és mindkétszer ki is ürítette, csak ezután érezte eléggé erösnek magát, hogy megszólaljon.

- Nos, jól van, anyám, essünk túl rajta. Mitól vagy ilyen visszataszítóan elgyönyörödve?

- Egy héten belül el kell utaznod Oroszországba.

- És ennek örvendezel így?

Anyja bólintott, mosolya határozottan ragyogóvá vált.

De még mennyire, hiszen azért utazol oda, hogy elhozd a menyasszonyodat.

Leonyid sóbálvánnyá dermedt, a riasztó bejelentéstöl szin­te a szava is elállt.

- Anyám, én nem vagyok Stefan. Neki kellett elutaznia, hogy hazahozza a menyasszonyát. Nekem történetesen nincs is.

- Már van.

Leonyid felpattant a karosszékböl, és anyja elé plántálta magát, akár a felingerelt férfiúi düh megtestesülése. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyenn dühös lett volna az anyjá­ra. Az ö életébe tilos beleavatkoznia. Anyja ezt eddig mindig tudomásul vette, és tiszteletben is tartotta. A kioktatásokat, lelki prédikációkat eltüri töle, izgulnia, aggódnia is szabad, de ilyesmit? Honnan az ördögböl gondolja, hogy ezt nyugod­tan megteheti?

- Bármit mesterkedtél is össze, anyám, gubancold csak ki. Akármilyen kínos helyzetbe kerülsz is miatta, te juttattad be­le magad. Egyetlen szót sem akarok hallani többé erröl.

Hihetetlen, de anyja változatlanul mosolygott, és nem is tit­kolta tovább, hogy miért.

- Lehet, hogy mégis kénytelen leszel néhány szót hallani még róla, egyetlenem...

- Anyám! - próbált intön közbevágni Legnyid.

-...és mivel nem mesterkedtem össze semmit, kigubancol­nom sem kell semmit.

- Ez képtelenség. Nyilvánvaló, hogy te...

- Nem, nem én. Az a tény, hogy egy menyasszony vár rád, teljes egészében apád müve.

Ettöl a kis kiegészítéstöl Leonyid kezdett megnyugodni. Igaz, anyjára nemigen jellemzö, hogy vaskos tréfákban lelje élvezetét, de hát mindent el kell kezdeni valamikor.

- És szerinted vajon hogy ütötte nyélbe az eljegyzést? A sír­ból?

Anyja élesen felszisszent.

- Ez megengedhetetlen volt, Leonyid.

- Akárcsak a te tréfád - vágott vissza a fia.

- Tréfa? Még a gondolat is sértö, hogy én képes lennék tré­fát üzni ilyesmiböl.

- De hát apám már tizennégy éve...

- Pontosan tudom, hány éve halt meg apád. - A grófnö ki­mért hangja elárulta, mennyire neheztel fiára. - De a levél szerint, amelyet kaptam, a jegyességi szerzödést tizenöt évvel ezelött kötötték meg. Apád pedig éppen akkor járt utoljára Oroszországban.

- Azt képzeled, elhitetheted velem, hogy apám ilyesmit tett, és nem is említette soha neked... vagy nekem?

- Nem tudom, mért nem említette soha, de hogy megtet­te, az kétségtelen. Feltevésem szerint úgy vélte, hogy böven lesz még ideje tudomásunkra hozni. Végtére is te akkor még olyan fiatal voltál...

- Kereken tizenhat esztendös voltam, vagyis nem éppen csecsemö - vetette közbe Leonyid.

- ...ö pedig váratlanul meghaltt a következö évben - folytat­ta az anya, mintha félbe sem szakították volna.

A férfinak már lángolt a szeme. Az ügy komolyabbnak lát­szott, semhogy puszta bosszúságot okozott volna.

- Hazugság az egész -jelentette ki nyomatékosan. - Sem­milyen oka nem volt ilyesmit tenni.

A grófnö mosolya visszatért, ami világosan figyelmeztette Leonyidot, hogy a válasz nem lesz éppenséggel kedvére való.

- De bizony volt rá oka. A jegyesed apád legjobb barátjá­nak, Rubljov bárónak a lánya. Még te is emlékezhetsz rá, hányszor beszélt Szemjon a báróról, milyen nagyra becsülte öt. És mindenn áldott esztendöben hónapokat töltött nála Oroszországban.

Leonyid emlékezett rá, meg arra is, mennyire bántotta öt annak idején, hogy apja ilyen sok idöt tölt távol otthonától.. No persze, amikor barátaival ö is beutazta Európát, és megfordult Oroszországban meg a cári udvarban, maga is rájött, mi az, amit apja ott olyan vonzónak talált. Az ottani hölgyek, leg­alábbis a fönemesek, hihetetlenül szabadosak a szerelemben. Meg sem várják a házasságot, már hajadon korukban is szere­töket tartanak, úgy látszik, a szüzesség ott korántsem áll olyan nagy becsben, mint a világ más részein.

- Ami engem illet, nagyon is elképzelhetönek tartom, hogy apád ilyen jegyességi szerzödést kötött - folytatta a grófnö. - Végeredményben egész Cardiniában nem akadt senki, akit csak félannyira szeretett, mint Konsztantyin Rubljovot. Bol­doggá tette volna, ha családi kapcsolatba kerül Rubljovékkal.

Leonyid vöröset látott mar a , jegyesség" szótól is, és páni rémületbe esett.

- De Rubljov mért nem figyelmeztetett bennünket tizenöt évig?

Marija vállat vont.

- A levél hangneméböl ítélve úgy vélem, azt hitte, semmi olyasmit nem ír; amiröl ne tudnánk.

- De mért várt tizenöt esztendöt, vagy... hány éves az a lány, most került ki az iskolapadból? Arra vártak, hogy felcsepered­jen?

- Rubljov nem említi a korát, de ennyire fiatal azért nem le­het, mert azt írja róla, hogy nem sietett a férjhez menéssel, ö pedig ezért nem jelentkezett eddig a szerzödéssel. Ezenkívül azt írja, hogy voltaképpen töled várt levelet, de mivel nem kapott...

- Mutasd azt az átkozott firkát!

Anyjának ki sem kellett mennie érte. Alkalmasint számított erre, mert a zsebéböl vette elö a levelet. Leonyid feltépte, és fi­gyelmesen átolvasta a hibátlan franciasággal írt sorokat. Abban reménykedett, hogy a levelet oroszul írták, és anyja esetleg rosz­szul értelmezte, mert bár mindketten folyékonyan beszélték a nyelvet, a cirill betüket egyikük sem ismerte elég jól. A cardiniai udvarban viszont úgyszólván mindenki írt és olvasott franciául, és a levél félreérthetetlennek bizonyult. Minden diplomatikus finomsága ellenére egyértelmü követelés volt, hogy Leonyid tartsa tiszteletben a szerzödést, amely szerint köteles feleségül venni Alekszandra Rubljovát.

Leonyid gombóccá gyürte az irományt, és elhajította. Egy vi­rágvázát talált telibe vele, amely a padlóra esett. Legszívesebben a szönyegbe taposta volna a papírt, de ehelyett a széke mellett álló vodkásüveget kapta fel, és a szájához emelte. Azzal sem tö­rödött, hogy anyja ezt a modortalanság netovábbjának tekinthe­ti. A grófnö valóban fel is szisszent, de ez nem gátolta Leonyidot, aki félig kiürítette a palackot, aztán megfordult, és egy gúnyos meghajlással nyugtázta anyja rosszallását.

- Jól van, anyám - szólalt meg végül kimérten, mintha nemm is forrt volna a vére. - Válaszolj a levélre. Írd meg, teszem azt, hogy én már megnösültem. Vagy hogy meghaltam, és rég el­temettek. Bánom is én, mit írsz neki, csak értesd meg vele, hogy nem vehetem feleségül a lányát.

A grófnö háta kiegyenesedett. Ajka harciasan megfeszült.

- De még mennyire hogy elveheted.

- Csakhogy nem veszem el.

Még mielött Leonyid újra a szájához emelhette volna a pa­lackot, anyja kijelentette:

- De bizony elveszed.

- Nem!

Leonyid üvöltött, mindkettöjük meglepetésére. Még soha éle­tében nem emelte meg a hangját anyjával szemben, bármilyen ingerült volt is. De ezúttal dühöngött, marcangoló düh öntötte el, amely abból az érzésböl fakadt, hogy csapdába esett.

Valamivel halkabban, de változatlann nyomatékkal hozzátette:

- Amikor majd kész leszek megházasodni, meg is teszem, de a magam akaratából és a magam választása szerint.

Szerette volna ezzel befejezni a vitát. Azt hitte, be is fejez­te. Már indult is kifelé, markában a vodkásüveggel. De nem jutott messzire, amikor szinte hátába csapódtak anyja szavai, mint megannyi vércsorrantóan éles üvegszilánk:

- Akármilyen gyalázatos gazember vagy is, nem hozhatsz szégyent apád becsületére!

4. fejezet

Tánya kissé megemelte fátylát, csak annyira, hogy nyelvével végigcirógathassa férje csupasz, lapos mellbimbóit. Stefan fel­nyögött, és asszonyáért nyúlt, de annak figyelmeztetö sóhajá­ra nyomban visszahúzta kezét, és továbbra is a heverö támlá­ját markolgatta, amelyen feküdtek.

Stefan szinte beleörült, hogy nem szabad megérintenie fe­leségét, kivált mikor az az ágyékát simogatja, mert ö elfelejtet­te megszabni a korlátokat. De hát így szólt a megállapodás. Tánya azt mondta, hajlandó táncolni neki, ha megesküszik, hogy ezúttal fegyelmezi magát. Ő pedig megesküdött, és Tánya táncolt is neki; most azonban a poklok kínjait szenve­di el, hogy megtartsa esküjét, mert ez az édes kis boszorka. úgy döntött, hogy felhasználja az alkalmat egy kis dévajkodásra.

Aznap este, amikor elöször találkoztak egy mulatóban a Mississippi mentén, Tánya egy teremnyi sóvár folyami pat­kány szeme láttára járta a kihívó hastáncot. Stefan akkor azt hitte, hogy pár garasért megvásárolhatja magának, és meg is próbálta. Annak idején nem is sejtette, de Tánya maga sem, hogy ö az elveszett hercegkisasszony, akinek a keresésére küldték, hogy ö Stefan mátkája, akit születése napján neki ígértek.

A mostani alkalmat megelözöen Tánya mindössze egyszer volt hajlandó táncolni elötte, nem sokkal esküvöjük után. Ér­zéki, bár nem túlzottan sokat eláruló táncruháját Amerikában hagyta, egy selyempongyolát viselt helyette. Stefan reakciója teljesen váratlan volt, vágya olyan hevesen lobbant fel, hogy ölelkezésük, bár hihetetlen kielégülést hozott, inkább fájdal­mas volt.

De Tánya akkor nem panaszkodott. Söt, igazából jót neve­tett utána, hogy ennyire meg tudja vadítani a férjét.. Stefan egykori szeretöi rendszerint siránkoztak, ha olykor némi nyo­mot hagyott rajtuk, de Tánya szenvedélyessége mindig lépést tartott az övével. És a puszta tény, hogy Tánya új táncruhát ké­szíttetett magának, olyat, amely kicsalogatja egy Stefan-féle él­veteg férfiból a zabolátlan vadságot, azt bizonyítja, hogy az asszony is gyönyörüségét találja ebben.

A kicsikart ígéretnek azonban semmi köze nem volt Tánya gyönyörüségéhez, annál több a jelenlegi állapotához, amely­röl csak nemrégiben bizonyosodtak meg. Egész királyságának legnagyobb örömére királynéja máris szíve alatt hordozta a trónörököst, és szentírásnak fogadott el mindent, amit az ud­vari orvosok javasoltak neki. Ami Stefant illetöen annyit je­lentett, hogy soha nem szabad elveszítenie önuralmát, és kénytelen olyan ígéreteket tenni, amelyeket alig képes meg­tartani.

- Tudod, ugye, hogy ezért még megfizetsz nekem. - Stefan igyekezett közönyösen beszélni, bár érzései egy csöppet sem voltak közönyösek.

Tánya felemelte a fejét, és Stefan észrevette, hogy vigyorog a könnyü fátyol mögött., amely csaknem ugyanolyan világos­zöld volt, mint a szeme.

- Hogyan?

- Ismerek egy kereskedöt, aki nagyon finom selyemzsinó­rokat árul - mondta Stefan.

- Azzal fogsz gúzsba kötni, amíg ugyanezt csinálod velem? - Tánya hangjában határozott érdeklödés csengett, amely hi­ányzott volna, ha nem bízik meg fenntartás nélkül a férjében.

- Ezt fontolgatom - morogta-nyögdécselte Stefan.

Tánya mosolya kifejezetten pajzán lett.

- Ha majd eldöntötted, szólj..

Ismét lehajtotta fejét, és kissé lejjebb csúszott, hogy nyelve végigcirógathassa a férfi mellkasát a köldökéig. Stefan tüde­je zihált. Ágyéka akaratlanul megemelkedett, kis híján ellök­te magáról Tányát.

- Tánya... nem bírom... tovább... - nyögött fel.

Az asszony megkönyörült rajta.

- Tovább nem is kell már... - mondta gyengéden.

Felült, ledobta magáról a kettös fátylat, amely elfedte arca alsó részét és hosszú, fekete haját. Leírhatatlanul szép volt, amit áttetszö öltözéke sejtetni engedett. Stefan legszívesebben letépte volna róla a ruhát is. Vagy csókolgatta volna, ahol éri, akár a kelmén át. De ujjait megállította az ajtajuk elött kez­dödö hirtelen felbolydulás; elöször kiáltozás hallatszott, majd dulakodás zaja, végül egy tompa puffanás.

- Mi a... - kezdte Stefan, de befejezetlen kérdésére mind­járt választ is kapott, mert az ajtó kicsapódott, és az unokafi­vére viharzott be a hatószobába.

Tánya elfojtott sikollyal legördült Stefanról a heverö mögé a padlóra, ahol összekuporodott, hogy ne lássák, és magához ráncigálta a tánc elött ledobott köntösét. Sikerült belebújnia, miközben Stefan hasa fölött izzó szemmel méregette a beto­lakodót.

Leonyid nem látta meg, mert még azt sem tudta megálla­pítani, hol vannak éppen. A királyi hálószoba olyan hatalmas volt, hogy még a közepéig sem jutott el.

- Stefan! - szólongatta a királyt csak úgy vaktában. - Ne ha­ragudj, hogy ilyen késön zavarlak, de valami úgy feldühített, hogy attól félek, megölök valakit, ha nem találok megoldást a bajomra.

- Csak nem a testörömmel kezdted?

Leonyid a fanyarul csengö hang felé fordult.

- Mit mondasz? Nem, dehogyis. Őt csak leütöttem. Az a nyavalyás hülye nem akart beengedni:

- Talán mert nem akartam, hogy zavarjanak, bizonyos okból.

Tánya is föltelepedett a heveröre Stefan mellé, aki már ült, és nyomban magához karolta asszonyát. Hiányos öltözékük világosan elárulta azt a „bizonyos okot".

Leonyid azonban aligha vett tudomást erröl.

- Nagyon sajnálom, Stefan, de az ügy nem tür haladékot. Rosszabb, mint a lidércnyomás. Olyan tébolyult, hogy el sem fogod hinni. Még mindig nem tudom elhinni magam sem.

- Lehet, hogy részeg? Mit gondolsz? - susogta Tánya Stefan fülébe.

- Pszt - csitította Stefan, és Leonyidhoz fordult. - Mondd, anyáddal találkoztál?

- Igen, igen, de ha csak halvány sejtelmem lett volna, hogy mit akar közölni velem, ráadásul óriási élvezettel, már félúton lennék a határ felé, elpárologtam volna, és soha többé színe­met sem látnátok. Neked elmondta már? Stefan, ha tudtál ró­la, és nem figyelmeztettél, Isten engem úgy segéljen, én...

- Több eszed is lehetne.

Volt is, így hát harmadszor is bocsánatot kért.

- Elnézést, ne haragudj. Teljesen elvesztettem a józanságo­mat, de hamarosan az életemet is elveszítem, ha nem lehet ez ellen tenni valamit.

- Nem szíveskednél elárulni végre, miröl van szó?

Leonyid egészen megrökönyödött.

- Hát nem mondtam el? - Mielött Stefan válaszolni tudott volna, folytatta. - Most értesültem arról, hogy apám tizenöt évvel ezelött jegyességi szerzödést kötött az én nevemben. Je­gyességi szerzödést! Még anyám sem tudott róla. Csak a lány meg az apja tudta azóta is, de eddig nem vették a fáradságot, hogy jelentkezzenek, csupán most, hogy a lány a jelek szerint kész férjhez menni.

- Ki az a lány?

- Ennyi az egész, amit mondani tudsz? - üvöltött felhábo­rodásában Leonyid. - A fenét sem érdekli, kicsoda, ha úgy­sem akarom elvenni!

- Tudod jól, hogy elöbb-utóbb mindenképpen meg kell nö­sülnöd - jegyezte meg higgadtan Stefan.

- Még legalább tíz évig eszem ágában sincs, és nem is ez a lényeg. Itt állokk egy rám szakadt mátkával, akit a büdös élet­ben nem láttam, és ne merd azt mondani, hogy te is ugyan­ilyen rohadt helyzetben voltál, mert te úgy nöttél fel, hogy mindvégig tudtál a jegyesedröl, én viszont világéletemben azt hittem, hogy magam fogok dönteni.

- Ha meggondolod, hogy az én jegyességem milyen szédü­letes eredménnyel járt, nem várhatod el tölem, hogy különö­sebb sajnálatot érezzek irántad.

- Veszettül elvárhatom - fortyant fel Leonyid. - Kegyeskedj visszaemlékezni, mit éreztél te, mielött találkoztál bájos hitve­seddel.

Stefan sürgösen megszorította felesége kezét, mintegy bi­zonyítékul, hogy az már a múlté.

- TeliTalálat..

- Amellett a trónörökösök ritkán választhatják meg, hogy kit vesznek feleségül - folytatta indulatosan Leonyid. - Én el­lenben csak a király unokatestvére vagyok. Rajtam kívül a ku­tyát sem érdekli, kivel házasodom össze, az az egy pedig holt­biztos, hogy Oroszországból senkivel!

- Orosz a lány? - lepödött meg Stefan.

- Orosz bárókisasszony, és magad is tudod, milyen átkozot­tan könnyüerkölcsüek azok a dámák. Alkalmasint ennek is volt már vagy egy tucat szeretöje, és egy fikarcnyit sem lepöd­nék meg, ha azért sürgetnék így az esküvöt, mert a hölgy te­herbe talált esni.

- Akkor reménykedj abban, hogy ez a helyzet, és várj a me­nyegzövel, míg ide nem hozod a lányt - tanácsolta Stefan. - Addigra kiderül, hogy állapotos-e, az pedig jogot ad neked ar­ra, hogy törvényesen felbontsd a szerzödést.

Leonyid megkönnyebbülése nem tartott addig, hogy a kez­dödö mosoly szétterülhessen az arcán.

- Nem tehetem ettöl függövé, mert ha nem állapotos, a vé­gén ott állok elkötelezve. Inkább egyáltalán nem utazom Oro­szországba, és éppen ezért jöttem el hozzád. Te magad is töp­rengtél ezen eleget, Stefan. Volt annak idején valamilyen ötleted, hogy hogyan bújhatnál ki az eljegyzésedból?

- Csak nem kívánod, hogy most válaszoljak erre?

Leonyid ekkor pillantott elöször Tányára.

- Megengedné felséged...

- Semmi kifogásom.

Leonyid savanyú képét Tánya mintha észre sem vette vol­na. Azonn tünödött, mit szólna a férje barátja, ha most kinevet­né, amihez a leginkább kedve volt - hiszen egy csöpp részvé­tet sem érzett iránta. De mivel Stefan alkalmasint nem vette volna jó néven, ha az unokafivére rovására mulat, Tánya szót­lanul végighallgatta, amint megvitatták a lehetöségeket, ame­lyekröl sorra megállapították, hogy nem igazán használható­ak. Látta, hogy Leonyid eszelös izgalma egyre fokozódik.

Tánya a férjét rendkívül szép férfinak tartotta, de nem any­nyira, mint barátját. Hozzá foghatóan varázslatos szépségü férfit nem is ismert. ENNYIRE elgyötörtnek, ennyire dühödt­nek azonbann még soha nem látta. A szeme sem izzott még so­ha ilyesformán, ahogyan Stefané szokott néha. Úgy járkált - vagy találóbb kifejezéssel portyázott - fel-alá a szobában, mint egy csapdába ejtett, fenséges oroszlán.

Lenyügözö látvány volt figyelni ezt a csaknem két méter magas, férfiasan kecses hímet, amint hirtelen felfedi egyéb­ként flegma természetének robbanékony, szinte kíméletlenül vad oldalát. A négy együtt felcseperedett, szoros barátságban álló férfi közül Leonyid volt az, aki nyers erö helyett inkább szavakkal, bár gyilkos pontossággal célba találó szavakkal tá­madott. De most nyilvánvalóvá vált, hogy ugyanúgy képes az eröszakra is, mint a többiek.

Tányának valaha azt mondták, hogy Leonyid az, akihez férj­hez kell mennie, ugyanis Stefan azt akarta, hogy vonakodás nél­kül menjen velük Cardiniába, és úgy vélte, hogy Tánya, mint minden nö, barátját részesíti majd elönyben. Leonyid azonban már az elsö percben vérig sértette Tányát, mert afféle kocsma­ringyónak vélte, s emiatt meg hallatlanul lekicsinylö viselkedé­se miatt Tánya szerfölött megutálta. Mellesleg a sebhelyek és az „ördögi szempár" ellenére találkozásuk elsö pillanata óta Stefanhoz vonzódott, nem pedig a szépséges Adoniszhoz.

- Akkor hát mit fogsz csinálni? - kérdezte végül Stefan.

- Nem tudom.

- Dehogyisnem - mondta halkan, nyugodtan Stefan.

- Hát igen, tudom - sóhajtotta Leonyid. - De menyegzö nem lesz, de nem ám, ha rajtam áll. Vagy az apa, vagy a lá­nya felbontja majd ezt a nevetséges szerzödést, még ha kény­telen leszek is megmutatni nekik, milyen vagyok valójában.

- Hogy milyen vagy valójában? - Tányaa szinte csukladozott magában. - Mondd inkább, hogy milyen tudsz lenni, amikor azt akarod, hogy valaki ne kedveljen.

Minthogy Tánya tapasztalatból beszélt, Leonyid kelletlenül elismerte igazát.

- Mondhatjuk így is, felség.

Ezúttal Tánya vetett rá savanyú pillantást. Stefan alig tud­ta visszafojtani nevetését.

- Menj haza, Leonyid - mondta. - Aludd jól ki magad, és mindjárt nem látod majd olyan rémségesnek a helyzetet. Végeredményben ha feleségül kell venned is azt a lányt, nem leszel köteles....

- A nyavalyát nem lesz köteles - vágott közbe méltatlan­kodva Tánya.

- Ugye, megmondtam neked, hogy királyi rendelettel utasít majd hüségre? - morogta Legnyid, és kicsörtetett a hálószo­bából.

Tánya még azt sem várta meg, hogy becsukja maga után az ajtót.

- Hát ez isteni! - vihogott fel. - Végre megcsupálják a mi pávakakasunk farktollait.

- Azt hittem, megbocsátottad már Leonyidnak, hogy olyan csúful viselkedett veled, amikor Cardiniába jöttél.

- Persze hogy megbocsátottam - nyugtatta meg a férjét Tánya. - Hiszen csak azt próbálta megakadályozni, hogy be­lebolonduljak, értettem én jól. De mindjárt az elején rá kel­lett volna ébrednie, hogy arra amúgy sincs esély. Ő pedig nem jött rá, ehelyett csaknem az egész úton úgy viselkedett, mint egy tökkelütött bunkó. Pávának viszont máig is páva, és a leg­kevésbé sem esnék kétségbe, ha egy sikeresen megtépázná kissé a méltóságát, bár azt kívánom, hogy ez olyan legyen, aki az ö érdeklödését is felkelti. Az a baja, hogy a nök képte­lenek nemet mondani neki. Ki sem várják, hogy alaposabban is megismerjék, elsö pillantásra belehabarodnak abba a híres ábrázatába, és magad is elképzelheted, mit eredményezett ez nála. Nem csoda, hogy olyan elviselhetetlenül pökhendi. Egyetlen napja sem múlik el úgy, hogy valamilyen nem próbálna meg az ágyába bújni.

Stefan jót nevetett Tánya utálkozó arckifejezésén.

- Meglepödnél, egyetlenem, hogy Legnyid mennyire unja ezt.

- Ó, persze - fortyant fel Tánya. - Körülbelül annyira, mint én az állapotomat.

Mivel köztudomású volt, hogy Tányát végtelenül boldoggá teszi a várandóssága, ez csak Stefan állítását minösítette..

- De hát ez színigaz - erösgette Stefan, aranysárga szemé­ben a nevetés villogó szikráival. - Mit gondolsz, hány növel gyözi az ember egyetlen nap alatt?

Tánya már nem tudta fékezni gunyoros nyelvét..

- Nos, ez mindent megmagyaráz. Leonyidot az bosszantja, hogy nem képes kielégíteni minden nöt, aki igényt tart rá.

Megszakad érte a szívem. Alighanem én voltam az egyetlen az életében, aki komolyan viszolygott töle, de én nem szá­mítok, mivel nálam pontosan ezt akarta elérni. Őszintén az a véleményem, hogy pokolian javára válna, ha találkozna vég­re egy növel, aki fütyül rá. Sajnos erösen kétlem, hogy akad ilyen egyáltalán.

- És még te mered állítani, hogy megbocsátottál neki?

- Ne haragudj, Stefan - sóhajtott fel Tánya. - Azt hiszem, még most is nehezemre esik szétválasztanom a mai Leonyidot attól, akivel annak idején találkoztam. Tudom, hogy lelke mé­lyén elbüvölö ember. Tudom, hogy elvétve kifejezetten kedves. Es természetesen azt is tudom, hogy milyen rendíthetetlenül hüséges hozzád, és ezért külön szeretem. De a pökhendisége, a leereszkedö modora, a gunyorossága, arroganciája nemcsak úgy a semmiböl ered. Mindez veleszületett tulajdonság nála, bár megengedem, hogy eltúlozza, álarcnak használja.

- Az arroganciát elismerem, a többit nem - jelentette ki Stefan.

Tánya már vitatkozni kezdett volna, de Stefan felvont szem­öldöke elnémította. Végtére is Leonyid nem csupán az egyet­len unokafivére volt Stefannak, de olyan közel állt hozzá, mintha szeretett édestestvére lett volna.

- No, jói van - engedett végül a királyné. - De szerintem merö ábránd, ha azt képzeli, hogy el tudja rettenteni azt az orosz lányt a házasságtól, és ezt te is tudod. Az a lány elsö lá­tásra bele fog bolondulni,, és édes mindegy, milyenn undoknak próbál mutatkozni Legnyid, a végén úgysem megy vele sem­mire. Hiába töri össze a lány szívét, az mindenképpen meg akarja kaparintani majd magának. - Tánya megint felsóhaj­tott. - Szívböl sajnálom azt a szerencsétlen leányzót, szívböl sajnálom.

5. fejezet

A leányzó, akit Tánya szívböl sajnált, szerencsére még két hó­nappal késöbb sem sejtette,, hogy völegénye van, söt, hama­rosan be is toppan.

Anna Konsztantyin mellett üldögélt, amikor Bogdan meg­hozta a hírt, hogy a cardiniai gróf már csak néhány órányi tá­volságban van. A báró éppen azért küldte ki örszemeit a bir­tokhoz vezetö útra, hogy Leonyid érkezése ne érje váratlanul, no meg azért is, mert Anna minden könyörgése ellenére az utolsó percig halogatta, hogy lánya tudomására adja a terve­zett esküvöt.

- Elég vánszorgósan ért ide - zsémbelödött kötelességsze­rüen Konsztantyin. - A grófnö már több mint egy hónapja megírta, hogy elindult. Réges-rég itt kellene lennie.

- És mire következtetsz ebböl? - kérdezte Anna, de válasz­ként csak egy mordulást kapott. - Úgy van. Arra, hogy nem óhajt megnösülni.

Konsztantyin ideges volt, borzasztóan ideges, nem pusztán amiatt, hogy Petrov gróf rövidesen megérkezik, hanem mert még Alekszandrával is tudatnia kellett, hogy völegénye van.

Anna pontosan tudta, mi jár a fejében.

- Mikor szándékozod végre megmondani neki? Már csak a gróf érkezése után?

- Gondolod, segítene valamit, ha úgy találkozna vele, hogy nem tudja, kicsoda?

- Megörültél? Ha a gróf szóba hozná az eljegyzést, Szása meg a képébe nevet, csodásabban nem is kezdödhetne az ügy, ugye?

Rubljov még jobban elkomorodott. Anna szakadatlanul kor­holta döntése miatt, mióta csak elárulta neki. De minél na­gyobbra nött büntudata, Konsztantyin valami fonák módon an­nál megátalkodottabban ragaszkodott elhatározásához.

Mivel még most sem sietett magához rendelni Alekszandrát, hogy végre vele is tudassa a hírt, Anna kétségbeesetten felsó­hajtott.

- Legalább annyi idöt adj neki, hogy átöltözhessen, vagy azt akarod, hogy lovaglónadrágban lássa meg elöször a gróf?

Igaza van, gondolta Rubljov, ez neki nem is jutott eszébe. Alekszandrának legalább egy órára lesz szüksége, hogy le­mossa az istállóbüzt és kicsinosítsa magát, azt meg ki tudja, mennyi ideig tart majd elötte a veszekedés. Az a lehetöség ugyanis, hogy nem lesz veszekedés, meg sem fordult. Konsztantyin fejében. Annál jobban ismerte a lányát.

Azonmód ki is sietett az ebédlöböl, ahol késöi reggelijét fo­gyasztotta Annával. Az egyik szolgát egyenesen az istállóba szalajtotta Alekszandráért, maga pedig visszavonult dolgozó­szobájába várakozni.

Anna bedugta fejét az ajtón, és nézeteltérésük ellenére gyengéden rámosolygott.

- Sok szerencsét, kedvesem - mondta.

Rubljov feszültsége enyhült egy kicsit. Azon tünödött, hogy ha jól meggondolja, voltaképpen nagyon szerencsés ember­nek vallhatja magát. Van három egészséges gyermeke, egy se­reg unokája - és itt van Anna.

- Most, hogy esetleg magunkra maradunk ebben a házban szólalt meg -, nem jönnél feleségül hozzám?

Anna mosolya szélesebb lett egy árnyalatnyival.

- Nem.

Rubljov nagyot nyelt, Anna pedig elindult a saját lakrésze fe­lé. Már elhatározta, hogy nemsokára meglepi Rubljovot, és ki­mondja kérdésére a sóvárgott igent. Addig meg érje be a sze­retö szerepével, ami nem olyan nagy megpróbáltatás.

Néhány perc elteltével befutott a dolgozószobába Alek­szandra, frissen, elevenen, mint mindig.

- Remélem, nem kell sokáig maradnom, ugye? Éppen Mi­sa herceget jártatom.-Az egyik saját nevelésü csödöréröl be­szélt, legkedvesebb „kicsinyéröl", ahogyan a tenyészetéböl származó csikókat nevezte.

- Jó volna, ha ma valamelyik Rjazin fiúra bíznád a járta­tását.

Alekszandra felvonta finoman ívelt szemöldökét.

- Olyan hosszú a mondókád?

- Alighanem.

Alekszandra levette kucsmáját, zubbonya zsebébe gyürte, és mélabús sóhajjal huppant az íróasztal elött álló székre.

- No jó, hát mit követtem el már megint?

- Például hogy úgy terpeszkedsz itt elöttem, mintha nem tudnád, hogyan kell egy hölgynék...

- Olyan rémséges, amit mondani akarsz, hogy kénytelen vagy köntörfalazni?

Meglepödést színlelö arckifejezése láttán Rubljov összevon­ta a szemöldökét. Amikor Alekszandra úgy vélte, hogy fonto­sabb dolga is volna, igen eröteljesen tudta éreztetni, hogy csak fecsérlik a drága idejét. Apja úgy döntött, hogy követi a lánya példáját, és nyomban a lényegre tér.

- Semmi nincs a rovásodon Alekszandra, ellenben vedd tu­domásul, hogy férjhez fogsz menni, valószínüleg pár napon belül. A jegyesed nem egészen két óra múlva megérkezik, és nagyon örülnék, ha felöltöznél a legszebb...

- Jobb, ha itt abbahagyod, papa. Nem tudom, mit ígértél an­nak a férfinak, hogy vegyen engem feleségül, de add meg neki sürgösen, mielött visszaküldöd oda, ahonnan jött. A szándéka­im egy fikarcnyit sem változtak a legutóbbi vitánk óta.

Alekszandra nem emelte meg a hangját, söt még csak bosz­szúsnak sem látszott. No persze, gondolta Rubljov, még nem fogta fel az elhangzott szavak jelentöségét.

Konsztantyinnak nem állt szokásában hazudni a lányának. Nem is emlékezett már, hogy mikor tette ezt utoljára. Mivel most erre kellett vetemednie, arca elvörösödött. Szerencsére Alekszandra azt hitte, hogy ez csak a megszokott dühroham jele.

- Ennek semmi köze nincs a házasságról folytatott legutóbbi vitánkhoz - mondta Rubljov. - Most arról a jegyességi szerzö­désröl van szó, amelyet Szemjon Petrov meg én kötöttünk tizen­öt éve, a halála elött. És ennek a szerzödésnek kötelezö ereje van, Alekszandra. A szerzödés értelmében köteles vagy nöül menni Szemjon fiához, Leonyid Petrov grófhoz.

Alekszandra felpattant a székröl, és két kézzel az íróasztalra támaszkodott, az apjáénál semmivel sem kevésbé lángoló arc­cal, bár nála ezt a színt egyértelmüen a harag váltotta ki.

- Valld be, hogy hazudsz! - Apja tétova fejrázására dühödten felkiáltott. - De igen, hazudsz, tudom, hogy hazudsz! Nem le­het igaz, hogy másfél évtizede elígértél, és ezt máig egy megve­szekedett szóval sem említetted. Ez ellentmond a józan észnek. Holtbiztos, hogy a fejemre olvastad volna ezt a szerzödést, ami­kor bejelentettem neked, hogy megvárom, míg Christopher megkéri a kezemet. Holtbiztos, hogy nem hagytál volna hét esz­tendeig várakozni, ha egyszer odaígértél másnak. És mi a hely­zet azzal a tömérdekjelölteddel, akikröl azt remélted, hogy eset­leg felkeltik az érdeklödésemet?

- Ha egy pillanatra lecsillapodsz, megmagyarázom.

 Alekszandra nem ült le ugyan, nem is csillapodott le, de fé­ken tartotta a nyelvét, ami csöppet sem volt könnyü,, mikor legszívesebben üvöltött volna. Konsztantyin tisztában volt ez­zel, de hát az elmúlt hetekben böségesen volt ideje, hogy ki­agyaljon egy ésszerü magyarázatot hosszú évekig tartó úgy­nevezett „hallgatására".

- Nem tagadom, születésed óta nagyon szerettem volna, hogy Szemjon fiához menj feleségül. Szemjon is ezt akarta. Ő volt a legjobb barátom, tudod jól. Es te kislánykorodban... olyan szó­fogadó voltál. A fene sem gondolta, hogy mire felcseperedsz, ilyen önfejü, akaratos, nagyszájú, megátalkodott...

- Értem a célzást, papa - mordult közbe a lány.

Rubljov krákogott egyet, aztán folytatta.

- Az elsö báli szezonod során ráeszméltem, hogy meg fogsz bokrosodni, ha én választok férjet neked. És mert fontosabb­nak tartottam a boldogságodat, mint a becsületemet, úgy döntöttem, hogy adok neked idöt, hadd válassz valakit ma­gadnak... és abban reménykedtem, hogy a fiatal Petrov gróf bizonyul majd becstelennek, vagyis elvesz valaki mást, amivel megszegi a szerzödésünket.

- No és ha csakugyan elvett valaki mást?

Rubljov felkészülten várta ezt a kérdést.

- Elöször is tudnod kell, hogy az ifjú Leonyid soha nem írt nekem, amiböl arra a következtetésre jutottam, hogy Szemjonnak talán nem sikerült halála elött tájékoztatnia csa­ládját a jegyességi szerzödésröl. Ez ugyan csak halvány lehe­töség volt, de hát már-már kezdtem számítani rá annak ide­jén, kivált amikor úgy megtetszett neked az az angol.

- Még hogy számítani rá? Hiszen te utáltad Christophert!

- De ha téged boldoggá tett volna...

- Ez most nem érdekes - vágott közbe a lány türelmetlenül. - Amennyiben a barátod családja semmit sem tudott a...

- Ezt egy szóval sem állítottam. - Ezúttal Rubljov szakítot­ta félbe a lányát. - Csak azt mondtam, lehetségesnek véltem, hogy nem tudnak róla. De akár így, akár úgy, ha te elfogadtad volna valakinek a házassági ajánlatát, kénytelen lettem volna írni Leonyid Petrovnak, hogy tájékoztassam erröl, és hajlan­dó lettem volna könyörögni neki, hogy mondjon le hozzád fü­zödö jogairól.

Amikor Konsztantyin elpróbálta magában ezt a beszélge­tést, úgy vélte, hogy a „könyörögni" kifejezés roppant hatá­sos lesz, mert bizonyítja,, hogy ö teljes mértékben a lánya párt­ján állt mindaddig, míg Alekszandra eszement módon vona­kodni nem kezdett mindenféle házasságtól. De lánya arcáról leolvashatta, hogy az fütyül a ragyogó kifejezésre.

- No és mikor írt neked az úr? - kérdezte.

Rubljov fólcént ettöll a kérdéstót rettegett, azt remélte, ta­lán eszébe sem jut Alekszandrának. De hiába, most már tud­ta, hogy a lány minden dühe az ö fejére fog zúdulni, hiszen e tekintetben nem hazudhat neki, mert Petrov gróftól Alekszandra bármikor értesülhet az igazságról.

- Nem ö írt.

- Te írtál neki?

- Miattad nem volt más választásom - védekezett az apja. - Huszonöt éves vagy, és még mindig nincs férjed. Ha csak egy hajszálnyit iparkodtál volna változtatni ezen...

- Semmi szükségem férjre!

- Férjre minden nönek szüksége van!

- Ki mondja ezt?

- Istenn a maga bölcsességében...

- Úgy érted, Konsztantyin Rubljov a maga bölcsességében!

Visszazökkentekk elözö veszekedéseik kerékvágásába, és ezen a talajon Rubljov már otthonosabbann mozgott.

- Igenis férjre van szükséged, aki gyerekekkell ajándékoz meg.

- Nekem nem kellenek gyerekek!

Ez olyan ordító hazugság volt, hogy Rubljov a fejére is ol­vasta, bár hangja szinte suttogássá halkult.

-          Szása, te is tudod, hogy ez nem igaz.

Alekszandra kis híján sírt dühében - legalábbis azt bizony­gatta magának, hogy a harag kavarta fel ennyire, nem pedig az, hogy nincsenek gyerekei, és nevetségesen túl van már azon a koron, amikor férjhez szokás menni. Valahányszor szembenézett ezzel, csaknem gyülölte azt a férfit, akinek oda­adta a szívét. Jóllehet Christopher az elmúlt három évben, mióta elment Oroszországból, elég sürün írt, de egyetlen le­velében sem célzott a sóvárgott házasságra.

Alekszandra már-már eljutott odáig, hogy lemond Christo­pherról, de apjával ezt még nem közölte.. Pedig talán nem ár­tott volna. Mert amit apja most tett, furcsa módon megfordítot­ta elhatározását. Ámbár, mérgelödött magában a lány, még ha nem szeretne mást, akkor sem volna hajlandó feleségül menni egy vadidegenhez. A jegyességi szerzödés öskori dolog. És hogy az apja így kötelezte el valakinek, az nemcsak türhetetlen, ha­nem felháborító is.

Alekszandra igyekezett mérsékelni a hangját, de ez elég gyatrán sikerült.

- Ha majd beállít az a fiatalember, még mindig megtehe­ted, hogy könyörögsz neki, ahogy szándékodban állt. Szaba­dulj meg töle. Nem bánom, akár Szultán Büszkeségét is oda­adhatod neki kárpótlásul, amiért idefáradt.

Sikerült megdöbbenteni az apját.

- Képes volnál lemondani a díjnyertes tenyészménedröl?

- Kezded már felfogni végre, hogy eszem ágában sincs férj­hez menni egy vadidegenhez? - vágott vissza a lány, bár majdnem torkán akadt a szó. Csikó korától nevelte Szultán Büszkeségét, és szenvedélyesen szerette.

- Ha megismerkedtek, nem lesz vadidegen. Az ég szerelmé­re, Alekszandra, Szemjon fia az elsö unokatestvére Cardinia ki­rályának, Stefannak. Nem érted, micsoda parti?

- Szerinted ez számít nekem valamit?

Rubljov felpattant, és ádázul farkasszemet nézett lányával az íróasztal fölött.

- Igen, és nekem nagyon is sokat számít. Mellesleg te szán­dékosan elsiklasz a tény fölött, hogy a jegyességi szerzödés ugyanolyan kötelezö érvényü, mint a házasság. Ezt a szerzö­dést Szemjon meg én jóhiszemüen, a legjobb szándékkal kö­töttük meg, és mindketten esküt tettünk rá. És ami a döntö, édes lányom, Leonyid Petrov máig is nötlen. Te meg hajadon vagy. Így hát jó lelkiismerettel tovább már nem halogathat­juk a házasságkötést.

- Legalább annyit megtehetnél, hogy megkéred, tépje össze azt a nyavalyás szerzödést! - ordította Alekszandra.

- Legalább annyit megtehetnél, hogy adsz egy esélyt a fia­talembernek! - ordított vissza az apja. - Utóvégre azért jön ide, hogy feleségül vegyen, vagyis tiszteletben tartja az apjaa adott szavát. Neked is tekintettel kell lenned az én becsüle­temre!

- Becsület - fuldoklott a lány. - Te ezt az ügyet becsület dol­gának tartod?

Konsztantyin tétovázott. Azt eleve tudta,, hogy a lánya dü­höngeni fog, de most úgy látszott, hogy mindjárt elsírja ma­gát, márpedig ezt nem tudta volna elviselni. Az a szenvtelen angol, gondolta acsarkodva, ö az oka mindennek. Ez a sze­gény lány még most is abban reménykedik, hogy az elveszi feleségül. Milyen érdemtelen gazfickóra pazarolja a hüségét. De hát az apa arra való, az a kötelessége, hogy megvédel­mezze a lányát a tulajdon ostobaságától. Rubljov azonban azt is elhatározta, hogy azonnal felbontja az eljegyzési szerzö­dést, akár az igazság bevallása árán is, ha Petrov semmikép­pen nem tudja boldoggá tenni Alekszandrát. De amíg erröl nem bizonyosodik meg, az ujját sem mozdítja.

- Máris becsület dolga. A szavamat adtam, amikor aláírtam a szerzödést.

Alekszandra ökölbe szorult kézzel odacsapott az íróasztal­ra, és hátat fordított apjának. Ráadásul a megürült széket is felrúgta.

- Fölösleges romba dönteni a dolgozószobámat - szólt rá szárazon az apja.

- Te az életemet döntöd romba - vágott vissza keserüen a lány.

- Az életedet? Hát micsoda életed van? Nem törödsz mással, csak a lovaiddal. Amikor nem alszol, minden percedet az istál­lóban töltöd.. Már-már azt hiszem, elfelejtetted, hogy nö vagy.

Erre a megjegyzésre Alekszandra szeméböl kibuggyantak a könnyek, amelyeket eddig igyekezett visszafojtani. De megfo­gadta, hogy apja ezt nem fogja észrevenni, hiszen elárulta öt. Egyre megy, hogy ez tizenöt évvel ezelött történt, egyre megy, hogy a legjobb szándékkal tette. És a legszörnyübb, hogy apja éppen amiatt gyözedelmeskedhet most, amit a lánya szemé­re vet, mármint hogy hiányzik belöle a nöiesség. Ugyan hány nö akad, akinek fontos a becsület? De neki igenis fontos, és apja pontosan tudja ezt.

- Nos, rendben van, nem fogok tiltakozni az ellen, hogy férjhez menjek a drágalátos cardiniaidhoz. - Már csaknem az volt, amikor hozzátette, bár inkább csak magának:. - De arra szavamat adom, hogy ö fog majd tiltakozni ellene.

- Akkor háthajlandó vagy illendöen mutatkozni elötte? Át­öltözöl legalább?

- Azt már nem. Ha feleségül akar venni,, hadd lásson a ma­gam eredeti mivoltában és ne olyannak, amilyen csak ritkán vagyok.

Konsztantyin kivörösödött arccal utána üvöltött, hogy jöjjön vissza, de a lány már bevágta az ajtót, és a kastélyból is kicsörte­tett. Rubljov visszaroskadt karosszékébe. Azon tünödött, hogy va­jon ö kerekedett-e felül, ugyanis meglehetösen aggasztónak érez­te, hogy a lánya a vártnál kevésbé kitartóan vitázott vele. Mindig gyanús volt, ha Alekszandra könnyen beadta a derekát.

6. fejezet

Alekszandra keresztülügetett a falun, aztán a városon, és csak messze kinn a legelön eresztette meg Misa herceg kantárját. Mint mindig, most is az egyik Rjazin fiú lovagolt a nyomában, bár meg sem nézte, melyikük.

Úgy gondolta, alighanem Jegor az, aki a maga.a harminc évével a legidösebb, egyszersmind a legmegbízhatóbb volt a három fivér közül. Tyimofej meg Sztyenka, az ikrek, legföl­jebb csak leteremtették, ha szó nélkül elillant elölük valaho­vá, de Jegor mindig óriási patáliát csapott, söt tettlegesen is éreztette rosszallását.

Alekszandra együtt cseperedett fel a Rjazin testvérekkel, és legalább annyi idöt töltött náluk, mint a saját otthonában. A fiúk pótolták a nem létezö fivéreit, ök voltak a legjobb bará­tai és hébe-korba a kínzói is. Egyetlen húguk, Nyina a szoba­lány szerepét.t vállalta mellette, de valójában a legkedvesebb barátnöje volt. Egy évvel fiatalabb volt Alekszandránál, azon­ban egy rövid házasság után már két évvel ezelött megözve­gyült.

Házasság...

A hüvös öszi szél felszárította Alekszandra vajmi ritkán elö­törö könnyeit, nem is volt már sírhatnékja, csak arra vágyott, hogy egyre messzebb és messzebb száguldhasson lován, hogy soha többé ne kelljenn hazatérnie. No persze, Jegor ezt úgyis megakadályozná. Még ha tudomást szerezne is Konsztantyin vétkéröl, akkor sem engedné, hogy Alekszandra a gyávák megoldását válassza. Ugyanúgy dühöngene, mint ö, csakhogy a kozákok nem futamodnak meg a csata elöl, márpedig Jegor csatának tekintené ezt a jegyességi szerzödést. Jómaga is an­nak fogja tekinteni, mihelyt túlesik azon, hogy megbántott­nak, elárultnak érezze magát.

Házasság.

Az az átkozott Christopher Leighton, mért kellett annak a nyavalyásnak észrevennie öt mindjárt az elsö szentpétervári bálon? Mért udvarolt olyan buzgón, mért bizonygatta olyan forrón a szerelmét? Az angol nagykövet helyettese, a nagyvi­lágian szépszavú, tapasztalt, kifinomult, jóképü férfi... Nem csoda, hogy egykettöre elcsavarta a fejét.

Persze hogy beleszeretett - kétségtelen, hogy beleszeretett, ha egyszer hét éve képes várakozni rá, holott maga is tudja, hogy nevetséges ilyen hosszú ideig hüségesnek maradni olyan férfihoz, aki még csak meg sem kérte a kezét, s akinek az arcát már fel sem tudja idézni többé világosan, hiszen olyan régen nem látta. De a levelei mindig olyan szenvedé­lyesek, olyan mélységesen szerelmesek, még a legutóbbi is, amelyik nemrég érkezett.

Örökösen a szerelméröl ír meg arról, mennyire hiányzik ne­ki Alekszandra. És mióta visszarendelték Angliába, állandóan fogadkozik, hogy megpróbálja újra Oroszországba helyeztet­ni magát, mert szeretne ismét Alekszandra közelében lenni. De házasságról egyetlen levelében sem tesz említést. Alekszandra pedig minden vakmerösége ellenére félt papírra vetni azt a néhány szót, amelynek megválaszolása vagy meg­erösítené, vagy megsemmisítené reményeit. Egyszerüen kép­telen volt kereken megkérdezni Christopertól, hogy szándéká­ban áll-e feleségül venni öt.

Pedig rég meg kellett volna kérdeznie, döbbent rá most. Vagy követnie kellett volna a férfit Angliába, mint akarta is. Nem lett volna szabad engedelmeskednie apja tiltó szavának. Ha csak még egyszer találkozhatna Christopherrel...

Alekszandra most végképp eltökélte magát. Elutazik Ang­liába, mihelyt sikerül leráznia magáról a cardiniait és eleget tenni a becsületnek. Végtére is tekintélyes összegü megtaka­rított pénze van a lovai eladásából. Mindössze azt kell csak ki­ókumlálnia, hogyan lépjen meg Oroszországból anélkül, hogy apja megakadályozhatná. De mivel Angliába számos út vezet, ha valamelyiknek nekivág, apjának már pokolian ne­héz lesz rátalálnia.

A döntés valamelyest enyhített a szívét szorongató feszült­ségen, ezért lassított az iramon, és hagyta, hogy Jegor utót­érje. Csakhogy Jegor helyett Sztyenka léptetett mellé, aki ádáz tekintettel méregette az eszelös vágta miatt.

- Magadat vagy engem igyekeztél megnyuvasztani? Vagy csupán a lovakat?

- Csak néhány démon elöl próbáltam megszökni, ha min­denáron tudni akarod - felelte a lány.

- Ismerem öket?

- Az egyik az apám.

- Á, szóval megint hajba kaptál vele - vigyorgott minden­tudóan Sztyenka.

A három Rjazin fiú közül Sztyenka volt az, akiböl hiányzott minden komorság. Imádta az életet, az élet örömeit, söt mulat­ságot talált mindenjelenségében. Valahányszor Alekszandrát el­fogta a düh, a fájdalom vagy egyszerüen a rosszkedv, Sztyenká­nak mindig sikerült megnevettetnie. De a lány attól félt, hogy ezúttal hiába próbálkozik.

Ikertestvére, Tyimofej is majdnem ilyen könnyed, gondtalan legény volt. Az ikrek úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, és nem csupán külsöre. Huszonhét évesek voltak, fekete hajúak, kék szemüek, mint a családjukban mindenki, és mindig ugyan­azt kívánták meg, mint a másik, beleértve a nöket is, ezértt aztán állandóan vetélkedtek - meg verekedtek egymással. Nem sok kellett ahhoz,.., hogy tengelyt akasszanak, és elég megszokott lát­vány volt egyikükön vagy másikukon a torzsalkodásaikból eredö fekete monokli, kisebb-nagyobb sérülés.

- Nem értem, mért vagy ilyen feldúlt az efféle veszekedé­sek miatt, mikor úgyis mindig te kerülsz ki belölük nyertesen -jegyezte meg Sztyenka.

- Ezúttal nem - dünnyögött a lány.

- Nem te vagy a nyertes?

Szándékoltan hitetlenkedö arckifejezése nem csalta ki a várt mosolyt.

- Nem én.

- Hát istenem, mindent el kell kezdeni egyszer – sóhajtott fel a kozáklegény. - És mi az, amiben vesztes maradtál?

- Apám eljegyzett egy cardiniaival.

A hitetlenkedés immár nem volt színlelt. - Lehetetlen, hogy ilyesmit tett volna.

- Tizenöt évvel ezelött tette.

- Á, hiszen akkor még kisbaba voltál - mondta Sztyenka,mintha ez mindent megmagyarázott volna.

- Tízesztendös kisbaba? Sztyenka csak legyintett.

- És most mit akarsz csinálni?

- Azt hiszem, a legjobb módszer az öszinteség -jelentette ki tárgyilagosan a lány. - Kerek perec megmondom annak a cardiniai grófnak, hogy nem akarok feleségül menni hozzá. Sztyenka végigmérte a lányt szörmekucsmás fejétöl csizmás talpáig, és megállapította, hogy böségesen talál a kettö közt értékeket.

- Bármilyen ütödött is az a férfi, elég, ha rád néz, máris úgy érzi majd, hogy meghalt, és a hetedik mennyországba jutott.

Ilyen helyzetben semmit nem használ az öszinteséged. Alekszandrát elkeserítette ez a lehetöség. - Nem vagy valami segítökész, Sztyenka. - Mért, annak kéne lennem? - Nagyon megköszönném.

- No jó - mondta a legény vidáman. - Tyimofej meg én megtehetjük, hogy útközben meglessük, jól elagyabugyáljuk,és elriasztjuk innen.

- Csak az a bökkenö, hogy alighanem már meg is érkezett - mondta látnokian a lány, majd nehogy Sztyenka engedély­nek tekintse válaszát, hozzátette: - És mégsem agyabugyál­hatjuk el egy király unokafivérét... legfeljebb ha végképp nincs más megoldás.

Sztyenka halkan füttyentett egyet.

- Egy király unokatestvére? Hát akkor mért nem mégy fe­leségül hozzá?

Alekszandra mélykék szemében bíborszínü láng villant fel a haragtól.

- Mert történetesen Christophert szeretem.

- Még hogy öt! - Sztyenka hangjában olyan megvetés csen­gett, hogy a lány összerezzent. A Rjazinok mind tudtak az an­golról, és nagyon örültek is neki - míg észre nem vették, hogy szállnak az évek, és csak nem kerül gyürü a lány ujjára. - Azt a semmirekellöt, aki csak húzza-halasztja az idöt!

- Erröl egy szót sem akarok hallani!

- Biztos?

- Igen!

- Pedig nekem veszettül jólesne, ha kipakolhatnék!

Sztyenka olyan komor képet vágott, hogy Alekszandra aka­ratlanul is kuncogni kezdett. Most viszont elvigyorodott, hogy végre elérte, amit akart.

- Tudod mit, lóduljunk haza, és ismerkedj meg a jegyesed­del -javasolta. - Mit lehessen tudni, hátha megtetszik neked. -A lány felhorkant, mire gyorsan folytatta: - Utóvégre az sem lehetetlen.

- Csak éppen teljesen mindegy.

Hogy mért, azt kérdezni is fölösleges, és ez a pokoli az egész­ben, gondolta Sztyenka méla undorral. Hiába, az ö Szásájuk a végtelenségig hüséges teremtés, még ha érdemtelenre pazarol­ja is a hüségét. Tökéletesen igaza van az apjának, mármint ab­ban, amit Jermak, Sztyenka apja nemegyszer hallott már töle, és amivel az egész Rjazin család maradéktalanul egyetértett. Azt a nyamvadt angolt már réges-rég agyon kellett volna löni.

7. fejezet

Alekszandra meglehetösen komótos tempóban lovagolt haza­felé, így hát mire Sztyenkával megérkezett a kastélyhoz, már rég lejárt a „nem egészen két óra", amikorra apja a völegény érkeztét jelezte. Úgy gondolta, hogy Petrov gróf alkalmasint a szobájában pihen, esetleg már az apjával tárgyal. És ha ö maga a hátsó bejáraton oson be, mint tervezte, egyik esetben sem valószínü, hogy váratlanul belebotlik. Úgy határozott, hogy az apjára bízza, ismerkedjék meg a gróffal, becsülje fel, aztán majd kiköveteli töle az öszinte véleményt, mielött ma­ga is találkozik vele.

Ezt a tervet fözte ki Alekszandra, és elég jónak is vélte - hi­szen úgy gondolta, elképzelhetö, hogy apja elviselhetetlen­nek találja a jövevényt, és kiteszi a szürét, így aztán neki nem is kell egyezkednie vele. Ámde ez a terv nem vette számítás­ba, hogy a völegénynek esetleg egyáltalán nem sietös az útja. A kastély elött lenyergelö nyolc férfi látványa viszont éppen ezt bizonyította.

Szását nem hozta ki a sodrából, hogy tervét másikra kell cserélnie. Végeredményben sok minden szól a nyílt ütkö­zet mellett is, és a váratlan rajtaütés sok érdekes meglepe­tést tartogathat. Mindent egybevetve, gondolta, talán még jobb is, ha elöször ö találkozik a férfival, még mielött apjá­nak módjában állna felkészítenie az ö „botrányos" tulaj­donságait illetöen. Amit saját szemünkkel látunk, többnyi­re meggyözö, ö pedig soha nem volt különösebben muta­tós a munkaruhájában. Elvégre kinek akart volna tetszeni az istállóban?

Arra azonban nem számított, hogy a cardiniai ekkora ud­vartartással érkezik. A férfiak nyolcan voltak,, de tizenkét ló­val jöttek, és a vezetéklovak csak úgy roskadoztak a tömérdek poggyász alatt. A jelek szerint, állapította meg Alekszandra, jegyese nem híve a könnyed utazásnak, vagyis nyilván azok közé a finnyás, elkényeztetett fönemesek közé tartozik, akik viszolyognak a gondolattól, hogy a szabad ég alatt háljanak, és legegyszerübb szükségleteik ellátásához is cselédek egész hadát veszik igénybe.

Alekszandra soha életében nem végeztetett el mással olyas­mit, amivel maga is megbirkózott, söt szívesebben csinált min­dent saját kezüleg. Nyina legfeljebb arra ügyelhetett, hogy Alekszandra ruhái tiszták és rendesek legyenek, de ezzel nagy­jából ki is merültek a szobalányi kötelezettségei.

Alekszandra és Sztyenka észrevétlenül a vendégek mögé lo­vagolt. A cardiniaiak meggondolatlanságukban nem az istál­lókhoz vezették a lovaikat. Két szolga kisietett ugyan a kas­télyból, hogy gondjába vegye az állatokat, de nem jártak sze­rencsével. A lovak közt több telivér is akadt, bár nem olyan nagyszerüek, mint a Rubljov-félék, és föként nem olyan ra­gyogóan idomítottak. Még békésebb természetü fajtársaikatt is alaposan megbokrosították.

Misa herceg már horkantva bökdösni kezdte büszke fejével egyik csödörüket, de Alekszandra halk szavára lecsillapodott. Mozdulatlanul türte, hogy a lány leszálljon a nyeregböl és odébb lépjen, abban a biztos tudatban, hogy lova nem fogja zavarba ejteni holmi ménre valló szeszélyeskedéssel. Alekszandra szeme már megállapodott egy férfin, akit rendkívül elegáns öltözéke alapján a völegényének vélt.. Nagyon meglepte, hogy ilyen jó­képü. Sötétbarna haj, égszínkék szempár, mosolygós gödröcs­kéket ígérö, finom arcvonások. Váratlanul érte az is, hogy a fér­fi arckifejezése mennyire nyílt, valahogy megközelíthetönek - söt, szeretetre méltónak látszott.

Az egész csoportból ö volt az egyetlen, aki felfigyelt a lány ér­kezésére, és feléje fordult. De Alekszandrát jószerivel meg sem látta. Szeme Misa hercegre tapadt, és el sem moccant róla.

Alekszandra már megszokta, söt számított is az ilyesmire, ami nem csekély büszkeséggel töltötte el. Nem csoda, hiszen tenyészménjei, Misa herceg meg annak apja, Szultán Büszke­sége, makulátlanul ezüstfehér, mélykék szemü telivérek vol­tak, fényüzöen dús, hosszú sörénnyel, és sürü, sima szörük alól sehol sem villant ki rózsaszín bör.

Pompás utódaik mesés áron keltek el, de Alekszandra csak­is olyan embereknek adta el „kicsinyeit", akik istenigazából értettek a lovakhoz. Ha azt gyanította, hogy a jövendö vevö nem dédelgetné kedvenceit ugyanúgy, mint ö, nem is kapott belölük.

Jegyese azonban valódi szakértönek látszott. Képletesen szólva, valósággal a nyála csorgott Szása lováért. A lány jót de­rült magában. Kissé meg is könnyebbült. Úgy gondolta, ha megszakad is a szíve, de Misa herceggel talán megválthatja magát. No persze, elöbb valamelyik kancát vagy heréltet fog­ja felajánlani. Hiszenn az egész tenyészállomány elsörendü, az ivadékokkal egyetemben. De erröl a férfiról lesír, hogy vég­képp beleszeretett Misa hercegbe.

Alekszandra elöbbre lépett, és hogy kiderítse, nem téve­dett-e jegyese személyét illetöen, jó hangosan, hogy az egész csoport hallja, megkérdezte:

- Melyikük Leonyid Petrov?

Leonyid, aki eddig a terebélyes kastélyt nézegette, megfor­dult, és szemügyre vette a - fehérnépet. Efelöl csak akkor bi­zonyosodott meg, amikor tekintete az ócska gyapjúzubbony nyílásából gyönyörüen kidomborodó mellekre esett. A lovag­lónadrág ugyan gyalázatosan buggyos volt, de a szorosan ta­padó, puha börcsizmák igencsak jól formált lábikrákra en­gedtek következtetni.

Leonyidot határozottan vonzotta a látvány. Az efféle mel­lek mindig is rabul ejtették. De akad itt más is, gondolta, hi­szen a leányzó arcvonásai is szépek, a böre hibátlan, bár még örzi nyári barnaságát, ami egyértelmüen a paraszti életmód­ra vall - nincs az a hölgy, aki kitenné magát a napsütésnek -, széltóil kipirult járomcsontjai magasan fekvök, vékony, egye­nes orra finom vonalú, szinte arisztokratikus. Érzékien telt, kihívó szája csaknem ugyanolyan csábító, mint a melle.: A szép metszésü, de makacsul felszegett kis áll talán zavarba ejtö,, de ezzel most fölösleges foglalkozni. A fejét fedö kucsma alól ki­bukó haj majdnemhogy világosabb, mint napsütötte böre. A nemesen ívelt szemöldök azonban sötétebb, inkább világos­barna, és még sötétebbek a mandula alakú szempárt szegé­lyezö, izgatóan egzotikus hatású, hosszú, sürü pillák.

Talán mégsem lesz egészen kellemetlen itt idözni egy kis ideig, tünödött Legnyid, és elvigyorodott.

- Én lennék az, gyönyörüm - válaszolt a kérdésre. - Hát te ki vagy?

Alekszandra szeme a sötét hajú férfiról, aki jóformán rá sem hederített, a válaszadóra rebbent. Eszerint mégiscsak té­vedett...

De a gondolat elszállt, agya hirtelen kiürült. Szeme hatal­masraa tágult.. Szája elnyílt. Lélegzete elakadt. Szinte a szívve­rése is megállt.

Múltak a másodpercek, de csak akkor sikerült levegöhöz jut­nia, amikor kis híján elkékült. Így viszont égövörös lett. Szinte lángot vetett az arca. A férfi még szélesebben vigyorgott mindennek láttán. Mi ez, sokkhatás? Attól csavarodott be eny­nyire? Azért érzi még most is, hogy képtelen szóra nyitni a szá­ját? Csak a megdöbbenés lehet, mivel még soha nem figyelmez­tette senki, hogy a férfiak között olyan is akadhat, mint ez itt.

Hiszen ez aranylik, tetötói talpig, a halántékán meg a füle kö­rül lágyan göndörödö haj olyan, mint az olvadt arany, aranybar­na a böre, a szeme mézarany. Tökéletes szépség, de ez a szép­ség férfias, vonásai teljesen szimmetrikusak,., ó, ez a szikár arc, ez a merész, nemes orr, a sürü, ívelt szemöldök, az erös, szög­letes áll meg ez a gyönyörü, csábítóan érzéki száj... Varázslatos.

Alekszandrának nagy keservesen sikerült végül magához térnie révületéböl. Ez lenne Leonyid Petrov? Hozzá kellene fe­leségül mennie? Atyaúristen, ez aztán a tréfa. Házasságot köt­ni egy férfival, aki szebb nála? Azt ugyan soha, de soha az életben.

Most, hogy agya ismét müködni kezdett, eszébe jutott, amit tervezett. Elindult a férfi felé, s csak most vette észre, hogy az milyen magas. A térdig érö, prémmel szegélyezett köntös, amelyet öv ráncolt karcsú derekára, katonás testalkatról ta­núskodott, ami kissé zavarba ejtette a lányt. Bár apja sokkal magasabb termetü volt, az elötte álló férfiból sugárzó erö va­lahogy megfélemlítöbbnek hatott.

De Alekszandrát nem olyan fából faragták, hogy elárulja fé­lelmét bárki elött, ráadásul nem is ijedt meg igazán a férfitól, utóvégre nem a férje, csupán a a jegyese - és az sem sokáig.

- Borzasztóan sajnálom, Petrov gróf, hogy úgy viselkedtem, mint egy félkegyelmü - mondta tárgyilagosan -, de egy kis­sé... meglepödtem. Végeredményben nem mindennap látok olyan férfit, aki nálam is szebb.

Mintha elfojtott kuncogást hallott volna a körülötte álló fér­fiaktól, söt a kék szemütöl is, akit kezdetben a jegyesének vélt. Némi csalódást is érzett, hogy az nem azonos Petrov gróffal, mert úgy hitte, vele könnyebben megalkudhatna. Vetett is rá egy rövid, sóvár pillantást, amit a férfi alighanem félreértett - végre nem a lovat nézte, hanem a lányt -, mert azonmód el­tünt arcáról a derüs kifejezés.

Alekszandra ismét az aranyló Adoniszra összpontosította fi­gyelmét, és észrevette, hogy annak elvörösödött a képe. Érde­kes, tünödött a lány, valahányszor kinyitja a száját, mindig ilyen hatást gyakorol a férfiakra - legalábbis azokra, akik nem isme­rik eléggé. Igazán nem állt szándékában megbotránkoztatni je­gyesét, de valamilyenn megmagyarázhatatlan okból örült, hogy mégis sikerült. És attól, hogy letörölte a férfi ábrázatáról a vi­gyort, még jobban visszanyerte önuralmát.

Mivel eszébe jutott a férfi kérdése, már-már bemutatkozott, de hirtelen az is felvillant benne, minek nevezte a,férfi. „Gyö­nyörüm"? Anélkül, hogy tudta volna, kivel áll szemben? Alekszandra majdnem elnevette magát, amikor ráeszmélt, hogy a férfi kikezdett vele, pontosabban egy vadidegen növel, mégpedig a tulajdon mátkája házának a küszöbén. És ez önma­gában többet árult el jelleméröl, mint amennyit Alekszandra beszélgetés közben kideríthetne róla.

A nevetést visszafojtotta, de szája sarka akaratlanul is mo­solyra görbült. Micsoda szerencse! Hiszen hamarosan a sze­mébe vághatja apjának, hogy a becsület és az erény micsoda példaképével akarja összeboronálni.

Fontolgatni kezdte, ne játszadozzon-e el egy-két percig, mi­elött felfedi kilétét, már csak azért is, hogy lássa, milyenn mély­re süllyed a férfi. A gondolat roppant csábító volt, bár Alekszandra nemigen tudta, hogyan kell játszadozni egy fér­fival. Nem is akart fortélyoskodni, mikor az öszinteség ugyan­olyan jól megteszi. A mosoly azonban még nem tünt el arcá­ról, amikor megszólalt.

- Haddd mutatkozzam be, Szása Rubljova vagyok.

 - Szása... vagyis Alekszandra? - Igen.

A válasz hallatán Legnyid magatartása gyökeresen megvál­tozott. Mézarany szeme ismét végigmustrálta a lányt, de ez­úttal mély megvetéssel, érezhetö undorral. Nagyobb örömet nem is szerezhetett volna Alekszandrának.

Ennek bizonyítékául olyann káprázatos mosolyt villantott a férfira, hogy annak elállt a lélegzete - bár a lány ezt nem is sejtette.

- Most már nyilvánvaló, hogy egyikünk sem felel meg a másik várakozásának. De azért ne essen kétségbe. Nekem tör­ténetesen eszemben sincs nöül menni magához.

Mivel úgyszólván kivette a szót Legnyid szájából, az csak hápogott.

- Eszében sincs...

- A legkevésbé sem - nyugtatta meg a lány. - Szintén sajná­lom, hogy kénytelen volt erre az utazásra fecsérelni az idejét. Amikor felbontja majd a szerzödést, ragaszkodjon csak hoz­zá, hogy apám kárpótolja valamivel. És amennyiben távozá­sa elött nem látnánk már egymást, nos, nagyon... érdekes volt megismerkedni magával.

Ezzel sarkon fordult, és mintha röppent volna, egyetlen szökkenéssel az ezüstfehér paripa nyergében termett. A to­vaügetett lovasával, és eltünt a kastély sarka mögött, nyomá­ban egy jól megtermett kozák legénnyel.

Nem fordult elö gyakran, hogy Legnyid Petrovot faképnél hagyták volna, kivált nem egy fehérnép. Ez azonban meg csak vissza sem pillantott rá. Elmondta a maga kis szónokla­tát, aztán mintha véglegesen meg is feledkezett volna róla. Nö meg nem viselkedett így vele.

Lazar odalépett Leonyid mellé, és ö is arrafelé bámult, ahol Alekszandra eltünt.

- Ha röhögni mersz-vetette oda neki a gróf, anélkül hogy ránézett volna -, összetöröm a képedet.

Lazar nem röhögött ugyan, de vigyorogni azért vigyorgott.

- Azt hiszed, az öklöddel befoghatod a számat?

Köztudomású volt, hogy a két barát a legkisebb kihívásra egymásnak esik. Stefan avégett küldte el Lazart, hogy az kis­sé féken tartsa Leonyidot. De tréfásan a lelkükre kötötte, hogy meg ne találják ölni egymást, mielött visszatérnének Cardiniába. Kíséretüket, a hat testört pedig azért rendelte melléjük, hogy erre ügyeljenek, no meg hogy védelmezzék öket a hegyekben, ahol nagyon sok haramia élt.

- Nehezen tudnád kinyitni utána - ígérgette Legnyid.

- Meglehet... de te voltaképpen mért acsarogsz itt? Hiszen ugrálnod kéne örömödben. Semmi szükséged rá, hogy meg­mutasd a hölgynek, milyen átkozott tudsz lenni. Utóvégre szó szerint azt mondta,, amit hallani akartál, és még erölködnöd sem kellett érte.

- Szó szerint? - fortyant fel ingerülten Legnyid - Már megint nem figyeltél oda eléggé, Lazar. Ez a kis parasztlány nem akar ugyan feleségül jönni hozzám, de tölem várja el, hogy felbontsam a jegyességi szerzödést. És bármennyire sze­retném is, tudod jól, hogy eztt nem tehetem meg.

- Jó, jó, de lásd be, hogy mennyivel közelebb kerültél a cé­lodhoz, hála a leányzó váratlan nyilatkozatának. Félig-meddig már csatát nyertél, egyetlen puskalövés nélkül. Nem hinném, hogy olyan nehéz lesz rávenned a lányt a szerzödés felbontá­sára, ha egyszer elmagyarázod neki, hogy te nem teheted meg. Hiszen a te oldaladon áll, barátom.. Nem kellesz neki.

Amikor Lazar ezt kimondta, képtelen volt tovább türtöztet­ni a nevetést. Hihetetlenül mulatságosnak találta a helyzetet és Leonyid mogorvaságát még mulatságosabbnak. Ki gondol­ta volna, hogy az egyetlen nö, akinek ha csak feltételezhetö­en is, de lehetösége van férjhez menni Leonyidhoz, vonako­dik töle, amikor száz meg száz másik akár a lelkét is odaad­ná, hogy a helyébe kerüljön?

- Mellesleg - folytatta Lazar, tovább bosszantva barátját -, véleményem szerint nem sikerült mélyebb benyomást kelte­ned benne a lekicsinylö viselkedéseddel, bármilyen ragyogó­an adtad is elö. De nem mondhatnám, hogy ezt a lány rová­sára írom, mivel jól láttam, milyen szemet meresztettél rá, mi­elött megtudtad, hogy kicsoda. - Egy kis szünetet tartott, hogy kinevethesse magát. - Jézusom, alig várom már, hogy elmesélhessem a dolgot Szergejnek meg Stefannak. Egysze­rüen nem fogják elhinni.

8. fejezet

- Gyere, Leonyid, ülj le... ugye megengeded, hogy tegezze­lek?

Konsztantyin nem várta meg a választ, visszatelepedett az íróasztal mögé, a karosszékébe. Dolgozószobája megfelelt ko­rának és rangjának, finoman elegáns volt, komoly és díszte­len. Leonyidot apja dolgozószobájára emlékeztette, amelyet halála után Marija varrószobának rendezett be.

- Bár soha nem találkoztunk, úgy érzem, mintha a születé­sed óta ismernélek - magyarázta Konsztantyin. - Nem csoda, hiszen apád másról sem beszélt, csak rólad. Nagyon büszke volt rád és az eredményeidre. Legszívesebben országnak-világ­nak mutogatott volna, szeretett volna magával vinni téged az utazásaira, a vadászatokra, de tudod, úgy gondolta, hogy a ne­veltetésed sokkal fontosabb, kivált amikor együtt tanulhattál a trónörökössel. Erre különösen büszke volt, mert ö nem jutha­tott ilyen kedvezö lehetöséghez, hiszen nem állt rokoni kap­csolatban a királyi családdal, míg édesanyádat feleségül nem vette. De tudom, hogy az volt a szándéka, mihelyt betöltöd a tizennyolcadik évedet, magával hoz Oroszországba. Jól emlék­szem, amikor apád...

Konsztantyin több mint egy óra hosszat mesélte emlékeit. Leonyidtól beérte néhány megjegyzéssel meg azzal, hogy vé­gighallgassa, amit az meg is tett, mégpedig mohó érdeklödés­sel, mert olyan dolgokat hallott apjáról, amelyekröl semmit nem tudott. Miközben a báró beszélt, tünedezni kezdett a sér­tett neheztelés, amelyet szinte egész életében érzett apjával szemben, és mire Konsztantyin befejezte, mondván: „Máig is rettenetesen hiányzik nekem", maradéktalanul szertefoszlott.

Nevetséges módon Leonyidnak kis híján kicsordultak a könnyei. Kisgyerekkora óta nem sírt, de most átkozottul kö­zel állt hozzá. Neki is nagyon hiányzott az apja, mindeddig rá sem döbbent, mennyire. Amikor már elmúlt a haragja, amit apja korai halála keltett benne, csak a mély szomorúság maradt meg, föként amiatt, hogy nem állt módjában olyan öszinte barátságot kötnie Szemjonnal, amilyet Stefan kötött érettebb korában a maga apjával, Sándorral.

Ez a beszélgetés a báróval bizony a legkevésbé sem alakult úgy, ahogy Leonyid eredetileg elképzelte. De persze, semmi sem alakult úgy, ahogy elképzelte, és kivált nem elsö találko­zása jegyesével.

Az, hogy a lány nem felel meg várakozásának, mint ahogy meg is jegyezte, nagyon enyhe kifejezésnek bizonyult. Ő elké­nyeztetett, léha nemeskisasszonyra számított, akit könnyen meg tud félemlíteni. De azt még elképzelni sem tudta, hogy az imént látott rettenthetetlen nöszemélyt meg lehessen fé­lemlíteni. Az a lány kereken megmondja a magáét, fittyet hány minden illemszabályra. Úgy öltözik, mint egy paraszt, ponto­sabban, egy parasztlegény. Es férfi módra üli meg a lovat, rá­adásul úgy, mintha nyeregbe született volna. Nem az a fajta, akibe csak egy szikrányi félénkség is szorult. És a rossebbe is, mért nem akar ez az ö felesége lenni?

Leonyid nem tudta pontosan kielemezni ezzel kapcsolatos érzelmeit, de annyi bizonyos, hogy a Lazar feltételezte. meg­könnyebbülés nem volt köztük. Kosarat kapott. Kikosarazták. Páratlan esemény volt ez az életében.

Bár Tánya is azonnal visszautasította, amikor azt mondták neki, hogy Leonyid az uralkodó, akihez feleségül kell men­nie. „Még ha fizetnétek, sem mennék hozzá a királyotokhoz", mondta szó szerint. No persze, akkor még azt sem hitte el, hogy ö Tatyjana Janacek hercegnö, akit már a bölcsöben el­jegyeztek Cardinia jelenlegi királyával.

De Leonyid még akkor sem érezte magát kikosarazottnak. Söt, semmi olyasmit nem érzett, ami a mostanihoz hasonló bosszúságot indokolta volna. És ezt a bosszúságot csak fokozta, hogy képtelen volt pontosan megállapítani az okát. De azért volt olyan óvatos, hogy titkolja érzelmeit a báró elött.

Eredetileg azt tervezte, hogy a lehetö legkevésbé kívánatos vönek mutatkozik Konsztantyin Rubljov elött. A nökkel szer­zett tapasztalatai alapján feltételezte, hogy jegyese örül majd, ha megkaparinthatja magának, vagyis a két Rubljov közül a lányt lesz nehezebb eltántorítani ettöl a házasságtól, az apát viszont alkalmasint könnyebben sikerül majd kihozni a sod­rából. De miután végighallgatta a bárót, aki olyan öszinte nagyrabecsüléssel, mély szeretettel beszélt apjáról, Leonyid már tudta, hogy erre nem lesz képes - legalábbis nem azok­kal a módszerekkel, ahogyan tervezte.

Máris hazudott a bárónak késedelmeskedése okát illetöen, mondván, hogy kíséretéböl beteg lett valaki, jóllehet valójában szándékosan húzta az idöt, minden városban napokat töltött, söt egyikben egy egész hetet - egy takaros vöröske miatt. A késedel­meskedés arra szolgált, hogy a közeledö tél hidege nehezítse majd az utazást. Úgy gondolta ugyanis, ha valamilyen okból kénytelen lesz végül magával vinni Cardiniába Alekszandra Rubljovát, a zord idöjárás esetleg visszafordulásra ösztökéli a lányt. Jómaga persze amúgy is ezernyi okot fog adni neki annak a nevetséges jegyesség­nek a felbontására, de azért nem árt felhasználni mindén aprósá­got, egyebek közt az idöjárást is, amii elösegítheti célját.

De hát, tünödött Leonyid, a haditerv egyéb részeit, leg­alábbis a báróra vonatkozókat, most sutba kell vágnia. Nem hozhat gyalázatot a tulajdon apjára azzal, hogy méltatlan fiú­ként viselkedik.

Persze, azért tökéletesnek sem kell lennie. Hátha kellö csa­lódást okoz a bárónak már az is, ha nem találja meg - vagy elrejtik elöle - a remélt jó tulajdonságokat. Már csak azt kell kideríteni, melyek azok.

- A lányát említette, uram?

- Igen, a szalonból láttam, amikor találkoztatok.

Konsztantyin majd kiugrott a böréböl örömében, amikor szemtanúja lehetett, hogyan meredt Alekszandra a fiatal gróf­ra. Még most is alig tudta leplezni mélységes megkönnyeb­bülését. De valahogy sikerült.

- Roppantul sajnálom, hogy nem a legillendöbb körülmé­nyek közt ismerted meg - mentegetözött. - De tudod, ideje nagy részében a lovakkal dolgozik, és igyekszik inkább ké­nyelmesen öltözni, mint...

- Lovakkal dolgozik? - Leonyid öszintén meglepödött. Nem volt ideje kideríteni, hogy helyeselni vagy helyteleníteni ta­nácsos a dolgot, hangja azonban sok mindent elárult, és vé­dekezésre kényszerítette Konsztantyint.

- Az uradalom föként lótenyésztéssel foglalkozik - magya­rázkodott. - És a három lányom közül egyedül Alekszandrát érdekelték a lovak. Talán nem lett volna szabad bátorítanom, de hát megtettem, és mihelyt megtettem, már nem volt visz­szaút.

Leonyid megkönnyebbülten észlelte, hogy a megfelelö hangnemet ütötte meg, legalábbis ami a saját céljait illeti. A szokatlan elfoglaltságot nyilvánvalóan az apa engedélyezte a lánynak, tehát ö nem követ el hibát, ha rosszallja ezt. A gyors mentegetözés elárulta, hogy a báró valószínüleg eleve számí­tott ilyesmire.

- Ön csakugyan megengedte neki? - szólalt meg végül Leonyid, félreérthetetlen, bár enyhe megbotránkozással.

Mintha bizony meg tudtam volna akadályozni, gondolta Konsztantyin, de ezt inkább elhallgatta. Elég, ha Leonyid csak az esküvö után jön rá, hogy milyen akaratos és csökönyös tud lenni a jegyese.

- Nem láttam benne semmi rosszat, amellett Alekszandra rendkívül jól ért az állatokhoz - felelte. - Ért a gyógyításuk­hoz, az idomításukhoz, a tenyésztésükhöz...

- Már megbocsásson...

Konsztantyin arca elvörösödött, és megint védekezésbe vo­nult.

- Értsd meg, Alekszandra nem holmi finnyáskodó, butus­ka városi lány, aki fél bepiszkítani a kezét. Itt nevelkedett fel, falun...

Konsztantyin elnémult, mert Leonyid arckifejezése nagyon ékesen szólt. Nos, így már érthetö, mondhatta volna akár han­gosan is, módfelett kimérten.

Nem kevésbé ékesen szólt a báró sóhaja, amely jelezte, hogy az apa végképp kifogyott a tudományból.

- Belátom, hogy a lányom tevékenységét nem ártana új irányba terelni. De ugy vélem, hogy mint minden fiatalasz­szonynál, a férj meg a gyerekek majd gondoskodnak erröl.

A fiatal férfi csak hörgött magában, és azon morfondíro­zott, hogy a báró nem éppen ezt a magatartást reméli-e töle.

- Mint ön is tudja - mondta óvatosan -, én a székvárosban élek, a királyi palota közelében. Az udvari feladatok, amelye­ket az ön leányának be kell majd töltenie, egészen más élet­re fogják kényszeríteni, mint amilyet megszokott.

- Csak hasznára lesz a változás! De figyelmeztetlek, hogy sosem lesz hajlandó lemondani a napi lovaglásról.

Ez olyan lényegtelen kérdés volt, hogy Leonyid közönyö­sen legyintett.

- A legtöbb nemesasszony szívesen lovagol.

- Lovasversenyeken is?

- Nevetséges. Hölgyek nem versenyeznek... mért, ö szokott? - Alkalomadtán.

- Többé ugyan nem fog - jelentette ki mereven Leonyid. - Nagyszerü.

A vendég kényelmetlenül feszengett a karosszékben. Vég­tére is az volt a célja, hogy a bárónak ne legyen ínyére, amit mond, nem pedig az, hogy ö bizonyuljon eszményi megoldás­nak a problémákra, amelyeket rendhagyó lánya okoz neki.

- No persze - próbálkozott egy kétségbeesett pálfordulás­sal -, van egy csomó vidéki birtokom is a föváros közelében. Gondolom, ott továbbra is elbíbelödhetne a... hóbortjával.

- Alekszandra boldog lesz, ha erröl értesül - mosolygott Konsztantyin.

Leonyidd fogcsikorgatva feladta a küzdelmet. Már csak ab­ban reménykedett, legalábbis a báróval kapcsolatban, hogy a jegyességi szerzödés csupán hazugság. Elég kétes remény volt, de az utolsó szalmaszál.

- Szeretném megtekinteni a szerzödést, uram. Apám példá­nya ugyanis alighanem elveszett, mert nem találjuk sehol.

- Mi sem természetesebb.

Leonyid kissé elpirult, amikor észrevette, hogy a szerzödés ott hever kettöjük közt az íróasztalon. Konsztantyin valószí­nüleg elöre számított a kérésre. Átnyújtotta az okiratot, ame­lyet a fiatalember gyorsan elolvasott - a rövid szöveget apja aláírása hitelesítette. Ennyit a halvány reményekröl...

- Szabad megkérdenem, hogy ön mért várt ilyen sokáig, mért nem írt elöbb? - firtatta Leonyid, mikor visszaadta az okmányt. - Alekszandra jócskán túl van már azon a koron, amikor a lányok többsége férjhez megy.

- Én voltam az önzö, azt szerettem volna, hogy minél to­vább velem maradjon - mondta Konsztantyin. - Ó pedig elé­gedett volt az itteni életével.

- Ezt nem is kétlem. És önnek van arról tudomása, hogy Alekszandra nem kíván nöül jönni hozzám?

- Ezt ö mondta neked?

- Igen.

Konsztantyin néhány pillanatig lázasan törte a fejét, majd megbocsátóan legyintett.

- Idegesség, félelem a változástól. Elöfordul nem egy menyasszonynál... meg völegénynél.

- Az efféle érzéseknek általában nem szokás hangot adni - felelte Leonyid, szinte zsémbesen.

Konsztantyin fölnevetett.

- Ó, tehát fölfedezted a lányom túlzott vonzalmát az öszin­teséghez. Beismerem, ez bizony eléggé zavarba ejtö idönként, de olykor kifejezetten üdítö tud lenni. Afelöl mindenesetre biztos lehetsz, hogy Alekszandra sosem fogja köntörfalazás­sal vesztegetni az idödet. De ne vedd a szívedre, amit mon­dott. Nem arról van szó, hogy téged kifogásol, hanem hogy egyáltalán nem akar férjhez menni. Mint mondottam, a lá­nyom tökéletesen boldog lenne, ha az eddigi módon élhetne tovább... a végtelenségig. De feleségül megy hozzád. A szavát adta nekem.

Leonyid éppenséggel nem ezt óhajtotta hallani.

- Minden tiszteletem az öné; uram, de valóban rákényszerí­tene a lányára egy férfit, akihez az nem akar feleségül menni?

- Menj már, még hogy nem akar - somolygott olyan so­kat tudóan. Konsztantyin, hogy a gróf csaknemm elvörösö­dött. - Láttam, amit láttam, amikor elöször megpillantott téged, és megnyugtathatlak, még soha egyetlen férfi nem állította el a szavát. - Nem ám, még az a nyámnyila angol sem.

Leonyid erre csakugyan elpirult - ki tudja, mért, hiszen igazán megszokta már, hogy a nöknek eláll töle a szavuk.

- Azt állítja, hogy meglepetést okoztam neki.

- Kétségtelenül...

- A meglepetéss kölcsönös volt.

- Az is kétségtelen. Legfiatalabb leányom, mondhatni, pá­ratlan teremtés -jelentette ki Konsztantyin, nem csekély atyai büszkeséggel. - De a magam részéröl nem kételkedem abban sem, hogy egy magadfajta érett, tapasztalt férfinak nem okoz nagyobb nehézséget megnyerni a szívét... és eloszlatni a fé­lelmeit.

Azt ugyan soha, ha rajtam áll, gondolta Leonyid. Azt is lát­ta, hogy a báróval nem megy semmire. Az apa szívvel-lélek­kel elfogadta öt, és alkalmasint mindent elkövet, hogy ez így is maradjon. Eröfeszítéseit tehát Alekszandrára kell összpon­tosítania, és nincs vesztegetni való ideje.

- A lányát illetöen megteszek mindent, ami csak tölem te­lik - biztosította a bárót. Ami nem volt éppenséggel hazug­ság, de különféleképpen is lehetett értelmezni. Felállt, hogy befejezze a beszélgetést.

- Minthogy ilyen megkésetten érkeztünk, sajnos, nem ma­radhatunk itt sokáig. Mihamarabb indulnunk kell, lehetöleg már holnap, mielött az idöjárás túl veszélyessé tenné az utazást.

Ezzel sikerült meglepetést okoznia az idösebb férfinak.

- De még elö sem készítettük a menyegzöt!

Leonyid bünbánatot színlelt.

- Ne haragudjon, elfelejtettem tudatni, hogy unokafivérem határozott kívánságára az esküvöt a cardiniai királyi palotá­ban tartjuk meg. A királyné javasolta ezt, és Stefan boldog, ha teljesítheti valamilyen óhaját.

Konsztantyint ez láthatólag már nem érdekelte, csak a gon­dok foglalkoztatták, amelyeket ez a váratlan fejlemény okozott.

- Arra sem készültem fel, hogy ilyen gyorsan elutazzunk, föként ebben az évszakban.

- Sebaj, legfeljebb várnak jövö tavaszig. Akkor már elhoz­hatja a leányát Cardiniába - vágta rá gyorsan Leonyid.

Egy kissé túlságosan is gyorsan, vette észre Konsztantyin.

- Nem, nem - hárította el éppen ezért a tanácsot. - Telje­sen fölösleges, hogy tanúskodjam az esküvön. Utóvégre a szerzödés következtében úgyszólván máris házasok vagytok. Megvárom Alekszandra elsö gyerekét, és akkor majd meglá­togatlak titeket.

Jézusom, ez az ember már férjnek, söt kis híján apának te­kint engem, gondolta elborzadva a fiatalember.

- Nem okoz ezzel csalódást a leányának?

Még hogy csalódást, mikor úgyis dühöng az apjára? Konsztantyin nagyot nyer.

- Egyáltalán nem. Már csak azért sem, mert boldog lesz, hogy kibújhat a hatalmam alól.

Es az én hatalmamba kerül, eszmélt rá Leonyid. A gondolat valósággal felizgatta - míg meg nem rémült a vele járó kö­vetkezményektöl. Ezzel ugyanis végképp befellegzett a lehe­töségnek, hogy elcsábítsa a leányzót,, söt az egyenesen tilossá vált. Mindegy, töprengett, talán jobb is, ha az apa nem uta­zik velük. LEGALÁBB nem látja, hogy ö milyen undorítóan fog viselkedni, és talán a lányt is könnyebb lesz rávenni a szer­zödés felbontására - mármint ha holnapig nem sikerül ezt ki- " csikarni töle.

                                9. fejezet

Konsztantyin hátradült karosszékében, és várakozott. Bizo­nyosra vette, hogy Alekszandra nyomban besurran hozzá, mi­helyt észreveszi, hogy már egyedül van. És valóban, alig két perc múlva beállított. Alighanem leskelödött, hogy mikor tá­vozik a gróf. Lám, gondolta Konsztantyin, igyekszik kerülni a vendéget. Az apját bezzeg nem, az nem olyan szerencsés...

A lány még mindig nem öltözött át, és a férfiruhában nem hatott éppenséggel dámának. Mindazok alapján, amit Leonyidtól hallott, Konsztantyin attól félt, hogy ez a mulasz­tás szándékos volt. Alekszandra alkalmasint így fejezi ki tilta­kozását, és Konsztantyin tapasztalatból tudta, hogy e téren milyen csökönyös a lánya. Már-már azt kívánta, bárcsak ve­lük utazhatna ö is, hogy lássa, mint csiszolja le az érdes éle­ket lányáról egy férfi, aki - külsejéböl ítélve - kétségtelenül szakértö a nöket illetöen.

Ha jól meggondoljuk, döntötte el Konsztantyin, a tervek megváltoztatása még kifejezetten hasznos is lehet. Az eredeti elképzelés szerint az esküvöt néhány napon belül kellene meg­tartani, és az elég kevés idö ahhoz, hogy a jegyespár jobban megismerje egymást. De ha elöbb Cardiniába utaznak, ami az akadályoktól függöen akár egy hónapot is igénybe vehet, a fi­atal grófnak alkalma lesz udvarolni, és talán sikerül meghódí­tania Alekszandrát, mielött még sor kerül a házasságkötésre.

Mivel Konsztantyin ismerte a lányát, sejtette, hogy az alig­ha üdvözli majd kitörö örömmel ezt a lehetöséget, legalább­is egyelöre nem. És mint várta, Alekszandra azonmód a tárgy­ra tért. - Mikor indul haza a gróf?

- Holnap indultok útnak, együtt.

- Együtt? Eszerint nem lépett vissza?

- Miböl gondoltad, hogy visszalép? Abból, amit mondtál neki? Csalódtam benned, Alekszandra. Azt hittem, többet je­lent számodra a becsület, semhogy...

- Elég! - csattant fel a lány. - Én csupán megpróbáltam vé­get vetni ennek a nevetséges komédiának, ezért mondtam meg neki az igazságot. De ha a gróf mindenáron olyan nöt akar magának, aki fütyül rá... tudhattam volna, hogy nála ez egyre megy.

- De azért hajlandó vagy feleségül menni hozzá? - kérdez­te meg apja tétován, mivel Alekszandra elhallgatott.

- Annyi biztos, hogy nem én leszek az, aki visszalép - felel­te Alekszandra szíve minden keserüségével.

- És gondolod, hogy ö felbontja majd a szerzödést?

- Ha egyszer alaposabban megismerkedik velem...

- Szása, az ördögbe is, én tudom, hogy neked tetszik ez a férfi. Tulajdon szememmel láttam.

A lány vállat vont, amivel közönyösségét akarta kifejezni, de a hangja annál szilajabb volt.

- Tagadhatatlan, hogy a csomagolása roppant takaros, annyira takaros, hogy alkalmasint hiú is rá, akár egy pávaka­kas, a jelleme szerint pedig nem egyéb, mint egy féreg... egy züllött, kéjsóvár féreg.

- Van valami okod rá, hogy így fejezd ki magad? - kérdez­te ridegen az apja.

- Pusztán az, hogy kikezdett velem... mielött tudta volna, hogy én vagyok a jegyese.

- És neked annyi tapasztalatod van a férfiakkal, hogy meg tudod különböztetni a kikezdést a szívélyességtót?

Alekszandra felhörrent.

- A szívélyesség nem igényel olyan kedveskedö megszólí­tást, hogy „gyönyörüm".

A várt atyai megbotránkozás helyett Konsztantyin elvigyo­rodott.

- Elragadtatással hallom, hogy megnyerted a tetszését a gönceid ellenére. És minthogy megegyeztünk abban, hogy te is szemrevalónak találod öt...

- Semmi ilyesmiben nem egyeztünk meg! - vágott közbe indulatosan a lány.

De Konsztantyin nem zavartatta magát.

-...legalább megpróbálkozhatnál azzal, hogy megkedveld. - Alekszandra csak egy hosszú, feszült perc elteltével vála­szolt.

-Jól van, megpróbálkozom.

Konsztantyin meglepetten pislogott.

- Igazán?

Alekszandra meg sem merte ismételni ezt az arcátlan ha­zugságot.

- Mit mondtál az imént? Hogy holnap indulunk? - kérdez­te meg inkább.

- Ez váratlan fejlemény, sajnos. Én úgy képzeltem, hogy itt es­küdtök meg néhány nap múlva, de úgy látszik, nagyon ünne­pélyes szertartást szándékoznak rendezni nektek a cardiniai ki­rályi palotában.... mégpedig az uralkodó kívánságára.

- Nahát, micsoda szerencse, hogy én ilyen rövid idö alatt is boldogulok a csomagolással, ugye?

Hangja fanyarsága világosan elárulta véleményét a helyzet­ról, legalábbis apjának. Utóvégre a nök hosszú napokig, söt hetekig szoktak készülödni egy-egy utazásra. És bár Alekszandra rendszerint könnyü poggyásszal utazott, még ö is napokkal a kitüzött idöpont elött kezdett hozzá a csomago­láshoz.

- Tévedsz, Szása. A gróf nem neked akar kényelmetlensé­get okozni. Az évszak a hibás. Mivel a gróf a különféle aka­dályok miatt elég késön érkezett, most kénytelenek sürgösen elindulni és gyors iramban utazni, nehogy a hegyekben ke­mény hóviharokba keveredjetek.

Alekszandra hirtelen támadt érdeklödéssel vonta fel a szemöldökét.

- Én nagyon szeretem a havat. Úgy véled, a gróf nem?

A lánya arcára terülö vigyortól Konsztantyin felnyögött. - Az a szándékod, hogy késlelteted az utazást?

- Vagyis hogy halogassam az esküvöt? - Alekszandra még szélesebben vigyorgott. - Te mit gondolsz? Mellesleg tisztes­séges dolognak tartom, hogy a gróf idejében ráébredjen, mi­

lyen élete lesz mellettem.

- Alekszandra, követelem, hogy ezúttal viselkedj úgy...

- Már kicsikartad belölem az egyetlen ígéretet, amelyet kicsikarhattál, papa, és örülj, hogy ennyit is sikerült egyál­talán.

Konsztantyin arca egyre vörösebb lett a felháborodástól.

- Azt mondtad, megpróbálod megkedvelni a grófot.

- Ó, igen, megpróbálom, és erre tömérdek idöm van még az esküvöig. De ma este még nem kezdek hozzá, így hát kény­telen leszel egyedül szórakoztatni a vendégünket.. Végtére is annyi, de annyi csomagolnivalóm van, hogy bízvást szüksé­gem lesz a ládáimhoz egy társzekérre.

- A fene essen beléd, utazz kevés poggyásszal, úgy, ahogy szoktál. Nem akarom, hogy az önfejüséged miatt egy hóvihar a hegyekbe rekkentsen. A nagyja holmidat majd utánad kül­döm, mihelyt...

- Két társzekeret fogass be! - vetette oda Alekszandra, és in­dult az ajtó felé..

Szása!

Alekszandra csendesen tette be az ajtót maga után. Szíve szerint inkább becsapta volna jó hangosan, vagy a földhöz vág valamit, vagy sikítozik, de mindennek semmi értelme nem volt, miután már elvesztette a csatát, legalábbis az apjával szemben. Úgy érezte, hogy apja vérig sértette, rútul elárulta, amit talán soha nem lehet megbocsátani neki. Lám, reggel még úgy ébredt, hogy ez a nap sem lesz más, mint a többi!

Most meg tessék, fejtetöre állt az egész világ, és veszödhet ele­get, míg helyrezökkentheti.

De azért is helyrezökkenti. Igaz, kiábrándító csapást jelentett a hír, hogy az eljegyzés továbbra is érvényes, amikor már azt hitte, megnyugtatóan elintézte az ügyet, mindazonáltal még így sem szenvedett végleges vereséget, legalábbis a cardiniaival kapcsolatban. Alekszandra emésztö haragja már nem csupán apjára irányult. Halálosan dühös lett arra a csinos képü, üres­fejü ficsúrra is. Hogy merészel az a piperköc továbbra is igényt tartani rá, holott ö nyíltan megmondott neki mindent? Es ho­gyan volt mersze annyira elpiszmogni az érkezését, hogy most ilyen hajszolt kapkodással kelljen elindulniuk?

Miközben felcsörtetett a lépcsön, keze ökölbe szorult, és így dörömbölt be a vendégszoba ajtaján, ahová feltevése szerint elszállásolták a grófot. Homályosan észlelte ugyan, hogy a szobalányok közül hárman is a folyosó végén téblábolnak, de ezzel nem törödött, mivel még sejtelme sem volt, hogy jegye­se úgy vonzza a nöket, mint fény az éjjeli lepkéket. De mert Alekszandra a maga részéröl a legkevésbé sem vágyott újra ta­lálkozni a férfival, nem meglepö, hogy nem vette észre az ösz­szefüggést.

Annyi azonban bizonyos, hogy a megfelelö szobába döröm­bölt be. Hirtelen ott állt elötte Leonyid Petrov, félig levetköz­ve, zubbony és csizma nélkül, a nadrág fölé húzott gyürött, kigombolt fehér ingében, amely derékig feltárta széles mell­kasát.. Alekszandra szemét rabul ejtette ez a mellkas, amelyet alig látható finom, világosszöke pelyhek borítottak. Ez a fér­fi csakugyan aranylik, tetötói talpig aranylik, akár egy orosz­lán... és mint az oroszlán, ez is ragadozó a javából, mégpedig nagyon-nagyon veszélyes ragadozó. Alekszandra ösztönösen megérezte ezt.

- Nicsak, a leányzó, akit éppen látni akartam. Soha jobb­kor.

A férfi hangjából mérhetetlen lenézés és pimaszság csen­dült ki. Nem volt nehéz eltalálni az okát. Alekszandra még mindig a munkaruháját viselte, söt zubbony és kucsma nél­kül. Még azzal sem veszödött, hogy rendbe hozza a haját lo­vaglás után. A reggel még szoros konty már eléggé összezilá­lódott, és mivel most nem gyömöszölhette a kucsma alá, egy csomó kibomlott, selymes fürt hátára és vállára hullott. Akik közelröl ismerték, már megszokták ezt a látványt, mert Alekszandra sosem fordított túl sok figyelmet a megjelenésé­re. A ritka vendégek azonban nemigen látták így.

Mire a lány végül a férfi arcára tudta emelni a szemét, hök­kenten vette észre, hogy az mosolyog. És micsoda mosolya van! Alekszandra gyomra szinte hintázni kezdett, ami rop­pant fura érzés volt, és legnagyobb megdöbbenésére vihoghatnékja támadt. Holott ö soha nem szokott vihogni. És a szava sem szokott elállni soha, ma pedig már másodszor hagyja cserben a nyelve.

Hihetetlen az is, hogy néhány óra alatt milyen méltányta­lanul bánt el memóriája a férfi képével. Hiszen ez olyan gyö­nyörü, hogy jószerint ránézni sem tud nyugodtan, értelme­sen gondolkozni eközben még kevésbé. Az isten szerelmére, hát ezentúl eröszakkal kell majd összeszednie az eszét, vala­hányszor csak megpillantja?

De miután berántották a szobába, és meghallotta, hogy be­csukódik az ajtó, egy csapásra magához tért. Most ö éreztet­te megvetését felvont szemöldökével.

- Itt helybenn szándékozik elcsábítani? - kérdezte gunyoro­san.

Érezte, hogy a férfi minden porcikáját végigmustrálja, de zavarba ejtette, hogy holmi becsmérlö válasz helyett egy meg­lepett felkiáltást hallott.

- Atyaisten, mintha egyenesen az ágyból ugrott volna ki!

A leereszkedö megvetést betetözö szavak végképp kihozták sodrából a lányt, és ismét lángra lobbantották minden haragját.

- Készz csoda volna, ha ma éjjel ágyba kerülnék egyáltalán. Hála a maga nemtörödömségének, reggelig csomagolhatok.

Leonyid tekintete hirtelen elváltozott, már nem úgy nézett a lányra, mintha ismét az ágyban szeretné látni, kivált a saját­jában. Közönyösen vállat vont.

Hogy a kérdésére feleljek, itt helyben azt szándékozom csak tudatni magával, hogy a maga pártján állok. Én sem óhajtok megházasodni, így hát ha közli az apjával, hogy nem tart igényt rám, holnap maga nélkül indulok el, vagyis nem kell a csomagolás miatt álmatlanul töltenie az éjszakát.

- Maga tölem várja el, hogy megszegjem a szerzödést?

- Természetesen - jelentette ki a férfi fensöbbségesen. - Köztudomású, hogy a nök szeszélyesek és ingatagok.

- Az én tudomásom szerint nem azok. Ráadásul ebben az esetbenn a becsület meg az adott szó szentsége is közrejátszik kissé, márpedig az ilyesmi számomra történetesen jelent is valamit, többet, mint szeretném. Vagyis ezúttal a maga dol­ga, hogy szeszélyes meg ingatag legyen és visszalépjen. Amellett nagyon hálás volnék, ha ezt mielöbb nyélbe ütné, hogy ne keljen holmi cardiniai utazásra tékozolnom az idö­met.

- Lehetetlen - felelte Leonyid, és már kezdett kiütközni rajta a kétségbeesés. - Mondja csak meg az apjának maga, hogy nem akar feleségül jönni hozzám. Ez csak nem esik ne­hezére?

- Már rég megmondtam neki,, maga tökkelütött, és nyilván­való, hogy eredménytelenül. Ráadásul arra is a szavamat adtam neki, hogy feleségül megyek magához... amennyiben maga nem hajlandó visszalépni. - Alekszandra felsóhajtott. Hiába is üvöltöznének itt egymással, az mit sem segít. Rákényszerítette magát, hogy ésszerü hangot üssön meg. - Nézze, Petrov gróf, ha mar úgyis öszinték vagyunk egymáshoz, és abban is meg­egyeztünk, hogy egyikünk sem akar házasságra lépni a másik­kal, mért nem hajlandó a legkézenfekvöbb mentséggel élni és közölni az apámmal, hogy én nem vagyok kellöen elönyös hit­ves a maga számára?

- Az ötlet kitünö, leszámítva azt, hogy szemenszedett hazug­ság volna. Sajnos, maga bárókisasszony, és mint ilyen, kellöen elönyös hitves számomra. A puszta tény, hogy nem akarom el­venni magát, söt, ami azt illeti, egyetlen más nöszemélyt sem, még nem ok arra, hogy szembeszegüljek apám kívánságával... legalábbis anyám véleménye szerint nem.

Alekszandra utálkozó pillantást vetett rá.

- És maga türi, hogy az anyja irányítsa az életét?

Ezzel sikerült célba találnia. A férfi elvörösödött és rávicsor­gott.

- A magáét meg az apja irányítja!

- Azt a nevetséges szerzödést ketten írták alá, az egyik az apám. Soha nem tudnék a szemébe nézni, ha az én hibámból nem tudná megtartani a szavát. De a maga apja már nem él.

- Annál kevésbé áll módomban kievickélni ebböl az átko­zott csapdából. Az én apám nincs kéznél, hogy vitatkozhas­sak vele a dologról, de a magáé igen. Tehát gondolja meg magát, leányzó... vagy hallani akarja, mi történik, ha össze­házasodunk? Esküszöm, hogy maga soha nem lesz egyéb szá­momra, mint púp a hátamon, de olyan, amelyre élvezettel fo­gok fittyet hányni. Anyám kedvéért egy örököst is öszszeho­zok magával, de azt követöen szabadon szórakozhat, mint ahogy én is élem a magam világát. Az én életem egy hajszál­nyit sem fog megváltozni, de a magáé annál inkább. Nos, el­fogadja ezt?

Alekszandra foga megcsikordult, mielött kisikerített volna egy mosolyt.

- Természetesen, amennyiben magának nincs kifogása a nyilvánosság elött zajló botrányos jelenetek ellen.

- Bocsánat, nem értem...

- Csak figyelmeztetem. Ha rákényszerít, hogy házasságot kössek magával, maga az enyém lesz, márpedig én nem osz­tozom azon, ami az enyém. És én is megesküszöm magának arra, hogy nem áll majd módjában fittyet hánynia rám. - És aztán visszavágta a férfinak saját szavait: - Nos, elfogadja ezt?

Leonyid közelebb lépett a lányhoz, hogy óriás termetével megfélemlítse, de az nem tágított egy tapodtat sem.

- Nem szeretem a fenyegetözést, leányzó.

- Ki fenyegetözik? Maga elmondta nekem, hogy mit tervez, én meg elmondtam, mivel válaszolok rá. A maga, helyében aludnék egyet a dologra, Petrov. Könnyen lehet, hogy ez lesz az utolsó zavartalanul nyugalmas éjszakája.

10. fejezet

Alekszandrának sikerült halkan betennie Leonyid ajtaját, mint az apjáét is, de a sajátjával, amely a folyosó végén volt, már nem boldogult. Mérgében legszívesebben köpködött és toporzékolt volna. Hogy merészel ez a férfi érzelmektöl men­tes házassággal, szeretökkel - hisz világos, hogy a szórakozó­sokon ezt értette - meg kisbabákkal fenyegetözni? Kisbabák­kal! És az a mocskos csirkefogó, az az arcátlan nyomoronc nem is sejti, hogy az egyetlen dologgal kísértette meg, amire valóban vágyik. Csakhogy nem töle. Bárkitöl, csak töle nem.

Alekszandra szobája nem volt üres. Zajos belépése jócskán megriasztotta Nyinát, aki éppen az ágyra tett útitáska fölé ha­jolt. Megriasztotta Bozsikot is, aki felmordult, de amikor meglátta, ki jött be, nem gyözött bocsánatot kérni.

Alekszandra délutánra a szobájába zárta a kutyát, puszta megszokásból, mert vendégek voltak a házban, és Bozsik rendszerint elég kurtán elbánt azzal, akit nem ismert. Kár volt bezárni, gondolta a lány. Szabadon kellett volna hagyni, hogy tegyen, amit akar a gyanútlan idegenekkel. Ha annak a fi­csúrnak hiányozna egy harapásnyi a hátsó fertályából, sokkal kellemesebb lett volna az imént végigszenvedett beszélgetés.

A gondolat valamelyest lecsillapította a lányt. Nem is sej­tette, hogy ennyire bosszúvágyó. Milyen kár, hogy Bozsikot mindig csak önvédelemre használta, hiszen olyan gyönyörü­séges volt elképzelni, amint a cardiniai vonít kínjában.

Miután Alekszandra megnyugtattaa a hatalmas agárkutyát, hogy nem haragszik rá az üdvözlésért, szemügyre vette Nyinát, az útitáskát meg az ágyán heverö ruhakupacokat.

- Eszerint hallottad már?

- Mindenki hallotta - felelte semleges hangon Nyina. - Csak azt nem tudjuk, hogy mit szándékozol tenni. Így aztán elkezdtem csomagolni, hátha úgy döntesz, hogy feleségül mész hozzá, de egy pillanat alatt vissza is tudok rakni min­dent.

Nyina arckifejezése semmivel sem árulta el, hogy melyik válasz szolgálna tetszésére, jóllehet nagyon is meg-volt a véle­ménye, és már eldöntötte, mit kellene felelnie Alekszandrának. Alekszandra tudta, hogy bármit határoz, Nyina hüségesen támogatni fogja, de ha úgy véli, hogy rosszul határozott,, elöször elég kemény vitára kerül sor köz­tük. Éppen emiatt szerette annyira Nyinát.

Nem voltak egyenrangúak, és külsöre is nagyon külön­böztek egymástól. Nyinaa makrancos haja feketén göndörö­dött, hatalmas, világoskék szeme zavarba ejtöen bagolysze­rüvé tette arcát, ha elkomolyodott. De igazán édes, tüzröl­pattant kis teremtés volt a maga gödröcskés képével, eny­hén gömbölyded, alacsony termetével, szemérmetlen hu­morával. És a két lányt öszinte, mély barátság füzte össze.

Alekszandra az ágy szélére ült, tekintete egy halványlila bá­li ruhára esett. Eszébe jutott az egyetlen alkalom, amikor vi­selte. Aznap este csókolták meg elöször életében... Christo­pher csókolta meg, és az a csók tökéletesebb volt, mint álma­iban valaha is képzelte volna.

Felemelte a régi ruhát, és Nyinához fordult.

- Ezt meg minek csomagolod be?

- Valamit mégiscsak fel kell venned az esküvödre - felel­te gyakorlatiasan Nyina.

Alekszandra azon fohászkodott magában, hogy erre ne ke­rüljön sor; de ha mégis, döntötte el, ragaszkodni fog egy va­donatúj, méretre készült, nagystílü menyasszonyi ruhához, mert azzal is idöt nyerhet. Még az is lehet, hogy fekete se­lyemböl varratja.

- Hagyd az útitáskát - mondta eltökélten. - Ládákat aka­rok, rengeteg ládát. Intézkedj, hogy hozzák le a padlásról, ahányat csak találnak, és szerezzenek, kérjenek, kölcsönözze­nek, lopjanak a varosból, amennyit csak tudnak. Rogyásig meg akarok rakatni velük legalább két társzekeret.

Nyina nem titkolta tovább véleményét. Vigyora önmagáért is beszélt.

- Eszerint csakugyan egy király unokatestvérének leszel a felesége?

Alekszandra tudomásul sem vette barátnöje lelkesedését.

- Nem. Szavamat adtam ugyan, hogy feleségül megyek hozzá, de ez még korántsem jelenti, hogy így lesz... ha rajtam múlik, semmiképpen sem. A jegyesem úgy véli, hogy nem áll módjában felbontani a szerzödést... Én tudom, hogy nem te­hetem meg, és hiába is vitatkoznék vele, azzal semmire sem megyek. Így hát kénytelen vagyok látványosan bemutatni, hogy borzalmas volnék feleségnek..

- Ez nem igaz, te kitünö feleség lennél - ellenkezett már csak becsületböl is Nyina.

- Neki ugyan soha! De még ha így lenne is, erröl ö nem szerezhet tudomást, söt eszébe sem jut majd ilyesmi, mire el­bánok vele.

Nyina odaült mellé.

- Voltaképpen mért nemm akarszz férjhez menni hozzá?

- Hütlen legyek Christopherhez?

- Már rég megérdemelte volna - dünnyögte Nyina.

Alekszandra felsóhajtott, semmi kedve nem volt élete nagy szerelméröl vitatkozni barátnöjével - immár sokadszor. A Rja­zinok –föként Nyina - már csak szidalmazni tudták Christo­phert, és Alekszandra már unta védelmezni, hiszen semmit sem tudott felmutatni, ami igazolta volna hüségét.

- Még ha nem lennék másba szerelmes, akkor sem mennék hozzá ehhez a pimasz cardiniaihoz. És mielött kiagyalnál va­lami ügyes tiltakozást, nem árt, ha megtudod, hogy ö sem akar feleségül venni engem.

Nyina nemcsak hitetlenkedett, hanem fel is háborodott.

- Ezt ö mondta?

- Bizony. De változatlanul fel akarja áldozni magát meg en­gem, pedig az apja már rég meghalt, és így nem is hozná szé­gyenbe, ha visszalépne. És akarod hallani, hogy mi a gróf úr terve a házasságunkat illetöen? Hogy csinál nekem egy gye­reket, aztán rám sem hederít többé. A képembe vágta, hogy egy csomó szeretöje van, és továbbra is lesz. Persze, ö roppant nagylelkü, és nekem is engedélyez néhányat.

- Ezt merte mondani?

- Ezt bizony.

Nyina méregbe gurult.

- Hát akkor szó sem lehet arról, hogy feleségül menj hoz­zá. Én nem engedem. És apád sem engedi meg, ha mindezt elmondod neki.

Alekszandra dühösen legyintett erre.

- Ez csak a te véleményed. Már elmondtam neki, hogy ez a ficsúr kikezdett velem, mielött tudta volna, ki vagyok, mire pa­pa odavolt a gyönyörüségtót. Petrovról kiderül, hogy feslett és léha, az én apám meg csak annyit lát mindebböl, hogy én tet­szettem a grófnak. Így hát a többit sem fogja elhinni nekem, ki­vált mert tudja, hogy egy porcikám sem kívánja ezt a házassá­got. Azt gondolná, hogy én találtam ki az egészet, és alighanem szörnyen feszélyezné, ha számon kellene kérni Petrovon. De ha netán szóvá tenné is a dolgot, akármennyi pénzben lefogadom, hogy az a pökhendi léhütö gyáván letagadná. Végtére is ól már lefolytatták a maguk kis tárgyalását, és a jelek szerint szé­dületesen megértik egymást. Ha ez a nyavalyás nem vallotta be papának öszintén, mit érez, amikor lehetösége nyílt rá, most sem teszi meg. Egyedül én részesültem a kiváltságban, hogy tá­jékoztasson az elképzeléseiröl.

Nyina egy percig töprengve meredt a padlóra, csak azután válaszolt.

- Úgy látszik, hogy a ti házasságotok amolyan... arisztokra­ta házasság lesz.

Alekszandra hátraesett az ágyon, úgy nevetett. Nyina szem­rehányóan fordult feléje.

- Nincs ebben semmi mulatságos - mondta komoran.

- Tudom. - De Alekszandra még mindig vigyorgott. - Azt hiszed, vak vagyok én, és nem vettem észre semmit azokon a bálokon meg estélyeken, különösen Szentpéterváron? Lát­tam én, hogy a házasságban élök legtöbbjének szeretöje van. És ami a legfelháborítóbb, a nök ezt meg is tárgyalják, vagy úgy, hogy másokról pletykálkodnak, vagy úgy, hogy saját hó­dításaikkal dicsekednek. Szerintem a gróf elképzelése általá­nos gyakorlat az ö köreiben. De azt hiszem, nem is sejtette, hogy én tudok erröl, mert amikor efféle házasságot ígért, csak meg akart botránkoztatni, hogy visszalépjek az eljegy­zéstót.

- Csakhogy te soha nem lennél hajlandó beletörödni egy ilyen házasságba. Jobban ragaszkodsz te ahhoz, ami a tiéd, semhogy türnéd...

- Tévedsz.

- Ismerlek én jól, Szása. Te korbácsot fognál a férjedre, ha nem volnaa hüséges hozzád.

- Dehogy fognék - tiltakozott hevesen Alekszandra.

Nem felejtette el, hogy Leonyidnak valami egészen mást ál­lított. De az csak a hatás kedvéért történt. Nem gondolta ko­molyan.

- Ami engem illet - tette hozzá ráadásul -, fütyülök rá, ki­vel hál az a nyavalyás az esküvö elött vagy után... mindegy, es­küvö úgysem lesz, semmiképpen sem lesz. Már megmondtam neked, hogy eszemben sincs hozzámenni.

- Azt mondtad, „ha rajtam múlik". És mondd, hogy aka­rod megakadályozni a dolgot?

Alekszandra eltakarta a szemét, és felsóhajtott.

- Nem tudom. Egyelöre csak annyit találtam ki, hogy a tár­szekerekkel késleltetem az utazást.

- Ez talán bosszantani fogja a grófot, de annyira nem, hogy lemondjon a házasságról - figyelmeztette Nyina.

- Tudom. Ezért kérem, hogy törd velem együtt a fejedet. Mi az, ami miatt egy férfi visszalép egy házasságtól, amelybe már beleegyezett?

- Legyözhetetlen ellenszenv - találgatta Nyina.

- Szégyen - tette hozzá Alekszandra.

- Undor...

- Várj csak, azt még ki tudnám mesterkedni - ült fel izga­tottan Szása.

- Nagyszerü, ha már legyözhetetlen ellenszenvet nem sike­rült kiváltanod belöle, bármennyire iparkodtál is. De ami az undort illeti, nemigen tudom elképzelni rólad, hogy eredmé­nyesen boldogulsz vele.

- Már megtörtént - vigyorodott el Alekszandra. - Amilyen felsöbbrendünek érzi magát, kifogásolta az öltözékemet, sött az ábrázata szerint kifejezetten undorítónak talált. És mérget vehetsz rá, hogy az öszinteségem egy fikarcnyival sem volt jobban az ínyére. Ez a megoldás, Nyina!

- Micsoda? Még most is a jegyese vagy, láthatod, hogy nem válik be.

- Eddig nem, de végül is éppen csak hogy megismert, még nem találkozott az új énemmel.

- Aha, egy kis színészkedés - bólintott Nyina. - Meg aka­rod játszani magad neki egy kicsit?

- Nem kicsit, nagyon - kezdett belemelegedni Alekszandra. - Alkalmasint már most is afféle falusi libának tart, csakhogy én leszek a legrémesebb falusi liba, akivel valaha is találkozott. Ocs­mány leszek és közönséges, idétlen és rossz modorú, aki miatt folyton szégyenkeznie kell. Rettegni fog még a gondolattól is, hogy be kell mutatnia a családjának meg a barátainak. Egyket­töre ráébred majd, hogy még az apja is felbontaná ezt a jegyes­séget, ha látná, hogy milyen vagyok.

- Úgy látszik, ez jó muri lesz - somolygott Nyina.

- Akkor hát hajlandó vagy velem tartani?

- Csak nem képzeled, hogy itthonn hagyhatsz?

Alekszandra nevetett, és átölelte barátnöjét.

- Szerintem a gróf legföljebb egy hét múlva annyira tor­kig lesz velem, hogy hazaküld, vagyis nem utazunk nagyon messzire. De azért magammal hurcolok mindent, ami az enyém.

- Úgy gondolod, hogy szükséged lehet a társzekerek okoz­ta késedelmeskedésre?

- Erösen remélem ugyan, hogy a gróf egy hét alatt észhez tér, de semmit nem bízok a véletlenre. Ha több idöbe kerül meggyöznöm, hogy bolond, ha feleségül vesz, akkor legyen csak idöm. De ne veszödj semmit a csomagolással. Egyszerü­en gyömöszöld a ládákba, ami csak beléjük fér. Mihelyt meg­szünik a jegyesség, számlát küldök neki minden egyes tönk­rement ruhadarabról, mivel öurasága nemm adott idött a tisz­tességes csomagolásra.

- Amivel sót hintesz a nyílt sebre -jósolta Nyina.

- Ez a szándékom.

Nyina kiment ládákat szerezni, de Alekszandra csak néhány percig lehetett egyedül, hogy elgondolkozzon, mitévö legyen. Kisvártatva Anna jött be hozzá, és Alekszandrában ismét feltá­madt a megbántottság, amelyhez már bosszúvágy is vegyült.

- Apád azt mondta, hogy nem akarsz velünk vacsorázni - kezdte Anna.

- Túl sok dolgom van a csomagolással.

Anna észrevette hangjában a keserüséget.

- Ne haragudj, Szása, tudom, hogy most nagyon ellenzed ezt a házasságot, de valld be, hogy apád szédületesen jóképü férfit választott neked.

Szédületesen jóképü, velejéig romlott férfit, gondolta Alekszandra, de erröl most nem akart beszélni.

- Eszerint te tudtál erröl a jegyességi szerzödésröl? - kér­dezte inkább, mintha bizony ez nem következett volna termé­szetesen Anna és a báró szoros kapcsolatából.

- Igen - rezzent meg Anna, majd hozzátette:. - És apád többször is végighallgathatta a mondanivalómat róla, pedig az jócskán akadt. De egyszerüenn nem volt hajlandó elfogad­ni a véleményemet.

- Figyelmeztethettél volna elöre, Anna.

- A barátnöd vagyok, angyalom, de te is tudod, hogy elsö­sorban apádhoz köt a hüség.

Alekszandra tudta ezt, és soha nem is rosszallta Anna és ap­ja viszonyát. Söt, abban reménykedett, hogy Anna egy szép na­pon megadja magát, és feleségül megy apjához, aki, mint.t tud­ta róla, szintén ezt reméli. De Alekszandra azt is tudhatta vol­na, hogy Anna soha nem helyeselne olyan elavult szörnyüsé­get, mint egy jegyességi szerzödés, és biztos, hogy az ö pártját fogja.

- Azt hiszem, apád attól félt, hogy ha elöre értesülsz róla, megszöksz - folytatta Anna.

Még ha nem szökött volna is meg, most egy csöppet sem bánná, ha megadták volna rá az alkalmat, gondolta Alek­szandra. De hangja megenyhült, söt rá is mosolygott Anná­ra. Bizonyos, hogy nem az asszony hibájából fosztották meg ettöl a lehetöségtót.

- Most már ne aggódj emiatt. Már beletörödtem abba, amire kényszerültem - mondta az igazsághoz híven, hiszen nem a házasságra célzott. - Vigyázz papára, viseld gondját.

- Tudod jól, hogy így lesz.

- És felkészíthetnéd arra is, hogy visszajövök.

Anna egy pillanatra meghökkent, de aztán elnevette magát.

- Nocsak, hát mért nem jutott eszembe mindjárt, hogy af­féle látogatásra gondolsz?

Alekszandrában hirtelen ismét fellángolt a keserüség..

- Ha csak látogatóba jöhetek, soha életemben nem bocsátok meg papának - fogadta meg sajgó szívvel.

- Jaj, Szása - sóhajtott fel Anna. - Apád csak jót akar ne­ked.

Csupán az a baj, ugye, hogy nem tudunk megegyezni ab­ban, mi az, ami jó nekem.

Annaa szomorúan csóválta a fejét.

- Ha meggondolod magad a vacsorával, kapcsolatban...

- Eszemben sincs.

MÉGIS meggondoltaa magát, és elhatározta, hogy megje­lenik egy percre, ugyanis eszébe jutott, hogy némi illetlen­ség és közönségesség apja meg a gróf együttes jelenlétében kiváló ürügyet nyújthat Leonyidnak, hogy tiltakozzon a há­zasság ellen. Persze, nem müvel valami különösebben botrá­nyos dolgot, amilyen még soha nemm fordult elö, így hát ap­ja nem állíthatja majd, hogy csakis az ö kedvükért viselkedik rendhagyóan, holott ez az igazság. Ráadásul a papa legalább látja majd a gróf megvetését és undorát, hisz az minden bi­zonnyal felülkerekedik a tetszésen, amellyel Konsztantyin ál­tatja magát.

Jobban nem is idözíthette volna betoppanását. Már javában folyt a fényüzö vacsora, amelyet apja a cardiniai elkáprázta­tására szánt, éppen a föfogás került asztalra. Anna a legszebb estélyi ruháját viselte; Konsztantyin is ragyogóann festett a frakkban. Petrov gróf pedig... Alekszandrának csak nagy ne­hezen sikerült levennie róla a tekintetét. Elég volt egy pillan­tást vetnie a tökéletes testre, a gyönyörü arcra, és máris csak­nem megfeledkezett arról, hogy mi a szándéka.

No persze, a férfi makulátlanul ápolt és elegáns volt. Egy ilyen finnyás ficsúrtól Alekszandra számított is erre. Nem kü­lönbözött tóle barátságosan kék szemü társa sem, aki elsönek pillantotta meg az ajtóban megjelenö lányt. Nem látszott raj­ta megütközés, csak éppen meglepödött,, hogy Alekszandra nem öltözött át a vacsorához, és a haja - a szándékosan szét­ráncigált fürtöktöl - még kócosabb. Na és aztán, gondolta Alekszandra, utóvégre ö nem vacsorázni jött.

- Ne is törödjetek velem. Csak egy harapást eszem, mivel ma este nincs idöm a vacsorához.

Remélte, hogy valaki zavarba jön ettöl a megjegyzéstöl, de szemével nem ellenörizte, hogy igaza van-e. Közelebb csoszo­gott, és felkapott egy szelet már megvajazott forró kenyeret a kék szemü cardiniai tányérjáról. Hogy a férfit még be sem mutatták neki, csak rontott a helyzeten; de Alekszandra úgy gondolta, ö lesz az egyetlen, aki nem tesz megjegyzést a ma­gatartására.

Egy röpke pillantással megállapította, hogy a kék szemü most már inkább döbbent, mint meglepett. A kenyeret egy mosoly felvillantásával köszönte meg neki, aztán az asztal má­sik végére vetette tekintetét. Anna a szájára szorította a kezét. Nos, jobb is, ha nem kacag fel hangosan, mert nyilván ezt pró­bálja elkerülni. Konsztantyin fülig vörös volt már, nem csupán zavarában. A modortalanság miatt alighanem eget verö vesze­kedést rendezne késöbb Alekszandrával - ha az ott maradna a keze ügyében. Csakhogy ö mar nem lesz többé a keze ügyé­ben, nem lesz kivel hajba kapnia...

- Alekszandra... - nyögte ki végül Konsztantyin elháló han­gon.

Az ártatlan, kérdö pillantásból Rubljov azonnal látta, hogy lánya csak az ö dühkitörésére vár, és mohón, szívesen nyitná ki a száját maga is. Mikor erre ráeszmélt, inkább lenyelte mér­gét, és szívöll remélte, hogy lánya nem hoz több szégyent rá.

Alekszandra igazából nem is vágyott ilyesmire, de legújabb terve nem bizonyult sikeresnek. Petrov gróf ugyanis ahelyett, hogy kihasználta volna a neki nyújtott értékes lehetöséget, felpattant az asztaltól, és mögéje állt.

- Boldoggáá tesz, hogy mégis csatlakozik hozzánk, bárókis­asszony, ha csak rövid idöre is. Legalább pótolhatom egy mu­lasztásomat. Megkérhetem, hogy nyújtsa a kezét?

Alekszandra gyanakodva szembefordult vele. Mért nyújta­ná a kezét? Ha Leonyid rá merészel csapni az elcsórt kenyér­darab miatt, mint egy rosszalkodó kisgyerekére, ezerszeresen visszakapja, fogadkozott magában. De amikor tétován oda­nyújtotta szabad kezét, a férfi mintha meg sem látta volna, ha­nem a másikat fogta meg, amelyben a vajas kenyeret szoron­gatta. Két ujjal és nyilván az undorát leplezö, kifürkészhetet­len arckifejezéssel kivette markából a kenyeret,, letette az asz­talra, majd mielött Alekszandra visszaránthatta volna a kezét, egy gyürüt csúsztatott az ujjára.

Nem ment rá könnyen, söt alighanem rá sem ment volna, ha a lány ujjait nem lepi vastagon a vaj. Alekszandra egy pil­lanatig a gyürüre meredt, és szinte zavarba esett a szépségé­töl. A hatalmas, szikrázó gyémántot csillogó zafírok, smarag­dok és rubinok övezték.

- Nos, miután teljesítettem kötelességemet, nyugodtan el­szaladhat, és befejezheti a csomagolást - mondta a gróf. - Be­látom, hogy ez igen nagy megterhelést jelent, amiért elnézé­sét is kérem, de holnap csakugyan indulnunk kell. Remélem azonban, hogy valamicskét mégis sikerül majd aludnia, így hát sürgesse a munkát.

Mentegetözése éppoly álságosnak hatott, mint reménye, hogy a lány alhat egy kicsit. Legalábbis Alekszandra ezt hal­lotta ki a hangjából, ha a többiek öszintének vélték is. A lány most még dühösebb volt Leonyidra kétszínüsége miatt, és mert színészkedik az apja elött, mikor ö pontosan ismeri az ér­zéseit. Hogy ö maga is színészkedni jött ide, az teljesen mel­lékes. De úgy látszik, hiába vesztegette az idejét.

Ismét felkapta hát a vajas kenyeret, most már pusztán azért, mert éhes volt, és kivonult az ebédlóból.

11. fejezet

Másnap Leonyid már hajnalban felkelt, de nem azért, mint­ha ilyen pogányul korán szándékozott volna útra kelni, ha­nem mert nyugtalanul töltötte az éjszakát, sokszor felriadt rö­vid álmából, és már ébren volt, amikor a nap végre megjelent a láthatáron. Emlékezete szerint még soha nem ért meg ilyen pokoli éjszakát.

Álmatlanságát részben Alekszandra kijelentése okozta, hogy aludjon egyet az ügyre, mert alighanem ez lesz az utolsó zavartalanul nyugalmas éjszakája. Mi az ördögre célozhatott a lány? A megjegyzést bizonyára arra szánta, hogy ma éjjel megfossza öt nyugalmától, de még ennél is szörnyübb éjsza­kákat jósolt.

De álmatlanságának másik oka, meglepö módon, maga Alekszandra volt. A gróf körül ritkán mutatkoztak ilyen zilált külsövel a nök, legfeljebb amikor az ágyban hancúrozott ve­lük. És az a szorosan rátekert vörös selyemöv a derekán átko­zottul felhívta a figyelmet a lány remekbe szabott alakjára. Az a fehér lenvászon ing is csábítóan redözödött az alatta kiraj­zolódó mennyeien duzzadó melleken..

Mindez felkorbácsolta Leonyid érzékeit. A szobájában lezaj­lott heves szóváltás ellenére ez az izgalom nem múlt el a lány távozása után sem. Söt, a gerjedelem újra bizseregni kezdett benne akkor is, amikor Alekszandra beállított az ebédlöbe, nem kevésbé ziláltan.

Könnyen segíthetett volna magán, behívhatta volna magá­hoz valamelyik vihogó fehércselédet azok közül, akik az este lépten-nyomon bezörgettek hozzá, hogy nincs-e valamilyen kívánsága. Bármelyikük boldogan kielégítette volna vágyait. Ezt világosan kifejezésre juttatták. De már elhatározta, hogy Konsztantyin Rubljov kedvéért kifogástalanul fog viselkedni,ez pedig lehetetlenné tette, hogy ágyába vigyen egy cseléd­lányt, amikor jegyese néhány ajtóval odébb alszik.

Még szerencse, hogy a báró nem utazik velük, töprengett Leonyid, így hát a kifogástalan magatartást nyomban sutba lehet vágni, mihelyt embereivel együtt távozik Rubljov köze­léböl. Aztán ott lesz az a szolgáló - a nevét már elfelejtette -, akivel a minap együtt hált a postaállomás fogadójában. Ma ismét ott éjszakáznak, nem lesz nehéz megint lefeküdni vele, ráadásul Alexandrának is tudomására adni ezt. Minél elöbb sértödik meg a lány, minél elöbb kezdi követelni, hogy vigyék vissza az apjához, annál hamarabb szabadul meg Leonyid is attól az érzéstói, hogy csapdába esett.

Mivel felkelt, söt nagyon is ébren volt, úgy döntött, hogy akkor már akár korán is felkerekedhetnek, ezért elindult fel­zargatni a többieket. Szívböl remélte, hogy Alekszandra az éj­szaka javát a csomagolással töltötte, mint jelezte. Ha egy höl­gyet a kelleténél elöbb ráznak fel álmából, igencsak elsava­nyodik, és Leonyid úgy érezte, maga is épp elég savanyú ked­vében van, hogy ehhez társa is legyen.

Legnagyobb csalódására mégsem sikerült újabb kényelmet­lenséget okoznia jegyesének. Minthogy a ház népét már tal­pon találta, beküldte az egyik szobalányt Alekszandrához, hogy ébressze fel. Felvilágosították, hogy Szása már odakinn van, alighanem az istállóban. A gróf annyira meglepödött, amikor egy cseléd ilyen fesztelenül néven nevezte a ház úrnö­jét, hogy az istálló említését észre sem vette.

A kedve mindenesetre meg savanyúbb lett attól, hogy Alekszandra fejhossznyi elönyt szerzett, és amikor a morcos Lazart magával cibálva lesietett a báróval elköltendö reggeli­hez, az is kiderült, hogy jegyese nem csatlakozik hozzájuk az asztalnál - ezúttal sem. Fura módon meglehetösen hosszú ideig tartott, hogy erre végképp ráeszméljen, legalább egy órát tékozolt el haszontalanul, és figyelembe sem vette, hogy Lazar újra meg újra köhécselni próbál, és jelentöségteljesen pislog az ajtó felé.

Amikor rászánta magát, és kilépett az ebédlöböl, a már teg­nap este is hozzá törleszkedö három szobalány várta, egyikük a kalapját, másikuk a zubbonyát, a harmadik a kesztyüjét nyújtogatta. Saját inasa, Borisz, akit a maga és Lazar szolgá­latára hozott el, a szobalányok mögött toporgott, és a vállát vonogatta, mintha azt jelezné, hogy tehetetlen az ilyen cso­portos eltökéltség ellenében.

Szerencsére az efféle helyzeteket Leonyid olyan természe­tesnek találta, hogy észre sem vette, nyugodtan elfogadta hol­miját az öt meg-megérintö kezekböl. Csakhogy Alekszandra éppen ezen kapta rajta, amikor bejött megnézni, hogy mi tar­tóztatja a cardiniaiakat. A három nöszemély úgy tapogatta, fogdosta a grófot, mintha valamilyen bizalmas meghittség adott volna jogot neki ehhez.

Alekszandra is pontosan erre a következtetésre jutott, nem csoda hát, hogy roppant gúnyosan szólalt meg.

- Megesküdnék, hogy valaki azt állította, miszerint magá­nak szerfölött sürgös az útja, Petrov. No persze, tudhattam volna, hogy a magához hasonló hajlandóságú férfiak nem ké­pesek idejében kiemelni az.ülepüket az ágyból.

Mielött Leonyid kiötölhetett volna valami csattanós választ, Alekszandra már el is tünt. A három szobalány Alekszandra elsö hangjára elpárolgott. Lazar fura hangokat adott a mar­ka alól. Az ebédlö ajtajában álló báró azonban kínosan feszen­gett - nagyjából úgy, mint elözö este, amikor lánya magatar­tása miatt mentegetözött.

- A lányom... izé... a lányom...

Leonyidnak megesett a szíve rajta. Hiszen amilyen lánya van, megérdemli a sajnálatot.

- Igazán nem kell magyarázkodnia, uram. Mint mondotta, a lányával csakugyan ajánlatos.... megfelelöen bánni.

Amit a gróf már alig gyözött kivárni. Még hogy ez a kis némber nevetségessé meri tenni öt? Dejszen a könnyei fog­nak csorogni, mire leszáll a nap! Végtére is a lenézés, a meg­vetés csak hozzáértés kérdése, az ügyes kézben pedig kiváló fegyver, és köztudomású, hogy ö azt mesterfokon tudja for­gatni, ha a szükség úgy kívánja.

Alekszandra már ezüstfehér ménjének nyergében ült, ami­kor Leonyid és emberei megérkeztek az istálló, helyesebben az egyik istálló udvarára. Mivel a gróf az elözö napon vona­kodott a birtok megtekintésétöl, nem is sejtette, hogy Rubljov nem egy, hanem öt hatalmas istállót tartott fenn, akkora te­rületen, amely a kastélytól egészen a szomszéd faluig terjedt.

Leonyid most sem volt kíváncsi a Rubljov-uradalomra. Pusztán dühének tárgya érdekelte, Alekszandra megint inget viselt, meg azt az illetlen lovaglónadrágot, bár most mindket­tö tiszta volt. Ezúttal kék selyemöv feszült rajta, és sokkal fi­nomabb zubbony, rövidree nyírt fekete prémböl, akár a haját teljesen elrejtö kucsma.

Leonyid még most is a lány iménti arcátlansága miatt for­tyogott, de váratlanull felbosszantotta az öltözéke is, ugyanis arra számított, hogy ezúttal illendö viseletben fogja látni. Még ha netán lovagláshoz öltözik is, de nöi lovaglóruhába. Azért képzelte így, mert azt mondták neki, hogy a lovagló­nadrágot csak munkához szokta felvenni. És mivel utazás köz­ben nemigen dolgozhat, alkalmasint nem is jár abban. És most mégis férfidíszben ül a lovon, láthatólag türelmetlenül, és szédítöen gyönyörü a kora reggeli fényben.

A gróf a lány bal kezére pillantott, és megállapította, hogy nem viseli a jegygyürüt. Vajon mért nem találja ezt meglepö­nek? Semmi kétség, a lány csak a megfelelö pillanatra vár, hogy az arcába vághassa.

Belekerült néhány percbe, mire Leonyid észrevette a társze­kereket. Gyanakvóan összeszükült szemmel vizsgálgatta öket. Magasra tornyozott, ormótlan rakományukat ponyva borítot­ta. Nagyon megrakottnak látszottak, sokkal nehezebbnek, semhogy az eléjük fogott négy-négy ló megbirkózhatott volna velük.

Nem kérdezösködött jegyesétöl, aki némán mustrálgatta öt. Egyenesen a szekerekhez lépett, hogy megvizsgálja a mál­hát. Az egyiken legalább tucatnyi kelengyésládát zsúfoltak össze. A másikon néhány további ládán kívül egy csomó nyer­get, lószerszámot meg ilyesmit látott, ráadásul zsákostul a za­bot, tömérdeket. Mit gondol ez a lány, hogy ö majd éhkoppon tartja?

Alekszandra odaléptetett hozzá hátaslován, és közvetlenül mögötte állt meg. És csak nézte, szótlanul, figyelmesen, a pil­lanatra várt, amikor Leonyid ráeszmél a szándékára. Ez elég hamar bekövetkezett.

A gróf megfordult, felpillantott a lányra, és egyszerüen, ha­tározottan kijelentette:

- Ezt azért mégsem.

Alekszandra meg sem próbálta félreérteni, csupán felvon­ta ívelt szemöldökét.

- Még nem vagyunk házasok, Petrov. Csak nem gondolja komolyan, hogy addig is parancsolgathat nekem?

Leonyid nem vesztette el az önuralmát, és arca sem árulta el, hogy mennyire felingerelte a válasz. Ehelyett ö is felvonta szemöldökét - látványosabban, mint a lány -, és visszavágott.

- Csak nem gondolja komolyan, hogy nem tehetem?

Alekszandra feszes kis mosolyt villantott felé.

- Látom, hogy igyekszik megpróbálni. De csak az idejét fe­csérli. Maga nem holmi kurta látogatásra hurcol magával, ha­nem egy új életbe. Nem vagyok hajlandó itt hagyni semmit, ami az enyém. Ha így képzelte, hiú reményekben ringatta magát.

- Ilyesmire senki nem is kötelezi magát - felelte Leonyid.

- Akkor nincs is mit beszélnünk erröl.

- Dehogyisnem. Kerek tizenöt percet adok magának, hogy összeszedje, amire nélkülözhetetlenül szüksége van az utazás­nál, és amihez mellesleg egyetlen zsák zab sem tartozik, az­tán...

Alekszandra félbeszakította.

- A zab a legfontosabb, és elengedhetetlenül kell a kicsinye­imnek. Nem bízom az abrakban, amit a postaállomásokon kapnak - magyarázta.,

Mivel a gróf mindeböl egy kukkot sem értett, és a felfog­hatatlan összefüggés megzavarta, örült, hogy kibúvót talált. - A kicsinyei?

De Alekszandrának válaszolnia sem kellett. Ebben a pilla­natban egy lovász három ezüstfehér telivért vezetett ki az is­tállóból. Mögöttük újabb három paripajelent meg egy másik lovásszal, aztán ismét három és... Mire Legnyid befejezte a számlálást, tizenhat felséges állat nyüzsgött az istálló udvarán.

- Ez mind a magáé? - kérdezte elképedten.

- Egytöl egyig - felelte a lány félreérthetetlen büszkeséggel.

- Az édesapja eszelösen nagylelkü -jegyezte meg csípösen a gróf.

- Apám a tizenhatodik születésnapomon ajándékozott meg Szultán Büszkeségével. - Gyengéden megveregette a ló nya­kát, hogy a férfi megtudja, kicsoda Szultán Büszkesége. – A többi kicsinyemre már magam tettemm szert, vásárlással, te­nyésztéssel.

Ez bámulatos teljesítmény volt, Leonyid is elismerhette volna. De nem törödött vele. Ő csupán azt fogta fel, hogy a lány magával akarja hozni az állatokat, a közeledö télben, a hegyeken át, ahol minden zugban haramiák leselkednek, akik az anyjuk lelkét is eladnák akár egyetlen ilyen pompás jószágért.

- Ez nevetséges -jelentette ki. - Ha mindenáron ragaszko­dik hozzá, a kicsinyei meg a himmihummija követhetnek ugyan bennünket, de arról szó sem lehet, hogy akadályozzák haladásunkat.

Alekszandra elmosolyodott, ami jelezte, hogy kifejezetten ilyesmit remélt töle.

- Egy csöppet sem bánom, ha nélkülem utazik. Nekem ugyan semmi szükségem a kíséretére. No persze, ha útközben el találok tévedni, és Cardinia helyett egy másik országban lyukadok ki, maga bízvást nem emel kifogást.

Leonyid nem hitt a fülének, hogy döntetlenre áll a mérkö­zésük. Bármilyen szívesen utazott volna is a lány nélkül, tud­ta, ha nem utaznak együtt, soha nem sikerül rávennie a je­gyesség felbontására, tehát kénytelen vele tartani. De abba is képtelen volt beletörödni, hogy a lány nem engedelmeskedik az utasításainak. Alekszandra láthatólag nem eszmélt még rá, hogy a jegyességi szerzödés teljes mértékben a gróf hatalmá­ba adta. Csakhogy amíg ki nem kerül az apja fennhatósága alól,, amely kétségtelenül megelözi az övét, nem kényszerít­heti rá kedve szerint az akaratát. Egyelöre. Az apja...

Leonyid hirtelen elmosolyodott.

- Az édesapja úgysem fog ebbe beleegyezni, leányzó, ezt maga is tudja. Azt hiszem, jobb, ha öt kérem meg, hogy ma­gyarázza meg magának javaslatom helyességét.

-Jellemzö - vicsorgott Alekszandra. - Ha a kisfiú egyedül nem boldogul, szalad az apukához, ez esetben az enyémhez. Pocsékolja csak nyugodtan a remegve féltett idejét, és próbál­ja megszerezni a támogatását. Úgyis rájön, hogy apám tudja, több együttmüködést már nem csikarhat ki belölem. Vagy maga abban a téveszmében él, hogy én afféle szófogadó gyer­mek vagyok?

A férfi már olyan dühös volt, hogy legszívesebben lerángat­ta volna a lóról a lányt, és kirázza belöle a szuszt. Alekszandra tudta ezt, de egyáltalán nem látszott ijedtnek, talán mert egy irdatlan farkasölö agár jelent meg hirtelen kettöjük között. Szultán Büszkesége meg sem rezzent, jól ismerte ezt a vadál­latot. Alekszandra nyilván még jobban.

- Ülj le, Bozsik! - szólt rá, és a kutya azonnal engedelmes­kedett.

Leonyid szinte hörgött már.

- Ezt a jószágot is magával akarja hozni?

- Természetesen. A kedvencem velem tart, bárhová me­gyek.

- Akad más útitársa is, akiröl tudnom kell?

A gróf csak gúnyolódott, de a lány válaszolt. - Csak a szobalányom jön, meg az embereim. - Az emberei?

Alekszandra az istálló felé intett fejével. Leonyid odanézett, és az istálló kapujában három lovast pillantott meg, három jól megtermett, veszedelmesnek látszó, darabos ábrázatú kozák legényt, talpig fegyverben, akik szemrebbenés nélkül néztek vissza rá kifürkészhetetlen tekintettel. Csúf képükröl Leonyid nem tudta pontosan leolvasni, mit fejez ki, ellenségességet, gunyoros derüt, esetleg pusztán kíváncsiságot.

- Ők ügyelnek a biztonságomra az úton - tájékoztatta Alekszandra.

A gróf megmerevedett, és visszafordult a lányhoz.

- Véleményem szerint az az én felelösségem.

Alekszandra felkacagott.

- Ne nevettesse ki magát. Ez a csomó testör nyilván azért kí­séri, mert a tulajdon biztonságára sem tud ügyelni, nemhogy a másokéra. - Majd hozzátette, olyan lekicsinylöen, ahogyan Leonyidnak kellett volna: -Ámbár ez elég érthetö dolog, Petrov. Tapasztalatom szerint maguk, udvari divatmajmok, semmire nem jók, legfeljebb pletykálkodásra meg kicsapongásra.

A férfi arca a végén már lángvörös volt, és úgy fojtogatta a düh, hogy megszólalni is alig tudott.

- Ez a személyes tapasztalata? - nyögte ki nagy nehezen.

Ezúttal Alekszandra pirult el. Izzó szemmel meredt Leonyidra, majd megfordította lovát, és tovaügetett, nyomá­ban a három ijesztö behemóttal. A túlméretezett orosz agár elöttük száguldott, aztán elindult a két társzekér meg az öt lo­vász vezette pazar ménes is.

A gróf csak állt, és bámult utánuk. Már komolyan fontolóra vette, hogy maga is útnak ered, de az ellenkezö irányba.

12. fejezet

Hosszúra nyúlt az utazás elsö napja, pokolian hosszúra, Leonyid hátaslováról, a gyönyörü csödörröl kiderült, hogy rendkívül ideges állat, nem alkalmazkodik a társzekerek döcö­géséhez, legalábbis délig nem volt hajlandó. Leonyid kényte­len volt állandóan elöreügetni, majd visszatérni a csapathoz, bár Alekszandra meggyözödése szerint az oda-vissza lovaglások java részével inkább csak azt akarta tüntetöen kinyilvánítani, hogy milyen türelmetlen a lassú haladás miatt.

Alekszandra két ménje sokkal derekasabban viselkedett. Ők is sóvárogtak a vágtára,, de akkor sem makrancoskodtak, ami­kor ezt megtagadták tölük. Söt, kora délután, amikor Leonyid Alekszandra mellé léptetett, hogy közölje, nem állnak meg ebédelni, és pihenöt sem tartanak, Szultán Büszkesége oda sem hederített az öt harapdálni próbáló, hatalmas csödörre, amelyet a gróf alig gyözött visszafogni.

Leonyid önelégülten tudatta elhatározását, amelyen Alekszandra meglehetösen jól mulatott magában. Elmondta meg, hogy azért takarítják meg az ebédidöt, mert még ma meg kell érkezniük a postaállomásra. Rendes körülmények közt már alkonyattájt ott lehetnének, de így csak késö éjsza­kára vergödnek odáig még akkor is, ha nem állnak meg ebé­delni.

Alekszandrának nem került sok fejtörésébe rájönni, hogy a gróf így akarja visszafizetni a társzekerek okozta késedelmes­kedést, de a maga részéröl elöre számított erre az eshetöség­re. A saját emberei jól felszerelkeztek hideg élelemmel, de Leonyid csapata semmi ilyesmiröl nem gondoskodott. A lány nem kételkedett abban, hogy a férfi korgó gyomra egy-két napnál tovább úgysem engedélyezi az efféle csínyeket.

Alekszandra tehát könnyüszerrel megnyerte az elsö mene­tet, és ez öszinte örömére szolgált. Szüksége is volt némi jó­kedvre, hogy ellensúlyozza a búcsúzás okozta szívszorító szo­morúságot. Az utolsó pillantás, amelyett apjára vetett, nagyon rövid volt, de emléke mélyen a lelkébe vésödött.

Egy pillanatra megtorpant lován a kastély kapuja elött, ahol apja állt, de csupán azért, hogy egy utolsó lehetöséget adjon neki a marasztalásra. Nem is léptetett közelebb az or­szágútról, és amikor látta, hogy apja semmiképpen sem fog­ja kimondani a hön áhított szavakat, halkan, szinte alig hall­hatóan csak annyit vetett oda neki: - Isten áldjon, papa! - Mindössze ennyit, nem ölelte, nem is csókolta meg, nem kö­nyörgött, hogy gondolja meg magát.

Apjának mély fájdalmat okozott engesztelhetetlen maga­tartásával. Mielött tovalovagolt, leolvasta ezt az arcáról, és úgy belesajdult a szíve, hogy azt hitte, nem éli túl. De saját fájdal­ma megtiltotta az ellágyulást és azt, hogy illendöen búcsút vegyen.

A fájdalom szülte azt az elhatározást is, hogy soha többé nem fogja viszontlátni az apját. Ráveszi ugyan a grófot, hogy vessen véget ennek az eljegyzésnek, és ezzel eleget tesz a be­csületnek, de haza nem jön többé soha. Elutazik Angliába. Már három évvel ezelött ezt kellett volna tennie.

Alekszandra alaposan elfáradt, mire megérkeztek a posta­állomásra. Addigra csakugyan leszállt már az éjszaka, ahogy Leonyid elöre megjósolta, és bár Alekszandra elégedett volt az utazás eseményeivel, eltökélte, hogy másnap nem lesz haj­landó ilyen eröltetett menetben haladni.

A társzekerek az utazás lassítására szolgálnak, és nem arra, hogy nyeregben takarítsák meg az elveszett idöt. Mellesleg az sem jó, ha a lovai sötétben haladnak,, hiszen a láthatatlan ká­tyúkban, gödrökben megsérülhet a lábuk. Ha másnap besöté­tedés elött nem jutnak el a legközelebbi postaállomásig, váro­sig vagy faluig, táboroznak az út mentén, akár engedélyezi je­gyese, akár nem, akár velük marad, akár nem.

Most sem várta meg, hogy Leonyid vele tartson, amikor belép a postaállomásra. Alekszandra járt már itt, amikor nyugatra utazott egy kancát vásárolni, így hát jól ismerte a fogadóst, és magára vállalta, hogy megrendeli éjszakára a szobákat. A magáét Nyinával szándékozott megosztani. A maradék négyen osztozzanak a férfiak tetszésük szerint.

Mivel a költségeket Leonyid fizette, több szobát is rendelt vol­na, ha akad. Amellett a grófnak az ö tizenkét személyes kísére­tét is etetnie kell, jóval több szájat tehát, mint ahányra számí­tott, így aztán Alekszandra az ennivalót is maga rendelte meg mindenkinek. Igaz, nem esett túlzásba, mert ki nem állhatta, ha pocsékba megy az étel. De kellemes volt arra gondolnia, hogy a férfi esetleg kifut a pénzéböl, mielött hazaér.

Alekszandra a közös helyiségben várakozott a többiekre. El­söként Nyina csatlakozott hozzá. Ő az egyik szekéren utazott, mert nem szokott hozzá annyira a hosszú ideig tartó lovag­láshoz, mint Alekszandra. Így hát útközben nem állt módjuk­ban beszélgetni, de Alekszandrát egy csöppet sem lepte meg, hogy mi foglalkoztatta egész nap barátnöjét.

- Egy szóval sem mondtad, hogy ez a leggyönyörübb férfi, akit valaha is láttál életedben - szólalt meg vádlón Nyina, mi­helyt letelepedett az asztalhoz.

Alekszandra felvonta a szemöldökét.

- Honnan tudod, hogy nem láttam szebbet?

- Mert férfi ennél szebb nem is lehet - jelentette ki mély meggyözödéssel Nyina.

Mivel Alekszandra már maga is erre a következtetésre ju­tott, nem veszödött a vitatkozással.

- És ez olyan sokat számít?

- Nekem számítana.

Alekszandra felsóhajtott.

- Nyina, ez a férfi túlságosan szép. Ha még nem jöttél rá, hogy ez mivel jár együtt, szívesen felvilágosítalak. Máris sike­rült elérnie, hogy jobb szemmel nézz rá, pedig a legutóbb meg az én pártomon voltál. És a múlt éjszaka sikerült vagy há­rom szobalányunkat is az ágyába fektetnie, holott mindnyá­jan tudták, hogy a völegényem.

Nyinának elállt a lélegzete.

- Honnan tudod?

- Reggel ott találtam mind a hármat körülötte, és kis híján rámásztak.

- Ez még nem jelenti, hogy együtt hált velük - vágta rá gyorsan Nyina.

- Nem, de egyértelmüen bizonyítja, hogy ellenállhatatlanul vonzza a nöket, legalábbis a legtöbbjét. Ha megnösül is, a nök változatlanul vadászni fognak rá. Még hogy ezzel éljek együtt? Eszemben sincs.

Nyinát nem sikerült teljesen meggyöznie.

- Az, hogy vadásznak rá, nem jelenti, hogy el is kapják.

- De azt igen, hogy állandóan kísértésben lesz-vágott vissza Alekszandra. - Nekem pedig egyetlen férfi miatt sincs kedvem féltékeny boszorkánnyá válni,. Nyina elvigyorodott.

- Vagyis azt mondod, hogy tudnád szeretni, ha megpróbál­koznál vele.

- Semmi ilyesmit nem mondok, és különben is fogd be a szád, mert jönnek a bátyáid.

Sztyenka az Alekszandra melletti székre zöttyent le, és mint a húga, üdvözlés helyett egyenesen a saját panaszára tért.

- Egyszerübb lett volna és nem is ilyen fárasztó, ha elriasz­tásul jól elagyabugyáljuk, Szása.

Tyimofej éppen a mondat végére futott be.

- A cardiniait kéne elagyabugyálni? - kérdezte, miközben leült. - Már délelött meg kellett volna tennünk, mielött fel­tört a nyereg.

Az utolsónak érkezö Jegor csak a végszót hallotta.

- Feltört a nyereg, Szása? Téged? Hiszen a te üleped olyan edzett, akár a...

- Elég! - szakította félbe Alekszandra, és sorra ránézett a legényekre. - Nem, nem és nem - felelte megjegyzéseikre. - Már elmagyaráztam nektek a tervemet, és ti is jónak találtá­tok. Próbálkozunk, de elöre megmondom, hogy a verés sem­miképpen sem szerepel a terveim közt.

- Szégyen, gyalázat! - sóhajtott fel Sztyenka.

Alekszandra szigorú pillantást vetett rá.

- De annyi szent, hogy meg egy ilyen napott nem csinálunk végig. A gróf mindenáron a saját menetrendjét igyekszik ránk kényszeríteni, és bár mi sokkal könnyebben be tudnánk tar­tani, mint ö, nem várom meg, míg feladja. Föként a kicsinye­im miatt. Erröl jut eszembe, rendesen elhelyezték öket éjsza­kára?

- Most kerítenek el egy külön karámot a kancáknak, mert ennyi állatra nincsenek berendezkedve -jelentette Tyimofej. - De egy éjszakára ez is megteszi.

Miközben megbeszéltek még néhány ügyet az utazással kapcsolatban, betoppant végre Leonyid is barátjával, Lazar Dimitrijewel. Lazar a nap folyamán már megpróbált köze­ledni Alekszandrához, és bemutatkozott neki. Alekszandra egy csöppet sem lepödött meg, amikor meglátta, hogy Lazar beszerzett magának egy vasderest apja állományából. Ismer­te is a heréltet, tudta róla, hogy jó természetü.

Rendes körülmények közt megtárgyalta volna vele az ál­lat erényeit, hiszen az ilyen beszélgetéseket mindig nagyon élvezte, de ezúttal úgy döntött, hogy nem szívélyeskedik senkivel a gróf csapatából, márpedig Dimitrijev gróf közé­jük tartozott. Nagy kár, mert elég rokonszenvesnek lát­szott, és a jelek szerint rajongója a lovaknak is. Minden­esetre hamar befejezte társalgási kísérleteit, amikor észre­vette, hogy Alekszandra jóformán rá sem hederít. Arra a néhány szóra is csak azért méltatta, mert Lazar Nyina fe­löl érdeklödött.

- Ki az a bübájos kis kerub? - kérdezte.

- A szobalányom, Nyina Rjazina.

- Rokona azoknak a kozák legényeknek?

- Az egyetlen lánytestvérük - tudatta Alekszandra.

A válaszra Lazar fancsali képet vágott.

- És én még azt hittem, lesz egy kis örömöm hazafelé...

Olyan mulatságos lett, hogy Alekszandra majdnem elnevet­te magát. De aztán inkább figyelmeztette Lazart:

-Jobb, ha távol tartja magát Nyinától... hacsak ö nem akar­ja, hogy zaklassa.

Mindössze ennyit beszéltek. Alekszandra most azon- tünö­dött, hogy Lazar vajon beszámolt-e Leonyidnak a nyers fo­gadtatásról. Egyáltalán nem bánta volna. Tudomására akar­ta adni jegyesének, hogy megvetését nem csupán neki tarto­gatja, hanem kiterjeszti barátaira meg családjára is.

Leonyid csak egy futó pillantást vetett rá, amikor belépett. Alekszandra asztalánál még volt egy szabad hely, de nem lát­szott valószínünek, hogy azt foglalja el. Mindegy, hol ül, gon­dolta Alekszandra, a fontos, hogy szemmel kísérhesse azt a botrányos zabálást, amelyet az ö kedvéért fog produkálni.

A gróf megállt, és beszélgetni kezdett a fogadóssal. Nos, re­mélte Alekszandra, most majd értesül, hogy nincs semmi in­téznivalója, mert jegyese már mindent elrendezett, és ez fel­bosszantja. De ez volt a cél. A férfiak szeretik azt gondolni, hogy mindent nekik kell irányítaniuk.

De bármilyen figyelmesen szemlélte Leonyid arcát, nem lát­ta jelét, hogy olyasmit hall, ami nincs tetszésére. Ekkor a helyi­ség másik végében felsikkantott a két szolgálólány egyike, aki csak most pillantotta meg a grófot. Láthatólag ismerte is, mert az elragadtatott visítást követöen azonnal oda is rohant hozzá.

Alekszandra szemöldöke felszaladt, aztán hirtelen össze­ráncolódott a mosoly láttán, amellyel Leonyid megajándékoz­ta a lányt. Olyan varázslatos volt ez a mosoly, hogy Alekszand­rának elállt a lélegzete, pedig nem is neki szólt. A lány nem volt különösebben csinos, de a férfi úgy nézett rá, hogy az em­ber azt hitte volna, sosem látott még szépségesebb teremtést.

Amikor odafutott, a gróf lehajolt hozzá, és a fülébe súgott va­lamit. A lány felnevetett, és mielött válaszolt volna, kezét bizal­masan a férfi mellkasára fektette. Leonyid vidáman megpaskol­ta a lány hátsóját, mire a lány visszatért munkájához, de válla fö­lött dévaj pillantásokat vetett a férfira. Csak a vak nem látta, hogy ezek ketten légyottot beszéltek meg késöbbre.

Alekszandra felállt az asztaltól, és utánaeredt a lánynak, aki a konyhába tartott. Minden figyelmeztetés nélkül - hisz ami­kor nekilódult, maga sem tudta, mit fog tenni - belemarkolt a lány hajába, és maga felé penderítette.. A lány kezéböl nagy ívben kirepült a tálca. Ha valaki eddig nem nézett feléjük, most az is öket bámulta.

- Akivel ágyba akarsz bújni, az én jegyesem - közölte Alekszandra a kényes témához képest meglehetösen tárgyila­gos hangon. - Ha csak a közelébe merészkedsz, lenyiszálom a füledet, és megetetem veled. Vagy úgy találod, hogy az ura­ság megéri a veszteséget?

- Nem, bárókisasszony - vinnyogott a lány kitágult szem­mel, mészfehéren.

Alekszandra mogorván meredt rá. - Ismersz engem?

- Igen, bárókisasszony.

- Akkor hát tudod, hogy amit mondok, úgy is gondolom?

- Igen!

- Helyes. Remélem, nem kell még egyszer elmondanom.

Alekszandra sarkon fordult, és peckesen visszalépkedett az asz­talához. Rá sem nézett Leonyidra, amikor elhaladt mellette. Tel­jesen megdöbbent önmagától, nem azért, amit mondott, hanem mert képes volt ilyen jelenetet . rendezni, és még csak feszélyezett­séget sem érzett. Eszerint sokkal könnyebb lesz társadalmilag alantas mivoltát bebizonyítani jegyesének, mint gondolta volna.

- Megbotránkozott legalább? - súgta oda Sztyenkának, mi­után visszahuppant a helyére.

- Fogalmam sincs - felelte becsületesen a legény, és csillo­gó szemmel ráhunyorított. - Képtelen voltam levenni a szeme­met rólad, amilyen ragyogóan mutattad be a féltékenységedet.

- Ne butáskodj - förmedt rá ingerülten a lány. - Csak a gróf miatt színleltem.

- Nekem beszélsz, Szása? - kapta meg a csípös választ. - Én aztán tudom, mennyire ragaszkodsz mindenhez, ami a tiéd. Emlékezz csak, én ott voltam, amikor lovaglókorbáccsal men­tél neki annak a katonatisztnek, aki megütötte a töled köl­csönkapott lovat. Soha nem haboztál ököllel eldöngetni Jegort, valahányszor az ugratásaival megríkatta. Nyinát. Csak­nem letépted apám fülét, amikor a legutóbb nadrágszíjat fo­gott rám... ha akarod, folytathatom is!

Ezúttal Sztyenka kapta a mogorva tekintetet.

- Te meg a családod, az egészen más. És a jószágaim is.

- Mi a tieid vagyunk, és ami a tiéd, az a tiéd. Ezt mindenki tudja, Szása, akii csak ismer. És mindaddig, amíg egyikötökk fel nem bontja ezt a szerzödést, a cardiniai is a tiéd, hát akkor hol a különbség?

- A különbség az, hogy én nem tartok igényt rá, nem aka­rom, hogy az enyém legyen. - Ezzel odafordult többi barátjá­hoz. - Ti sem figyeltétek meg, hogy milyen képet vág?

- Én igen - jelentkezett Jegor, halvány vigyorral az ajka kö­rül. - Nem mondhatnám, hogy megdöbbent vagy megbot­ránkozott. Egyszerüenn dühöngött.

Alekszandra még most sem igyekezett a saját szemével meggyözödnii erröl, de módfelett elégedetten dölt hátra.

- Az is megteszi. Elöre figyelmeztettem, hogy mire számít­son. Most legalább tudja, hogy amit mondtam, nem üres fe­nyegetés.

- Vesszek meg, ha most nem jött rá - csukladozott Tyimofej. - Érdekes lesz megfigyelni, hogy mivel torolja meg.

- Mivel torolhatná meg? - vetette oda gondtalanul Alekszandra. - Utóvégre még nem vagyunk házasok.

A három legény szótlanul meredt rá. Nyina iparkodott másfelé nézni. Alekszandra hamarosan fészkelödni kezdett a székén.

- Mivel? - firtatta.

- A jegyességi szerzödés nem hétköznapi elgyürüzés, Szása - magyarázta Jegor. -Az már átkozottul közel van a házasság­hoz. Annál adott szó meg eskü kötelez. Ráadásul te is szava­dat adtad, hogy a felesége leszel, és valószínü, hogy apád ezt közölte vele. Márpedig ez vitathatatlanul bizonyos hatalmat biztosít a grófnak fölötted, vagy errói nem volt tudomásod?

- Miféle hatalmat?

Jeltor nem cifrázta a szót.

- Ugyanolyat, amilyen a férjnek van.

- Ostobaság. Már megmondtam a grófnak, hogy nekem ugyan nem parancsolhat,, és meg sem próbálta bebizonyítani az ellenkezöjét. - Leonyid kijelentését, hogy igenis joga van ehhez, gondosan elhallgatta.

- Amikor ez mondtad neki, még otthon voltál, ahol apád az úr. Most már nem ott vagy.

Alekszandrának ez végképp nem volt ínyére.

- Teljesen egyre megy, hogy hol voltam és hol vagyok - ma­kacskodott. - Csak panaszkodjon vagy ordibáljon, ahogy jól­esik neki. Már jócskán megtanultam, hogyan kell bánni a dü­höngö férfiakkal.

- Egy dühöngö apával, de nem egy dühöngö völegénnyel - szögezte le Jeltor. - Nem szívesen mondom ki, Szása, de a kettö nem ugyanaz.

- Elég már, a fene essen beléd - morogta ádázul a lány. -

Voltaképpen mire akarsz kilyukadni?

- Mi történik, ha a gróf ezt tettlegesen alá is támasztja? Alekszandra szeme összeszükült, de a hangja rendkívül szá­razon csengett.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy ez a férfi esetleg megpróbál kezet emelni rám?

- Mi tagadás... igen.

- Ti meg ott bámészkodtok majd, és türitek.? És Bozsik nem harapja át azonnal a torkát?

- Bozsik nem lehet majd szüntelenül a sarkadban - világo­sította fel Jeltor. - Éjszakánként többnyire az istállóba zárják, mint most is, hiszen fogadókba nem is engedik be. És mi sem leszünk éjjel-nappal állandóan melletted. Annyit megtehe­tünk, hogy a cardiniai keservesen megbánja, ha kezet talál emelni rád, de csak utólag, amikor már megtörtént. Ráadá­sul a gróf egy király unokafivére, és még ha nincsenek is te­kintélyes címei, sokkal magasabb rangú, mint nálunk bárme­lyik herceg, márpedig te is tudod, hogy azoknak micsoda ha­talmuk van. Az ilyennek gyerekjáték börtönbe vettetni min­ket. A kórságba is, akár agyonlövethet bennünket, és a kutya sem fogja megugatni érte. Ilyesfajta hatalma van neki.

Alekszandra már csak úgy fortyogott magában.

- És van valami tanácsotok is?

Miután sikerült tönkretennie a kedvét, Jeltor végül rávi­gyorgott.

- Csak annyi, hogy ne dühítsd fel túlságosan, Szása. Tapo­gasd ki a határt, ameddig elmehetsz, de ne lépd át soha, még ha alkalomadtán engedned kell is a követeléseinek... és re­méld, hogy a jegyesed még nem fogta fel, mekkora hatalma van fölötted valójában.

Alekszandra szinte bizonyosra vette, hogy ebben már késö reménykedni. De ha naivság volt is azt képzelni, hogy bará­tai minden lehetö helyzetben meg tudják védelmezni, majd vigyáz ö saját magára. Még hogy engedni a grófnak, no hi­szen. Inkább a lovaglókorbácsot keríti elö.

13. fejezet

A vacsorát felszolgálták, de Leonyid elött érintetlenül állt a tányér. Lazar, aki az asztalánál ült, annál zavartalanabbul la­pátolta magába az egyszerü, de ízletes ételt. A gróf inkább a vodkásüvegnek nézett a fenekére.

Egész nap ette a méreg, amiért nem sikerült rávennie Alekszandrát, hogy hagyja az ördögbe azokat a nyavalyás sze­kereket, de amit most érzett, az közel volt a robbanáshoz. Ak­kor jutott el idáig, amikor az étket felszolgáló lány rá sem mert nézni, és rémülten iszkolt el még a közeléböl is, nehogy magára vonja a figyelmét. A másik szolgáló pedig - a nevére még most sem emlékezett - nyomtalanul eltünt, annyira, hogy nyilván elö sem kerül többé, látszott rajta, hogy fél. Pil­lanatnyilag nem volt höbb vágya, mint jegyese arcán is felis­merni valami hasonlót.

Úgy érezte, a botrányosnál is rosszabb, aminek szemtanúja volt, amit a helyiségben mindenki tapasztalhatott. Micsoda barbár viselkedés, micsoda elvetemültség. Utóvégre ez a ném­ber egyenesen hozzá is fordulhatott volna a panaszával, nem­de? De hát ez a lány nem képes diszkréten elrendezni a dol­got, ahogy civilizált ember teszi. Nem, neki ország-világ elött kell bebizonyítania, hogy valóságos kis vadember. És ezt a nö­személyt választotta neki feleségül az apja...

Lazar kérdés nélkül is tudta, mi jár Leonyid fejében, hiszen elég régóta voltak barátok. De semmi részvétet nem érzett iránta, söt, titokban még mulatott is rajta. Hihetetlen szépsé­ge jóvoltából a grófnak eddig sosem volt baja a nökkel. Persze egy fikarcnyit sem fog ártani neki, ha a saját börén tapasztal­ja, hogy a többi férfinak mit kell nyelnie a gyengébb nemtöl.

- Legokosabb, ha nem is törödsz vele - ajánlotta Lazar semleges hangon.

Az aranyló szempár csaknem felperzselte Lazar kék szemét.

- Ne törödjem azzal, hogy ma éjjel megint üres lesz az ágyam, mikor alig vártam,, hogy megoszthassam ezzel a mód­felett készséges fehérnéppel? Vagy azzal ne törödjem, hogy az eljegyzett menyasszonyom maga a két lábon járó botrány?

Lazart csak úgy fojtogatta a nevetés, amelyet barátja utób­bi megjegyzése váltott ki.

- Egyikkel se törödj - sikerült kinyögnie.. - Az ágyad egész úton idefelé teli volt a befogadóképesség határáig, így hát nem pusztulsz bele, ha hazafelé egy kis önmegtartóztatást gyakorolsz.

Leonyid erröl egyáltalán nem volt meggyözödve, tekintet­tel arra, milyen állapotban sínylödött tegnap este óta.

- Persze hogy nem pusztulok bele - felelte ennek ellenére. - Csakhogy elfelejtkezel arról, hogy most nem a saját ked­vemre hancúroztam volna, hanem Alekszandra miatt. Az volt a célom, hogy a lány kellöképpen felböszüljön, és lépjen visz­sza az eljegyzéstót, nem pedig az, hogy alkalmat adjak neki holmi jogtalan kisajátításra.

- Vagy blöffölésre.

- Bárcsak hihetnék ebben, Lazar. Valójában magam is ezt véltem, amikor megfenyegetett, hogy úgy viselkedik majd, ahogy ma este. De pontosan azt tette, amit beígért arra az esetre, ha megpróbálok más növel szórakozni... Képzeld csak el, mi lesz, ha ilyesmit müvel majd Stefan udvarában.

Lazar elvigyorodott.

- Stefan alighanem mulatságosnak fogja találni. Tánya két­ségtelenül, annyi szent.

- Anyám meg elájul a megdöbbenéstót. Mindenáron meg kell szabadulnom ettöl a barbár teremtéstót, mielött haza­érünk Cardiniába. Mondd meg, mitévö legyek, ha egyszer megfosztott egyik legkitünöbb, legcélravezetöbb eszközöm­töl?

- Vannak azért neked más eszközeid is - emlékeztette Lazar. - Mellesleg ezeket nemigen tudod bevetni, ha a terem másik végében telepedsz le.

- Ha mellette ülnék, már rég megfojtottam volna - felelte Leonyid. - Lehet, hogy meg is teszem.

Nem volt ebben semmi túlzás. Amíg csak a belsö kényszer ösztökélte, hogy megszorongassa a lány csinos nyakát, gon­dosan kerülte, hogy akár csak egy pillantást vessen feléje. De most, hogy fontolóra vette a gondolatot, Alekszandrára né­zett. Nem is számított rá, hogy megrökönyödésében átmene­tileg dühéröl is megfeledkezik.

Alekszandra az egyik kezében egy csirkecombot szoronga­tott, s miközben társaival csevegett, lendületesen hadonászott vele. A másik kezében egy éktelen nagyságú, fött káposztale­vél volt, amelyet a szájába igyekezett tömködni. A bort egye­nesen az üvegböl hörpölte. Még .a kenyeret is kézzel mártogat­ta a vajba ahelyett, hogy késsel kente volna fel. A gróf legalább öt percig bámulta hüledezve, de a lány ezalatt egyszer sem nyúlt a tányérja mellé készített evöeszközökhöz.

Leonyid ekkor mély megkönnyebbüléssell hirtelen ráesz­mélt, hogy dilemmájára maga Alekszandra a válasz. Ez eszé­be sem jutott volna, ha nem éppen az anyját emlegeti az imént, azt, hogy milyen megrendülést okozna szegénynek, ha a ma estihez hasonló jelenetet kellene végigszenvednie. Min­denesetre némi kóstoló ebból-abból, de úgy fel fogja háborí­tani az anyját, hogy befellegzik ennek a házasságnak. Holtbiz­tos, hogy maga az anyja tiltakozik majd ellene.

- Te jószagú ég, Lazar, lehet, hogy mást sem kell tennem, csak hazavinnem a leányzót és leültetnem anyám asztalához. Nézz rá! Úgy zabál, mint egy disznó..

- Már észrevettem, csak nem akartam szóvá tenni - mond­ta Lazar, némi derültséggel a hangjában. - Úgy látom, nem borzadtál el túlságosan, ugye?

- Tréfálsz? Odavagyok a gyönyörüségtót. Nem nekem kell felbontanom a szerzödést, de neki sem! Elég, ha anyám eltölt vele egy napot, amiröl gondoskodom, és ö maga fog eltiltani töle, ezzel vége lesz a hercehurcának.

- Képes vagy erre bízni magad, mikor Marijának köztudo­másúan az a leghöbb vágya, hogy megnösülj végre?

Leonyid elkomorodott a lehangoló emlékeztetéstöl.

- Ez komoly érv. Csakugyan jobb, ha az eredeti tervet köve­tem, de örvendetes módon már semmi nem olyan sürgös. Két­ségtelen, hogy ez az ügy magától elrendezödik majd.

- Voltak talán kétségeid?

- Halálosan rettegtem, ha mindenáron tudni akarod - fe­lelte némi túlzással.

Lazar felhorkant.

- Nem fér a fejembe, hogy miért. Ha mar egyszer muszáj megnösülnöd, ez a lány legalább mutatós, teli van meglepe­tésekkel, ami nem rossz, és elöbb-utóbb megtaníthatod némi illemre. Ráadásul majd kicsattan az egészségtót,, ami azt jelen­ti, hogy minden nehézség nélkül egész sereg poronttyal fog megajándékozni.

-Amennyiben feleséget keresnék magamnak, alighanem minden szavad igaz volna. De néhány lényeges tényröl meg­feledkeztél. Alekszandra magatartása engem történetesen va­lóban idegesít, mint nö, nem is tetszik különösebben, amel­lett felsorolhatnék egy tucatt fehérnépet, akik jobban illenek hozzám, és nem kardoskodnak, hogy nem akarnak összehá­zasodni velem.

Lazar nem tudta visszafojtani a nevetést.

- Még mindig ez szurka piszkálja az oldaladat?

- Ne légy ostoba! - fortyant fel Leonyid. - A vonakodása pusztán meglepetést okozott, méghozzá kellemeset. Már elö­re viszolyogtam attól, hogy nem sikerül a visszalépésig feldü­hítenem.

Lazar bólogatott, mintha ezt öszintén el is hinné.

- Most viszont örök hálára akarod kötelezni, és bebizonyí­tod, hogy teljesen elfogadhatatlan vagy számára, így aztán megkapja a szükséges mentséget, hogy véget vessen az ügy­nek. Nem csodálnám, ha hazáig röhögne a markába.

A megjegyzés ráncokat csalt a gróf homlokára, bár erröl maga sem tudott.

- En leszek örökké hálás neki, amiért ilyen bárdolatlan fa­lusi liba. Az apja azt állította róla, hogy páratlan teremtés, csak azt nem részletezte, milyen tekintetben. Mit gondolsz, az a három kozák legény a szeretöje?

A kérdés olyann váratlan volt, hogy Lazar torkán cigányút­ra ment a falat. Egy jó ideig köhögött és krákogott, mire si­került haragosan rámordulnia barátjára.

- Az, hogy te nyugodtan henteregsz három növel egyszer­re, még korántsem jelenti, hogy a jegyesed is hasonlót tesz.

Leonyidnak ez igazából meg sem fordult a fejében, de mu­lattatta, hogy Lazar ezt hiszi róla.

- Ó, hát mit tudom én. Éva grófnö egyszer néggyel is el­boldogult... legalábbis a szóbeszéd szerint.

- Néggyel? Hogyan? - pislogott Lazar.

- Müködtesd a képzeletedet. De ami Alekszandrát illeti, egy­általán nem így gondoltam. Az efféle élvezkedéshez némi kifi­nomultságra van szükség, az pedig hiányzik belöle, ebben egyetérthetünk. Úgy értem, hogy sorjában, egyenként csinál­ja... hogy is mondjam csak?... Egyszerre csak eggyel.

Lazar ismét izzó tekintettel meredt rá.

- Tartogasd a gúnyolódásodat a kis hölgynek! Tölem leg­feljebb egy orrbaverést kaphatsz érte!

Leonyid szívesen bosszantotta barátait, tekintet nélkül a kö­vetkezményekre, így hát most is figyelmen kívül hagyta Lazar fenyegetését. De mivel a felvetett téma túlságosan is érdekelte, nem csipkelödött tovább Lazarral, mint egyébként tette volna.

- Térjünk vissza a kérdésemhez, helyes? - mondta. - Le­het, hogy az a három kozák ronda, mint a bün, de tudjuk, mi­lyen lényegtelen a külsö, amikor a szükség parancsol. Megle­het, többek közt azért nem akar férjhez menni, mert a saját fedezöménjeit dolgoztatja.

- Engedelmeddel megjegyezném, hogy a „meglehet" csak feltételezés.

- Megjegyezheted, de én nem hiszem, hogy az... és te sem hiszed.

Lazar vállat vont, mert szentpétervári kalandjai alapján hajlott az egyetértésre. A maga részéröl ugyan nem tartotta rútnak a három tagbaszakadt legényt, de hát ez mellékes kér­dés volt.

- Mért fontos neked, hogy együtt hál-e velük?

- Nem fontos, de ha továbbra is korlátozni akar a szórako­zásaimban, és vajmi kevéssé kétlem, hogy ez a szándéka, ves­szek meg, ha ezen az úton megengedem, hogy ö hozzájusson a magáéhoz.

-.Azt hiszem, ez így igazságos. - Lazar megint elvigyoro­dott, visszatért a jókedve. - Olyasformán szándékozod meg­fenyegetni öket, ahogy Alekszandra a szolgálólányt?

- Ha kell, igen - dünnyögte Leonyid.

De látta, hogy mivel Lazar csak ugratja, morgott egyet, és elhallgatott.

14. fejezet

Nem könnyü huszonöt év kifinomult nevelésének eredményét levetközni. Elöfordul, hogy kicsit szutykos az ember, ha az együtt jár a munkájával, de máskor makulátlanul ápoltnak kell lennie. Alekszandra mindkét állapotot jól ismerte, ám a kettö összezagyválásával csak feszült figyelem árán boldogult. Bará­tai meg vajmi kevéssé siettek segítségére.

Tyimofej ábrázatáról lerítt, hogy bármelyik pillanatban ki­pukkadhat belöle a röhögés. Sztyenka azzal ugratta Alekszandrát, hogy minden mozdulatát utánoztaJegor képtelen volt eltitkolni rosszallását, de szerencsére úgy ült, hogy a gróf nem láthatta az arcát.

Alekszandrának végül egészen jól sikerült a színjáték, mindössze egyszer zökkent ki majdnem a szerepéböl, amikor a maszatos vacsora végeztével már-már a szalvétája után nyúlt. De idejében észbe kapott, inkább lenyalogatta ragacsos ujjait, aztán magában fintorogva beletörölte a ruhájába. Milyen jó ötlet, gondolta vidáman. Söt, még jobb, ha holnap is ezt az öl­tözéket viseli, meg holnapután is...

Egyáltalán nem rossz gondolat, morfondírozott tovább. A hét végére már olyan büdös lesz, hogy a jaj-de-jólápolt cardiniai gróf uraság kénytelen lesz szél ellenében állni, ha szót akar váltani vele. Talán azt is el lehetne hitetni vele, hogy Alekszandra egészségtelennek tartja a fürdést, és havonta csak egyszer hajlandó tetötöl talpig lemosakodni.

Ami a meggyözést illeti, Alekszandra úgy érezte, hogy ra­gyogó eredményt ért el a vacsoránál. Anélkül, hogy odané­zett volna, pontosan tudta, Leonyid melyik pillanatban kezd­te figyelni. Mi tagadás, eléggé felkavaró volt magán érezni azokat a mézarany szemeket. De hiába, muszájj volt a férfit fel­háborítani. Biztosra vette, hogy ha ö látja így saját magát, fel­tétlenül megundorodna.

Meglehet, az már sok volt a jóból, hogy amikor barátaival kivonult a közös helyiségböl, és elment a gróf asztala mellett, szándékosan keresztülnézett rajta. Az elemi udvariasság meg­követelte volna, hogy legalább tudomásul vegye a jelenlétét, amit az este folyamán egyszer sem tett meg. De hát az elemi udvariasság átmenetileg tilalmi listára került, és Alekszandra tudta, hogy tervének sikere érdekében a listához aggályosan és következetesen ragaszkodnia kell.

Amikor azonban Leonyid valamivel késöbb bekopogott szo­bája ajtaján, kénytelen volt elgondolkozni, hogy vajon nem éppen ez az utolsó udvariatlanság váltotta-e ki a látogatást.

Alekszandra egyáltalán nem számított a hirtelen betoppa­násra, annyi bizonyos. Már lefekvéshez készülödött, egyszerü, fehér sifon hálóingét is felvette. Nyina elözöleg kifésülte a ha­ját, azon zsörtölödve, hogy Alekszandra nem hajlandó igény­be venni a megrendelt fürdöt. Most éppen a port kefélgette ruháikról, és Alekszandrát szidta, amiért nem engedi eltávo­lítani a zsírfoltokat. Nem is hallotta a kopogást, bár barátnö­je amúgy sem öt szalajtotta volna az ajtóhoz.

Alekszandra maga nyitotta ki az ajtót, miután megszokás­ból magára kapta a kikészített sötétkék bársonyköntöst. Mi­vel természetéböl eredöen szemérmes volt, örült is ennek, mi­helyt meglátta, ki áll a küszöbön. Söt, két kézzel szorosabbra vonta a köntöstt a nyakán, mintegy ösztönös védekezésül a je­gyeséböl áradó eröteljes férfiasság ellen.

Leonyid eleinte hallgatott, csak a szeme járt lassan ide-oda Alekszandra testén - a színe világítóbbnak látszott, mint ami­lyenre a lány emlékezett -, végül megpihent fényes hullámok­ban leomlóó haján. A néhány másodperces szótlanság elbi­zonytalanította. Alekszandrát, de még jobban megzavarta, hogy a férfi mintha csak eröszakkal tudta volna levenni róla tekintetét, hogy körülnézzen.a szobában.

Amikor megpillantotta Nyinát, odaszólt neki:

- Néhány percig négyszemközt akarunk maradni az úrnöd­del.

A parancsoló hangra Nyina gyors bólintással válaszolt, és máris indult az ajtó felé. Alekszandrát alaposan felingerelte ez az elbizakodottság és barátnöje meghátrálása.. Amellett semmiképpen sem kívánt egyedül maradni a férfival, kivált a Rjazinok nyomasztójóslatai után.

Így hát hangja élesen csattant.

- Fölösleges kimenned, Nyina.

Leonyid azonban belépett a szobába, kitárta az ajtót Nyina elött, majd becsukta utána. Alekszandra azon törte a fejét, ne üvöltsön-e Nyina után, amíg hallótávolságbann van, hogy ne menjen messzire, de ez gyávaságra vallott volna. Mellesleg fé­lelmét jócskán túlszárnyalta ingerültsége, ami félreismerhe­tetlenül kicsendült hangjából is.

- Nem ért volnaa rá ez holnapig, Petrov?

A férfi tekintete ismét rátapadt. Lehet, hogy most még fé­nyesebben ragyog a szeme? Képtelenség.

- Nem, nem ér rá, ha szeretnék aludni is valamicskét - fe­lelte a gróf, és közelebb lépett, olyan közel, hogy Alekszandra kénytelen volt hátraszegni a fejét, ha továbbra is a szemébe akart nézni. - Ugye, maga is szeretné, Alekszandra, hogy nyu­govóra térhessek?

A hangja túlságosan is gyanúsan csengett.

- Csakugyan azt képzeli, hogy engem érdekel, alszik-e vagy sem?

- Érdekelnie kellene. - A hangja még halkabb lett. - Tud­ja, épp most fedeztem fel, hogy bizonyos szempontból meg­lehetösen önzö vagyok. Hogyha én szükséget szenvedek va­lamiben, kérdem én, mért ne szenvedne szükséget maga is? Ha az én igényeim kielégítését megtagadják, maradjanak ki­elégítetlenül a maga igényei is.

Alekszandra nem szívesen nyelvelt vissza, de kénytelen volt.

- Miról beszélünk, az alvásról?

- Hát nem arról? - És Leonyid váratlanul a lány hajához nyúlt, megfogott egy leomló fürtöt, és morzsolgatni kezdte az ujjai között. - Igen, csakugyan selymes - dünnyögte magá­ban.

A férfi maga sem tudta, mit tesz. A harag hozta ide, de in­kább önmagára haragudott. Ráadásul nem ez volt az egyet­len érzés, amellyel meg kellett birkóznia. Az a nyavalyás va­csora! Sosem fogja elfelejteni, meg azt sem, hogyan váltott át ádáz dühe :elégedettségre, aztán ismét haragra, hogy végeze­tül inkább önmagára legyen dühös, mint a lányra.

Nem lett volna szabad tovább figyelnie Alekszandrát meg azt a féktelen zabálását. Akkor kellett volna lefeküdnie, ami­kor még elégedetten és megkönnyebbülten térhetett volna nyugovóra. Csakhogy nem ment ki idejében a közös helyiség­böl. Így hát látnia kellett, milyen kéjesen nyalogatja le az uj­jait Alekszandra, ami azonnal lángra lobbantotta amúgy is pa­rázsló érzékeit.

Akkor hangosan felnyögött, még most sem tudott uralkod­ni vágyakozásán. Türhetetlen, hogy ennyire kívánja ezt a lányt, holott mélyen megvet benne mindent: a modorát, az erkölcseit, nyilvánvalóan eröszakos, züllött hajlamait.

Felidézte magában Alekszandra elvetemült viselkedését, a kínos jelenetet, amelyet végig kellett szenvednie, és csöppet sem nyájasan jegyezte meg:

- Micsoda féktelen kis vadóc maga, gyönyörüm.

Alekszandra tudta, hogy ezen a gúnyolódáson örvendeznie, söt kacagnia kellene, mégis elpirult. Még pirosabb lett, ami­kor a férfi becsmérlöen hozzátette:

- Mondja csak, az ágybann is ilyen zabolátlan?

- Remélem, nem várja, hogy erre válaszoljak! - felelte ki­mérten.

- Talán azt várom, hogy személyesen deríthessem ki.

Még hogy az imént elpirult? Alekszandra megesküdött vol­na, hogy most lángot vet az arca.

- Álmomban sem képzeltem, hogy magának ilyen sürgös megpecsételnie a sorsunkat.

Leonyid olyan pökhendi arccal vonta fel a szemöldökét,hogy az már önmagában is sértésnekk számított. - Mire céloz ezzel?

- Arra, hogy így rákényszerítene a házasságra, mert már egyikünk sem gondolhatná meg magát.

A férfi hangosan felnevetett.

- Ne nevettesse ki magát, Szása. Egy szeretövel több vagy kevesebb... hát nem mindegy, ha már úgyis volt seregestül?

Alekszandra a férfi arckifejezéséböl rájött, hogy az ezúttal nem pusztán sértegetni próbálja. Őszintén hiszi is, amit mon­dott - és ez szörnyen ellentmondásos érzelmeket keltett ben­ne. Egyrészt komolyan örült, hogy Leonyid képes feltételez­ni róla ilyesmit, mert ez az ö tervét mozdítja elö. Akkor vi­szont mért érzi mégis fájdalmasan megbántottnak magát?

Kétségbeesetten szeretett volna témát változtatni, ezért ki­ragadott egy szót a hallottak közül.

- Csak a barátaimnak van joguk ahhoz, hogy Szásánakk szó­lítsanak -jelentette ki.

Leonyid leereszkedöen mosolygott, mint aki egy félkegyel­münek készül megmagyarázni valamit.

- Csakhogy én több vagyok barátnál. Hamarosan a férje le­szek, minden ezzel járó joggal. Mutassak be közülük néhá­nyat?

- Maga csak egyetlen dolgot tehet. Távozzon!

A férfi válaszul megragadta... Alekszandra vállát, és lassan ma­gához húzta. A váratlan mozdulatra a lány elengedte a köntö­sét, és két tenyerét Leonyid mellkasának feszítette, hogy eltaszít­sa magától. De hiába erölködött, a gróf nem tágított.

Csak ö vette észre, hogy a köntös szétnyílik. A hálóing annyi­ra szemérmes volt, hogy ez nem számított volna, ha nincsenek alatta a duzzadó mellek, amelyeket most már nem takart el a lány két karja. De így Leonyid tekintetét ellenállhatatlanul ma­gukra vonzották a csábosan ringó keblek.

Még szorosabban magához vonta a lányt, akinek kifeszített karja lassan behajlott.

- Mi az ördögöt forgat a fejében, Petrov? - kérdezte a lány, és örült,, hogy a hangján nem érzödött feltámadó rémülete.

Leonyid kihallotta ugyan, de nem törödött vele.

- Azt forgatom a fejemben, hogy megkóstollak, milyen ízü vagy!

- Ne merészelje!

Az ellenkezés hatástalan volt. A férfi olyan erövel rántotta magához, hogy Alekszandra szinte nekiütközött testének, és a kelleténél is többet érzékelt belöle. Forró ajkak fojtották tor­kára minden további tiltakozását.

Alekszandrának még véletlenül sem jutott eszébe eddig, hogy ilyesmi fenyegetheti az utazás során. Hogy is jutott vol­na eszébe, mikor mindketten pontosan tudták, mi a vélemé­nyük erröl a házasságról? És most mégis ott állt a férfi kar­jában, aki csókolta és csókolta. A megrázkódtatást pedig az a hirtelen felfedezés okozta, hogy Christopher korántsem tanította meg mindarra, amit a csókról tudni kell.

Annak idején gyönyörüségét lelte Christopher leheletnyi csókjaiban, mert szerette öt, de mi tagadás, ehhez a férfihoz képest az angol ártatlan kezdönek bizonyult. Leonyid min­den egyes érzékét felgyújtotta, és leigázta nem csupán a szá­jával, hanem egész testével. A hátára tapadó kéz nem en­gedte elhátrálni a széles mellkas lassú dörzsölgetésétöl, ami azt a hihetetlenül furcsa érzést keltette benne, mintha hol az egyik, hol a másik mellét cirógatnák, dédelgetnék. Még rosszabb volt, hogy Leonyid a másik kezével fenekének lágy hajlatába nyúlt, és felemelte, hogy a férfitest kemény kidu­dorodása két combja közé kerüljön.. Alekszandra minden ér­zéke ostrom alatt állt, minden porcikáját hatalmukba kerí­tették az újonnan felfedezett érzések, végül a férfi nyelve mélyen, kéjesen a szájába hatolt, és végképp porrá zúzta maradék önuralmát.

Leonyidot ugyanígy magával sodorta a vihar, amelyet maga keltett. Csak azért jött, hogy a lányt rákényszerítse a nyilvános botrányok beszüntetésére, ám abban a pillanatban, amikor tes­tének feszültek a buja, súlyos mellek, a lány egyszerüen ellen­állhatatlanul kívánatoss növé változott. És a gróf soha nem ta­gadott meg magától egyetlen kívánatos fehérnépet sem, kivált amikor ágy is akadt a közelben, a zárt ajtó mögött...

Az ajtó azonban hirtelen kinyílt, és szélesen kicsapódott. Leonyid és Alekszandra éppoly hirtelen vált szét, a lány szin­te kábulatban, a férfi a betolakodóra dühösen.

- Bocsánat - mentegetözött Nyina a betolakodás miatt, amelynek oka azonban menten kiderült, amikor észrevették, hogy két kézzel is alig gyözi visszafogni a hatalmas orosz agarat, amely eltökélten üdvözölni akarta Alekszandrát. - Hangosan nyüszített az istállóban, és felzavarta az összes lovat - igyekezett a lány magyarázatot adni Bozsik megjelenésére.

Ez azonban szemenszedett hazugság volt, így hát Alek­szandra már csaknem megbocsátotta Nyinának, hogy az imént cserbenhagyta, de a szobalány, ha ártatlanul is, hozzátette:

- Hiába, ö is csak akkor nyugszik meg, ha veled alhat, Szá­sa.

A megjegyzés következtében egy szempillantás alatt elvörö­södtek mind a hárman, hiszen az „is" mindhármuknak ugyanazt jelentette - és csak rontott a helyzeten, hogy ezt mindhárman tudták.

Alekszandra fél térdre ereszkedett, hogy magához hívja kedvencét, az pedig boldogan szökkent hozzá. Alekszandra Bozsik nyakába rejtette tüzelö arcát.

-Jó éjt, Petrov - mondta fagyosan. - Ha a jövöben beszél­ni óhajt velem, szíveskedjék a nyilvánosság elött tenni, és tisz­tes idöpontban.

- Erre ne is számítson... Szása.

- Szerencséd van, hogy nem láttad az arcát -jegyezte meg leverten Nyina, miután az ajtó hangosan becsapódott.

Alekszandra ekkor felemelte a fejét, de mielött megszólalt, gyorsan körülnézett, hogy a gróf csakugyan távozott-e.

Miért?

- Mert az ábrázatából ítélve ezt bizony halálkomolyan gon­dolta.

15. fejezet

Ha egyebet nem is, azt sikerült elérnie Leonyidnak a látoga­tásával, hogy Alekszandra osztozott vele a magának jövendölt álmatlanságban. Nem tudta kiverni fejéböl a, férfi csókját és az általa keltett váratlan érzéseket, hiszen nem is sejtette, hogy benne ilyen viharok dúlhatnak. Amellett szakadatlanul szidta önmagát, hogy csak állt ott, mint egy eszefogyott, és türte, hogy ezt tegyék vele. Pedig maga is tudta, hogy a vég­letes megdöbbenés fosztotta meg cselekvöerejétöl. De ez so­ha többé nem fordulhat elö, fogadkozott magában. Söt, Leonyidnak nem is lesz alkalma többé megcsókolnia öt, tett fogadalmat erre is.

A hosszú, álmatlan órák java részét azonban arra fordítot­ta, hogy megpróbálja kitalálni, mért csókolta meg egyáltalán a gróf, ugyanis egy percig sem hitte, hogy pusztán mert - mint mondta - ébren akarja tartani öt. És mi lett volna, ha Nyina, ne adj isten, nem jön vissza?

Nyilván maga is észhez tér idejében, és átüvölt a szomszéd szobában alvó Rjazin fivérekért, szerette volna hinni Alek­szandra. De a múlt este óta már nem mert hinni semmiben.

Reggel azonban, a kialvatlanságtól ingerülten, már sokkal biztosabb volt abban, hogy mit kell tennie ilyen esetben. Nem üvöltözni kell, hanem egyszerüen jól pofon vágni ezt a feslett kéjencet, aztán szemléletesen figyelmeztetni, hogy mi törté­nik, ha még egyszer megkísérel valami hasonlót. Utóvégre most új képet kell kialakítania magáról, és ez az új, faragat­lan, durván falusias Alekszandra semmiképpen sem türné, hogy kukoricázzanak vele, még ha ez a nöcsábász azt képze­li is, hogy vannak bizonyos jogai.

Hát nem éppen ezt bizonyította be neki az este a fogadó­ban? Azt a botrányos kisjelenetet igazánn pazarul játszotta el, csak az a kár, hogy közben alattomosan lappangó harag emésztette. Nem lett volna szabad megorrolnia, amiért a fér­fi más nöknek csapja a szelet, ráadásul az ö szeme láttára. Végtére is Leonyid elöre figyelmeztette, és hogy be is váltot­ta szavát,, csak azt bizonyítja, hogy valóban olyan hitvány alak, amilyennek gondolta. De azért ez is jócskán közrejátszott az éjszakai hánykolódásban.

Induláskor Alekszandra futott be utolsónak az istállóhoz, ami szintén nem javított a hangulatán. Hiszen ha az az arany­ló ficsúr jól kialudta magát, miután öt sikeresen megfosztot­ta az álmától, azért meg kell még fizetni neki.

A szekereket meg a ménest már korábban útnak indították. Sztyenka ezúttal Misa herceget nyergelte fel Alexandrának. Mellette Leonyid ült aranyderes csödörén, és láthatólag a lány­ra várt. Újabb szóváltásra készül netán? Alekszandra örült, hogy megteheti neki ezt a szívességet.

A gróf tekintete akár érdeklödö is lehetett volna, de Alekszandra többet olvasott ki belöle - mégpedig kárörven­dö önelégültséget. Így hát mihelyt nyeregbe ült, Leonyid fe­lé fordult.

- Mondja, mért csókolt meg az este? - kérdezte harsányan.

A férfi egy percig szótlanul meredt rá, és nem azért, hogy megvárja, míg Sztyenka hallótávolságon kívül kerül. A meg­lepetés forrasztotta torkára a szót. Hiába, meg kell szoknia a nöszemély nyers szókimondását. Türhetetlen volna, ha még egyszer elönyhöz juttatná azzal, hogy nem áll résen.

- Mert az a kis fehércseléd, akit az este csókolni akartam, eltünt ijedtében - felelte végül feszülö szájjal.

Minthogy ezzel láthatólag befejezte, a lány kénytelen volt maga levonni a következtetést.

- Ó, értem. Ha nincs ló, a szamár is jó? Csakhogy én a fi­gyelmébe ajánlok egy harmadik lehetöséget, és bölcsen teszi, ha megfontolja. Ne tolja le még egyszer a gatyáját, Petrov... legalábbis amíg fel nem bontja a jegyességünket.

A mondat végén elmosolyodott. Leonyid visszamosolygott rá, és elörehajolt, hogy elkapja a nyakát. Alekszandra ponto­san tudta, mi a szándéka - hogy magához rántsa, megint megcsókolja, és ezzel is bizonyítsa, hogy neki nem lehet pa­rancsolgatni. Alekszandra apró ösztökélésére Misa herceg a hátsó lábára ágaskodott. A férfi kénytelen volt megzabolázni megriasztott aranyderesét, ám még mielött ez sikerült volna neki, Alekszandra tovagaloppozott.

Ezt a menetet ö nyerte meg, örvendezett - körülbelül öt percig. Ennyibe telt, hogy Leonyid beérje és a szó szoros ér­telmében átröpítse a maga lovára. A müvelet túlságosan vá­ratlan volt, és a legkevésbé sem kellemes. Mire a férfi a saját kényelmére eligazgatta a nyeregben, Alekszandra szorosan a két comb közé ékelve találta magát, a két kar pedig oldalról rácsként fogta a széles mellkashoz. És ez a szoros közelség fel­ébresztette benne mindazt, amit az este érzett.

Alekszandra igyekezett leküzdeni a forróságot, és lángoló szemmel nézett vissza a férfira.

- És most mit akar müvelni, Petrov... azonkívül, hogy bo­londot csinál magából?

- Csak hergeljen tovább, gyönyörüm, és menten keresünk valami jó kis zugot, ahol kitalálhatjuk.

Nem megy az olyan gyorsan, gondolta Alekszandra, de szólni nem szólt semmit. Bozsik már amúgy is ott csaholt az aranyderes lábánál, amitöl a csödör kirúgott, és táncolni kez­dett. Mind a három Rjazin fivér közvetlenül mögöttük lova­golt, hogy éreztessék jelenlétüket, Misa herceg kantárját Sztyenka kapta el.

Ők sem szóltak egy mukkot sem, de Alekszandra amúgy sem szerette volna, ha beavatkoznak, és ellátják Leonyid baját. A helyzet végül is nem volt riasztó - kivéve a saját érzelmeit.

- A kérdésemre válaszoljon! - követelte.

 Parancsolja el innen a kutyát! - vetette oda kurtán a férfi.

Alekszandra más körülmények közt csak nevetett volna. Most inkább hazudott.

- Bozsik nem engedelmeskedne, amíg úgy véli, hogy ve­szélyben vagyok.

- A maga ménesénél jobban idomított lovakat még sosem láttam. Ne próbálja elhitetni velem, hogy a kutyája nem ka­pott ugyanolyan jó nevelést.

Tisztességtelen játék ez a bóknak is értelmezhetö megjegy­zés, gondolta Alekszandra. Hiszen a lovak jelentették a leg­föbb büszkeségét, örömét. Akárhogy is, hízelgönek érezte, hogy a férfi észrevette, milyen ragyogóan bánik velük. Melles­leg eszébe sem jutott kockára tenni egy ló épségét, még Leonyidét sem, pusztán mert szeretett volna haladéktalanul kiszabadulni a férfi öléböl. Így hát a nevén szólította Bozsikot, olyan hangnemben, amelyet a kutya nyomban felismert, és azonnal tovább is állt.

A csaholás elnémult. A hatalmas csödör hamarosan lecsil­lapodott.

 Most pedig tegye ugyanezt a kozákjaival - mondta Leonyid.

Alekszandra úgy vélte, hogy már egy engedmény is több volt a kelleténél.

- Mihelyt csaholni kezdenek.. - morogta halkan.

- Úgy teszek, mintha ezt nem is hallottam volna.

Én meg úgy teszek, mintha magának nem ment volna el az esze - vágott vissza a lány.

Hirtelen érezte, hogy a férfi mellkasa csak úgy rázkódik a nevetéstót. Igazán nem állt szándékában mulattatni, a legke­vésbé sem, de amit hallott, az öszinte derü hangja volt. A gróf még .a lovat is megállította.

- Éppen ideje - mondta Alekszandra, de alighanem túl ko­rán.

Leonyid nem tette le a nyeregböl, hanem visszafordult a Rjazinokhoz.

- A jegyesem meg én csevegni akarunk, hogy jobban meg­ismerkedjünk egymással. Lovagoljatok elöre. A beszélgetés­hez nincs szükségünk kíséretre.

Persze a Rjazinoknak eszükben sem voltt elörelovagolni. Egy pillanatig a grófra meredtek, aztán Alekszandrára, ö pe­dig kis híján tombolt dühében. Lám, Leonyid újabb enged­ményre kényszeríti, vagy pedig tengelyt akaszt az embereivel, ez pedig olyan következményekhez vezethet, amelyekre jobb nem is gondolni. Tudja vajon eleve a gróf, hogy ö beadja a de­rekát, vagy szándékában áll megtorolni, ha mégsem teszi? Ki meri vállalni ezt a kockázatot?

Egy biccentéssel jelezte barátainak, hogy aggodalom nélkül távozhatnak, de remélte, hogy Leonyid nem látta meg az alig észrevehetö jeladást, Erre vallott, hogy a férfi megfordította.a a lovát, és követte az elötte haladó csapatot, bár jóval ráérösebb tempóban.

De mihelyt a többiekk messzebb kerültek tölük, megszólalt. - Bölcsen választott.

Alekszandra nem is óhajtotta kitalálni,, mire célzott ezzel, nem is firtatta.

- Magának eszében sincs megismerni engem, Petrov, sza­kasztott úgy, ahogy én sem kívánom jobban megismerni ma­gát. Akkor meg mi a célja ezzel az egésszel?

- Bebizonyítani, hogy maga a hatalmamban áll, akár tet­szik, akár nem.

- Nos, a célját kétségtelenül, kitüzte, nemde? - felelte ke­sernyésen a lány. - De ezzel még nem ért el semmit, mivel a maga hatalmához feltétlenül szükséges az én engedelmessé­gem, azt pedig semmi sem garantálja.

A férfi kissé szorosabban karolta magához, fejét elörehaj­totta, ajka szinte Alekszandra fülét súrolta.

- Akkor esetleg kicsikarok néhány ígéretet magától - mond­ta olyan hangon, amely mintha csábítóan csengett volna.

Alekszandra a férfi hasába vágta a könyökét, így legalább lélegzethez jutott, de csak mert váratlan volt a mozdulata.

- Nem ígérek meg semmit, Petrov. Semmit az égvilágon. És mivel már éppen eleget bizonyítgattunk meg csevegtünk, te­gyen le végre.

- Csak ha azt mondja, „kérem", söt nagyon-nagyon kedve­sen mondja - sziszegte halkan Leonyid.

Sikerült tehát feldühíteni a könyökdöféssel. De ugyanúgy dühöngött Alekszandra is, amiért a férfi annyira ráijesztett, hogy megütötte.

- Menjen a pokolba! - felelte kurtán, de ezzel nem érte el, hogy letegyék.

Leonyid továbbra is lépésben haladt, tartotta a jókora tá­volságot a csapattól. Alekszandra némasága elárulta,, hogy nem hajlandó kiejteni a követelt „kérem"-et. A lány azon töp­rengett, hogy a gróf vajon mikor csatlakozik a többiekhez, meddig gyötri még ezzel a kényelmetlen lovaglással. Lehet, hogy a férfi ugyanolyan csökönyös, mint ö?

- Mintha említették volna, hogy magának növérei is van­nak - törte meg a csendet. Leonyid, mintegy bizonyítva, hogy ha mérsékelten is, de kíváncsi Alekszandrára. - Ők is ilyesfaj­ták... mint maga?

Kíváncsiság? Vagy csak további sértésekhez kövezi az utat?

- Egy csöppet sem hasonlítunk - felelte habozva Alekszandra. - Soha nem is álltam közel egyikükhöz sem. Más érdekli öket és más engem.

- Magát ugye föként a lótenyésztés érdekli?

Alekszandra helytelenítést vélt kihallani ebböl, és máris vé­dekezett.

 Amiért nö vagyok, még nem jelenti...

- Eszemben sincs bírálni - vágott közbe Leonyid.

- Igazán? Kétlem. Ámbár nekem teljesen mindegy, hogy mit gondol rólam.

- Már rájöttem - fordult szárazra a gróf hangja.

Mivel a férfi ismét elhallgatott, Alekszandra arra gondolt, hogy pótol valamicskét elvesztett álmából. Leonyid szilárdan tartotta a két karja közt. Csak a fejét kell hátrahajtani a mell­kasára...

- Valahányszor ilyen közel van hozzám egy nö, szinte kény­szert érzek, hogy megtapogassam - vetette oda könnyedén a férfi. - De mivel maga ebben a nevetséges öltözékben nem­igen látszik nönek, legfeljebb a csinos melle miatt, alighanem képes leszek fékezni magam... egy darabig.

Alekszandra szeme hitetlenkedve kerekedett el. Dehogyis gondolt tovább alvásra, már csak a menekülésjárt a fejében. De még most sem volt hajlandó kimondani, hogy „kérem".

- Ez egy csöppet sem mulatságos, Petrov.

- Igazság szerint inkább tréfának szántam, de én sem talá­lom mulatságosnak, mivel rajtam csattan.

Alekszandra nem kért magyarázatot, mert biztosra vette, hogy nem nyerné el a tetszését.

- Tegyen már le.

- Mondja szépen, hogy „kérem".

- A fene essen magába, tegyen le végre!

Már úgy látszott, hogy Leonyid engedelmeskedik, mert hir­telen fél kézre fogta a kantárt. Így a másik keze felszabadult, de ahelyett, hogy a földre segítette volna a lányt, az állát emelte meg, és lassan odahajolt hozzá.

- Pedig megpróbáltam... - suttogta rekedten.

Alekszandra szinte révületbe esett, két kábult másodperc­re. De hirtelen támadt félelmében, hogy ismét úrrá lesznek rajta a tegnap esti érzések, gyorsan kinyögte:

- Kérem, kérem, kérem...

Leonyid arcán csalódás suhant át, amikor a lány beadta a derekát. De aztán beérte a gyözelemmel. A következö má­sodpercben Alekszandra a földön találta magát, és kénytelen volt elszenvedni, hogy a férfi öntelten mosolyog le rá a ma­gasból.

- Nem árt, ha levonja a tanulságot, gyönyörüm - szólt le neki nyeglén. - Hasznosabb, ha gyorsan enged, mert minden halogatás csak kellemetlenségekkel jár.

Mi ez, leckéztetés vagy figyelmeztetés? Alekszandra azon­ban nem akart most azon morfondírozni, hogy jegyese a ki­csikart „kérem"-röl beszél-e, vagy témát változtatott, és a szer­zödésre céloz.

- Magának sem árt, ha figyelembe veszi ezt a tanulságot, Petrov - vágott vissza, és élesen felkiáltott: - Bozsik!

A hatalmas kutya abban a szempillantásban mellette termett, és olyan ádázul kezdett ugatni, hogy Leonyid aranyfakója ez­úttal megbokrosodott a rémülettöt. Nyaktörö sebességgel vág­tatott tova, nem is az úton, hanem a mellette elterülö szántó­földön. Alekszandra kárörvendve figyelte a férfi nem túl sike­res próbálkozását, hogy megfékezze a csödört. A lány tudta, hogy jó darabig gyalogolnia kell, míg valamelyik Rjazin észre­veszi és visszajön érte, de egyáltalán nem bánta.

Söt, hangos kacagással cibálta meg Bozsik szörét, aztán ne­kivágott az útnak.

- Látod, Bozsik, a ficsúr célokat tüz ki, de kötve hiszem, hogy a mieink ínyére lennének, igaz?

16.fejezet

Egy teljes hét pergett le további incidensek nélkül, valószínü­leg mert Alekszandra és Leonyid kínosan került minden be­szélgetést. Legszívesebben még egymásra sem néztek volna, de hát ezt lehetetlen volt elintézni, ámbár a gróf töle telhetö­en iparkodott továbbra is a csoport elött lovagolni.

Kétszer az út mentén, a földeken táboroztak, s noha Alekszandra arra számított, hogy a finnyás piperköc emiatt patáliát csap, reménye szertefoszlott. De ha belelátott volna Leonyid lelkébe, rájön, hogy ennek csak hajszál híja van. A gróf azonban a rövid idö alatt, mióta ismerte a lányt, megér­tette, hogy annak a világonn mindennél fontosabbak a lovai, és ha azok biztonságáról van szó, egyszerüen tántoríthatatlan. Igaz, ami igaz, az éjszakai utazásért maga Legnyid sem rajongott jobban, mint Alekszandra. Ha tiltakozott volna, csak me­rö dacból teszi, nem mintha az nem illene a jelenlegi lelkiál­lapotához.

Szikrányit sem volt ugyanis elégedett az eredményeivel. Lazar igazat mondott: nem bízhatja a sorsát teljesen az any­jára. Persze, nem vitás, hogy anyja megtiltja ezt a házasságot, mihelyt észreveszi, milyen kevéssé úrihölgy Alekszandra, akár bárókisasszony, akár nem. De elképzelhetö, hogy úgy véli, ja­víthat Alekszandra hibáin. És bár Leonyid tökéletesen re­ménytelennek tartott minden efféle vállalkozást, tudta, hogy anyja fütyülni fog a véleményére, ha egyszer elszánja magát..

Amikor eszébe jutott, eszményi megoldásnak vélte azt is, hogy egyszerüen keresztülnéz Alekszandrán. A nök, akiknek eddig csapta a szelet, sosem viselték el a figyelmetlenséget, sértetten vágtak vissza. Csakhogy Alekszandra nem akármi­lyen nö, mintha boldoggá tenné, hogy semmibe veszik, ami viszont öt, Leonyidot dühíti fel. Átkozott nöszemély, mért nem viselkedik úgy, ahogy illik? Mért kell neki mindenben más­nak lennie?

Ha nagy ritkán elöfordult, hogy mégis szóba elegyedtek, Leonyid hiába zúdította rá teljes megvetését, láthatólag le­pergett róla. Söt a grófnak már-már az a gyanúja támadt, hogy Alekszandra válahogy mulatságosnak tartja gúnyolódá­sait. Nem mintha valamilyen tanújelét adná ennek, az ajka még enyhén sem görbül mosolyra, gyönyörü éjkék szeme meg sem rebben. Inkább a teljesen kifejezéstelen, semleges tekintete, ami gyanút kelt.

Igazság szerint Leonyid partra vetett halnak érezte magát jegyesével szemben. Túlságosan is megszokta, hogy a nökkel szemben csak kedvességét és csáberejét vesse be, márpedig tudta: Alekszandránál egyiket sem alkalmazhatja, ha azt akar­ja elérni, hogy a lány viszolyogjon töle.

Nagy hiba volt megcsókolni, még. ha ezzel csak a „nyilvános botrányok"-tól próbálta is elrettenteni. A hibával önmagának ártott, mert kár volt ráeszmélnie, hogy a lány teste milyen töké­letesen illik az övéhez. És egy csöppet sem bánta volna, ha nem fedezi fel, hogy a lány szájának íze, akár az ambrózia, a haja, akár a legfinomabb selyem, a böre, akár a bársgny. És hogy mi­lyen érzés, amikor a tüneményes mellek a testéhez simulnak...

Még nagyobb hiba volt, hogy amikor alkalma nyílt rá, nem ismerkedett meg alaposabban azokkal a mellekkel, mert azóta is róluk álmodik, hogy cirógatja, csókolgatja, harapdálja öket. És álmában hallja, amint a lány nyögdécsel alatta a gyönyörü­ségtót. Mikor pedig még álmodnia sem volna szabad róla.

- Nem tudnám megmondani, hogy téged akarnak-e meg­óvni Alekszandra újabb botrányos jelenetétöl- jegyezte meg fesztelenül Lazar -, vagy öt támogatják azzal, hogy távol tart­ják töled a fehérnépeket.

A gróf követelésére aznap este külön teremben ettek, bár az inkább csak afféle ajtó nélküli kis benyílója volt a közös helyiségnek, ahol a csoport többi tagja ült. Leonyid kipislan­tott, hogy miröl beszél Lazar, és észrevette, a kozák ikrek, Sztyenka meg Tyimofej a konyhalány figyelméért versenge­nek, a szakácsnö pedig bátyjukkal, Jeltorral sutyorog. A fo­gadó kicsiny volt, felszolgálólányokat nem is tartottak ben­ne. A két itt dolgozó nöszemélyt pedig már lefoglalták. Így ment ez egész héten. Minden elérhetö némbert a kozákok csíptek el és sajátítottak ki maguknak. Leonyidot túlságosan lefoglalták a gondolatai, semhogy ezt észrevette volna vagy törödött volna vele.

- Akármit csinálnak, mérget vehetsz rá, hogy nem az én ja­vamra szolgál - válaszolt mogorván a gróf.

- Mért ne lovagolhatnál holnap elöre a legközelebbi város­ba, hogy egy kicsit kitombold magad? - vetette fel Lazar. - Ta­lán még én is csatlakoznék hozzád.

- Az ötlet kitünö, csak éppen nem bízom abban, hogy Alekszandra is megérkezik a legközelebbi városba, ha ilyesmi­re vállalkozom.

Eszébe sem jutott megengedni, hogy a lány kinn táboroz­zon a szabad ég alatt, az ö védelme nélkül. Utóvégre kötele­zettségei vannak iránta, akár tetszik, akár nem.

- Vagy pedig - folytatta utálkozva - nagyon is megérkezik, és ízekre szedi a várost, míg kideríti, melyik leányzó ágyában hempergek, hogy lenyisszanthassa a fülét.

Lazarból kitört a nevetés. Leonyid morcosan összeráncolta a homlokát, mert semmi mulatságosat nem talált a dologban.

- Ami azt illeti - mondta Lazar -, úgy értesültem, hogy a lo­vaglókorbáccsal sokkal ügyesebben bánik, mint a késsel.

Ki mondta?

- Az egyik lovásza. Valami fiatal hadnagyról fecsegett, aki bántalmazta Alekszandra lovát. Leonyid felnyögött.

- Eszerint csakugyan hajlamos az eröszakra.

Csak ha meg kell védelmeznie azt, ami az övé. - Lazar is­mét nevetni kezdett. - És téged is a magáénak tekint, barátom.

A gróf szóra sem méltatta ezt a kijelentést, de egy kicsit ké­söbb feltámadt benne a kíváncsiság.

- Neked sem akadt szerencséd,. Lazar?

Mint általában, Lazainak most sem esett nehezére követni Leonyid félig kimondott gondolatait.

- Kétszer utasítottak vissza, mert a társad vagyok - vallot­ta be, minthogy tudta, a nökröl van szó. - Nem mintha pa­naszkodnék. Sokkal jobban szórakoztat, hogy látlak pukka­dozni.

- Ne hidd, hogy nem vettem észre - válaszolta kesernyésen a gróf. - Ahhoz képest, hogy a barátom vagy, valósággal szív­melengetö az a túláradó jókedved.

Lazar lelkifurdalás nélkül vigyorgott.

- Legalább az egyikünk élvezni kezdi ezt az utazást.

- És az én nemezisem vajon jóll érzi magát ma este? - kér­dezte Leonyid némi hallgatás után.

- Mért nem nézed meg magad?

- Mert felfordul a gyomrom, ha látom, amint zabál - ha­zudta a férfi.

Igazság szerint látni sem tudta, amint Alekszandra evés után lenyalogatja az ujjait, mert az erotikus látvány mindannyiszor felizgatta. Inkább nem is nézett feléje.

- Pillanatnyilag minden figyelmét a muzsikusok kötik le, akik az imént állítottak be.

Leonyid felpattant, és szeme máris az egyik sarokban lete­lepedö muzsikusokat fürkészte. Csak akkor nyugodott meg, amikor megállapította, hogy mindhárman túl vannak már életük delén, és semmi sincs rajtuk, ami az általuk nyújtott szórakozáson kívül érdekelhetne egy fiatal nöt...

Visszaroskadt székére, és csak hülledezett saját viselkedésén. A fenébe is, hát törödik ö azzal, hogy ki tetszik meg Alekszandrának? Hogy ezt bebizonyítsa, Lazarhoz fordult.

- Igazán elcsábíthatnád!

- Mit csinálhatnék?

- Ne ilyen hangosan, te ütödött – elégedetlenkedett Leonyid. - Nem tréfálok.

- De igenis, tréfálsz - mondta hangsúlyosan Lazar. -Tréfál a kórság, ez talán jogot adna, hogy törvényesen visszavigyem az apjához. Nem is értem, mért nem, jutott eszembe már elöbb.

- Csakhogy ez a lány nem tartozik a te volt-nincs-fenebánja nöszemélyeid közé, akiken mindig szívesen megosztozol. A jegyesedröl van szó, akit apád választott ki, a menyasszonyod­ról, akit anyád elfogadott... legalábbis amíg nem találkozik vele... vagyis a jövendöbeli. feleségedröl!

- Amin éppen változtatni igyekszem, egy barátom csekély közremüködésével.

- Ez ocsmányság. Már csak az hiányzik, hogy azt mondjad,te is megtennéd ugyanezt értem.

Tudod jól, hogy megtenném.

Lazar tudta is. Meg azt is, hogy Leonyid hírböl sem isme­ri a féltékenységet, legalábbis a nöket illetöen. Nem is ez ag­gasztotta. Hanem az, hogy Alekszandra egészen más volt,mint a többi nö, bármennyire eltökélten iparkodott is a gróf,hogy ne lássa köztük a különbséget.

- Úgysem sikerülne, mikor tudja, hogy téged is megkaphat - érvelt Lazar. - Rám se hederít, nem is lát. Soha életemben nö még nem nézett így keresztül rajtam.

- Legalább megkísérelhetnéd.

Lazar elfintorította az arcát, de bólintott.

- És mikor kellene véghezvinnem ezt a csodát? Ma este? A kérdés szemlátomást meghökkentette Leonyidot. Össze­ ráncolta a homlokát.

- Nem... ne rontsd az esélyeinket a túlzott sietséggel. Van idöd, agyald ki élöbb, hogyan csábíthatnádd el. Aludj rá egyet.

- Nagyon helyes - mondta Lazar, aki egyáltalán nem ácsin­gózott a visszautasításra.

A muzsikusok rázendítettek egy gyors ritmusú népdalra.

Az asztaltól három férfi ugrott fel, és már ropták is, az orosz táncot, amelyet a hagyományok szerint csak férfiak járhat­tak.

A kozák ikrek fitymáló tekintettel méregették öket. Alek­szandra láthatólag ugratta öket, mert a legények hirtelen fel­pattantak, és csatlakoztak a táncosokhoz. Leonyid kénytelen­kelletlen elismerte, hogy sokkal ügyesebben, rátermettebben járják.

A gróf maga is ismerte ezt a táncot, de már évek óta kiesett a gyakorlatból. Nagyon erös comb meg kitünö egyensúlyér­zék kell hozzá és... Nem akart hinni a szemének. Csak nem vetemedik rá Alekszandra...

De igen. Már járta is a táncot a férfiakkal, akik láthatóan nem tiltakoztak ellene. Söt, az emberei közül többen beálltak a körbe. Fültépö lett a kurjongatás.

- Vesszek meg... ez a lány minduntalan elképeszti az em­bert! - ámuldozott Lazar.

Leonyid meg sem hallotta. Csak azt figyelte, hogy feszül meg a nadrág a lányon minden lábmozdulatnál, hogy ug­rándozik a melle minden szökellésnél, hogy izzik az arca gyö­nyörüségében. Úgy érezte, mindezt közelebbröl kell látnia. Ehhez ugyan nem kellett volna magának is táncra perdülnie, de mégis ez történt.

Jóval késöbb, az ágyban, amelyen osztozniuk kellett - csa­patuk nagy létszáma miatt kénytelenek voltak -, Lazar titok­ban még mindig röhögcsélt Leonyid váratlan táncra perdü­lésén. El kellett ismerni, jól csinálta, ami Alekszandrának aka­rata ellenére is imponált. Alighanem ez volt az elsö kellemes együttlétük, ráadásul szavak nélkül. Amikor véget ért, mind­ketten zavarba estek kissé.

A gróf sehogy sem tudott elaludni, de nem a táncon törte a fejét. Hirtelen megköszörülte a torkát, és kibökte:

- Felejtsd el, amit mondtam.

Lazar ezúttal ismét pontosan tudta, mi jár barátja eszében.

- Már el is felejtettem - nyugtatta meg Leonyidot mély megkönnyebbüléssel.

- Nem is vetted komolyan fontolóra, ugye? - faggatta Leonyid.

- Csak ugrattalak.

- Helyes.

Lazarnak valahogy sikerült visszafojtania a hangos röhö­gést, de a fenébe is, nem volt könnyü.

 

17. fejezet

A reggel hóeséssel köszöntött rájuk. A hópihék nem éltek so­káig, nem tapadtak meg a talajon, de a hömérsékletjelentö­sen csökkent a tegnapihoz képest. Pedig még csak a közelé­ben sem jártak a hegyeknek, ahol sokkal, de sokkal nagyobb hidegek vártak rájuk.

Alekszandra szerette ezt az idöjárást, de több gondja volt, semhogy élvezni tudta volna. A terve nem vált be olyan gyor­san, ahogy képzelte. Igazság szerint úgy látszott, hogy egyál­talán nem is válik be.

Leonyid egyszer sem tett megjegyzést utálatos étkezési szo­kásaira. Az ikrek egyik este összeverekedtek, s ö ahelyett, hogy mint rendszerintt tette, szétparancsolta volna öket, meg­játszotta, mintha elbüvölné a marakodás, és még biztatta is öket. A gróf azonban egy szóval sem bírálta vérszomjas visel­kedését. Azt sem vette még észre, hogy Alekszandra büzleni kezd, Nyina viszont annál inkább, és panaszkodott is miatta eleget. Leonyid a férfitáncon sem botránkozott meg kellökép­pen, és Alekszandra gondolni sem akart arra, hogy jómaga milyen örömét lelte benne, még akkor is, amikor a férfi csat­lakozott hozzájuk, söt kivált azután.

Egyetlen eredményt ért el mindössze: páratlan módszeré­vel sikerült biztosítania a gróf hüségét. Amikor úgy vélte, ennyi elég is, hogy rávegye a szerzödés felbontására, tévedett, mert Leonyid sajnos korántsem dühödött fel kellöen. Ez azt bizonyítja, hogy végleges elijesztésére sokkal többre van szük­ség. No persze, töprengett Alekszandra, az ilyen-olyan félre­lépéseket továbbra is meg kell gátolni, akár négyszemközt, akár nyilvánosság elött. Négyszemközt természetesen nem olyan élvezetes, mint nyilvánosan jelenetezni, de Leonyid merö óvatosságból már nem tesz ajánlatot más nöknek az ö szeme láttára. Lehet, hogy a botrány kínosabb számára, mint az, hogy nem hálhat senkivel?

Ha ez a helyzet, talán nem ártana csúnyább jelenetet ren­dezni. Ezúttall talán egy dühkitörés is megteszi, aminek sem­mi köze a grófhoz, csak azt bizonyítja, hogy hiába viselkedik tökéletesen a férfi, ö akkor is kellemetlen zavarba tudja ejte­ni. Az ötlet határozottan jónak látszott, így hát még aznap megtárgyalta a Rjazinokkal, akik úgy vélték, hogy kipróbálni semmiképpen nem árt.

Tyimofej azonnal vállalkozott, hogy okot szolgáltat a harag­ra, de Sztyenka kijelentette, hogy ez a kiváltság öt illeti, mi­re Alekszandra megnyugtatta ólcet, hogy örömest letépi mindkettöjük fülét. És az indok? Alekszandra úgy döntött, hogy az teljesen fölösleges, és ha Leonyid firtatni kezdi, csak annyit mond neki, hogy semmi köze hozzá.

Alekszandra szívesebben rendezte volna a , jelenet"-et egy városban, ahol nagyobb a közönség, -de sötétedésig nem ju­tottak el odáig, és kénytelenek voltak ismét a szabadban tá­borozni. Ő viszont sokkal kíváncsibb volt Leonyid reakciójá­ra, semhogy elhalasztotta volna a bemutatót. Még így is vár­nia kellett a kedvezö alkalomra, mert mint rendszerint, a gróf ezúttal is jóval a csapat elött lovagolt, s ilyenkor idöbe telt, míg észrevette, hogy lemaradtak mögötte.

Most azonban már egy órája leszállt a sötétség, mire Leonyid visszatért, és Alekszandra már gyanakodni kezdett, nem talált­e magának valahol elöl holmi készséges némbert. Amikor tehát a gróf megérkeztekor teli tüdöhól rázendített az ikrek szidalma­zására, valóban olyan dühös volt, amilyennek látszott.

Sajnos, szitkok és káromkodások terén meglehetösen korlá­tozottak voltak az ismeretei. Mivel ezt a fogyatékosságot elö­zöleg nemm vette számításba, kénytelen volt kis idöre félbesza­kítani a gyalázkodást, hogy odasúghassa az ikreknek:

- Mondjatok gyorsan néhány ocsmányságot, mert már semmi nem jut eszembe.

Tyimofejnek két kézzel kellett takargatnia elfojthatatlan vi­gyorát, és ez túlságosan lekötötte, ám Sztyenka boldogan tel­jesítette a kérést, és Alekszandra kerekre nyílt szemmel, láng­ba borult arccal üvöltötte feléjük az újabb szitkokat. De mert háttal állt Leonyidnak, biztosra vette, hogy az nem láthatja röstelkedését, csupán a felháborító trágárságokat hallja.

Olyan kíváncsi volt azonban a férfi reakciójára, hogy türel­metlenségében megint Sztyenkához fordult.

- Eléggé megbotránkozott már? - suttogta.

- A szívem megszakad, Szása, de a gróf csak röhög.

Alekszandra egy pillanatra elnémult a meglepetéstót, aztán megereszkedett a válla.

- Hát mi a nyavalyával lehet megdöbbenteni ezt az em­bert? - kérdezte méla undorral.

Sztyenka maga sem tudta már türtöztetni nevethetnékjét.

- Próbáld meg pucéran körültáncolni a tábort. Holtbiztos, hogy erre válaszol valamivel, és mi, többiek, persze félrené­zünk addig.

- Persze, de még mennyire - mérgelödött Alekszandra, és a fejükhöz vágott még néhány szidalmat,, ezúttal szívböl.

Aztán bosszúsan elvonult. Haragudott az ikrekre, haragu­dott önmagára, amiért megint nem sikerült elérnie a célját, és dühöngött Leonyidra, hogy nem úgy viselkedett, ahogy szerinte kellett volna. Miért mulattatja ezt az embert, hogy ilyen förtelmes szavakat hall az ö szájából? Hát nem akar rá­eszmélni, hogy ha ö, Alekszandra, képes ilyesmit müvelni itt, ezen a helyen, akkor esetleg arra is képes, hogy akár egy sza­lonban, söt a király jelenlétében is megtegye?

Leonyid a lány keresésére indult, és a lovai közt talált rá. Alekszandra azért vonult el oda, mert a lovak általában meg­nyugtatóan hatottak rá. Általában. De ma este nem. Ennek el­lenére továbbjárkált köztük ide-oda, és úgy tett, mintha észre sem venné a férfit, bár ösztönösen megérezte, ki bukkant fel a háta mögött. Ez is olyasmi volt, ami megakadályozta, hogy visz­szanyerje nyugalmát. Egyáltalán nem szolgált tetszésére, hogy megérzi a gróf közelségét, akárcsak a kancák a csödörét.

Leonyid meg sem várta, hogy a lány feléje forduljon és tu­domásul vegye jelenlétét.

- Volna szíves elárulni nekem, hogy miért dühödött meg úgy a kozákjaira?

- Mért árulnámm el?

- Mert kérdezem.

Alekszandra eredetileg azt akarta válaszolni, hogy semmi köze hozzá, de meggondolta magát,, mert a lovakról egy megfelelö hazugságjutott eszébe. Leonyid felé fordult, hogy elö is adja, de amint túlságosan is gyakorta megtörtént, tel­jesen felzaklatta a férfi szépsége. Valahányszor ilyen közel ke­rült hozzá, nemhogy a szava, de a lélegzete is elállt.

- Az egyik kancámat fedeztetni merték Misa herceggel - nyögte ki végül nagy keservesen.

- No és?

- No és nagyon jól tudják, hogy fedeztetni csak az én je­lenlétemben lehet - magyarázta Alekszandra, és ez meg is fe­lelt az igazságnak.

- Maga csakugyan végignézi a fedezéseket?

Leonyid arckifejezéséböl Alekszandra ráeszmélt, hogy vég­re valóban sikerült megbotránkoztatnia a férfit, mégpedig olyan valamivel, amit rendszeresen megtesz és nemcsak a cél érdekében színlel.

- Természetesen végignézem. Utóvégre a saját kicsinyeim­röl van szó, és nekem jobban kell vigyáznom rájuk, mint bár­ki másnak. Saját szememmel kell meggyözödnöm arról, hogy a kancák nem sérülnek-e meg, ahogy ezt mindenn lelkiisme­retes tenyésztö is megteszi.

- De hát...

- De hát?

Ellenkezésre ingerelte Leonyidot Alekszandra hangja, hi­szen akkor is csak ez a lány, ha mindent elkövet, hogy megjelenése, magatartása minél nöietlenebbnek hasson. De mi­helyt felmerült benne a gondolat, meggondolta magát, és másról kezdett beszélni.

- És maga hol járt, hogy nem látta a dolgot?

Alekszandra rámosolygott.

- Hát nem tudja? Nem maga az egyetlen, aki egyedül nyar­galászik - már csaknem hozzátette: szórakozásai után, de Leonyid félbeszakította.

- Mit csinált?

- Semmi különöset - mondta Alekszandra. - Ha nyeregben ülök, nem szoktam az országúthoz tapadva poroszkálni, mint maga. Jobban szeretek a földeken lovagolni, ott valahogy sok­kal több... szórakozást találok.

A gróf azonban nem esett bele a csapdába. - Hazudik, Szása – mondta magabiztosan. Alekszandra a fogát csikorgatta, de visszavágott. - Persze hogy hazudok, de miböl gondolja? Leonyidd hirtelen elkomorodott.

- Mit jelent az, hogy „persze hogy hazudok"? Maga gyak­ran szokott hazudni?

- Misem természetesebb - vetette oda a lány könnyedén. - A hazugság sokkal érdekesebbé teszi az életet, nem gondolja?

- Nem, nem gondolom -jelentette ki zordan a férfi. - Az élet éppen elég érdekes bonyodalmak nélkül is... Különben mind­egy. Maga már nem kislány, hanem felnött ember. Távol álljon tölem, hogy megváltoztassam bármelyik... szokását.

Alekszandrát ezúttal mérhetetlenül feldühítette a férfi le­ereszkedö viselkedése, és most igazán meggyözöen éreztette vele öszinte haragját. Még mosolygott is hozzá.

- Ó, hogy maga milyen határtalanul nagylelkü, Petrov. De tölem ne számítson hasonlóra. Tudjuk, ugyebár, mindketten, hogy én milyen szokásait fogom megváltoztatni?

Leonyid ismét nem harapott rá a csalira, de mosolya épp­olyan álságos volt, mint Alekszandráé.

- Hogy milyen szokásaimat képzeli megváltoztatni? Ami pe­dig azt illeti, honnan tudom, hogy hazudott... nos, egyszerüen onnan, hogy az egyik emberem azonnall értesített volna, ha ma­ga egyedül lovagol el valamerre, a másik pedig követte volna.

- Maga kémkedik utánam? Rendben van, de kölcsönke­nyér visszajár. Nem? Holnap elsö dolgom lesz kideríteni, mit csinált ma.

A gróf felhúzta a szemöldökét.

- Ugy érti, a tanyán, ahová betévedtem...

- Ahol megint nök körül legyeskedett...!

- Nonono, mivel vádol már megint? - Leonyid csaknem felkacagott, annyira örült a lány szemrehányásának. - Törté­netesen már sötétedni kezdett, mire odataláltam, így hát nem volt idöm hancúrozásra. De ha már erröl esett szó, hadd em­lékeztessem, hogy nem árt, ha maga is tökéletesen erényesen viselkedik... legalábbis míg meg nem szüli az örökösömet. Utána azt tehet, amit akar.

- Azt is teszem, amit akarok, de eszemben sincs megvárni a maga engedélyét. Magának viszont ez volt az utolsó ízléste­len félrelépése.

Leonyid már nem örvendezett, hanem valósággal elhült.

- Egyszóval magának szabad, nekem nem?

-A férfiak régóta maguknak tulajdonítják az efféle jogo­kat, pedig sejthették volna, hogy egy valamikor magukra borítja az asztalt.

- De az a nem maga lesz, gyönyörüm -jelentette ki a gróf fagyos éllel a hangjában. - Mondja csak,, szeret füleket nyiszálni? Esküszöm magának, hogy én jóval fontosabb része­ket fogok lenyisszantani minden férfiról, aki magához mer nyúlni... legalábbis, amíg...

- Igen, igen, ezt már mondta - csattant fel a lány türelmet­lenül. - De miböl gondolja, hogy én gyereket fogok szülni ma­gának? Hátha megpróbáltam már, és nem sikerült?

Ez a szúrás elevenbe talált.

- Ezt talán elöre ki kellene tapasztalnunk.

- Eszébe ne jusson ilyesmi, Petrov, vagy pedig én vágok le valami fontosabbat a fülénél!

Böszen meredtek egymásra, olyann közelröl, hogy szinte összeért az orruk. Hirtelenjében egyikük sem tudott mit mondani.

Ekkor Leonyidnak kellemetlen szag csapta meg az orrát.

- A rossebbe is, mi ez a büz? - hátrált vissza. - Azt hittem, a lovaktól jön, de maga az, aki szaglik.

Alekszandra hunyorgott, és épp idejében fojtotta el kitörö nevetését.

- Én? - igyekezett méltatlankodó hangon beszélni. – Nincs más szagom, csak a szokásos.

A férfi ezúttal valóban elkomorodott.

- Hallja-e, leányzó, amikor elöször találkoztunk, nem büzlött. Alekszandra vállat vont..

- Éppen akkor estem túl a szokásos havi fürdömön. - Havonként fürdik? - fuldokolt Leonyid. Alekszandra tágra nyitotta a szemét.

- Maga is túl gyakorinak tartja? Nekem mindig ez volt a vé­leményem, de papa ragaszkodott hozzá. A gróf undorodva faképnél hagyta. Alekszandra kajánul vigyorgott.

18. fejezet.

Alekszandra két napig zavarban volt. Hinnie kellett volna Leonyidnak, de nem, ö mégiscsak megállt a nevezetes tanyá­nál - és rá kellett jönnie, hogy mindössze egy vénséges házas­pár és két fiúunokájuk lakik benne.

Ezzel az öregasszonnyal aligha léphetett félre a gróf, és ami­kor Alekszandra kilépett a tanyáról, majd nyeregbe szállt, a fér­fi harsányan hahotázott. És azóta is egyfolytában kajánul mo­solygott. Ez a menet az övé lett, essen bele a fene.

De megnyert egy másikat is. Múlt este, amikor megszálltak egy fogadóban, teli fürdökádat küldött Alekszandra szobájá­ba, olyan üzenettel, amelyet nem lehetett semmibe venni.

Használja, különben örömest segédkezem. És a kiállhatatlan fi­csúrnak volt képe körülszaglászni Alekszandrát, amikor az a fürdö után lementt vacsorázni.

Ám amikor Alekszandrának lehetösége nyílt az egyenlítés­re, nyomban megragadta. Nem is sejtette, milyen eredmé­nyes lesz.

Még a hét folyamán megérkeztek egy városba, ahol egy ki­csiny, de elegáns szállodát találtak. Leonyid már ismerte, mi­vel itt utazott át Rubljovék felé menet. Alekszandra eleinte at­tól félt, hogy a szálloda személyzetében túl sok nö lesz, és nem tudja mindet szemmel tartani, így hát elhatározta, hogy inkább a grófot figyeli.

Kiderítette azonban, hogy Leonyid legutóbb mindössze egyetlen éjszakát töltött csak a szállodában, mialatt kísérete ott idözött. Ez volt az a hely, ahol egy teljes hétig vesztegeltek, és nem azért, mert a csapat egyik tagja megbetegedett. A gróf ha­zudott az apjának. Emiatt kellett neki kutyafuttában összecso­magolniaa és elhagynia az otthonát. Hogy miért?

A hölgy egy fiatal özvegyasszony volt, a neve Klavgyija Sevcsenko grófnö, és Leonyid az egész hetet az ö ágyában töl­tötte. Már aznap este megismerkedett vele, amikor megérke­zett a városba, mert a közelben lakó grófnö a szállodában va­csorázott barátaival.

Alekszandra könnyen tudomást szerzett a történetröl, amely harsány botrányt kavart. Ebben a kisvárosban mindenki jól is­merte a grófnöt - úgy tudták, hogy igen jámbor és erényes te­remtés. Az is volt mindaddig, míg meg nem ismerkedett a ki­vételesen jóképü cardiniai férfival, aki ha kedve tartja, egy an­gyalt is el tudna csábítani. Legalábbis ezt mesélték.Így hát Alekszandrát meglepte, hogy Leonyid az éjszaka fo­lyamán ki sem tette a lábát a szállodából, söt, mint Tyimofej másnap reggel koránn jelentette, mindvégig az ágyában fe­küdt. Viszont hiányzott a szálloda elött induláshoz gyülekezö csapatból.

A rendkívül feszélyezettnek látszó Lazarra hárult a feladat,hogy közölje Alekszandrával: - A gróf már elindult. - Veszem észre. Mikor? - Tíz perce.

Alekszandra nem kételkedett abban, hogy Lazar ürügyek egész sorát tartja készenlétben a szokatlan esemény magyará­zatára, ha ö kíváncsi lenne rá. De nem volt kíváncsi. Csak Jegor felé vetett egy pillantást, hogy valóban ennyi idö múlt-e el Leonyid távozása óta. Jegor igenlö bólintására egyszerüen el­mosolyodott, és útnak eredt.

Miközben kilovagoltak a városból, elhatározta, hogy húsz percet ad a férfinak, semmivel sem többet. Ha addig nem csatlakozik hozzájuk, visszafordul és megkeresi, mivel egy má­sodpercig sem hitte, hogy Leonyid csupán elörelovagolt.

Ugyanebben a percben a gróf a vörös hajú hölgy kapuján zörgetett be, aki olyan szívélyesen látta vendégül, amikor elö­ször utazott keresztül a városon. A szerencse mintha tovább­ra is pártfogolta volna, mert nem holmi szolgáló, hanem ma­ga a kis vöröske nyitotta ki a kaput - és vágta be azonmód az orra elött.

- Kotródjon innen! - hallatszott ki hisztérikus visítása a tö­mör, véglegesen zárt kapu túlsó oldaláról. - Az én fülem nem vágják le maga miatt.

Leonyid egy pillanatig azt hitte, rosszul hall. Aztán a keze lassan ökölbe szorult, a vér a fejébe szállt, zordan felmordult.

És a kitüzött húsz percnél jóval hamarabb beérte Alek­szandrát.

A lány meghallotta a közelgö patadobogást, és hirtelen megfordította Szultán Büszkeségét, hogy szembekerüljenek. Csaknem összeütköztek, átkozottul kevés híja volt.

- Oda! - morogta vészjóslóan a férfi. - De nyomban! Kü­lönben ellátom a baját!

Egy magányos fára mutatott, amely mintegy negyedmér­földnyire állt tölük. Ő maga nyílegyenesen odavágtatott, anél­kül hogy hátranézett volna, követi-e a lány. Olyan felböszült­nek látszott, hogy Alekszandra már-már úgy vélte, jobb, ha nem megy utána - de végül felülkerekedett benne a remény,, hogy talán ez az a pillanat, amire várt. Barátai nem voltak ilyen derülátók. Úgy kellett rájuk parancsolnia, hogy marad­janak a szekereknél.

Szultán Büszkeségének hátán fél perc alatt ott termett Leonyid mellett, aki már leugrott lováról, és a fa alatt járkált fel-alá. Még arra sem adott lehetöséget, hogy Alekszandra ma­ga szálljon le a nyereghól, egyszerüen lerántotta a lóról, és ma­gával vonszolta.

Alekszandra még soha nem látta ilyennek, álmában sem kép­zelte, hogy egy efféle léha ficsúr ennyire fel tudjon dühödni. Márpedig Leonyid ezúttal csakugyan örjöngött dühében.

Alekszandra óvatosságból megpróbált valamicskével távo­labb húzódni töle, de mihelyt megmoccant, a gróf máris ma­gához rántotta. A szeme - Szüz Mária! - szinte izzott harag­jában.

- Ezt nem türöm tovább, torkig vagyok - sziszegte dühöd­ten. - Vége a fenyegetözéseknek, Alekszandra! Azzal a növel hálok, amelyikkel akarok és amikor akarok, és ha még egyet el merészel ijeszteni tölem, magát fektetem le helyette!

Hát ez nem éppenséggel az volt, amit Alekszandra remélt, de ennél rosszabb is lehetett volna. A lány összefonta a kar­ját, és nyugodtan visszavágott:

- Szó sem lehet róla. Amíg maga a jegyesem, köteles hü maradni hozzám. Nem értem, mért kell ezt állandóan elismé­telgetnem. Engem pedig nem fektet le, amíg össze nem háza­sodunk. Ha ennyire ragaszkodik a nözéshez, tudja, mi a te­endöje.

- És maga azt hiszi, hogy én ennek alávetem magam? - A gróf most már üvöltött, torkaszakadtából.

Alekszandra tudta, milyen bosszantó, ha továbbra is meg­örzi nyugalmát a férfi örjöngö dühével szemben, de szándé­kosan ezt tette.      

- Senki sem mondja, hogy köteles ennek alávetnie magát, Petrov. Mindössze vállalnia kell a következményeket, ha nem teszi.

Ez újabb járkálásra késztette Leonyidot. Mi tagadás, lenyü­gözö volt a maga robbanékonyságában, Alekszandrának volta­képpen meg kellett volna ijednie, de nem ijedt meg. Nyugta­lankodott egy cseppet, de ez volt minden - míg eszébe nem ju­tott, hogy erre a vitára sor sem kerül, ha a férfi nem ment vol­na el ahhoz a nöhöz. És azért ment el hozzá, mert le akart fe­küdni vele. Meg is tette volna, ha Alekszandrának nem jut a fü­lébe a dolog, és nem küldi el azt a kis üzenetet. A gróf tehát vétkes, mert vétkesek voltak a szándékai. Alekszandra leírhatat­lanul rosszul kezdte érezni magát.

Leonyid hirtelen megszólalt.

- Hogy a fenébe jött maga rá erre a... erre a...

- Klavgyijára? - segítette ki a lány.

- Igen, Klavgyijára, vagy tudom is én, minek hívják.

Az, hogy a nönek még a nevét sem tudta, lecsillapíthatta volna valamelyest Alekszandrát, ehelyett azonban még na­gyobb utálattal töltötte el. Ez a férfi nyilván annyi növel hen­tereg, hogy már számon sem tudja tartani ólcet! Ezt eddig is sejtette a lány, de egy csöppet sem örült, hogy bizonyítékát is látja. Persze nem akarta, hogy Leonyid észrevegye feldúltsá­gát, így vállat vont.

- Elképedne, milyen pontos felvilágosítást lehet szerezni a megfelelö zsebbe csúsztatott bankóval.

- És nem átallott ellátogatni hozzá? Mikor? Hiszen az or­rát sem dugta ki a fogadóból.

Úgy látszik, az ö kémeinek sem jutott ki túl sok az éjszakai nyugalomból.

- Mért veszödtem volna a személyes látogatással? - iparko­dott közönyös hangon beszélni Alekszandra. - Üzenetet küld­tem neki valakivel. A jelek szerint hibátlanul át is adták.

- Ezt aztán nem is kétlem - vicsorgott Leonyid. - A maga emberei igencsak lelkiismeretesek.

- Ezt hívják hüségnek.

- Arra céloz, hogy belölem hiányzik? Alekszandra röpke mosolyt villantott rá. - Maga mondta, nem én.

Leonyidot ez is felingerelte, de a hangja inkább csak méltatlankodva csengett.

- Tudatom magával, hogy az én hüségem gáncsolhatatlan, de csak a kiválasztott kevesek részesülnek benne.

Alekszandra elöre tudta a választ, de megerösítést akart kapni.

- És én nem tartozom a kevesek közé?

- Maga mondta, nem én - lött vissza a férfi undok vigyorral.

Alekszandra képtelen volt tovább fékezni a hangját.

- Még akkor sem, amikor a felesége leszek?

- Inkább abban reménykedjen, hogy még idejében ész­hez tér!

- Ebben inkább maga reménykedjen, Petrov!

Már megint orrhosszra álltak egymástól, Alekszandra lán­goló szemmel meredt a férfira, az pedig acsarkodva nézett le rá. A lány keble hevesen hullámzott. Leonyid észrevette, és ezúttal semmiféle szokatlan büz nem terelte el a figyelmét.

A szenvedély kiszámíthatatlan, könnyen fellobban. A férfi hirtelen úgy érezte, hogy belepusztul, ha nem csókolja meg a lányt. Alekszandra meg rádöbbent, hogy képtelen levenni a szemét a férfi érzéki szájáról.

És aztán, mintha másra sem vágyott volna, már érdekelte is, milyen tüzesen forró, milyen féktelen ez a száj. Jobb, mint ami­lyenre emlékezett. Leonyid szenvedélyesen magához szorítot­ta, és ez is sokkal jobb volt, mint amire emlékezett.

Ujjai a férfi izmos karjába markoltak, de nem azért, hogy eltaszítsák. A fenekére tapadó kéz felemelte, a férfiágyékhoz szorította, és Alekszandra szinte szétolvadt, megsemmisült, mindenröl megfeledkezett, csak a vágya lobogott valami ért­hetetlen, felfoghatatlan hévvel.

Teste hátraívelt, megfeszült, akár a húr, Leonyid pedig úgy hajolt fölé, mintha pusztán az ajka erejével döntené a földre. Olyan lángoló erövel kívánt szeretkezni a lánnyal, hogy min­denröl megfeledkezett. Nem volt már ura cselekedeteinek, rabul ejtették érzései, a lány íze, illata, tapintása lebilincselte érzékeit, megrészegült tölük, megfosztották minden józan­ságtól, ésszerüségtöl.

És aztán hirtelen csakugyan a földön hevertek, de már nem is tudtak róla, Leonyid semmi mást nem akart, csak elérni egyetlen célját; Alekszandrát szinte felperzselte a benne tom­boló szenvedély, a férfi puszta érintéséböl eredö, kéjes gyö­nyör, a ránehezedö súly, a combját hevítö kéz, amely feljebb, egyre feljebb siklik...

Alekszandra nyögdécselése beleveszett a csók forró hevébe, Leonyid már a lány forró ölét simogatta - és ráébredt, hogy még soha ilyen csodálatos kielégülést nem talált az engedé­keny odaadásban.

Kis híján ott helyben a magáévá tette Alekszandrát, és ö sem tiltakozott volna. Erre döbbentek rá mindketten néhány lázas másodperc elteltével, amikor Szultán Büszkeségének gyöngéd bökdösésére végül magukhoz tértek. Zavartan felálltak.

Alekszandra majd elsüllyedt szégyenében, hogy miféle ér­zések ébredtek fel benne már megint, s emiatt elsö indulatá­ban irgalmatlanul pofon vágta Leonyidot. Jobban is meggon­dolhatta volna, mert a férfi azonmód viszonozta a nyaklevest, igaz, nem túl keményen, de annyira azért igen, hogy a lány tartson a következötót.

- Nos, ezzel aztán végképp nem ért el semmit - jegyezte meg kimérten a lány.

Leonyid még mindig remegett, csak arra az egyre vágyott, hogy ismét a karjába rántsa Alekszandrát. Hogy merészel itt állni, ilyen közönyösen, azután, ami az imént történt köztük? És ami a pofont illeti, a lány a hibás, mért ütötte meg olyan­kor, amikor ö... nem is volt önmaga.

- Ordítozni ordítozhat velem, amennyire csak tetszik, gyö­nyörüm, és ha legközelebb tettlegességre akar vetemedni, biztosíthatom, hogy nem ütök vissza - ígérte meg.

Nem üt vissza?

A férfi lassan ingatta a fejét.

- Nem. Hanem becipelem a bokrok közé, és a magamévá teszem.

Alekszandra alighanem megbolondult, mert azért nem vál­tott témát.

- És most mért nem tett a magáévá?

- Mertt a tisztesség úgy kívánja, hogy elöre figyelmeztes­sem. Ilyesformán magán áll majd, mit választ. - Akkor is megtenné, ha ellenállnék? Leonyid mosolya szinte vérforraló volt. - De még mennyire.

- Tudja, minek nevezik ezt?

- Ha tisztességgel megkapja elöre a figyelmeztetést? Én fel­kérésnek nevezném.

Alekszandra biztosra vette, hogy a férfit csak a kielégületlen­ség bírta rá a riasztó fenyegetésre, és elgondolni sem tudta, mi­vel kerekedhetne ismét fölébe. Még egyszer nem vágja pofon, az biztos. Utóvégre mindenáron el kell kerülnie, hogy a férfi még egyszer hozzáérjen, megcsókolja pusztán azért, mert hajtja a vé­re, ö pedig ellenállás nélkül, tehetetlenül türje az ostromot.

Így hát kénytelen lesz megfutamodni, különben fennáll a ve­szély, hogy a férfi gerjedelme fokozódik, s megint felülkerekedik benne a szenvedély, amelynek sürgetö heve öt, Alekszandrát is magával rántja, s nem tud ellenállni a csábításnak... Márpedig az a varázslatos mosoly, amelyet a férfi a fogadóbeli szolgálólány­ra sugárzott, igencsak emlékezetes. A lánynak esze ágában sem volt kitapasztalni, hogy vissza tudná-e utasítani még egyszer.

De mivelgyülölt visszavonulót fújni, csak kelletlenül tette meg.

- Hát akkor nosza, rajta! Menjen vissza a városba, és keres­sen magának egy ringyót. Töltse vele az egész napot. Mi majd megvárjuk a következö városban.

Leonyidnak azonban esze ágában sem volt visszamenni a városba Alekszandra engedélyével.

- Nem, meggondoltam magam - mondta vontatottan, és tekintetét szándékosan a lány mellére szegezte. - Azt hiszem, kivárom, hogy újra felpofozzon.

Alekszandra összeszorította a fogát, hogy ne piruljon el, de arca így is lángba borult. Semmit sem szeretett volna jobban, mint újra felpofozni Leonyidot. Soha nem akadt még össze senkivel, aki jobban megérdemelte volna.

- Bölcs elhatározás, Petrov, mert ha elmenne, alighanem nyomban meggondolnám magam. Képzelje csak el, milyen kínos lenne, ha megzavarnámm magát meg a hölgyikét a leg­kényesebb pillanatban.

- Mondta már magának valaki, hogy milyen kegyetlen tud lenni, gyönyörüm? - kérdezte Leonyid csalóka nemtörödöm­séggel, de szeme megint felizzott.

Alekszandra hasonlóan hamis nyájasságot csempészett hangjába.

- Igyekszem, igyekszem.

Aztán a lova felé fordult. A férfi utána nyújtotta a kezét, hogy megállítsa, de Alekszandra észre sem vette, mert hirte­len más kötötte le a figyelmét.

Elöször azt látta meg, hogy mi okból böködte az imént Szultán Büszkesége. A ló arra akarta figyelmeztetni, hogy Leonyid csödöre túl közel férközött hozzá, és harapdálja a tomporát. Aztán Alekszandra valami még rosszabbat is meg­látott,, amire voltaképpen számítania kellett volna.

A Rjazin fivérek utána eredtek, és a gróf testörei alighanem követték öket, hogy megakadályozzák beavatkozásukat, ugyanis az országút és a fa közt félúton az egész csapat a föl­dön hempergett, és egymást gyapálták kegyetlenül.

Leonyid halkann elkáromkodta magát, és sötét pillantást ve­tett Alekszandrára.

- No tessék, látja, mit csinált? - morogta vádlón.

- Én? Maga azt hitte, a kozákjaim csak ülnek a fenekükön,ha látják, hogy maga megüt engem?

Én nem ütöttem meg magát.

- Nem-e? Hát akkor mit csinált? - kérdezte a lány, miköz­ben nyeregbe szállt.

- Megpaskoltam egy kicsit az arcát, hogy felhívjam a figyel­mét - felelte a férfi, és maga is lóra ült. - Ha megütöttem volna, azonmód hanyatt terül a földön... ami nem is olyan rossz ötlet.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

- Tekintse szerencsésnek magát, hogy Bozsik nem jött utá­nam, mert akkor az emberei a sebeik ápolgatása helyett a ma­ga temetésével töltenék a délelött hátralévö részét. És fegyel­mezze meg a nyavalyás lovát! - Alekszandra most már üvöl­tött, mert visszafelé ügettek, hogy szétválasszák a verekedö­ket, és a lány könnyüszerrel átvette a vezetést. - Ha még egy­szer harapdálni meri az enyémet, ráeresztem Szultán Büszke­ségét, amikor maga is a nyeregben ül.

- Szása!

- Micsoda?

- Úgyis elkapom, hiába ellenkezik! Alekszandra elnémult.

19. fejezet

- A legpokolibb az - mondta. Leonyid. Lazarnak, akivel a csa­pat elött lovagolt -, hogy egy porcikám semm kívánta azt a kis vadembert. Mindössze csak be akartam bizonyítani magam­nak meg neki, hogy képes volnék rá.

Lazar bólogatott, nem lepödött meg egy csöppet sem. Ő mindig is jobban megértette Leonyidot, mint mások, mert jól ismerte az esze járását, a szeszélyeit, minden gyarlóságát és minden erényét.

A gróf nem sokkal azután találkozott Klavgyija Sevcsenkó­val, hogy átvágtak a Kárpátokon, vagyis amikor még csak úgy fortyogott dühében, amiért vállalkozott egyáltalán erre az út­ra.. Nem azért rostokolt egy hétig a hölgy szoknyáján, mert nem tudott neki ellenállni.. Azért maradt ott, hogy bebizonyít­sa, a jegyességi szerzödés mit sem változtat élvezetes, szibari­ta életmódján.

A legtöbb férfihoz hasonlóan a nök két fajtájában lelte örö­mét, azokban, akikhez valóban vonzódott, és azokban, akiket könnyüszerrel megkapott. Külseje miatt az utóbbiak fölös bö­ségben voltak. Csupa olyan asszony, aki kérés, nélkül is fel­ajánlotta magát. És ö eleget tett a legtöbbjüknek, mivel végül is hozzászokott a mértéktelen élvezetekhez.

Sevcsenko grófnö ebbe az utóbbi kategóriába tartozott. Elég takaros volt, de határozottan véznácska, márpedig Leonyid az élvetegebb, teltkarcsú testeket kedvelte - amilyen Alekszandráé.

- Nos - mondta Lazar -, egy haszna azért volt ennek az os­tobaságnak. Rájöhettél, hogy a bárókisasszony csudára ért a lovaglókorbácshoz.

Az emlékeztetéssel Lazar csak egy sötét tekintetet vont ma­gára. Csalódott is volna, ha bármi egyebet kap. A feledhetet­len incidens óta öt nap telt el, s ö naponta legalább egyszer elöhozakodott vele, hogy bosszantsa barátját.

Alekszandra kozák legényei közül az egyiknek eltört egy uj­ja a csihipuhiban, ahogy az eseményt mindnyájan emlegették. Atyaúristen, micsoda mulatság volt, no persze, nem az ujjtö­rés, hanem a csihipuhi maga,, amelyet Lazar kissé félrehúzód­va teljes egészében végigélvezett. És még nagyszerübb lett a mulatság, amikor Alekszandra észrevette a kozák sérülését.

Lovaglókorbáccsal vetette magát Leonyid emberére, és egyedül csak a gróf voltt elég vakmerö - meg elég dühös -, hogy megközelítse a vadul, csapkodó lányt és kiráncigálja azt a szörnyüséges holmit a kezéböl. Alekszandra azóta is gyilkos tekintettel méregeti a testört meg Leonyidot.

A jelenetet követöen nem lehetett nem észrevenni, hogy Alekszandra úgy szereti a Rjazinokat, mintha tulajdon család­jához tartoznának. Úgy bánik velük, mintha a fivérei lenné­nek, úgy védelmezi öket, mintha a fivéreit védené, úgy sérte­geti öket, mintha a fivéreit sértegetné. Hogyan támadhatott a grófnak valaha is az a gondolata, hogy a szeretöi? Lazarnak ez sehogyan sem fért a fejébe, de azt is észrevette, hogy ba­rátját mintha kicserélték volna, mióta találkozott az ö „kis vademberével".

Lazar eltünödött, hogy Leonyid vajon tudja-e, milyen bir­tokos módra kezd beszélni, valahányszor Alekszandra kerül szóba.. Talán annak sincs tudatában, naponta hányszor pislog hátra, pusztán hogy ránézzen a lányra.

Egyre ritkábban lovagolt elöre egyedül, söt, ezt végleg be is szüntette, amikor megérkeztek a hegyek közé. Nem titok, hogy a Kárpátok hegysége nem túl nyájas az utazókhoz, sem az idöjárásával, sem az utazók értékeire leselkedö útonállók miatt. Idefelé bonyodalmak nélkül átkeltek a hegyeken, de hogy másodjára is sikerül-e, az több mint kétséges, hiszen a két, rogyásig megrakott társzekér meg egy kincset érö ménes van velük.

Elövigyázatosságból éjszakánként megnövelték az örszemek létszámát. Mást nemigen tehették, mert a hegyi falvak lakos­ságából a gróf nem akart embereket toborozni, mondván, hogy nagy valószínüséggel magukat a rablókat bérelnék fel.

Egy és más csakugyan megváltozott, folytatta tünödéseit Lazar, de lám, Leonyid a fokozódó veszély ellenére sem ha­gyott fel egyéni hadjáratával. Ha lehetett, minden alkalmat megragadott, hogy vérig sértse Alekszandrát. Igyekeznie kel­lett, mert egy hét múlva megérkeznek Cardiniába, ha az idö­járás engedi. De ki gondolta volna, hogy ilyen hosszú ideig nem sikerül elérnie a célját?

Lazar a maga részéröl mulatságosnak találta az egészet, de úgy vélte, alkalmasint ö az egyetlen, aki jól szórakozik. Elein­te, amíg Leonyid meg Alekszandra kerülni igyekezett egy­mást, unatkozott. De újabban legalább naponta egyszer össze­tüznek, bár egyikük sem hajlandó kimondani a szerzödést fel­bontó varázsigéket. A csökönyösségéböl sem engedett volna sem egyik, sem a másik.

Bár a nap idönként kibújt, fagyos volt az idö.. Hóvihar meg nem nehezítette útjukat, pedig Leonyid azt remélte, hogy at­tól Alekszandra majd fejvesztve hazamenekül, ö meg gyorsít­hatja az iramot,. és hamarabb hazaérnek. Cardiniának is bö­ven kijutott a kemény telekböl, ám Leonyid ebben az évszak­ban szívesebben tartózkodott a tüzhely közelében. Így hát ha valaki megsínyli a közelgö ádáz telet, az inkább ö lesz, sem­mint Alekszandra.

Leonyid és Lazar is arra számított, hogy a menyasszony olyan, mint a többi kényes teremtés. Honnan az ördögböl sejthették volna, hogy nem ijed meg a téltöl, és sokkal job­ban érti magát a szabad ég alatt,., mint a jól fütött szobában? Ez a lány ugyan nem fog visszariadni egy hóvihartól, mint at­tól sem, hogy három és fél hete szinte szakadatlanul kényte­len nyeregben ülni.

Még csak kora délután volt, amikor feljutottak a hágón, és ereszkedni kezdtek lefelé. Délelött, miközben fölfelé kaptattak, mindvégig sütött a nap, s mivel az út nehezén átvergödtek, fe­szültségük kissé fölengedett. Az sem szegte kedvüket, hogy a hegység nyugati felén már baljós felhök gyülekeztek.

Alig egy órával késöbb azonban megeredt a hó, és addigi jó szerencséjük elhagyta öket. Harminc perc múlva már úgy havazott, hogy az ösvényt sem látták, és kénytelenek voltak le­táborozni.

Miközben fölverték a sátrakat, Alekszandra lázasan igyeke­zett valamilyen szélfogót, szárnyékot teremteni a lovainak, amelyekért rettenetesen aggódott. Felhasználta hozzá a szeke­reket, a rakományt és rengeteg pokrócot. Közben az orra alatt megállás nélkül pocskondiázta Leonyidot, amiért egy hetet vesztegelt Sevcsenko grófnönél, s emiatt most pácba kerültek itt a hegy tetején, távol minden menedéktót.

Amikor egy kis szünetet tartott, azt hitte, rosszul lát, mert Leonyid ahelyett, hogy a saját sátráról és kényelméröl gon­doskodnék, neki segédkezik. Folytatta ugyan a szitkozódást, de már korántsem telt olyan öröme benne, mint máskor, söt végleg abba is hagyta, amikor valami gyanús, büntudatra em­lékeztetö érzése támadt.

Eszerint ez a férfi képes önzetlenül is viselkedni. Ezért még nem bocsátja meg neki rossz tulajdonságait, csak azért, mert az ö lovait, az ö kicsinyeit segít megvédeni. De egyszer majd megköszöni, ha lesz rá idö.

A hóvihar szakadatlanul dühöngött egész délután, és Alekszandra egyfolytában aggódott a lovaiért. Igaz, a lovak ugyanúgy megszokták a hideget, mint ö maga, de ha kinn jár­tak, mindig meleg istállóba térhettek vissza. Most más volt a helyzet, és ezért Alekszandra képtelen volt egy óránál hosz­szabb ideig a sátorban rostokolni anélkül, hogy ellenörizné öket a lovak meg a maga megnyugtatására.

Már kétszer is kinn járt náluk. Harmadszorra azonban megelözte valaki.

- Úristen! - hallott egy hangot,, majd ráeszmélt, hogy Leonyidot látja, aki egy hosszú szörmebundába burkolózott.

Alekszandra azt hitte, hogy a gróf az idöjárás miatt zsörtö­lödik, de amikor odaért mellé, észrevette, hogy a keservesen felállított szárnyék félig üres.

- Mit müvelt itt maga? - suttogta rémülten, máris a férfit hibáztatva.

- Bárcsak az én müvem lenne, de nem az. - Leonyid is szin­te gépiesen használt gúnyos hangot, de mikor a lány riadt te­kintetét látta, már bánta is. - Essen bele a fene, tudtam, hogy ez történik! Ha valaki értékes lovakat hurcol végig ezen a ha­ramiáktól hemzsegö vidéken, csak ilyesmire számíthat.

- Az összes ezüstfehérem eltünt! - sikította a lány. -Jaj iste­nem, én vagyok az oka. Én hívtam be az öröket. Nem gondol­tam, hogy egy hóvihar kellös közepén valami baj történhetne.

- Mikor ez a rengeteg hó tökéletes fedezéket nyújt a hegyi rablóknak, akik amúgy is hozzászoktak?

Leonyid nyugodtan mondhatta volna, hogy életében nem hallott még ilyen ostobaságot. Alekszandra értette az üzene­tet. Söt, egyetértett vele. A haramiákat nem vette számításba, csak a viharon járt az esze, hogy megkímélje az embereket és az állatokat.

Ez nem volt mentség, és Alekszandra nem is veszödött a magyarázkodással. Egészen megfeledkezett Leonyidról, amint átbújt az ideiglenes szárnyékot tartó kötél alatt, és oda igyekezett, ahol a kötelet elvágták.

A megmaradt lovak egyike sem próbált elkószálni, szíveseb­ben maradtak együtt a gyatra menedékben. Amikor Alekszandra szemügyre vette öket, köztük az aranyfakó csö­dört, kiderült, hogy a rablók csak az ö ritka ezüstfehéreire pá­lyáztak.

A széles, de már alig kivehetö nyomot a szeme láttára lep­te be a sürün záporozó hó. Még néhány perc, és teljesen el­tünik. Alekszandra tudta, hogy nincs idö összecsödíteni az embereiket. Még a kiáltást sem hallják meg ebben a süvöltö szélben. Most a nyomokat kell követni, kideríteni, hová haj­tották a lovakat, aztán visszajönni és...

- Maga meg hová akar menni?

Alekszandra már csaknem felült az egyik lóra - nem vették le róluk a nyerget, hogy az is melegítse öket -, amikor Leonyid visszarántotta a földre, hogy feleljen erre az ütödött kérdésre.

- Most nincs idönk vitára, Petrov.

- Majd én visszaszerzem a lovait.

- Hogyan?

- Visszavásárolom öket. Az unokafivérem meg én mar nem­egyszer összerúgtuk a port ezekkel a hegyi rablókkal. Bármi­re hajlandók a nagyobb haszonért.

- Ne nevettesse ki magát - felelte a lány. - Hogy aztán a há­lás adósa legyek? Majd én visszaszerzem a lovaimat, és egy vas­ba sem fog kerülni, legföljebb néhány rabló otthagyja a fogát.

- Szása, itt nemcsak néhány rablóról van szó, hanem egy egész haramiafaluról.

- Itt arról van szó, hogy visszaszerezzem a lovaimat, az én lovaimat, amelyekért én vagyok felelös. És miközben itt jár a szánk, végképp eltünik a nyomuk. Ha mindenáron segíteni akar, csödítse össze a többieket, és jöjjenek utánam, de én máris indulok..

Kénytelen volt kissé meglökni a férfit, hogy szabaduljon tö­le. De majd megpukkadt mérgében, mert tudta, hogy a taszí­tás mit sem ért volna, ha Leonyid nem tántorodik meg a fris­sen letaposott hóban. Türhetetlennek érezte a férfi fölényes ba­sáskodását, és nem bánta volna, ha van ideje beolvasni neki.

A gróf nem esett el, de mire visszanyerte egyensúlyát, Alekszandra már kivágtatott a szárnyékból, és eltünt a tábor mögött a fehér örvénylésben.. Leonyid üvöltve hívta a többi­eket, de csak annyi ideig várt, míg felpattant csödörére, az­tán a lány után vágtatott.

Nem hitte, hogy bárki meghallotta volna, de ezzel pillanat­nyilag nem is igen törödött. Azon fogadkozott, hogy ha el­kapja ezt az eszelös némbert, kitekeri a nyakát, ahhoz meg nincs szüksége segítségre.

20. fejezet

Nem sikerült utolérnie Alekszandrát, hiába próbálta öt szem­mel tartani. A hó olyan sürün zuhogott, hogy a lány egyszer csak eltünt a szeme elöl, és Leonyid hasztalan kiabált utána.

Bár a gróf alig látott az orránál messzebbre, tudta, hogy nem tévedt le a hegyi útról. A tolvajoknak, miután megkerül­ték a tábort, szintén erre kellett visszatérniük, hiszen nem me­hettek másfelé. Meg aztán biztonságban érezhetik magukat, ha úgy vélik, hogy senki sem követi öket, és nemsokára leszáll az éjszaka.

Amint sötétedni kezdett, Leonyidot ismét elfogta a rémü­let, mert semmi nincs nála, amivel világíthatna. Megpróbál­ta kicsit nagyobb gyorsaságra ösztökélni aranyderesét, de a lejtö helyenként roppant meredek volt, és csalóka is a hó mi­att. A csödör ellenkezett, annál inkább, mert egyszer már térdre esett, és szánkázott néhány métert. Vonakodott gyor­sabban haladni.

Végül leszállt az éjszaka, és a gróf rájött, hogy már minden ok nélkül rémüldözik. A hó egyetlen elönye az volt, hogy a fehér táj jótékonyan enyhítette a sötétséget - idönként látott is valamit, ha a kavargó pelyhek éppen nem vakították el.

Múltak az órák; Leonyid elvesztette az idöérzékét, és bizo­nyos volt, hogy meg fog halni. Lassan halálra fagy, gondolta, keze-lába már teljesen elgémberedett. Pusztán az eltökéltség tartotta a nyeregben, egyetlen gondolat: megöli azt az esze­lös némbert...

Aztán váratlanul elállt a szél, és néhány perccel.l késöbb már a hó sem esett. Miután az idö enyhült valamicskét, Legnyid észrevette, hogy az út két oldalán sürüsödnek a tölgyek meg a fenyök. Ami azt jelenti, hogy sikerült lejutnia az elöhegység alacsonyabb lankáira. Itt már emberek élnek, egész falvakat találni, ahol tüz van,, meleg van, barátságos házikók, forró étel meg ital. Ha meg tud még tenni egy-két mérföldet, talán mégsem kell elpusztulnia.

Még végére sem ért a gondolatnak, amikor megpillantotta Alekszandrát, amint éppen letér az útról délnek, amerre a nyomok vezetnek. A férfi felnyögött. Ha a lány ezt pár má­sodperccel elöbb teszi, ö talán észre sem veszi, továbbhalad az úton, és végleg szem elöl veszíti.

Mivel a szél elcsendesedett, Leonyid ismét kiáltozni pró­báit, de a lány már tovatünt. Onnan, ahol letért az útról, a fér­fi újra meglátta, de Alekszandra nagyon messze járt elötte. Már nem lefelé haladt, a nyomok emelkedön vezettek tovább, egy keskeny ösvény mentén.

A gróf ismét kiabálni kezdett utána. Alekszandra ezúttal meg is hallotta. Hátrafordult, egyenesen a férfira nézett, de nem állt meg, söt a ló véknyába vágta a sarkát.

Ez aztán mindennek a teteje! Most aztán csakugyan kiteke­ri a nyakát, ha utoléri, és addig le nem fagy mindkét keze. Kész szerencse, hogy Alekszandra kölcsönvett hátaslova leg­alább olyan kevéssé lelkesedett a vágtáért, mint az aranyde­res, így legalább nem szerzett további elönyt.

Azon törte a fejét, hogy ha leadna egy lövést, vajon megál­lítja vele Alekszandrát, vagy még jobban elriasztja. Ha nem­csak egy pisztolyt hozott volna magával, bizonyára megpróbál­ja. De talán a lánynál is van fegyver, és visszalöne, mert azt hi­szi, hogy meg akarja ölni. Igen, könnyen elképzelhetö róla, hogy fegyverrel vág vissza, végeredményben a lovai forognak kockán, és semmi kétség, hogy azok ezerszer többet jelente­nek neki, mint Leonyid. Azok az átkozott lovak! Miattuk kell itt pusztulnia hóban-fagyban, mert...

A távolban hirtelen fáklyák fénye villant fel. Vagy a rablókra bukkantak rá, vagy egy falura. Alekszandra még most sem las­sított, hogy a férfi utolérhesse. Egyenesen a fények felé tartott, és Leonyid néhány másodperc múlva azt is látta, miért. A lovai. Alekszandra megpillantotta a lovait, és úgy látszott, sokkal dü­hösebb, semhogy felmérné a rá váró veszedelmet.

És mivel Leonyidnak nem állt módjában sem elhárítani a veszélyt, sem feltartóztatni a lányt, kénytelen volt végignézni, amint Alekszandra nyílegyenesen belerohan öt-hat férfi kar­jai közé, és vadul suhogtatni kezdi a csihipuhi óta övén hor­dott korbácsot. Azonmód szét is szórta a férfiakat. A lovak harsányan nyeríteni kezdtek. Az egyik férfi lezuhant hátasá­ról, és vagy tíz métert csúszott, hengerbucskázott lefelé a lej­tön.. Egy másik pisztolyt kapott elö, de a korbács kiverte a ke­zéböl. A többiek leugráltak a lovakról, nyilvánvalóann le akar­ták rángatni Alekszandrát a nyeregböl, mielött komolyabb kárt okozna.

Leonyid kihúzta pisztolyát, és tüzelt, de a fegyver csak egy lövésre volt alkalmas, ezért elhajította, és kirántotta kardját. De elkésett, nem tudta meggátolni, hogy Alekszandrát lecibál­ják a lóról, és mivel az elpotyogtatott fáklyák szinte azonnal kialudtak a hóban, azt sem látta, mi történik vele.

Újabb lövés dörrent, ezúttal rá céloztak. De a fagyos hideg­tót úgy megdermedt minden porcikája, hogy meg sem tudta állapítani, eltalálták-e. Erösen bizakodott abban, hogy nem ér­te a golyó, és amikor végre odavergödött a földön - hadakozó csoporthoz, meglendítette kardját, hogy ezt be is bizonyítsa.

A rablók ismét szétrebbentek, de bár a kardtól láthatólag jobban tartottak, mint az imént a korbácstól, nem hátráltak messzire. Leonyid észrevette, hogy különféle fegyverekkel ha­donásznak - egyikük törrel, ketten szablyával, a negyedik fur­kósbottal -, de több pisztolyt nem látott náluk.

Alekszandra a földön fekve küszködött az egyik férfival, aki igyekezett leszorítani és ráhurkolni egy kötelet. A grófot fel­böszítette, hogy a lányt így összevissza fogdossák, és bár ló­háton elönyben lett volna, minden megfontolás nélkül leve­tette magát a rablóra, magához rántotta, és addig gurult ve­le a havon, míg sikerült alaposan fejbe vernie a kard marko­latával.

Ezután gyorsan talpra állt, lába megcsúszott a havon. Most három másik férfival került szembe. A negyedik Alekszandrára vetette magát, még mielött a lánynak sikerült volnaa felkászá­lódnia. A haramia arccal fordította a hóba,:, egyik térdét a há­tába nyomta, és összekötözte a kezét. Néhány másodperccel késöbb már csatlakozott is a küzdökhöz.

Leonyid már úrrá lett örjöngö dühén. Ellenfeleinek száma nem izgatta volna különösebben, hiszen mesterien értett a kard­forgatáshoz, azok meg csak silányul. De a csúszós talaj kiegyen­lítette az esélyeket, és a gróf nagyon is jól emlékezett arra az egyetlen alkalomra, amikor Stefannal a havon próbáltak edze­ni: több idöt töltöttek hanyatt fekve, mint talpon.

Résen állt, és alig várta az elsö támadást, ami gyorsan be is következett. Jól megvetette a lábát, mert úgy döntött, hogy az adott körülmények közt a védekezés legjobb módja, ha minél kevesebbet mozog, és ez egy darabig be is vált. Egy férfit le­fegyverzett, egy másikat megsebesített, és már a harmadiknak látta volna el a baját, amikor kénytelen volt megtorpanni, mozdulatlanná dermedni. A hátába fúródó penge - tör-e vagy kard, nem tudta - áthatolt bundáján, zubbonyán, ingén, és minden kétséget kizáróan értésére adta, nem fagyott át annyi­ra, hogy ne érezné, ha megsebesül.

21. fejezet

- Okosan döntött, Petrov gróf. Most már csak azt mondja meg, hogy az én kedves Stefan barátom társaságára is számít­hatunk-e.

Leonyid ismerte ezt a kongó basszus hangot. Pavelt - mert így hívták a tulajdonosát - mindennek nevezhették, csak Stefan barátjának nem. Termetre olyan magas volt, mint a gróf, de sokkal vaskosabb, vonásai durvák,, böre sötét, termé­szete kötözködö. Amikor Leonyid hátranézett,, hogy valóban vele van-e dolga, észrevette, hogy Pavel nincs egyedül, leg­alább egy tucat férfi sorakozik mögötte, söt némelyikük pus­kával is büszkélkedik, amely egyenesen rá irányul.

- Örömömre szolgál, hogy viszontlátlak, Pavel - mondta olyan kimérten, hogy csak egy agyalágyult hitt volna neki. - Stefan ezúttal nem utazott velünk.

- Ez roppant elszomorító számomra - felelte Pavel, érezhe­töen öszintén. -Annikor az imént felismertelek, már megörül­tem az újabb párviadalnak.... bár talán hajlandó leszel helyt­állnii az unokafivéred helyett is, mi?

Leonyid egy csöppet sem lepödött meg. Pavel természete­sen mit sem változott.

- Talán - mondta, mert nem kívánta végleg elkötelezni ma­gát. - De elöbb -élni szeretnék a híres vendégszereteteddel. Remélem, nincs messze a falutok!

- Egyáltalán nincs messze, különben nem hallottuk volna a lövéseket, és nem jövünk ide kideríteni, mi történt.

Ennek is Alekszandra az oka, gondolta Leonyid. Hiszen ha ö idejében megáll, együtt kileshették volna, hová viszik a lo­vait, és Leonyid bízvást felismerte volna a falut. Reggel pedig a csapat kíséretében vonulhattak volna be oda, komoly erö­fölénnyel és nem mint foglyok.

Még szerencse, hogy Lackóval, a hegyi rablók vezérével aránylag könnyü alkut kötni. Legföbb tulajdonsága a kapzsi­ság. És hát mindennek van ára.

- Nem húznád már ki azt a kést a hátamból, Pavel? Lackó nem volna hálás a sérült áruért.

- Lackó miatt ne nyugtalankodj egy percig sem. Elment Ausztriába, a szuka lakodalmára. Miattam nyugtalankodj, nemesúr. Lackó távollétében én parancsolok.

Már csak ez hiányzott. Most aztán egyezkedhet egy eszeve­szettel a józan, meggyözhetö Lackó helyett. A „szuka" meg alighanem Lackó lánya. Pavel szerelmes volt a lányba, de né­hány évvel ezelött Stefan elnyerte töle, és ez az egyik ok, ami­ért annyira gyülöli Stefant. A másik az, hogy Stefan kétszer is legyözte párviadalban. Emiatt aztán Pavel mélységesen gyü­löl minden arisztokratát.

- Fogadd jókívánságaimat az elöléptetésedhez, Pavel, de nem folytathatnánk ezt a tárgyalást a falutokban, lehetöleg egy kemence mellett? Majd megfagyok.

Pavel röhögött. Vele röhögött embereinek többsége is, de a kést végre kihúzták Leonyid hátából. Pavel rövid parancs­szavára elvették töle a kardját. És ebben a pillanatban Pavel észrevette Alekszandrát is.

- Mi az, újabb némber? - Pavel megkerülte a többieket, oda­lépkedett Aíekszandrához, és megállt elötte. De röpke szemre­vételezés után visszasandított a grófra, hogy tovább bosszantsa. -A mai zsákmányunk sokkal jobb, mint amilyenre számítottam. Ez a fehérnép is megér annyit, mint a másik?

Tányára célzott, akitt az elözö esztendöben Lackóék foglyul ejtettek, s akinek visszaszerzése ötszáz rubeljébe került Stefannak. Leonyid tudta, hogy Alekszandra lovaiért amúgy is egész vagyont kell majd fizetnie. Csak a vak nem látja, mi­lyen értékesek. A lány egyelöre nem keltette fel az érdeklö­dést, és Leonyid úgy gondolta, most még elterelhetné a fi­gyelmet róla, pusztán azért, hogy a váltságdíj csekély legyen, hiszen Pavel bosszúszomjas gazfickó. De bizonyára más mód­szert választ, ha Alekszandra nem éppen ebben a pillanatban mered ádázan a szemébe.

- Tartsd meg - vetette oda épp annyi bosszúsággal a hang­jában, hogy öszintének hasson. - Csak szívességet tennél ve­le nekem.

A pár méteres távolság ellenére is hallotta, hogy Alekszand­ra élesen felszisszen. A méltatlankodó hang Pavel fülét is meg­ütötte. Nyilvánvalóan látszott, hogy a grófot nem túlzottan ér­dekli a lány. Nem is volt valami csábos látvány a kozák göncök­be bugyolálva. A szisszenés azonban mégis felhívta rá Pavel fi­gyelmét, így hát markával felemelte az állát, hogy alaposabban szemügyre vehesse.

Ebböl elvileg semmi baj nem származhatott. A lány kezét szorosan hátrakötötték. Körülötte ott sorakoztak a rablók.

Csakhogy Alekszandra belerúgott a haramiába, jó kemé­nyen. Pavel elbödült. Néhány embere röhögni kezdett, fájdal­mát tehát sértés is tetézte. Miközben fél lábon ugrándozott, és sajgó sípcsontját dörgölte - kész csoda, hogy nem csúszott el -, kifejezetten gyilkos tekintettel méregette Alekszandrát, és látszott, hogy rögvest rázúdítja haragjának javát.

Leonyid feléjük indult, de nem elég gyorsan. Nem volt elég közel, hogy megállítsa Pavel felemelt öklét, mielött lecsap Alekszandra arcára. Kénytelen volt hát rávetni magát a fickó­ra, hogy sikerüljön az ütést meggátolnia.

Amikor már eleget szánkáztak a havon, Pavel elképedt szemmel nézett fel rá. A gróf maga is elképedt. A fagy alig­hanem az agyát is megbénította, nemcsak kezét-lábát, mert ilyen eget verö ostobaságra nincs más magyarázat. Csupán azért nem lötték még agyon, mert Pavel emberei sem hitték el, hogy képes ilyen ostobaságra, és meglepetésükben moc­canni sem tudtak..

Így Leonyid nyert annyi idöt, hogy talpra segítse Pavelt, és le is veregesse róla kicsit a havat.

- Sajnálom, de rajtam kívül senki nem ütheti meg. Ez az én túlérzékenységem.

Át kellett volna váltania Cardinia nyelvére, amelyet Pavel is türhetöen beszélt, mert Alekszandra éppen ezt a pillanatot vá­lasztotta, hogy bebizonyítsa, nem vesztette el a hangját.

- Ezt még megbánja, Petrov. Leonyid oda sem nézett rá.

- Ha befogtad a szád, leányzó, tartsd továbbra is.

Pavel izzó tekintettel meredt hol egyikükre, hol másikukra,de hirtelen felülkerekedett benne a jókedv, és csaknem mo­solygott, amikor a grófhoz fordult.

- Ez az... mit is mondtál... sokba fog kerülni neked, Petrov. Leonyid felsóhajtott.

- Mindjárt sejtettem.

22. fejezet

Az étel határozottan ízletes volt, a grófot csak az érdekelte, hogy meleg. Még most is csontig át volt fagyva, bár a szoba közepén álló kemence láthatólag átmelegített már minden­kit. Lackó háza terebélyes épület volt, egyetlen nagy helyiség­gel, amelyben a falugyüléseket tartották, és a magányos fér­fiaknak is szállásul szolgált.

Leonyid keze már felengedett, de a lába még szörnyen fá­zott a hótól átlucskosodott csizmában. Tudta, hogy addig nem melegszik át igazán, míg ki nem bújhat nedves ruháiból, és úgy vélte, Alekszandra sincs különbül.

Nem mintha a lány bármilyen megjegyzést tett volna erre. Tudomást sem vett semmiröl és senkiröl, beleértve a grófot is, söt kivált öt nézte levegönek. Keresztbe vetett lábbal üldögélt az egyik fekhelyen egy tányérral az ölében, amelyböl kézzel fa­latozott. A kanál, amelyet kapott, a takarón hevert a térdénél. Isten ments, hogy most hirtelen úgy használja, ahogy kell.

Leonyid mostanára már hozzáedzödött a lány étkezési szo­kásaihoz, de vendéglátóikat bizony meghökkentették. Még a hegyi haramiák is illedelmesebben esznek, mint az ö jegyese. A férfi azonban most az egyszer örült ennek, mert a rablók kö­zönséges parasztlánynak vélték Alekszandrát, és úgy is kezel­ték. A nyakát is kitekerte volna a lánynak, ha váratlanul illen­döen kezd viselkedni.

Alekszandra még mindig állig zárt, vastag gyapjúzubbo­nyát viselte. A jól megvilágított szobában Leonyid észrevet­te, hogy a zubbony elöl csupa lucsok a hótól, és azok a szép­séges keblek alighanem jéghidegek a nedves ruha alatt, a mellbimbók kemény kis dudorok, amelyek csak arra várnak, hogy ö...

Leonyid eltakarta kezével a szemét, és felnyögött magában. Mi az ördöggel bajlódik ö itt? Szemközt vele ott ül Pavel, két­két emberével az oldalán, mögöttük az egyik falubeli asszony járkál ide-oda, sörrel töltögeti a korsókat, és a földijeit dicsé­ri bátorságukért, ravaszságukért. Ő meg mit tesz ahelyett, hogy odafülelne és felszedné a hasznavehetö értesüléseket, amelyeket elönyére fordíthat?

Az eddig hallottak közül az egyetlen érdekes dolog az volt, hogy a rablók nem véletlenül botlottak a csapatába, mint fel­tételezte, hanem már jó elöre tudtak a gazdag utazókról meg az értékes lovakról. Eszerint bizonyára vannak fizetett embe­reik a hegység túlsó felén fekvö faluban, ahol Leonyid csapa­ta az elözö éjjel megszállt.

Ez a kitünö megoldás biztosítja, hogy a rablókk értesüljenek a könnyü zsákmányról, mivel a két falut számos mellékösvény köti össze, amelyek órák alatt megjárhatók. A hóvihar ma még hozzá is járult a szerencséjükhöz, lehetövé tette, hogy összecsapás nélküll megszerezzék, amit akartak.

- Mid neked ez a lány?

Alekszandra hirtelen egyenesen Leonyidra nézett, bizonyít­ván, hogy töle eltéröen minden szóra figyelt. De a grófnak eszében sem volt ismét elkövetni a hibát, hogy a vérforraló választ oroszul adja meg. Ez a lány túlságosan kiszámíthatat­lan, gondolta. Nem lehet támaszkodni a segítségére, ha ki akarnak vergödni a kutyaszorítóból, ahová ö juttatta öket. Ha fel találja dühíteni, Alekszandra ugyanúgy nekitámad, mint a rablóknak.

Így hát átváltott cardiniai nyelvre.

- Az apja ajándékozta nekem. Gondoltam, elszórakozom vele egy darabig.

Alekszandra szeme visszatért a tányérra, de az arca elárul­ta, hogy egy fikarcnyit sem örül, amiért kizárták a beszélge­tésböl. A grófnak nagy esett le a szívéröl.

- És úgy szórakozol, hogy vered?

Pavel csak azért is oroszul folytatta, mert meggyözödése volt, hogy ezzel zavarba ejtheti Leonyidot. Alekszandra való­ban megint felkapta a fejét.

A gróf mereven Pavelre szegezte aranyló szemét. Kényte­len volt visszaváltani oroszra, de nem mert még egyszer a lány felé pillantani.

- Ha jól emlékszem, szó szerint azt mondtam, hogy rajtam kívül senki nem ütheti meg. Nem szórakoztat különösebben, de néha muszáj, mert rászolgál.

- De azért megtartod, mi?

- Ameddig meg nem unom. De ezalatt csak az enyém le­het...

Pavel megvonta a vállát, amivel jelezte, hogy tökéletesen érti a dolgot. A használt holmi veszít az értékéböl. Most már áttérhetnekk az üzletre.

- Ötven rubel, egy fityinggel sem több - kezdte a gróf olyan ábrázattal, amely kifejezte, hogy ajánlata nagylelkü.

- Nem ennyit kellett Stefannak is fizetnie annak idején, hogy visszaadjátok Árinát?

Árina említése kockázatot jelentett, Leonyid ugyanis sejtet­te, hogy az asszony, aki kiszolgálja öket, Pavel asszonya - er­re utaltak összenézéseik meg az, hogy a többi férfi óvakodott hozzányúlni. Mármost a haramia vagy felrobban a féltékeny­ségtöl, mint rendszerint, valahányszor Árina szóba került, vagy sürgösen másra tereli a szót, mivel saját aszszonya is he­gyezi a fülét.

- Csak nem akarod Lackó lányát összevetni ezzel a paraszt­némberrel? - bökött Alekszandra felé.

Felháborodás? Más sem kellett Leonyidnak.

- Teljesen igazad van, természetesen. Hát akkor mennyit javasolsz? Huszonötöt?

- Negyvenötöt - vágta rá Pavel, aki már ráeszmélt, hogy bakot lött.

- Gondolom, ez méltányos -jegyezte meg unottan a gróf. - Akkor hát megegyeztünk. Mellesleg mondd, kihez megy fe­leségül Árina?

Pavel hegyesen kiköpött, mielött válaszolt volna.

- Megunta az osztrák hercegét, és összeállt egy gróffal. Az meg van olyan lökött, hogy elvegye.

Leonyid nem tudta megállni, hogy ne ingerelje egy kicsit Pavelt.

- Lackó alighanem elégedett, hogy gróf kerül a családba.

- Lackó csak azt akarja, hogy kössék be a lánya fejét- dör­mögte Pavel. - Fütyül rá, hogy kicsoda. De beszéljünk inkább rólad, Petrov gróf. Remélem, az én kedves barátom, Stefan, szép summát ad érted. A lovakat persze megtartom magam­nak. De téged...

- Az efféle lovak használhatatlanok a hegyekben, és ezt ma­gad is jól tudod, Pavel. Hajlandó vagyok háromszáz rubelt ad­ni értük.

Pavel felröhögött.

- Azt hiszed, nem tudom, hogy ezeket a paripákat az uno­kafivérednek viszed? Ha igényt tart rájuk, fizesse meg, amit kérek értük, különben megtartom öket.

Leonyid elképzelni sem tudta, miböl gondol ilyesmit Pavel, de rájött, hogy sürgösen ki kell ábrándítania, különben soha nem szerezheti vissza a lovakat.

- A ménes történetesen a mátkám jegyajándéka. Stefan egyébként ki nem állhatja az ezüstfehéreket. Az mondja, vér­telen, szeszélyes jószágok, még a zabot sem érik meg, amit megesznek. Minthogy együtt utaztam velük, hajlamos vagyok egyetérteni Stefannal, bár meglehet, hogy ennek ellenére te­nyészteni kezdem öket az egyik birtokomon, ahogy eredeti­leg terveztem. Mindazonáltal, mivel egy vasamba sem kerül­tek, nem érdekelnek amúgy istenigazából. Háromszázat meg megadok értük, de többet semmiképpen.

- Darabonként ezer rubel az áruk, egy garassal sem keve­sebb -jelentette ki harciasan Pavel.

Leonyidot szinte törként döfte át Alekszandra mélykék sze­me. Utóvégre a ,,kicsinyeit" becsmérelte, sértegette. Meg is le­pödött, hogy a lány eddig nem vágta hozzá a tányért. És még hátravolt a java.

- Ez már végképp nevetséges - mondta a töle telhetö leg­nagyobb megvetéssel. - Ha képtelen vagy komolyan beszél­ni, nincs több tárgyalnivalónk.

- Stefan lesz az, aki kiguberálja a pénzt, nemesuram - fe­lelte magabiztosan Pavel. - Neked meg ötezer... nem is, tíz­ezer rubel az árad.

- Elment az eszed.

Pavel öklével az asztalra csapott.

- Stefan még tartozik nekem! Ha nem fizet, mérget vehetsz rá, boldogan küldelek el neki darabokban!

A gróf igazán megpróbálta türtöztetni magát. Hiszen holt­fáradt volt. Fázott. De most dühbe gurult.

Összefont karral az asztalra támaszkodott, izzó szemét Pavelra szegezte.

- Sose fenyegetözz olyasmivel, Pavel, amit nincs merszed megtenni - mondta igen halkan. - Árt a tekintélyednek.

- Mért ne merném megtenni?

- Mert mindketten tudjuk, hogy ha nekem bármi bajom es­nék, Stefan egy ezred katonasággal rontana rád, és a falutok helyét sóval hintenék be. Pusztulás vagy haszon. Melyikre szá­mítottál, amikor elkötötted a lovaimat?

Pavel arca vérvörös lett vagy dühében, vagy zavarában, hogy kénytelen meghatrálni. Némelyest fejébe szállt ugyan az ideiglenes vezéri hatalom, de hiába, Lackó elöbb-utóbb visz­szajön, és elszámoltatja.

Leonyid úgy döntött, hogy kissé megkönnyíti neki a visz­szakozást.

- Stefant most felejtsd el, Pavel. A pénzt én adom, nem Stefan, velem egyezkedsz, nem Stefannal. Azt ajánlom, aludj egyet a dologra, és reggel talán folytathatjuk az alkudozást. Addig azonbann nekem is meg a leányzónak is szállásra van szükségünk, ahol megszárítkozhatunk... mégpedig tanúk nélkül, zavartalanul.

Az egyik férfi röhincsélni kezdett, amire a gróf eleve szá­mított. Pavel képe még mindig vöröslött, de néhány hosszú­nak tünö, feszült másodperc után ö is elnevette magát, bár elég kényszeredetten.

Hát persze, csak tessék. Ti csak szárítkozzatok, mi bezzeg iszunk egyet a szerencsénkre.

23. fejezet

Beterelték öket egy rozoga, üres viskóba, amelynek gazdája Lackót kísérte el Ausztriába. Mindössze két-három szék, egy asztal, egy keskeny ágy, néhány edény meg takaró volt ben­ne. A tulajdonos láthatóan nem bízott annyira cimboráiban, hogy valami értékesebb holmiját is otthagyja. Az egyszobás viskóban csaknem ugyanolyan hideg volt, mint odakinn, a tüzhelyet már hetek óta nem használták.

A viskónak csak egy ablaka volt, kívülröl azt is bedeszkáz­ták. Az ajtóról hiányzott a zár, ezért kísérójük egy vastag léc­cel beszögezte, mielött visszament a többiekhez. Itt aztán se be, se ki, míg reggel be nem kíváncsiskodnak hozzájuk.

Az egyetlen jó, amit Leonyid elmondhatott szállásukról, hogy egyedül voltak benne, zavartalanul. A gyertya, amelyet kaptak, meleg fényt árasztott. Az egyik sarokban egy kicsike rakás tüzifa is akadt, a tüzhely is kicsike volt. A gróf tudta, hogy hosszú órákba telik, mire az átmelegíti a szobát, legjobb, ha mielöbb megrakja a tüzet.

Ezért mihelyt kiderítette, hogy nem állítottak ört a viskó elé, máris nekilátott, amikor egyszer csak egy fatál pattant le a válláról.

- Mi a...

 Hátraperdült, de le kellett lapulnia, mert a feje mellett egy tányér süvített el. Alekszandra a konyhaszekrény mellett állt, amelynek polcain még jócskán akadt csapkodni való edény. Te­kintettel a köztük lévö csekély távolságra, Leonyid iparkodott minél gyorsabban elöadni mondanivalóját.

- Bármit fecsegtem a lovairól, Alekszandra, csak azértt tet­tem, hogy lealkudjam a váltságdíjat. Vagy nem akarja vissza­kapni öket?

A válasz egy csupor volt, amely átkozottul közeljárt a gróf képéhez. Eszerint nem a lovakról van szó?

Leonyid lassan közeledni kezdett a lányhoz, és újra meg­próbálkozott.

- Amit magáról mondtam, azt is kényszerüségböl tettem, és a legkevésbé sem a pénz miatt. Ha Pavel azt hiszi, hogy ma­ga fontos nekem, amilyen kiszámíthatatlan és bosszúszomjas, esetleg valami gyalázatost müvel magával. Az ö esze járása szerint ami nekem fájdalmat okoz, az fájdalmat okoz Stefannak is, akit szívböl gyülöl.

A férfi kénytelen volt megint félrekapni a fejét. Sejtette, hogy már közelebb jár az igazsághoz, de még mindig nem tudta pon­tosan, mivel haragította magára a lányt. Alekszandra célzóképessége pedig fokozatosan javult.

Leonyid fenyegetöen lehalkította hangját.

- Köpje ki, Szása, mi baja, mielött elveszítem a türelmemet.

Újabb tányér repült a fejéhez, de ezúttal harsány emlékez­tetö kíséretében.

- Huszonöt rubel?

Atyaisten, gondolta Leonyid, hát világos, hogy ezt tekinti a legnagyobb sértésnek. Hiába, a nök meg az az átkozott érzé­kenységük. És ö még azt hitte, hogy Alekszandra nem olyan nebáncsvirág, mint a többi.

- De hallotta, ugye, hogy Stefan is csak ötvenet fizetett Árináért? - gyözködte a férfi.

- Árina a jelek szerint elég sok kézen megfordul. Ki az a másik nö, és azért mennyit adott?

A kérdést egy vágódeszka követte, amely egyenesen a bor­dái közé csapódott. Leonyid módfelett meglepödött a találat­tól, és csak másodpercekkel késöbb vette észre, hogy Alekszandra most már a tüzifák közt keres könnyebb lövedé­keket.

A férfi egy ugrással mellette termett, elkapta hátulról, szo­rosan átkarolta a derekát, és felemelte a levegöbe. Alekszandra visított, ö meg alaposan megrázta. A lány rúgkapált, mire Leonyid újra megrázta. Alekszandra fejéröl leesett a kucsma, haja hátraomlott a gróf arcába. Hideg volt, selymes és olyan illatos, mint a tavaszi rét.

A férfi egyre kellemesebben érezte magát, ahogy a karjában tartotta a lánytestet.

- Miféle másik nöröl beszél? - Tegyen le!

- Majd ha lecsillapodott. Miféle másik nö? - Akit a barátja emlegetett... - Nem a barátom.

-...amikor megkérdezte, hogy megérek-e annyit, mint a másik!

Olyan haragos volt a hangja, hogy Leonyidnak végre de­rengeni kezdett, mért meredt rá a lány olyan böszen odakinn a hóban, amikor a rabló feltette ezt a kérdést.

- Féltékeny, Szása? - súgta a fülébe.

Mintha a lány összerezzentt volna a karjában, de csökönyö­sen kitartott.

- Feleljen a kérdésemre, Petrov.

- Elöbb maga feleljen nekem... mert különben beváltom a múltkoriban tett ígéretemet...

- Ocsmány kurafi!

- Minthogy végre egymás közt vagyunk, jobban is megszo­rongatnám...

- Nem vagyok féltékeny - vágott közbe gyorsan Alek­szandra. - Csak azok a nök érdekelnek, akikkel mostanság próbál ágyba bújni. És azt is megmondtam, miért.

- Igen, igen, mert én a magáé vagyok - mondta a férfi olyan hangon, mint aki már túl sokszor hallotta ezt. - Ez a féltékenység, gyönyörüm.

- Akármi is, maga látja kárát – mordult fel a lány. - Nos, ki az a nö?

- Tatyjana királyné.

- Kicsoda?

- Az unokafivérem hitvese, bár akkoriban még csak herceg­kisasszony volt. Amerikában nött fel, hosszú történet, és ma­gát bizonyára nem is érdekli. Nos, nem szégyenli, hogy gya­núsított?

- Egy szégyentelent? Mért szégyellném? - vágott vissza Alekszandra. - Mennyit fizettek érte?

Leonyid felsóhajtott.

- Ötszáz rubelt, és mielött összevetné magát egy hercegkis­asszonnyal, vegye tudomásul, hogy ez nevetségesen nagy ár egy nöért, Lackó is arra számított, hogy lealkuszunk belöle, de az unokafivérem túl dühös volt az alkudozáshoz. Csak egyet akart, visszakapni a menyasszonyát. De Pavel, ez a mo­hó bandita vérszemet kapott.

- Az ár, amit a lovaimért kér, egyáltalán nem nevetséges - jelentette ki dölyfösen Alekszandra.

- Maga nincs tisztában a lényeggel, Szása. Ezek kisstílü fosztogatók, nincsenek nagy igényeik. Csak annyi kell nekik,amennyiböl megélnek itt a hegyek közt. Lackó soha nem kö­vetel túl sokat. Akiket kirabol, vagy akiktöl váltságdíjat csikar ki, legfeljebb a kellemetlenségek miatt bosszúsak. Ha a ban­da igazán veszedelmes lenne, az áldozatok már régen tettek volna ellene. Lackó pontosan érti ezt, de Pavelnek nincs hoz­zá elég sütnivalója.

- Maga azt állítja, hogy nem vagyunk veszélyben?

- Ha Lackó itt volna, ezt állítanám. Pavel azonban kiszámít­hatatlan, s amíg ö a vezér, semmi sem biztos. Föként azért, mert rettenetesen gyülöli Stefant.

- Most már letehet, Petrov.

Leonyid csak erre várt. Túl sokáig kellett karjában tartania a lányt, és ez olyan ötleteket sugallt testének,, amelyeket agya kétségbeesetten igyekezett elhárítani.

- Nincs több hajigálás?

- Egy darabig talán képes leszek türtöztetni magam.

A gunyoros hangnem mindenesetre megnyugtatóbb volt, mint az egyenes válasz, legalábbis Alekszandrától. A férfi rá­jött, hogy minél jobban haragszik a lány, annál szókimondób­ban, annál keményebben vág vissza.

Óvatosan letette hát a földre. De mivel így már nem mele­gítette Alekszandra teste, megborzongott a hidegtöl, és már­is a tüzifához lépett.

Nem tudta, mit szól majd a lány a következö javaslatához, de elö kellett hozakodnia vele.

- Muszáj levetnünk ezeket a nedves ruhákat.

- Tudom - mondta a háta mögött erötlenül a lány.

Nocsak, hát ésszerüen is tud viselkedni? Hála a jóistennek a kisebb csodákért. De mi lesz itt, ha Alekszandra levetközik? Kettesben vele egy bezárt helyiségben, ahol ágy van, hogy áll­jon. ö jót magáért? Hangosan felsóhajtott.

- Mi a baj? - kérdezte Alekszandra.

- Semmi - dünnyögte Leonyid, de mozdulatlanul görnyedtt a tüzifa fölé.

- Rakjon már tüzet, Petrov - noszogatta a lány türelmetle­nül. - Vagy azt hiszi, anélkül is megérjük a reggelt?

A férfi úgy érezte, hogy a maga részéröl semmiképpen sem éri meg, akkor meg nem mindegy? De végül nagy eröfeszí­téssel összeszedte magát, és munkához látott.

- Mondja el, mért gyülöli annyira az unokafivérét Pavel - kérte Alekszandra.

Nagyszerü. Végre elterelheti a gondolatait.

- Pavel szerelmes volt Lackó lányába, Árinába, és alighanem máig az. De Árina többre vágyott, magasabbra tört. Körülbe­lül nyolc évvel ezelött megismerkedett Stefannal, aki akkor még csak trónörökös volt, és egy idöre a szeretöje lett. Aztán összevesztek, és Árina visszaszökött ide. Stefan utána jött, hogy kibékítse, és végül ötven rubelt fizetett Lackónak, hogy az is­mét elengedje a lányát. Pavel meg ragaszkodott ahhoz, hogy Stefan verekedjen meg vele az elsöbbségért.

- És megverekedett?

- Igen.

- Ez elég romantikus.

Leonyid felhorkant.

- Nem volt ebben semmi romantika. Pavel aljasul vereke­dett, mégis veszített. A baj csak az, hogy nem szeret veszíte­ni.Amikor aztán foglyul ejtették Tányát...

- Ki az a Tánya?

A férfi úgy tett, mintha észre sem venné, hogy a lány hang­ja megint kiélesedett.

- Tatyjana királyné ragaszkodik ahhoz, hogy Tányának szó­lítsuk. Már meséltem, hogy Amerikában nött fel, és ott ezen a néven ismerték. A valódi nevét maga sem tudta, míg rá nem bukkantunk tavaly... de megint elkalandozom a tárgytól. Egy­szóval, amikor Tányát Lackóék foglyul ejtették, Stefan kényte­len volt ismét idejönni, és Pavel megragadta az alkalmat, hogy bosszút álljon. Megint párviadalra hívta ki Stefant, mégpedig késharcra, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megölje.

- És gondolom, ezúttal is veszített, ugye?

- Bizony, de maga is hallotta, hogy beszél. Még most sem elégelte meg a dolgot, holott Lackó legutóbb figyelmeztette, hogy kész öngyilkosság volna, ha még egyszer megpróbálna megküzdeni Stefannal.

- Aha, csakhogy Lackó nincs itt, hogy megerösítse a figyel­meztetést, és... maga most úgy hiszi, hogy Pavel magát fogja párviadalra hívni, mielött befejezödne ez a kaland, igaz?

- Agyalágyult volna, ha engem hívna ki - mondta gúnyo­san Leonyid.

- De magát meglepné, ugye, ha mégis szorult volna belé némi ész?

A fanyar szavaktól a gróf csaknem felnevetett. És ez meg­hökkentette.. A fenébe is, hát mióta találja mulatságosnak a lány szellemességét?

Végre fellobbant a tüz, és nem is volt olyan gyatra, mint ahogy tartott töle. Bár jó idöbe kerül, mire a kis vályog tüz­hely teljesen bemelegíti a viskót.

Megfordult, hogy közelebb hívja Alekszandrát a tüzhelyhez, mielött levetközik. Nem készült el arra, hogy egy pokrócba bu­gyolálva találja. A lány már kiterítette zubbonyát, nadrágját, in­gét az egyik székre, és mezítláb volt. Leonyidnak elállt a léleg­zete. Agya kiürült, aztán hirtelen egyetlen gondolat töltötte be. Vajon teljesen meztelen Alekszandra a pokróc alatt, vagy van még rajta valami? Visel egyáltalán alsónemüt? A kérdés öt ma­gát ejtette zavarba, hiszen átkozottul jól tudta, hogy nincs mer­sze választ keresni rá.

Elfordította szemét a lányról, de nem tudta megpihentet­ni semmin, ami segített volna elterelni figyelmét teste köve­telözéséröl. És még ö maga kért külön, zavartalan szállást ket­töjüknek? Holtbiztos, hogy nem volt eszénél.

- Elfoglalhatja az ágyat - nyögte ki. - Én majd a földön al­szom..

- Ne beszéljen képtelenségeket. Eszemben sincs megjátsza­ni,, mintha kedvemre volna ez a helyzet...

A férfi hátrakapta a fejét, és fagyosan közbevágott.

- Akkor teljesen egyetértünk.

-...de felnött emberek vagyunk, ágy pedig csak egy van, és mihelyt leveszi a csizmáját, rájön, hogy a hideg csak úgy döl befelé a padlódeszkák között. Ha a padlón próbál aludni, reggelre olyan beteg lesz, hogy...

- Értem a célzást, Szása! - fortyant fel Leonyid, kissé túl hangosan.

A választól Alekszandra mereven kihúzta magát. -Jogában áll persze idehívni valakit és külön szállást köve­telni, de az idehallatszó ricsajból meg muzsikábóll ítélve a hara­miáink javában dáridóznak, nem hallanának egy szót sem.

A gróf maga is kételkedett ebben, de tudta, az sem segít raj­ta. Kívánja ezt a lányt - persze, csak a teste, de hát világéle­tében túlságosan is sokszor hagyta,, hogy a teste uralkodjon rajta. Ezúttal semmiképpen sem engedheti meg. Szó sem le­het arról, hogy a lány felfedezze, milyen mélységesen feliz­gatja öt.

- Teljes mértékben igaza van. Egyszerüen nem is számítol­tam rá, hogy maga ezen a téren ennyire... kifinomult.

Alekszandra merevsége mit sem enyhült. Söt, az állát egy ár­nyalattal magasabbra emelte, és még jobban kihúzta magát.

- Nem kell ahhoz kifinomultság, csak józan ész, hogy be­lássuk, egy ilyen éjszakán tanácsos megosztani a test melegét -világosította fel a férfit. - Ne essen tévedésbe, Petrov. Szíve­sebben aludnék én bármilyen más test mellett, de mivel tör­ténetesen a magáé itt az egyetlen...

- Bújjon már bele abba a nyavalyás ágyba, és aludjon - mo­rogta Leonyid. - Nem gyözöm kivárni, hogy megvirradjon.

Miközben a tüzhely mellett vetközött, a férfi magán érezte a lány tekintetét.. De talán csak képzeli, hiszen Alekszandrát a leg­kevésbé sem érdekli az ö teste. Bizonyára alszik. Elég sokáig vá­rakozott, hogy a lány elaludjon. És most mégis azon képzelö­dik, hogy Alekszandra figyeli. Olyan merevedése támadt, hogy szinte sajgott az ágyéka.

Merö önkínzás volt lefeküdni az ágyba a lány mellé. Alekszandra szorosan beburkolózott pokrócába, és ahány ta­karót csak talált, az ágyra terítette.,Leonyid mégis érezte a testéböl áradó meleget.

Úgy átfázott már, hogy minden porcikája erre a melegség­re áhítozott, ugyanolyan erösen, ahogy nöi testre szokott áhí­tozni, de ez a vágy mégsem volt érzéki. A megkívánás is haj­totta, persze legalább annyira, de ez más volt, egyszerübb, elemibb - a melegség igénye.

Leonyid minden erejével fegyelmezte magát, de hamaro­san éreznie kellett, hogy keservesen megkínlódik ezen az éj­szakán. Így hát csak feküdt az ágyon, mindjobban reszketett a hidegtói, összeszorított foggal, hogy ne vacogjon hangosan, és kínzón gyötörte a kettös vágyakozás.

Bátorította magát, hogy elöbb-utóbb átmelegszik a teste, aztán a jótékony álom megszabadítja gyötrelmes kívánalma­itól is. Csakhogy addig át kell szenvednie élete legroszszabb éjszakáját, hiszen amire sóvárog, kéznyújtásnyira van csak tö­le, de ezzel az erövel akár mérföldekre is lehetne,, mert tilos megérintenie.

Ha mást nem, legalább közelebb kellene húzódni hozzá. Olyan keskeny ez az ágy! Ahogy így az oldalán fekszik, arccal a lány felé, már amúgy is elég közel vannak egymáshoz. Csak még egy kicsikét...

Alekszandra felszisszent és felült, egyenesen, mint a gyer­tyaszál, amikor Leonyid lába véletlenül súrolta az övét.

- Te jóisten, hiszen a lába olyan, mint a jégcsap!

A következö pillanatban benyúlt a takarók alá, ölébe kap­ta Leonyid közelebb esö lábát, és meleg kezével hevesen dör­zsölni kezdte. A vállára borított pokróc elöl szétnyílt.

- Hát ennyi esze sincs, hogy odatartotta volna a tüzhöz? - zsörtölödött érdesen a lány. - Nem hallotta még, hogy akinek fagyosra hül a lába, egyebütt sem tud rendesen átmelegedni?

Egyebütt azért akadt egy testrésze Leonyidnak, amely csak úgy lángolt, tökéletesen megcáfolva ezt az állítást. De erröl nem tett említést a lánynak, mint arról sem, hogy eddig a tüz­hely mellett üldögélt, ott nem is a hidegen járt az esze, ha­nem Alekszandrán. Azon, hogy meztelenül fekszik az ágyban, hogy nemsokára maga is odabújik mellé, szintén meztelenül, hogy esetleg feléje fordul - meg azon, hogy mi lesz a folyta­tás. Az bezzeg meg sem fordult a fejében, hogy a lány önként melengeti meg kezével lábát, mintha ez lenne a világ leg­természetesebb dolga.

Leonyidot bizony megdöbbentette, hogy úgy bánnak vele, mint egy kisgyerekkel. Ámbár a puszta tény, hogy Alekszandra megérinti, nem éppen gyermekes gondolatokat ébresztett benne.

Egyszerüen nem fért a fejébe, hogy a lány megérinti. És ami azt illeti, mért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy az ágy­ba feküdjenek? Lehet, hogy pusztán felfüggeszti nézeteltéré­seiket a balszerencsés kaland idejére, vagy...

A másik magyarázat latolgatásától eszeveszettül megló­dult a szívverése. Lehetséges, hogy Alekszandra kívánja öt, csak restelli elárulni mindazok után, ami köztük történt?

Fagytól zsibbadt lába gyorsan fölengedett. Alekszandra még egy-két percig dörzsölte, aztán türelmetlenül rászólt.

- Adja ide a másikat.

A férfi sürgösen engedelmeskedett, és kisvártatva valóban teljesen átmelegedett, részben a lánynak köszönhetöen, rész­ben tulajdon gondolatai következtében.

- Köszönöm - mondta, amikor Alekszandra végzett.

A lány mindössze egy kurta biccentéssel nyugtázta a köszö­netet, és nyomban visszafeküdt hanyatt, mint az imént.Leonyid sutba vágta az óvatosságot, és hazudni kezdett.

- Még mindig borzasztóan fázom, Szása. Ha jól emlék­szem, mondott valamit a testmeleg megosztásáról...

Alekszandra hasra fordult, és a párnáját öklözte. Ő is sóhaj­tozott. Fura módon a férfi ezt meglehetösen biztató jelnek te­kintette.

- Vagy meggondolta magát? - próbálkozott meg a közöny és csalódottság vegyülékével, nem túl meggyözöen.

Alekszandra felsóhajtott.

- Nem, jöjjön csak. - Majd zordul hozzátette: - De csak amíg ügyel a kezére.

Ez már nem volt éppenséggel bátorító. De azért a lány há­tat fordított, és valamicskével beljebb húzódott az ágyon, a gróf meg beljebb nyomult.. Mellkasa a lány hátához simult. Alekszandra nem szándékozott többet engedni, de Leonyid mindent akart, ágyékát a lány fenekéhez, combját combjához szorítani. Továbbnyomakodott, míg tökéletesen össze nem si­multak. Alekszandra tiltakozásul odébb csusszant, a férfi kö­vette, míg végül a lány a falhoz szorult és feladta. Ismét felsó­hajtott.

Leonyid magába fojtotta saját gyönyörteli sóhajait, két ke­zét ökölbe szorította, hogy parancsolni tudjon nekik. De a tes­tét annál inkább használta, mégpedig igencsak körmönfon­tan.

Ez a csábítás ravasz volt, ártatlan cirógatásnak, véletlen dörgölözésnek, moccanásnak, nyújtózásnak álcázva. Forró le­helet a nyakon, semmi-semmi, ami fenyegetö. És bevált. A férfi érezte, hogy a lány ernyedten belesimul az ölébe - míg meg nem érezte a kemény, sürgetö férfitestet.

Alekszandra szoborrá dermedt.

- Azt hiszem kellöképpen felmelegedett, Petrov.

Leonyid vacogást eröltetve magára, a lány fülébe suttogta:

- Akkor mért remegek még mindig?

- Nem érzem,, hogy...

- Persze hogy nem - vágott közbe gyorsan a férfi -, ha így bebugyolálja magát ebbe a pokrócba, pedig csak a felsö taka­rókra volna szüksége... meg rám. - Petrov...

A gróf megint félbeszakította.

- Ha nem hiszi, hogy remegek, húzódjon közelebb. - Inkább hiszek magának.

- Ezt tettem én is, hittem magának, aztán most mégsem adja át rendesen a melegét.. - Ez már vádlón csengett. – Vagy az a baj, hogy a pokróc alatt nincs magán semmi? - De van, csakhogy...

- Akkor meg nemm mindegy, ha ledobja ezt a pokrócot? Sze­rintem ez nem igazi melegítés... -Jól van, no!

A takarók alatt Alekszandra kibontakozott a pokrócból, de csak csípöig. Söt, hátul kétrét hajtotta a pokrócot, hogy véd­je magát.

Leonyid kis híján felnevetett. A lány most már tudja, hogy kívánja, lehetetlen, hogy ne tudná, mégsem hozza szóba. Jól ismert játék. Alekszandra ahelyett, hogy kiugrana az ágyból, sértetten, felháborodva, a tettetett tiltakozás hagyományos her­cehurcáját játssza el. A további közeledés hadmozdulatait ne­ki, Leonyidnak kell elvégeznie, míg a lány úgy tesz majd, mint­ha nem tudná, miröl van szó. Ígéretes játék vár itt rájuk, amely­ben mindketten gyönyörüségüket fogják lelni.

Leonyidnak sehogy sem akarózott arra a belsö hangra hall­gatnia, amely figyelmeztette, hogy az ö Alekszandrája túlsá­gosan egyenes és becsületes az efféle játékhoz.

Inkább végigpróbálta megszokott, kedvelt módszereit - míg végül ráeszmélt, hogy ennél a lánynál egyik sem válik be. Itt csak az öszinteség használ, az egyszerü,, keresetlen öszin­teség - most az egyszer, kivételesen az nyeri meg a játszmát.

De nem szabad elsietnie semmit, intette a belsö hang. Eh­hez a lányhoz türelemre van szükség, még akkor is, ha ö be­lepusztul, ami nagyon valószínü.

Még mindig nem érintette meg a lányt, csak testével fogta kö­rül. Nem látta, mi van rajta, de érzékelte, hogy valami ujjatlan,sima ingváll, vastag, durva vászonból. Elképzelte Alekszandrát selyemben-csipkében, és csaknem felhördült.

Várt néhány másodpercet, aztán a lány tarkójához szorítot­ta arcát,., és odadörzsölte böréhez, hajához. Érezte, hogy Alekszandrán borzongás fut át. Megpróbálta kihasználni ezt.

- Ha fázni kezd - mormolta rekedten -, talán segít, ha át­karolom.

- Nem! Nem fázom! - bizonygatta a lány. - Söt, inkább kezd túl mele...

- El sem tudom mondani, mennyire örülök ennek, Szása - felelte Leonyid.

Újabb, szinte végsökig kétségbeesett sóhajtás. A férfi azt akarta elérni, hogy a lány ismét engedjen merevségéböl, de hasztalan iparkodott.

- Nagyon nyugtalanítom magát?

- Dehogyis.

- Ez nagyszerü, mert azt hiszem, így sehogy sem boldogu­lunk, hacsak maga nem hajlandó...

Ekkor elhallgatott, várta, hogy a lányon úrrá legyen a kí­váncsiság. Az efféle fortély ritkán vallott kudarcot, és ezút­tal is bevált, de jó tíz másodperccel késöbb, mint a férfi gon­dolta.

- Mire?

- Rám feküdni.

A feszültség szinte szikrázott a levegöben, és Alekszandra kirobbant.

- Még mit nem! - és a takarókat ledobva már fel is ült, hogy kiugorjon az ágyból.

Az elkeseredés felajzotta Leonyidot, villámsebesen átkarol­ta a lány derekát, visszanyomta az ágyra, mellkasával a lány mellére nehezedett, leszorította, és ajkával elnémította tiltako­zását. Tudta, csak másodpercei vannak, hogy legyözze, vállán már érezte is a taszító kezeket. Ha nem nyer idöt...

Alekszandrának vége volt, elveszett. Azóta viaskodott ma­gával, mióta a férfi lévette ingét, és a gyertya fénye megvilá­gította aranyló börét, minden képzeletet felülmúló, férfias alakját.. Alekszandra szorosan lehunyta a szemét, hogy meg­küzdjön mindazzal, amit a csupasz mellkas puszta látványa ébresztett benne. Abban a percben már kis híján rászólt a fér­fira, hogy aludjon mégis inkább a földön.

De nem szólalt meg. Meg kellett volna tennie, mégsem tet­te. És amikor Leonyid teste az övéhez simult, hatalmába ke­rítette a vágy, és mostt már nem tudja fegyelmezni. A férfi nem engedte elmenekülni. Tudja vajon, hogy ö mit érez, hogy mi­féle érzéseket váltott ki belöle?

Leonyid két kezébe fogta az arcát, és csókolta, csókolta. Mi­lyen gyengéd. Milyen állhatatos. Milyen csodálatos. És egy­szerüen örjítö a teste...

- Egyszerüen megörjít a teste, gyönyörüm. Bocsássa meg, de képtelen vagyok itt feküdni maga mellett és nem szeretni, ölelni, élvezni magával. Magát akarom.

Melyikük mondta ezt? Nem, mégsem ö, hanem a férfi. És a „gyönyörüm" most az egyszer nem csengett gunyorosan, igazi becézés volt, amilyennek lennie kell.

De a férfi nem adott módot a válaszra. Ismét csókolni kezd­te a lányt, még szenvedélyesebben, az pedig alámerült az ér­zések örvényébe, beleveszett a forró kavargásba - szétolvadt, szinte megsemmisült.

- Igen - lehelte elcsukló hangon. - Mit mond?

- Igen, én is akarom.

- Ó, Istenem, köszönöm neked - suttogta Leonyid, és csó­kokkal borította el a lány arcát, ahol csak érte.

Alekszandra elmosolyodott, hogy Istennek vajon mi köze mindehhez. A férfi észre sem vette,, tovább csókolta, a nyakát, a vállát, és csókjainak nedves, perzselö nyomától újabb meg újabb borzongás futott át Alekszandra karján, gerincén, combján, ölében.

Lerepültek a takarók. Leonyid lett a takarója, és Alek­szandra egy csöppet sem fázott. Söt, ellenkezöleg, úgy izzott a teste, hogy szívesen meghempergett volna a hóban. De még jobban esett neki, amikor a férfi lejjebb csúszott rajta, és a combjai közé fészkelte be magát, nem a csípöjével, hanemm a derekával, miközben az ajka egyre lejjebb haladt az ingváll mély kivágásában, és fogával bontogatta szét rajta a kapcso­kat, lassan, kéjesen, egyiket a másik után..

Alekszandra keze sem maradt tétlen, felfedezöútra indult mind a kettö, ismerkedtek a férfi börének simaságával, feszes­ségével, vállának szélességével, nyakának izmaival, makran­cos hajával, amely oly puhán tekeredett az ujjaira.

- Ó, Jézusom, köszönöm neked. Még annál is tökéleteseb­bek, mint képzeltem - szólalt meg szinte áhítattal Leonyid.

Sikerült teljesen kibontania Alekszandra mellét, és olyan révülten bámulta, hogy a lány végül zavarba esett, mert min­dig is a mellét tartotta a leggyatrábbnak magán.. Úgy érezte, túl nagy, és a lovakkal végzett munkánál sokszor le is kellett kötnie, fölösleges rossznak tekintette.

De a gróf láthatóan egyáltalán nem így gondolta, és Alekszandra elképedten nézte, amint a férfi a két melle közé temeti arcát, és lassan ide-oda forgatja, hogy egyaránt illet­hesse ajkával mind a kettöt. Alekszandra ekkor hirtelen fel­fogta a szavak értelmét. Leonyid éppenséggel nem szokatlan­nak találja a mellét, hanem gyönyörünek, és ahogy múltak a percek, ennek újabb és újabb bizonyságát adta. Dédelgette, cirógatta, csókolgatta, harapdálgatta öket, szünet nélkül, ki­tartóan. És ez az érzéki ostrom, amelyet csak fokozott az ágyé­kának feszülö kemény férficsípö, olyan közel sodorta Alekszandrát a szakadékhoz, hogy a legenyhébb lökésre be­lezuhant volna.

A férfi persze tisztában volt ezzel. Legalább úgy ismerte a nöi testet, mint a sajátját, tudta, melyek a legérzékenyebb pontok, és hogyan lehet a végsökig fokozni a gyönyörüsé­gét. És azt is tudta, hogy Alekszandra már eljutott odáig. El­árulta a lélegzése, ujjai, amelyek az ö hajába markoltak,, el­árulta ívbe hajló háta, vonaglása, két combjának minden ed­digi tapasztalatnál erösebb szorítása az ö derekán. Bármeny­nyire kívánta is tovább folytatni a lány testének felderítését, sokkal jobban vágyott arra, hogy benne legyen, érezhesse, amikor Alekszandra eljut a csúcsra. És tudta azt is, ha most nem hatol bele, Alekszandra nélküle jut oda.

Ajka visszatért a lány ajkára, megpróbálta könnyed kis csó­kokkal lecsillapítani, míg lehántja róla a maradék fehérne­müt, de Alekszandrát már nem lehetett feltartóztatni. Leg­alább olyan követelözö és szenvedélyes volt most is, mint min­den egyébben, és mihelyt lemeztelenedett, ö húzta-vonta fel magára a férfit.

Alekszandra már nem tudott várni, kéjtói reszketve meg­emelte csípöjét, s Leonyid diadalmas férfiassága magától rá­talált a helyére, máris benne volt, utat tört a csodálatos, ned­ves forróságba, a hihetetlenül szoros gyürübe, átszakítva a fe­szes hártyát, még mielött a férfinak ideje lett volna ráeszmél­ni, hogy mi az.

Alekszandra teste hirtelen megmerevedett, alig észrevehe­töen, és éppen csak egy pillanatra tartotta vissza lélegzetét. Leonyid döbbenten kapta fell a fejét, de bármit akart is mon­dani, elfeledte, amint meglátta a lány arcán hirtelen felsugár­zó gyönyört, megérezte vére lüktetését, és ekkor még mé­lyebbre hatolt belé, és a következö szívdobbanásnál hihetet­len módon maga is a csúcsra ért, olyan elemi erövel, olyan be­teljesedéssel, mint eddigi életében még soha.

24. fejezet

Miután testük lehült, hamar érezni kezdték a viskó hidegét. Leonyid igyekezett visszaráncigálni a lerúgott pokrócokat. Alekszandra szótlanul türte, hogy betakarja velük.

A lány szinte magába roskadt attól, amit elkövetett, hát még akkor, amikor ráeszmélt, hogy egész éjszaka.a egyszer sem jutott eszébe Christopher. Hogy hütlen lett hozzá! Azok az át­kozott érzések annyira leigázták, hogy nem törödött semmi­vel, csak azzal, hogy kielégítse öket.

Soha nem is sejtette, hogy a szenvedély ilyenn emésztöen erös, mindent elsöprö lehet. Bárcsak soha ne is fedezte vol­na fel, ezt kívánta. Nem bánta volna, ha valamilyen módon a grófot hibáztathatná mindenért, de nem tehette. Hiszen a férfi megrögzött csábító volt, ezt eleve tudta róla. És ami az ellenállhatatlanságát illeti, hát az Isten adománya, nem a sa­ját elhatározásából tett szert rá, nem is tehet róla.

A vétkes egyedül ö, Alekszandra, senki más. Hiszen pon­tosan tudta, mire készül Leonyid. Amíg képes volt rá, küz­dött is ellene, aztán megadta magát, söt gyönyörüségét ta­lálta a megadásban. És az a gyönyörüség - arra jobb nem is gondolni. Kellemes érzések nem férnek össze az önváddal. De jaj, istenkém, milyen nagyon jó volt, jobb a jónál, túlsá­gosan jó.

Ahhoz képest, hogy sohasem tapasztalt még ilyesmit, kény­telen bevallani magának, ennél jobb nem is lehetett volna,, fe­lülmúlt mindent, amit valaha is elképzelt. Bárcsak ne lenne így. Legalább ne lett volna ennyire szép, gyönyörüséges és csodálatos, akkor nem érezné magát ennyire bünösnek?

Leonyid szintén nem tudott másra gondolni, csak a történ­tekre, ami nem csoda, hiszen hasonlót nem élt át eddig még soha. Már az elsö alkalommal párját ritkító gyorsasággal ju­tott el a beteljesülésig, másodszorra pedig maga volt a tökély. De az az elsö? Hát mikor esett meg vele valaha is, hogy egyet­len lökésre a kéjmámor tetöfokára jut? Mikor érzett valaha is ilyen mérhetetlen gyönyört?

De ami a leghihetetlenebb, hogy a gyönyörrel semmi nem ért véget. Miközben még ott feküdt a lányon, és megpróbált felocsúdni, megpróbálta tisztázni magában, hogy voltaképpen mi történt vele - újra megtörtént a csoda. Alighanem az érin­tetlen szüzesség lehetett az, ami így felkorbácsolta érzékiségét, az egyetlen dolog, amelyet tapasztalatainak megszerzése során mindig megtagadott magától.

Hogy lehet, hogy erre nem jött rá? Hiszen a szüz lányok oly könnyen felismerhetök. Annyira jellegzetesek. Alekszandra vi­szont túl merész volt, túl egyenes, túl szenvedélyes, és a csókjá­ban a szüziesség leghalványabb nyomát sem lehetett felfedezni. Hiányoztak az árulkodó, tipikusjelek, és a férfi valahogy csaló­dottnak, kijátszottnak érezte magát, olyan naivnak, rászedhetö­nek, mint égy tizenhat éves kamasz.

Mibe keveredett, hogy ez olyan fontos lett számára? Mint­ha bizony számítana valamit, hogy még nem elözte meg egyetlen férfi sem. Ez öt soha, de soha nem érdekelte, egye­dül a gyönyör volt az, ami lényeges.

Szótlanságukban pattanásig nött a feszültség köztük. Leonyid szükségét érezte, hogy szemrehányást tegyen a kapott ajándékért, amelyet bízvást visszautasított volna, ha lehetösé­ge van rá - legalábbis ezt szerette volna hinni. Alekszandra pe­dig tudta, hogy képtelen lesz elaludni, míg nem közli a férfi­val, hogy ez az, ölelés semmit sem változtatott meg köztük - áltatta magát ö is.

Úgy gondolta, a legegyszerübb, ha ezt kerek perec a gróf tudtára adja.

- Amit a sorsunk megpecsételéséröl mondtam egyszer ma­gának, azt felejtse el.

Leonyid olyan gyorsan felkönyökölt, hogy nyilvánvalóan ö is éppen valami sértö megjegyzésre készülödött. Alekszandra megkönnyebbült, hogy ezúttal diadalt aratott. De tévedett.

- Azt is felejtsem el, hogy maga szüz volt? - kérdezte a férfi.

- Igen.

Ha valami lehetetlen, hát ez az, gondolta Leonyid.

- Az ördögbe is, Szása, mért nem szólt? Bármit gondol is rólam, nem szokásom szüzeket elcsábítani. Soha nem volt dolgom szüz lánnyal, és egy fikarcnyit sem örülök, hogy ép­pen maga az elsö.

A kijelentésböl annyi méltatlankodás csendült ki, hogy a lány csaknem felkacagott. Értékei közül ezt az egyet teljesen jelentéktelennek tekintette, de sokért nem adta volna, ha a gróf erröl is lemarad. És különben sincs köze hozzá, a fene egye meg.

- Hogy mért nem szóltam? Mért kellett volna megmonda­nom? - vágott vissza. - Miböl feltételezte az ellenkezöjét, ami­kor hajadon vagyok, és még nem voltam férjnél?

- Abból, hogy orosz - bökte ki gondolkodás nélkül, de nyomban ráeszmélt, hogy hibát követett el. Ezért a sértésért akár fejbe is löhetnék, így hát gyorsan helyesbített. - Azt aka­rom mondani, hogy megfordultam már az orosz cári udvar­ban. Így hát személyesen is tapasztaltam, milyen könnyüvé­rüek itt a hölgyek, a hajadonokat is beleértve. Ha netán akadt is köztük szüz lány, ügyesen eltitkolták.

- Esetleg csak maga elöl, érthetö okokból - felelte kimér­ten Alekszandra.

Bárcsak sértödöttebb lehetne, mint amilyen, kívánta a lány, de maga is megjárta az udvart, és nagyon jól tudta, mennyi­re feslettek, erkölcstelenek ott a fönemesek. Leonyidnak va­ló népség, szakasztott olyanok, mint ö. Csudára otthon érez­hette magát köztük.

- No, persze - folytatta továbbra is száraz hangnemben -, mi mást gondolhatott volna, ha már annyira emlékeztetem magát az ott látott hölgyekre.

Alekszandra még a félhomályban is észrevette, hogy a férfi arca elvörösödik, amint ráeszmél tévedésére, amely olyan nyil­vánvaló, hogy csak a vak nem látja. Hiszen ha ö a rangja sze­rint nemeshölgy is, mikor viselkedett hölgy módjára?

Leonyid azonban nem kért bocsánatot. Alekszandra meg is rökönyödött volna, ha megteszi.

- Ha jól emlékszem - mondta -, volt lehetösége, hogy megváltoztassa ezt a benyomást.

Alekszandrának eszébe jutott, milyen alkalomra utal a fér­fi, amikor megkérdezte tóle, hogy mit számít neki egy szere­tövel több vagy kevesebb, mikor úgyis volt seregestül. Az is eszébe jutott, hogy mért nem utasította rendre. Mert azt akar­ta, hogy a gróf csak rossz benyomásokat szerezzen róla, és ez­zel is növelte a számukat. De hogy most számon kérjék ezt rajta? Csak azt ne higgye Leonyid, hogy amiért egy dologban tévedett, talán a többiben is téved!

- Mért veszödtem volna ilyesmivel? - vetette oda tehát közönyösen. - Fütyülök rá, hogy mit gondol rólam. - És a biztonság kedvéért még lódított is egyet, hogy inkább Leonyidot hibáztathassa. - Mellesleg nem is képzeltem, hogy maga valóban elhiszi azt az ökörséget a szeretöimröl.

Ugyanígy azt is mondhatta volna, hogy ennyire hígvelejü mégsem lehet valaki, és megjegyzésével el is érte célját: Alekszandra azonban nem adott sok lehetöséget, hogy a férfi kifejezhesse nemtetszését, máris újabb támadásba lendült.

- Erröl jut eszembe, Petrov, már régebben meg akartam kérdezni magát, hogy voltaképpen mit csinál, amikor éppen nem nöcsábászattal foglalkozik?

Leonyid tudta, hogy örvendeznie kellene, amiért sikerült ilyen rossz véleményt kialakítani magáról. Akkor meg mért érzi úgy, hogy védekeznie kell? Azért sem védekezik. Azt te­szi ö is, amit a lány, és fütyül rá, hogy az mit gondol róla.

Így hát visszavágott.

- Akkor a nök szoktak az ágyukba invitálni, anélkül hogy kérném öket. Megmagyarázná nekem, hogy maga mért tette ugyanezt?

- Nem azért, amiért maga képzeli, maga beképzelt ficsúr! - fortyant el Alekszandra.

A férfi jó jelnek tekintette, hogy Alekszandra szidalmakhoz folyamodik - ámbár a ficsúrt legalább olyan rossz néven vet­te, mint Tányától a pávát. De akkor is vallomásra készteti, ha a lánynak nem akaródzik válaszolnia.

- Nos? - követelte ellentmondást nem türö hangon.

Maga is pontosan tudja, hogy mért. Ne keresgéljen erre magának tetszö indítékokat. Ilyesmiröl szó sem volt.

- Csakugyan?

Alekszandra fenyegetöen rámeredt, aztán gyorsan vállat vont, végül felsóhajtott.

- Igyekeztem megkímélni, de ha mindenáron hallani akarja, hát megkaphatja. A hideget nem szabad félvállról venni. Ilyen idöben sokan meghalnak, mert lehül a testük, és már ne is ha­ragudjon, de maga egyáltalán nem kelti kemény, szívós legény benyomását. A teste elég erösnek látszik ugyan, csakhogy ma­guk, udvari ficsúrok, túlságosan megszokták a fényüzö kényel­met meg a szolgáik kényeztetését. És én nem azon az áron aka­rok megszabadulni magától, hogy hagyom meghalni.

Erre a válaszra Legnyid a legkevésbé sem számított,, és va­lósággal felböszítette, hogy Alekszandra olyan mentséget ta­lál, amely még igaznak is hangzik. De hogy elkényeztetett ud­vari ficsúr? Ez azért már több a soknál.

- Ott kellett volna hagynom magát Paveléknek - morogta, miközben kiugrott az ágyból, és peckesenn odavonult a tüz­helynél száradó ruhákhoz.. - Fel nem foghatom, hogy mért nem tettem meg. - Alekszandra felült és figyelte, amint a fér­fi magára cibálta a nadrágot. Az eddig eltakart hosszú lábak, a karcsú, feszes csípö láttán megállt a szívverése. De hogy a történtek után megint így rajtavesztett, módfölött megalázta.

Ezért amikor megszólalt, nagyon is valódi volt a hangjából kicsendülö utálkozás, pedig csak önmagára haragudott.

- Ne aggódjon, Petrov. Attól, hogy odaidétlenkedik egy ra­káss rablóhoz, és elfogatja magát,, még nem fogom hösnek te­kinteni. Az én szememben maga változatlanul csak megvetést érdemlö kéjenc.

Legnyid gunyoros meghajlással fordult a lány felé.

- Ön igazán kegyes hozzám.

Alekszandra mérgesen ült az ágyban, és hiába törte a fejét egy megfelelöenn sértö replikán. De mire Legnyid felvette zubbonyát, és a csizmája után nyúlt, kínos aggodalom kezdett motoszkálni benne. Csak nem azt tervezi megint, hogy a pad­óra fekszik...

- Mi a fenét csinál maga itt, Petrov? Azok a göncök még nem száradhattak meg teljesen.

- Nekem már édes mindegy - húzta fel az egyik csizmáját Leonyid-, távozom, gyönyörüm. Alekszandra szemöldöke felszaladt.

- Ne mondja! Maga át tud sétálni a falon?

Miért ne?

Miután tetötói talpig felöltözött, nagy léptekkel elindult az ajtó felé, és anélkül, hogy megállt volna, nekivetette a vállát.

Persze semmi sem történt. Alekszandra elégedetten vigyor­gott magában.

Már készülödött is valami bosszantó megjegyzésre, amikor a férfi ismét megtaszította vállával az ajtót. Alekszandra leg­nagyobb mérgére ezúttal engedett a kívülröl rászegezett desz­ka, és az ajtó kipattant. Korhadt volt a léc, nem vitás.

- Ez már jóval elöbb is eszébe juthatott volna - füstölgött a lány.

- Sajnálom, de akkor még nem voltam elég dühös. Legnyid összeszorított foggal kilépett a dermesztö hideg­be, hogy körülnézzen. Lackó nagy házában világosság volt, a többi épületre sötétség borult. A jelek szerint még mindenki mulatozott.

Visszalépett az ajtónyílásba. -jön maga is? .

- Csak nem képzeli, hogy itt maradok a betört ajtó mögött-jelentette ki Alekszandra, és már majdnem ledobta magáról a takarót, amikor észrevette, hogy a férfi nézi.

- Engem bámul?

- Igen, mi tagadás. - Ezzel összefonta karját, az ajtófélfá­nak dölt, és vigyorgott. - Tekintse kárpótlásnak, amiért kisza­badítottam innen... ilyen kevéssé hösies módon.

Eszerint elevenbe talált a nyíl? No és ha bámul, kit érde­kel? Tett már ennél rosszabbat is.

- Ahogy tetszik - vetette oda Alekszandra színlelt fesztelen­séggel, és indult a ruháihoz, még a pokróccal sem próbálta takargatni magát.

De mielött belebújt volna alsónemüjébe, Leonyid elfordult. Éppen idejében, gondolta Alekszandra, mert minden porci­kája tiltakozott tulajdon szemérmetlensége ellen. Remélte, hogy máskor nem kényszerül ilyesmire, de most az életéröl volt szó.

Hamarosan ismét odakinn taposták a havat. Az istállót könnyen megtalálták, de az épület igencsak roskatag volt, omladozó falai nem nyújtottak védelmet a hideg ellen. Ide kötötték be a gróf aranyderesét meg Alekszandra kölcsönvett hátasát, és itt éjszakáztak a falubeliek kis termetü, gyapjas szörü lovacskái is. De az ezüstfehér ménesböl hírmondó sem akadt köztük.

- Hová vihették az enyémeket? - kérdezte Alekszandra. Leonyid egyre csak a lány izgató testét látta maga elött, s ezért kurtán válaszolt.

- Majd pont az jár az eszemben.

- Egy tapodtat sem mozdulok innen a lovaim nélkül,Petrov - figyelmeztette Alekszandra.

- Csináljon, amit akar.

- Azt csinálom - csattant fel Alekszandra, és kivezette há­taslovát az istállóból.

A férfi fogcsikorgatva követte.

- A fene enné meg, a dínomdánom bármelyik pillanatban véget érhet. Nincs idönk kutakodásra.

- A kutya sem kérte, hogy segítsen.

Leonyid legszívesebben jól megrázta volna a lányt, de tud­ta, hogy azzal sem menne semmire. Amilyen veszettül csökö­nyös teremtés, hosszabb ideig tartana vele a vitatkozás, mint megkeresni a lovait.

- Egye fene - adta be a derekát. - Szerintem távolabbra vitték öket. Talán egy új istállóba. Nézzünk el a falu szélé­re...

- Ott van ni, jó távol az idevezetö ösvénytót - bökött elöre Alekszandra.

- Az lesz az - dörmögte a férfi. -jól van, de akkor legalább iparkodjunk minél gyorsabban végezni.

Fölösleges volt sürgetnie. Alekszandra már nekieredt, és ö megintt csak a nyomában ügethetett.

Az új istálló kapuját zárva találták, és a hiábavaló rángatás­ból kiderült, hogy belülröl is elreteszelték, ami arra vallott, hogy ört állítottak az állatok mellé. Innen nem illanhatnak el észrevétlenül. De Leonyid ezúttal már nem is veszödött azzal, hogy a mellette álló csökönyös nöszemélynek elmagyarázza, mennyire reménytelen minden próbálkozás. Így hát inkább csak bedörömbölt a kapun, és bekiabált, bár nem túl hango­san, nehogy távolabb is meghallják.

- Nyisd ki!

Odabent csak némi szünet után szólat meg valaki.

- Ki vagy?

Leonyid egy pillanatnyi gondolkodás után mondott egy ne­vet, amely gyakori ezen a tájon. Vagy beválik, vagy nem.

- Mi az, te nem tudsz semmit? - kiáltott vissza az ör. - Pavel kereken megmondta, hogy ide senkit sem szabad beeresztenem, egyedül öt. Várnod kell reggelig, hogy meg­nézhesd a szépségeket.

- Ez azt hiszi, hogy maga is idevalósi - suttogta Alek­szandra.

Leonyid tett még egy kísérletet.

- Elszalajtod a mulatságot, pajtás - kiabált be. - Azért jöt­tem, hogy leváltsalak.

Belülröl röhögés hallatszott.

-Jó kis ötlet, de én már megkaptam a magam sörét meg a parancsot. Tágulj innen!     '

Az utolsó szavakat már alig hallották, mert az ör elvonult az istálló távolabbi végébe.

- Csináljon már valamit! - parancsolta Alekszandra.

- Maga mit javasol?

- Egy másik ajtón már átsétált.

A gróf felhorkant.

- Felejtse el. Ez itt friss deszka, nem korhadt, én meg nem vagyok hajlandó tönkrezúzni a vállamat a maga nyavalyás lo­vaiért. Megpróbálkoztunk, de most iszkoljunk.

- De hát...

- A lovai nem csámborognak el sehová, ráadásul jócskán melegebb helyen vannak, mint mi. Itt lesznek azok reggel is,Szása. Vagy visszakullogunk a kalyibába, amelybe besuvasztot­tak minket, vagy pedig holnap fegyveres kísérettel jövünk vissza, és megszerezzük a lovait... így vagy amúgy. Válasszon.

Alekszandra némi töprengés után döntött.

- Egyetlen éjszakára sem hagyom szívesen a kicsinyeimet idegenekre, de azt hiszem, nem árt, ha holnap egy kis erösí­téssel kezdjük az alkudozást. Rendben van, menjünk, keres­sük meg a mieinket.

Leonyid nagyot sóhajtott. Mivel a fagyban újra fázni kezdett, és suttyomban azt remélte, hogy a lány inkább a viskót választja.

25. fejezet

Kiderült, hogy ha valamicskével tovább maradnak a faluban, amúgy is kiszabadították volna öket. Legalábbis Alekszandra szívesebben hitte ezt, mert gyülöletesnek érezte, hogy szaba­dulásáért a grófnak tartozik hálával. Mindenesetre tény, hogy Lazarral meg Leonyid három emberével a falutól nem mesz­sze találkoztak össze a keskeny ösvényen.

- Elég sokáig vacakoltatok. - A gróf zsémbes üdvözletére barátfia kissé felvonta a szemöldökét.

- Úgy gondoltad, követni tudok egy féllábnyi hóval bete­metett nyomot? Még Alekszandra agara sem kapott szimatot. Miböl gondolod, hogy nekem sikerült volna?

- Akkor meg mért jöttetek éppen ide?

- Mert eszembe jutott, hogy errefelé van Lackó faluja. Tö­le akartam segítséget kérni, persze nem ingyen. Nem is szá­mítottam arra, hogy titeket itt talállak.

- Miért ne számíthattál volna? - morgolódott Leonyid. - Utóvégre Lackó ezt az egész hegyvidéket a saját birodalmá­nak tekinti.

- Meg sem fordult a fejemben, hogy megháborodott, és még egyszer zaklatni meri Cardinia királyi házát.

A gróf kénytelen volt egyetérteni.

- Nem is Lackó az örült, hanem Pavel, aki azt hiszi,, most ö itt a kiskirály.

- Így már érthetö - tünödött Lazar. - És azt remélte, hogy Stefan is velünk van, ugye?

- Igazság szerint Pavel eredetileg csak a lovakra fente a fo­gát. Sejtelme sem volt, hogy kik azok, akik a ménest kísérik.

- Akkor hát hogy kapott el téged meg Alekszandrát? - rán­colta össze a homlokát Lazar.

Leonyid rávillantotta Alekszandrára tüzes szemét.

- Mert az én édes kisjegyesem úgy vélte - felelt gunyoro­san -, hogy neki gyerekjáték egy szál magában megtámadni hat haramiát, közvetlenül a házuk küszöbén.

- Honnan tudtam volna, hogy már a falujuknál járunk? - védekezett Alekszandra.

A gróf ezt szóra sem érdemesítette, ami roppant sokatmon­dó volt, mert továbbra is Alekszandrára meredt. Lazar meg­próbálta rejtegetni vigyorát, de nem sokáig, mert látta, hogy a testörök is vigyorognak. Ez Alekszandra szemét sem kerülte el, és már úgyis piruló arca végképp lángba borult.

Lazar köhintett, hogy magára vonja barátja figyelmét.

- No és hol vannak a lovak?

- Bezárták öket éjszakára.

-De már nem sokáig maradnak ott - tette hozzá Alekszandra. - Maguk öten...

- Hagyja ezt, Szása - szakította félbe Leonyid, akinek lát­hatólag fogytán volt a türelme. - Lehet, hogy magának meg sem kottyant átvergödni a hóviharon, de engem nagyon is ki­merített.

- Nem csodálom - vágott vissza lekicsinylöen a lány.

A cserébe kapott öldöklö tekintettöl voltaképpen a lóról is le kellett volna esnie. De Alekszandra még magasabbra szeg­te az állát, és viszonozta. Leonyid túlságosan fázott, semhogy ilyesmire vesztegesse az idöt. Felsóhajtott.

- Elképzelhetönek tartom, hogy Pavel részegségében nem veszi észre, milyen kevesen vagyunk, de alighanem ahhoz is túl részeg, hogy alkudni lehessen vele. És ha maga azt hiszi, hogy én hajlandó vagyok annyit fizetni ezekért az állatokért, ameny­nyit kér értük, akkor magának is elment az esze.

Alekszandra viszolygott attól, hogy a gróf bármit is fizessen, hiszen az még több hálára kötelezte volna öt.

- Akkor meg mért mondta, hogy visszaszerzi öket?

- A mindenit, húzza már be a karmait, maga vadmacska! Ha nem tudná, Cardinia az egyik leggazdagabb ország. Nálunk az a szokás,, hogy pénzzel hadakozunk, fegyvert csak végszükségben használunk. És egyelöre nem vagyunk végszükségben. A legjobb megoldás, ha reggel visszatérünk, amikor a rablók még álmosak a rengeteg sörtöl, amit megittak az éjjel.

- És ha nekem más a véleményem? - csökönyösködött Alekszandra.

-Jobban szeretné, ha a kicsinyei idekinn fagyoskodnának ahelyett, hogy tovább élveznék a jó meleg istállót? Holnap es­tére eljuthatunk Stefan egyikk vadászlakához, és ott végre megint megfelelö szállásunk lesz. Ez az utolsó éjszaka, ame­lyet kénytelenek vagyunk a szabad ég alatt tölteni, és mielött megvirrad, újabb hóviharra számíthatunk.

Alekszandra mindebböl csak annyit fogott fel, hogy Leonyid unokafivérének a közelben van birtoka. A sötétben most nem látta senki, hogy hirtelen minden vér kifutott az arcából.

- Hát ilyen közel vagyunk már Cardiniához? - suttogta.

Leonyid nem figyelt fel a lány levert hangjára.

- Még néhány nap, és megérkezünk, ha nem keveredünk újabb hóviharba... vagy rablók karmai közé. Most pedig ipar­kodjunk a sátrainkhoz, hogy aludjunk valamicskét, mert torkig vagyok már a vitatkozással. - Lazarhoz fordult. - Veszettül re­mélem, hogy már nem ott táboroztok, ahol hagytunk titeket.

Lazar nem örült, hogy ilyen hirtelen-váratlan visszarángat­ták a beszélgetésbe, mivel teljesen lenyügözte az izgalmas szó­váltás.

- Körülbelül félórányira vagyunk innen, ott, ahol ez az ös­vény leágazik az útról. - De nem állta meg, hogy ne csúfolód­jon egy kicsit. - Egészen biztos, hogy oda akarsz menni?

Mivel Alekszandra erre azonmód felkapta a fejét, Leonyid odasziszegte neki:

- Csak tréfált! - s miután tekintetével megígérte Lazarnak, hogy ezért még megfizet, elindult a tábor felé.

26. fejezet

Másnap kora reggel felkerekedtek, csupán egy embert hagy­tak ott Nyinával és a szekerekkel. A többiek talpig felfegyver­kezve lovagoltak Lackó faluja felé, és Alekszandra kénytelen volt elismerni, hogy roppant hatásos látványt nyújtanak. Bár kelletlenül és csak titokban, de belátta, hogy az a helyes, amit a gróf javasolt. A diadalmas visszatérés magabiztosságot ad. Most már nem kételkedett abban, hogy a férfi visszaszerzi a lovait.

A hosszú dáridó után a falubeliek közül csak néhányan lé­zengtek ébren, de a helyzet gyorsan megváltozott, amikor Leonyid emberei egyre közeledtek Lackó házához. Valaki alig­hanem elörerohant értesíteni Pavelt az érkezésükröl, mert ép­pen amikor felsorakoztak a ház elött, kitámolygott az ajtó elé. Senki sem szállt le a lóról. Készenlétben álltak a fegyverek.

Pavel közben a zubbonyát igyekezett magára cibálni. Nyil­ván a jó meleg ágyból ugratták ki, mivel ing nélkül és mezit­láb volt. Láthatóan nem örült annak, hogy a gróf nem a vis­kóban van, ahová elözö este zárták, hanem a lován ül, saját emberei gyürüjében.

- Ki eresztett ki? - kérdezte.

- Én magam... és most ide a lovakkal! - felelte Leonyid.

A hírre, hogy még nem veszett oda minden, Pavel maga­tartása egy csapásra megváltozott.

- Persze, persze. - Fülig elvigyorodott. - Stefan öfelsége kincset érö lovai. Ha jól sejtem, azok nem eresztették ki ma­gukat, ugye?

A gróf kivárta, hogy a rablók meg saját csapata jól kiröhög­jék magukat a kis tréfán. Neki nem volt nevethetnékje. Mi­elöbb végezni akart ezzel az üggyel. Minél hamarabb hátat fordítanak ezeknek a hegyeknek, annál hamarabb kerülnek olyan vidékre, ahol legalább elviselhetö a hideg. Megfogad­ta, hogy ebben az évszakban soha többé nem kel át a Kárpá­tokon.

- A lovakhoz Stefannak semmi köze, ezt már megmondtam egyszer - közölte Leonyid. - De a tegnapi igazságot most meg­toldom még valamivel. A lovak ugyanis nem az enyémek... leg­alábbis egyelöre még nem. A ménes ennek a leányzónak a tulaj­dona, neki pedig nincs annyi pénze, hogy kifizesse, amit köve­telsz értük. Én azonban megígértem neki, hogy visszaszerzem öket. Száz rubelt adok darabjáért... és senkinek sem kell a fübe harapnia. Gondold meg jól, mielött válaszolsz.

Pavel nem fogadta meg a tanácsot.

- Dupla vagy semmi... és te megverekszel velem.

- Nagy szerencséd van, hogy nem áll módomban itt vesz­tegetni az idöt - vetette oda bosszúsan a gróf.

- Megverekszel velem, nemesuram, vagy megtartom ma­gamnak az egyik lovat.

Leonyid erre számított, hiszen jól ismerte már Pavelt. Alekszandrára nézett, ám a lány megátalkodott arckifejezése elárulta, hogy az ö drágalátos kicsinyei közül egyetlenegyet sem hajlandó itt hagyni. Ez sem lepte meg. Az viszont igen, hogy a lány beavatkozott a dologba.

- A lovak az enyémek -förmedt rá Pavelre. - Nekem kell megválasztanom, hogy kivel verekszel meg.

Pavel szemügyre vette a lány körül álló három kozák le­gényt, és felröhögött.

- Pavel nem ostoba, te lány.

Ezen persze lehetett volna vitatkozni, és Alekszandra már neki is készült, Leonyid azonban észrevette, és sürgösen köz­beszólt.

- Rendben van, Pavel, de ha nincs kifogásod ellene, nem kinn a szabadban. És a fegyvert én választom meg. Hozasd ide a kardomat, amelyet az este elszedtetek tölem. - Mivel Pavel csak bámult rá, meglehetösen elzöldülve, folytatta. - Mi az, nem értesz a kardforgatáshoz? Nos, ne mondja rám sen­ki, hogy visszaélek az elönyömmel. Egye fene, válassz te fegy­vert, de elöre figyelmeztetlek, hogy ugyanazok tanítottak en­gem is, akik Stefant. Mellesleg, hogy van a vállad?

Pavelnek a fejébe szökött a vér. Leonyid érezte, hogy túl­lépte a határt, amikor emlékeztette Pavelt a sebre, amelyet Stefan késétöl kapott. De nem tudta megállni, hiszen ezt az embert olyan könnyü felingerelni. A következö pillanatban azonban nagyon megbánta, amit tett.

- Korbács - mondta Pavel.

A haramia váratlan döntésére sokan felhördültek. A gróf alig tudta eltitkolni megdöbbenését.

- Szerinted az fegyver?

- Miszlikbe foglak hasogatni vele. Szerinted nem az? - vi­horászott a haramia.

- A fegyverválasztás magát illette, Petrov - szólaltt meg Alekszandra. - Vonja vissza a szavát.

Leonyid tudta, hogy a lány nem hisz a gyözelmében, ha korbáccsal kell bánnia. Lerítt róla, egyáltalán nem hisz ben­ne, hogy képes legyözni ezt a tagbaszakadt rablót, ezért pró­bált már korábban is közbelépni.

Ahogy ö a szabados, erkölcstelen nök közé sorolta be Alekszandrát, a lány meg öt könyvelte el semmirevaló, gyámol­talan udvari ficsúrnak, és nem is hajlandó mást látni benne. Ő pedig most nem is lesz képes bebizonyítani az ellenkezöjét, hi­szen maga is kételkedik abban, hogy gyözni tud egy olyan fegy­verrel, amilyet soha nem volt alkalma használni. Ragaszkodnia kellett volna a kardhoz. De bármennyire szeretné, nem fogad­hatja el a lány javaslatát. Pedig jellemzö Alekszandra lesújtó vé­leményére, hogy azt hiszi róla, hajlandó lesz elfogadni. Ebben nincs is hiba, éppen ez volt a célja. De az udvari ficsúr címke ellen határozottan tiltakozik.

A kórság essen Pavelbe meg ebbe az egész nyavalyás bajví­vásba, amit követel. Még hogy korbáccsal! Hogyan kell egy­általán korbáccsal verekedni? Talán úgy, hogy hol az egyik csap oda egyet, hol a másik, felváltva, aztán kivárják, hogy melyikük állja tovább a fájdalmakat?

Pavel már el is küldött valakit korbácsokért, és visszavonult Lackó házába. Lazar elkapta Leonyid karját, aki éppen le akart szállni a lóról.

- Nevetséges az egész. Téged csak pótléknak használ Stefan helyett.

- Valami újat mondj, amit még nem tudok - morogta utál­kozva a gróf.

- Ahhoz mit szólsz, hogy erre nem vagy köteles?

Leonyid tudta ezt is. A váltságdíj megfizetésére készsége­sen vállalkozott, bár úgy látta, semmi haszna nem származik belöle, ha egyszer felbomlik a jegyességi szerzödés, és Alekszandra a lovaival egyetemben hazamegy Oroszországba. Azt is sejtette, hogy nem a lány hálájára pályázik, hisz az csak ártana a terveinek. Az meg ugyancsak gyatra magyarázatnak tünik itt, hogy nem akar átengedni Pavelnek egyetlen telivért sem. Hát akkor mért fögadja el mégis a kihívást? Fizetségül az éjszaka kapott ajándékért?

Leszállt hát a nyeregböl, utálva önmagát, a helyzetet meg az egész világot. De bizalmasan odasúgta Lazainak:

- Nyugodj meg, barátom. Ha túlságosan kínos lesz az ügy, visszakozok,, és kifizetem a váltságdíj kétszeresét.

- Nagyszerü, eszerint mégsem csavarodtál be teljesen -je­gyezte meg Lazar.

Ezen szintén lehetett volna vitatkozni, de Leonyid inkább hallgatott, és elindult a ház felé. Alekszandra már leugrott há­taslováról, és elállta elöle a bejáratot. Ő nem hallotta a Lazarral váltott szavakat, szerencsére, mert a férfinak semmi kedve nem volt tovább bolygatni 'a dolgot.

- Petrov...

- Talán aggódik értem, gyönyörüm? - szakította félbe gu­nyorosan kételkedve.

Alekszandrát ez a hang sziszegésre késztette, valódi érzel­mei ellenére.

- Eszemben sincs.

- Akkor maradjon ki a dologból. A lovait úgyis visszakap­ja, akár gyözök, akár nem.

Mást nem is mondott, csak megkerülte a lányt, belépett a házba, és becsapta az ajtót az orra elött. De ha azt hitte, ez­zel kinn rekeszti Alekszandrát, nagyot tévedett. No persze, gondolta, a leányzó látni akarja, amint megverik, hogy legyen majd mivel bosszantania. Ha Lazar nem követte volna a lányt hatodmagával, Leonyid ragaszkodott volna ahhoz, hogy távo­lítsák el. Így csak vállat vont gondolatban. Egye fene, a múlt éjszakáért megérdemel ennyit.

Pavel már ledobta a zubbonyát, és a fekhelyeket taszigálta fél­re az útból, hogy terük legyen. A haramia meztelenfelsötest­tel tett-vett, talán ez is hozzátartozik a szabályokhoz. Akár igen, akár nem, Leonyid feltételezte, hogy ö is köteles nekivetközni.

Két alkalommal látta Pavelt megküzdeni Stefannal, és mind a kétszer mocskosul verekedett. Leonyid nem füzött sok reményt a gyözelemhez, mertt nem tudott bánni a korbáccsal. Mért kellett elfogadnia a kihívást?

Az eszményi megoldás lenne, ha megölné Pavelt,, akiböl még a betyárbecsület is hiányzik, mert korántsem biztos, hogy a fickó állja a szavát, ha veszít. De Leonyid nem akarta meg­ölni Pavelt, még akkor sem, ha valódi fegyverekkel küzdenek. Még szánta is a megveszekedett útonállót, aki egy miatt vált ilyenné.

Talán az lenne a legjobb, ha egyszerüen kiütné Pavelt, mert könnyen lehetséges, hogy ha veszít - ezúttal harmadszor egy nemes ellenében -, de eszméletén van, esetleg úgy felböszül, hogy mindnyájukat agyonlöveti.

De mivel a gróf nem látta valószínünek, hogy korbácsforga­tó müvészetével e két megoldás bármelyikét is sikerre vihetné, úgy döntött, nincs más választása, mint veszíteni, átengedni a dicsöséget Pavelnek és a lehetö legsebesebben elkotródni in­nen. Esetleg ha úgy látszik, nem sikerül gyöznie, egyszerüen feladja, csakhogy ez ellen minden porcikája elöre tiltakozott.

- Na végre! - mondta Pavel.

A gróf megfordult és látta, hogy egy férfi lép be az ajtón, mindkét kezében egy-egy fonott lovaglókorbáccsal. A két kor­bács teljesen egyformának látszott, és Leonyid maga sem tud­ta, miröl ismerte fel, hogy melyik Alekszandráé, hiszen soha nem nézte meg alaposabban, amikor nála volt, legfeljebb fu­tó pillantást vetett rá. A lány szeme villanása elárulta, hogy ö is könnyedén ráismert.

Leonyid önkéntelenül elörelépett.

- Szerintem ismét nekem álljogomban választani - mond­ta. - Add ide a leányzó korbácsát!

- Miféle leányzóé? - kérdezte Pavel, de a szeme közben Alekszandrát vizslatta.

- Nem mondták neked, hogy töle vették el tegnap este? - vágott vissza a gróf.

Pavel elkomorodott, és gyanakvó tekintete visszatért Leonyidra.

- Megtanítottad a használatára, nemesuram?

A kérdés az volt, olyasmit hazudjon-e, amiböl a párbajban elönye származik, vagy olyasmit, ami Alekszandra ellen vívott hadjáratában segíti. Leonyid könnyünek találta a választást.

- Szerencséd van - vetette oda Pavelnak. - Még nem isme­rem elég régóta a leányzót, hogy megtaníthattam volna bár­mire... ami fontos.

A szúrós célzást egyedül Alekszandrának szánta. Szerencsé­jére nem nézett rá, hogy lássa a hatást, mert esetleg bolondot csinált volna magából, és bocsánatot kér töle.

Alekszandra maga is igyekezett a köztük történteket jelen­téktelennek minösíteni, de hogy ugyanezt hallja Leonyidtól,sajgó fájdalmat okozott neki, amit egy pillanatra eltitkolni sem tudott, amíg nem sikerült magára eröltetnie a közöny álarcát.

Mivel szerencsére senki más nem értette a célzást, Pavel ha­bozás nélkül nekigyürközött.

- Na gyerünk, essünk túl ezen is! - adta ki a parancsot a gróf.

A két férfi körözni kezdett egymás körül, leeresztett kor­báccsal, amelynek hosszú szíja utánuk kígyózott a durva pad­lón.: Leonyid arra.a várt, hogy egy példából ellesse a korbács alapelemeit, Pavel meg a kedvezö alkalomra, hogy már az el­sö csapása kellöen gyötrelmes legyen.

Egyikük sem érte el a célját.

Amikor Pavel végül elszánta magát, és odavágott, a grófnak sikerült félreugrania, de ennyi is elég volt, azt hitte, megsü­ketül a hatalmas csattanástól. Az ö elsö próbálkozása ezek után nevetségesen erötlenre sikeredett. A szíj messzire elke­rülte Pavelt, és a földhöz csapódott.

A gróf ösztönösen úgy fogta a korbácsot, mint a kardot, és úgy is lendítette meg, ami talán be is vált volna, ha a célpont­ja mozdulatlan. Lassan azért rájött, hogy itt a cél: odavágni és elkerülni a visszavágást. Eddig csak az egyik sikerült.

Alekszandra méla undorral figyelte, amint körültáncolták egymást. Pavel láthatóan nem volt mestere a korbácsnak, de, mindenesetre sokkal jobban értett hozzá, mint Leonyid, akit mindeddig pusztán a szerencse meg a gyors reflexek mentet­tek meg a csapástól.

Aztán megkapta az elsöt, szerencsére nem volt túl veszélyes. A szíj rátekeredett a hátára meg a mellkasára, ahol nyomban vörös csík éktelenítette el az aranyló bört. A gróf meg sem nyikkant, de Alekszandra nem számított arra, hogy a látvány milyen hatással lesz rá.

Alig tudta türtöztetni magát, nehogy kiragadja a korbácsot Leonyid kezéböl és pacallá verje vele a rablót. Nem tartana ez neki semeddig sem. Utóvégre nagyon jól ismeri az igazán érzékeny pontokat, és célozni is hibátlanul tud. Pavel másod­perceken belül a padlón fetrengene...

Zsebre tett kézzel állt meredten, fegyelmezetten, mozdulat­lanságra kárhoztatva magát. De annál dühösebb volt, hogy­sem a száját is befogja.

- Csuklóból pöccentsen! - üvöltött rá Leonyidra.

A férfi meghallotta, és bizony keserves volt ráeszmélnie, hogy a lány már rég végzett volna ellenfelével. A fene enné meg, hogy az összes lehetséges fegyver közül mért kellett Pavelnek éppen ezt választania? Ráadásul sejtelme sem volt, hogy Alekszandra mit akar mondani.

A második csapás érzékeny hasát érte. Úgy érezte, mintha a szíj felszakította volna, és mindjárt kiomlanak a belei, de ami­kor lesandított, mindössze csak egy vörös hurkát látott a börén. Ennyi több mint elég volt ahhoz, hogy véget vessen a dolog­nak.

Már éppen szólni akart Pavelnek, amikor Alekszandra is­mét odakiáltott neki.

- Ez nem kard, a mindenségit! Ne úgy bánjon vele, mint a karddal!

Leonyid a fogát csikorgatta, és még egyszer nekiveselke­dett. De az ö korbácsszíja olyan volt Pavelnak, mint a szúnyog­csípés. Az ö börét viszont újabb két csapás szántotta fel, az egyik nyomán a vére is kiserkent a lapockáján.

Alekszandra felsikoltott.

- Adja fel, Petrov... úgysem gyözhet!

Ez volt az a pillanat, amikor Legnyid eltökélte, hogy bebi­zonyítja az ellenkezöjét.

Csak éppen nem a korbáccsal. Utóvégre senki sem várhat­ja el töle, hogy eredményesen használja ezt a nyavalyás vaca­kot minden gyakorlás nélkül, márpedig egy párbaj kellös kö­zepén nincs érkezése gyakorolni. Így aztán úgy tett, mintha készenlétben állna, lábához eresztett szíjjal, és amikor Pavel nagy lendülettel ismétt odacsapott, meg sem próbált kitérni elöle. Ehelyett elkapta Pavel korbácsát, nagyot rántott rajta, ugyanakkor ledobta a sajátját, és jó erösen beleöklözött Pavel képébe.

Pavel égnek dobta a lábát, és elterült a földön. Az orra két­ségtelenül betört, de ezt pillanatnyilag aligha érzékelte. Leonyid úgy érezte, hogy egyetlen ütésével leterítve ellenfe­lét, fényes diadalt aratott. Még sebei sem lüktettek olyan fáj­dalmasan.

- A fenébe is, Petrov, ha ez volt a terve, mért nem elöbb haj­totta végre?

Alekszandra szólalt meg a háta mögött korholó hangon. A férfi nem fordult meg, rá sem akart hederíteni, de amikor a lány megjelent a bal oldalán, önkéntelenül is ráförmedt.

- Fogja be a száját, Szása!

A másik oldalán Lazar lépett elö.

- A vállad nem vérzik vészesen, de mielött elindulunk, fel­tétlenül ki kell tisztítani és be kell kötni a sebet.

Alekszandra közben már felkapta a földröl ledobott korbácsát.

Leonyid nem is remélte, hogy a lány szót fogad valaha is.

- Így kell csuklóból pöccinteni - mondta a lány, és bemu­tatta.

A korbács átcikkant a szobán, rátekeredett egy szék lábára, a szék végigszánkózott a padlón, és nekiütödött Leonyid tér­dének. A férfi arca elkomorodott, de Alekszandra mintha ész­re sem vette volna.

- Üljön le és hagyja, hogy a barátja gondjába vegye - mondta, inkább parancsolta, változatlanul azon a fölényeske­dö, korholó hangon.

- Elég volt, Szása!

Ez a nöszemély már megint úgy bánik vele, mint egy kö­lyökkel, ráadásul ezúttal Lazar és ország-világ szeme láttára. Az is lehet, hogy a párviadal során nem csupán azért adta azt a haragos tanácsot, mert olyan ügyefogyottnak vélte. Szár­mazhatott az aggodalomból is, ám ennekk puszta lehetösége is valósággal pánikba ejtette Leonyidot. Ha Alekszandra mindennek a tetejébe még némi hálát is tanúsított volna irán­ta, alighanem ott helyben megöli.

Alekszandrának is böven kijutott a háborgó érzelmekból. Elözö este akkor rémült meg, amikor megtudta, hogy egészen közell vannak Cardiniához. Most pedig aggodalommal vegyes düh feszítette a párbaj idején. A féltés, hogy Leonyid megse­besült, meg az, hogy most már csakugyan hálával tartozik a fér­finak, még inkább felkavarta amúgy is háborgó lelkét. A legke­vésbé sem volt ínyére, hogy lekötelezettje lett a férfinak. Még gyötrelmesebbnek érezte, hogy ezt ki is kell majd nyilvánítania.

Még elviselhetetlenebb volt a tudat, hogy Leonyid szenved, meg az a nevetséges kényszer, hogy segítsen rajta, aminek sem a módját nem tudta, sem mersze nem volt hozzá. A lé­nyeg az, hogy Alekszandrát alaposan összezavarták érzelmei,és legalább olyan kevéssé tudta kordában tartani öket, mint a gróf az övéit.

Ha nem így lett volna, alighanem észreveszi, hogy Leonyid nincs magánál, hogy nem a fájdalom teszi kötekedövé, ha­nem maga Alekszandra. Igazság szerint okosabban tette vol­na, ha szót fogad neki, és tartja a száját.

- Kénytelen vagyok köszönetemet...

A férfi egy intéssel leállította. Tudott egy biztos módszert az imént tervezett gyilkosságon kívül, amellyel megszabadulhatott Alekszandra hálájától, és nem habozott felhasználni.

- Mielött olyasvalamit talál mondani, Szása, amit késöbb megbánna, vegye tudomásul, hogy azokat a lovakat nem ma­gának szereztem vissza. Ha bekövetkezik a legrosszabb, és össze kell házasodnunk,, eszemben sincs lemondani a haszon­ról, amelyet az eladásukon nyerhetek.

Alekszandra pontosan az elvártak szerint fogadta a bejelen­tést. Leonyid egy pillanatig abban a veszélyben forgott, hogy Alekszandra a kezében tartott korbácsot emeli rá. Ez olyan vi­lágosan egyértelmü. Még soha nem látta ennyire dühösnek a lányt.

Alekszandra azonban meglepö módon elég higgadtan vá­laszolt, bár minden szót eröszakkal préselt ki összezárt fogai közül

- Az én lovaimat ugyan nem adja el.

- Nem hinném, hogy beleszólása lesz - vetette oda a gróf.

Ekkor elszabadult a pokol. Alekszandra hangerejébe még a falak is belereszkettek.

- Elöbb küldöm a halálba magát!

A férfi hasonló hangerövel válaszolt.

- Azzal tör az életemre, hogy nem bontja fel azt a rohadt szerzödést!

- Nem tehetem, már megmondtam. A szavamat adtam rá.

- Atyaisten, hisz a nök naponta százszor is megszegik a sza­vukat. Mitöl különb maga a többinél?

- Attól, hogy nekem van becsületem - mondta maró hangon Alekszandra. - És ez olyasmi, amit maga hírböl sem ismer.

A gyilkos sértést odavágván Alekszandra peckesen kivonult. Lazar alig gyözte visszarángatni a böszülten utána eredö Leonyidot..

- Az isten szerelmére,maradj veszteg, mielött még vasta­gabb hurkákat szereznél az irhádra.

- Nem hallottad, mit mondott? - förmedt rá a gróf.

- De igen, és ha érdekel a véleményem, magadnak köszön­heted. Mi a nyavalya ütött beléd, hogy azt mondd neki, el­adod a lovait?

- A szükség vitt rá. Hát nem figyelted? Már meg a hálájá­val üldözött.

- Persze, persze, attól meg isten örizzen!

- Hála és gyülölet nem járnak kéz a kézben - próbált ma­gyarázkodni Leonyid, de aztán felsóhajtott. Söt le is zöttyent a székre, amelyet Alekszandra sikerített oda. Hirtelen nagyon kimerültnek látszott. - Tudod, Lazar, sehogy sem szabadulok attól a rohadt érzéstói, hogy csapdába estem.

A témaváltás és barátja váratlan csüggedtsége óvatosságra intette Lazart.

- Talán mert most már anyádtól függ minden, és nem bí­zol abban, hogy úgy fogadja Alekszandrát, mint reméled.

- Nem, semmi kétségem, hogy anyám teljesert elszörnyed majd Alekszandrától. Nem ez aggaszt. Inkább az a bajom, hogy mintha valami a lelkem mélyén azt igyekezne tudomá­somra adni, hogy soha nem tudok majd elmenekülni ettöl a lánytól.

27. fejezet

Cardinia székvárosa valóságos ékszerként hevert a ködlépte völgyben, csillogott-villogott még ebben a csüggesztö idöben is. Alekszandra azonban messziröl csak a borongást látta, amely tökéletesen megfelelt lelkiállapotának. Noha mire végigpo­roszkáltak az elsö macskaköves utcán, felszállt a köd, söt, a nap is elöbukkant, a lány hangulata mit sem javult.

A terjeszkedö, tekintélyes nagyságú város sokszorosan túl­nött egykori falain, amelyek oly régiek voltak, hogy imitt­amott omladoztak is, de javítás helyett inkább lebontották öket. Vesszen a régi, éljen az új. Nagy kár, hogy a jegyességi szerzödésekre ez nem érvényes, tünödött Alekszandra.

A köd aznap reggell szállt le, amikor elhagyták a Kárpátok elöhegységeit. Az éjszakát Stefan király eldugott vadásztanyá­ján töltötték. Az eldugott szó jól jellemezte a házikót, mert ki­derült, hogy a király akkor látogatt ide, amikor egyedül akar lenni, és mivel itt csak egyetlen hálószoba van, nemigen jö­hetnek vele sem barátai, sem családtagjai. Az uralkodónak természetesen jóval nagyobb, tágasabb vadászkastélyai is vol­tak, de a hegyekhez ez esett a legközelebb.

A szükös istállóba nem lehetett bekötni az összes lovat, de a hó nem érte még el a meglehetösen alacsonyan fekvö va­dásztanyát, és a levegö sem volt sokkal hidegebb, mint elözö­leg az orosz síkságokon. A vadászlak elöcsarnoka szerencsére elég terebélyes volt a nagyszámú kíséret elszállásolásához.

Alekszandra még egyre fortyogott dühében, amiért a gróf kijelentette, hogy eladja a lovakat. Ezért nem is kérdezte meg, hogy szabad-e éjszakára elfoglalnia az egyetlen hálószobát, hanem egyszerüen közölte: ö ott alszik.

Leonyid kötekedö hangulatban volt éppen.

- Nocsak, igazán?

-Jobb lesz, ha idejében hozzászokik a kényelmetlenségek­hez - nyelvelt Alekszandra. - Nemsokára felesége lesz.

- Aki köteles megosztani velem a...

- Arra ugyan ne számítson! - sziszegte Alekszandra, és be­csapta elötte az ajtót.

Azóta egy árva szót sem szólt a férfihoz. De haragja nem tartott sokáig, hamarosan átváltozott szomorúsággá. A követ­kezö napok is borúsak voltak, a köd mindenüvé követte öket, és Alekszandra úgy elkeseredett,, mint még egyszer sem, mi­óta elindult Cardiniába.

Nyina meg a fivérei sem tudták felvidítani, noha Jegor vál­tig hangoztatta, hogy a gróf bizonyára nem gondolta komo­lyan, amit a lovakról mondott.

- Túl gazdag ahhoz, semhogy szüksége volna a pénzre, amit az ezüstfehéreken nyerne. Mért akarná eladni öket?

- Hogy megfizessen nekem, amiért nem szabadítom meg a halálnál is rosszabb sorstól - felelte Alekszandra.

- Ha attól fél, ö maga is megszabadíthatja magát -jegyez­te meg Jegor.

- Azt hiszed, én nem ugyanezt mondtam neki?

Nyina sem enyhített barátnöje bánatán.

- Képzeld - mesélte -, Lazar megkérdezte tölem, hogy tu­lajdonképpen mért nem akarsz feleségül menni Leonyidhoz.

- Remélem, nem árultad el neki?

- Mért, talán titok? - kérdezte Nyina a lehetö legártatla­nabb arccal. - A grófnak igenis köze van hozzá, és meg kel­lett volna magyaráznod neki.

- Sose kérdezte... De ugye, nem mondtál el mindent Lazarnak?

- Hogy hány évedet pocsékoltad el...? - Alekszandra úgy elpirult, hogy Nyina inkább hazudott neki. - Persze hogy nem. Azt mondtam, kérdezzen meg téged.

Mivel Lazar azóta sem fordult hozzá, bizonyára nem is ér­dekli már a dolog, gondolta Alekszandra. És erösen remélte, hogy Leonyid elött sem hozta szóba. Csak azt nem értette, mért szeretné ezt.

Semmiképpen sem azért, mintha sokat számítana, hogy a gróf értesül Christopherról. Ha megjátssza, hogy felhúzta az orrát, és búcsút mond egy másik férfi miatt, pusztán a maga javára teszi. Alekszandra attól sem félt, hogy a férfit esetleg bántaná a dolog.

Inkább az a helyzet, hogy ö, Alekszandra érezné kínosan magát. Leonyidnak igazán fölösleges megtudnia, hogy ö hét évig várakozott egy férfira - és még most is csak várja.

Alekszandra szíve összefacsarodott, amint végiglovagoltak a városon, ahová tervei szerint meg sem lett volna szabad érkez­nie. Lám, hasztalan követett el minden töle telhetöt, hogy a fér­fi visszalépjen, de még mindig jegyesek, és fogytán az idö.

Petrov gróf családi otthona felé tartottak. Alekszandra mintha ezt hallotta volna. Azt viszont bizonyosan tudta, hogy ott feltétlenül találkoznak Leonyid anyjával, márpedig ettöl a találkozástól valósággal rettegett, hiszen az annyira végleges­sé teszi majd az eljegyzést.

Ráadásul még azt sem döntötte el, hogy a grófnö elött to­vább folytassa-e a parasztos faragatlankodást, vagy hagyja ab­ba, hiszen Leonyidot láthatóan nem izgatja, hogy falusi liba módjára viselkedik. Vajon az anyjának fontos volna ez? És ha igen, van annyi befolyása a fiára, hogy változtasson a vélemé­nyén? Valószínüleg nincs, gondolta Alekszandra, de a legcse­kélyebb lehetöséget is ki kell használni. Azt is sejtette azon­ban, hogy lényegesen nehezebb lesz bárdolatlanul viselked­nie egy nemesasszony jelenlétében, mint a gróf meg a kísé­rete elött. Mi több, ez a nemesasszony az édesapja legjobb ba­rátjának az özvegye.

Meg aztán ott az a haszontalan kis hang, amely akkor tola­kodott elö valahonnan, amikor elhagyták a hegyi rabló falu­ját, és azóta is azt hajtogatja, hogy adja fel a harcot, menjen feleségül a grófhoz. Persze, eszében sincs hallgatni rá. Ezer oka van, hogy ne akarjon hozzámenni és mindössze csak egy, hogy mégis megtegye. Éppen ezt az egyet nem lett volna sza­bad megismernie, legalábbis az esküvö elött nem.

Szidta is magát, ha eszébe jutott, söt képes volt - elég sok­szor - meg is feledkezni róla, valahányszor Leonyid nem tar­tózkodott a közelében. De ha érezte a közelségét, vagy azon kapta magát, hogy a férfi öt bámulja, olyan elevenen éledt fel benne ölelkezésük emléke, hogy szinte elállt a lélegzete is. Éj­szakánként pedig, amikor semmi nem vonta el a figyelmét, új­ra meg újra megrohanta az emlék. Elkeseredését csak fokozta az a félelem, hogy ha bekövetkezik a legrosszabb, és kénytelen feleségül menni Leonyidhoz, végül még meg talál feledkezni az ezer okról, amely a férfit alkalmatlanná teszi a házasságra, és eladja a lelkét a puszta gyönyörért.

Hiába is fogadkozott volna, hogy ez úgysem történik meg, hiszen valaha ö lett volna az elsö, aki tagadja, hogy enged a hús csábításának, és lám, egyszer már engedett. Ez máskor is megtörténhet vele, és újabban nem sok vigaszt talál abban sem, hogy nem akarja.

Cardiniában sem akart lenni, mégis itt van, söt hamarosan be­kötik a fejét. Vajon mikorra tüzik ki az esküvöt? Ki tudja? A na­pokban vagy hetek múlva? Oly mindegy, az ö számára minden­képpen túlságosan hamar. És bármilyen ürüggyel próbálja ha­logatni, nem teheti sokáig. Mondjuk megbetegszik.

Ez nem is állt olyan távol a valóságtól, mert máris forgott a gyomra a félelemtót. Vagy csak az idegességtót, hogy találkoz­nia kell Leonyid anyjával? Ha a hölgy tárt karokkal fogadja, amilyen rosszul van,, az is megeshet, hogy egyszerüen elájul.

Alekszandrát a hideg is kirázta az elképzeléstót, és eltökél­te, hogy ha mást nem is, de ezt a találkozást most rögtön el­halasztja. A cél érdekében odakormányozta Szultán Büszke­ségét Leonyid aranyderese mellé.

- Együtt lakik az édesanyjával, Petrov?

Leonyid meglepettnek látszott, bár Alekszandra meggyözö­dése szerint ezt csak színlelte.

- Megint hajlandó szóba állni velem?

Ezt a játékot Alekszandra is tudta játszani.

- Észrevette volna, hogy nem vagyok hajlandó? A gróf túl gyorsan feladta, méla sóhajtással. - Bár azt ne venném észre, hogy újra hajlandó. - A kérdésemre feleljen. - Nem, nem lakom együtt vele.

Akkor mutassa meg a maga otthonát. A férfi ezúttal öszintén meghökkent. - Most?

- Természetesen..

Leonyidnak eszébe jutott Fatima meg az a túláradó öröm, amellyel a lány fogadni szokta még kurta távollét után is, és gyorsan megrázta a fejét.

- A házam amolyan agglegényszállás. Nem volna illendö odavinnem magát, mielött összeházasodunk.

A tiltakozás csak megacélozta Alekszandrát.

- Ha magát aggasztaná az „illendöség", nem venne engem feleségül. Vezessen a házába, különben itt táborozok le az utcán.

- Azért lecsuknák.

- Csakugyan? - kérdezte érdeklödve a lány. - Azt hiszi, nem szeretnék inkább egy zárkában...

Leonyidot elfutotta a méreg.

- Mit szólna a pincebörtönhöz? Könnyen elintézhetö.

Cardiniában történetesen egyetlen föld alatti börtön sem volt, de a grófnak már azon járt az esze, hogy építtet egyet, külön Alekszandrának. Alekszandra pedig gyanakodni kez­dett, amiért a férfi húzódozni látszott.

Van valami titok a házában, amit nem szabad megtud­nom?

- Pusztán arról van szó, hogy ma rengeteg a tennivaló, és a házmutogatás nem fér közéjük...

- Nagyszerü! - vágott közbe élesen a lány. - Legfeljebb máskor nézem meg, amikor maga nincs otthon, és nem zava­rom. Bízom benne, hogy az édesanyja házában akad valaki, aki eligazít.

Leonyid tudta, hogy anyjának bármelyik szolgája készsége­sen vállalkozik erre, és senki sem kifogásolná, ha Alekszandra az ö távollétében bekukkantana a házba. Csakhogy Alekszandra már túl sok fül lenyiszálásával fenyegetözött, semhogy a gróf vállalta volna a kockázatot.

- Mindig ilyen nehéz lesz boldogulni magával? - kérdezte, és nem is próbálta leplezni bosszúságát.

Alekszandra pimaszul rámosolygott.

- A maga kedvéért, Petrov, iparkodni fogok.

- Hát ha mindenáron akarja, hadd köszöntsem szerény hajlékomban - felelte kimérten Leonyid, és kinyújtott karjá­val a ház felé mutatott, amely mellett éppen ellovagoltak.

Alekszandra mogorva pillantást vetett rá.

- Eszerint mégsem kellett annyi sok idöt pazarolnia, nem­de? -jegyezte meg fagyos gúnnyal és lovát a nem éppen sze­rény épület felé fordította.

Leonyid nem válaszolt. Odaüvöltött Lazarnak, aki elörelova­golt, hogy menjenek tovább a szekerekkel meg a ménessel. Amikor Alekszandra ráeszmélt, hogy egyedül marad a gróffal, kis híján meggondolta magát. De sejtette, hogy a pazar, két­emeletes palotában feltehetöen csak úgy nyüzsögnek a cselé­dek. Aki olyan gazdag, mint Leonyid, nem bocsátja el a sze­mélyzetet, csupán mert elutazik egy-két hónapra.

Mint kiderült, igaza volt, mert amikor a gróf odakísérte a kapuhoz, bezörgetett. Miközben várakoztak, Alekszandra megérezte, hogy a férfi nem csupán a kieröszakolt alkalmat­lanság miatt bosszús. Söt. Valahogy inkább nyugtalannak lát­szik. Csak nem az aggasztja, hogy ö, Alekszandra milyen vé­leménnyel lesz az otthonáról?

Nem túl valószínü, gondolta Alekszandra. Nyilván csak képzelödés az egész. És különben is, érdekli ez öt? Elég nagy csalódást okozott neki, hogy a ház ilyen közel esett, és az oda­látogatás nem telt annyi idöbe, mint remélte. Ismét elhatal­masodott rajta a csüggedés, amivel valami furcsa egykedvü­ség párosult, talán önvédelemböl. Hát mit számít, ha nem fog tetszeni a gróf anyjának? Mit számít, ha az apja halálra szé­gyelli magát, amikor értesül majd a lánya viselkedéséröl? És mit számít, hogy elveszíti Christophert, ha mégis létrejön ez a házasság?

A kapu kitárult, és Leonyidot egy zsémbes hangú szolga üd­vözölte, aki már a termetével ámulatba ejtette Alekszandrát. Ez voltt a leghatalmasabb ember, akivel valaha is találkozott, való­ságos óriás, ráadásul ösöreg óriás, hófehér hajjal,, csupa ránc áb­rázattal. Komornyiknak mindenképpen nagyon vénnek tünt, pedig az lehetett, mert nyomban parancsokat kezdett osztogat­ni az ott lebzselö inasok seregének, és még arra is gondja volt, hogy egyiküket a lovakhoz rendelje. Alekszandra kénytelen volt beismerni, hogy az aggastyánnak a maga idejében aligha oko­zott gondott kiebrudalni a nem kívánt látogatót. Micsoda? Most sem okozna gondot neki.

A gróf rögtön tudatta az öreggel - Maurusnak szólította -, hogy most nem marad itt sokáig, de estefelé majdd hazajön. Alekszandra bemutatásával nem veszödött, így hát a lány sem törödött velük, és nézegetni kezdte a gyönyörüséges elöcsar­nokot, amelyhez foghatóban még soha nem járt.

A fehér márványpadlón visszatükrözödött a kapu fölött el­helyezett hatalmas, színes üvegablak szivárványa, amely drága­kövekké változtatta a boltozatos mennyezetröl alácsüngö há­rom kristálycsillár függöit is. A hosszú és meglehetösen széles elöcsarnok közepéröl díszlépcsö vezetett az emeletekhez, két végéröl folyosók nyíltak a palota belsejébe.

Az elöcsarnok bal oldalán zárt ajtók sorakoztak, jobb felöl csak két kettös ajtó volt, közülük az egyik nyitva állt, mögüle fehér falikárpit villant elö. Alekszandra néhány, rózsafából ké­szült bútordarabot is meglátott, egy világoskék-arany mintás damaszttal borított kerevetet meg néhány széket, amiböl arra következtetett, hogy az ajtó a szalonba nyílik.

Az elöcsarnok magas falait ékesítö, különbözö nagyságú fest­mények között egy csomó díszesen keretezett tükör is volt, alat­tuk hosszú asztalok és emelvényekre helyezett, melegházi virá­gok. Ritka kellemes látványt nyújtottak, így télvíz idején. Egy vö­rös rózsacsokor fölött az egyik tükörben Alekszandra megpillan­totta saját magát, és ijedten megrezzent.

Nem volt ugyan annyira poros,, mint lenni szokott - tegnap óta meglehetösen jó utakon haladtak -, de selymes hajának néhány kócos fürtje megint kiszabadult a kucsma alól. Az ál­

Iára is került valami fekete maszat, fogalma.a sem volt, honnan és mikor. Ruhája, természetesen csupa gyürödés volt, jóma­ga fáradtnak látszott - helyesebben elcsigázottnak -, bár ez nem volt meglepö. A rendes körülmények közt háromhetes utazás öt hétig tartott a szekerek miatt, noha Legnyid napkel­tétöl napszálltáig hajszolta öket. De a karikákat Alekszandra szeme alatt az álmatlanság okozta - az a rusnya kis hang ugyanis, amely az utóbbi napokban nyaggatta, föként éjsza­kánként jelentkezett.

Alekszandra azon töprengett, örüljön-e, hogy ilyen rémsé­gesen fest, amikor elöször találkozik a gróf anyjával, vagy in­kább használja ki az itt tölthetö pár percet, és javítson vala­micskét megjelenésén. A szeme alatti karikákon aligha tud se­gíteni, de a jelek szerint Leonyid cselédsége akkora, hogy bíz­vást akad köztükk valaki, aki sebtében kivasalná a ruháit. A ha­ját meg könnyü...

- Gazdám!.

Alekszandra hirtelen megpördült. Elöször a grófot látta, amint égnek fordítja a szemét, aztán sietös lábdobogást hal­lott, és észrevette, hogy a lépcsön egy apró, fekete hajú nö­személy robog lefelé, lebegö, virágmintás, csaknemm áttetszö­en vékony selyemkaftánban, amely jobban illett volna egy há­lószobába. A lány nem lehetett sokkal több húszévesnél, és nagyon bájos volt, hosszú fekete haja szinte a térdét verte, nagy szeme barnán sötétlett,, törékeny teste futás közben is ke­cses maradt, egzotikus vonásai érzékiségre vallottak.

Alekszandra csupán a fél szemöldökét vonta fel, és mielött a lány odaérhetett volna, a grófhoz fordult.

- Gazdám?!

- Fatima rabszolga volt,, amikor nekem ajándékozták - ma­gyarázkodott kétségbeesetten Legnyid. - Én felszabadítottam ugyan, de háremben született, és ragaszkodik ehhez a meg...

Alekszandra kénytelen volt itt félbeszakítani, mert Fatima már elöttük állt, és éppen a férfi nyakába készült vetnii magát.

Maradj veszteg! - csattant a hangja olyan parancsolóan, hogy egy ezred katonaság is megtorpant volna. Az egykori rabszolgalány azonmód engedelmeskedett.

Furcsa módon Alekszandra nem dühödött fel, holott nyil­vánvaló volt, mi a lány helyzete a házban. Igazság szerint ha­ragudnia kellett volna, és pár nappal korábban feltehetöleg meg is haragszik. De most úgy eltöltötte a gyászos reményte­lenség, hogy egyéb érzelmeknek nem maradt helye.

Ha nem kellett volna bizonyítania következetességét Leonyid elött, talán meg sem állítja a lányt, és nyugodtan tü­ri, hogy a két szeretö kiélvezze a viszontlátás örömét. De most legalább világosan megértette, mért nem akarta idehozni öt a gróf. Söt azt is látta, hogy a férfi eröt gyüjt, mert számít az ö támadására.

Alekszandra azonban meglepetést okozott neki, mert egy­szerüen csak odaszólt Fatimának:

- Keress magadnak más szállást.

- De én itt élek, úrnö!

-Többé ugyan nem. A gazdád megházasodik.

Fatima Leonyidhoz fordult, láthatólag abban a hiszemben, hogy a férfi mondja majd ki az utolsó szót, és könyörgö tekin­tetü szép szemében kövér könnycseppek jelentek meg.

Ez volt az a pillanat, amikor Alekszandra méregbe jött. Hogy ennek a lánynak van képe olyan álnokul nöies dolgok­hoz folyamodni, bögéssel kiváltani a grófból az oltalmazó saj­nálatot. Mintha bizony szorult volna belé ilyesmi. Legfeljebb az üzekedés ösztöne támad fel benne, és azon is csak addig uralkodik, míg Alekszandra jelen van.

Leonyid látta, hogy Alekszandra lekapcsolja övéröl a lovag­lókorbácsot, de mire odaugrott hozzá, már csattant is a szíj. A hang emlékeztette ugyan, hogy milyen fájdalmat tud okozni ez a szerszám -börén még be sem gyógyultak a sebek -, de ez sem fogta volna le a kezét, ha Alekszandra csakugyan ártani szán­dékozik Fatimának. De mivel Alekszandra láthatólag csak azért suhogtatta meg a korbácsot, hogy visszanyerje a kitágult sze­mü lány figyelmét, és már hátra is kanyarintotta a szíjat, a fér­fi úgy döntött, hogy elég a kísértésböl... de még mennyire elég.

Kiragadta a korbácsot a lány markából, de Alekszandra mindössze csak egy megvetö pillantást vetett rá.

- Emlékezhetne, Petrov, hogy én elöször tisztességgel fi­gyelmeztetek mindenkit... - Aztán kifejezetten fenyegetö ki­fejezésjelent meg az arcán, és sötétkék szemét Fatimára sze­gezte. - Ha még egyszer le akarsz feküdni vele, nagy árat fi­zetsz érte. Biztos, hogy megéri?

Fatima túlságosan megrémült, semhogy válaszolt volna. Csak felsikoltott, és elrohant a palota valamelyik hátsó zuga fe­lé. Leonyid azon tépelödött, hogy utána rohanjon-e megnyug­tatni, vagy tekerje ki Alekszandra nyakát. A lányhoz lépett.

Alekszandra hátrált egy kicsit, de az arckifejezése nem vál­tozott. Leginkább úgy festett, hogy most, miután egyedül ma­radtak, menten nekiesik a gróf szemének, de végül mégis a nyelvével támadott.

- Maga a legarcátlanabb, legerkölcstelenebb kéjenc a föld­kerekségen! Elutazik hazahozni a menyasszonyát, miközben szeretöket tart úton-útfélen? Még annyii tisztesség sincs ma­gában, hogy ezt itt átköltöztette volna máshová?

Alekszandra torkaszakadtából üvöltött. Leonyid szinte túl csöndesen válaszolt, és újabb hátrálásra kényszerítette a lányt.

- Én azért utaztam Oroszországba, hogy megszabaduljak a menyasszonyomtól, nem pedig hogy hazahozzam. Feltételez­tem magáról, hogy lesz elég esze belátni, mennyire nem illünk össze. De megnyugtathatom, a többi szeretömm nem itt lakik, és Fatimát is elhelyezem másutt, még a mai napon.

- Csak szakítani nem hajlandó velük, ugye?

- Nem én, és erre elöre figyelmeztettem, gyönyörüm. In­kább örvendezzen, és eszméljen rá, milyen kitünö alapot adok magának ahhoz, hogy véget vessen az egész ügynek!

- Engem nem pusztán a jegyességi. szerzödés köt, maga hib­bant agyú, hanem a tulajdon szavam is. Mikor fog ráeszmélni maga, hogy ez azt jelenti, csinálhat bármit, feleségül kell men­nem magához, csak egyetlen esetben nem. Jelentse ki, hogy nem akar feleségül venni, és ezzel vége a huzavonának.

Egy újabb lépés végképp a falhoz szorította Alekszandrát, és Leonyid kétfelöl kitámasztott karjának fogságába került.

- Kezdem már kifejezetten várni az esküvönket - sziszegte a férfi -, legalább nyomorúságossá tehetem az egész hátralé­vö életét.

Alekszandra dühösebb volt annál, semhogy meg lehetett volna félemlíteni.

- A nyomorúság társat teremt magának,, gyönyörüm - vá­gott vissza. - Egy percig se higgye, hogy egyedül fogok gyöt­rödni. - Kisuttyant a férfi karja alól, és elszántan kisietett a palotából.

28. fejezet

Bozsik a kapu elött toporogva várta Alekszandrát. A lány szid­ta magát, hogy megfeledkezett róla. Mióta a hóviharban nem találta a nyomát, a kutya állandóan igyekezett minél köze­lebbröl szemmel tartani úrnöjét. Alekszandra azon kesergett, hogy vajon mértjött ki megint ennyire a sodrából. Utóvégre igazán nem érdekli, hogy hány szeretöt tart a gróf. A többi­ek? Azt mondta, a többiek, az az ocsmány kurvapecér... de a fene essen bele, kit érdekel ez? Valamit persze tenni kellett, pusztán a következetesség kedvéért, igen, csakhogy nem lett volna szabad komolyan csinálni.

Micsoda áldás, hogy Leonyidnak nem jutott eszébe, milyen megtorlást ígért neki, ha még egyszer meg találja fenyegetni valamelyik némberét. És kész szerencse az is, hogy még ép­pen idejében sikerült eliszkolnia elöle, mert a testi közelség már túl szoros volt. Azok a fura érzések, amelyek újabban mindannyiszor feltámadnak benne, valahányszor a gróf kö­zelít hozzá, most is hatalmukba kerítették. Pedig retteg ettöl, hiszen tudja, mi történne, ha ismét elveszítené az uralmát fö­löttük.

Leonyid szorosan lehunyta a szemét, de még most is látta éjkék szemében a haragot, azt a féktelen szenvedélyességet, azt a...

Felnyögött, és megint a falnak verte homlokát. Mért is nem tud mozdulni innen, mióta a lány elillant elöle? Uralkodnia kellene magán, utóvégre igazán képes rá. Mindössze csak tá­vol kell tartania magát a lánytól. Ez máig sikerült is. De ma vajon mi ütött belé, hogy engedett Alekszandra követelésé­nek? Faképnél kellett volna hagyni, hadd táborozzon le az úton.. És ha lecsukják, egy mukkot sem szólni az érdekében. Aztán amikor a bíróság elé állítják, elintézni, hogy neki, Leonyidnak adják ki örizetre. A gondolattól úgy elragadta a fantáziája, hogy megint felnyögött.

Most már csak az anyjában reménykedett, aki esetleg még a mai napon kiszabadítja a pokol fogságából. Ha Marija megis­merkedik Alekszandrával...Atyaúristen, hiszen a lány elment,, ki­csörtetett innen, és alkalmasint túl dühös ahhoz, hogy odakinn várakozzék rá. Lelki szemeivel már látta, amint a városban téve­lyeg. Egyedül van, és amilyen ruhát visel, nincs az a férfi, aki ha­bozás nélkül le ne szólítaná. Ráadásul a korbácsa is itt maradt, hiszen elvette töle. Védtelenné tette...

Leonyidot ijedtében kiverte a veríték, és valóban, amikor kilépett az utcára, a szolga már csupán az ö lovát örizte. Alekszandra eltünt.

- Kért legalább a hölgy útbaigazítást, hogy hol lakik az anyám? - kérdezte Leonyid, miközben nyeregbe szállt, de az inas zavartan meredt rá.

- A hölgy?

-Az a fehérnép, aki velem jött ide - morgott a gróf.

- Nem uram, nem kérdezett semmit... de hallottam, amint ráparancsolt a kutyájára, hogy keressen meg valami Nyinát.

Leonyid nem könnyebbült meg a hírre, és sürgösen elin­dult, abban a reményben, hogy sikerül elcsípnie Alekszandrát, mielött bajba keveredik. De a családi palotához vezetö úton nyomát sem látta, így hát lélekszakadva rontott be a télikert­be anyjához.

- Hol a lány? - ordította magából kikelve. Marija szeme el­kerekedett.

- Három hónapos távollét után így üdvözlöd az... - kezdte megbántottan.

- Anyám, itt van Alekszandra?

- Nem, ide nem jött - felelt bosszúsan Marija. - És mért nincs veled? Csak a szolgái érkeztek meg, az utolsó alig pár perce.

Ez kissé lecsillapította Leonyidot.

- Ez az utolsó egy volt?

Marija elgondolkodott.

- Lehetséges, azt hiszem. Bár most, hogy mondod, igen, az volt.

A félelem nyomban elpárolgott, de a férfi úgy elgyengült, hogy leroskadt a legközelebbi padra. Marija figyelmesen szemügyre vette.

- Csak nem akarod azt mondani, hogy az a Rubljova bá­rókisasszony? - kérdezte gyanakodva.

Leonyidnak voltaképpen fel kellett volna böszülnie amiatt, amin keresztülment, de azon kapta magát, hogy teli szájjal vi­gyorog.

Sajnos, igen.

Marija elszörnyedt.

- És én a cselédszállásra küldtem!

Mire Leonyid harsányan nevetni kezdett.

- Soha életemben nem voltam még ilyen zavarban - mond­ta késöbb Marija a fiának. - Mért nemi szólt egy szót sem az a lány?

A szalonban üldögéltek, és Alekszandrát várták a vacsorához. A gróf közben megjárta már a királyi palotát, hogy tudassa megérkezését unokafivérével, de Stefan a minisztereivel tár­gyalt, így csak üzenetet hagyott neki, hogy holnap felkeresi. Ez­után éppen csak annyi ideje volt, hogy hazasiessen átöltözni az anyjánál elköltendö vacsorához, amelyet semmi pénzért nem mulasztott volna el. No és meg akarta nyugtatni Fatimát is.

Ez kétségbeejtöen nehéz feladatnak bizonyult. Fatima szünet nélkül zokogott, és bár Leonyid korábban mindig behódolt a könnyeinek, ezúttal semmiképpen sem tehette, kivált mert tudta, hogy Alekszandra a világon mindenröl értesül - az em­berei módfölött rátermettek. Ráadásul sokkal könnyebbnek ta­lálta átmenetileg elküldeni valahová Fatimát, mint ismét meg­birkózni Alekszandra ádáz dühével. De hiába erösgette Fatimá­nak, hogy elszakadásuk csak ideiglenes - legalábbis reménye szerint -, nem sikerült kiengesztelnie.

Úgy vélte, hogy a lány megnyugtatásának, a bizalom hely­reállításának legkönnyebb módja egy szenvedélyes ölelkezés volna, de hihetetlen módon a legcsekélyebb vágyat sem volt képes elökotorni magából. Fatima apró, törékenyen finom tes­te most már egyáltalán nem csábította, hiszen másra sem tu­dott gondolni, mint azokra a buja, telt idomokra, azokra a cso­dálatosan duzzadó mellekre, amelyek nem férnek el a tenye­rében... Atyaúristen, már megint!

Nagy keservesen visszaterelte gondolatait anyja kérdésére.

- Alekszandra azért nem szólt egy szót sem, mert az ilyes­mivel egyszerüen nem törödik. Az az igazság, hogy ha az is­tállóba dugod, alighanem boldoggá teszed.

- Hogy beszélhetsz ilyen szamárságokat? - zsörtölödött Marija. - És mért viselt ilyen öltözéket? Valami baj történt a ruháival?

Leonyid vállat vont.

- Egész hegységnyi ládát hozott magával, de fogalmam sincs, hogy nöi ruha akad-e bennük. A magam részéröl egyet­lenegyszer sem láttam másféle öltözékben, mint amilyenben te.

Marija összehúzta a szemét, hogy világosan fia tudtára ad­ja neheztelését.

- Eltökélted, hogy mindenáron incselkedni fogsz velem, ugye? Őszintén megmondom, Leonyid, én bizony nem talá­lok ebben semmit, ami jókedvre derítene.

- Ennek kimondhatatlanul örülök, anyám. Söt, mi több, kezeskedem neked, hogy ma este egyáltalán nem fogsz talál­ni semmit, ami jókedvre derítene.

- Mit akársz ezzel mondani?

- Alighanem rám utalt a fia, asszonyom - szólalt meg az aj­tóban Alekszandra -, mivel ö alig tudja elviselni a látásomat, bizonyára úgy véli, hogy ön sem lesz képes erre.

- Drága leányom, honnan meríti ezt az ostobaságot?

A grófnak épphogy csak sikerült visszafojtania nevetését. Any­ja azért tétovázott egy pillanatig, mert végül észrevette, hogy Alekszandra változatlanul azt az öltözéket viseli, amelyben ér­kezett, csak bunda és kucsma nélkül. A Leonyidra vetett szúrós pillantás pedig alighanem azt jelezte, hogy eszébe jutott a fia ál­lítása, miszerint sosem látta más ruhában a lányt.

De Alekszandra tudomásul sem vette néma eszmecseréjü­ket, csak Marija kérdésére válaszolt.

- Ha nekem nem hisz, asszonyom, kérdezze meg öt. A fia igencsak megvet engem.

Leonyid tudhatta volna, hogy ez az este nem egészen a re­ményeinek megfelelöen fog lezajlani. Alekszandra szókimon­dása persze megbotránkoztatja majd az anyját, csakhogy jó­maga sem ússza meg ép börrel.

Marija ismét méltatlankodni kezdett.

- Leonyid, mondd meg neki, hogy ez nem igaz. - A fia en­gedelmeskedett. Még egy henye mosolyt is felvillantott.

- Persze hogy nem igaz. Bármit érzek is maga iránt, Szása, megvetni soha nem volnék képes. A megvetés roppant hideg érzelem, márpedig az én érzelmeim... magával kapcsolat­ban... sokkal melengetöbbek.

Alekszandra a füle botját sem mozgatta a szemérmetlen célzásra, csupán a szemöldökét vonta fel.

- Eszerint az édesanyja kedvéért kénytelenek leszünk ha­zudni? - kérdezte kihívóan.

- Nem vetem meg magát, a fenébe is! - bödült el a férfi. - Leonyid! - szólt rá Marija.

Leonyid sóhajtott. Ha máris kijön a sodrából, nem ússza meg az estét. Pedig Alekszandra éppen ezt akarja elérni azzal az ön­elégült ábrázatával. A kis boszorka. Szándékosan ingerli öt.

- Bocsáss meg, anyám. Talán okosabb volna, ha lezártnak tekintenénk ezt az ügyet, és vacsorához ülnénk.

Marija gyorsan helyeselt.

- Kitünö javaslat... hacsak... Alekszandra nem kíván elöbb felöltözni.

Leonyid életében nem látott még olyan színlelt ártatlansá­got, amilyet Alekszandra varázsolt az arcára. - Felöltözni? Mibe?

És az anyja bedölt neki!

- Másik ruhába. Mi itt fel szoktunk öltözni vacsorához. Alekszandra végignézett magán. - De én fel vagyok öltözve. - Nem, úgy értem...

- Add fel, anyám - szólt közbe Leonyid. - Becsületemre, azt hiszem, nincs is neki más ruhája.

- Dehogyisnem - mondta Alekszandra. - Hát mit képzel, mi van azokbann a ládákban, amiket idáig hurcoltunk?

- Korbácsok meg szablyák - vágta rá Legnyid szemrebbe­nés nélkül.

Alekszandra felkacagott. Mégpedig szívböl, ami nagyon meglepte a grófot. Söt jólesett neki, és mosolyt csalt az ö szá­jára is. Marija azonban nem derült fel.

- A ruhákról majd holnap beszélgetünk, Alekszandra - mondta szigorúan. - Most vezess minket asztalhoz, Leonyid.

A férfi engedelmeskedett, de közben azon tünödött, hogy talán nem ártott volna anyját elöre figyelmeztetni Alek­szandra étkezési szokásaira. Mert ha megrökönyödésében ne­tán megsérti Alekszandrát, a lány esetleg megdühödik rá, az meg ki tudja, mit eredményez.

Mint kiderült, fölösleges volt aggódnia. Emlékezhetett vol­na rá, hogy Alekszandra ritkán sértödik meg, ha szemére ve­tik rendhagyó szokásait. Amellett bele is telt némi idöbe, mi­re Marija észrevette, hogy Alekszandra kézzel eszik. Nem is botránkozott meg annyira, inkább zavarba esett, de egy pil­lanatig sem habozott szóvá tenni a dolgot. Alkalomadtán ö is meglehetösen egyenes tudott lenni.

- Téged soha nem tanított senki illendöen étkezni, kedve­sem?

Alekszandra vállat vont.

- Gondolom, tanítottak, de az már olyan régen volt, hogy elfelejtettem.

- És mért nem vettél még néhány leckét?

- Ne tréfáljon, asszonyom - nevetgélt Alekszandra. - Csak nem pocsékolom mindenféle vacak evöeszközre a drága idö­met, mikor a kicsinyeimmel is eltölthetem.

Marija ezúttal csakugyan megdöbbent, és mézarany szemét a fiára fordította.

- A kicsinyeivel?

- Lovak azok, anyám.

Még mélyebb megdöbbenés.

- Te lovaknak nevezed a kicsinyeit?

- Dehogyis - felelte türelmesen Leonyid. - Alekszandra ne­vezi kicsinyeinekk a lovait. Maga tenyészti öket.

- Ne mókázz velem, fiam.

- Nem mókának szántam, anyám.

Alekszandra ismét magán érezte Marija hüledezö tekinte­tét, de egy csöppet sem bánta. Leonyid jelenlétében sokkal könnyebben sikerült színészkednie Marijának, mint gondol­ta volna. No persze, Leonyid nem marad itt huzamosan. Va­csora után hazamegy a saját palotájába, és...

- Mondja, Petrov, a házábann élö ágyasán kívül hányann van­nak a többiek?

Marija levegö után kapkodott. A gróf kis híján megfulladt. Nem hitte volna, hogy Alekszandra - ha mégolyan szókimon­dó is - képes legyen ilyesmit szóba hozni anyja elött. Csak an­nak örült, hogy a lány így legalább nem az anyjára zúdítja a dühét, hanem öreá. Ezt maga sem rendezhette volna el job­ban. Remek, gondolta, ez lesz a végsö húzás, az utolsó csöpp a pohárban.

- Mindössze hárman - felelte, és bár tudta, hogy anyja te­kintete visszavillan rá, csak Alekszandra arcát fürkészte. És Alekszandra, hála a Mindenhatónak, rettentö dühbe gurult. Ez egyre jobb lesz, örvendezett a férfi. És így is történt.

- Mindössze hárman? És mind a hármat kitartja, mind a há­romnak fizet, mind a hárommal bujálkodik?

Leonyid megint fuldokolni kezdett. A hangokból ítélve az anyja is. Leonyid feléje sem mert nézni. Érezte, hogy arcába fut a vér. Pedig azt hitte, hogy Alekszandra már nem tudja semmi újabbal megdöbbenteni. Nagy nehezen nyugalmat eröszakolt magára.

- Valahogy ilyesformán.

- Ne remélje, Petrov, hogy nem találom meg öket mind egyszálig. Nem sokáig kéjeleghet már velük.

- Eszerint elég sürün kell magát meglátogatnom, ugye?

- Az édesanyja házában? - vágott vissza diadalmasan Alekszandra. - Nemigen hinném.

- Maga igazán úgy véli, hogy ez megakadályozna? - kér­dezte Leonyid halk figyelmeztetéssel.

- Nem, ha meggondolom, maga micsoda feslett kéjenc. De Bozsik majd megakadályozza, mert mától kezdve velem alszik. Marijának végre visszatért a hangja, mégpedig elég harsá­

nyan.

- Ki... az a... Bozsik?

A gróf még jobban elvörösödött. Alekszandra úgy felinge­relte, hogy egy pillanatra teljesen megfeledkezett anyja jelen­létéröl. Most, amikor végre ránézett, ijedten látta, hogy jóma­ga legalább annyira megbotránkoztatta, mint Alekszandra.

- Bozsik a kutyája, anyám.

- Márpedig kutya nem lesz az én há... vagyis, ha jobban be­legondolok... jaj, istenem... - Marija legyezgetni kezdte ma­gát. - Nehogy be merészelj sompolyogni a szobájába, Leonyid, amíg nem vagytok... jaj, istenem. Nem szabad a... ezt a lányt... jaj, istenem!

- Tudom, anyám - könyörült meg rajta Leonyid.

- Eddig is tudtad? - Marija hangja szemrehányóan csen­gett.

- Mindent azért nem, mi tagadás. De az utazás során ki­nyílt a szemem, és meglehetösen sok tapasztalatot szereztem.

- És nem küldted vissza az apjához?

- Ha jól tudom, éppen te hajtogattad nekem, hogy erre nincs lehetöségem - emlékeztette a gróf.

- Nem, persze hogy nincs, de ... jaj, istenkém, olyan várat­lan ez az egész. Egy úrihölgy, akinek a lovak fontosabbak, mint...

Leonyid nem bánta volna, ha anyja nem éppen emiatt kezd siránkozni, mert tudta, hogy most el kell hallgattatnia, mi­elött túl sértö lesz. Sejtette jól, hogy Alekszandra semmilyen megbántást nem tür el, ami a lovaira vonatkozik.

- A jegyesemnek erröl megvan a maga saját véleménye, anyám. - Rávigyorgott Alexandrára. - Igaz, gyönyörüm?

- Csak az eszemet nem tudom, hová tettem, hogy itt ülök és hallgatom, amint ízekre szednek - állt fel Alekszandra. De a hangjában nem volt semmi harag. Söt, hangos cuppogással az ujjait is lenyalogatta, majd hozzátette: - Ha lesz még vala­mi mondanivalója, Petrov, az istállóban megtalál.. De ha nem az, amit hallani szeretnék, akkor kár fáradnia.

Abban a pillanatban, amikor Alekszandra kivonult a szobá­ból, Leonyid ráeszmélt,, a lány arra számít, hogy ö ma este fel­bontja az eljegyzést, és minden szava szándékosan ezt a célt szolgálta. Atyaúristen, hökkent meg, csak nem azt varja Alekszandra is, amit ö, hogy Marija vessen véget helyettük ennek a kalamajkának? Nem, nem, a lány alighanem csak ta­pogatózik, mondhatni, csak a vízmélységet kémleli. Tud ö en­nél sokkal botrányosabban is beszélni, ocsmányabb kifejezésekkel, ez többször kiderült az utazás során. Lehet, hogy mindjárt a legrosszabb oldalát akarja megmutatni a grófnö­nek.

- Édes istenem, fiam, ez a lány valóságos vadember - sikol­totta Marija, mihelyt magukra maradtak.

- Igen, elragadóan barbár.

- Nem veheted feleségül, amíg ilyen.

- Csakugyan nem?

- Persze hogy nem. Szégyent hozna mindkettönkre. Elöbb illendöségre kell tanítani.

Erre nem számított a gróf. De meghökkenése gyorsann de­rültségbe csapott át. Hölgyé képezni át Alekszandrát? Kész lehetetlenség, soha nem sikerülne.

- Fogalmad sincs, anyám, mire akarod rászánni magad. Nem gondolod, hogy legokosabb volna egyszerüen hazakül­deni?

Meg kell hagyni, hogy a grófnö töprengett ezen egy dara­big. De Leonyid tudta,, milyen az anyja esze járása. Marija még sosem jutott közelebb ahhoz, hogy megnösítse a fiát. Nem fogja most egykönnyen feladni a dolgot.

- Nem, ennek a lánynak csupán egy kis segítségre van szüksége. Kétségtelen, hogy részesült valamilyen nevelés­ben... végeredményben mégiscsak bárókisasszony. Csak elfej­tette, ahogy mondta is. Alighanem az apja hagyta elvadulni, miután meghalt a felesége.

Az apja nyíltan együtt él a szeretöjével. Vajon az az asszony mért nem tett valamit Alekszandra érdekében?

- A jegyesem káromkodik, mint egy részeg matróz, lovag­lókorbáccsal verekszik, és azzal fenyeget minden nöt, aki a közelembe merészkedik, hogy lenyiszálja a fülét. Te pedig megpróbálnál hölgyet faragni belóle?

Megállapíthatta anyja arcáról, hogy az egy árva szavát sem hitte el. Még csak válaszra sem méltatta.

- Mért ment Alekszandra ilyen késö este az istállóba? - kér­dezte felelet helyett.

Leonyid felsóhajtott.

- Mert minden szabad percét a lovainál tölti. Nem tréfál­tam, amikor azt mondtam, hogy maga tenyészti öket. Söt, az idomításukat is maga végzi, és személyesen gondoskodik ró­luk. Ráadásul elhozta az egész ménesét.

- Nos, ennek véget kell vetnünk. Életemben nem hallottam még ennél kevésbé hölgyhöz méltó kedvtelésröl.

- Alekszandrának a lovai a legfontosabbak a világon, anyám. Ha róluk van szó, az eröszaktól sem retten vissza. Nosza, láss hozzá, próbálj dámát faragni belóle, de azt tanácsolom, eszed­be ne jusson elválasztani a kicsinyeitöl.

- Majd arról is teszünk - morgolódott Marija, de inkább csak a tekintély kedvéért. Leonyid tudta, hogy anyja megszív­leli figyelmeztetését, és egyelöre kíméletes lesz az állatokat il­letöen. Vele szemben bezzeg nem volt kíméletes, és szigorú­an kijelentette: - Te pedig, fiam, be ne tedd a lábad a háló­szobájába! Ne hidd, hogy nem értettem meg pontosan azt a közjátékot kettötök között.

Leonyid elmosolyodott. - Amennyiben nem láttad még a jegyesem kutyáját, anyám, biztosíthatlak, hogy eszem ágában sincs összerúgni vele a port.

- Nem is ajánlom neked: - És ezúttal a grófnö sóhajtott fel. - Kutyák az én házamban. Hogy mit meg nem teszek azért...

Nem fejezte be. Nem is volt rá szükség.

29. fejezet

Leonyid egyáltalán nem szándékozott az istállóba menni. Alekszandra világosan megmondta, hogy ne is fáradjon, ha nem azt közli vele, amit ö hallani szeretne, azt meg nem kö­zölheti. Ámde ahelyett, hogy szokása szerint egy szolgát fut­tatott volna a lováért, maga ment érte.

Az istálló igencsak tágas volt,, mégsem jutott volna elég férö­hely benne Alekszandra ezüstfeheréinek és szolganépe hátaslo­vainak, ha a grófnö a fogatán meg a néhány futárszolgálatra hasz­nált lovon kívül több állatot tart. Az istálló akkora volt, hogy a gróf a gyatra fénynél nem látott el a hátsó bokszokig, csak hangokat hallott valahonnan bentröl, aztán nevetést.

A csengéséböl felismerte Alekszandra kacagását, és mint a vacsoránál, most is furcsa melegség fogta el töle. Oly ritkán hallotta nevetni a lányt, és akkor is csak csúfondárosan. De ez a kacagás most olyan édes, úgy teli van öszinte jókedvvel, bár­csak...

Amikor Leonyid észrevette, merre kalandoznak már megint a gondolatai, sebesen sarkon fordult. Csak nem örült meg, fel­keresni a lányt, mikor nincs is dolga vele. És különben is, mi­lyen jól mulat éppen. Ő meg úgyis csak elrontaná a jókedvét... de ki a fene az, akivel ilyen jól érzi magát?

Visszafordult, és hosszú, dühös léptekkel egy szempillantás alatt a leghátsó, türhetöbben megvilágított boksznál termett. De amit ott talált, azonmód lehütötte hirtelen felforrt érzel­meit.

A bokszban Alekszandra két kancája állt,, és a lány éppenn va­lami kenöcsöt igyekezett tenni az egyikük jobb mellsö lábára, amelyen egy szóra sem érdemes kis zúzódás látszott. No per­sze, ez a kanca a kicsinyei közé tartozott, és azok mind kivéte­les bánásmódban részesültek. A lánynak Sztyenka segédkezett, a kozák legény, de amit müvelt, az minden volt, csak segítség nem, és Alekszandra ezen nevetett. A kanca lábát ugyanis Sztyenka úgy emelte meg, hogy valahányszor Alekszandra be akarta kenni, kicsit odébb mozdította.

- Elég már, Sztyenka - nevetgélt a lány. - Ne bohóckodj itt tovább, mert a végén a te képedet találom összezsírozni, az­tán úgy büzlesz majd, hogy egyetlen szobalány sem...

Alekszandra elhallgatott. A másik kanca megugrott Leonyid jöttére, mire a lány hátranézett, és megpillantotta öt a boksz bejáratában. Ahogy a férfi elöre sejtette, viselkedése egy csapásra megváltozott, jókedve elszállt, arca óvatosan ki­fejezéstelenné vált.

- Nos, túlestünk a dolgon? - kérdezte.

Leonyidnak meg sem fordult a fejében, hogy a lány azon­nal erre következtet felbukkanásából.

- Nagyon sajnálom, gyönyörüm, de változatlanul fülig je­gyesek vagyunk.

Alekszandra végre ismétt levegöhöz jutott. Amikor megpil­lantotta a grófot, a gyomra görcsbe rándult. Most meg olyan hányingere támadt, mintha valami nagy ijedtségen esett vol­na át. Ez képtelenség, bizonygatta magának.

Visszafordult a kancához. Elhatározta, hogy tudomásul sem veszi Leonyid jelenlétét. Bizonyára amúgy is csak azért jött, hogy szemrehányást tegyen a vacsoránál történtekért, arra meg semmi szükség.

- Hagyj magunkra.

Alekszandra hátrakapta a fejét. A gróf Sztyepkára meredt, de amaz meg sem rezzent. Alekszandra látta, hogy barátja dü­hös, ami nem csoda. Csaknem egy órát fordított rá, hogy mu­latságos bohóckodásaival felderítse öt, és most, hogy végre si­került, nem örül Leonyid ünneprontásának. Az elmúlt öt hét­ben Alekszandra nagy keservesen meg tudta gátolni, hogy ba­rátai és a gróf egymás torkának essenek. Eszében sem volt, hogy most megengedje.

- Semmi baj, Sztyenka - mondta határozottan. - Holnap majd találkozunk.

Sztyenka kurtán biccentett, és Alekszandra befejezte a ló lábának kenegetését. Így nem vette észre, milyen tekintetet váltott a két férfi. Ha bántod, megöllek, fejezte ki világosan Sztyenka szeme. Leonyidé éppolyan érthetöen beszélt: Ő most már az enyém, ne avatkozz a dolgunkba.

Nem mintha valóban ezt érezné... Szó sincs róla, de kény­telen ezt a benyomást kelteni a kozákban.

Mihelyt a legény kilépett az istállóból, Leonyid szeme vissza­tért Alekszandrára. Azon morfondírozott, hogy a lány vajon mért engedte elmenni a kozákot. Tudta, hogy Alekszandra nem sze­ret egyedül maradni vele. Márpedig, gondolta, most határozot­tan egyedül vannak. A gondolat azonmód felizgatta. Mi tagadás, ezt a lányt oly könnyü megkívánni.

Alekszandra kezet mosott egy vödörben. Aztán ismét ke­gyeskedett tudomást venni a férfiról, és felsóhajtott.

- No jól van, akár hozzá is foghat.

Lehet, hogy a lány is arra gondol, amire ö?

- Mihez?

- A szemrehányásokhoz - mormolta a lány. - Azért jött ide, vagy nem?

- Hát nem éppen - felelte Leonyid - Véleményem szerint a vacsora egész jól sikerült, a körülményekhez képest.

- Az édesanyja nem dühös?

- Az elszánt kifejezés jobban jellemezné.

Leonyid akaratlanul is elmosolyodott, de Alexandrában minden mosolya gyanút keltett.

- Akkor meg minek jött ide?

- A lovamért.

- Személyesenn jött érte, ahelyett hogy ideszalajtott volna va­lakit? - kérdezte Alekszandra hitetlenkedve.

- Mért tüntet fel engem olyan színben, Szása, mintha én soha nem csinálnék önállóan semmit?

- Mert nem csinál.

Most Leonyid sóhajtott fel.

- Mit gondol, tudnánk mi egyszer beszélgetni veszekedés nélkül?

- Aligha.

- És ha megkísérelnénk?

Alekszandra bizalmatlan pillantást vetett rá, de aztán közö­nyösen vállat vont.

- Van valami különleges, amiröl beszélni óhajt? - kérdez­te.

Dehogy volt. A férfinak egyszerüen nem akarózott még tá­vozni. Valami témát mégis kellett találnia.

- Úgy láttam, a szekerek odakinn még teli vannak. Nem akarnak lerakodni? - kérdezte jobb híján.

- Néhány ládát bevitettem a házba. Semmi értelmét nem látom, hogy a többit is lerakjuk.

Aha,, a leányzó igyekszik megkönnyíteni magának, hogy bármely pillanatban szedhesse a sátorfáját. Leonyid azon kapta magát, hogy egy csöppet sem örül ennek. A teste még kevésbé örült, söt, úgyszólván pánikba esett a gondolattól, hogy többé nem is láthatja Alekszandrát...

- Mennem kellene - mondta hirtelen.

- Ami a ma történteket illeti - kezdte Alekszandra, de azt is meghallotta, mit mondott Leonyid. - No, mindegy.

A gróf úgy érezte, hogy ö mindent elkövetett, igazán meg­próbálta. De ha maga a lány emlékezteti a fogadalomra, hogy szeretkezni fog vele,, valahányszor eröszakon kapja - csak nem fogja kihagyni a lehetöséget?

-Jöjjön velem, Szása, hazamegyünk.

Alekszandra szeme villámlott, nem annyira a váratlan kö­vetelés hallatára, hanem mert a férfi lassan feléje indult. A lány hátrálni kezdett.

- Mért?

- Mert nemm akarok istállóban szeretkezni magával.

- Elég volt, Petrov! Az elöbb bocsánatot akartam kérni. Nem jöttem volna ki a sodromból ma délután, ha az a ném­ber nem a könnyeivel próbálja befolyásolni magát.

- Elég gyakori nöii fortély, de gondolom, maga nem az a fajta, aki élne vele, ugye? - Egyre közeledett a lányhoz.

- De még mennyire, hogy nem. A lényeg viszont az, hogy eszemben sem volt megfenyegetni az ágyasát. Csak azt akar­tam tudtára adni, hogy kotródnia kell, amit meg is próbál­tam.

- És a végén mégiscsak megfenyegette!

- De a szándékom nem ez volt!. Erre nem érvényes a maga nevetséges fogadalma..

- De amit láttam, semmiben sem különbözött a maga fe­nyegetözésétöl. Hogy magának ugyan nem kellek, de senki más nem tarthat igényt rám. Mert ugye, ez a lényegee a do­lognak?

Ha Alekszandra nem esett volna pánikba - a férfi csaknem a falhoz szorította -, nem böszült volna fel annyira, hogy rá­förmedjen.

- Pontosan! Nekem nem kell maga, de egyelöre mégiscsak az enyém!

Leonyidnak kezdett megtetszeni a gondolat.

- Ez bizony kétoldalú is lehet.

- Csakhogy nem az.

- Ki meri ezt mondani?

Ezzel Leonyid ráhajolt a lányra, testével egészen a falhoz szorította, ajkával az ajkát kereste, jóformán helyet sem ha­gyott neki, hogy ezt elkerülje, s amikor mégis megpróbálta, csókolta, ahol érte. És Alekszandra végül csaknem veszített.

Lélegzetelállítóan hosszú pillanatokra hatalmába kerítette a férfi kemény, izmos teste, féktelen vágya, kutató szája és a tulajdon testének lüktetése. Hosszú pillanatokig elmerülten élvezte a férfi érintését és azokat a felzaklató, borzongató, vad érzéseket, amelyeket egyedül ö tudott felgyújtani benne. Min­den porcikája.a arra vágyott, hogy megadja magát, hogy úgy tegyen, mintha...

De ézúttal nem veszítette el az önuralmát. Tudta, gyötrel­mesen tudta, hogy ez nem vezet sehová, nincs más haszna, csupán egy röpke - bár káprázatos - kielégülés. Márpedig Alekszandra eltökélte, hogy ehhez nem lesz hajlandó hozzá­szokni. Hiszen hiábavaló az egész.

Így hát még mielött elveszítette volna az önfegyelmét, ki­mondta az egyetlen szót, amely megállíthatta Leonyidot. Mégpedig olyan hangon, amely biztosította a hatást.

- Bozsik!

A kutya azonnal felmordult. A férfi mindeddig észre sem vette a lovak mögött összegömbölyödö farkasölö agárt. Most azonban rájött, mért nem félt egyedül maradni vele Alekszandra.

- Maga nem játszik tisztességesen, gyönyörüm! - hajolt hátra kissé.

- Maga sem, Petrov.

Legnyid erre elvigyorodott, mert megértette, hogy a lány­nak nem volt éppenséggel könnyü védekeznie. Ezt a rövid vá­laszt is alig tudta kinyögni. Márpedig, határozta el Legnyid, bolond volna hagyni, hogy mindketten szenvedjenek, hiszen némi büvöléssel, hozzáértö meggyözéssel felmorzsolható a lány ellenállása - legalábbis így képzelte.

De balsorsa úgy akarta, hogy nem állt módjában kideríte­ni, igaza van-e. Az istálló elött valaki a nevét üvöltötte, és a mennydörgö hangról felismerte barátját, Szergej Lehart, aki­vel bármikor boldogan találkozott volna - kivéve most.

- Várj egy pillanatig, Szergej, mindjárt megyek! - kiáltotta vissza, és igyekezett elfojtani csalódottságát.

- Igaz, hogy olyan bámulatosak, mint Lazar mondja? - hal­latszott kintról.

- Az egyik barátom - súgta oda Leonyid Alekszandrának.

- Alighanem a maga lovait jött megcsodálni.

- Nem adok el neki egyet sem, ha netán kérdené.

Nem is annyira a kijelentés volt váratlan, hanem a mögü­l kiérezhetö megátalkodott csökönyösség. - Mért nem?

- Mert számon tartom minden egyes eladott lovamat, és gyakran gondolok rájuk meg azokra, akik megvették öket. Márpedig nem akarok úgy gondolni az egyikre, hogy az a maga barátjáé. Még emlékezni sem kívánok magára, ha egy­szer elmegyek innen.

Tekintettel az imént történtekre, Leonyid jót derült magá­ban a magyarázaton.

- Maga ugye nem hiszi, hogy összeházasodunk? Soha egy percig sem hitte, igaz?

Néhány héttel ezelött ez meg igaz is volt, de a reményte­lenség, amely Alekszandrára nehezedett, mióta megérkezett a fövárosba, porrá zúzta bizakodását. Ezt azonban nem akar­ta bevallani a grófnak.

- Nagyon jól tudom, miféle ember maga, Petrov - mondta meg neki nyíltan. - Egy magafajta buja kéjenc meg a házas­ság? Az utolsó pillanatban úgyis elfogná a vakrémület, és azt

tenné, amit már akkor meg kellett volna tennie, mielött ki­szakított az otthonomból.

Érdekes, hogy maga így ítéli meg - felelt Leonyid, és mi­elött hátralépett, ujjával lágyan megsimította a lány arcát. - Én úgy gondolom, hogy összeházasodunk... bár talán nem. De hogy ez nem az oltár elött fog eldölni, erre szavamat adom.

Ezzel a rejtélyes mondattal ott is hagyta Alekszandrát. Vol­taképpen elárulhatta volna neki anyja szándékát. Elárulhat­ta volna, hogy amennyiben Alekszandra nemm hajlandó az együttmüködésre, és nem tanul némi illemet, befellegzett a házasságnak. De ezt nem árulta el. A sorsra bízta a dolgot, maga sem tudta, mért.

30. fejezet

Másnap délelött Leonyid újfent az istállóban találta magát, de ezúttal Stefan társaságában.

- Teljesen igazad volt - állapította meg Stefan, amint a kö­vetkezö boksz felé igyekezett. - Életemben nem láttam még ennél gyönyörübb ezüstfehéreket. Biztosra veszed, hogy nem lesz hajlandó eladni nekem egyet Tánya részére?

- Ismerem én jól az én Szásámat - felelte Leonyid. - Olyan csökönyös, mint egy öszvér. Jómagam is áhítozom egyre, de az elsö percben rájöttem, hogy még a kéréssel sem szabad elöho­zakodnom. Söt, Szásának halvány sejtelme sincs, hogy mennyi­re csodálom a kicsinyeit, de semmi pénzért nem adnám a tud­tára, hogy majd meghalok Misa hercegért.

- Csakhogy te, kuzen, mindössze egy vacak kis gróf vagy, én meg valódi király. Amennyi fejfájást okoz nekem ez a rang, igazán megérdemlem, hogy kihasználjam a vele járó apró elönyöket.

Stefan tréfálkozott ugyan, de Leonyid komolyan vette a dolgot.

- A tekintélyedre aztán ne számíts. Ha Szásának nem im­ponál, hogy én a király rokona vagyok, miböl gondolod, hogy te majd imponálsz neki? Nagyon fájna látnom, hogy kérsz va­lamit; és elutasítanak.

Stefan felnevetett.

- Ne tégy úgy, mintha ilyesmi soha nem történne velem. Vedd tudomásul, hogy Tánya elég gyakran egyáltalán nem átall nemet mondani nekem.

- Ugyan már, Tányának különleges kiváltságai vannak. De soha nem tapasztaltam, hogy mi, többiek valaha is merészel­tük volna így megsérteni felségedet.

- Kinek akarod bemagyarázni ezt az ökörséget? - zsémbe­lödött a király. - Soroljam fel neked, hány alkalommal és mi­kor tagadtad meg te magad is a parancsaimat?

- Mindig csak a te érdekedben.

Stefan felhorkant. Leonyid vigyorgott, és az oldalát dörzsöl­gette. Kora reggel óta együtt voltak, megtárgyalták az elmúlt hetek eseményeit. De Lazarnak már elözö este sikerült találkoz­nia Stefannal, és egész csomó olyan dolgot mesélt el neki, ame­lyeket a gróf nemigen kívánt még egyszer elismételni. Követ­kezésképpen a délelött folyamán böven kijutott neki a csípös szurkapiszkákból, és Stefan azt is elhatározta, hogy minden­áron megismerkedik a „kis barbár vademberrel", aki szerint az ö válogatott testöreinek dísze-virága csupán afféle udvari ficsúr.

De amikor megérkeztek Leonyid családi otthonába, értesül­tek róla, hogy bár Alekszandra hosszú órákig állta a grófnö prédikációit, végül kiszökött az istállóba. Az istállóban pedig azt közölték velük, hogy a bárókisasszony a Rjazin fivérekkel együtt a lovait járatja a közeli parkban.

- Gondolom, a vétel ráér a menyegzödig - mondta Stefan. - Utána majd töled vásárolom meg az egyik kancát.

- Semmi lehetöséged rá. Még ha netán elveszem is Szását, a lovak egyedül az ö tulajdonában maradnak továbbra is.

- Lazar szerint nemrég valami mást hangoztattál.

- Lazar jól tudja, hogy amikor az eladásukat emlegettem, nem gondoltam komolyan. Te ennél jobban ismersz engem, Stefan. Mellesleg az életem forogna veszélyben, ha jogot talál­nék formálni a lovaira, és ne hidd, hogy ez tréfa. Nem az.

- Az a lány nem lehet ennyire... nos, rendben van, mind­egy. - Stefan vállat vont. - Azt hiszem, ha nagyon akarok, ve­hetek egy lovat az apjától, mint Lazar.

- Szása lovai sokkal jobbak - mondta Leonyid félreérthe­tetlen büszkeséggel.

- Minek dörgölöd ezt az orrom alá, ha már egyszer közöl­ted, hogy azok úgysem eladók? Nos, ha meg akarok ismer­kedni az aráddal, talán jó lenne, ha hazafelé a parkon át lo­vagolnánk... Mennyei atyám, csak nem ö az?

Leonyid hátraperdült, és azon kezdte törni a fejét, vajon mi­óta ácsorog mögötte Alekszandra. Végiggondolta, mi mindent mondott Stefannak, és fülig elvörösödött. De a lány arca telje­sen kifejezéstelen volt. Eszerint nem hallott semmit.

Stefan elképedésének megvolt a magyarázata. Noha el­mesélték már neki, hogy Alekszandra mindig lovaglónad­rágot visel, nincs az a férfi, akinek ne akadna el a lélegze­te egy bájait ily bólcezüen közszemlére táró láttán. A lány arcát rózsásra csípte a fagy, kucsmája alól szokás szerint ki­bújtak hamvasszólce hajának hosszú fürtjei. Ahhoz képest, hogy bárókisasszony volt, imádnivalóin szégyentelennek látszott.

-jöjjön ide, Szása, ismerkedjen meg hírneves unokafivé­remmel - mondta Leonyid.

Alekszandra közelebb lépett, de módfölött lassan.

- Szólítsam felségnek?    

- A Stefant jobban szeretem hallani.

- És az udvari etikettel mi a helyzet?

Erre Leonyid felelt.

- Szoknya nélkül akar pukedlizni? A meghajlás jobban il­lik magához.

Alekszandra nem harapott rá a csalira, de Stefin is gyor­san közbeszólt.

- Egyikre sincs szükség. Már alig vártam, hogy megismer­jem, Alekszandra. A feleségem még ennél is jobban várja, és azt üzeni, hogy látogassa meg ma délután a palotában.

- Nagyon sok a dol...

- Ott lesz - szakította félbe a gróf, és figyelmeztetö pillan­tást vetett a lányra, hogy ne merjen ellenkezni.

Alekszandra nem szólt semmit, de esze ágában sem volt ele­get tenni a meghívásnak. Túlságosan kínosnak érezte, hogy a cardiniai udvarban is folytassa a parasztos faragatlankodást. Mellesleg, ahogy az utazás során barátaitól elzárkózott, ugyan­úgy távol akarta tartani magát a királyi rokonságtól is. Legalább­is elhatározta, hogy megpróbálja.

Nincs ebben semmi bolondság. Akinek van egy kis sütni­valója, óvakodik az uralkodóktól. Ráadásul Stefan, Cardinia uralkodója a maga sebhelyes arcával, még a Leonyidénál is feltünöbb aranyszín szemével akkor is félelmet gerjesztene benne,, ha nem volna király. Minél kevesebb dolga akad vele meg a feleségével, annál jobb, gondolta Alekszandra.

A király alighanem megérezte a lány elövigyázatosságát, vagy annyira megszokta, hogy ilyesmit vált ki másokból, hogy mint mindig, most is rövidre szabta a bemutatkozást. Megfog­ta Alekszandra kezét - úgy kellett kihúznia a zsebéböl -, és csókot lehelt az ujjaira.

Remélem, hamarosan a családomban üdvözölhetem, Alekszandra - mondta. - De most haza kell térnem a palotá­ba, bár nagyon szerettem volna elöbb szemügyre venni a pa­ripáit. Gondolom, azok is megjöttek magával.

Alekszandra csak bólintott. Stefan búcsúzóul rámosolygott, és elindult az udvar felé, ahol az élénk gyakorlólovaglás után éppen jártatták a telivéreket, hogy lehüljenek. Alekszandra a király után bámult, azzal a kényelmetlen érzéssel, hogy meg tudná kedvelni, ha megengedhetné magának. Beletelt né­hány másodpercbe, mire észrevette, hogy a gróf nem követ­te Stefant.

Pedig Alekszandra nem bánta volna, ha vele megy. Egy szikra örömet nem szerzett a jelenlétével, de mikor volt az kellemes? Ráadásul Alekszandrát ezúttal nagyon összezavar­ta, ami véletlenül megütötte a fülét. Leonyid tehát hazudott, amikor azt mondta, hogy eladja a lovakat. És eltitkolta, hogy mennyire csodálja öket, hogy legalább olyan kiváló szakértö­je, rajongója a jó lovaknak, mint Lazar. Vajon megsejtette, hogy Alekszandra jobban megbecsülte volna, ha tudja ezt ró­la? Hogy ö nem képes gyülölni olyasvalakit, aki szereti a lo­vakat?

Elhatározta, hogy nem hozza szóba a hallottakat. Idöre van szüksége, hogy kielemezze a megtévesztés okát. Talán nem ártana eltünödni, nincs-e más is Leonyiddal kapcsolat­ban, ami nem igaz. Érthetetlen például, hogy mért nevezte öt a férfi „az én Szásám"-nak - egyébként emiatt nem köze­lített hozzájuk, és milyen borzongató gyönyörüséget szerzett neki.

Mivel Alekszandra vonakodott megvizsgálni a saját érzelmeit, arra a következtetésre jutott, hogy sokkal könnyebb volt a dolga, amikor még tetötói talpig meg tudta vetni Leonyidot.

- Kotorjon elö valamit ma délutánra az állítólagos ruhái közül - szólalt meg a gróf.

- Eszemben sincs.. Kérjen bocsánatot a nevemben, és...

- Márpedig elmegy, Szása. Egy királyné meghívását nem lehet visszautasítani. Ezt még magának is tudnia kell.

- Mivel az édesanyja eltökélten kisajátítja a délelöttjeimet holmi ostobaságokra, nem jut idöm látogatásokkal szórakoz­ni. Ezt nyugodtan közölheti a királynéjával, Petrov.

- Nem örültem meg ilyesmit közölni vele. Mondja csak, maga összekülönbözött az anyámmal?

- Nem én, söt igyekeztem tölem telhetöleg a kedvében járni, de nem tudom, meddig bírom még türelemmel. Az édesanyja pillanatnyilag úgy véli, hogy sikerült némi eredményt elérnie.

- És sikerült?

- Hát mit gondol? - fortyant fel Alekszandra.

Leonyid rávigyorgott.

- Azt gondolom, hogy maga úgyis mindig azt csinál, amit akar, minden jóindulatú tanács ellenére... csak ma nem. Két órára álljon készen, ildomos öltözékben. Eljövök magáért a hintómmal...

- Nem...

- Vagy Stefan kísérteti be a katonáival a palotába.

31. fejezet

Alekszandra tett némi engedményt. Hajlandó volt elindulni a megjelölt idöben, de a szokásos öltözékét viselte. Mentsé­get is talált magának, amely ugyan nem fedte egészen az igaz­ságot, de Alekszandra biztosra vette, hogy el tudja hitetni Leonyiddal.

Elö is hozakodott vele, mihelyt a férfi megérkezett, és kez­dett fenyegetövé válni az arca.

- Maga a hibás, Petrov. - Szándékosan beszélt vádló hangon. - Nem hagyott idöt arra, hogy tisztességesen becsomagoljak.

Nem csoda, hogy minden ruhám tönkrement. Még az édesany­ja is megütközött, amikor elmeséltem neki, hogy maga még egy napot sem adott a felkészülésre, úgy hajkurászott el hazul­ról. Most aztán egy vadonatúj.j ruhatárral tartozik nekem.

Leonyid elvörösödött, bár ármánynak tekintette, hogy Alekszandra a grófnönek árulkodott. Mért is nem gondolt so­ha arra, hogy Alekszandra öszintesége kiterjedhet az ö felhá­borító viselkedésére is, amelyet az utazás során tanúsított? És ha van esze a lánynak, rájön, hogy ezzel teljesen a maga párt­jára állíthatja a grófnöt. És akkor ö nem gyözi hallgatni majdd a szemrehányásokat. De Alekszandra mégsem akarhatja ezt, ennyit tudnia kell.

Mindenesetre úgy határozott, hogy csak a ruhák kérdésére válaszol.

- Ha azt reméli, hogy vonakodom ellátni magát új ruhatár­ral, csalódást kell okoznom. Szíves örömest megteszem. De ami a mai napot illeti, nem kérhetett volna kölcsön valamit az anyámtól...? - Alekszandra felvont szemöldöke helyesbítés­re kényszerítette. - Nem hát, már látom, hiszenn túlságosan különböznek a méreteik. - De aztán felfortyant. - A fene es­sen magába, Szása, ne vágjon ehhez ilyen elragadtatott képet! Szó sincs arról, hogy emiatt lemondhatná a látogatást, ami­kor a királyné várja a palotába!

- Ez eszembe sem jutott.

- Akkor meg nyilván azt képzeli, hogy engem hoz majd kí­nos helyzetbe, csakhogy téved - mondta Leonyid, miközben kiterelte a lányt az ajtón. - Maga lesz az, aki restelkedni fog a kirívó öltözéke miatt. Ami engem illet, én örülök, ha magá­ra nézek, mindegy, mit visel.

A férfi voltaképpen nem akart ilyesmit mondani, nem is ér­tette,, hogyan szaladhatott ki a száján. Mielött további ostoba­sápokra vetemedett volna, sürgösen elhallgatott, és mert Alekszandrát ugyanúgy felzaklatta a megjegyzés, mindkettenn némaságba burkolóztak a palotáig, amely szerencsére nem esett messzire.

Alekszandra megfordult már a szentpétervári cári palotá­ban, de nem készült fel arra, micsoda pompa fogadja Cardinia királyi udvarában. A háromszintes kastély elöcsarnokait szín­arany tárgyak meg szobrok ékesítették. Mindenütt csiszolt márványpadlók, dúsan redözött selyem-bársony függönyök, szikrázóan fénylö kristálycsillárok és falikarok, mégis nyugodt, finom elegancia jellemezte, eltéröen az orosz udvar hivalkodó fényüzésétöl.

Semmi baj nem lett volna, ha a hosszú folyosók, amelyeken végighaladtak, néptelenek, csakhogy nem voltak azok. Az ajtó­kat örzö libériás inasokon kívül csak úgy hemzsegtek az ide-oda járkáló vagy csoportokba verödött udvaroncok, valamennyien választékos, mutatós öltözetben. És egy sem akadt köztük, aki ne bámulta volna meg nyíltan Alekszandrát, ki mohó kíváncsi­sággal, ki leplezetlen megvetéssel.

De még ez sem lett volna olyan nagy baj, ha a hölgyek sor­ra egymás után ne üdvözölték volna Leonyidot akkora öröm­mel, söt közülük nem egy régi kapcsolatra valló, meghitt bi­zalmassággal. Alekszandra a két elsö alkalommal, amikor megállították öket, még képes volt befogni a száját, föként mert a gróf gyorsan búcsút vett a hölgyektöl, mondván, hogy a királyné várja öket.

De harmadszorra azt látta, hogy egy már a kezét nyúj­togatja Leonyid felé, mire közéjük lépett.

- A gróf hamarosan megnösül, asszonyom -jelentette ki. - Beszélni beszélhet vele, de mostantól tilos hozzányúlnia, ha ártatlan szándékkal is.

A gróf elráncigálta a leesett állú hölgy elöl, még mielött Alekszandra folytatta volna.

- És én még azt hittem, hogy mostt talán már tisztessége­sen kezd viselkedni - sóhajtotta.

- Lesz ez még rosszabb is, ha ezek a nöszemélyek tovább­ra is fogdosni akarják magát.

- Csak nem azt akarja a tudtomra adni, hogy egyedül ma­gának van joga hozzám nyúlni?

- Látom, egészen jól megértjük egymást.

- Bár úgy lenne!

- Elöre figyelmeztettem, Petrov, becsülettel.

- Én is magát - emlékeztette Leonyid, és örömmel vette észre, hogy bármit akart válaszolni Alekszandra, gyorsan le­nyelte..

- Ráadásul - folytatta - magának kell majd magyarázkodnia anyám elött, ha ö is értesül a viselkedéséröl. Mérget vehet rá,hogy értesül. És nem hiszem, hogy anyám a botrányra ment­ségnek találja a féltékenységet.

- Maga éppúgy tudja, mint én, hogy ennek semmi köze a féltékenységhez - dünnyögte morcosan Alekszandra.

- Persze hogy nincs, de ezt a kutya sem hiszi el, gyönyörüm, legkevésbé az anyám. Ő pedig történetesen azt a régimódi el­vet vallja, hogy a feleség hunyjon szemet a férj apró félrelépé­sei fölött. A féltékenység az ostobaság netovábbja.

- Én nem vagyok féltékeny!

- Gondolom, ezt most épp elegen hallották... de akkor sem hiszik el.

- És most ki az, aki eröszakoskodik? - vicsorgott Alek­szandra.

Leonyid csak vigyorgott, de ugyanakkor meg is hökkent, hogy mennyire élvezi szócsatájukat. Persze azért, mert most az egyszer ö került ki belöle gyöztesen.

-Javasolnám, hogy uralkodjék a mérgén, Szása. Mindjárt a királyné színe elé kell lépnie.

- Magának köszönhetem, ha a végén még meg találom sér­teni öfelségét - vágott vissza a lány.

- Nem szívesen mondom ki, de megsérti már az öltözékével is.

- A nyavalya törje ki magát, Petrov!

- Pszt! Megérkeztünk.

Csakugyan megérkeztek, és Leonyidnak láthatólag bejelen­tésre sem volt szüksége, mert egyszerüen benyitott a királyné fogadótermébe. Minthogy azóta fogta Alekszandra karját, mi­óta elcibálta a megsértett nötöt, a lánynak nem állt módjában lemaradni és kissé összeszedni magát.

A terem kisebb volt, mint amilyenre Alekszandra számított, és a benne tartózkodó három kényelmesen egyszerü, de szembetünöen finom anyagból készült ruhát viselt. Mint Alekszandra késöbb megtudta, közülük ketten a királyné ked­venc udvarhölgyei voltak, férjes asszonyok, akik éppen olyan boldog házasságban éltek, mint Tánya. Alekszandra mintha megérezte volna, hogy itt nem kell hadakoznia, mert kezdett felengedni.

A két, kifelé tartó udvarhölgy éppen csak meghajolt a vendé­geknek, de Tánya még nem találkozott Leonyiddal, mióta az hazaérkezett, és most angolul üdvözölte, igen meleg szavakkal,

söt tárt karokkal sietett feléje. A gróf számára természetes volt ez az ölelés, és már éppen viszonozni akarta, amikor eszébe ju­tott, ki áll mellette, mire riadtan visszakozott.

Alekszandra észrevette ezt, és a királyné kedvéért ö is an­golul szólalt meg.

- Neki szabad.

Leonyidnak kérdeznie sem kellett volna, miröl beszél a lány, de az imént átélt riadalom úgy felbosszantotta, hogy fir­tatni kezdte.

- Neki miért szabad?

- Mert boldog házzaságban él, és nincsenek tervei magá­val. - Tánya felvonta a szemöldökét, aztánn felkacagott.

A királyné egy pillanatig még tanulmányozta Alekszandrát, majd kijelentette: - Nem érdemled meg a szerencsédet, Leonyid. Ez a lány gyönyörü.

A megállapítás kényelmetlenül érintette mind Alekszandrát, mind a grófot, aki tudta, hogy Alekszandra gyönyörü, de esze ágában sem volt elismerni ezt a lány jelenlétében. Alekszandra pedig soha életében nem szeretett ilyesmit hallani.

Tánya azonban mit sem észlelt zavarukból.

- Gyertek - csevegett tovább -, hadd kínáljalak meg titeket egy kis...

- Köszönjük, de nem kérünk semmit - vágott közbe Leonyid olyan gyorsan, hogy Tánya ismét felhúzta a szemöl­dökét.

Alekszandra alig tudta elfojtani nevetését, amiért a férfi úgy megrémült a gondolattól, hogy ö a királyné szeme láttá­ra egyen, és elhatározta, hogy ugratja egy kicsit.

- Mi tagadás, én...

- Maga nem lehet éhes, Szása, higgye el, egy csöppet sem - mondta nyomatékosan.

Mire Tánya csípöre tette a kezét.

- Mi folyik itt? - kérdezte szigorúan.

- Semmi, semmi, csak egy kis tréfa - próbálta megnyugtat­ni Leonyid, és sürgösen másra terelte a szót. - Meg kell mon­danom, hogy mióta utoljára láttalak, kellemetesen kigömbö­lyödtél...jócskán megváltoztál.

Ezzel a témával mindig jókedvre lehetett deríteni a király­nét, aki most is elmosolyodott.

- De még mennyire, ugye? Erröl jut eszembe. Mielött még jobban kigömbölyödnék, rendezek egy bált, hogy Alekszandrát bemutassuk a...

- Nem! - riadt meg a gróf.

- Már mért ne? - kérdezte ingerülten Tánya. Leonyid ezúttal nem köntörfalazott.

- Mert biztos, hogy Szása ugyanilyen göncökben fog meg­jelenni, mint most.

- Ugyan, menj már - zsörtölödött Tánya, és Alekszandrára nézett támogatást várva, de a lány arcát kifürkészhetetlennek találta. Némi gondolkodás után ismét megszólalt. - Leonyid, keressd meg Stefant. Azt hiszem, a gyakorlótéren van... és ér­tesüléseim szerint neked sem ártana némi edzés.

- Lazarnak eljárt a szája - morgott a férfi. - Mintha bizony én választottam volna a korbácsot. Mellesleg nem merlek egye­dül hagyni a...

- Futás, Petrov - szakította félbe fanyarul Alekszandra. - Nem fogok kárt tenni a királynéjában, de maga nem lesz ilyen szerencsés, ha még egy mukkot szól.

Leonyid arca megrándult, de ráeszmélt, hogy a lánynak igaza van. Hiszen amikor ö meg akarta akadályozni Alekszandrát, hogy kínos helyzetbe hozza magát, csak rontott a dolgon. Megpróbált mentegetözni.

- Borzasztóan sajnálnám, Tánya, ha téves benyomást kel­tettem volna róla. Alekszandra igazán nagyon...

- Eredj!

Ezúttal Tánya förmedt rá, szerfölött bosszúsan, mire a férfi felsóhajtott és távozott. A két egy darabig néma egyetértés­sel nézte egymást, mivel rájöttek, hogy van bennük valami kö­zös, legalábbis ami az ingerlékenységet illeti Leonyiddal kap­csolatban. De még nem ismerték egymást, és mindketten óva­tosan viselkedtek.

Alekszandra igyekezett lehetöleg ártalmatlan beszédtémát ke­resni, miközben Tánya a kényelmes karosszékek felé vezette.

- Felséged kitünöen beszél angolul.

- Amerikában nöttem fel. Te hol tanultál meg?

- A nevelönöm ragaszkodott ahhoz, hogy megtanuljak franciául meg angolul, bár az angoltudásom javát... csak ké­söbb szereztem meg.

Tánya nem vette észre a röpke habozást.

- Én a franciával vagyok bajban, ami keveset tudok, a gazdá­imtól szedtem fel, akiknél valaha dolgoztam, és az nem elég a társalgáshoz. De borzasztóan örülök, hogy nincs szükségünk tol­mácsra. Bizony, gyakran rászorulok, pedig igazán szorgalmasan magolom a cardiniait. Azt mondják, nagyon hasonlít az orosz­hoz, így hát neked könnyebb lesz, mint nekem.

Alekszandrának esze ágában sem volt megtanulni a nyel­vet, de ezt nem árulta el Tányának. Bár továbbra is meg akar­ta örizni tartózkodását, felébredt benne a kíváncsiság.

- Felséged dolgozott?

- Nem mesélt erröl Leonyid? Egy fogadóban csepered­tem fel, és fogalmam sem volt a származásomról. Amikor Stefan meg a barátai rám találtak, és megpróbáltak meg­gyözni, hogy cardiniai hercegkisasszony vagyok, ráadásul születésem óta a trónörökös eljegyzett mátkája, egy árva szavukat sem hittem el. Eleinte úgy gondoltam, hogy ke­gyetlen tréfát üznek velem, és amikor mindenáron maguk­kal akartak cipelni, mi tagadás, azt hittem, az a tervük, hogy eladnak egy bordélyházba. A Mississippi mentén gyakran megesik ilyesmi.

Alekszandra szeme egészen elkerekedett, miközben hall­gatta Tánya történetét, de ekkor elnevette magát.

- Bordélyházba?

Tánya elmosolyodott.

- Tudom, hogy ez elég hajmeresztöen hangzik, de biz' is­ten sokkal hihetöbbnek látszott, mint az, hogy feleségül akar venni egy ismeretlen ország királya.

- Most már értem. És végül mi gyözte meg felségedet, hogy igazat beszélnek?

- Amikor már felsikerítettek az Európába tartó hajóra, vég­re bevallották, hogy Stefan a király, nem pedig Leonyid.

- Petrov?

Tányát még az emlék is felbosszantotta.

- Stefan ötlete volt az egész. Már a kezdet kezdetétöl ren­geteg galibát okoztam nekik, és Stefan úgy gondolta, talán szívesebben megyek velük, ha azt állítják, Leonyid a király, aki feleségül vesz.

- El sem tudom képzelni, mért örült volna ennek felséged.

- Én sem értettem. Akkoriban kifejezetten utáltam Petrovot, ki nem állhattam azt a lenézö,, dölyfös viselkedését, ámbár bevallom, azóta nagyon megkedveltem.

- Felséged úgy véli, hogy meg lehet szokni a pökhendisé­gét? - kétkedett Alekszandra.

Tánya úgy döntött, hogy erre nem válaszol, legalábbis amíg nem tisztázza ébredezö gyanúját.

- Megkérdezhetem, hogy Leonyid miért nem engedett en­ni téged?

- Visszakerül hozzá, ha válaszolok?

- Dehogyis, ha nem akarod.

- Akkor jó. Nem akarta, hogy felséged enni lásson engem.Azt hiszi, úgy zabálok, mint egy disznó.

A hangja olyan derüs volt, hogy Tánya úgy érezte nyugod­tan megkérdezheti:

- És igazán úgy eszel?

- Csak az ö jelenlétében.

- Kezdem érteni. Lazar mesélt egyet-mást az utazásotokról,de föként Leonyid viselkedését taglalta. Te csakugyan nem akarsz feleségül menni hozzá?

- Felséged hozzámenne egy olyan feslett kéjenchez, mint Petrov? - vágott vissza Alekszandra. Tánya felkacagott.

- Elismerem, hogy eléggé kicsapongó életet él, de nem te­het róla, hogy túlságosan jóképü, és a nök egyszerüen meg­örülnek érte. Szándékomban is állt figyelmeztetni a hölgyei­met, hogy többé nem szabad ember.

- Nagyszerü, akkor legalább nem kell bajlódnom további fülek lenyiszálásával - mordult fel Alekszandra.

Tánya csak hüledezett. Lazar ezt nem említette, csupán holmi fenyegetözésekröl beszélt.

- Igazán megtennéd?

- Jaj, dehogy, a nök általában nemigen iparkodnak ezt sze­mélyesen is kitapasztalni.

Tánya megint elnevette magát.

- Szerintem sem. De tudod, Leonyidnak eddig semmi oka nem volt arra, hogy ne ledérkedjék. És ahogy értesültem, te mindjárt az elsö találkozásotok alkalmával bejelentetted neki,

hogy nem akarsz férjhez menni hozzá, ami pedig vajmi kevéssé ösztönözhette arra, hogy változtasson ezen a tulajdonságán.

- Arról az átkozott jegyességi szerzödésröl alig néhány órá­val az elsö találkozásunk elött szereztem tudomást.

- Te tréfálsz!

- Egyáltalán nem - támadt fel már az emléktöt is Alekszandra haragja. - Apám eltitkolta elölem. Attól félt, ha elöre figyelmeztet, eltünök valahová, hogy ne kelljen találkoz­nom a gróffal, és igaza is lett volna, amilyen dühbe gurultam.

- Ez volt az egyetlen oka, amiért nem akartál hozzámenni... úgy értem, mert haragudtál? - kérdezte kedvesen Tánya.

- Nem... de a másik okáról nem szeretnék beszélni. - Alekszandra már attól elpirult, hogy elképzelte, mit szólna a királyné, ha megtudná, hogy hét esztendeig várta egy férfi há­zassági ajánlatát. - Nos, hogy úgy mondjam... kínos volna ne­kem.

- Akkor ne is gondolj rá. De mivel én öszintén nagyon ked­velem Petrovot, meg kell kérdeznem töled, hogy még mindig nem érzel iránta semmit?

Alekszandra nemigen tudta, mit válaszoljon a királynénak, aki láthatólag csakugyan a szívébe zárta Leonyidot.

- Olykor úgy érzem, hogy talán mégis akadnak jó tulajdon­ságai, bár ennek elég ritkán adja tanújelét. De teljesen mind­egy, mit érzek iránta. Felséged mondta, milyen elviselhetet­lenül, milyen megvetöen tud viselkedni, és én mindeddig job­bára csak ezt tapasztaltam töle. Ilyesfajta emberrel soha éle­temben nem tudnék megférni.

- És ö hogy fér meg veled... ahogy viselkedsz?

Alekszandra fülig vörösödött.

- Én másnak tettetem magam, mint amilyen valójában va­gyok, de pusztán csak azért, mert igyekszem megkönnyíteni neki a szerzödés felbontását, hiszen én nem tehetem meg.

Ez bizony töprengöbe ejtette Tányát, hogy vajon elárulja-e az igazat a lánynak a grófról, vagy az sem számít, ha megtud­ja. Lazar ugyanis néhány meglepö dolgot mesélt, például, hogy Leonyid már öntudatlanul is az „ö Alekszandrájá"-nak nevezi a lányt, és miután megkérte Lazart, hogy csábítsa el, hirtelen meggondolta magát, s mi több, csak a vak nem látta,hogy féltékenykedett. Márpedig ez nem vall éppenséggel kö­zönyre.

- Meglepödnél, ha megtudnád,, hogy Leonyid pontosan azt müvelte, amit te?

- Mire gondol felséged?

- Nem a valódi arcát mutatta neked. Elmondtam ugyan, hogy utáltam öt, és állíthatom, szívböl, de ez onnan eredt, hogy ö minden töle telhetöt elkövetett ennek érdekében, vagyis szántszándékkal utáltatta meg magát.

- Mért?

- Mert a nök többsége egyszerüen belebolondul, még mi­elött megismerkedne vele... pusztán azért a gyönyörü ábrá­zatáért... és ö attól reszketett, hogy én is beleszeretek, márpe­dig én Stefan jövendöbelije voltam, nem az övé. Ha nem tud­nád, Leonyid rajong Stefanért. Ők ketten olyanok, mintha testvérek lennének, nem unokafivérek. És Stefan boldogságá­ért Petrov gróf hajlandó elkövetni bármit, beleértve azt is, hogy eljátssza a legundorítóbb, legdölyfösebb tökfej szerepét, holott korántsem az.

Alekszandra nagyon elcsendesült. - Nem az?

- A legkevésbé sem... no, jó, egy kicsit talán pökhendi... il­letve inkább nagyon is. Azt hiszem, ez náluk családi vonás. És alkalomadtán megesik, hogy lefitymál olyasmit, amit a maga ördögi eszével hitványnak ítél, de mindezért böséges kárpót­lást nyújt a hüsége meg a kötelességtudása.

- Miféle kötelességei vannak? Nem egyéb, mint...

- A király válogatott testörségének tagja, és valósággal mes­tere egy csomó fegyvernek, amiról a saját szemeddel is meg­gyözödhetsz, ha mielött hazaindulsz, nem restellsz elporosz­kálni a gyakorlótérhez. Tudod - Tánya eltünödött egy pilla­natra -, Leonyid engem sem kedvelt, amikor elöször találkoz­tunk. Úgy vélte, nem vagyok méltó Stefanhoz. De amikor módja lett volna hagyni, hogy megszökjem tölük, amit nem­egyszer megpróbáltam, nem engedett. Az ö felfogása szerint a kötelesség mindennél elöbbre való, és ezt komolyan veszi. És van még valami, amiról te talán nem tudsz. Leonyid hihe­tetlenül vonzó és kedves, amikor éppen nem iparkodik undok lenni.

Felségednek igaza van, ezt nem is sejtettem - felelte Alekszandra csendesen.

- Nagyon kérlek, ne hidd, hogy meg akartalak bántani az­zal, amit mondtam.

- Nem bántott meg, felség - állította Alekszandra, kissé mereven.

- Ha a lehetö legrosszabb színben tüntette fel magát elöt­ted, csak azért tette, mert kézzel-lábball tiltakozott a nösülés ellen. Iszonyúan felháborodott, amikor tudtára jutott ez a je­gyességi szerzödés. Azért utazott Oroszországba, hogy...

- Megszabaduljon tölem.

- Megmondta neked? - rezzent meg Tánya.

- Igen, ebböl a szempontból becsületesen viselkedett.

- Én viszont azt próbálom megmagyarázni, hogy szerintem azóta nagyon is megváltoztak az érzelmei. Csak éppen csapdá­ba zárta a szerep, amelyet neked játszik... akárcsak téged a tied.

Alekszandra egyáltalán nem volt meggyözödve, hogy a gróf szerepet játszik, de úgy érezte, hogy ha ez igaz, csak ront a hely­zeten. Eszerint ugyanis Leonyid annyira viszolyog a házasság­tól, hogy kénytelen színlelni - akárcsak ö. És mi történt vol­na, ha ö, Alekszandra, a maga valódi mivoltában mutatkozik meg? Számított volna ez valamit? Nemm valószínü. A gróf nem csupán a megismerkedésük elött, hanem azt követöen is vi­szolygott a házasságtól, és bármit gondol is Tánya, holtbiztos, hogy még mindig így érez. Az pedig tény, hogy feslett kéjenc. Ezt a királyné sem tagadja.

- Lehet, hogy vannak nemes erényei, amilyeneket nem is képzeltem volna róla - mondta Alekszandra. - De akkor is ké­jenc.

- Igen, és alighanem az is marad... amíg -nem esik szere­lembe.

32. fejeszet.

Alekszandra elhatározta, hogy nem várja meg Leonyidot a fo­gadóteremben, hanem hazaviteti magát a hintóval, amelyet majd visszaküld neki, és így egy darabig remélhetöleg nem kell találkoznia vele. Úgy érezte, idöre van szüksége, hogy megemészthesse a hallottakat, mielött beszél a férfival - ha ugyan szóba áll vele még egyáltalán. Pillanatnyilag elképzel­nie sem sikerült, mivel válaszolna, ha megint végig kellene hallgatnia a gróf csúfondáros, kaján megjegyzéseit, most, hogy már tudja, csak megtévesztésül szolgálnak, mert a férfi meg akarja gyülöltetni magát.

Csakhogy eddig sem volt minden szava színtiszta hazugság. Amit például a házasságuk jövöjéröl mondott, az kétségtele­nül igaz. Ahogy Nyina is figyelmeztette, a fönemesek házassá­gainak többsége pontosan így köttetik, még ha általában nem is ennyire nyíltan állapodnak meg a feltételekben. És igazat mondott, a valódi érzelmeit fejezte ki akkor is, valahányszor ki akarta eröszakolni tóle, Alekszandrától, a jegyesség felbon­tását. Ami pedig a parázna hajlandóságait illeti, hát azok vég­képp nem színleltek.

Alekszandra nem tudta megállni, hogy mielött elhagyja a palotát, ne idözzön el suttyomban néhány percig a gya­korlótérnél, ahol ámultan figyelte, mint gyözi le Leonyid egyik ellenfelét a másik után mesterien forgatott kardjával. Még hogy udvari ficsúr, gondolta némi büntudattal Alekszandra. Hiszen az elsö perctöl láthatta volna, hogy sokkal különb, a jelek szinte a szemét szúrták ki: az atleti­kus testalkat, a katonás tartás, a mód, ahogyan megüli a lo­vat, a villámgyors reflexek meg az, amilyen sebesen elintéz­te Pavelt, amikor elege lett a verekedésböl, söt az a lovagi­asság is, amellyel lemondott a kard használatáról, mert tud­ta, hogy azzal. Pavelnek egy szikrányi esélye sincs vele szem­ben. Ezek valódi jelek voltak, de ö, Alekszandra, csak azt látta meg, amit látni akart, nehogy véletlenül is elnyerje va­lami a tetszését.

Egy csöppet sem bánta volna, ha a királyné nem érzi szük­ségét a vallomásnak. Miközben Petrovék háza felé vitte a hin­tó, eszébe jutott búcsúzásuk.

- Szeretnélek az udvarhölgyeim között látni - mondta a ki­rályné.

- Hálásan köszönöm felségednek az ajánlatot, de sajnos, nem fogadhatom el. Kénytelen vagyok megörizni Petrov gróf rólam alkotott elképzelését, és az nem éppenséggel udvar­hölgyhöz illö.

Tánya összevontaa szemöldökét.

- Eszerint nem akarod elárulni neki az igazat?

- Semmi értelmét nem látom. Abból csak irtózatos vesze­kedéss kerekedne. Leonyid megdühödne rám, én meg a fejé­hez vágnám, hogy ö sem viselkedett öszintén és becsületesen. És pontosan ott tartanánk, ahol most, vagyiss egyikünk sem akarna összeházasodni a másikkal.

A királyné nem nagyon örült a döntésnek, de Alekszandra rendíthetetlenül ragaszkodott hozzá. A lány azt is elhatározta, hogy a saját érzéseiben sem vájkál tovább. Utóvégre teljesen egyre megy, mit érez a férfi iránt, miután az továbbra sem óhajt­ja feleségül venni. Hirtelen eszébe jutott, hogy van még egy módszer, amelynek segítségével esetleg mindketten megmene­külhetnek a közelgö esküvö elöl. Talán elég lesz, ha ö bebizo­nyítja, hogy rajta ugyan nem fog Leonyid anyjának nevelése.

A grófnö már amúgy is visszatetszönek találja öt, helyeseb­ben inkább visszataszítónak. Márpedig a grófnö volt az, aki a fia lelkére kötötte, hogy nem szabad ellenkeznie apja akara­tával. Legalábbis Leonyid ezzel indokolta meg, hogy a maga részéröl nem bonthatja fel a szerzödést. De ha az anyja netán meggondolná magát...

A gróf újabb szigorú idézéseket kapott az anyjától. Másfél napig sikerült elbújnia, de miután Marija számtalan küldön­ce hiába kereste otthon, egyikük elment a királyi palotába, ahol éppen unokafivére társaságában kapta el.

- Remélem, a nénikém ezúttal nem folyamodik az én segít­ségemhez -jegyezte meg Stefan, és kijelentette, Leonyid job­ban tenné, ha erröl még idejében gondoskodna.

Leonyid azonban rég tudta, hogy mit akar a grófnö. Az el­sö panaszos levélkét két héttel ezelött kézbesítették neki, s mi­után értesült belöle, hogy „ez a lány elviselhetetlen", meg hogy „feltétlenül beszélned kell vele", már nem is veszödött a többi elolvasásával, noha csaknem másnaponként kapott egyet-egyet. Válaszul csupán néhány biztató mondatot vetett papírra, például, hogy „úgyis boldogulsz vele, anyám", meg „számítok rád, anyám". Egyszer pedig, jóllehet el sem olvas­ta az üzenetet, Alekszandra ismeretében, és mert kezdte mu­lattatni a dolog, azt tanácsolta: „Ne törödj a dühöngésével, nagyobb a füstje, mint a lángja."

Csak az lepte meg, hogy Alekszandrától nem érkezett sem­milyen panasz. Pedig számított ilyesmire, és ez volt az egyik oka, amiért úgy döntött, hogy távoll tartja magát töle, míg tel­jesen be nem fejezödik - vagy kudarcba nem fullad - az át­nevelése. Tudta, ha meg kell birkóznia Alekszandra haragjá­val, alighanem a sajátja is feltámad, ami oda vezet, hogy megint megkívánja - márpedig ezzel éppen eleget kínlódik anélkül is, hogy látná. Majd a sors eldönti a dolgot, vagy így, vagy úgy.

Csakhogy az anyja a jelek szerint eltökélten bele akarja ár­tani magát ebbe a kitünönek látszó tervbe. No persze, esetleg meg lehet oldani, hogy felkeresi az anyját, meghallgatja a si­rámait, meggyözi, hogy két röpke hét után ne várjon csodá­kat, és aztán elillan, mielött összefutna Alekszandrával. Már­mint ha sikerül ellenállnia a kényszerítö vágynak, hogy lássa öt...

Szerencsére a grófnöt egyedül találta a szalonban, bár titok­ban számított arra, hogy Alekszandra is ott lesz, valamelyik új ruhájában, amelyet alighanem utál viselni. A jelenet azon­ban inkább arra az estére emlékeztetett, amikor elöször hal­lott a jegyességi szerzödésröl, azzal a különbséggel, hogy ez­úttal délután volt, és a grófnö nem viselt estélyi ruhát - vala­mint hogy most mosolynak nyoma sem volt az arcán.

Leonyid megpróbált elébe vágni anyja jajveszékelésének.

- Készül már az új ruhatár? - érdeklödött.

Sajnos, ez a téma Marija panaszjegyzékén is szerepelt.

- A lány közölte velem, hogy nem hajlandó több idöt po­csékolni rongyokra, és egyszerüen nem veszi fel azokat a ru­hákat sem, amelyek már elkészültek.

- Mért nem?

- Vagy a színük ronda, vagy túll szükek, vagy túl bövek…mindig talál valami kifogást.

Leonyid nagy nehezen visszafojtotta vigyorát.

- Az az érzésem, túl sokáig viselt lovaglónadrágot meg in­get. Talán úgy érzi, hogy a szoknya gátolja a mozgásban. - Egy hölgy semmiképpen nem hordhat ilyen öltözéket! - Tudom,anyám.

- Képtelen megfogni egy kést vagy egy villát anélkül, hogy el ne ejtené. Ha a legparányibb bosszúság éri, a legocsmá­nyabb szavakkal szitkozódik. És megfenyegette a szakácso­mat, hogy bedugja a sütöbe!

Ez az utóbbi felkeltette a gróf érdeklödését.

- Meghargudott Monsieur Garrard-ra? Mért?

- Mert úgy gondoltam, hasznára válna végigenni egy hét­fogásos ebédet - felelte mogorván Marija.

- De hát az órákig tart - hüledezett Leonyid.

- Természetesen. De mielött felszolgálták volna a hatodik fogást, Alekszandra kicsörtetett a konyhába, és ráripakodott Monsieur Garrard-ra, hogy amennyiben be talál küldeni meg egy ételt, gondoskodik róla, hogy ö is belekerüljön. Monsier Garrard azonnal felmondott.

-Amúgy sem ízlett soha a spárgafelfújtja - mondta Leonyid egykedvüen, de aztán kitört belöle a nevetés.

Anyja izzó tekintettel méregette, de ez sem csillapította fia jókedvét. Nem bánta volna, ha láthatja Alekszandrát a kony­hában. Káprázatos lehetett azzal a lángoló éjkék szemével, hullámzó keblével...

- Hogy jut eszedbe nevetni ezen? - kérdezte ingerülten a grófnö. - Az a lány már színlelni sem próbálja, hogy javítani igyekszik a modorán. Azt állítja, hogy nincs jogunk megvál­toztatni öt.

Ez kijózanította Leonyidot.

- Tudod mit, anyám, igaza van - mondta halkan. - Nincs jogunk ezzel kísérletezni.

Anyja láthatólag nem ezt a választ remélte, mert megbán­tódott.

- Azt akarod, hogy én mondjam ki, ugye?-- mondta.

- Mit?

- Hogy tévedtem, hibát követtem el, nem lett volna szabad makacskodnom, hogy látatlanban hozz magadnak menyas­szonyt.

- Csakugyan ezt akarod mondani?

- Azt mondom, hogy ezt a lányt nem veheted feleségül. Ez soha az életben nem tanul meg hölgyhöz méltóan viselkedni. Ez mást sem akar, csak istállót kiganézni. Stefan is egyet fog érte­ni velem. Ilyesvalaki nem kerülhet a mi családunkba.

- Stefan egy fikarcnyit sem törödik vele, hogy ki kerül vagy ki nem kerül.,. de mi a helyzet apám becsületével?

- Fiam, esküszöm neked, hogy apád maga bontaná fel ezt a jegyességet, ha élne. Apád jóhiszemüen kötötte meg a szer­zödést, és Rubljov báró élt vissza ezzel, amikor megengedte, hogy így elfajuljon a lánya. Fölösleges palástolnod a meg­könnyebbülésedet az én kedvemért. Tudom jól, hogy alig vár­tad már ezeket a szavakat.

Ez kétségtelen, de most, hogy elhangzottak, Leonyid ko­rántsem azt érezte, amire számított. Inkább azt érezte, hogy összefacsarodik a szíve.

- Hol a lány?

- Bezárkózott a szobájába - felelte Marija. - Ott van már tegnap kora reggel óta, ezért is hívattalak. Nem akarja kinyit­ni az ajtót. Még csak nem is válaszol, ha szólítják. Soha éle­temben nem találkoztam még ilyen megátalkodottan csökö­nyös teremtéssel.

Leonyid sem.

- Majd én elintézem - vetette oda, miközben rohant kifelé.

- Helyes - mondta mérgesen a grófnö. - És a hazautazását is elintézheted. Én már szóltam a...

A többit Leonyid nem hallotta, mert már a lépcsön szágul­dott. Még kölyökkorában sem jutott fel ilyen gyorsan az eme­letre. Az sem fékezte le, hogy nem tudta, melyik Alekszandra szobája. Szerencsére egy éppen felbukkanó szobalány meg­mutatta, különben betörte volna a ház összes ajtaját, zártakat, nyitottakat egyaránt.

Alekszandra szobája változatlanul zárva volt, és senki sem felelt Leonyid dörömbölésére. Az ajtó betörése semeddig sem tartott, mert a férfi már valósággal tombolt dühében. Elöre tudta, mit talál odabenn. Az ö Szásája sokkal bátrabb annál, semhogy zárt ajtók mögött bujkálna. És Leonyid nem téve­dett. A szoba üresen tátongott. A lánnyal együtt minden hol­mija is eltünt. Aztán a férfi megpillantotta az ágyon a párná­ra tüzött levelet. Mellette ott hevert a gyürü, amelyet ö adott Alekszandrának.

Petrov, az édesanyja közölte velem, hogy Maga semmiképpen sem vehet feleségül engem, tehát feloldást kaptam adott szavam alól. Re­mélem, ez a hír megörvendezteti annyira, hogy megtegyen nekem egy szívességet. A lovaimnak túlságosan korai volna még ismét útra kel­ni, ezért arra kérem Magát, engedje meg, hogy itt maradjanak az is­tállójában, amíg értük nem küldök valakit. A lovászok, akiket szin­tén itt hagytam, minden munkát elvégeznek körülöttük. Amennyiben nem járul hozzá kérésemhez, értesítse a fölovászomat, Bulavint, aki majd intézkedik.

Meg kell még mondanom, hogy nagyon sajnálom a tömérdek kel­lemetlenséget, amit okoztam. Kérem, higgye el, én egyáltalán nem ne­heztelek Magára. Söt minden jót kívánok Magának, Petrov.

Leonyid másodszor is, harmadszor is elolvasta a levelet, de a hangnem sehogy sem vallott Alekszandrára. Ezek a mester­kélt szavak, ez a hüvös udvariasság... Még hogy nem neheztel, sajnálja a dolgot, söt minden jót kíván neki? Ez nem az ö Alekszandrája. És különben is, hogy merészelt az a... elszökni? Hogy merészelte feltételezni, hogy ebben az ügyben a grófnö határoz? Az adott szava alól senki más nem oldhatja fel, egye­dül ö, Leonyid, márpedig ö nem oldotta fel.

Itt az ideje, hogy kezébe vegye a saját sorsát.

33. fejezet

- A lovait nálam hagyta, söt a két csödört is - mondta Leonyid, és hangjából még most is kicsendült a hitetlenkedés. - Pedig azoknál-nincs drágább neki a világon. Hogy hagyhat­ta faképnél öket?

A trónteremben, ahol a szük baráti kör összegyült, Stefan egy karosszékhez vezette Leonyidot, söt bele is nyomta, már másod­szor, bár nemigen hitte, hogy unokafivére ezúttal hosszabb ide­ig lesz képes veszteg maradni. A gróf dühöngött, de ugyanak­kor meg is volt rémülve, és ez a kettö együtt nem vált a javára.

- Próbáld meg okosan végiggondolni a dolgot - tanácsolta Stefan. - Alekszandra alkalmasint azért hagyta itt a lovait, mert nagyon is szereti öket, és a tél kellös közepén vagyunk.

Leonyid megengedte Stefannak, hogy elolvassa Alekszandra levelét, söt, ami azt illeti, egyenesen a kezébe nyomta. De elol­vasta Lazar meg Szergej is, bár Leonyid észre sem vette, hogy körbeadogatják, amilyen hevesen járkált fel-alá.

- Ráadásul a lány igen értelmesen megindokolja az egészet -jegyezte meg Lazar. - Túl korai volna még a lovaknak egy újabb hosszú,, gyötrelmess utazás.

  - A gróf megint felugrott,., és rohangálni kezdett a teremben.

- Akkor meg itt kellett volna maradnia velük, míg együtt el nem indulhatnak.

- Mikor anyád közölte vele, hogy befellegzett a menyegzö­nek? - emlékeztette Szergej. - Az a lány kétségtelenül úgy érezte, hogy többé nem látják szívesen.

- Még az is lehet, hogy nem ment messzire - vetette fel Stefan. - Talán itt van valahol a városban.

Leonyid a fejét ingatta.

- Nem, a fölovásza, Bulavin azt mondta, hogy elutazott Cardiniából, és vissza sem jön többé, még a lovaiért sem. Majd elküld értük valakit.

Tánya éppen befejezte a levél olvasását, és felpillantott.

- Alekszandra tudja, hogy te vigyázol a ménesére, Leonyid, tehát bízik benned.

- Dehogy bízik - fortyant fel a gróf.

- Van okom rá, hogy eztt higgyem - mondta Tánya.

A férfi megtorpant, aranyszín szemét a királynéra szegezte. - Mi az?

- Inkább csak afféle megérzés... a beszélgetésünk nyomán - felelte kitéröen Tánya.

- Úgy érted, hogy nem tiport meg éppenséggel a sárban elötted? - kérdezte gunyorosan Leonyid.

Tánya halványan elmosolyodott.

- Szó, ami szó, azért került rád néhány sárfoltocska. Utó­végre Alekszandra nem tehet arról, hogy feslett kéjencnek kénytelen tégedd tartani, ha egyszer megingathatatlan tény, hogy az vagy.

Leonyid méltatlankodva kapta fel a fejét.

- Vedd tudomásul, hogy mióta találkoztam vele, nem nyúl­tam egyetlen más nöhöz sem.

Szergej volt az, aki felfogta a kijelentés mélyebb értelmét. - Más nöhöz nem?

-Jaj, Leonyid - sóhajtott fel csalódottan Tánya. - Hát ké­pes voltál elcsábítani azt az ártatlan lányt, mikor eszedben sincs feleségül venni...

Lazar is felkiáltott.

- Az egekre, Leonyid, ezt hogy sikerült kimesterkedned, mikor egész úton szinte egymás nyakában aludtunk?

Leonyidnak csak úgy lángolt az arca.

- Az eljárásomat ugyan aligha lehet csábításnak nevezni, ha egyszer.... no, mindegy. Különben sem számít, mivel úgyis fe­leségül veszem.

- Elveszed? - kérdezték elképedt barátai kórusban.

- Gondolom, ez azt jelenti, hogy megint nélkülözni fogunk - szólalt meg Stefan nyugodtan, bár kissé fanyarul.

- Egy órán belül indulok - bólintott Leonyid. - Csak azért jöttem, hogy ezt bejelentsem.

- Már alkonyodik - jegyezte meg Lazar. - Ne várjunk in­kább reggelig?

- Nem, mert Szása, már tegnap hajnalban elszökött... és té­ged egyébként sem hívtalak - vetette oda a gróf.

De bizony magaddal viszed -jelentette ki ellenkezést nem türö hangon Stefan -, és vele együtt egy század katonát. Semmi értelme keresni a bajt, torkig vagyok már hegyi barátainkkal.

- Csakugyan semmi értelme, de kérdés, hogy Alekszandra hazafelé tart-e - mondta Leonyid.

- Miból gondod, hogy nem? - kérdezte Szergej.

- Mert a fölovásza nem volt hajlandó egyenes választ adni, még akkor sem, amikor megfenyegettem, hogy átrendezem az ábrázatát. Ráadásul a kelengyésládáit is itt hagyta, egytöl egyig. Ezúttal kevés poggyásszal utazik, és csak a kozák legé­nyeit meg a szobalányát vitte magával.

- Ami azt is jelentheti, hogy egyszerüen mielöbb haza akar kerülni - mondta Szergej.

- Akkor mért nem rendelte maga után a társzekereket?

- Szerintem ez meg nem perdöntö bizonyíték - figyelmez­tette Stefan.

- Tudom - felelte Leonyid. - Ezért elöször azt próbálom ki­nyomozni, merrefelé vette az útját. Bárcsak magával vitte vol­na a csödöröket. Azok olyan szemrevalók, hogy sokan emlé­keznének rájuk.

- Mért, a te véleményed szerint Alekszandra elöre sejtette, hogy utána eredsz? - lepödött meg Lazar. - És emiatt ügyel, nehogy nyomokat hagyjon?

- Alekszandra tisztában van azzal, hogy még nem végez­tünk egymással. Lehet, hogy nem akarja ezt elismerni, de a lelke mélyén...

- Leonyid, az a lány nem akar feleségül menni hozzád - sza­kította félbe Lazar. - Rólad meg azt feltételezi, hogy te sem aka­rodfeleségül venni, hiszen az elsö perctói mostanáig csakis ezt érzékeltetted vele. Nem is gondolhat mást, csupán hogy anyád mindkettötöknek szívességet tett. Ha elfelejtetted volna, éppen te voltál az, aki erre a megoldásra számított.

Viszonzásul egy gyilkos tekintetet kapott.

- Leonyid - szólalt meg ekkor Tánya -, te tudsz arról vala­mit, hogy Alekszandra mért vonakodott ettöl a házasságtól már a találkozásotok elött is? Én megkérdeztem töle, de azt felelte, hogy erröl kínos volna beszélnie.

A férfi csak a fejét rázta, de Lazar megadta a felvilágosítást.

- Szerelmes, vagy legalábbis azt állítja, hogy szerelmes va­lami angolba, akivel elsö bálos korában ismerkedett meg Szentpéterváron.

Ezt az újdonságot Leonyid a kétely meg a tébolyult félté­kenység vegyülékével fogadta.

- Honnan a fenéböl tudod? - kérdezte kiáltva.

- Onnan, hogy én veled ellentétben kíváncsi voltam, mért nem omlik a lábaidhoz, mint a nök többsége, így hát megkér­deztem.

- És Szása elárulta neked?

- Dehogyis ö árulta el - felelte Lazar. - Tudod jól, hogy az úton úgyszólván szóba sem ereszkedett velem. A szobalányától kérdeztem meg egyszer, ö pedig úgy beszélt az ügyröl, mintha az már réges-rég veszekedés tárgya volna kettöjük közt.

- Hogy érted ezt?

- Nyina nyilvánvalóan rosszallja az egészet. Az ö megítélé­se szerint bármit érez is Alekszandra Christopher Leighton iránt, az semmiképpen sem valódi szerelem. Nyinának szilárd meggyözödése, hogy Alekszandra csupán a miatt a megátal­kodott csökönyössége miatt tart ki olyan hüségesen a fickó mellett már hosszú évek óta.

- És hány éve tart ez az ügy?

- Hét esztendeje.

- Atyaisten - nyögött fel Leonyid.

- Nos, akkor már értem, mért kínos neki beszélni róla -je­lentette ki Tánya. - És részemröl hajlamos vagyok egyetérte­ni a szobalánnyal.

Leonyid ránézett.

- Miért?

- Ó, ez is csak afféle megérzés - tért ki ismét az egyenes vá­lasz elöl Tánya.

- Nono, testvér, csak ne méregesd ilyenn dühösen a hitvese­met - mondta Stefan, és iparkodott minél kevésbé mulatni Leonyid helyzetén, pedig azt páratlanul humorosnak látta. Az a férfi, aki jószerint minden nöt megkaphat, akihez kedve szottyan, képtelen meghódítani az egyetlent, akivel végre csa­ládot akar alapítani, söt, egyebet sem hall töle, csak azt, hogy nem kell neki. - Nem várhatod el Tányától, hogy elárulja ne­ked, ha bizalmasan értesült valamiröl.

Leonyid nagyon is elvárta.

- Mért, hát végül is kinek a pártján van? - kérdezte.

- A tiéden - nyugtatta meg mosolyogva Tánya. - Éppen ezért vagyok annyira elragadtatva az elhatározásodtól, hogy el akarod venni Alekszandrát. Fogadni mernék, hogy tüne­ményes feleséget nyersz vele.

Leonyid szemrehányóan meredt a királynéra.

- De azt persze nem árulod el, hogy ezt miböl gondolod, igaz?

- Nem hát. De biztosra veszem, hogy ezt hamarosan ma­gad is kideríted róla... ha sikerül megtalálnod.

34. fejezet

Alekszandra meglehetösen csüggesztönek találta, hogy megint utaznia kell egy hónapig. Úgy számított, hogy körül­belül ennyi idöbe telik, míg eljut Angliába. Az sem volt ínyé­re, hogy ezúttal ismeretlen lovakkal kell boldogulnia. Még át sem lépték Cardinia határát, máris keservesen hiányolta a sa­játjait. Nagy megkönnyebbülést jelentett neki, hogy Varsóban Nyina összeakadt Lady Beatrice Havershammel, aki meghív­ta öket, hogy folytassák az utat az ö hintóján.

Lady Beatrice negyvenes éveit taposta, derékbösége elég te­kintélyes volt, s a frizurája ugyanolyan, mint hajdani lány ko­rában, de nevetös, szürke szeme mindezt feledtette. Elképesz­tö módon felismerte Alekszandrát, pedig az mindössze egyet­len báli szezont töltött Szentpéterváron. Az angol lady és az­óta elhunytt férje barátaikhoz látogattak el Szentpétervárra an­nak idején, és a hölgy már akkor felfigyelt Alekszandrára, több alkalommal is, beleértve Olga Romanovszkaja vacsoráját, azt a katasztrofálisat, amely Alekszandra nem hivatalos számüze­tését eredményezte.

Alekszandra éppen ennek az estélynek köszönhette, hogy Lady Beatrice ráismert.

- Soha életemben nem nevettem ilyen jót - mondta a lady -, és remélem, kedvesem, nem veszi rossz néven, de otthon minden barátomat megajándékoztam ezzel a történettel. Bá­mulatosan leleményes volt magától az az ártatlan nyíltság, ahogy ráolvasta a nagyhercegnöre, mint fogyhatna le egy kicsit.

Alekszandra nem veszödött azzal, hogy elmagyarázza, mi­lyen öszintén adta a tanácsot, és azt sem említette meg, mi­csoda megtorlásban részesült miatta. Bar jómaga egyáltalán nem emlékezett az angol hölgyre, az utazás folyamán mind­inkább megkedvelte. Beatrice csakugyan imádott nevetni,. és csaknem mindenben talált valami mulatságosat. Ráadásul Alekszandra szókimondását afféle mókás szellemességnek vélte, és azt állította, hogy a londoni társaság rajongani fog ér­te. További elönye a ladynek az volt, hogy jelenléte véget ve­tett a szemrehányások özönének, amellyel Nyina meg a fivé­rei árasztották el Alekszandrát elhatározása miatt, hogy felke­resi Christophert.

Beatrice csak homályosan emlékezett Christopher oroszor­szági küldetésre, nem is ismerte személyesen. De megnyug­tatta Alekszandrát, hogy barátai közül bizonyosan számosan ismerik; és valóban, amikor végre megérkeztek Londonba, röpke két nap elteltével már vitte is a címét Alekszandra szál­lodájába.

Christopher Angliából küldött levelein csak hivatalának címét tüntette fel, és bár Alekszandra személyesen ment el oda, nem járt eredménnyel. Az agyonhajszolt tisztviselöböl, akivel beszélt, mindössze annyit tudott csak kiszedni, hogy Christopher jelen­leg a következö megbízatását várja, és náluk nem szokás szemé­lyes jellegü felvilágosításokat adni diplomatáikról. Folyamodjon a társasághoz, mint mindenki más.

Hála Lady Beatrice-nek, több goromba hivatalnokkal nem kellett tárgyalnia. Így hát a vártnál jóval hamarabb el is indul­hatott Christopher otthona felé, aki a nagynénjénél lakott, szerencsére itt, Londonban.

Már beesteledett, mire elkészült, és bár Nyina azt tanácsolta, hogy inkább másnap délelött keresse fel Christophert, Alekszandra nem engedhette meg magának a várakozást. Mi­elött áthajózott Angliába - ami rosszabb volt egy lidércnyomás­nál -, rájött, hogy gyermeke lesz Leonyidtól. Márpedig ennek a gyereknek apára van szüksége. Elhatározta, hogy természetesen becsülettel bevall mindent Christophernek. És bár tudta, hogy ebböl bonyodalmak származhatnak, egy pillanatig sem kesergett az állapotán. Söt, ami azt illeti, szinte mámoros volt az örömtöl.

A nagynéni háza fényárban úszott, az elötte egyre-másra megálló hintóból kiszálló vendégek elegáns öltözéke azt jelez­te, hogy odabenn fontos társadalmi esemény zajlik. Mialatt az Angliába induló hajóra vártak, Alekszandrának jutott néhány napja vásárlásra, és talált is magának három félig kész ruhát, amivel kiegészítette az útitáskájába gyömöszölt kevéske hol­mit. Nyina útközben befejezte a ruhákat - Alekszandra tudo­mánya a varrás terén csapnivaló volt. Az új szerzemények kö­zött akadt egy gyönyörü estélyi is, halvány rózsaszín és vilá­goskék selyemhól. De Alekszandrának meg sem fordult a fe­jében, hogy ma este szüksége lehet rá, így azután cobolypré­mes kabátja ellenére is alig akarták beengedni egyszerü, zöld gyapjúruhájában.

A zöld ruha udvariassági látogatáshoz igen alkalmas volt, bálba azonban korántsem, Leightonék viszont éppen bált ad­tak. Ennek következtében a lakájok meglehetösen kényszere­detten bekísérték egy könyvtárnak látszó helyiségbe, jó távol a vendégektöl, és megkérték, hogy ott várakozzon.

És Alekszandra várt. Elszállt egy óra, és még mindig vára­kozott. De ezt sem bánta. Most, amikor már tudta, hogy ennyi év után hamarosan viszontláthatja Christophert, nem érzett türelmetlenséget. Igazság szerint más egyebet sem érzett, még egy kis nyugtalanságot vagy izgalmat sem.

Némiképpen furcsállta is egykedvüségét, de úgy vélte, alig­hanem az a mély lehangoltság okozza, amely azóta uralkodik rajta, mióta elhagyta Cardiniát, és bizonyára onnan ered, hogy el kellett válnia a lovaitól, nem pedig Leonyid hiányá­tól. Mert egyáltalán nem hiányzott, hiszen újabbén alig gon­dol rá, legfeljebb tízszer-húszszor napjában. De hát amilyen reménytelenség gyötörte Cardiniában, és amilyen levert mostanság, nem csoda, hogy elapadtak az érzelmei.

Lady Beatrice a maga ragályos vidámságával enyhített ugyan valamit a szomorúságán, és sokat segít a kisbaba okozta öröm is. Máss azonban nemigen akad, ami jókedvre derítené. Alekszandra maga sem értette, hogy most, amikor végre talál­kozhat Christopherrel, mért nem ujjong a boldogságtól.

- Alekszandra, hát csakugyan maga az?

Alekszandra úgy elmerült gondolataiban, hogy nem hallot­ta, amint háta mögött kinyílt és becsukódott az ajtó. Amikor a hangra megfordult, Christopher már csaknem elötte állt, tárt karokkal és a viszontlátás örömét sugárzó arccal. A múló  idö jóformán semmit sem változtatott rajta, noha alighanem betöltötte már harmincötödik évét. Söt, Alekszandra úgy ta­lálta, még csinosabb lett, jól áll neki, hogy arca és alakja kis­sé megtelt - régebben túl cingár volt. A megjelenése ugyan­olyan választékos,, mint ahogy Alekszandra emlékezett rá, sö­tétbarna haja és szeme ugyanúgy fénylik, mint régen, jól sza­bott fekete frakkja kifogástalanul simul rá ezúttal is. De öt láb tízhüvelykes magasságával most valahogy sokkal alacsonyabb­nak rémlik, és...

Alekszandra túlságosan szorosnak érezte Christopher ölelését. És mire lélegzethez jutott, Christopher már csó­kolta is. Alekszandra pedig legszívesebben ellökte volna magától. Hát mi ütött belé? Hiszen ez Christopher, a férfi, akibe hét éve szerelmes, akit láthatólag boldoggá tesz a vi­szontlátás, vagyis ezentúl minden tökéletesen rendben lesz. Akkor miért érzi mégis úgy, hogy semmi sincs rendjén? Rá­adásul valaha milyen borzongatóan jólesett Christopher csókja,, most pedig meg sem rezzent benne semmit, meg a szikráját sem lobbantja fel a vágynak, amelyet Leonyid tud ébreszteni. Nem, most nem szabad rá gondolnia - most nem.

Végre sikerült kiszabadítania a száját annyi idöre, hogy megkérdezhesse:

- Csakugyan szeret még engem?

- Persze hogy szeretem, drága. Hogy is kételkedhet ebben?

Alekszandra jó néhány magyarázattal szolgálhatott volna, de úgy döntött, hogy a csipkelödés most nem helyénvaló. Most öszinteségre, nyílt beszédre van szükség. Így hát feltet­te a kérdést, amelyet már évekkel ezelött fel kellett volna tennie.

- Akkor hát kész feleségül venni?

Christopher meghökkenésében elengedte a karjából, de aztán fölnevetett.

- Látom, maga semmit sem változott, Alekszandra. Ami a szívén, az a száján, és fütyül a következményekre.

Alekszandra elárulhatta volna, hogy ez már a múlté. Újab­ban olyasmi is akad amiröl hallgatni tud. A gyerekröl példá­ul még a Rjazinok sem sejtenek semmit. Leonyid pedig soha nem fogja megtudni, hogy valójában mit érez iránta... No lám, mar megint megengedte, hogy a gróf belopózzon a gon­dolataiba, holott éppen most nem volna szabad még emlékez­nie sem rá.

- Nem felelt a kérdésemre, Christopher.

- De nem is kérdezhette komolyan, drága - felelte a férfi kedvesen, bár kissé gunyorosan. - Azt reméltem, hogy azért jött el hozzám, mert már férjhez ment, és végre egymásé le­hetünk.

Alekszandra ebböl egy szót sem értett, kénytelen volt meg­tudakolni:

- Mit akar ezzel mondani?

- Ugyan már, Alekszandra, hiszen maga is tudja, hogy a sze­relem meg a házasság vajmi ritkán jár együtt. Azt pedig saját tapasztalataimból tanultam meg, hogy milyen szabadosak, könnyüerkölcsüek maguk, orosz hölgyek. Már alig vártam, hogy maga férjhez menjen, és a szeretöm lehessen. Azt hittem, maga is megérti, hogy nekünk csak viszonyunk lehet.

Alekszandrának nem volt szüksége további felvilágosításra, mert már maga is tisztán látta a helyzetet, de megdöbbené­sében mégiscsak kiszaladt a száján egy megjegyzés.

- Mi tagadás, én arra számítottam, hogy összeházasodunk.

- Te jóságos isten, hát ennyire ostoba azért mégsem lehet. - Alekszandra összerezzent.

-Jaj, én... úgy látszik, csakugyan az voltam.

- Drágám, hiszen alighanem magának is tudomása van ar­ról, hogy maga túlságosan is rendhagyó teremtés. Az egész karrieremet tönkretenné azzal a szokásával, hogy mindent ki­mond, amit gondol vagy érez.

- Valószínüleg máig sem szabadultam meg az ostobasá­gomtól,, mert sehogy sem fér a fejembe, hogy akkor mért ir­kált nekem továbbra is, mért küldözgette a verseket meg a szerelmes leveleket.

Christopherben volt annyi tisztesség, hogy elvörösödött.

- Mert nem szeretem felégetni a hidakat, drága. Váltig re­ménykedtem, hogy elöbb-utóbb az ágyban kötünk ki.

Alekszandra nem értette, miért nem önti el a düh, mért nem vágja pofon a férfit, vagy miért nem fakad sírva.

- Kár, hogy ezt nem mondta - felelte nyíltan. - Annak ide­jén, azt hiszem, nagyon is hajlandó lettem volna rá.

- De maga szüz volt, én meg nem... - Elhallgatott, majd va­lami reményteli kíváncsiság villant fel az arcán. -Még most is az?

Alekszandra úgy döntött, hogy ez esetben megfelelöbb a hazugság.

- Igen.

- Gyalázat - sóhajtott fel Christopher. - De mondja, volta­képpen mit keres itt Londonban? Remélem, nem pusztán azért tette meg ezt a hosszú utat, hogy engem lásson.

Újabb hazugság, már csak a büszkeség kedvéért is.

- Nem, nemcsak emiatt jöttem. Éppen felbontottam az el­jegyzésemet egy cardiniai gróffal, és gondoltam, utazgatok egy kicsit, mielött hazatérnék.

- Egy cardiniai gróffal? - jött izgalomba hirtelen Chr s­topheg. - Nem lehetne mégis nyélbe ütni ezt a házasságot?

- Miért?

- Mert eszményii megoldás volna számunkra, drágám. Ép­pen most vettem hírét, hogy néhány hónapon belül a cardiniai követségre neveznek ki. És ha maga is ott lesz, rá­adásul férjnél...

- Az ötlet kitünö, Christopher, csakhogy... még ha netán férjhez mennék is a cardiniaihoz, és szükségét érezném egy szeretönek, ami szerfölött valószínü... - mielött befejezte vol­na a mondatot, megpaskolta a férfi arcát - ... mérget vehet rá, hogy nem magát választanám.

Es sértett büszkeséggel kisétált a szobából.

35. fejezet

Nyina már türelmetlenül várta a szállodában, de elég volt egyet­len pillantást vetnie Alekszandra arcára, és mindent értett.

- Nem találtad otthon, ugye? - kérdezte.

Alekszandra ledobta kabátját, és óvatosan leült az ágyra. - Otthon találtam - felelte kelletlenül. - És meglehetösen érdekes társalgást folytattunk. Úgy látszik, kéjencek nemcsak Cardiniában akadnak.

- Ebben soha nem is kételkedtem - lobbant fel a megértés Nyina szemében. - Úgy érted, hogy a tiszteletre méltó Christopher Leighton nem is annyira méltó a tiszteletre?

Alekszandra bólintott, és a lehetö legkurtábban beszámolt a történtekröl. Mire befejezte, Nyina tombolt haragjában.

- Az a kötni való bitang! Az a nyomorult szélhámos! Volt pofája eltitkolni elöled a valódi szándékait, elhitetni veled,hogy...

- Állítása szerintt azt hitte, hogy mindennel tisztában va­gyok.

- Hazudik az aljas, és ezt te is tudod, Szása... és eszedbe ne jusson mentegetni.

- Nem mentegetem.

- Nagyon helyes, mert....... Nyina elhallgatott, mivel végre észrevette, hogy csak ö üvöltözik, és Alekszandra meg sem nyikkan. - Te meg miért nem vagy dühös?

- Gondolom, az vagyok.

Nyina megütközött a színtelen válaszon.

- Nem látszik rajtad. Söt, még felháborodottnak sem lát­ szol. Igazából egy csöppet sem látszol másnak, mint amikor elindultál hozzá.

- Igyekszem beletörödni, hogy Christopher nem az, akinek képzeltem. - Alekszandra töprengve húzta össze a szemöldö­két. - De igazad van, csakugyan jóval dúltabbnak kellene len­nem, mint amilyen vagyok, ugye? Utóvégre olyan régóta sze­retem...

Nyina felmordulása világosan jelezte véleményét, de azért a szót sem sajnálta.

- Ezt csak szokásból hajtogatod.

- Nyina... - kezdett védekezni Alekszandra, de hát ez is csak szokásból történt, és barátnöje nem is türte, hogy megint elöhozakodjék a régi, sántító mentségekkel.

- Vedd tudomásul, hogy sosem szeretted! - vágott közbe hevesen. - Akkor sem, most sem! Én mindig is mondtam ne­ked, de most talán el is fogod hinni. - Szelídebbre fordította a szót. - Amikor megismerkedtél vele, kicsit belehabarodtál, de akkor még fiatal és romantikus voltál, és arra volt szüksé­ged, hogy nevet adj az érzelmeidnek, így hát elnevezted sze­relemnek.

- De az évek során...

- Az évek során egyszerüen nem is törödtél vele, sem így, sem úgy, különben holtbiztos, hogy csináltál volna valamit. Gondolkozz ezen. Ha igazán szeretted volna, megelégszel az­zal, hogy csak ülsz otthon a fenekeden, és várakozol rá?

Ha már így fogalmazzák meg a kérdést, egyértelmü a válasz. Alekszandra tudta, hogy korántsem ilyen türelmes a vérmér­séklete, kivált ha az érzelmei is közrejátszanak. Akkor hát mi­ért ámította magát évekig? Megszokásból, ahogy Nyina állítot­ta? Vagy mert a fellobbanást összetévesztette a szerelemmel, és túl csökönyös volt ahhoz, hogy bevallja tévedését?

De Nyina még nem fejezte be.

- De ha nem szeretted is, akkor is dühösnek kéne lenned amiatt, amit veled müvelt.. Ha ö nincs, sokkal kedvezöbb han­gulatban fogadod Petrov grófot, és most már a felesége vol­nál.

Csakugyan? Nem, söt még jobban haragudna Leonyidra, aki módot sem adott volna erre, hiszen az ö érzelmei válto­zatlanok maradtak. Továbbra is csak megvetné Alekszandrát, mindegy, hogy az mit érez iránta.

- Ha kedvesebben fogadom, Nyina, csak szenvedtem vol­na miatta. - És így nem szenvedett? Nem betegedett bele a megbánásba? - Most lefekszem, Nyina - vetette oda végül bosszúsan. - Holnapra talán kellöképpen felböszülök. Most csak fáradt vagyok.

De a másnap nem hozott egyebet, csak a már ismert szo­morúságot- ráadásul a gyötrelmes új felismerést, hogy súlyos döntés elött áll. Hiszen változatlanul terhes, változatlanul férj­re van szüksége, mégpedig mielöbb. És mivel Christopherhez már nem füzhet reményeket, kénytelen lesz másik apajelöl­tet keríteni.

Ez nem is olyan csüggesztö, mint amilyennek látszik, mor­fondírozott Alekszandra. Az elmúlt néhány esztendöben iga­zán elégedett volt az életével, semmi nem hiányzott maradék­talan boldogságához - kivéve a gyerekeket. De most kisbabá­ja is lesz, a lovai is megmaradtak, ennyivel igazán beérheti. Amellett az sem lehetetlen, hogy rokonszenves férjet talál, söt, egy szép napon talán meg is szereti majd. Annyira azért még ez sem valószínütlen. Habár a szerelem neki igazán nem számít, akár van, akár nincs.

Jaj, bárcsak ne volna olyan szüksége férjre, csupán azért, mert teherbe esett! Mennyivel könnyebb lenne letelepedni valahol és egyedül felnevelni a gyereket. A lovaiból egész ké­nyelmesen meg tudna élni, söt, ha versenyeken futtatná öket, meg is gazdagodhatna belölük. Csakhogy a gyermeke ezt na­gyon megsínylené., sosem szabadulna meg a bélyegtöl, hogy törvénytelen fattyú, márpedig ez a lehetöség számításba sem jöhet.

Alekszandra úgy vélte, hogy a hazatérést még fontolóra vennie sem érdemes, hiszen máig nem bocsátott meg apjá­nak, söt kérdéses, hogy megbocsát-e neki valaha is. Még most is a szívébe hasított a fájdalom, valahányszor eszébe jutott, hogy mit követett el ellene az apja - meg az, amit most emi­att el kell szenvednie.

Még egy lehetösége van - Leonyid. Ha Cardinia nem vol­na olyan irdatlanul messze, most visszautazhatna hozzá, és követelhetné, hogy vegye feleségül. De már a terhesség hete­dik hetében jár. Legalább egy hónapig tart csak az utazás, és meg több idöt kellene tékozolni a vitatkozásra, Leonyid bele­egyezésének kicsikarására, ami nem lenne könnyü, miután a gróf egyszer megmenekült a gyülöletes házasságtól. Mire mindennel megbirkózna, alighanem jócskán látszana már az állapota. No persze, egy esküvö elött útba indított gyerek a legkevesebb, amire Leonyidtól számíthat bárki, aki ismeri.

Alekszandrát mérhetetlen dühbe hozta, hogy már az ötlet puszta latolgatásától is csak úgy pezseg benne az izgalom. Nem, olyasfajta házaséletet, amilyet a gróf szán neki, most sem akar. Bár talán másként döntene, ha nem élte volna át, milyen csodálatos vele a házastársi jogok gyakorlása - amitöl a férfi meg szándékozik fosztani öt. De most már ismeri ezt a gyönyört, és a megtagadásáért elöbb-utóbb meggyülölné. Leonyidot, söt az is lehet, hogy sutba vágná a büszkeségét, és... nem!

Jobb lesz egy idegen. Fölöslegesek az érzelmi bonyodal­mak, elegendö valami csekély közös érdeklödés. Utóvégre az illetö nem lehet, csak olyan ember, aki szenvedélyesen rajong a lovakért, és az eddig hallott beszélgetésekböl ítélve az an­golok közt sok ilyen akad.

Emellett nem árt, ha az illetö kedveli a lóversenyeket is, mert Alekszandrának nincs semmi olyan kiváltsága, amely ré­vén gyorsan férjet keríthet magának. Még ha van is annyi va­gyona, hogy egy újabb telivér elkótyavetyélése nélkül is ké­nyelmesen megéljen egy darabig, igazán jó partinak nem ne­vezhetö. Ezen a jelentéktelen bárókisasszonyi rang sem segít sokat.

Alekszandra arra számított, hogy a legföbb vonzerejét a te­livér ménes jelenti majd. Akinek felajánlkozik, nem csupán egy kész családhoz jut, hanem nagy valószínüséggel tekinté­lyes nyereségekhez is a versenypályákon. Olyan férfinak kell lennie tehát, aki annyira sóvárog ezekree a díjakra, hogy haj­landó elfogadni a terhességét meg a kikötéseit.

Más dolog eldönteni, mi a teendö, és más végrehajtani. Eb­ben az utóbbiban Lady Beatrice felbecsülhetetlenül sokat se­gített: tömérdek meghívást szerzett Alekszandrának, és buz­gón hírét terjesztette a lovainak meg annak, hogy eladósor­ban van. Alig néhány nap elteltével az egész társaság az orosz bárókisasszonyról beszélt, aki Londonba jött férjet keresni.

Mint kiderült, a rangja nagyobb vonzeröt jelentett, mint gondolta, föként mivel a tenyészállományból származó, biz­tosjövedelemmel párosult. Ráadásul a külseje is roppant csá­bító hatásúnak bizonyult. Söt, túlságosan sok olyan férfi ér­deklödését váltotta ki, akik nem voltak a lovak rajongói, és bár öket a maga öszinte módján legszívesebben nyomban el­riasztotta volna, ezt Lady Beatrice tanácsára nem tette meg.

- A pletyka miatt, kedvesem - magyarázta Betrice. - Pilla­natnyilag maga mindenütt kegyben áll, de visszautasított ké­rök máról holnapra maga ellen fordíthatják a társaság han­gulatát.

- De a túl sok kérö nem ijeszti el azokat, akik nekem érde­kesek?

Beatrice nevetett.

- A legkevésbé sem. Söt, a maga népszerüsége még jobban feltüzeli az érdeklödésüket. Ha egy lány körül három férfi for­golódik, hamarosan még több lesz. Az emberi természethez hozzátartozik a kíváncsiság, mindenki megnézi, mi az, ami körül olyan hühót csapnak, és hát a férfiak mindig azt akar­ják, akit a többi férfi akar.

Elképesztö módon ez a beszélgetés mindjárt az elsö estélyen zajlott le, ahol Alekszandra megjelent, mert a londoni elöke­lö társaság villámgyorsan befogadta. A második bálon már leg­alább három úriemberrel ismerkedett meg, akik pontosan megfeleltek céljának, és mivel állapota nem engedte meg az idöpazarlást, nem kerülgette a forró kását, hanem mindegyik­nek azonnal tudtára adta követelményeit.

Az elsö, akit félrevont a bizalmas beszélgetésre, láthatólag annyira megdöbbent házassági ajánlatának egyenességétöl, hogy ott sem maradt meghallgatni további mondanivalóját a hozományról, amit Alekszandra nagyon is helyeselt. Utóvég­re ha ezt az embert ennyire kihozta a sodrából egy olyan egy­szerü dolog, hogy férjül kérik, bizonyára elájult volna, ha Alekszandra a kisbabáról is beszámol neki.

A frissen szerzett tapasztalat alapján Alekszandra a máso­dik férfival már kissé óvatosabban bánt, valamicskével lassab­ban tért a tárgyra, és mielött kereken megkérdezte volna tö­le, hogy érdekli-e a dolog, megbizonyosodott arról, hogy tu­domása van az ö férjhez menési szándékáról. A férfi azt mondta, hogy nem tud azonnal választ adni, idöre van szük­sége az ajánlat megfontolásához, de amúgy egyébként még nem számított gyereknevelésre, korainak tartja, még csak hu­szonhat éves.

A legmagasabb rangban a harmadik férfi, egy vikomt állt,, de ö volt a legkevésbé mutatós, amolyan potrohos fajta. El­lenben úgyszólván a nyála csorgott, amikor Alekszandra meg­említette, hány lova van, és a szeme sem rebbent, amikor a terhességéröl értesült. Söt harsányan igent mondott, és kije­lentette, hogy mélységes örömmel feleségül venné.

Ezúttal Alekszandra volt az, aki megdöbbent. Igazából nem is számított arra, hogy ilyen könnyen, ilyen gyorsan elintézö­dik a dolog, így hát egyelöre halogatta a megegyezést, és azt javasolta, töltsenek együtt néhány napot, hogy jobban meg­ismerkedjenek, mielött végleg elkötelezik magukat, és kitü­zik az esküvö napját. De legalább felszabadult a nyomás alól. Megoldotta az életét. Csakhogy most, amikor már nem kel­lett aggódnia, lesz-e apja a kisbabának, ismét hatalmába ke­rítette a szomorúság.

A következö nap java részét vikomtjával, Gordon Whatelyval töltötte, többek közt lovagoltak is London számos parkjának egyikében. A vikomt az egyik saját telivérjét adta Alekszandra alá - akinek az volt a benyomása, hogy ez afféle vizsga, mivel a kanca módfelett makrancosnak bizonyult, amin persze könnyedén úrrá lett. Jószerint egész nap csak a lovakról társalogtak, semmi egyébröl. Nem baj, legalább lesz miröl beszélniük, ha összeházasodnak, vigasztalta magát Alekszandra.

A jelek szerint a férfi nem gondolta meg magát - ami nem volt elképzelhetetlen -, és mindent elhitt, amit Alekszandra a méneséröl mesélt. Alekszandra pedig egyáltalán nem volt ab­ban a helyzetben, hogy meggondolhassa magát.

Mivel úgy látszott, hogy az angliai tartózkodás huzamos lesz, Alekszandra rájött, hogy sürgösen varrónöhöz kell men­nie, és a röptében vásárolt félkész ruhák helyett újakat kell be­szereznie. Eddig megúszta kisebb-nagyobb alakítgatásukkal, de tudta, hogy hamarosan kifogy a megfelelö öltözékekböl. Lady Beatrice sorra szállította a meghívásokat - és ragaszko­dott hozzá, hogy Alekszandra, még ha elérte is a célját, bö­vítse ismeretségi körét -, tehát feltétlenül szüksége leszz jóval nagyobb ruhatárra.

Aznapp este Alekszandra egy bálba készült, ahová Beatrice készült elkísérni. Gordon ugyanis nem mehetett vele, mert nem tudott lemondani egy korábbi meghívást, de Alekszandra nem bánkódott különösebben emiatt. A túl hosz­szú együttléttöl megfájdult a feje.

Késö délután az egyik varrónönél talált magának egy meg­felelöen elegáns, borvörös selyemböl és fekete csipkéböl ké­szült báli ruhát, amely ugyan a kelleténél többet engedett lát­ni a kebléböl, de Alekszandra már értesült, hogy itt ez a di­vat. Mindazonáltal szívesebben maradt volna otthon, mert most sem volt több kedve a társasági élethez, mint az elmúlt hét esztendö folyamán.

Mégis elment a bálba, söt minden erejével igyekezett jól érezni magát. Sajnos ez vajmi kevéssé sikerült, hiszen jövöjé­nek kilátásai igencsak nyomasztóan hatottak hangulatára. A Gordon társaságában töltött végtelen órák után valahogy ne­hezére esett elképzelni, hogy az egész életét vele élje le. Azt pedig végképp nem tudta elképzelni, hogy szeretkezzék ve­le. De mi más választása van?

Éppen táncba vitték, amikor a vendégsereg hirtelen zsibon­gani kezdett, jócskán megemelkedett hangerövel, mintha mindenki egyszerre beszélt volna. Táncosa megpróbált a fe­jek fölött körülnézni, hogy mi történik, de mivel nem volt va­lami magas termetü, nem sikerült megállapítania. Maga Alekszandra nem volt kíváncsi rá, de óhatatlanul megütötte a fülét néhány szó a többi táncospár beszélgetéséböl, miköz­ben elsiklottak mellettük.

- Csak nem a királynö?

- Ott áll az ajtónál...

-...meg sosem láttam hozzá fogható...

- Úristen, ki ez a férfi...

-...milyen gyönyörü...

-... milyen gyönyörü...

-...milyen gyönyörü...

Alekszandra partnere hirtelen abbahagyta a táncot, pedig a zenekar még játszott. Kíváncsiságában mentegetözni is el­felejtett. Igaz, a többi táncospár is ugyanezt tette, és a zsibon­gás még hangosabb lett.

Alekszandra felsóhajtott, elnézést kért, és elindult a széke felé. Bárki gyakorolt ilyen mély benyomást ezekre az embe­rekre, öt ugyan nem érdekli. Még hogy gyönyörü férfi? Men­

jenek el Oroszországba, pontosabban Cardiniába, ha isteniga­zából gyönyörüt akarnak látni.

Aztán a tömege hirtelen kettévált elötte, ösvényt nyitott a lassan lépkedö jövevénynek. Tévedésröl szó sem lehetett, és bár Alekszandra nem hitt a szemének, mozdulatlanná der­medt.

Leonyid itt, Londonban? Lehetetlen. Pedig ott volt, és egyenesen feléje közeledett, rászegezte mézarany szemét, amely úgy villogott, mint még soha. Mások csupán egy kifür­készhetetlen arcot láttak, de Alekszandra tudta, mit jelent ez az aranyló ragyogás, tudta, hogy a gróf dühében akár meg is fojtaná, ö pedig képtelen eldönteni, hogy elfusson-e, elalél­jon-e, sírjon-e - vagy kacagjon, kacagjon a színtiszta gyönyö­rüségtól,amely Leonyid láttán elárasztotta testét-lelkét, min­den porcikáját.

36. fejezet

- Megbeszélhetjük a dolgunkat ország-világ élvezetére, vagy pedig velem jön - jelentette ki a férfi eröszakolt higgadtság­gal. - A hintóm odakinn vár.

Alekszandra mindenre számított, csak erre nem. Ha ö lett volna olyan dühös, amilyen feltevése szerint Leonyid volt, semmiképpen sem hallgat semmiféle „dolog"-ról, csupán hogy elkerüljön egy kínos jelenetet. No persze, ö már hoz­zászokott a botrányokhoz - most azonban okosabbnak vélte, ha válaszol a férfinak, mielött az dönt helyette.

- Már amúgy is éppen távozni készültem - mondta szán­dékosan semleges hangon.

Ez nem fedte éppenséggel a valóságot, még ha érkezése óta mehetnékje volt is. De rájött, hogy ha most nem tart Leonyiddal, az még jobban felböszül, mert akarata ellenére kénytelen lenne botrányt rendezni.

Kevés híja volt azonban, hogy meggondolja magát, men­jen-e vele bárhová is. Úgy érezte, hogy bár beleegyezését ad­ta,, a gróf mégis mintha eröszakkal vonszolná el innen. De mi­elött fontolóra vehette volna, hogy ne maradjon-e inkább itt,ahol legalább emberek veszik körül, már az utcán volt, és be­taszigálták a várakozó hintóba.

- Az a szándéka, hogy jégcsappá fagyaszt? - kérdezte gú­nyosan.

Petrov gróf még arra sem vesztegetett idöt, hogy Alekszandra elökeríthesse estélyi köpenyét, pedig a nedves téli éjszaka dermesztöen hideg volt. A tágas, jól felszerelt uta­zóhintóban sem volt sokkall melegebb. Leonyid mégsem ment vissza a köpenyért, csak egy szörmetakarót lökött oda a lánynak, mielött maga is leült volna.

Mihelyt becsapódott az ajtó, a jármü máris elindult, olyan hirtelen rándulással, hogy Alekszandra csaknem lecsúszott az ülésröl. Több sem kellett, hogy végképp elveszítse az önural­mát.

- Mi ez a viselkedés, Petrov? Ha sejtem,, hogy maga Angli­ába akar átruccanni, máshová utaztam volna.

- Máshová? Kétlem.

Legnyid Alekszandrával szemben ült, összefont karral, ki­nyújtott, keresztbe vetett lábbal és változatlanul lángoló tekin­tettel. Alekszandrában nyoma sem maradt a felbukkanásán érzett örömnek, helyét az ingerültség vette át. A csípös szava­kat hallgatás követte, és ez nyugtalanította a lányt.

Nos - törte meg a csendet -, feltételezem, hogy nem ok nélkül kutatott fel... vagy az a balszerencse ért minket, hogy ugyanazzal a céllal ugyanabba a városba találtunk elvetödni?

- Várjon, Szása, erröl majd késöbb beszélünk. Most éppen azzal bajlódom, hogy eligazodjak valahogy a maga minden tekintetben dámához méltó megjelenésén. Vagy a ruhája alatt most is lovaglónadrágot visel?

Alekszandra nem értette, miért pirul el a kérdésre, de el­pirult.

- Ha nem vette volna észre, egy bálról hurcolt ki. Történe­tesen elég jól tudom, mit illik viselni ilyen alkalommal.

- Vagyis nem éppen lovaglónadrágot?

Alekszandra válasz helyett csak egy dühös tekintetet vetett rá. Legnyid azonban nem mulatott a lányon. Söt, még annál is döbbentebb volt, mint amikor megpillantotta a bálterem­ben. Csupa selyem, csupa csipke. Képzeletében nemegyszer látta már pontosan ilyen holmikban Alekszandrát, de a való­ság messze túlszárnyalta a képzeletét. Az álomszép frizura, a hosszú estélyi kesztyü, a mély kivágás - és a melle, istenem, ez a csodálatos kebel, közszemlére téve, hogy akárki fia láthassa...

Bármennyire feldühödött ezen a gróf, el kellett ismernie, hogy soha nem látta szépségesebbnek Alekszandrát. És poko­lian zokon vette a lánytól,, hogy mindeddig eltagadta elöle ezt a lágy, nöies oldalát, annyira, hogy még a létezését sem lehe­tett sejteni - kivéve az ágyban.

Lám, táncolni is tud. Söt úgy látszik, csevegni is képes egy darabig a vele egyenrangúakkal, anélkül hogy káromkodna vagy megbotránkoztatná öket. És lám, volt olyan elövigyázatos, hogy ne vegyen részt vacsorával összekötött estélyeken, külön­ben szélsebesen törölték volna már a nevét a meghívandók lis­tájáról. De láthatólag sikerült bolonddá tennie ezeket az ango­lokat, elhitette velük, hogy valódi hölgy, vagy legalábbis hogy tudja, mint kell úrihölgyhöz illöen viselkedni.

Petrov haragudott amiatt is, hogy nem sikerült utolérniük Alekszandrát, mielött az áthajózott Angliába, meg hogy több mint egy hónapjába került rábukkanniuk.. Kétszer is elveszí­tették a nyomát, elöször amikor bár a hegyek felé indult, mintha keletre tartana, irányt változtatott, és északnak for­dult. Leonyid ekkor vissza is küldte embereinek zömét, mert úgy látszott, nem lesz szüksége rájuk.

Másodszor akkor vesztették nyomát, amikor Alekszandra váratlanul egy hintón folytatta az útját. Londonban már könnyen boldogultak, és Leonyid meg nyolc embere érkezé­sük után alig néhány órával kiderítették, hol szállt meg Alekszandra. Ott pedig Nyina, a szobalánya szolgálatkészen közölte, hol találják meg ma este.

Most azonban a grófnak fogalma sem volt, hogyan bánjon vele. Mint mindig, elöször most is az a sürgetö kényszer vett eröt rajta, söt kínzóbban, mint valaha, hogy a magáévá te­gye. Már a közelségétöl is merevedése támadt. Egy másik ösztön arra késztette, hogy essen a torkának, és fojtsa meg azért a tömérdek bajért,, amit el kell szenvednie miatta. De ugyanilyen hevesen ösztökélte a férfit a harmadik vágy is, hogy egyszerüen csak ölelje át a lányt, és mondja meg neki... mit is? Hogy belebetegedett az aggodalomba, mert attól félt,hogy Alekszandra feleségül megy Leightonhoz, mielött ráta­lálna? Hogy abba a szánalmas helyzetbe került, hogy életé­ben elöször szerelmes lett? Hiszen Alekszandra egy szavát sem hinné el, kivált amilyen viselkedést tanúsított az imént vele szemben.

És vajon mi a helyzet azzal az angollal? Ha a bálon ott ta­lálta volna Alekszandrával, alighanem azonmód párbajra hív­ja. De ha Alekszandra szereti Leightont, ha igazán szereti... va­jon volna-e benne, Leonyidban annyi tisztesség, hogy lemond­jon róla, átengedje az angolnak? Féltékenysége azt válaszolta, hogy nem, ö meg az angol nem férnek meg ugyanazon a boly­gón. Az az átkozott szerelem viszont, amely belefészkelte ma­gát, boldogságot kívánt Alekszandrának.

A két érzés sehogy sem akart megbékülni egymással. A grófnak eszébe jutott, hogy mindenekelött tisztáznia kellene, nem érkezett-e késön.

- Tervezik már az esküvöt, Szása?

Alekszandrának a meglepetéstöl szinte a lélegzete is elállt. Lehetséges, hogy Petrov már értesült az ö potrohos vikomtjáról? Nem, nem tudhat róla.

- Miféle esküvöt? - kérdezte óvatosan.

- Hát a magáét, Leightonnal.

Ez még rosszabb volt..

- Honnan szerzett tudomást Christopherról?

- Lazartól. A maga kötelessége lett volna megmondani.

- Nem tartozik magára.

- Nem-e? Mikor arra készülünk, hogy összeházasodjunk? - vágott közbe Leonyid, és a dühe végre felülkerekedett zavarán. - De még mennyire rám tartozik, hogy maga szerelmes-e egy másik férfiba. ,

-Mire készülünk mi?

- Mi az, maga mégiscsak ingatag meg szeszélyes? Már megfeledkezett arról, hányszor bizonygatta nekem, hogy nem hajlandó megszegni az adott szavát? Hogy az magánál becsü­let dolga vagy micsoda?

Leonyid támadására Alekszandrát elfutotta a méreg.

- Nem kapta meg a levelemet? Az édesanyja kereken a tu­domásomra adta, hogy semmiképpen nem lehetek a maga fe­lesége, hogy én egy szégyenletes, reménytelen...

- A házasságunkat nem az anyám intézi. Neki abba semmi beleszólása nincs.

- Amikor elöször került szóba a jegyességünk felbontása, maga egészen mást éreztetett - mondta kimérten Alekszandra. - Amikor az édesanyja közölte velem a vélemé­nyét, feltételeztem...

- Tévesen feltételezte, Szása, ráadásul úgy hagyott fakép­nél, hogy az én véleményemet meg sem kérdezte. És hadd is­mételjem meg, az anyámnak nincs ebbe beleszólása. Hogy összeházasodunk-e vagy sem, az egyedül rajtunk múlik, azon, hogy mi ketten tiszteletben akarjuk-e tartani a kötelezettsé­get, amit apáink róttak ránk.

- Vagyis maga szerint mi még jegyesek vagyunk?

- De még mennyire! - És mielött Alekszandra észbe kapott volna, Leonyid megragadta a kezét, és visszacsúsztatta ujjára a jegygyürüt. - Nehogy még egyszer lehúzza, Szása! Maga az enyém. Azt akarom, hogy állandóan viselje is a bizonyítékát.

Ez komoly figyelmeztetésnek hangzott, és Alekszandra va­lami olyan eröteljes bírvágyat hallott ki belöle, amely zavar­ba ejtette, de egyszersmind ujjongó elragadtatást keltett ben­ne. Megkönnyebbülés és rémület kerítette hatalmába, bár igyekezett leküzdeni mindkét érzést. Tudta, hogy soha nem boldogul ebben a vitában, ha nem sikerül kikapcsolnia az ér­zelmeit. De jaj, milyen csodálatos érzés újra viselni ezt a gyü­rüt! Amikor lehúzta az ujjáról, kicsordultak a könnyei. Ami­kor odatette a levél mellé, mintha a szívét hagyta volna ott. Soha-soha többé nem veszi le - de nem azért,, mert a gróf megparancsolta.

- Volna kedves megmagyarázni, hogy miért vagyunk még jegyesek? - kérdezte. - Én igazán megadtam magának a ki­búvó lehetöségét. És ha jól emlékszem, maga elszántan nem akart feleségül venni engem. Akkor hát mért nem élt vele?

Mert szeretlek!

Most kellene bevallani, gondolta Leonyid, ennél kitünöbb alkalom nem is kínálkozhatna. De hát Alekszandra talán ki­nevetné, és elütné a vallomást valami gunyoros megjegyzés­sel, például azt mondaná: „Persze, persze, Petrov. Valahány­szor kinyitja a száját, másnak sem adja tanújelét." És mint­ hogy maga is alig-alig tudja elhinni, hogyan sikerülne meg­gyöznie a lányt?

- Nem adott maga nekem semmiféle lehetöséget a kibúvás­ra, Szása. Maga csak egy félreértés következtében futamodott meg. A szökésével a legkevésbé sem mentesített engem a je­gyesség alól, söt, újabb kellemetlenséget okozott vele, mert most veszödhetek a hazacipelésével. De ha valóban az volt a szándéka, hogy megszegi a szavát, most megmondhatja, és akkor végeztünk is.

- Egyáltalán nem az volt a szándékom, és ezt maga is na­gyon jól tudja - sziszegte Alekszandra.

- Nem is hittem egy percig sem, tehát itt a válasz. A szer­zödés változatlanul kötelez minket, változatlanul jegyesek va­gyunk, és az is változatlan tény, hogy összeházasodunk. Vagy magának más a véleménye?

- Nem - rebegte halkan Alekszandra.

- Eszerint nem azért jött ide Angliába, mert megváltoztak a nézetei a becsületröl?

- Nem - felelte Alekszandra, valamelyest nagyobb hang­erövel és elég böszen.

- Ennek nagyon örülök.

Alekszandra felhördült.

- Vigyázzon, Petrov, mert még azt találom hinni, hogy csak­ugyan feleségül akar venni.

- Talán csakugyan - mondta lágyan a férfi.

- Holnapután kiskedden - legyintett Alekszandra.

Leonyid elvigyorodott. Elöre tudta, hogy az ö Szásája ilyes­formán fog válaszolni.

- Igazság szerint... - Kis szünetet tartott, hogy Alekszandra azt higgye, most jutott csak erre a következtetésre. - Mint­hogy elöbb-utóbb mindenképpen meg kell nösülnöm... az örökösök miatt,, hiszen érti... voltaképpen akár magát is el­vehetem. Végeredményben már jóval több eröfeszítést fordí­tottam magára, mint más nöszemélyre valaha is... ráadásul imádom a mellét, Szása.

Leonyid heves visszavágásra számított, esetleg pirulásra vagy bármire, csak erre a megvert arckifejezésre nem. Legszí­vesebben felpofozta volna magát, amiért azt hitte, hogy amit mondott, elfogadhatóbb a lánynak, mint az igazság.

- Szása...

- Fölösleges magyarázkodnia - vágott közbe Alekszandra. - Mindig is tisztában voltam az álláspontjával. És maga is az enyémmel

Az emlékeztetés, hogy Alekszandra azért vonakodik felesé­gül menni hozzá, mert másba szerelmes, ismét felkeltette a férfi haragját, és már eszében sem volt megmondani a lány­nak, hogy milyen csodálatos élete lesz mellette. Alekszandra pedig, bár most megtehette volna, nem árulta el, hogy gyer­meket vár, mert nem akarta, hogy Leonyid már most, még mielött összeházasodnának, fittyet hányjon rá. Mivel úgy vél­te, hogy a férfi ezt nagyon szívesen tenné, elhatározta, hogy azért is megtartja magának a titkot.

Igaz, hogy Leonyid utána jött, de láthatólag minden ma­radt a régiben. Akkor meg miért támadt mégis sírhatnékja az örökösök említésén?

- Találkozott Leightonnal? - kérdezte feszülten a férfi. - Igen.

- Megölöm a nyomorultat, ha magához mert nyúlni, Szá­sa - mondta dühödten.

Mi ez, féltékenység, mert esetleg elkésett?

- Kár az izgalomért. Leighton sosem akart feleségül venni.

Csak arra várt, hogy valaki más elvegyen és akkor a szeretöm lehessen. Ugyanazt gondolta rólam, mint maga, csak éppen ö tudta, hogy szüz vagyok, és tölem várta, hogy tegyek erröl. - Az az ember halott - közölte kurtán Petrov. Alekszandra felsóhajtott.

- Engem sértettek meg, nem magát. Azért, mert maga a feleségének tekint, még korántsem fogok lemondani arról,hogy magam áljak helyt magamért.

Leonyid önelégült vigyora olyan mértéktelenül bosszantó volt, hogy Alekszandra sürgösen másra terelte a szót.

- Tulajdonképpen hová hurcol most?

- A hajómra. Már akkor megutáltam ezt a rusnya, túlzsú­folt várost, amikor elöször idelátogattam, és most sem tetszik jobban. Azonnal indulunk haza.

- Szó sem lehet róla. Az embereim...

- Mostanra már alighanem a hajón vannak, némi... barát­ságos meggyözésre.

- Maga már megint eröszakoskodott, Petrov.

- Amennyi bajt okozott nekem eddig, gyönyörüm, mond­hatni, jogomban áll.

37. fejezet

Az utazás Cardiniába mintha semeddig sem tartott volna, hi­szen Alekszandra olyan mélyen elmerült a boldogtalanság­ban, hogy jóformán észre sem vette az idö múlását. A hajón az egész hetet egy vödör mellett töltötte, szinte félholtan. De úgy vélte, hogy ahhoz képest, amit más állapotos nökröl hal­lott, még szerencsésnek is tarthatja magát, hiszen csak a ten­geren kerülgette folyton a rosszullét.

Mihelyt kilépett a szárazföldre, kutya baja sem volt többé, söt soha nem érezte magát ilyen jól, legalábbis fizikailag. Még csak náthás sem lett, és nem is köhögött, mint útitársai, akik kegyetlenül megszenvedték a javában dúló tél havát meg a fa­gyos szeleket.

Alekszandra hangulata azonban csak akkor kezdett javulni, amikor ráeszmélt, hogy hamarosan együtt lesz a lovaival. Ek­kor kezdte észrevenni azt is, hogy Leonyid idönként furcsa te­kintettel méregeti, mintha sajnálna valamit. Alekszandra per­sze tudni vélte, hogy mit.

Igaz, a gróf az utazás kezdetén megígérte, hogy idöt ad ne­ki, hadd szokjon hozzá a házasság gondolatához. Ehhez lát­hatólag mindvégig elszántan ragaszkodott. És hogy Alek­szandrának kellö ideje legyen a beletörödésre, igyekezett be­szélgetéseiket is a minimumra korlátozni, abban a hiszemben, hogy ez segít rajta. Ami azt illeti, csakugyan ritkán fordult elö, hogy beszélgetéseik ne fajultak volna indulatos veszekedéssé.

Különösen akkor látszott úgy,, hogy az évszázad perpatvara tör ki köztük, amikor elöször tértek be egy fogadóba, és kény­telenek voltak együtt vacsorázni. Alekszandra már rég eldön­tötte, hogy nincs értelme tovább bárdolatlankodnia. Leonyidnál amúgy sem ért el vele semmit. Amellett most, hogy már beletörödött a házasságba - egyedül a kisbaba kedvéért! -, elege lett a fondorlatokból, igyekezett szabadulni tölük.

A gróf már azt is meglehetösen kétkedö ábrázattal figyel­te, hogy mióta elhajóztak Angliából, Alekszandra állandóan nöies ruhákat hord, de legalább nem kérdezte meg többször, hogy van-e alattuk lovaglónadrág. Csakhogy amikor a foga­dóban este egy asztalhoz kerültek, és a férfi elöször látta ren­des szokásai szerint étkezni Alekszandrát, úgy tünt, hogy a guta kerülgeti.

De összeszükült szemében hamarosan felcsillant a felisme­rés szikrája.

- Eszerint azokat a rémületesen undorító zabálásokat pusz­tán az én kedvemért rendezte? - tudakolta. Alekszandra meg sem próbált kertelni. - Persze - felelte egyszerüen. - Hát a káromkodás?

- Rögtönöztem... meg segítettek is.

- De ahogy a korbácsot kezeli, az nem volt színlelés. - Jegor tanított meg rá, még gyerekkorunkban. - És a nöket elriogató fenyegetések? Alekszandra vállat vont.

- Sajnálom, de azok valódiak. Soha életemben nem voltam hajlandó osztozni azon, ami az enyém.

Leonyid ekkor végre elvigyorodott.

- Nemrég felfedeztem, hogy én sem, legalábbis ha magá­ról van szó - árulta el.

Alekszandra nem vette komolyan a vallomást. Azt hitte, a férfi megértette végre, hogy nem haragudhat rá olyasmiért, amit csak áltatásból tett, hiszen ö maga sem viselkedett kü­lönbül.

Tánya királyné ugyan elöre tájékoztatta Alekszandrát, de az utazás során maga is meggyözödhetett Leonyid valódi termé­szetéröl. A csípös, becsmérlö megjegyzéseket mintha elfújták volna. Dölyfösségnek, pökhendiségnek nyoma sem maradt. És az a varázslatos mosoly túl sokszor sugárzott Alekszandrára, semhogy ne esett volna nehezére csak némiképpen is meg­öriznie közömbösségét.

A férfi mindinkább a szívébe férközött, minden igyekezet nélkül, és ez megrémítette Alekszandrát. Még elképzelnie is szörnyü volt, milyen gyötrelmes lesz az élete, amikor Leonyid rá sem hederít majd, márpedig eztt fogja tenni, mihelyt kide­rül, alighanem hamarosan, hogy ö már a szíve alatt hordja az örökösét. Alekszandrának egyre nagyobb fájdalmat okozott, hogy Tányának igaza van, hogy a gróf csakugyan szeretetre méltó, amikor éppen nem iparkodik másnak mutatkozni.

Mennyivel jobb volna,, ha gyülölni tudná, akkor könnyü­szerrel elviselné a házasságot is. De hát erról szó sincs, annyi­ra nem,, hogy az már nevetséges. És ijesztö, hányszor jut odá­ig, hogy már-már sutba vágja büszkeségét, és gyengédségért könyörög.

Alekszandra úgy érezte, hogy az utóbbi idöben szégyenle­tesen sokszor kerítette hatalmába az érzéki vágy. Abban re­ménykedett, hogy megtartják az esküvöt, mielött kiderül az állapota, mert eltökélte, hogy mindenáron kimesterkedi a nászéjszakát. Alighanem ez lesz az egyetlen éjszaka, amellyel a férfi megajándékozza. Ha kell, akár követelni is fogja, utó­végre Leonyid tartozik neki ennyivel, ha már megismertette vele a hús örömeit, és arra kárhoztatja,, hogy hiába sóvárog­jon utánuk.

Amikor megérkeztek Cardinia székvárosába, zuhogott az esö, Leonyidot meg Lazart be is kergette Alekszandra mellé az utazóhintóba. A jármüvet a gróf vásárolta a lánynak három héttel korábban, amikor észrevette, hogy a hajóról nem lo­vaglónadrágban, hanem nöi ruhában száll le. Tépelödései­ben ugyanis megfeledkezett arról, hogy lovagláshoz megfele­löen öltözzön fel.

De nem tiltakozott az utazóhintó ellen, sem amiatt, hogy nem gondoskodtak számára hátaslóról. Nem tudta biztosan, hogy két és fél hónapos terhességgel szabad-e még lovagol­nia egyáltalán. Úgy határozott, hogy amíg nem kérhet orvo­si tanácsot, inkább nem vállalja a kockázatot, ha mégannyira hiányolja is majd a napi lovaglást.

Leonyid csak az utolsó percben, amikor beérkeztek már a városba, közölte Alekszandrával, hogy ismét az anyjánál szál­lásolja el. Hangjából Alekszandra arra következtetett, hogy a gróf ellentmondásra számít. Alekszandra azonban nem kez­dett vitatkozni vele, jóllehet rettegett attól, hogy ismét talál­koznia kell a grófnövel.

Úgy érezte, bocsánatkéréssel tartozik a hölgynek. El is ha­tározta, hogy mihelyt megérkeznek, eleget tesz kötelességé­nek. Csakhogy amikor beléptek a palotába, ahol Marija fo­gadta öket, Leonyid vette át a szót, és igencsak meglepö dol­gokat mondott az anyjának.

- Szóval megtaláltad - kezdte a grófnö.

- Elöre megmondtam, anyám. És mivel holnap megtartjuk az esküvöt, Alekszandra csak ma éjszakára marad itt. Kegyes­kedj megtenni nekem azt a szívességet, hogy nem emlegeted neki a korábbi viselkedését. Csak színjáték volt, fölösleges te­hát attól félned, hogy...

- Igen, igen, már mindenröl tudok - lepte meg mind a fi­át, mind Alekszandrát a grófnö.

- Honnan? - képedt el Leonyid.

- Alekszandra édesapja nem sokkal azután toppant be, hogy te elutaztál. Elmagyarázta, hogy bár Alekszandra bizo­nyos tekintetben... például ami a lovait illeti... egy árnyalat­nyit talán rendhagyó teremtés, de ízig-vérig igazi hölgy, ami­lyenre számítottunk. Persze, módfelett megdöbbentem. És a báró is, amikor elmeséltem...

- Erröl inkább ne beszéljünk, anyám, ha megengeded. A báró már hazatért Oroszországba?

- Mikor a lányának nyoma veszett? - felelt a grófnö, érez­tetve, hogy a fia tudhatná, nem minden apa ilyen lovagias. - Azonmód utána akart eredni maga is, de megnyugtattam, hogy te visszahozod a lányát. Természetesen felajánlottam, hogy vendégül látom.

- Itt van?

- Igen, fenn van az emeleten, és nem árt, ha tudod, Leonyid, a báró bevallotta, hogy nem is létezett soha az a...

Alekszandra a többit nem hallotta. Abban a pillanatban, amikor a grófnö szóba hozta az apját, hátrálni kezdett, majd kisuttyant az ajtón, és rohanni kezdett az istálló felé. Hát van képe az apjának beállítani ide, mindazok után, amit elköve­tett ellene? Van képe azt színlelni, hogy szereti öt, amikor...

- Szása,, hová a csudába rohan?

Leonyid gyengéden elkapta a karját, de Alekszandra gör­csösen félrefordította a fejét, amíg a szemét megtörölte. Nem akarta, hogy a férfi lássa visszatarthatatlan könnyeit.

- Nem tudom - vallotta be. - Csak azt tudom, hogy az apá­mat nem akarom látni... soha többé.

Vajon csakugyan megkönnyebbülést jelentett Leonyid só­haja?

- Akkor nem kell látnia többé. Elviszem a királynéhoz. Ná­la biztonságban lesz töle az esküvöig, utána pedig azonnal el­utazunk valamelyik vidéki birtokomra. De... szabad megkér­

deznem,, miért nem akar találkozni vele?

Alekszandra túlságosan zaklatott volt, hogysem értékelte volna a gróf segítökészségét, vagy mérlegelte volna, hogyan érinti a válasz.

- Mert ö felbonthatta volna ezt a jegyességet, még mielött megismerkedtünk, és mégsem tette meg. Az ö hibájából kell megjáratnunk egymással a poklot, és ezt soha nem bocsátom

meg neki.

Leonyid néhány másodpercig hallgatott.

- Szása - szólalt meg végül -, ha az édesapja most felbon­taná az eljegyzést, maga azért állná az adott szavát?

- Mivel azt fogadtam meg, hogy feleségül megyek magá­hoz, hacsak maga vissza nem lép, állnám a szavamat.

- Akkor is, ha nincsen az a jegyességi szerzödés? Alekszandra összevont szemöldökkel nézett rá. - Miféle kérdés ez?

- Azt hiszem, elég esztelen, de összefügg valamivel, amit szándékomban álll megtenni. Hivatalosan is meg akarom kérni, hogy legyen a feleségem.

Alekszandra sajgó fájdalmához furcsán társult az ujjongó öröm, nem is esett jól neki.

- Tudja, hogy erre nincs szükség.

-Járjon egy kicsit a kedvemben, Szása, nagyon kérem.

Hozzám jön feleségül?

- Igen.         ,

- Szavát adja rá?

- Már megint eröszakoskodik, Petrov... - Kérem szépen.

- Rendben van, szavamat adom, de ez az utolsó eset, hogy megígérek valakinek...

Mielött befejezte volna, Leonyid már csókolta, és Alekszandra elfelejtette, mi hozta méregbe. Amikor a férfi végre elengedte, már levegöt sem kapott, és szinte kótyagos volt zavarában.

- Ez meg mire szolgált?

Leonyid rávigyorgott.

- Köszönetül, mert csakugyan eröszakoskodtam. Alekszandra szeme résre szükült. - Legközelebb inkább csak szóljon, Petrov.

38. fejezet

Leonyid a királyi palota kápolnájának sekrestyéjében várako­zott menyasszonyára három barátjával, akik szakadatlanul ug­ratták, hogy milyen sürgös lett neki a nösülés. Nem árulta el, hogy szíve szerint már elözö nap az oltár elé állt volna, ha nem gondolja úgy, hogy Alekszandra esetleg kifogásolja ezt a sietséget. Már alig gyözte várni az esküvö percét, hogy az végét vesse gyötrö aggodalmának.

Eddig még sikerült elkerülnie valahogy Alekszandra apját. Némi szerencsével...

Az ajtó kinyílt, de Alekszandra meg Tánya helyett Konsztantyin Rubljov jelent meg vészjósló ábrázattal.

- Hová rejtetted a lányomat? - mennydörögte.

Leonyid felsóhajtott. Ugy látszik, a szerencse elpártolt töle,mióta csak megismerkedett ennek az embernek a lányával. De szilárdan elhatározta, hogy ezen most változtatni fog.

Kérlelö pillantást vetett Stefanra.

- Megtennéd, hogy magunkra hagysz minket?

Stefan a felböszült apára nézett, akiröl nyomban sejtette, ki lehet, aztán barátját mérte végig, és felvonta a szemöldökét. - Ragaszkodsz hozzá?

- Stefan, kérlek...

Unokafivére a markába nevetett, aztán egyik karját a kíván­csi Lazar, a másikat a megrökönyödött Szergej vállára tette, és kiterelte öket a sekrestyéböl.

Leonyid kettesben maradt Konsztantyinnal, aki fülig elvö­rösödött zavarában, hogy tudtán kívül Cardinia uralkodójá­nak jelenlétében talált randalírozni.

- Szása a királyné udvarhölgyeinél töltötte az éjszakát - mondta a gróf. - Hamarosan kezdödik az esküvönk.

- Nem tudatták vele, hogy itt vagyok?

- De igen - felelte Leonyid, és kelletlenül hozzátette: - De attól félek, nem óhajt találkozni önnel, uram.

Konsztantyin azonmód megfeledkezett zavaráról.

- Ostobaság - horkant fel. – A lányom meg én nagyon sze­retjük egymást, szoros kapcsolatban állunk. A lányom...

- Talán éppen ezért sértette annyira, amit ön tett vele - vá­gott közbe Leonyid.

Konsztantyin haragja elfüstölgött.

- Eszerint a lányom már tudja, hogy a jegyességi szerzödés sosem létezett?

- Nem, nem tudja. Már kifutott a házból, amikor anyám közölte velem az ön beismerését. Én pedig úgy döntöttem, hogy nem árulom el neki. A szerzödésnek már amúgy sincs jelentösége. Megkértem Alekszandrát, hogy legyen a felesé­gem, és ö beleegyezett.

- És most boldog veled?

- Az lesz.

Leonyid hangjából olyan elszántság csendült ki, hogy a bá­ró hitt neki. Csak éppen félreértette.

- Hála a magasságos égnek -lélegzett fel. - Amit édes­anyád mesélt a viselkedéséröl, nagyon megijesztett, már azt hittem, hogy Szása semmi áron nem akar elfogadni téged, és végül ezért szökött meg. De ha most mégis hozzád akar men­ni feleségül...

- Én csak azt mondtam, báró, hogy Szása boldog lesz ve­lem. Pillanatnyilag még azon kesereg, hogy a szerelme, Leighton, az a semmirekellö gazember nem akarta nöül ven­ni. Kell egy kis idö, persze, hogy megbirkózzon ezzel, de le­gyünk csak túl az esküvön, megfeledkezik arról a nyavalyás­ról, erre szavamat adom.

Konsztantyin elkomorodott.

- Azt akarod mondani, hogy a lányom pusztán csak bele­törödött a ti házasságotokba? Annak ellenére, hogy ennyi sok idöt töltött veled?

- Sajnos, már az elsö perctöl rosszul alakult az egész - ismer­te be Leonyid. - Szása nem akart feleségül jönni hozzám; én meg nem akartam elvenni öt. Csakhogy késöbb meggondoltam magam, és tudja, báró... én világéletemben nöcsábászkodtam.

De képtelen voltam a lelkemre venni, hogy elcsábítsam azt a nöt; akit feleségül akarok venni. Az esküvö után már nem lesz­nek ilyen gátlásaim.

- Ha Szása nem tudja, hogy az a szerzödés sosem létezett, miért nem akar találkozni velem?

- Úgy látszik, nem bocsátja meg önnek, hogy egymás nya­kába varrt bennünket. Ami viszont engem illet, hálásabb nem is lehetnék... legalábbis most már az vagyok. Ön nagyon nagy felelösséget vállalt magára, báró. Ha mást éreznék Alekszandra iránt, mint amit érzek, én is...

Leonyid nem fejezhette be a mondatot. Tánya sietett be.

-Jön már... ó, bocsánat, uraim.

- Minden rendben van, Tánya. Hadd mutassam be Alekszandra édesapját. - A királyné bólintott.

És Stefan hol van? - kérdezte.

- A kápolnában - mondta a gróf.

- Neked nem az oltárnál kellene várakoznod?

- Mindjárt megyek.

Tánya ismét bólintott, és bement a kápolnába.. Leonyid ek­kor roppant kínos helyzetbe került. Az a feladat várt rá, hogy távozásra kérje fel jövendö apósát. Semmiképpen sem szeret­te volna, hogy Alekszandrát felzaklassa a találkozás. De a sze­rencse továbbra sem szegödött mellé.

Hirtelen ott termett Alekszandra, és olyan káprázatosan gyönyörü volt elefántcsontszínü atlaszból készült menyasszo­nyi ruhájában, a völegénytöl kapott, apró igazgyöngyökkel ki­hímzett brüsszeli csipkefátylával, hogy Leonyidnak elállt a szívverése. Alekszandra bezzeg nem küszködött ilyen nehéz­ségekkel. Mihelyt meglátta az apját, sarkon fordult és kirobo­gott.

- Szása! - kiáltott rá Leonyid, és a nyomába eredt. De Konsztantyin megelözte. Minthogy a baj már megtörtént, Leonyid lemaradt,, gondolván, hadd legyen még egy utolsó lehetösége a bárónak, hogy rendezze a dolgát a lányával. Söt, nem bánta volna, ha sikerrel jár.

Alekszandrának esze ágában sem volt megállni. Azok az át­kozott könnyek is hiába fenyegették,, ezúttal nem engedte, hogy kicsorduljanak. Semmiképpen nemm áll szóba az apjával, határozta el, semmiképpen nem álll szóba vele...

Konsztantyin a hosszú folyosó közepe táján érte utol. Meg­próbálta a karjába ölelni, de Alekszandra lerázta magáról, mintha azt mondaná: „Ne nyúlj hozzám!" Söt, fel is kiáltott:

- Hagyj békén, apám! - Villámló szemmel meredt atyjára. - Nem értem, minek jöttél ide. Nem szeretsz te engem annyi­ra, hogy...

- Istenemre, Szása, tudod jól, hogy ez nem igaz.

Apja elkínzott arca láttán Alekszandrát a zokogás fojtogat­ta, de nem inoghatott meg.

- Azt a nagy szeretetedet bizonyítja az is, hogy itt állok. So­ha életemben nem voltam még boldogtalanabb, és ezt neked köszönhetem.

- Nem értem. Te meg Leonyid nagyszerüen összeilletek. Láttam, hogy nagyon megtetszett neked. Miért nem adtál ne­ki egy lehetöséget?

- Mert másba voltam szerelmes... legalábbis azt hittem. Most persze örülhetsz, ugye, hogy tévedés volt, ahogy min­dig is állítottad - vádolta keserüen Alekszandra. - De még ha nem lenne tévedés, Leonyid meg köztem az sem változtatna semmin, mivel ö kezdettöl tiltakozott a házasságunk ellen. Egyetlen ok van, hogy meggondolta magát: úgy véli, elöbb ­utóbb úgyis meg kell nösülnie, és minek terhelné magát az­zal, hogy újabb nönek kezd udvarolni... nem mintha az én kedvemért veszödött volna ilyesmivel.

- Egyáltalán nem ez a benyomásom... nem hiszem, Szása, hogy ezért akar feleségül venni. De ennél most sokkal fonto­sabb, hogy te mit érzel iránta.

- Mit számítanak az én érzéseim, ha egyszer úgysem szeret engem?

- Akkor nem kell feleségül menned hozzá - jelentette ki Konsztantyin. - Majd én beszélek vele...

- Kár a fáradságért. A tulajdon édesanyja közölte vele, hogy nem szabad engem feleségül vennie, de oda sem hederített rá. Teljes mértékben megváltoztatta az álláspontját. Mellesleg már elkéstél, te nem bonthatod fel a szerzödést, amit eleve meg kellett volna tenned. Szavamat adtam a grófnak, hogy hozzámegyek, a szerzödéstöl teljesen függetlenül. És meg is esküszünk... mihelyt te szeded a sátorfádat.

- Szása!

- Sajnálom, de nem tudom megbocsátani, amit ellenem el­követtél. És... és nincs több mondanivalóm számodra.

Hátat fordított, és szorosan lehunyta a szemét, hogy véde­kezzen a szívébe nyilalló fájdalom ellen. Egy hosszú percig csend uralkodott. Aztán Alekszandra már csak apja távolodó lépteit hallotta, s ekkor végigömlöttek arcán a könnyek. Tor­ka úgy elszorult, hogy nem kapott levegöt. Jaj., ebbe belepusz­tul!

Egyszer csak Leonyid állt mellette, erös karjával melléhez vonta, és a fülébe suttogott.

- Ígérem magának, Szása, esküszöm magának, hogy boldog lesz velem. És eljön a nap, amikor megköszönné majd az ap­jának, hogy összeboronált minket. Így hát bocsásson meg ne­ki inkább most. Mondja meg neki, hogy megbocsát. Nem fog­ja megbánni.

Alekszandra már hangosan zokogott, és bár könnyein ke­resztül alig látta Leonyidot, de amit leolvasott az arcáról, csu­pa együttérzés volt, csupa aggodalom, öszinteség... jaj, esz­mélt rá, mit követett el?

Kiszakította magát a férfi karjából, és hangos kiáltással fut­ni kezdett apja után, aki már a folyosó végén járt. Amikor a báró végre visszafordult a hangjára, Alekszandra látta, hogy ö is zokog. A lány felsikoltott gyötrelmében, és apja kitárt kar­jába vetette magát.

- Ne haragudj, papa, nem gondoltam komolyan, egy szót sem gondoltam komolyan az egészböl! - nyöszörögte.

- Tudom, tudom. Ne sírj, Szása, minden rendbenn van....

- Nem, papa. Fájdalmatt akartam okozni neked, mert ne­kem is fájdalmat okoztak, de nem a te hibád, hogy nem sze­ret..           ,

- Én azt hiszem, szeret, Szása - dünnyögte Konsztantyin, miközben lánya könnyeit törölgette.

- Nem szeret... de szeretni fog -jelentette ki Alekszandra szenvedélyesen.- Eddig állandóan csak sajnáltam magam, mi­kor pedig harcolnom kellett volna azért, amit akarok.

Konsztantyin ezt már nem állta meg nevetés nélkül.

- Látszik, hogy az én lányom vagy. Derék leányzó.

Az ismerös szavak hallatán Alekszandra minden fájdalma szertefoszlott.

Visszanézett, és látta, hogy Leonyid ott áll, ahol hagyta, ott áll az ö aranyló Adonisza, a maga leírhatatlan szépségében - aki épp az imént fogadta meg, hogy boldoggá teszi.

Szinte vakító mosoly villant fel Alekszandra arcán, amint apjához fordult.

- Odakísérsz az oltárhoz, papa, és átadsz neki?

- Hát mégis szereted?

- Igen, kimondhatatlanul. - És fülig szaladt a szája. -job­ban, mint megérdemelné.

- Akkor egy percig se halogassuk tovább az esküvöt.

39. fejezet

Lágy gyertyafény, selyemlepedök, a kandalló elött vastag, puha szörmeszönyeg. Minél tovább szemlélgette Alekszandra Leonyid hálószobájának csábításra szolgáló berendezését, annál bosszúsabb lett. Ugy vélte, a várakozás feszíti meg ennyire már amúgy is megtépázott idegeit.

Bár reggel kijelentette apjának, hogy kivívja Leonyid sze­relmét, nem számított váratlan csodákra. De most már ügy érezte, hogy nem teljesen reménytelen a helyzete. Az apjával folytatott beszélgetés visszaadta az önbizalmát, és arra is rá­eszmélt, hogy az milyen hosszú idöre hagyta cserben. Azon tünödött, hogy ezek a hangulatváltozások vajon nem a terhes­ségböl fakadnak-e.

Elfordult a tüztói, amelyet eddig bámult, és észrevette, hogy Leonyid idöközben nesztelenül bejött a szobába. Az ágy lábának támaszkodott gesztenyebarna köntösében, és össze­font karral mustrálgatta öt. Szépsége, feszes arcának tökéle­tes vonásai, kissé kócos aranyhaja, izmos testének jól látható, tökéletes arányai mint mindig, most is sóhajra késztették Alekszandrát. Hogyan is érdemelné ki ennek a gyönyörü fér­finak a szerelmét.?

- Mi lett a szeretöivel, akiket ebben a városban tartott?

Leonyid kíváncsian felvonta a szemöldökét.

- Veszekedni készülünk, gyönyörüm?

- Könnyen lehet.

- Nem tudna kitalálni valami... érdekesebb elfoglaltságot, tekintettel arra, hogy ez mégiscsak a nászéjszakánk?

- Ha a szeretkezésre gondol, Petrov, ne féljen, arra is sort kerítünk.

A férfiból kitört a nevetés.

- Ebben az esetben talán nem árt, ha megtudja, hogy mi­közben maga anyám gyámkodása alatt ádázul igyekezett mi­nél kevésbé hölggyé alakulni, végiglátogattam öket, sorra egy­más után. És képzelje el, legnagyobb megdöbbenésemre egyetlenegynek sem sikerült közülük az ágyába csalogatnia. Így hát nem maradt más megoldás, kénytelen voltam mind­nyájukat szélnek ereszteni.

- És ezt most higgyem el?

Leonyid elkomolyodott.

- Nyugodtan elhiheti, gyönyörüm. És mivel maga volt az utolsó nö, akivel háltam, márpedig az elég régen volt, kép­zelheti, milyen kiéhezett vagyok.

Alekszandrának hirtelen még a nyaka is elvörösödött, amit csak hangsúlyozott hófehér hálóköntöse. Eszébe jutott ugyan­is, hogy azt hitte, úgy kell majd kikövetelnie ma éjszaka az öt megilletö házastársi jogokat. Most már érezte, hogy nem kell követelöznie, de Leonyid vallomása annyira felkavarta, hogy jobbnak látta megkérdezni:

- Maga csakugyan azt kívánja... hogy mi most...

- Egek ura, de még mennyire kívánom - mondta rekedten a férfi, miközben néhány lépéssel Alekszandra mellett ter­mett és átölelte. Most azonban nem csókolta meg azonnal, ahogy eddig tette. Lágy aranyfényben izzó szeme a lány te­kintetét kereste. - Szása, van valami, amiröl talán beszélnünk kellene...     ,

- Most nem érünk rá beszélgetni, Petrov - mondta Alekszandra, míg karját Leonyid nyakára fonta, és magához húzta, hogy ajka ajkához érjen.

A férfi ágyéka hozzáfeszült, és Alekszandra megborzongott a gyönyörüségtót, Leonyid magához szorította, és asszonya úgy érezte, összeroppan. A mennyeien érzéki száj izgató já­tékba kezdett a száján, fickándozó, bujkáló nyelve az övét is kutakodásra késztette. És Alekszandra kutakodott is, de mi­lyen boldogan. Mire Legnyid csókjai puhán érintették a nya­kát, aztán ravaszull lesiklottak a mellére, már úgy perzselte a vágy, hogy legszívesebben az ágyhoz vonszolta volna a férfit.

Kiéhezettségéhez képest Leonyid bámulatosan fegyelmez­te magát. Alekszandrának sejtelme sem volt, hogy mibe ke­rült ez neki. De a férfi eltökélte, hogy olyan éjszakával aján­dékozza meg Alekszandrát, amelyet az soha nem fog elfelej­teni. Alekszandra pedig eltökélte, hogy teljes odaadással ma­gába fogadja Leonyidot, mielött felrobban az öle.

Végül félúton találkoztak, mert a férfi nyomban elveszett, amikor Alekszandra megszólalt:

- A tiéd akarok lenni!

A lány ledobta hálóköntösét, mielött az ágyig vitték volna, az ö keze sürgetett, vezetett, irányított. Elöször szinte másod­percek alatt jutott el a sóvárgott csúcsra, és valamicskével utá­na Leonyid olyan gyorsan, hogy végül kifulladva kapaszkod­tak egymásba.

Azután Leonyid vette át az irányítást, és Alekszandra meg­tapasztalta, milyen hihetetlenül jó, amikor csókokkal becézik teste minden porcikáját, hogy milyen gyengéd a férfi keze, szinte szerelmesen cirógató. Arra is rájött, hogy a melle még sokkal érzékenyebb a terhességtöl, de Leonyid csakugyan imádja. Mint egy istenség szobrát, úgy dédelgette kezével, szájával, mígnem Alekszandra már azt hitte, sikoltozni fog a gyönyörtót.

Kisvártatva megint Alekszandra került sorra, mert pillana­tok alatt a végsökig felizgatta már Leonyid barangoló ujjának érintése is. Végül a férfifi ismét beléhatolt, de most mar egé­szen másként, lassan és végtelen gyengédséggel, s ezúttal, ami maga volt a tökély, együttjutottak el az önkívületig.

Alekszaindra,úgy érezte, hogy Leonyidhoz fogható férfi nincs az égadta világon, és csak szánni tudta azokat a nöket, akiknek ezentúl nélkülözniük kell öt. Mert azt elhatározta, hogy nem fog osztozni rajta, még a kisujján sem. Amint ott fe­küdt Leonyid mellett, a férfi feje a vállán, karjátt gyengéd fér­fikéz cirógatja, ellenállhatatlan vágy ébredt benne, hogy meg­köszönje neki ezt az éjszakát. Köszönetét azzal akarta kifejez­ni, hogyy megajándékozza Leonyidot olyasvalamivel, ami a leg­nagyobb örömet szerzi neki, és ami saját magának is a legdrá­gábbat jelenti. Tudta, hogy csak egyetlen ilyen kincs van.

- Neked adom nászajándékul Misa herceget - szólalt meg halkan. És mert máris könnyek gyültek a szemébe, hozzátette: - De ha valaha is bántani mered, korbáccsal látom el a bajodat.

A férfi észrevette a könnyeket, mielött Alekszandra a vállá­ba temethette volna a fejét.

- Szása, erre nincs szükség.

- De én neked akarom adni.

Leonyid szenvedélyesen átölelte.

- Köszönöm - mondta egyszerüen. - Úgy fogok vigyázni rá, mintha a saját kicsinyem lenne.

Most eszmélt csak rá, hogy Alekszandra alighanem meg­hallotta, miröl beszélgettek annak idején Stefannal az istálló­ban. De ráeszmélt másra is, ami végtelen örömmel töltötte el. Ha Alekszandra lemond egy imádott lováról, annak csak egy oka lehet.

- Mért nem mondod ki? - kérdezte gyengéden. - Mit?

- Hogy szeretsz.

Alekszandra felkapta a fejét, hogy dühösen rámeredhessen Leonyidra.

- Honnan szedted ezt a... - Valld be, hogy szeretsz. – Bolond volnék, ha...

- Igenis, szeretsz. Mondd ki végre!

- Mért? Hogy gúnyolódhass rajtam? Hogy...

- Hogy én is kimondhassam, hogy szeretlek. Szerettelek, gyönyörüm, még mielött megmutattad a valódi mivoltodat. Mit gondolsz, mért rohantam utánad?

- Nagyon jól emlékszem, hogy akkor mivel magyaráztad, és annak bizony nem sok köze volt a szerelemhez.

- Hittél volna nekem annak idején? Szerintem nemigen. De most már igazán el kell hinned, kedvesem.

Alekszandra hirtelen rámosolygott, és Leonyidot életében nem kápráztatta el így még semmi.

- Elhiszem - suttogta, és férje ajkára lehelt egy édes, sze­relmes csókot, amelyet nyomban tönkretett a szavaival... - Sze­rencséd, hogy megfogadtam apámnak, hogy csak azért is ki­vívom a szerelmedet.

- Mért?

- Mert jobban kedvelem a gyors sikereket... különben egész éjszaka igyekezhettél volna meggyözni.

Leonyid nem tudta megállapítani, hogy Alekszandra ko­molyan beszél-e vagy sem, így hát csak morgott.

- Ha már a vallomásoknál tartunk, mikor óhajtasz beszél­ni végre a gyerekröl?

Alekszandrának leesett az álla.

- A mindenségit, Leonyid, ezt még sejtened sem volna sza­bad!

A férfi felkacagott.

- Tudhattam volna, hogy amikor elöször használod a ke­resztnevemet, valamit a szememre hánysz!

Alekszandrát ez nem érdekelte. - Mikor jöttél rá? - kérdezte.

- Ma éjszaka. - A gróf szélesen elmosolyodott örömében,hogy Alekszandra megerösítette sejtelmét. - Tudod, hogy mennyire imádom a melledet, Szása, nem csoda, hogy észre­

veszem rajta a legparányibb változást is.

Alekszandra ismét elpirult.

- Nehogy azt hidd, hogy ezentúl fittyet hányhatsz rám,csak mert útban van már az örökösöd!

Leonyid összerezzent.

- Lám, emlékszel még, hogy ezt mondtam.

- Pontosan emlékszem minden egyes szavadra, amit csak... - Akármit mondtam akkoriban, nem voltam beszámítható,olyan pánikba estem. Őszintén azt hittem, hogy a házasság nem nekem való.

- És most?

- És most azt hiszem, élni sem tudnék nélküle... vagy nél­küled. Semmibe venni téged, gyönyörüm? Könnyebben mondanék le a lélegzésröl!

Alekszandra mosolygott, és átölelte Leonyidot, aztán hirte­len kíváncsi lett, mi volna, ha ugratná egy kicsit.

- Ha nem tudnád, egy völegényt hagytam ott Angliában. - Kicsodát?

- Egy erösen pocakos vikomtot, aki hajlandó lett volna fele­ségül venni, gyerekestül-mindenestül, csakhogy a markába kaparintsa a lovaimat. Biztos, hogy te nem miattuk vettél fe­

leségül?    

- Mi másért vettelek volna el? - vágott vissza a férfi. – De hogy mertél egyáltalán csak gondolni is arra, hogy más fér­finak ajándékozd a fiamat?

- A lányodnak apára volt szüksége.

- Márpedig a fiamnak igenis volt apja!

- Ahhoz képest elég ráérösen keresgéltél engem.

- Te meg olyan isten háta mögötti helyeken bujkáltál, hogy folyton a nyomodat vesztettem.

Alekszandra megint a férfi vállgödrébe rejtette az arcát. - Csakugyan ilyesmit müveltem volna? Leonyid gyanakodva nézett le rá. - Te vihogsz, Alekszandra?

Alekszandra most már képtelen volt elfojtani a nevetést. - Olyan isteni érzés megint veszekedni veled.

- Te kis boszorka - vigyorodott el a férfi. - Figyelmeztess,hogy a jövöben ne legyek ilyen könnyen rászedhetö.

- Eszemben sincs, hiszen imádlak, amikor rászedlek. És imádom, amikor egy kicsit féltékenykedsz. És imádlak, ami­kor így hanyatt fekszel, meztelenül, mert akkor én... -jézusom, Szása, ennek az lesz a vége, hogy téged fektet­lek hanyatt mindjárt.

- Akkor meg mire vársz?

- Hogy szépen, illedelmesen megkérj rá. - Már megint eröszakoskodsz, Petrov.

- Dehogyis - tiltakozott Leonyid, amint Alekszandra fölékerült, és beléhatolt. Aztán lemosolygott rá. - Csak most kez­dem.

Nevetésük összekapcsolódott, mielött testük újra egymásra talált a gyönyörüségben - ahogy a sosemvolt jegyességi szer­zödés megkívánta.

 

Találat: 8066