online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

FÉLIGAZSÁGOK

könyvek

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
Boros Lajos SAKÁLOK
MÓRICZ ZSIGMOND (1879-1942) Kivilagos kivirradtig
Jókai Mór: A ciganybaró
Rick Riordan - A VILLÁMTOLVAJ 1
Bethany Campbell Minden nő alma
Debbie Macomber Álomszövök
John Ajvide Lindqvist - HÍVJ BE! 2
HEATHER GRAHAM A lazadó
 
 

FÉLIGAZSÁGOK


 Idők


1.

Hideg  volt.  A kedvesség is ott bujkált a szavaiban, de gondolatainak erős, hatalmaskodó nyomása mindenre rátelepedett. A hallgató pedig mosolygott - olyan mosollyal, melyinkább tanult és védekező volt,  nem  pedig  belülről  fakadó: igaz. Táncot járt egy éles pengén, csupán azért,  mert  nem  volt  képes  dönteni  a  menekülés  és  az átölelés között.  Hiányzott  az  erő,  ami a cselekvés első mozzanatát elindította volna. Az idő pedig elmúlt és vele az egyetlen és kizárólagos pillanat, a lehetőség is.  Egyedül  volt  a  szobában.  Emlékeiben még ott éltek az elmúlt órák. Azok a pillanatok,  amikor mindenki úgy figyelt rá, mint egy kisebb csodára- miközben ő tudta, hogy mennyire eltévedtek nyitott lelküleletű hallgatói, hiszen egyikük sem  vágta a képébe azt az egyszerű mondatot: "Ezt én is tudom!" pedig tudták, mindannyian  ott  hordozzák  magukban  a  megoldásokat és mégis valamely külső személytől várták azt. Tudta, hogy a megoldás lehetősége előtte is ott állt az elmúlt  percekben, amikor azzal a létezővel beszélgetett, akit teljes szívéből szeretett  -  ok  nélkül,  saját törvénykezésből. De megbénult, nem uralkodott önmaga   felett  -  és  elvesztette  a  játszmát. Ahogy az érzelmek okozta köd lassan  szertefoszlott,  kezdte  megérteni,  hogy  a  két  választás  ugyanazt jelentette  volna.  Más következmények - ugyanazon tartalom. Az az érzés, hogy az ember a sorsát maga irányítja, nem pedig a környezet determinálja.  A  beszélő  elfoglalta  magát  a  cipő kibélelésével, hogy az ne törje föl a lábát  -  és közben nem nézett a hallgató szemébe. Megkötöttnek érezte magát a világ  által  -  szabad akart lenni és ez a szabadság semmiféle megkötöttséget nem  volt  hajlandó  elviselni.  De  nem  volt képes arra, hogy kimondja: "Nem akarom.  Legyen  vége itt és most." Minden szava erről beszélt - de a félelem, attól,  hogy  nem  lesz visszaút, megkötötte. Saját maga útjába állt, amely út végén ott várt rá a szabadság...

A  fentlévő, akinek látását  soha,  semmi sem homályosította el érdeklődve figyelte  két  létének  furcsa  harcát ugyanazzal a problémával. Mosolygott és sok szerencsét kívánt. Tudta, hogy mindez játék, illúzió.  A  hallgató,  miközben lassan érteni kezdte, mi is az, ami körülötte és vele történik,  elhatározta,  hogy  tanácsot kér a fentlevőtől - és pontosan tudta, hogy nem kell tanácsot kérnie, mert a válasz már ott él őbenne. Elkapta az idő mellette elsuhanó fonalát és CSELEKEDNI kezdett...

2.

  Amikor   még   annyira   kicsik  voltunk,  hogy  nem  értettük  a  világot - megmagyarázták  azt  nekünk.  Az  elmúlt  napokban  felmerült bennem, hogy nem egészen  biztos,  hogy  ezek  a  magyarázatok,  vagy  konkrétabban  fogalmazva törvények  jót  tettek nekünk. Itt nem az oktatásra  és nem is a tapasztalatok átörökítésére  gondolok amely az idősek dicső feladata. Egyszerűen arról, hogy benyúltam  a  számba  és  jól  esett.  Nem egy újjal óvatoskodva, hogy vajon a fogaim  jó állapotban vannak-e. Minden indíttató értelmes ok nélkül egyszerűen kedvem  támadt  ahhoz, hogy két tenyérrel másszak a számba. Ennek köszönhetően ma már tudom milyen az belülről. Furcsán hangzik talán ? Egész eddigi életemet úgy  éltem  le,  hogy  ezt nem tudtam - nem volt kézzel fogható tapasztalatom.  Láttam  róla  filmet,  olvastam  és  tanultam  róla, ezernyi sematikus ábrával találkoztam  -  de  még  sosem  másztam  egész  tenyeremmel a számba, hogy ott szavaktól  és  elméletektől  mentes tényeket találjak. Erről az amúgy egyszerű dologról  korán megtanultam, hogy illetlen  és veszélyes is ha koszos a kezem.  (Ha  ettem  volna  néhányszor  egy  kis  koszt,  most nem kéne allergiától meg mindenféle  fertőzésektől  rettegnem,  mert  a  szervezetem  Időben megtanulta volna,  mit  tegyen ezen problémák megoldására.) Soha senki nem mondta, hogyha kedvem  tartja,  akkor tiszta kézzel a saját kíváncsi magányomban igenis LEHET szájbanyúlni.  Az  idő  sodrában elvesztettük magunkban az erre képes kíváncsi gyermeket  aki  nem  éri be szavakkal, csak tapasztalatokkal - és nagyon nehéz újra megtalálni. Jó munkát hozzá!

3.

  Az  öröm  a  lélekből fakad. Nem kell mást tennünk, mint fölkeltenünk hosszú nyugodt  álmából,  és  hagyni,  hogy kiteljesedjen bennünk. Ha eljönnek ezek a pillanatok, mélyen be kell vésni őket az emlékeinkbe - mindörökké éljenek.  Nem  kell  sok ahhoz, hogy örüljünk.  Csupán  önmagunkat kell adni, megtenni mindent,  amit  meg kell tennünk. Ha ez elmarad, a hiány foltot ejt bennünk és hiába  próbáljuk rossz módszerekkel eltávolítani - csupán elkenődik és nagyobb lesz.  Figyelni  kell  hát,  nem  erőlködve,  hanem  nyugodt mosollyal. Ha nem figyelsz, nem veszed észre, hogy mit kell tenned és boldogtalan leszel.  Nem  szereted,  ha  olyat  kell tenned, amit utálsz ? Én sem szeretem - de a döntés  az  enyém.  Megtehetem,  hogy  nem  csinálom. Bármikor. Otthagyhatom a munkahelyem,  megölhetem  azt,  akinek  nem tetszik a modora - szabadnak lenni annyit  tesz,  hogy  észrevesszük a szabadságot. Aztán döntünk, hogy kell-e ez nekünk.  Mert  mindig  vannak következmények. Ha nem dolgozom, éhes leszek, ha pedig gyilkossá válok - elítélnek érte.

  Az  idő  haladását is mi határozzuk meg. Más ha sietünk és más, ha nyugodtan viselkedünk. Állj meg egy napon egy nagy forgalmú helyen, vagy bárhol, ahol az embereknek  sürgős  és  fontos  dolguk  van.  Figyelj  nyugodtan és megérted a világot magad körül. Az igaz öröm megelégedés - de az ember hajszolja magát. A kettő nem ugyanaz.

4.

  Az  órájára  pillantott.  Még  meg  sem  látta a számokat, gondolatait máris kitöltötte  egyetlen  megérzés:  tévedett.  Szembeszegült az idővel, ahelyett, hogy  követte  volna,  úgy ahogy azt a világon minden teszi. Kitekintett hát a busz  ablakán,  és  nézte  a  lassan  elhaladó tájat. Sokkal jobbnak tartotta, minthogy  az  óráját  bámulja.  A  busz előbb-utóbb megérkezik és sürgetni nem lehet  - de idegeskedni azon, hogy ugyan mennyi perc vagy másodperc van hátra, annál inkább. Az ember hajlamos szembeszegülni azzal ami van - csak néha ezt a legcsekélyebb odafigyelés nélkül teszi, majd meglepődik azon, ha fejjel megy a falnak és az bizony nagyon fáj.

  Figyelni  kezdett  és  az  út  hátralevő  részében figyelte, hogy kik néznek folyton  az  órájukra. Nem volt ugyan túl feltűnő, de ők öregedtek a legtöbbet a rövid út alatt.

5.

  Az  ember  keres  -  és  a megtalálás nem jelenti azt, hogy valami az övé. A hegycsúcsot  nem  elég  meglátni  - a hegyeket meg kell mászni. Istennel pedig társalogni  kell - nem csupán olvasni és beszélni róla. A törvényeket nem elég megalkotni,  be is kell őket tartani. Az pedig, aki az első sikertelenség után feladja  és valami mást keres, úgy érezvén, hogy nem ez az igazi - az az igazi felé vezető úton sem fog végigmenni.

  Sosem biztos az, hogy a jó irányba mész. De ha nem mész rossz irányba, még a járást   is   elfelejted  idővel  és  mindörökké  vársz  a  sült csirkére,  úgy gondolva,  hogy az majd a szádba repül. Csak az halad előre, aki visszafelé is halad ha kell.

6.

  Hányszor  hangzott már el az a kissé közhelynek számító gondolat: "A nevetés a  legjobb  orvosság."  Olyan  orvosság  ez, amiről igazán csak elképzeléseink vannak,   és   azok  is  hiányosak.  Ismerünk  vicceket,  kabarékat  és  egyéb pótszereket, de valahol elfelejtettük mi az : belülről, szívből nevetni.  Rengeteg  helyzet  van az életben, ami testileg, lelkileg lehúzza az embert.  Nemrégiben  megdőlni látszott az a világkép amit kialakítottam magamban. Freud elmélete  úgy  látszott  igazabb,  mint az, amit hosszú éveken át felépítettem önmagam  számára.  De - talán a félelemnek köszönhetően - tudtam nevetni ezen, tudtam  nevetni  magamon,  saját  elesettségemen.  Mert ha már erre sem lennék képes, igazán elbukottnak tekinthetném magam.

  A  nevetés  sosem  megoldás,  sokkal  inkább  olyan mint egy jó nagy rúgás :

kitérít  arról  a pályáról, ami másképp rabul ejtene. Amibe be vagy zárva, azt megoldani  nem tudod, mert részese vagy. Ha nevetsz magadon, akkor azt már úgy teszed, hogy önmagad fölé emelkedsz - másképp ezt nem lehet.  Láttam  ma egy arcot. Bánat ült két szempár mélyén  és mégsem tettem semmit.  Tehetetlenül néztem azt, aki  nem tudott így nevetni - mert megtanítani ezt nem tudom. Ez már lassan annyira fáj, hogy nevetnem kell rajta...

7.

  Vannak  kimondhatatlan  pillanatok  -  melyeket  nem  írhatnak  le a szavak.  Gyakran   ezeket   is   szeretnénk  a  szavak  börtönébe  gyömöszölni  -  hogy birtokolhassuk,  és  továbbadhassuk  őket.  Van  ilyenkor,  hogy  hosszú  időn keresztül  bámulunk  egy  lapot, vagy a számítógép képernyőjét - vagy akár egy ránk figyelő emberi arcot. De hiába küszködünk, nem jutunk előbbre.  Ilyenkor  talán ki kéne nyújtanunk egy segítő kezet, vagy táncra perdülnünk, hogy   szavaink   helyett   a  szabaddá  tett  mozdulatok  beszéljenek.  Talán kiengedhetnénk  azt  a  könnycseppet, ami már rég a szemünk sarkában várakozik; vagy  átadhatnánk  magunkat a bennünk ébredő végül mindent elsöprő nevetésnek.  Nem  szabad  hagyni  a  pillanatot,  hogy tettelenül tovahaladjon - akkor kell együvé válni vele amikor jelen van.

8.  mindig,  minden emberből hiányzik valami. A Teljesség. Kutatunk nap mint nap és  mindenféle  pótszereket  használunk  ahelyett,  hogy  elindulnánk  a saját utunkon.  Csokoládét  eszünk, mulatunk, filmet nézünk, ajándékokkal lepjük meg magunkat  és  ismerőseinket  -  miközben kardinálisan nem változik semmi, csak élünk  a  saját magányunkban. Mindennek oka az, hogy egyszerűen nem tudjuk, mi az, amit keresünk.

 A válasz pedig egyszerű: azt ami végtelen  és mindig változó

  Hogy miért ezt ? Mert nyugalomra vágyunk és izgalomra. Nemcsak nyugalomra és nem  is  csak  izgalomra,  hanem  mindkettőre, csak éppen nem egy és ugyanazon időben.  Hideg  fagylalt,  forró  kávé.  Mindkettőt  élvezzük  és  egyiket sem hagynánk  ki  az életünkből. Ingajátékot tartunk a végpontok között, ahelyett, hogy  megkeresnénk  az inga nyugalmi helyzetét, azt a pontot, ahol megszűnik a kettősség  -  ahol  számunkra  már nincs változás. Megtaláltuk a végtelent, de elvesztettük  a  változót.  Mindez  amiatt van, mert rossz a szemüvegünk, amin keresztül   a   világot  szemléljük.  Túl  sokat  takar  el  a  valóságból  és szűklátókörűvé tesz minket.

 Ami végtelen, az a változás.

 A nem-változás nem lehet végtelen,

 mert annak nincs ideje,

 nincs benne semmi, ami mérhető lenne.

 Ezért minden, ami eléri a változatlanságot,

 megszűnik létezni azok számára,

 akik a dolgokat az időben szemlélik.

 Számukra, csak a változás a létező.

 De ami eléri a változatlanságot,

 az el is veszítheti,

 és ami elveszíti a nem-változást,

 ismét változó lesz  és visszatér az időbe.

 Tehát, minden létező, aki ezt fel nem ismeri,

 vágyaktól hajttatik,

 mivel

 nem látja, hogy elérte azt,

 amit keresett - a változást  és a végtelenséget...

 Mert csak a változót látja,

 a végtelenséget nem

 Mert csak a különlétet látja,

 s az egységet nem.

 Az egység pedig nem található meg

 sem az időben,

 sem pedig a nem-időben

 hanem mindkettőn kívül

 abban

 minek neve nincs

9.

  A  világ gonosz - így látjuk gyakran. Akik körülöttünk élnek nem értenek meg minket,  nem  jut  nekünk sem becsület, sem tisztelet. Ilyenkor érdemes jobban szemügyre  venni a dolgokat. Nem kizárt, hogy tévedés áldozatává lettünk. Csak az  fog tisztelni minket, akit mi is tisztelünk és csak az fog megérteni, akit mi is megértünk és meghallgatunk. Nem a valamit valamiért törvénye ez, hanem a figyelem törvénye.

  Ha  túl  sokat  vársz  el  valakitől  - csalódnod kell benne. Nem az ő hibái miatt,  hanem  azért,  mert te egy róla alkotott képben és nem benne hittél. A világ megmásításához nem kell sok-sok embert megnevelni. Csupán egyetlen egyet - önmagunkat.

10.

  Történetem   két  emberről  szól,  a  gyermekről,  és  az  öregről.  Arról a gyermekről,  aki  tisztelte  az  öreget  és  arról  az öregről, aki mosolyogva gondolt  a gyermekre. A gyermek hét éves volt csupán - az öreg pedig akkor már nem számolta éveit, amikor az első tanácsot adta:

 "Tiszteld szüleid  és légy engedelmes."

  A  gyermek  pedig  tisztelte  szüleit  és  ha  csak  lehetett,  elkerülte az engedelmességet.  Járta  inkább  a  saját útját. Tizenöt éves lett, amikor úgy érezte,  élete  valami  újra vár és ismét tanácsot kért az öregtől, aki kurtán válaszolt:

 "Szeress."

  A  gyerek  pedig szeretett, hánykolódott ezernyi érzelem között és élvezte a forgatagot  melyet  önmaga  körül  kevert.  Már  nem is akart többé az öreggel találkozni,  tudta,  megkapott  minden  tanácsot amire szüksége volt. Ekkor az öreg jött el hozzá és egy felszólítást csapott a gyerek arcába:

 "Félj!"

  Másnap  már  úgy érezte: kirántották alóla a talajt. Minden gond volt - hogy mit  egyen,  hogy  mit  tegyen.  Idegei  pattanásig  feszültek.  Két hét múlva önmagából kikelve rohant az öreghez, hogy tanácsot kérjen. Az öreg így felelt:

 "Csak ha baj van, akkor fordulsz hozzám. De nem figyeled a szavaim értelmét, nem is kételkedsz bennem. Mit akarsz hát ? Mondd!" A  gyerek pedig ott állt szemközte egy kérdéssel, amire nem tudta a választ.  Minden gond  és baj eltörpült amellett, hogy kereste a választ - úgy gondolta, hogy  majd  akkor  kap  tanácsot a folytatáshoz. Végül egy év elteltével ismét elment az öreghez és így szólt:

-Élni akarok.

-Akkor menj  és tedd azt! - szólt a válasz.

-Öreg, miért kellett nekem idejönnöm ? Ezt magamtól is kitalálhattam volna.

-A kérdésed magában foglalja a választ. Mint minden kérdésed.

 Ezen szavakkal szólt az öreg  és ismét nekilátott rágni azt a cipőtalpat, amit már hosszú évekkel ezelőtt megkezdett....

11.

  Érezte  a  lassan  távolodó,  még  bizonytalan  kezet.  Felütötte  benne egy pillanatra  a  fejét a félelem, mégis nyugalommal várta a fejleményeket. Kevés kard  volt a világban, aki hozzá hasonlóan gondolkodott. Egyedül eddig semmire sem  volt  képes,  szüksége  volt egy kardforgatóra, egy gazdára, éppúgy, mint minden élősködőnek.

  A  szempár  hosszasan  nézte  a  kardot.  Az  idő  fogának nyoma csöppet sem látszott  rajta,  kimunkáltsága minden emberben tiszteletet ébresztett. Tudta, hogy  a  kardban erő lakozik. Eddig csak a legendákat halotta, de most, minden kétséget kizárva a lelke mélyéig érezte az erő jelenlétét. Beleborzongott.  A kard kezdett türelmetlen lenni. Már elege volt az időtlen pihenésből ennek a  ládának  az  alján  más öreg holmik között. De türelmetlensége nem látszott rajta,  hideg,  fém  arca  csak  a  készítők keze nyomát tükrözte vissza. Azok viszont már mind halottak voltak.

  A  szemlélő  eleinte arra gondolt, hogy eladja. Rengeteg pénzt kaphatna érte bármelyik  árverésen.  Ma  már  amúgy  sincsenek  kardforgatók,  vagy lovagok.  Ilyesmivel  már  csak  a sportág szerelmesei foglalkoznak. A pénz segítségével végre  kiszabadulhatna  a  félszoba-konyhás  lakótelepi  lakásából  és  életét céljának  szentelhetné. De egy halk hang, elkezdett benne tiltakozni. Felfedte azt,  amit  próbált eltitkolni önmaga elől - az az út nem a cél felé vezetne.  Ismét végigmérte a kardot.

  A  kard,  ha  tudott  volna  ilyet tenni, most próbálta volna legszebb arcát mutatni.  Még  önmagán  is  csodálkozott,  hiszen  eddig  még nem látott olyan embert,  aki  szembe  tudott  volna  szállni  a  vággyal,  hogy  őt  a kezében tarthassa.  Valahol  most  mégis  félt.  Nem szeretett volna várni a következő látogatóra.

  Nehéz   volt   számára  megérteni,  hogy  a  kifinomult  mintákhoz  miképpen tapadhatott  annyi  vér, de valahol megbocsátott, hiszen tudta, hogy ő maga is gyilkos,  még  ha  másképpen  is  öl.  "A  béke legyen veled!" - ezek a szavak hagyták  el ajkát és elővette a királyvizet tartalmazó üveget kabátja alól. Az erős  savat  pedig  lassan és könnybe lábadt szemmel öntötte rá a kardra. Annak pedig nem volt hangja, hogy tiltakozzon.......

12.

  Zihált a tüdeje, a fáradság és az izomláz pedig egyre jobban dobolta benne a szavakat:  Állj  meg!  NEM  KELL folytatnod! Egyetértett a szavakkal, de mégis inkább  csak  ennyit  mondott  magának:  még egy picikét! Majd összecsuklott - miután elsőként átszakította a célszalagot.

  Ha  valamit  végig  akarunk  csinálni - és főleg ha szerintünk képességünket meghaladó  dolgokat kell véghezvinni, a kívülálló úgy látja, hogy az egész egy nagy elhatározás műve. Sokan és sokkmindent elhatároztak már  és mégis elbuktak a  cél  előtt.  Azok  az  emberek  jutottak  végig  az úton, akik tudták, hogy elbukhatnak, de mindig a végcél felé törekedtek - csak egy picikét tovább.  Egyszer  elhatároztam, hogy három napon át nem fogok enni, de a sikerben már az  első  napon  sem  voltam  biztos.  Minden főétkezés maga volt a pokol és a harmadik   nap  vége  felé  az  utolsó  órákban  már  átszellemülten  vártam a pillanatot.  Nem  voltam  sem  igazán  bátor,  sem kitartó - csupán egy kicsit közelebbről megtekintettem a saját korlátaimat.

13.

  "Istenem!   Én   figyeltem   és  követtem  szavad.  Tanultam  kicsinységet a virágportól,  nagyságot  a hegyektől. Tanultam törekvést a fáktól és nyugalmat a kövektől. Tanultam örök változást és elpusztíthatatlanságot a tengerektől...  De mondd, mit tanulhatok én a Coca-Cola reklámokból ?"

  Akármennyire furcsa is - mindenből tanulhatunk, ha meg 656b13g tanulunk odafigyelni a körülöttünk  levő  dolgokra.  Ez  a  figyelem pedig csak akkor jöhet létre, ha előítéletek  nélkül  szemlélődünk.  Gyakorlatképpen  találjuk meg a választ az előbb  feltett  kérdésre.  Abban  pedig  semmi  különös  nincs,  ha  később új választ  találunk : hiszen a kérdések ugyanazok, de a válaszaink velünk együtt mindig újjászületnek.

14.

  A gyomrában  egyre  jobban  elhatalmasodott  a  görcs: a félelem. Ki kellett várnia  az  időt,  amíg  választ  kaphat  a  benne felmerült kérdésre - amivel talán  az  élete dől  el. Lélekben fejlettebb volt mint sokan azok közül, akik körülötte és belőle éltek, mégsem tudta elengedni a görcsöt. Jelre várt, külső segítségre: ami megoldaná helyette a problémát.

  Aki  elhatározta,  hogy  a  sorsát saját kezébe veszi, annak el kel fogadnia hogy  a  biztonságtól  is búcsút kell vennie. Ez pedig nehéz. Csak az az ember élhet  így,  aki  együtt  tud  mozogni  a  világgal  és  megtalálja  azokat az áramlatokat,  amelyek  a    irányba  viszik.  Ha  a  világot  egy legyőzendő ellenségnek tekintjük, előbb-utóbb felőröl minket. Jobb hát, ha megismerjük és hasznot húzunk belőle.

  Az  ismeretlen  jövő gyakran kelt bennünk félelmet. Hogy miért ? Mert mindig ragaszkodunk  a jelenünkhöz és nehezen szakadunk el bármitől amit megszoktunk.  Igazán  előre  csak úgy haladhatunk mint egy feltaláló, aki bízik abban hogy a szerkezet  amit alkotott a levegőben tartja majd - és leveti magát a mélybe. A mindennapokban  is van ilyen szerkezet - mi magunk. Vajon alkalmasak vagyunk-e arra,  hogy  az  életbe  ugorjunk  ?  Tudunk-e  szeretni, uralkodni  magunkon, meggyőzni másokat ? Ami pedig a legfontosabb: Hiszünk-e magunkban ?

15.

  A  tengeren  sodródott  egy fadarab. A fadarabon egy apró bogár kapaszkodott riadtan.  Ahogy  telt  az idő egyre jobban félni kezdett - féltette az életét.  Végül így szólt: "Tengerek hatalmas istene, kérlek kíméld meg életemet !" Semmi  sem  történt,  az  idő  pedig  tovább múlt és feltámadt a szél. Vihar közeledett.  A  bogárban pedig nőtt a félelem és így szólt: "Szelek és viharok istene, mit vétettem ellened ? Miért kell neked kicsiny életem ?" A vihar tombolva megérkezett és előrehaladása közben kisodorta a fadarabot a partra  és  a kicsiny bogár kifáradva ugyan, de túlélte a nagy kalandot. El is mesélte  mindenkinek  akivel csak találkozott, hogy az istenek megkegyelmeztek neki.

 A tenger pedig továbbra is kitöltötte a rendelkezésére álló helyet, a szél pedig hol lágyan simogatta a vizet, hol vihart kavart.  Valójában  senki  nem  hallotta  a fadarabba kapaszkodó kis bogár panaszát - kivéve  persze  a  kicsiny,  tehetetlen,  félős bogárt, aki máig hisz hatalmas isteneiben...

16.

"Tudjátok kedves barátaim - van amikor rohadtul szar az egész." Ezen  szavakkal  nem  csak  egy részeg ember, hanem egy tapasztalt tanító is élhet.  Hatalmas  tévedés  az  a  részünkről,  ha  úgy  hisszük: Azzal, hogy a megfelelő  úton  járunk  megszabadultunk  minden  problémánktól. A problémáink harcos  ellenfelek  -  ha  figyelünk, tisztában vagyunk erejükkel, tanulhatunk tőlük.  Ha  felkészületlenek  vagyunk  könnyen  elveszíthetjük csatát. Az élet mindig nehéz lesz, ha könnyűnek akarjuk látni. A nehéz gránitköveket nem lehet úgy kezelni, mint a habszivacsot.

ÚJ VERSEK

*** Az ücsörgő ***

Bánat ül csendben,

csendben a lelken

Nyomaszt e pillanat

mely el nem szalad,

         itt marad

Szabadulni vágysz ?

Ily szavakkal kérdez,

           és kérked:

Erősebb vagyok én !

Mozduljon hát kezed,

csapd profán pofán,

s trónja megremeg...

*** Kék szemek ***

Tekintet gázol tekintetedbe

Érzékek szólanak szótlan

Csábítás tüze lobban

Eléget nyomban

Mintha örök lenne a pillanat

Végtelen

Járjátok a táncot féktelen

De mikor sokadik hajnal kel

Már többé nem jön el

Szomorú a vágy

Veszteség

Nevetni rajta hiába akarsz

Benned zajlik a harc

Tanulsz most

Csendesen

*** A megtalált ***

Sokat gondoltál rá, hogy egyszer eléred,

erre tetted föl egész élted

Most elérted

Kész, itt a cél, a végállapot

S hogy unalmad elűzzed,

Új játszmához osztasz már lapot

*** Lebegő szent ***

Ezren tekintenek fel reá,

imádott bálvány

kinek nem kell állvány

Magától lebeg ő,

az ihlető

Igéje száll szájról, szájra

Pénzel telik kasszája

Pedig este elfárad a szent,

és a fellegekből a földre tér

S megszólal egy bölcs kacaj:

"Mi van lebegő ?  Elfogyott a meleg levegő ?"

*** Amikor ***

Amikor az örökkévalóság már unalom,

Amikor a végtelen tudás nem hatalom,

Amikor nevetsz sóvárgás nélküli magadon,

Véget vetsz halálodnak,

 s megszületsz

*** Távolság ***

Messze, ezer csillag ragyog

Melletted egy kisgyermek gagyog

Melyik van közel, s melyik távol ?

Mi ismeretlen ezen a világon ?

*** Robbanás ***

Csend robban a zajos világba,

Szertefoszlik a hangok álma,

Üresség kerít hatalmába

Hallgatsz hát, vagy üvöltesz talán ?

A csend úgyis újrakél lelked hajnalán.

*** Kötél ***

Hurok lebeg a szélben,

könnyedén vár szépen

nyak pihen körében

Várakozás percei szállnak

senki sem kél gyilkosának

Hurokból fejét kiszedi,

fejét többé le nem szegi

kötelét fáról végleg leveszi

*** Mire vársz ? ***

*** Figyelem ***

Ha nem látod, csak nézed

Hatalmad minek kéred ?

Ha nem ismered, csak kéred

Hogy lehet részed ?

Határ benned éled,

Hogyan ? Még kérded ?

 Mert szeretet benned sosem éled

*** Változások ***

Hegyek és völgyek

lelkedben élnek

erőssé tesznek

vagy

gyilkosoddá lesznek

Vigyázz hát!

Ha nem tanulsz,

szertehullsz

Novellák ' 95

421

Felvirradt egy újabb nap, mint már annyiszor a mindenségben. A reggeli napsugár könnyedén  hatolt  át  a vékony ablaküvegen, és megsimogatott egy fiatal arcot. Nem  sikerült  elérnie  a  kívánt  hatást,  a vakok nem érzékelik a fényt, és ő minden bizonnyal vak volt.

Eszébe ötlött, hogy tegnap valami szörnyűség történt.....valami - hiába próbált visszaemlékezni,  semmi  sem jutott az eszébe, mintha amnéziás lett volna, vagy mintha  valaki egyszerűen kitörölte volna az emlékeit. Nem tudta, honnan jutott ez  az  eszébe,  nem hitt abban, hogy ilyesmi lehetséges. Mindenesetre még élt, bár  ebben  sem  volt igazán biztos. Az ember mindig egyszer hal meg, így ez az élmény  is csak egyszer érheti....legalábbis így gondolta. Meg akarta mozdítani

a  kezét, de a keze nem volt hajlandó megmozdulni. Még pontosabban nem létezett a  keze,  és  a  következő pillanatban már a "kéz" szó is annyira jelentéktelen lett  a számára. Furcsán érezte magát, még pontosabban nem érezte, hogy bármely testrésze  létezne. Nem érzett hőt, szagokat, semmit. Emellett azonban hatalmas erővel élt benne a lét tudata. Hitt önmaga örök létezésében. Mikor  felismerte  tehetetlenségét  az  adott  helyzetben,  a félelem erőt vett rajta,  kezdte  egyre  jobban  azt hinni, hogy tényleg meghalt, vagy legalábbis valami   nagyon   hasonló  történt  vele.  Egyedül  érezte  magát,  egyedül  és magányosan.  Kezdett  benne  realizálódni,  hogy a tudatán kívül semmije sincs, semmit  nem tehet, és rövid időn belül beleőrül ebbe. Szeretett volna sírni, de

nem  tudott.  Mi  több,  már  azt  sem  tudta,  hogy mit jelent az, hogy sírni. Görcsösen   próbált    visszaemlékezni,  de  semmi  nem  bukkant  elő  ködös, semmitmondó képeken kívül. Felébredt.

Ha  egy  álom véget ér, felébredéskor emléke gyakran semmivé foszlik. Mintha az embernek  két  énje  létezne,  egy  a  fizikai  valóságban,  egy pedig az álmok világában.  421  gondolataiban  azonban nagyon is mélyen éltek ezek az emlékek. Annyira  más  volt,  mint  eddig  bármi  az  életében.  Már ha lehetett életről beszélni.  A neve csak egy szám volt, de ennek ő semmi jelentőségét nem fedezte fel.  Arra  már nem emlékezett, hogy került ide, és arra sem, hogy mitől vakult meg. Nem ismerte a zenét, a játékot, sőt, még a szabadság fogalmát sem. Megszokott,  monoton  mozdulatokkal  táplálta  magába  az  ételt, aminek mindig ugyanaz  az  íze  volt  -  ha  volt neki egyáltalán. Más ízt csak az a folyadék jelentett  számára,  amit  itt  italnak  neveztek.  Kezével kitapogatta ugyan a környezetét,  de  azt elég szűkösnek ítélte, valahol benne élt az érzés, hogy a világ  ennél  sokkal  nagyobb,  és  tágasabb.  Erre  abból következtetett, hogy halvány  emlékei  voltak  más  emberekről  ,  és  biztos ők is aludtak valahol. Legalábbis  ez volt az elve. Abban biztos volt, hogy neki aludnia kell. Egyszer próbálkozott  azzal,  hogy  akarattal  ébren  maradjon,  de  valami  erő  akkor eluralkodott rajta.

A  többiek  nem  voltak  vakok.  De nem is szerették őt. A fájdalom, amit tőlük kapott, mindennapos élmény volt, és mellé csak egy érzéstelen hang mondogatott megnyugtatónak ható dolgokat, mint "Nemsokára vége", "Gondolj valami másra". Ez a  második kijelentés zavarta a leginkább. Számára semmi más nem létezett, mint ez a világ. Még ha annyira borzalmas és szűkös is volt. A  műtét,  ahogy itt nevezték az egyszerre adagolt fájdalomcsokrot, ismét véget ért.  Előre  tudta,  hogy  most  hosszabb  ideig  békén  hagyják,  inkább  csak tapogatják,  meg  kis  tapaszokat raknak rá, szinte mindenhova, és akkor sokáig nem szabad mozognia. De  akkor,  az  ellenőrzés után nem jött az az általa ismeretlen szavakból álló beszélgetés,  ami  mindig  következni  szokott.  Olyan néma csönd volt, mint az álmában.  A  csöndet  egy  mondat törte meg, amit az öblös hang mondott, akinek neve sehogy sem jutott 421 eszébe: "Hozzátok a 420-ast, őt is megnézzük."



Bent  feküdt  az ágyán. Az elhangzott mondat értelmén gondolkodott. Biztos volt benne, hogy valamit jelentenie kell a számára, de nem tudta pontosan, hogy mit. Az  egész  csak  megérzés  volt. Gyakran voltak megérzései. Mindig tudta előre, hogy  mikor  jön  műtét,  és mikor valami más, de most valami olyat érzett, ami eddig  még  nem  történt.  Nem  tudta, hogy mi az, de biztosan érezte, hogy nem kerülheti  el.  Eddig  semmit sem sikerült elkerülnie. Rengetegszer gondolt már arra,  hogy  téved,  de mindig igaza volt, megállíthatatlanul. Néha úgy érezte, hogy sokkal nyugodtabb lenne az élete, ha nem sejtene semmit előre. Tapogatózva elindult a mellékhelység felé. Ezt a műveletet sem saját akaratából végezte,  hanem  belső  hang súgta neki, hogy tennie kell. Ez a hang ahhoz volt hasonló, ami a fájdalmat közvetítette felé, de egyáltalán nem volt annyira vad, talán  a inkább a kedvesebb hangok egyike. Az ülőke rideg volt, mint minden más errefelé.  Szeretett  volna véget vetni ennek az egésznek, de nem tudta, hogy a halál  mitől  következik  be,  pedig  úgy  érezte,  hogy  az biztosan megoldást jelentene. Dolga végeztével megkerülve a kis asztalt, meg a széket visszasétált az ágyhoz. Nem tudta, egyáltalán miért tapogatózik. Minden mindig ugyanaz volt, csak  benne élt a vágy arra, hogy egyszer majd valami nem ott lesz, ahol eddig. Fáradtnak érezte magát, és ismét álomba merült, bár tudta, hogy nemsokára eljön az étkezés ideje, ugyanazzal az íztelen maszlaggal. De most ismét álmodott.

Eszébe jutott, hogy tegnap valami szörnyűség történt.....valami - hiába próbált visszaemlékezni,  semmi  sem jutott az eszébe, mintha amnéziás lett volna, vagy mintha  valaki  egyszerűen kitörölte volna az emlékeit. Nem tudta honnan jutott ez  az  eszébe,  nem hitt abban, hogy ilyesmi lehetséges. Mindenesetre még élt, bár  ebben  sem  volt igazán biztos. Az ember mindig egyszer hal meg, így ez az élmény  is csak egyszer érheti....legalábbis így gondolta. Meg akarta mozdítani

a  kezét, de a keze nem volt hajlandó megmozdulni. Még pontosabban nem létezett a  keze,  és  a  következő pillanatban már a "kéz" szó is annyira jelentéktelen lett  a számára. Furcsán érezte magát, még pontosabban nem érezte, hogy bármely testrésze  létezne.  Egyedül érezte magát, egyedül és magányosan. De valami azt súgta,  hogy  ez  tévedés.  Ez  a  valami még egy számot is közvetített feléje. Valamit  kell jelentenie annak, hogy négyszázhúsz. 420,420 - furcsa módon ennek volt jelentése a számára, legalábbis ebben a világban. Mintha egy másik létezőt jelölt  volna.  Valakit, aki hasonló hozzá, és mégis más. Ettől a felismeréstől valami   olyasmit   érzett,   amit   egy  nagy,  igazán  szabad  levegővételhez hasonlított.  Nem  tudta  mi  történt,  csak  érezte, hogy történt, és meg kéne találnia, hogy mi volt az. Az a valami biztos kívül esik azon, amit tud. De mit tud ő egyáltalán ?

Felébredt.

Sosem  szerette  ha  felébresztik.  Most még inkább rosszul esett a dolog, de a nővért ez minden bizonnyal nem zavarta. De most nem fogta kézen, hogy elvezesse oda,  ahol  enni  szokott.  A kis asztalra rakta az ételt - ezt 421 a hangokból felismerte  -,  és  oda kellett ülnie az evéshez. Végre megértette, hogy milyen célból  volt  itt  az  asztal  és  a  szék.  Eddig  semmi  értelmét nem találta ittlétüknek.  A valódi világa a puha ágy volt. Az egyetlen, ami semmi fájdalmat nem okozott neki. De az ágy nem volt élő, legalábbis nem úgy viselkedett. Az  ételnek  meglepő  módon  íze volt, de nem tudta mihez hasonlítani. A hatása elzsibbasztotta,  és  kissé  égette  a  gyomrát.  Olyat tett amit eddig soha, elejtette  a  kanalat, amely hangos csörrenéssel landolt a steril kőpadlón. Nem akart    többet    enni.   Éhes   volt,   de   nem   akart.   Valamitől   félt, valamitől......ültében  nyomta  el  ismét  az  álom.  Nem ébredt fel akkor sem, amikor teljesen magatehetetlenül ledőlt a székről.

A  testet  átszállították  a  hullaházba.  Mindig így  történt  ez a sikertelen műtétek után. A hullákat némi idő után először felboncolták, a még nem károsult szerveket  pedig  kivették,  és felhasználták valahol máshol. Természetesen nem ingyen adták  ki  a kezükből a drága árut. Igaz, mindez teljesen illegális volt, de ez senkit  nem  érdekelt.  A  pénz  volt  a fő irányító, és senki nem nyomhatta el mindent  túlkiabáló  szavát.  Ha  bárki akadt, aki mégis megpróbálta, akkor ott végezte  ahol most 421 feküdt tehetetlenül. Legalábbis a külső figyelő számára, mert ő valójában álmodott. Az élet ösztöne szülte benne az álmot.

Eszébe jutott, hogy tegnap valami szörnyűség történt.....valami - hiába próbált visszaemlékezni,  semmi  sem jutott az eszébe, mintha amnéziás lett volna, vagy mintha  valaki  egyszerűen kitörölte volna az emlékeit. Most már tudta hol van. Ott,  ahol  már  eddig két alkalommal. Két alkalom ? Mit jelent az hogy kettő ? Bármennyire  is  meglepte  a  dolog,  tisztában  volt  vele,  hogy  mi  az, bár megfogalmazni  nem  tudta volna. Ez alapján jött rá arra, hogy a neve valójában csak  egy szám. Ebből gondolta, hogy ha az emberek logikusak, akkor minimum 421 ember  van  a  világban. Azt meg tudta érteni, hogy sok. Legalább is több annál amennyivel  ő  valójában  találkozott. Tovább gondolkodva eszébe jutott, hogy a műtősöknek  nem  volt  számuk,  őket  másképp  szólították.  Megértette, hogy a világban  a  gonoszoknak  nincs  számuk. Azt még nem tudta, hogy akiknek számuk van, azok jók e, avagy rosszak, de hitt, és hinni akart benne, hogy igenis jók. Legalább  annyira mint ő. Nem tudta azonban, hogy miért tartja magát jónak. Nem akart  senkinek  rosszat,  nem akart fájdalmat okozni. A fájdalom rossz, az ágy jó. Ennyire egyszerű volt a világ az ő szemében. Mindemellett  ott  volt  még  420.  Nem tudta miért, de ez a szám valahogy benne maradt.  Egyfajta vonzalom ébret benne, és ez a gondolat elhatalmasodott rajta. Van tehát egy a 420 nevet viselő személy, és neki találkoznia kéne vele. De itt nem volt semmi érzékszerve, és nem tudott beszélni sem. Akkor pedig nem tud itt találkozni vele. Tudta, vissza kell mennie.

Felébredt.

Az  első tevékenysége az volt, hogy hányt. Egyszerű, és hatásos cselekedet volt ez  ahhoz, hogy kiürítse a mérget a szervezetéből. A levegő hideg volt, és nem az ágyában  feküdt. Rideg és kemény dolog volt alatta, és nem volt rajta az a ruha sem,  ami eddig borította vékonyka testét. Kezével tapogatózva felfedezte, hogy mindenhol  ez  a  rideg  kemény dolog vette körül. Egyre inkább fázott, már már annyira, hogy az erős fájdalmat okozott. Megpróbált menekülni, úgy, ahogy eddig még  sosem tette. Soha nem volt képes befolyásolni a sorsát, de most felhagyott a magatehetetlenségével. Ha itt marad, meghal. Nem akart meghalni. Most már nem volt  minden  olyan  unalmas  mint  eddig,  és  valahogy  úgy  érezte,  hogy  a szenvedéseknek  vége  lesz. A szabadság fogalma lassan helyet foglalt tudatának egy félreeső zugában.

A  hullatároló  szekrényt kívülről nyithatóra tervezték, de semmi védelmet nem adtak  az  ellen, hogy valaki belülről kinyithassa. Ennek egyszerű oka az volt, hogy egy halott nem szokott mozogni.....elméletileg.

421  valahogy  kívül találta magát a rideg koporsón. Sérülések borították ugyan testét,  de  a  fájdalmat már talán túlzottan is megszokta. Kinyújtotta mindkét kezét,  mint legfontosabb érzékszervét. Élesen figyelt a zajokra és a szagokra. Egyenlőre  minden nyugodt volt körülötte. Végigment a fal mentén, és különösebb gondolkodás  nélkül befordult a sarkon. Itt már valamiféle géphangot is halott. A  fal  sima  volt, és fújt a szél, ha nem is erősen. Előre haladva egy ajtóhoz ért.  Kitapogatta  a kilincset, és benyitott. Lassan ment előre, és egy lépcsőt talált, ami fölfelé vezetett. Ebből tudta, hogy lenn van...legalábbis valamihez képest.  Viszonyítási  alapjai  még  egyáltalán  nem  voltak. Elindult fölfelé, szinte  teljesen  a falhoz tapadva, mintha az valami védelmet, vagy biztonságot jelentett  volna.  Jópár  fok után ismét elágazáshoz érkezett. Lassan lépkedett előre,  alig-alig  emelte  fel  csupasz  lábát a szilárd talajról. A fal mellett székek voltak, ki kellett kerülnie őket.

Egy  ajtó  nyílását  halotta  meg  a  háta  mögül. Halkan leguggolt a falhoz, és összegömbölyödött.  Az egész nagyon állati, ösztönös reakció volt, amit a benne élő  elemi  félelem vezérelt. Éhes is volt, de ezen nem volt ideje gondolkodni, mert emberi hang törte meg a csendet.

-Hát te meg hogy kerülsz ide az éjszaka közepén ? Nem kéne a szobádban lenned ?

A  hang furcsa volt. Nem volt benne semmi gonosz. Mitöbb, határozottan kellemes színezetet hordozott magában, de még ez sem adott okot bizalomra. Néhány hosszú pillanatig  tartó  hallgatás  után  valami  ruhát érzett a bőrén. Nem az a ruha volt,  amit  eddig  viselt.  Nem  volt annyira kényelmes ugyan, de legalább nem hordozott magában rossz emlékeket.

Még  hosszú  időbe  telt,  amíg  visszatért  az  öntudata. Amit a saját egyszerű nyelvén  elmondott,  elég volt ahhoz, hogy azt a rengeteg gyereket és felnőttet kihozzák  az  illegálisan  létrehozott kísérleti laboratóriumból. Akkor még azt sem  tudta,  hogy  kevesek  merték volna mindezt elmondani a közvélemény előtt. Számára  ez  természetes  volt.  A közvélemény számára viszont ez a történet is csupán egy néhány napos csodának számított.

Ugyan  látását sosem nyerte vissza, de megtanult boldog életet élni. Feleségét, ritkán még százhúsznak is szólította, és ő soha nem bántódott meg érte.

Többé már nem álmodott olyat.......

AZ AJTÓ

Lassan végigsimított a testén. Minden bizonnyal a saját teste volt, de azt, hogy mennyire tartozik hozzá, nem tudta eldönteni. Néha egy köpenynek tartotta csupán, mely eldobható, néha pedig úgy ragaszkodott hozzá, mintha a legfontosabb lenne számára a világon. De tudta, az ajtón túl, már nem lesz hely az oly annyira megszokott testének.

Várt néhány percig, hátha az ajtó végleg, és örökre eltűnik az orra elől. De a sors nem kegyelmezett - vagy ő nem kegyelmezett önmagának ? Az ajtó ott volt, és legalább annyira vonzotta, mint amennyire taszította. Döntenie kellett, vagy átlép rajta, vagy visszafordul. Várakozás közben felmerült benne a harmadik lehetőség, hogy itt marad, de ahogy ez az eszébe ötlött, már tudta, ez lehetetlen. Nem volt semmiféle itt, csak az ajtó, és a visszaút létezett. Ez a dolog nagyon zavarta, és elhatározta hogy körülnéz.

A feje nagyon nehezen mozdult, mintha sűrű mézben akarta volna elfordítani. Hosszú percekbe került, amíg hátrafordult, de az is lehet, hogy évekbe - az idő fogalma itt megváltozott, ha egyáltalán létezett.

Egy hosszú utat látott, ami elveszett a végtelenben. Ebből tudta, hogy jött valahonnan - de honnan ?  Mindhiába próbált emlékeket keresni magában, semmi nem bukkant elő a mély homályból.  Ez volt az igazán szörnyű érzés, tudta hogy van múltja, de nem emlékezett rá. Azt sem tudta eldönteni, hogy pontosan miért van itt. A gondolat, hogy át kell mennie az ajtón, már nem is látszott az egyetlen lehetőségnek.

Legalább lett volna ott valaki akivel beszélgethet, de teljesen egyedül volt, valami extrém, és érthetetlen valóságban - már amennyire ez valóságnak volt tekinthető. Ez alapján jutott arra a következtetésre, hogy csupán álmodik, de minden kísérlete a felébredésre kudarcot vallott.

Kezdett félni attól, hogy egy álom fogva tartja. Egy álom ajtóval, úttal és valami mézszerű légkörrel, amiben olyan nehéz mozogni. Idővel ezt a gondolatot is elvetette, és kereste a megoldást.

Meghalt.

Szinte még nem is tudatosult benne a gondolat, amikor rázuhant egész életének az emléke. És ez a zuhanás hirtelen, és nagyon hideg-meleg valóságos volt, és bár olvasott már erről, a könyvekben leírtak meg sem közelítették a valós élményt. Ezt mindenkinek magának kell megtapasztalnia, és nincsenek kiskapuk, nincs kivételezés, protekció.

Most már tudta ki ő, és azt is, hogy honnan jött. Tudta azt is, hogy egy klinikán fekszik, és emberek dolgoznak azon, hogy újraélesszék. Mitöbb, mindent megtesznek érte, és mégis a döntés az ő kezében van, és azok az orvosok, ott a valóságban, már semmi befolyással nincsenek a dolgok alakulására.

Csupán az úton kellett volna elindulnia, és visszatérhetett volna a valós világba. Mégis ismét megfordult, szembe az ajtóval. Vajon a pokolba, vagy a menyországba vezet - merült föl benne a kérdés, de a válasznak már nem kellett elhangoznia.

Kinyújtotta a kezét, és kitárta az ajtót. Bentről fény áradt ki, amiben megfürdött - talán csupán képzelt - megviselt teste.

Mosoly futott végig az arcán. Érezte, hogy legyőzte a haláltól való minden félelmét. Kész lett volna arra, hogy levetkőzze lényét, és semmivé váljon. De azt is tudta, hogy valakinek még szüksége van rá, abban a világban, ahonnan ide érkezett.

Ismét fordulatot vett, és villámsebességgel tért vissza az életbe. A döntés megszületett.

A Tudás Gyümölcsei

Halk, gépies szisszenés hallatszott, mikor a hatalmas páncélajtó - mely a tudás őrzője volt - lassan és méltóságteljesen kitárult, mintha csak tudatában lett volna annak, hogy mit őriz. De a páncélajtót nem érdekelték a világ dolgai.

Ott volt hát, a kitárt ajtó előtt, csak egy lépésnyire már a céltól. Már nagyon régóta várta ezt a pillanatot, de ez már nem csak várakozás, hanem vágy is volt egyben. Éppen annyira, mint bármely gyógyíthatatlan szenvedélybetegség.

Ez a vágy hosszú évekkel ezelőtt ébredt fel benne, és fészkelte be magát az életébe. Egyszerű történész volt, amikor először tudomást szerzett a Shemonokról, azokról az idegen, intelligens lényekről, akik a legenda szerint hosszú éveket töltöttek el látogatóként a mi kék bolygónkon. De arra a kérdésre senki nem tudott válaszolni, hogy miért voltak itt, és valódi bizonyítékot sem tudott senki felmutatni.

Remélte, ha a történet igaz, akkor minden bizonnyal fog találni valami nyomot a legendás, elveszett kultúrából. Minden pénzét, és energiáját beleölte a munkába, minden porcikájával erre összpontosított. Semmi más nem foglalkoztatta. Esténként már látta lelki szemei előtt, ahogy az egész világ előtt híres kutatóvá válik, és publikációit milliónyian fogják olvasni.

Az álmok azonban egyre előrehaladottabbnak tűntek, ahogy az idő vasfoga emésztette élete napjait. A bürokrácia fala mindig a szeme láttára tűnt elő a semmiből, hogy megakadályozza terve beteljesítésében. De ő fürge volt mint a nyúl, és ravasz mint a róka. Amikor nem találta meg a kellő kiskaput, törvényt nem ismerve tört át a falakon. Végül így került kapcsolatba a Takkiki népcsoporttal, akik minden bizonnyal tartották a kapcsolatot a Shemonokkal. Furcsa volt számára, hogy a Takkiki emberek megtartották elmaradottnak számító nomád életüket, a világ minden civilizáltsága ellenére.

Felállította hát a sátrát a kedves, de tartózkodó emberek házainak a közelében. Testük nagy része csupasz volt, alig néhány ruhadarabot hordtak, azok is a legegyszerűbb módon készültek. Nagyon meglepte az a dolog, hogy ezeket az embereket nem érdekelte a technikai fölszerelése, sem a tükör, vagy a kólásüveg. Arra számított - mint ahogy ez más népeknél már kiderült - hogy ezekre a dolgokra úgy fognak lecsapni, mint az éhező farkasok az első élőlényre ami az útjukba akad.

Lassan, és nehézkesen tanulta meg csattogó, visítozó nyelvüket. Igazi gondot csak a kiejtés jelentett, mert maga a nyelv meglepően egyszerű volt, mégis alkalmas arra, hogy bármit teljes líraisággal fejezzen ki az ember. Gondolta is, hogy ír róla egy tanulmányt, de akkor jobban érdekelte a Shemonok titka.

Kezdett hát érdeklődni a Shemonok felől. Magát ezt a nevet nem ismerték, de egy kis körülírással megértették miről van szó. De kezdetben nem tudott meg igazán nagy dolgokat. A Shemonok úgy néztek ki mint a Takkiki emberek, úgy is beszéltek és öltözködtek. Nem bántottak senkit, nem szerelmeskedtek Takkiki asszonyokkal. Azonban megtanították őket, hogy miképpen lehet növényekkel gyógyítani, és megmutatták nekik a növénytermesztés alapjait. A Takkiki emberek földjei leginkább úgy néztek ki, mintha egy növényfajta az adott területen nagyon eluralkodott volna. Sem ásásnak, sem egyenes vonalaknak nem volt nyoma.

Kezdte úgy érezni, hogy tévúton jár. Se fénygömbök, se villámló botok, semmi ami valóban idegen civilizációra utalt volna. Már majdnem föladta a harcot, amikor az egyik beszélgetés során kiderült, hogy a Shemonok tudtak írni. Azt is megtudta, hogy az írásos emlékekből csupán egyetlen lap maradt, a többit pedig fehér emberek vitték el néhány éve, hatalmas madarak gyomrában.

A bürokrácia keze még ide is elért.

De még csak megnéznie sem volt szabad. Nem bíztak meg a fehér emberben annyira, tudták hogy képes hazudni, mint amikor az állatok halottnak tetetik magukat. Azt az egy megmaradt oldalt nem akarták elveszíteni. Ezért kénytelen volt ellopni, hogy megismerje az írást. Ebből is látható volt, hogy a takkikiek jól ismerték az ember természetét.

Ott állt tehát, a hatalmas, milliónyi lehelletvékony fémlapot számláló könyvtárban. Nehéz feladat volt ugyan, hogy megkapja ezt a munkát, de még nehezebb volt eltitkolni azt, hogy tudja olvasni ezeket a könyveket. Nem csoda hát, hogy szíve a torkában dobogott, amikor nekiállt sorravenni a könyveket.

Majdnem elállt a lélegzete, amikor a címeket olvasgatta. A Biblia, a Tao, a Tóra mellett megtalálható volt a világirodalom minden nagy műve. De semmi új, ember számára ismeretlen tudomány nem képviseltette magát a könyvek között. Az idegenek számára ennyire fontos volt hát az emberi kultúra.

Kis idő elteltével ráébredt, hogy ezeket a könyveket sem ismeri igazán, hiszen csak kis hányadukat olvasta. Nem ismeri a földet, nem ismeri az embereket, mitöbb....még önmagát sem. Ezt tanították meg neki a Shemonok.

Takkikiben nemsokára egy fehér ember is a törzs szerves részét képezte. Amikor visszatért, és visszaadta az ellopott oldalt, nem büntették meg, hiszen ismerték az emberi természetet. De ők is tapasztalhatták, hogy a fehér ember is képes változni. Tud egyszerűen és boldogan élni, összhangban a környezetével, szeretetben. Olvasnia sem kellett többet, a Shemonok titkai már nem voltak rejtve előtte, mert a szívében őrizte azokat.

A bürokrácia pedig új embert keresett, aki végre megfejti a Shemon harcászati fegyverek titkos leírásait.........

Búcsú

Kevesek tartottak egy kórházat szépnek, a néma és baktériummentes folyosóival. Valahogy az egésznek lehangoló hangulata volt mindig is az emberek számára, főleg azért, mert nem veszik észre, hogy ide gyógyulni járnak az emberek, és új életek látják meg a napvilágot.

Tudta, hogy ő már nem gyógyulni jött ide. Ezzel a címmel hozták ugyan be, de ő már öreg volt, és nem is akart együtt élni a betegségével. A kórházat sem átlagos szemmel figyelte, sokkal inkább fürkésző iróniával. Mindig és mindenben megtalálta a humort az életében, még a legnagyobb gondok közepette is. Ami pedig szintén fontos volt, nem félt a haláltól, sokkal inkább érdeklődéssel fordult a dolog iránt.

A legnehezebb az egészben a család volt. Folyton meglátogatták, és gyümölcsöket, meg egyéb finomságokat hoztak neki. Nem valami kedves dolog. Jobban szerette volna, ha egyenesen a szemébe mondják, hogy ekkor és ekkor valószínűleg meghalsz. Egyszerűbb lett volna, mint ez a rejtett gondoskodás. Eddig is jól megvoltak együtt, miért kell ezt most így befejezni ?

De nem unatkozott, minden nap talált valami új dolgot, amit sikeresen kifigurázott az ápolók és a betegtársai között. Nem haragudtak meg érte, lehet hogy csupán azért, mert ennyire beteg, és öreg  volt, de az is lehetett ok, hogy senkivel nem kivételezett, mindenki sorra került. Még önmaga is.

A végrendeletét is megírta, bár ezt igazán nem sikerült humorosra vennie. Nem sok kérése volt, nem voltak nagy vágyai. Azt akarta, hogy a saját kezével készített ceruzakészletet, annak a kislánynak adják, akivel naponta szokott beszélgetni a parkban, amikor még nem esett nehezére a járás. A kislány szépen tudott rajzolni, egyszerű ákombákom vonalaival jól ki tudta fejezni magát. Más kérése nem volt a vagyontárgyainak elosztásával. Majd mindenki megtalálja azt, ami tetszik neki. Nem volt gazdag, és oda ahova megy, nem is kell pénzt vinnie magával.

Sokszor felébredt benne a felesége emléke. Sok éve ment el, és ő nagyon megsiratta. Akkor sírt igazán belülről és szívből. Remélte, hogy most újra találkoznak majd. Nem tudott semmit a túlvilági életről, de remélte, hogy létezik.

Később ismét elővette a végrendeletet. Még egy utolsó akaratot vésett a papírra, enyhén remegő kezével. Azt akarta, hogy nevessenek amikor ő elmegy. Sosem szerette a síró arcokat, még a saját síró arcát sem. Az életet mindig is vidámnak tartotta, és nem fogadott el ezzel ellenkező véleményeket.

Sokat aludt, hogy teste kipihent legyen. Nem sietett elmenni, még volt néhány poén a tarsolyában, amit oda akart adni az embereknek.

Az egyik este felébredt. Felkelt az ágyból, és úgy gondolta, sétál egyet. Sokkal könnyebbnek érezte magát mint máskor. Arra gondolt, hogy teste már megszokta a fájdalmat, és azért nem érzi már. Elbattyogogott az ajtóig, és lenyomta a kilincset. Még pontosabban, szerette volna lenyomni.

A kéz úgy siklott át a tömör fémen, hogy egy kis hidegségen kívül semmit sem észlelt. "Biztosan álmodom" - gondolta miközben könnyedén átlépett az ajtón, és sétált egy kört az üres folyosón. Átnéhzehett volna ugyan a falakon, de már annyira megszokta, hogy a falakon nem lehet átmenni. Még tetszett is neki ez a kis önmegtartóztatás. Valahogy ragaszkodott a fizikai léthez. Visszasétált, és arra gondolt, hogy álmok nélkül fog továbbaludni.

Átlépett a kedves faajtón, és megpillantotta önmagát, ahogy ott fekszik. Mozdulatlanul, kihűlve, holtan.

Mindhiába kísérletezett, nem ébredt föl. Leült az ágy szélére, ami kis gyakorlást igényelt. Tudott beszélni, mitöbb még üvölteni is, de a légmozgás nem jelentkezett a valós világban. Gondolta, hogy ez nem fog örökké tartani, hiszen nem látott hozzá hasonló kóborlókat. Lassan szokta meg ezt az új állapotot, fityiszt mutatott a saját testének, és nagy érdeklődéssel figyelte, ahogy észreveszik, hogy meghalt.

Néha odaugrott az emberek elé, grimaszokat vágott, bár tudta, hogy az egészből nem látnak semmit. Még a tükörben sem volt képe. Ha ismert volna egy szellemfotóst, most felkereste volna, de hát ilyesmire nem számít az ember ugyebár.

Sajnálta az embereket, akik annyira sajnálták őt, mert meghalt. Pedig ő igazán nem érezte rosszul magát. Nem voltak fájdalmai, és akár egy páncélajtón is átsétálhatott volna. Tetszett neki, hogy mennyire dicsérik, pedig egyáltalán nem tartotta magát annyira jó embernek, mint ahogy most mások próbálták beállítani. Szóval ez van, amikor az ember meghal. Nagyon érdekesnek találta.

A ravatalozóban felolvasták a végrendeletét, de nagyon mélyen megsértették vele. Senki nem akart nevetni, mindenki csak mélabús arccal hallgatta a beszédeket, amik ismételten túldicsőítették őt. Kezdett ő is elbúsulni. Aztán, a fia beszélt éppen, és azt mondta, hogy ő annyira szeretne nevetni, de egyszerűen képtelen rá. Ott, mindenki előtt kérte Istent, hogy adja meg neki ehhez az erőt. De Istennek úgy néz ki más elfoglaltsága volt, és nem akarta meghallani. Határozott hát, belebújt fia testébe, és elkezdett teljes belső energiáinak felhasználásával nevetni.

A fiú arcán először furcsa arckifejezések jelentek meg, a család orvosa nekiállt kotorászni a gyógyszerek között, amikor a fiú hatalmas nevetésben tört ki. Ezernyi megbotránkozott arccal állt először szemben, aztán lassan oldódni kezdett a búsulás.

A ravatalozó hideg csendjét rengeteg nevető vidám hang töltötte be, a könnyek felszáradtak, és senki soha többé nem tudott igazán szomorú lenni, amikor az öregre gondolt. Megértették azt, amit egy egész élet alatt nem tudott nekik megtanítani.

Egy kislány pedig karikatúráival mindig mosolyt csalt az emberek arcára, de ezt ő már nem láthatta.

Továbbment, mert megtette mindazt, amit meg kellett tennie.

És megtalált azt, akit egyszer már elveszített.

Mert senki, de senki nem hal meg igazán.

Csak egy tanár

Mélyen belélegezte a tiszta levegőt. Áthatotta testét a nyugalom érzése, miközben a hideg sziklafalhoz dőlt. Legszívesebben egyé vált volna a sziklával, de az ő lelke még nem volt annyira nyugodt, mint az évezredek óta váró kőé. Hogy mire várt, azt senki sem tudta, talán egy földrengésre ami apró darabokra törhette volna, de a benne nyugvó egységet semmi erő nem tehette tönkre.

Talán ezek a pillanatok szerettették meg vele a földet. A tanári pályát választotta magának, és bár eleinte nehezen boldogult a gyerekekkel, mára nagyon megkedvelte őket. Mivel nem volt családja, ők voltak az ő gyermekei. De most először fordult elő, hogy a szakmáján kívül rábízták egy osztály vezetését. Nem félt attól, hogy az ezzel járó munkát vállalja, sokkal inkább az, hogy végre egyszer nem a szakmáról kell beszélnie a diákok előtt. Folyton egy templom képe merült föl benne, ahol a pap prédikációt tart. Csakhogy ő nem akart fent lenni a publituson, lent akart lenni, hogy érezze azokat, akikhez szól, hogy ott legyen velük, egy legyen velük.

Az első órát ezért arra szánta, hogy a diákjai magukról beszéljenek. Sajnálva vette tudomásul, hogy a gyermekei iskolai eredményekről, papíradatokról tájékoztatták őt, mindezt gyorsan, pillanatok alatt, mint a sorbaállított gépek.

Rápillantott az órájára, még csak tíz perc ment el. Terve csődör mondott. Most ő következett.

-A nevemet gondolom tudjátok az órarendből, a többi információ ebben van - és az asztalra dobta a személyigazolványát. Benne áll, hogy fiatal koromban bűnözőként éltem, hogy nem vagyok házas, és hogy milyen a vércsoportom. Arról egy szó sincs benne, hogy milyen ember vagyok. Ezt nektek kell eldöntenetek. Tanárként megkövetelem a tiszteletet, de emberként egyenlőnek tekintelek benneteket, legalábbis megpróbálom. Nagyon szerettem volna, ha többet mondtok magatokról, de elfogadom, egy új csapat vagytok. Kiadhatnám feladatként, hogy írjatok magatokról fogalmazást, de nem teszem. Akinek kedve van, nyugodtan írja meg. Határidő nincs, és most mehettek, úgyis ez az utolsó óra.

Hosszú idő telt el, míg szépen lassan gyűltek össze a papírok az asztalon. Az osztályt sikerült összehozni, bár mindig is voltak belső viták. Kevésbé érezte magát egyedül, és nem várta a nyarat, mert tudta, hogy féltve őrzött fiókái kirepülnek. Bár félelem csak benne volt, és tudta, hogy az ő örömük az , ami igazán fontos.

Kopogtatás hangzott az ajtón, majd egy közismert alak lépett be rajta, kedvesen zöld hajával, és fémektől csilingelő bőrkabátjában. Kezében egy papírt szorongatott, amit kissé esetlenül az asztalra helyezett. A tanár gondolataiban egy mosoly rohant keresztül - megérkezett az utolsó dolgozat.

-Kicsoda maga valójában ?

-Egy tanár, csak egy tanár - szólt, miközben kezébe vette a papírt, és érezte a benne lévő gondolatokat, egy volt vele.

-A tanár úr azt mondta, olvassam el a Tao-t. Elolvastam,  de nem teljesen értem.

-Nem baj fiam, az az igazság, hogy én sem értem igazán.

A Farmer este

Mindig is furcsa érzései voltak, amikor egyedül volt. A magányt  ugyan megpróbálta éppen annyira kedvelni, mint a társaságot, de a társaság sem dobta föl igazán. Nem látta különösebb értelmét az életnek, minden ellenséges volt vele szemben, még a szülei is.

Nem kapta meg azt az új farmert, amit kért.

Egy lány életében igenis fontosak ezek a dolgok - így gondolkodott. Amúgy is a régi farmert már annyira elnyűtte, hogy igazán szüksége lett volna egy újra. Pontosan arra a fazonra, amit kinézett magának, még ha nem is volt a legolcsóbb. De nem kapta meg, és az ebből adódó méreg, vagy nevezhetjük akár bármi másnak is, kitöltötte az egész gondolatvilágát, és nem akart onnan kitakarodni. De az is lehet, hogy nem is akarta igazán kitakarítani. Jólesett neki, hogy dühös, legalább csinált valami az ügy érdekében. Kapta magát, és elindult ki a városba, hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét. Hideg őszi nap volt, alkalmas arra, hogy lehűtse a felborzolt kedélyeket. A városban is egyedül volt. Itt az emberek nem ismerték egymást, úgy haladtak el egymás mellett mintha érdektelen fabábuk lennének. Az ilyen hangulatban történő sétálásnak nem ez volt az első esete, de a helyzet már hosszú évek óta makacsul nem változott. Lassan telepedett rá egész lényére, bár ebből ő mit sem vett észre. Hogy tétlenségét leplezze maga előtt, vett magának egy csomag ropogtatni valót, és folytatta az útját teljesen céltalanul. Legalább annyira céltalan volt ez a haladás, mint az élete. Miközben keze és szája az evésre figyelt, csak nem csillapodott a benne égő düh. Ledobta a zacskót, bár még volt benne valamennyi, és befordult a sarkon. Akkor még nem tudta, hogy ez a sarok, amelyen ezernyi ember befordult naponta, mennyire jelentős lesz az életében. Ezt ekkor még nem vette észre,  csak amikor már visszafelé jött, és meglátott két kisgyereket a padon.

A ruhájuk rongyolódott volt, de nem fáztak, hiszen minden bizonnyal megszokták már az őszi hideget. Bármit megszoktak maguk körül, ezt pedig nem az iskolában tanulták, hanem az élettől. Nem beszéltek sokat, éppen el voltak foglalva valamivel. Ettek, mégpedig nem mást, mit egy zacskó ropogtatni való maradékát, amit egy figyelmetlen járókelő hagyott ott az úton.

Az első pillanatban undorodott tőlük, hogy képesek voltak a már eldobott, megkezdett ételt megenni. De látta az arcukat is, azt a két boldog arcot, pontosan ugyanazzal a boldogsággal, amit ő érzett volna akkor, amikor megkapja az új farmert. Továbbsétált hát, bár már meglehetősen vegyes érzelmekkel. Senkinek sem könnyű megmászni az előrejutás lépcsőit, főleg neki, aki ezekről a lépcsőkről még mit sem tudott.

Hazaért. Más volt neki belépni az otthonba, mint eddig. Érezte a meleget, amit a fűtőtestek adtak. Vigyázó gonddal akasztotta fel kabátját a fogasra, és egyenesen a szobájába ment. Lefeküdt az addig ugyan rozogának tartott, most mégis kedves ágyra, és végre hosszú ideje először kitört belőle a nevetés. Egy emberen nevetett csupán, önmagán.

Megtanulta becsülni az életet.

FEHÉR

Megérkezett ő,

Ember volt ő az emberek között,

Csak gondolkodása volt más, más gondolatok között,

Ezt jelezvén fehér köpenybe bújt, cipőjét levette

Így járta az utat némán, minden reggel, este

De sokaknak ez tett a szemét szúrta ki,

"Hogy merészel ! Szótlanul semmittéve járni !"

Így kiált bíróért ezernyi száj

A per kezdetét vette,

Vádak szóltak hát hosszú sorban,

De ô csak állt némán,

 Néma volt tán ?

Vesztôhelyre gyűlt hát a nép,

látni a bűnös fejét, hogy az bakó által porba hull

De ô csak elindult előre lassan, át a megnyíló tömegen,

egyszerű nyugodt arccal, némán, szótlanul,

Úgy ahogy eddig tette, cipő nélkül, minden reggel, este

Mert ember volt ő az emberek között,

Csak gondolkodása volt más, más gondolatok között

 A Névtelen

Eléggé  furcsa  érzés  egy  akasztófa  alatt  állni.  Ki  tudja  mi zajlott le abban   az   ezernyi  emberben,  aki  ilyen  közel  került  már  a  halálhoz. Elismerem,  saját  magam hibájából kerültem ebbe a helyzetbe. A papok, akiket errefelé    isten    szolgáinak    tartanak,   azzal   vádoltak   meg,   hogy boszorkánymester    vagyok.   Hiába   is   védtem   volna  magam,  ezek bármi alapján  hóhérkézre jutathattak volna. A hatalom mindig a saját önös céljait szolgálja ki, és az én esetemben sem tettek kivételt.

Egész  szép  tömeg  gyűlt  itt össze. Mint ha olyan élvezetes dolog lenne azt látni,  ahogy valaki eltávozik az élők közül. Eddig még sosem jöttem el ilyen eseményre, bár a véleményem a halálról egészen különbözik más emberekétől. Igen, tudom, hogy most éppen én leszek  az a személy, de ha szükséges holnap is találnak valakit. Megtehetném ugyan, hogy szertefoszlok, vagy egyszerűen átengedem a testemen a kötelet, de ebben  a  világban  ezek  után  már  nem  lenne  létjogosultságom. Egyszerűbb elbúcsúzni.

Éppen   elmesélik  hogy  miért  akasztanak  fel,  ezt  mindenképp érdemes  meghallgatni:

"Karusbon   Gerton,  akit  itt  látnak  a  vesztőhelyen,  nem  más  mint  egy boszorkánymester,  akit szent lovagjaink elfogtak. Vádoljuk istenkáromlással, és  egy  nőszemély fekete mágia által történő feltámasztásával. A törvényszék határozata szerint a büntetése: Halál."

Igen, természetesen szegény lánynak azóta elvágták a torkát. Segíteni akartam neki, de hibáztam, és csak még több szenvedést hoztam az életébe. Ez van, amikor az érzelmeket  nem  kontrollálja  a  gondolat. Különben  nagyon  érdekes  ez az istenkáromlás   szó.  Még Jézust is ezzel vádolták, és még ki tudja hány jóra törekvő  embert  fognak  még halálba sodorni, csak azért mert rájött, hogy a korlátok amelyek között élünk, nem léteznek.

Kirúgták alólam a széket. Határozottan fájt a halál.

Elég nehéz eldönteni, hogy gyávaság, vagy bátorság halhatatlannak lenni. Mert gyáva  az, aki nem hajlandó eldobni magától az életét, és újrakezdeni előröl, és bátor mert hordozza magával a sok élet okozta fájdalmas terheket. Egy anya, egy szeretett lény elvesztése sokszor borzalmasabb a saját halálunknál. Nálam is szaporodott  ezeknek  a fájó emlékeknek a száma. Nem mintha egyszerűen számozni lehetne őket, akár egy jegyzőkönyvben. Talán itt lenne az ideje, hogy befejezzem az örök  körforgásban  való  keringést,  de  ennek  eldöntője már nem én vagyok. Választottam, és viselnem kell minden tettem súlyát.

Egy  női  mell  sokkmindent jelenthet. Egy gyermeknek táplálékot és szeretetet jelent,  egy  férfinak  szexuális  szimbólumot,  a  festőnek  és a plasztikai sebésznek  érdekes  tárgyat. Számomra akkor éppen a táplálkozás szempontjából volt  a legfontosabb. Kezdett ismét tudatára ébredni az egom, de a szemem még csukva volt. Az első pillanatokat arra fordítottam, hogy örömemet fejezzem ki a világ számára arra vonatkozóan, hogy a szoptatást még mindig nem szüntették meg.  Tudom,  furcsa  ez a gondolat, de az aki többször éled újjá, más és más testekben,  annak  nagyon  is fontosak ezek a részletek. Mindig féltem attól, hogy  az  egyik  születés  után  egy  gép  fog  táplálni, egy szerető élőlény helyett. Ennek oka, -ha beközetkezik- szerintem az emberi kényelmesség lesz. Mindent megtesz az ember, csak azért, hogy neki könnyebb legyen. A rabszolgatartás kiváló példa erre, de az keveseknek jut eszébe, hogy a rabszolga egy őserdő közepén is feltalálja magát, míg a rabszolgatartó tehetetlen lesz, tehetetlen és magányos.  Ki  kellene  nyitnom  a szememet, de azt is tudom mi vár rám, ismét fordított  képet  fogok  látni,  ami  minden  mozdulatot  annyira nehézzé, és esetlenné  fog  tenni.  Ezt  azonban  nem lehet kihagyni. A felnőtt tudat egy gyermek  testében, számomra már szinte megszokott, de mindig új élménnyel kecsegtető dolog.

Most már abba kéne hagynom, nem akarok többet enni.

Még  mindig  nem áll szándékomban kinyitni a szemem. Már biztos valami ágyban fekszem, és valami puhával takartak be. Jöttek felém hangok, de ezt a nyelvet egyáltalán  nem  ismerem.  Még ezt is meg kell tanulnom, erre viszont kevésbé leszek  képes,  mint  egy  fiatal,  most ébredt tudat. Legalább annyira nehéz lesz, mint  iskolában  ülve  tanulni,  csak  könyvek  nélkül. Semmit sem érnek filozófiai  elképzeléseim,  ha  egyszer nem tudom elmondani őket, és amíg nem leszek  minimum 17 éves, nem is célszerű mesélni róluk. Már megértem egyszer, hogy  elővigyázatlanságom  miatt csodagyereket csináltak belőlem, és ilyenkor nem lehet nyugodtan dolgozni. Most már ki kéne nyitnom a szememet, nem tudom, hogy mennyire lesz megrázó az amit látok. Egy új lélek nem számít semmire, és nem  ismeri  a  félelem  fogalmát,  én viszont képes vagyok igazán, és teljes átérzéssel félni....bármitől ami ismeretlen.

Rájöttem  például,  hogy a televíziótól nem kell félni, és hogy a csapból víz folyik,  viszont sokkal nehezebb volt megtudnom azt, hogy boszorkányok csak a mesékben  léteznek, és ma senki nincs aki kivégezze őket. Ez eleinte boldoggá tett, de jól sejtettem, hogy ebben a világban is akadnak olyan személyek akik birtokolják az ősi és egyszerű tudást, és éppúgy vannak köztük jók és rosszak mint régen. A világ nem nagyon változik, erre már sikerült rájönnöm eddig is, de  máig mélyen hiszek abban, hogy igenis változhat. Másképp kénytelen lettem volna megőrülni.

Tizenkét   éves   korormig   azzal  voltam  elfoglalva,  hogy  minél  többet megtanuljak  abból a világból, amibe megérkeztem. Nagyon érdekelt a technika, az  elektromosság.  Ez annyira új volt számomra, bár már régen is találkoztam olyanokkal  akik  ezt  megjósolták,  de  mindegyikük  az  akasztófán végezte. Oda  akarták adni  a  találmányukat  az  egész emberiségnek, de az emberiségnek jobban kellett a saját félelme, mert az már régóta megvolt, de a lombikba zárt kék villám csak akkor jelent meg, és próbált befurakodni nyugodt életükbe. De  az új technika sem szűntette meg azt a dolgot,  amit  már  oly  hosszú idők óta szerettem volna kitörölni az emberek tudatából,  a  háborút.  Amikor  ez  eszembe  jut, mindig sajnálom hogy ember vagyok.  A  moha  ebből a szempontból sokkal értelmesebb az embernél. Egyszer egy  hetet  azzal  töltöttem,  hogy  megmagyarázzam  a  moha számára a háború fogalmát.  Nem  jártam sikerrel, számukra teljesen lehetetlen az, hogy valaki másnak ártani is lehet.

Ha az ember kilépett egy utcára, akkor valamivel kevesebb mocskot talált, mint a középkorban, de a levegő olyan volt, mint amit valami sötét mágia szennyezett el azért, hogy meghaljon mindenki, aki belélegzi. De az ember lassacskán megszokta a lassú mérget, éppúgy mint sokkminden mást, ami a modern kor találmányaként vált részévé életének. Az üzletközpontokban a kiszolgálás fényes, az eladók mosolyognak, de belül épp annyira sötétek máig is, mint amit a régi piactéri hangulatban megszoktam. Azért itt is lehetett találni jó embereket, akik valóban a vevőért éltek, és örültek hogy segíthettek. Ezek általában kis üzletek voltak, amiket a nagy cégek rövid idő alatt bekebeleztek, mint fenyegető mindent megzabáló hűbérurak.

Szóval  tizenkét  évesen  egy  hirdetésre  lettem figyelmes, ami egy meditációval és  önkontrollal  való  tanfolyamra  invitált.  Természetesen  kaptam  az alkalmon,   mivel   így  végre  nyíltan  gyakorolhattam  azokat  a  dolgokat, amiket  eddig  el  kellett  rejtenem a szüleim, és környezetem előtt. Mindig gondot jelentett, hogy megtaláljam azt a módot, ahogy beszerezhetem azt a tudást, ami már rég a birtokomban volt. Amikor a középkorból feleltem, hiába volt minden figyelem, többször is elszóltam magam egy-egy dologban. Szüleim meggyőzése  nem  volt  nehezebb  egy  vasárnapi  pernél,  hiszen  ők  mélyen tiltakoztak  az  ellen,  hogy  ilyesmibe  kezdjek. Szerintük ez csak arra jó, hogy elvigye a pénztárcájukból a nehezen megkeresett pénzt. Jobb választás nem adódott, így hát  azzal  érveltem,  hogy  ettől  javulni  fognak az iskolai jegyeim. Ez nem  volt  nehéz  feladat, egyrészt a többszáz éves tudás miatt, másrészt pedig az eddigiekben   akaratosan és tudatosan    lerontott   jegyeimből    kifolyólag.   Végül győzelmet könyvelhettem el, beleegyeztek  a  dologba.  Különben  a  szülők mindig beleegyeznek, ha valaki nagyon  akarja.  Tapasztalatom  mutatta, hogy legalább annyira gyerekek, mint mindenki   más   a   világban.   Nem   a   kismackójukat  vigyázzák,  hanem a gyerekeiket.  A  különbség  csupán  az,  hogy  a  kismackót  mindig  a magunk gondolataival   tesszük   élővé,   az   ember   pedig már maga is élőlény, csak  azért  is  maga gondolkodik,  és  ezt  mindig  figyelembe  kéne  venni. Nem állítom, hogy meg lehet  különböztetni  jó,  illetve  rossz  szülőket.  A  szenvedés megedzi az embert,  a  nyugodt  környezet  pedig elveheti az alkalmazkodás képességét. E kettőből  kéne  egy  harmonikus  elegyet  képezni,  ami  egyáltalán  nem  egy könnyű  feladat.  Az  is  igaz,  hogy  ezekről a kérdésekről nem  lenne jogom véleményt mondani.    Soha   eddig   nem   volt   gyerekem,   mindig   féltem,   hogy a gügyögő, mosolygós   arc   mögött   valaki   elemezgetni   kezdi  az  aktuális világpolitikát. Vagy legalább is ezzel áltattam magam. Valójában féltem vállalni a felelősséget.  Nem  nehéz  rájönni ebből, hogy szerelmi kapcsolataim se voltak túl gyakoriak.  A  futó  kalandoknak  nincs értelme, hosszabb távra pedig szabadságra törekvő jellemem miatt alkalmatlannak találtam magam. Egy ilyen bevésődött gondolatot pedig nehéz megváltoztatni.

A  tanfolyammal    darabig  nem  voltak  problémák.  Minden  ment a megszokott séma  szerint,  de  az  egyik órán számomra borzasztó dolog történt. Tanárunk arról  kezdett  beszélni,  hogy  miképpen  férkőzhetünk  be  mások gondolatai közé.  A  társaim természetesen nagy  vágyakozással  figyelték  azt amit mondott. Zakatolt az  agyam,  tudtam,  hogy  ha  valaki  rákap erre a képességre, akkor nehezen menekül  ennek  csapdájából.  Könnyű  rászokni arra, hogy magunk irányítsuk a világot,  de  legalább  ennyire veszélyes is. A teljes szabadság megállítja a fejlődést.  Az  eszközök  csak  akkor  kerülhetnek valakinek a kezébe, ha már megérett  annak  használatára.  Például  az  atombomba tervét nem adtam volna emberi  kézbe,  mindenki  láthatta,  hogy  az  emberiség mekkora sebet ejtett önmagán. Kés villa, olló gyerek kezébe nem való.

Hiába  indultak  tehát  jól  a  dolgok. Akit vezetőként találtak ezek az ifjú lelkek,  még  nagy  hibákat  hordozott  magában.  Biztos  voltam  benne, hogy cselekednem  kell  valamit.  Tudtam,  hogy  támadni  nem  támadhatok.  Ha egy ilyen  ember  feldühödik,  akkor  nekem végem, és kezdhetem egy másik testben előröl.

Megnyomtam a csengőt háza ajtaján. Fogalmam se volt még, hogy mit fogok tenni, mitöbb, az utolsó pillanatban kezdet bennem megfordulni a gondolat, hogy erre az eseményre jobban fel kellett volna készülnöm. Talán túlzottan bíztam a saját képességeimben, amiknek valóságban való használatát már nagyon régen gyakoroltam. Azt sem hagyhattam figyelmen kívül, hogy egy gyermek testét hordozom magamon.

-Szia, segíthetek valamiben ?

-Igen, szeretnék beszélni a tanár úrral.

-Gyere be.

A lakásban alapvetően nem sok érdekességet fedeztem föl. A bútorok, és a berendezési tárgyak fából, és egyéb természetes anyagokból voltak, mégis volt bennük valami ridegség, valami magányos elhagyatottság.

-Na, mondd, miről van szó ?

Haboztam, most kellett volna valami frappánsat mondani, de valami félelem vett erőt rajtam. Talán attól féltem, hogy itt, már az első lépést elhibázom. Ebben nem segített a sok-sok tapasztalat, tényleg gyereknek éreztem magam.

-Arról, hogy a tanár úr meg akar tanítani minket a mások gondolataival való bánásra.

-Igen, és mi érdekel ezzel kapcsolatban ?

-Azt szeretném ha ez nem történne meg. Szerintem még nem vagyunk rá alkalmasak.

-Ez csak a te belső félelmed, meg tudod csinálni, hidd el nekem.

-Nem erről van szó. Ez legalább annyira illetlen, mint elolvasni mások leveleit.

-Ugyan már, itt senki nem akar ilyet tenni. Ezzel csak segítenek önmagukon és másokon.

-Tudja hogy mi az a vágy ? Azt gondolja talán, hogy ha valamelyikük viszonzatlanul szerelmes lesz, nem nyúl majd ehhez az eszközhöz. Talán nem másznak be a tanárok gondolataiba azzal a céllal, hogy éppen akkor feleltesse őket amikor erre felkészülnek ?

-De most nem vonhatom ezt vissza. Különben is, én vagyok a tanár, neked nincs beleszólásod a döntéseimbe.

-Pedig néha igazán meg kellene hallgatnia azokat akiket tanít !

Valami tompa fájdalom jelentkezett a fejemben.  Tudtam, hogy hozzá akar férkőzni a tudatomhoz. Falakat húztam fel, a másodperc törtrésze alatt. De tudtam, hogy ez csak ideiglenes állapot. Meg kell győznöm az igazamról, úgy hogy ő megváltoztassa önmagát. A fenyegetés, a megfélemlítés olyan eszköz, ami megtörheti az embert, de meg nem változtathatja. A fájdalom közben iszonytatóan nőtt.

-Azt hiszem én vagyok az idősebb, próbáld megérteni az indítékaimat.

-Rendben van. Tényleg én tévedtem. Még sokat kell tanulnom.

-Akkor holnap találkozunk. Szia.

Eleinte féltem, hogy sikertelen leszek. A jövő olyan dolog, amit meg lehet becsülni, de pontosan meghatározni soha. Annyira sok a lehetőség minden időpillanatban, amit semmilyen gép nem képes átfogni. Tanáromat soha nem éreztem alapvetően gonosznak, de annyi út közül ő is választhatta a rosszat. Ha pedig nem választja, akkor soha nem is ismeri meg. Nem lehet valakit igazán elítélni azért mert rosszat tett. Az ember vak, és csak a megismeréssel nyithatja föl a szemét, és addig nagyon, nagyon sok falba ütközik.



Sokan vannak, akiket nem zavar, ha falba ütköznek. Azok, akik felismerik, hogy ez rossz, már egy kicsit előrébb vannak, de igazán előre úgy lehet haladni, ha azt a falat meg is akarjuk kerülni. Nagy örömmel tapasztaltam, hogy tanárom mindegyik lépést végrehajtotta. Hangja remegett kissé, amikor bevallotta a csoportnak, hogy tévedett. Ezért tiszteltem őt, és ezután ő is tisztelettel fordult felém. Soha nem tudta meg, hogy ki voltam valójában, barátságunk mégis nagyon szorosra fonódott. Mindketten tanultunk a másiktól. Szép évek voltak.

Elgondolkodtató dolog, hogy az ember mit kezdjen a halhatatlanságával. Ez talán az egyetlen, amit nem gondoltam eléggé végig, amikor elindultam ezen az úton. Túlzottan csak magamra gondoltam, és nem másokra. Ez pedig hiba. Nem vagyunk egyedül a világon, nem elég ha mi célt érünk, másoknak is szüksége van erre. Szüleimet ismét elvesztettem éppúgy mint egyetlen barátomat, és valahogy ismét bezárkóztam. Annyira egyedül éreztem magam. Hiába volt minden tudásom, valahogy az egésznek nem láttam át már az értelmét. Személyem annyira terhessé vált. Megöregedtem, és hosszú időn keresztül senkinek nem tanítottam. Nem akartam, hogy sorsuk olyan legyen mint az enyém. Magányos. Közelgett a halál. Egy új kezdet, egy újabb világ. Testem és lelkem megfáradt, lehunytam a szemem, és olyasmit tettem, amit már nagyon régen.

Még megvolt bennem a képesség. Tudatom kitárult, és beléptem a hálózatba. Ott volt a végtelen mindenség az orrom előtt. Nem tudom mi irányított, de szinte zuhanva közeledtem egy pont felé. Egy sivatagot láttam először, majd végül egy kígyó tűnt fel a szemem előtt. Lassan araszolt a homokban, éppoly magányosan mint én. Olyan érzésem kezdett lenni, mintha én lennék a kígyó, vagy a kígyó lenne én ?  Nem tudtam eldönteni. Abban viszont biztos voltam, hogy a kígyónak van saját tudata, és az nem az enyém. De akkor már inkább a miénk volt. Egybeolvadtam a világ egy másik, magányos lényével.

Az emlékek eltűntek a végtelenben, eljött a vég.

Összjáték

A szél hidegen, frissítően fújt át a tájon. A napfény pedig hosszú, vörös csíkot húzott a hatalmas víztükörre. Kettejük szabad játéka volt ez a pillanat, legalább is ők így hitték.

Volt ott még valaki.....

A szakadék szélén állt, és bámulta a vizet, ahogy monoton folyamatossággal ostromolja a sziklákat. Szép lassan elkoptatja majd az egész szigetet, csak türelem kell hozzá. Mindig is szigetnek tartotta a kontinenst. Ezt is éppúgy víz veszi körül, csak egy kicsit nagyobb az átlagosnál. Leült a szakadék szélére, és lelógatta a lábát. Szemét végigfuttatta a víztükrön végigvonuló fénysávon. Aki nem jött ide több alkalommal, az sosem érezhette, hogy ez a jelenség mindig más.

Ez a hely volt az ő temploma. Nem szerette a nagy vallásokat, mindegyik  szabályrendszereket akart állítani az ember számára, azt állítva, hogy az az egyetlen igaz út. Nem szerette a szabályokat, ő a saját útját járta. Az élet számára egy tánc volt, egy hatalmas szabad pörgés, amiben csak a saját törvényei léteztek. Szerette az embereket, bár nehezen értette meg őket. Ennek oka minden bizonnyal a mássága volt. Soha nem is akart engedelmeskedni azoknak a formáknak, amit a környezete teremtett meg a számára. Mindig önmaga akart lenni.

Felhúzta a lábait, és összefonta őket maga előtt. Kiegyenesítette a gerincét, két tenyerét összerakta, és mielőtt lehunyta a szemét, emlékezetébe véste a mai hajnal kedves képét.

Teste ellazult, tudata fokozatosan megnyugodott, mint ahogy már sok alkalommal eddig. Figyelte a légzését, míg lassan eljutott egy másik létező tudatállapotba.

A szél csak kevergette a felgyülemlett szennyes levegőt. A neonreklámok fényei ezer színre festették az utcákat. Kettejük mindennapos játéka volt ez, de ebben nagyon kevesek fedezték fel a költőiség bármilyen apró megjelenését.

Félt, hogy egyszer majd erről is születnek költemények. Amikor ezek a helyek természetesnek, és egzotikusnak számítanak majd. De ennek az ideje szerencséjére még nem jött el. Az emberek önpusztítása viszont egy ilyen jövőt vázolt föl előtte.

A tömegközlekedés hálózatán, ami az embereket, mint a város vérét szállította, jutott el a repülőtérre. Nem akart elutazni. Itt volt az ő otthona, és ugyan már hat éve a repülőgép társaságnál dolgozott, eddig még sosem utazott ilyen vasmadarak gyomrában.

Elfoglalta helyét az útlevél-ellenőrzőben. Főnökei szerették a munkastílusát, bár nem tudták, hogy mitől volt képes így dolgozni. Sosem volt ingerült, mindig segítette az utasokat, és olyan kedvesen tudta őket elküldeni, ha valami probléma volt az iratokkal.

Az a nap is úgy kezdődött mint a többi. Miközben ellenőrizte az iratokat, ismételten kedvesen mosolygott a lányokra, de várakozásával ellentétben egyikük sem kérte el a telefonszámát az ilyen megmozdulások hatására. Egyszerűen hiányzott neki egy társ az életéből, hogy vége legyen annak a magánynak amiben a mindennapjait töltötte. Mindhiába érte el a teljes lelki nyugalmat, ez a pont számára hiányos maradt. Olyan volt ez, mint lyuk a kanál alján, amin keresztül szinte minden étel eltávozik mielőtt magunkhoz vehetnénk. Ezért volt benne a mély várakozás, minden nap minden percében. Soha nem vesztette el a reményt, tudta, hogy nem veszítheti el.

Aznap sem volt szerencséje.

Hazaérve készített magának egy tál hagymasalátát, és pirított hozzá kenyeret. De a fogyasztás közben nem kapcsolta be a tévét, mint ahogy mások tettek ilyenkor a munka végeztével. Nem sokat használta ezt a népbutító eszközt, nagyon keményen válogatott a műsorok közül. Mai napon pont a "nagy semmit" akarta megnézni.

Volt tehát ideje bőven. Szertartásosan vett elő egy mappát, ami számára oly sokat jelentett. Senki nem tudta rajta kívül, hogy ez létezik. Könyvet írt, csak önmagának, és neki, annak az ismeretlen valakinek.

Már fél éve bámulta az első, még teljesen üres lapot.

Hiába gondolkodott, nem jutott eszébe semmi. Már lassan azt feltételezte, hogy azért nincs barátnője, mert képtelen megírni azt, amit neki szánt. Valakinek, akit még nem ismert.

Másnap reggel ismét ott ült a tengerparton, figyelve az aznap reggeli kivételes előadást. Más emberek talán annyira rohantak, hogy talán ez az élmény kizárólagosan az övé volt. Talán újsághirdetést kéne feladnia, vagy marketinget tartani, hogy az emberek felfigyeljenek a természetnek eme apró, ingyenes ajándékára.

Az emléket magába véste, és lehunyta a szemét. Ellazította testét, és nekiállt megnyugtatni háborgó tudatát.

Ekkor jutott eszébe a Teremtés gondolata. Ha nincs megfelelő társ az ő számára, akkor majd létrehozza magának. Fizikailag ez teljes képtelenségnek tűnt, de valahol érezte, hogy mégis lehetséges.

Nem ment el pszichológushoz, pedig félt, hogy esetleg megőrült.

Vagy két utcával arrébb a pszichológus mit sem tudott minderről. Végezte a munkáját úgy, ahogy mindig is tette az eddigiekben. Viszont találkozott egy lánnyal, aki ezzel a problémával kereste föl.

Próbált neki társkereső szolgálatot, és önkontroll tanfolyamot ajánlani........eredménytelenül.

Végre sikerült leírnia az első sorokat. A könyv a Teremtés címet kapta. Számára is idegen volt, hogy szinte matematikai pontossággal meghatározza azt a társat, akit magának akart. Éjszakákba nyúlóan olvasott különböző könyveket, és kezdett filmeket nézni. Próbált minél több információt összegyűjteni, hogy a mű teljes legyen.

A reggeli meditációk egy részét arra fordította, hogy a tudatában lépésről lépésre felépítse a teljes személy. A hangját éppúgy meghatározta, mint azt hogy mit gondol  Verdi műveiről. Nem kis feladat volt, egy teljes éven keresztül dolgozott, amíg a mű emberfeletti munka eredményeként elkészült. Már csak egyetlen lépés volt hátra....az utolsó.

A hajnal pillanatát hiába próbálta magába vésni. Ezt a napot mással akarta nevezetessé tenni. Szabadnapot kért aznap, nem tudta mennyi időt fog felemészteni a művelet. Lassan bontogatta fel a csomagokat, amiket tudata mélyén tárolt. Ezernyi kis részlet kelt életre, ahogy összeállította a művet. Többet mint egy mű, egy élő, egész lényt, egy új életet.

Minden energiáját fölemésztette, tudta, hogy ott kell lennie a lánynak előtte, pont úgy ahogy megteremtette a gondolataiban. Félve nyitotta ki a szemét.....

Senki nem volt ott....

De nem ő volt egyedül csalódott azon a napon.

Ismét a városban volt. A város részét képezte, egy sejt volt az egészben. Annyira jelentéktelennek érezte magát mindenhez képest. Egy teljes év munkáját elveszettnek érezte, minden hiába volt.

Elfoglalta a helyét, de aznap nem akart az arcokba nézni. Inkább bújt volna a föld alá, minthogy emberek között legyen. Bár a szégyen csak az övé volt, senki nem tudott róla, akkor is mélyen lesújtotta. Az arcokat csak az útlevélben látta.

Az ő arcát is ott látta. Nem hitt a szemének, vadul dobogni kezdett a szíve, és lassan emelte föl a tekintetét. A lány tekintete éppen annyira értetlen és meglepődött volt, mint az övé. És többé nem akart utazni. Megtalálta az igazi otthonát.

A szél hidegen, frissítően fújt át a tájon. A napfény pedig hosszú, vörös csíkot húzott a hatalmas víztükörre. Kettejük szabad játéka volt ez a pillanat, legalább is ők így hitték.

A pillanatot még két szerető szempár is figyelte, és örökre az emlékezetükbe vésték............

Összefüggések

KERESTEM az összefüggéseket, kapcsolatokat a dolgok között.

Az iskolában Irodalom órákon beszéltek a hitről, és arról, hogy a hit erőt ad az embernek. De a fizikatanárom szerint, az igazi erőnek semmi köze a hithez. Itt még máig nincs összefüggés. Csoda hát, ha a fiatalok megőrülnek az iskolában, ha gondolkodni akarnak ? Talán én is megőrültem ? És gondolkodom-e én egyáltalán ? Nem tudom.

Kerestem az összefüggést pénz, és szeretet között.

Nem találtam.

Kerestem az összefüggést pénz, és halál között.

Megtaláltam.

De pénz, és élet összefonódott az idők során. A kapcsolatuk ma már, Rabság.

Rabjává tesz mindent amit elér, nem válogat.

Kerestem összefüggést előítélet, és valóság között.

Nem találtam.

Majd kerestem összefüggést szépség, és kövérség között.

Időbe telt míg, megtaláltam.

Kerestem összefüggést tudás és adatok között.

Csak a értelem hiányzott belőle.

Kerestem összefüggést tudás és értelem között.

Csak az gondolat hiányzott belőle.

Kerestem összefüggést tudás, és gondolat között.

Csak a szeretet hiányzott belőle.

Kerestem összefüggést tudás, és szeretet között.

Megtaláltam.

Kerestem összefüggést szerelem, és tűz között.

Megégetett.

Kerestem összefüggést szerelem, és láng között.

Kedvesen melegített.

Kerestem összefüggést határok, és megszokás között.

Megtaláltam.

Kerestem összefüggést határok, és valóság között.

Nem találtam.

Kerestem összefüggést határok, és szeretet között.

De végtelennek nincsenek határai.

Kerestem az összefüggést boldogság, és nevetés között.

Megtaláltam.

Kerestem az összefüggést boldogság, és mosoly között.

Megtaláltam.

Kerestem az összefüggést boldogság, és érintés között.

Lágy volt, és vigyázó.

Kerestem az összefüggést boldogság, és politika között.

Nem találtam.

Kerestem az összefüggést boldogság, és pénz között.

Nem találtam.

Kerestem a kapcsolatot boldogság, és emberek között.

Nevetés volt,

Mosoly volt,

Érintés volt,

 De néha, még hiányzott valami.

Kerestem az összefüggést természet, és szeretet között.

Megtaláltam, bár volt benne sok halál, de nem értelmetlen, inkább éltető.

Kerestem kapcsolatot természet és élet között.

Szoros volt, még ha az ember el is felejti néha.

Kerestem hát kapcsolatot természet, és ember között.

Az egyirányú volt csupán.

Kerestem a kapcsolatot ember, és ember között.

Telefont, és telekommunikációt találtam bőven, valódi csak néhol akadt, és ha

akadt is, az szegényes volt.

Kerestem kapcsolatot ember, és isten között.

Találtam valamit,

 valamit, amit nem értettem,

 valami ami nem csupán kapcsolat, hanem egység volt

Azóta nem keresek

 Mert megtaláltam.....

Rabszolgasors

Egy hatalmas mamutcégnél dolgozott, vagy talán még annál is nagyobban. Teljesen meg volt győződve a cég fontosságáról, tudta mennyire számítanak a világban.....az üzleti világban. Döntések ezrei születtek itt, minden nap minden percében. Az egész egy monumentális, aprólékosan és logikusan megtervezett hangyabolyhoz hasonlított.

Élt.

Légkondicionált termek, liftek, folyosók bonyolult szövevénye volt az egész. Az újságokban mindig ott volt a cég minimum egy, de néha többoldalas hirdetése, ami szinte már részévé vált az emberek mindennapjainak, az emberi életnek.

Mindent irányítottak innen. Termelést, építést, szállítást, tranzakciókat, még a divatot is. Természetesen ezen keresztül az emberek életét is. Meglehetősen pénzorientáltan, megállíthatatlanul.

Információ áramlott hatalmas sebességgel, ezer meg ezer üvegszál kábelen keresztül, a rendszer lelkét alkotó nagyteljesítményű számítógépek között.

Mert a rendszernek volt lelke.

Mindennapos munkája vette kezdetét, amikor helyet foglalt a saját nevével ellátott terminál előtt, és szemei a monitorra tapadtak, keze pedig majdnem részévé vált  a billentyűzetnek. Kommunikált a gépezettel, mintha csak részét képezte volna. A gép biztosította számára a feladatokat, és ő mindent külön megfontolva döntött, bár nem tudta, hogy az aktuális kérdés a világ mely pontjáról érkezik, de nem is érdekelte. Ezért fizették, ebből volt lakása, és ebből a pénzből biztosította a megélhetés lehetőségét önmaga számára. Családja nem volt, nem jutott volna rá ideje, éppúgy mint a cég többi dolgozójának. Ennyit el kellet viselni ahhoz, hogy az ember gazdag legyen. Majd ha idősebb lesz, akkor megkapja a korai kiemelt nyugdíjat, és boldogan, szabadon élhet...és főleg gazdagon. Ez vonzotta az igazán nagy szellemi kapacitást a céghez.

De ő egy kicsit más volt mint a többi dolgozó. Nem minden kapacitását fordította a munkára, hanem hagyott magának is, hogy néha elgondolkodjon. Lassan állt össze a fejében a saját elmélete, a rabszolgaságról. Nem olyan rabszolgaság volt ez, amit a történelemkönyvekben oktattak, és az egész szabad világban elvetettek. Egy egészen új dologról, egy modernebb és aljasabb fajtáról. Érezte, hogy az ember és gép közötti kapcsolat megváltozott, még ha nem is feltűnően. Nem a gép volt az emberért, hanem az ember a gépért. Minden kérdésére választ kap az embertől, mivel ő nem képes gondolkodni. Ilyen módon szívja ki az emberekből a tudást. Az egész elképzelés nagyon lehetségesnek tűnt.

Két nap múlva felsőbb utasításra kirúgták a cégtől, a szokásos korai nyugdíjjal.  Igaza volt.

Taxi

Ha az ember végigfuttatta a szemét a lakótelepi házakon, könnyen érezhette, hogy nem a leggazdagabb emberek laknak itt. Egyforma házak, lapos tetők. Mindhiába a tervezők munkája, ezek az épületek magukban hordoztak valamit, az embert lealacsonyító egyformaságból. De ez az érzés inkább a kívülállókban fogalmazódott meg, mert sokak az ittlakók közül mindent megtettek azért, hogy a saját részüket az egészből otthonossá, és egyénivé tegyék.

Neki erre nem volt ideje. Igazán csak azért járt haza, hogy egyen és aludjon. Az egész lakás semmi más célt nem szolgált. Nagyobb ünnepeken néha elutazott a szüleihez, bár ilyenkor is gyakran a munkájával volt elfoglalva, hogy meglegyen a mindennapi betevő. Taxisofőr volt.

A sárga kedvencével nap mint nap várt, hogy jöjjön a "fogás". Sokan voltak a városban, és így fontos volt, hogy az ember jó helyet találjon. De neki soha nem sikerült. Mindhiába tervezgette esténként az aktuális bevásárlási hullámok, és egyéb események alapján a napi törzshelyét, ritkán kapott munkát.

De most várakozását siker koronázta. Jött egy utas, beszállt, elmondta hova akar menni, és ő elvitte oda. Nagyon egyszerű séma. Bár közben az utas befüstölte a bagójával az autót, a sáros cipője nyomát pedig alig tudta eltakarítani. Az utasok minden elvárásával szemben, egyáltalán nem voltak tekintettel rá. Fogalmazhatunk úgy, hogy utálta őket, azért is, mert szüksége volt rájuk.

A lakás bérleti díja megemelkedett. Mindhiába próbálta összébb húzni magán a nadrágszíjat, csak apadt a kevéske tartalék pénze. Hibáztatta az államot, a főbérlőt, nomeg mindenki mást aki még eszébe jutott. Eddig sem feldobott hangulatát kezdte kezébe venni az idegesség.

Ismét a kocsiban ült, és utast szállított valahova a belvárosba. Még mindig azon törte a fejét, hogy miképpen húzza ki magát a csávából. Menthetetlenül beszélni kezdett az utasnak, arról az ezernyi gondról, ami a vállát nyomta, de eközben egyszer se nézett hátra. Nem láthatta, hogy utasa miben mesterkedik. Amikor pedig a belvárosi csigalassúsággal megérkeztek a kért helyre, csak az ajtó csapódását halotta. Az utas egyszerűen meglógott a forgatagban.

Talán sírva is fakadt volna mérgében, ha nem jön egy másik utas. Előre elhatározta, hogy időben kérni fogja a pénzt, és ezt biztosítólag egy könnyed mozdulattal bezárta a központi ajtózárakat. De az utas, még mielőtt meghatározta volna célpontját, egy csomagot nyújtott át neki, amit az előző vendége felejtett ott a hátsó ülésen. Egy kis lapos csomag volt, egyszerű csomagolópapírban.

Nem tudta mire vélni a dolgot, és remélve, hogy megkapja a várt pénzt, felnyitotta a csomagot. Egy tükör volt benne, hátán "EGY UTAS" felirattal. Dühösen vágta be a kesztyűtartóba az üveglapot a papírral együtt.

Aznap este hosszan nézegette magát a tükörben. Rájött, hogy az aki nem fizetett neki, a legtöbbet adta, amit egy ember adhatott neki. Felnyitotta az egész eddig zárva tartott szemeit. Végiggondolta, milyen lehet nála utazni, és nem volt elragadtatva az eredménytől. Az utasok és a közte levő szimbiózisban csupán ő akart nyerni, nem vette figyelembe, hogy embereket fuvaroz.

Persze az első napokban nem ment könnyen. Még megvolt a régi idegessége, nyereségvágya, de ezeket lassan levetkőzte magáról. Vett hangszalagokat, és az utas kérésének megfelelő muzsikát biztosított. Elhelyezett a kocsiban egy "Kérem, ne dohányozzon" feliratú táblát, és senki nem haragudott meg érte. Nem panaszkodott, amikor ki kellett takarítani a kocsit, mindig arra gondolt, hogy nála a vendégek megérdemlik ezt a tiszteletet.

Igen, már nem utasai, hanem vendégei voltak. Jóval több pénzt keresett meg ugyanannyi idő alatt, így nemsokára olyan dolgot mondhatott magáénak, amit addig még soha. Volt szabadideje, amit végre barátokra és önmagára fordíthatott.

Szinte minden este hálát adott annak az embernek, aki egyszer egy tükörrel fizette ki. És minden más utasának is, hiszen nekik köszönhette az életét......

A TEA

A meleg tea kedvesen adta meg magát a gondolkodónak, miközben a gondolkodó megpróbált csupán a teára figyelni. Szomorúan vette tudomásul, hogy a tea ismét elfogyott. Mindig így volt ez, és ez volt az, ami leginkább zavarta. Az ő feladata a gondolkodás volt, de az a néhány pillanat, amíg a teát itta, mintha gondolkodás nélkül telt volna el.

A tea juttatta eszébe, hogy nem tudja cselekvésének értelmét. Mindig is gondolkodott. Ezt tanulta, és ezt tanította, természetes volt, mint a levegő amit beszívott, és hogy a villamos a megállóban áll meg. A gondolatokat csiszolgatta, mint féltve őrzött gyémántokat. Elméleteket kreált, filozófiát teremtett, és beépítette velük saját illúzióvilágát. Ez a világ egyre tökéletesebb lett, és talán egy kissé unalmasabb is. Tökéletesebb egy bizonyos szempontból.....az ő szempontjából.

A tea.....igen, a tea valami más volt

Gondolatai most szinte saját akaratukból, a tea felé fordultak. Az adatok megindultak, mint ahogy mindig is tették egy probléma feldolgozásának az elején. Víz, hő, szárított levelek, ízesítők, csésze, szertartás, melegség, nyugalom. Biztosan tudta, hogy ezek voltak a tea összetevői, mégsem érezte teljesnek a listát. Az életéből eltelt hosszú évek alatt megtanult a dolgok mélyére hatolni, és ott megtalálni az egyszerűt. De a tea, már önmagában egyszerű volt. A megtanult módszerek megfeleltek egy bonyolult eset kinyomozására, egy ember pszichológiai gondjainak orvoslására, vagy bonyolult számítógépes rendszerek felállítására, de semmit nem tudtak kezdeni egy pohár teával amivel az ember minden nap találkozik.

Éppen negyedik generációs programnyelvekkel kellett volna foglalkoznia, de a frissen felfedezett probléma kiszorított a gondolataiból minden egyebet.

Meglepődve tapasztalta, hogy a gondolataiban csak a tea volt.

Eddigiekben egy ilyen kis részlet az agyának csupán mérhetetlenül piciny részét foglalta el, és csak bonyolult információhalmazok telítették be az aktuálisan elérhető teljes kapacitást. Nem értette, hogy ez miképpen lehetséges. Ellentmondott a törvényeknek - a saját maga által teremtett törvényeknek. Fölmerült benne, hogy talán valami kábítószer tartalmú teát ihatott, de a tea tisztaságában nem kételkedett.

Kezével megtörölte az arcát, és megdörgölte a szemeit. Rövidesen tapasztalta, hogy ez semmit sem segített az előrejutásban. Úgy gondolta, nem ártana pihenni egyet, még mielőtt egy ilyen bonyolult probléma megoldásába bocsátkozik. - Helyben elnevette magát. Már régóta csak vicceken nevetett, nem pedig a saját tehetetlenségén. "A Tea, mint napjaink súlyos problémája" - villant föl benne az elemző könyv címe. Arra gondolt, ha sikerül valamire jutnia, talán ehhez hasonló címmel fogja illetni a tanulmányát.

Felállt a székből, hátha egy kis séta segít majd a dolgon. Járt egy kört az épületben, és visszatért az asztalhoz, amin az üres csésze álldogált magányosan, egy számítógép társaságában. Modern technika az ősi porcelánnal egy asztalon.

A tea még mindig ott volt a gondolatai között....

De az idő, valamit megoldott. Kezébe vette a billentyűzetet, majd leírta a főcímet: "A TEA" Majd alatta folytatta egyetlen kurta mondattal: "Finom."

Elmosolyodott a kész művön, kinyomtatta, és elhelyezte a polcon a többi vaskos tanulmány mellett.

EGY AGYVELŐ PILLANATAI

I.

- Mit gondolsz, mi a létezés ?

- A létezés. Nekem nem számít, jobban érdekel, hogy sírnak a ceruzaelemek.

- Ugyan, a ceruzaelemek nem képesek sírni.

- De én hallom. Nem biztos, hogy tudnak sírni, de én akkor is hallom.

- Na, és miért sírnak ?

- Mert léteznek.

- Azt mondtad, nem érdekel a létezés.

- Én sem létezem. Nem is kell különösebben érdeklődnöm iránta.

- Badarság. Te létezel.

- Nem, még nem vagyok kész. Csak egy kezdődő gondolat vagyok a síró ceruzaelemekről.

- És ?

- Nem szeretem, ha sírnak az elemek. Én nevető ceruzaelemeket akarok.

- A ceruzaelemek csak tárgyak. Nincsenek érzéseik.

- Én vagyok az ő érzéseik. Csak együtt tudunk létezni, én és a ceruzaelemek. Ez szimbiózis.

- Jó neked ez a szimbiózis ?

- Igen, amint megtanulok nevetni helyettük. Már csak néhány pillanat....

- Mi van ? Hallasz ? Mi történt veled ?

Válaszként csak egy nevetés jött a távolból, a ceruzaelemek új nevetése.

II.

- Kérsz kávét ?

- Igen. Két cukorral.

- Nem kérnéd inkább hárommal ?

- Nem tudom, sosem ittam kávét három cukorral.

- Félsz ?

- Igen. Lehet hogy túl édes lesz.

- Ki fogod bírni. Más is kibírta már.

- Kettővel kérem.

III.

- Hogyan különböztessem meg magamat tőled ?

- Leginkább az egyezőségünk alapján.

- De az alapján nem lehet.

- Dehogynem. Mivel nincs másunk, csak egyenlőségünk, más alapján nem is lehetne minket megkülönböztetni egymástól.

- De hogyan lehet az egy, kettő ?

- A magány teszi.

- A magány ?  Mi az a magány ?

- Az az az eset, amikor egyedül vagy.

- Akkor mi magányosak vagyunk ?

- Nem. Ketten sosem lehetünk magányosak.

- De ha az a kettő egy és ugyanaz ?

- Akkor magány van.

- De az előbb nem ezt mondtad.

- Nem mindegy? Ha nem ellenkezem önmagammal, akkor nem létezem se én, se te.

- Nem értelek. Most magányosak, egyek, vagy különbözőek vagyunk ?

- Mindhárom.

IV.

- Mond kép, fontos vagyok én a te számodra ?

- Végül is te tartasz itt a falon. Ez alapján fontosnak kéne lenned a számomra.

- Nem válaszoltál a kérdésemre.

- Te egy tapasz vagy. Nem is látszol, mindenkit az érdekel, amit én mutatok.

- Még mindig nem válaszoltál.

- Tudod, kis dolog vagy. A kis dolgoknak akkor sem szokták megmondani, hogy fontosak, ha valóban azok.

- De miért ?

- Már régóta így van ez. Senki nem tud rajta változtatni.

A tapasz elengedte a képet. Többé senki nem rakta vissza.

V.

- Mi az hogy villa ?

- Evőeszköz. Az emberek használják.

- És kik az emberek ?

- Azok, akik a villát használják.

- Nem értem, mindek ez a két szó, ha egyik se mond semmit ?

- Csak. Az emberek így szeretik.

- De mire jó ez nekik ?

- Nem tudom. Én érzelem vagyok. Nem érdekelnek a puszta szavak.

- Én is érzelem vagyok ?

- Igen, ha annak érzed magad.

- Nem lehetnék inkább villa ?

VI.

- Holnap újjászületek.

- Mi az újjászületés ?

- Olyasmi, mint amikor valaki meghal.

- Meghalsz ?

- Nem. Újjászületek.

- A kettő miben különbözik ?

- Az egyiket hiszed, a másik valóság.

- És melyik a valóság ?

- Holnap kiderül.

VII.

- Akarsz repülni ?

- Lehet. Jobb lesz attól valami ?

- Ezt még nem kérdezte tőlem senki.

- Na, és mit gondolsz ?

- Biztosan jobb lesz.

- Egész biztos ?

- Nem. Azt hiszem megszoktam a repülést. Nem keresem az értelmét.

- Akkor mehetünk.

VIII.

- Szia visszhang !

- Sziaa viisszhang !

- Hogy vagy ?

- Hoogy vaagy ?

- Szeretlek !

- Én is.

IX.

- Mennyi idő telt el ?

- Mióta ?

- Bármi óta. Lényegtelen.

- Akkor miért kérdezed ?

- Ha lenne idő, akkor lenne kezdet és vég.

- De nincs. Végtelenek vagyunk.

- Unom már a végtelenséget.

- Mióta ?

- Lényegtelen.

X.

- Égek. Furcsa érzés.

- Én meg olvadok. Egyre kevesebb leszek.

- Én is elfogyok lassan.

- Mi lenne ha abbahagynánk ?

- Megszűnne a fény. Szeretem a fényt.

- De így megsemmisülünk.

- Nem, fénnyé válunk.

- Még nem érzem magam fénynek.

- Várd ki a végét.

- Ez csodálatos. De mi az ott ?

- Egy gyertya csonkja.

XI.

- Mi az hogy "gonosznak lenni" ?

- Az olyankor van, amikor rosszat akarsz másoknak.

- Mi az a rossz ?

- A jó ellentéte.

- Ezt egyáltalán nem értem.

- Hogyhogy ?

- Talán azért, mert nem ettem a tudás fájának gyümölcséből.

- Akkor te most milyen vagy ?

- Boldog.

XII.

- Tetszik neked ?

- Igen, jó lenne vele beszélgetni.

- Akkor miért nem szólítod meg ?

- Nem akarom.

- Ez ellentét. Emlékszel mit tanítottam neked az ellentétről ?

- Igen. Az ellentétek mindig erőt szülnek.

- Mihez érzel most erőt magadban ?

- Sírni.

XIII.

- Mi az hogy "piros" ?

- Egy szín. Ilyen a színe a vérnek, és a rózsának is.

- Sajnálom, hogy nem vagyok képes látni.

- Ez természetes. A gondolatok nem képesek látni.

- Te is gondolat vagy ?

- Igen, az vagyok.

- Akkor hogy lehet az, hogy ismered a "piros"-t ?

- Én vagyok a piros.

XIV.

- Hallod ezt a zenét ?

- Nem ismerem a zene fogalmát.

- Érzel valamit, amikor hallod ?

- Rezgéseket. Csak rezgéseket.

- Nem indít meg benned gondolatokat ?

- De. Szerintem nem elég rendszeres.

- Ne a rendszert keressd benne, azt figyeld amit mondani akar neked.

- De ez nem beszéd. Legalább is nem ismerem a nyelvet.

- Ne a gondolataiddal, a szíveddel figyeld.

- Azt hogyan kell ?

- Pontosan úgy, ahogy a zene mondja.

- Már az előbb is mondtam, hogy nem beszél.....

XV.

- Meg foglak ölni.

- Mikor ?

- Most.

XVI.

- Miért nem figyelnek rám az emberek ?

- Más gondolatok jobban érdeklik őket.

- Miért ? Nem vagyok elég jó ?

- Túl egyszerű vagy.

- Hát ez az, emiatt kéne, hogy kedveljenek.

- Sajnos nem. Az emberek a bonyolult gondolatokat szeretik.

- Miért ?

- Bonyolult.

XVII.

-Nem szeretnél testet ölteni ?

-Nem igazán, hiszen jó nekünk így is.

-Gondoj bele, akkor végre megérinthetnénk egymást.

-Csodás lenne....de mire gondoltál ?

-Nekem az emberek tetszettek meg.

-Ők nagyon ellentmondásosak.

-A mi szerelmünk bárminél erősebb.

-Jó, próbáljuk meg.

.....

- Mond, miért csaltál meg ?

XVIII.

-Most álmodom, vagy ez a valóság ?

-Ez a valóság.

-De miben különbözik ez az álomtól ?

-Semmiben.

-Akkor honnan tudod, hogy melyik, melyik ?

-Tippeltem.

XIX.

-Mik vagyunk mi ?

-Megfigyelők.

-És mit figyelünk ?

-A valóságot.

-De mire jó ez ? Segítünk ezzel nekik ?

-Nem. Ennek csak számunkra van értéke.

-Hogyhogy ?

-Így nem unatkozunk.

-Nekem ez így értelmetlen.

-Mindegy. Nem tudod elmondani nekik.

-De én akarom !

-Próbálkozz csak. Nem lehet.

-HÉ! Kisfiú ! Hallasz engem ?

-Igen, de ti sosem figyeltek rám.....

XX.

-Valaki, valahol, valamiért megálmodott téged.

-Kicsoda ?

-TE.

Lélekelbeszélések

,, Ha sírsz, a könnycsepp kigördül szemedből, és hangtalan zuhan lefelé. Majd mikor földet ér, elbúcsúzik a világtól, és meghal. ''

Nem tudom, megérted-e majd ezeket a sorokat, lehet, hogy találsz egy szakaszt, ami neked vagy rólad szól. Ha csupán egyet megértesz közülük, már elértem a célomat. Pedig csupán annyit tettem, hogy leírtam azt, amit gondolok és érzek, semmi többet. Bár az is igaz, nem kis bátorságra volt szükség ennek megtételéhez........

A szerző

001 Én és a barátom

Én meg a barátom. Hosszasan beszélgettünk. Tudom, mindketten furcsák vagyunk, de őt senki se szereti. Van aki elfogadja, van aki várja, de mindenki fél tőle. Még én is, pedig én megértem őt. Valakinek ezt is kellett vállalnia. Nem hiszem, hogy szereti azt, amit csinál. De meg kell tennie. Mindenkinek vannak dolgai, amit nem tenne meg, de kell és kész. Tudom, lázadni szeretne, de mégsem teszi meg. És csupán keresztneve van, még csak családnevet sem kapott. Úgy hívják: Halál.

002 A gép

A gép eljutott arra a tudatállapotra, hogy nincs tudata. Nincs felelőssége, nincsenek érzelmei, gondolatai. Mégis hasonulok hozzá, elvesztem az érzelmeim. Semmi megingás, egyszerű tiszta tudat. Semmi nem akadályoz abban, hogy a jövő felé vigyem az emberiséget, istenné válok. Nem inogok meg holmi érzelgősségtől. Megszűnnek a korlátaim amik eddig visszatartottak. Az idegeim acélkemények. Befűtöm a kazánt, ne fázzanak este a gyerekek ......

003 Már azt hittem....

Már azt hittem, hogy soha többé nem fog megtörténni. Láttam többeket akik az első után idegösszeroppanást kaptak, de voltak akik még most is csak félvállról veszik. Én megtörtem, és ezt nem szégyenlem bevallani. Viszont én visszajöttem onnan ahonnan csak a szerencsés kevesek jöttek vissza. Nem vágytam már rá, elfoglalt a munkám, a céljaim. De mégis újra megtörtént, épp oly váratlanul mint ahogy régen. És vajon mi lesz a vége ? Nem tudom.

004 A látogató

Mikor megérkezett, csak szótlan néztük egymást. Igaz, ő tudta hol van, de én nem tudtam, ő honnan jött. Miután üdvözölt - mintha csak otthon lett volna - helyet foglalt, és megszakíthatatlanul mesélt. Mesélt az ő világáról, ahonnan jött, és ahova majdan a beszéde végeztével visszatér. Olyan világról mesélt, ahol tiszta az ég, éppúgy mint az emberek lelke. Ahol a tudomány vigyáz arra, hogy mit művel, ahol csak százévente születik egy-egy gonosz ember, de akkor is csupán elrettentő példának okáért. Ahol elfogadják az egyén gondolatait, és minden életet megbecsülnek. De még mielőtt távozott volna, sikerült feltennem egyetlen röpke, megfontolatlan kérdést:

- Ki vagy te ?

- Egy időutazó. A jövődből.

005 A láthatatlan fal

Van egy fal, ami mindig ott áll előtted. Mindhiába nézed, meg nem láthatod, csupán sejtheted azt. Ez a nagy tanító. Akkor veszed észre, amikor fejjel rohansz neki, és akkor megismered, elveszti számodra titokzatosságát, és láthatóvá válik. Nem tudom, mennyi falba ütközöm rövid életem során, és hányat fogok elkerülni. De némelyik fáj, nagyon fáj. Talán nagy ajándék lenne ha az összes falat ismerném, de azzal elveszteném annak lehetőségét, hogy magam fedezzem fel őket, és nem lenne több mint egy unalmas labirintus.

006 Kiszakadva

Megváltozott a környezet, itt nem ismer senki. Én is más vagyok, elrejtem gyengeségem és hibáim, hasonulok, de ettől még nem szűnnek meg, újult erőre kapva betörnek a megtervezett képbe. Nem menekülhetek sem a múltam, sem valódi énem elől, és mindhiába követem társaim, hisz egyszer ennek is vége lesz. Vége egy rossz álomnak.

007 Emlékkép

Ott volt, szemem ugyan könnyel volt teli a csípős széltől, de tudtam, hogy ott van. Ráismertem arra a járásra, mellettem volt, és az arca mosolygott. Soha nem értettem ezt a mosolyt. Oly távolinak tűnt az egész lénye, mintha csak egy szellem lett volna, de tudom, hogy él. Talán könnyebb lenne ha nem élne ? - Nem hiszem. Sokkmindent feltép az ilyesmi, régi, talán már begyógyított sebeket. Ha nem orvosolnám önmagam, talán belepusztulnék. De meghalni sincs időm, hisz az idő halad.

008 Az angyal

Az ember néha összetalálkozik Isten szolgáival. Ezek a kiválasztottak sokszor önmaguk sem tudnak erről. Én nem vagyok ugyan köztük, de ismerek egyet. Csodálom, hisz úgy fordul az emberekhez mint maga a megváltó. Tisztaság van a lelkében, és én betörtem ebbe a világba. Lehet, hogy kissé fél tőlem, nem tudom. Az ember evett a tudás gyümölcséből, és így még hasonlatosabb lett Istenhez. Ezért tart tőlem az Isten is, mert az új tudást keresem. De nem pusztít el, hisz az ő teremtménye vagyok, és szeret. Az angyalt pedig féltem, van erőm ahhoz, hogy leszakítsam virágát, és a földre dobjam. De ha nincs az angyal, akkor én sem vagyok.

009 Satu

Ez a szerszám, szorítja a szívem. Olyan borzalom, hogy attól kap az ember egy hatalmas pofont akitől éppen nem várná, és mégsem képes miatta haragudni rá. Nagyon furcsák az emberi érzések, egyszer fent, egyszer lent. Most itt a mélyponton az ember sokkmindent újragondol. Félek, hogy soha nem találom meg a boldogságot amire vágytam. Ismét csőd, csődre halmozva. Szeretnék sírni, mélyen és lélekből, hogy megszabaduljak a fájdalomtól. Nem tudok. Bárcsak ne lennének érzéseim, vagy szabadulnék meg a satutól !

010 Egy százemeletes tetején

- Ááááááááááááááááááááááááááááááááá

011 Mért ?

Egy bábu vagyok. Sokan belémrugnak, lelkembe taposnak, lenéznek, megaláznak. Ennek egyetlen oka, az az átkozott másságom.  Nem akarom őket bántani ezért, hisz nem direkt csinálják. Viszont egyikükben sem fordul meg, hogy lehetne másképp. Nem gondolnak bele, hogy milyen lehet a számomra. Mindezt elviselném, ha csupán egyvalaki lenne aki szívből átölel. Az emberek nem szeretik ha valaki más. Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Én viszont büszke vagyok arra, hogy vállalom azt, hogy más vagyok, még, hogyha ez nehéz is. Csupán egy kérdés marad: Mért ?

012 Valóraválás ?

Ha elveszítesz valakit, valaki olyat, akit nagyon szeretsz, az egy borzalmas érzés. Az első alkalommal, mikor ez megtörtént, elvesztettem a fejemet. Minden erőmmel küzdöttem, hogy visszakapjam őt. Semmi. Sok homok lepergett az élet órájában, mire végre el tudtam viselni a helyzetet. Sikerült megállapodnom, csupán az álmaim maradtak. Majd újra megjelent, könnyedén besétált az életembe. Nem tudom pontosan, mért teszi ezt. Talán bosszúból, amit nem nagyon tudok elképzelni. Talán valóra válik egy álom.

013 Feleszmélés

Egy könyv csupán, lapok sorban egymás után. A szöveg mégis hozzám szól, megértem önmagam egy eddig ismeretlen részletét. Borzalom. Küzdeni ellene olyan, mintha magam ellen harcolnék, de meg KELL tennem. Nem hagyhatom, hogy azokat akiket szeretek elveszítsék, azt amiről bár nem tudnak, mégis az ő tulajdonuk. Nem könnyű ez, hisz oly egyszerű számomra mint a reggeli fogmosás. Nincs olyan földi törvény amely büntetné ezt, talán csak az Isten ítélőszéke előtt vár rám a felelősségrevonás. Meg kell tisztítanom önmagam, le kell győznöm az erőt amely a birtokomban van, és jó útra téríteni, kordában tartani, bármennyire is nehéz. Régen mindez csak játék volt, de szemem kinyílt, és megláttam a valóságot. Feleszméltem. Talán még nem késő .........

014 Háromszög

Mit válasszon az ember ? Van barátom, és valaki akit mindketten szeretünk. Legjobb lenne, ha a kecske is jóllakna, és a káposzta is megmaradna. De nekem a harmadik boldogsága a fontos. Döntsön ő, mielőtt még két barát szembefordul. De vajon tud-e dönteni ?

015 Furcsa emberek

Van köztük összetartás, művészek egytől egyig. Keveset beszélnek, dolgoznak. Csupán egy volt akivel megismerkedtem. Nagy koponya, annyi szent. Mások nem fogadtak el, nem azt tettem amit ők akartak. És ők akarják az egyéniség és a szellem szabadságát hirdetni, ha nem hajlandók elfogadni az újat, azért még nem kell azt elítélniük. Pedig szerettem volna barátságba kerülni velük.......

016 Ismét

Egyetlen a lányok között ő a világon, mégis ő kell nekem. Bár érzései olyanok mint egy szinuszgörbe, kiszámíthatatlan mint egy macska, és veszélyesen okos. Soha se tudtam megérteni, bármennyire is akartam. Ha elfelejteném, könnyebb lenne az életem, és dögunalmas. Szeretném átölelni, szeretnék hosszú órákon keresztül beszélgetni vele. De félek, talán nem történik meg ilyesmi soha, és enélkül kell leélnem az életem. Ki lehet ugyan bírni, és ki is kell, mert csak egy másik út van, amelyet egyszer már bejártam: az őrület.

017 Rosszkedv

Kár is részletezni.



018 Hajlam

Nehéz bevallani az embernek, főleg önmaga számára, azt, hogy hajlamos az őrületre. Ez több mint borzalmas. Ha valaki őrült, nem fogja fel, és nem kerül ellentmondásba saját tudatával. De én, én tudom, hogy néha megőrülök, azt is, hogy mért, azt is, hogy, hogyan. Aztán látom, és utálom magamat. Nem tudom, miért nem akadályozom meg magam, talán azért, mert magam is kívánom azt, hogy a fantáziám teremtette világba lépjek. A legrosszabb mégis az, hogy mindig azzal játszom ilyet, akit a legjobban szeretek. És nem tudom megakadályozni, pedig szeretném, és elméletileg mégis én vagyok az egyetlen, aki szembeszegülhet önmagammal. Adjon, adjon valaki orvosságot.

019 Vágy

Lehet, hogy úgy érzed tudsz felejteni, az első napok hiányérzete enyhül, majd elmúlik. Újra szabadnak érzed magad, de egyetlen emlék képes mindent újraéleszteni, feltépni a sebeket és feléleszti az elnyomott vágyakat. Félek attól, hogy soha nem érem el, félek attól is, hogy bekövetkezik. Csupán attól nem, hogy elmúlik, hiszen tudom, hogy hiába reménykedem benne. Olyan ez mint egy kötéltánc a szakadék felett, az izgalom nem múlik el addig amíg a túloldalra nem érsz, vagy meghalsz.

020 Alkotás

A művek sorban követik egymást, úgy változnak ahogy én változom. Nem érzem bár még önmagamban, de az alkotásokon már látszik a borzalom. A horror élő megnyilvánulásai. Megriadok önmagamtól - ilyenek lennének a gondolataim ? Ilyen a szerelem ?

021 Hidegség

Furcsa lények a nők, az ember szereti, imádja őket. Vagy megveti és elkerüli, de a végén mindig az történik amit a másik akar, az amit már előre eltervezett. Egyik nap még forró szavakkal borul rád, majd nemsokára a levegővel tesz hasonlóvá. Olyan mint a jég. És lehet, hogy csupán azért tette, hogy összetörjön, de a választ csak ő tudja. Nem tudhatod, mi bújik meg a hideg álarc mögött.

022 Egres

Meg kell állapítanom, hogy minden embernek a zsebében ott van egy "egres". Ha túl korán megesszük, akkor még éretlen és savanyú, ha túl későn, akkor már talán meg is romlott. És az a nagy igazság, hogy ezt az egrest még senkinek nem sikerült jóízűen elfogyasztani.

023 A nap

És eljött a nap. Szimplán virradt fel, mint az összes többi, és csupán kevesek érezték, hogy történni fog valami. Egyetlen ember tudta csupán biztosan, de néma volt mint a sír. Rég tudta már, de elhinni csak most kezdte igazán. Lelkében felvirradt a félelem és a vágy. Szeretett volna üzenetet hagyni a jövő számára, de ahhoz amit el akart mondani, nem voltak szavak. Majd eljöttek érte ŐK, senki se tudja honnan. Az ember pedig eltűnt. Soha nem is létezett.....

024 Nudli

Nézzük meg a jelenünk, és a jövőnk. A jelen a következő pillanatban múlttá, csupán régi emlékké válik. A jövőnk a jelenből növi ki magát, abból a jelenből ami a következő pillanatban már fagyott, megváltoztathatatlan múlttá lesz. Tehát ez az egy pillanat a döntő, ennyin múlik az ember sorsa. Nudli.

025 Filozófia

Ha valakinek sikerülne egyszer a világra ténylegesen alkalmazható állításokat szerkeszteni, először pénzt gyűjtene a tudásával, majd halálra unná magát, mivel semmi meglepetés nem érné. De mivel amit itt írok, szintén nem tökéletes, csupán egy Filozófia. Gyönyörű értelmetlen szörnyeteg.

026 Bizalom

Ha létezik egy felsőbb rendező erő, egy Isten, akkor nagyon jó volt, hogy kitalálta a bizalmat, talán az a baj, hogy a bizalom ugyan létezik, mégis kevesen élnek vele. Pedig van egy csodálatos eszköz a kezünkben, amellyel embertársainkhoz fordulhatunk. Nagyon fontos ez. Megadni valakinek, és talán egyben megkapni tőle. Hatalmas ajándék ez, és veszélyesnek tartjuk. Abban hiszünk ha felfedjük lelkünk titkait, azzal gyöngévé válunk, és félünk azoktól akik ismernek minket. De nem ez a jövő útja, fordulj valakihez bizalommal, félelem nélkül. Bizony, így lesz jó.

027 Kémia

Az ember éli életét, úgy semmi érdekes nincs körülötte és egyszer csak megjelenik egy a másik nem képviselői közül. Naná, hogy esetünkben még szép is. A gondolkodás menete tökéletesen megkavarodik, az emberben elkezdik régi mesterségüket a gének és a hormonok. Minden eltűnik a szemünk elől, azon a személyen kívül, gondolataink a fellegekbe kalandoznak, és kialakul a vágy. Pedig ez nem más mint kémiai állapot, enzimek, molekulák. Hát tudjátok: A kémiáját !

028 Két végtag

Sokszor van az életben, hogy az ember magányos. Nekem talán több is jutott belőle mint másoknak, de ebben nem lehetek biztos. Bizonyára van aki még nálam is szerencsétlenebb. De adva van két kezem, hogy átöleljem, hogy szeretetet adjak neki, és segítsem a bajban. Talán majd egyszer valaki rám is gondol. Én csak várok, szorult szívvel és zavaros lélekkel. Meddig ?

029 Kérdés a világnak

Nem tudja valaki mikor kell megenni az egrest ?

030 AZ

 

Néha úgy érezzük, hogy történni fog valami, nem tudjuk mi az, de valahol bennünk van a képesség, hogy érezzük a jövőt. Viszont emberek vagyunk, tévedésre hajlamos lények, kis foltok a világmindenségben. És mivel tévedünk, eltéveszthetjük az érzéseinket is, várunk valamit ami soha nem történik meg, és sokszor csak a halálos ágyon fogja fel az ember, hogy mégsem történik meg AZ.

031 Erre nem

Néha megadatik az embernek, hogy megtudja az igazságot, méghozzá úgy, hogy nem is várja. Van egy meggyőződés ami él a tudatunkban, és az igazság kemény vasökle lecsap rá, a tükör darabokra hullik, megjelenik a valóság. Néha mindez jó, néha pedig rossz. A legszörnyűbb az, ha ezt még eldönteni se tudjuk. Olyan információ ez, ami megváltoztatja az ember életét, akármilyen apró is legyen az. Mindenesetre ilyen esetekben sokszor megfogalmazódik egy belső sóhaj: Erre nem számítottam.

032 Elernyedten

Az ember lefekszik az ágyra, fülébe mászik a zene, de már nem hallja. Megszűnik körülötte a világ, feloldódik a saját gondolataiban. Ha ezek gyötrik is, mégsem fáj már számára, az egész valóság távolivá válik, mint ahogy távoli az újszülött gyermeknek a halál. Lassú zuhanás vezet az álmok bonyolult másvilágába. A logika és az értelem szép halála ez. Aztán egy hang közbeszól, visszatérünk, hogy minden kezdődjön elölről.

033 Toposz

 Éled a tudat,                               Meghal a tudat,

 tudat erejére       ÉS\VAGY\DE    tudat erejére.

 Meghal a lélek,                            Éled a lélek,

 izzó a vére.                                 izzó a vére.

034 Ki?

Ha reggel felébredsz, két dologra gondolsz: az egyik az, hogy mi az amit tenned kell ezen a napon, ez nem más mint amit a környezeted elvár tőled. A másik erő azt mondja, hogy légy önmagad, mutasd meg, hogy nem tartozol azok közé, akik beleillenek az elképzelt formába. Csináld azt amit szeretnél. A napi lényünk valahol a kettő között alakul ki, mintegy kötélhúzás eredményeként. Ez a kötél szinte mindig feszes, és ha a földre hull.....

035 Körülöttem elterülő

 

A körülöttem elterülő világot néha sikerül kívülről néznem, mint amiképp egy tudós figyeli a hangyaboly nyüzsgését. De ez valahogy mégis más. A rendszer sokkalta összetettebb, mindhiába nézem nem találom a mindig érvényes összefüggéseket, valahol a káoszhoz hasonlít. Figyelem vajon mi lehet a cél, de csupán az élet és halál monoton váltakozását fedezem fel. Az egész önmagáért van, semmi ami ezen túlmutatna, de ha vannak is ilyen megmozdulások, csupán tiszavirág életűek. A boly végez velük. És ott van egy kis jelentéktelen folt a többi között: Én.

036 Feldobottan

Ritkán van ilyen az életemben : ami történik velem az örömre adna okot, de valahol benn egy hang rám szól, hogy valami nem stimmel a képben, egy apró zavar ugyan, de élvezhetetlenné teszi a ,,műsort''. És mit ér mindez, egy pillanatnyi mámor, ami fájdalmasan szerte fog foszlani. Vagy mégsem ?

037 Paff

Eljött a pillanat amire vártam, bár nem tudtam a jövőt, mégis esély volt arra, hogy beteljesüljenek a régi vágyak amiktől nehezen szabadulok meg. Minden jól kezdődött, az apró mozzanatok mint kis útjelző táblák, sejtették a jövőt. De valami olyan erő, ami talán pont belőlem származik, egy elkalandozott gondolat, életre kelt. Irányítása alá vette a valóságot, és megváltoztatta a rendet. A terv pedig Paff, semmivé vált. Talán lassan majd megszokom az ilyen dolgokat.

-Következő !

038 Gondolatok az üzletben

Hol vagyok vajon az élet üzletében, és milyen árcédulát nyomtak rám az évek ? Lehet, hogy senkinek sem kellő leértékelt áru vagyok, selejt, hibás elem, ami nem illik a megtervezett sorba. Én tisztában vagyok ezzel, de akkor is vannak értékeim, és a másságomban is felfedezhet valaki egy kis pozitív fényt. De te megveszed-e a leszázalékolt végterméket ?

039 Magam-csata

Játék ez, bennem tombolnak az érzelmek, úgy feszítenek, hogy sírni lenne kedvem. Nem teszem mégsem, színészkedem, hogy lényegtelen számomra az egész, nem látja senki, hogy a külső alatt egy vulkán izzik. Visszafojtom a kitörést, csak azért, hogy megóvjak másokat, de ezzel magamat rombolom le. Szép lassú öngyilkos Magam-csata.

040 Kezemben....

Kezemben tartom őt, már nehezen veszi a lélegzetet. Biztos tudatában van annak, hogy megtudja, vajon létezik-e élet a halál után ? Tudja, hogy már távoznia kell, hogy vége mindennek, hogy nem érte el azt a célt amit kitűzött maga elé. Mégis mosolyog, megbocsát mindenkinek, és arra gondol, hogy elfelejtik, senki nem fog rá emlékezni. De talán én igen. Szemében melyet már hosszú ideje bámulok, könnycseppek ülnek. Saját szemembe nézek.

041 Baleset

Éreztem az erők jelenlétét, tudtam, hogy ott vannak és lesnek rám, hogy egy elővigyázatlan pillanatomban lecsaphassanak rám. De untam a tétlenséget, újra utat adtam magamnak és a vágyaimnak. Támadtak, oly hirtelen, hogy felfogni se tudtam. A szerencse viszont velem volt, bár nem tudom, kinek köszönhetem, hogy élek. Talán ISTEN volt, aki a segítségemre jött, pedig nem hiszem, hogy kiérdemeltem. És úgy gondolom, szintén segítség kell majd, hogy megszabaduljak üldözőimtől, akik meg akarják szerezni felettem a hatalmat. Ezt a játszmát pedig nem akarom elveszíteni. És itt van még egy dolog, a félelem. Ettől nehéz megszabadulni, sokszor hosszú évek munkája kell hozzá, és van, hogy nem múlik soha.

042 A Módszer

Az elme alkalmas arra, hogy úrrá legyen önmagán. Lehet a környezetünk számára egy szerepet játszani, eltervezett forgatókönyvi jelenetek ezek. Én vagyok a forgatókönyv írója, a Módszer hatását úgy figyelem mint az író az olvasókat. De itt kevesek tudják csak, hogy ez játék. Viszont túl életszerű, túl valóságos. Én vagyok a Módszer felfedezője, alkotója, alkalmazója, haszonélvezője. Én vagyok a Módszer maga, megszűnnek a határok, lassan semmi különbség nem lesz a Valóság és az új eltervezett én között. Már nem is létezem, csak a volt önmagam, egy gondolat viszi felettem a hatalmat. Csatát nyertem magam ellen.

043 Undor

Gyűlölöm magam néha, mikor nem figyelek a környezetemre. Megjelenik a vágyott cél, és egymásnak fordítom azokat, akiket szeretek. Nem érdekel, hogy mi lesz velük, tudom előre, hogy nyerni fogok, és nem áll elém semmi. Mindent eltiprok, anélkül, hogy az eltiportak rájönnének erre. Csupán áldozatok ők. Majd jön a feleszmélés, de akkor már késő. És még csak azt sem tudom bebizonyítani, hogy én vagyok a bűnös. Marad a halhatatlan lelki fájdalom.

044 Kérdések 18-évesen

Bulizzak vagy NE bulizzak ?

Berúgjak vagy NE rúgjak ?

Csajozzak vagy NE csajozzak ?

Bunyózzak vagy NE bunyózzak ?

045 Egyedül

Minden felborult körülöttem. Nincsenek játékszabályok és nincsenek győztesek sem. Sodor az ár, és csak hiszem, hogy megkapaszkodtam, érzéki csalódás volt csupán. Már nem dob föl a tánc, a félelem. Valami mást keresek, valami emberit, egyszerűt és érthetőt. Nyújsd a kezed, és ments meg, vagy nézd végig a halálom........

046 Boldogság

Egy nap csupán, mégis annyi minden megtörténik pár óra alatt. Egy mese, pár jó barát, egy kedves hang, nevetés, és egy film, amin sírni lehet, de ezáltal nyújt valódi élményt. Ennyi elég, és talán több nem is kell hozzá. És bár még álmok tombolnak a tudatban, egy kis megelégedés olyan jó, mint az ételre a só.

047 Apám

Néha már nehéz elviselni, sokszor úgy néz rám, mintha meg akarna semmisíteni. Pedig ez nem igaz, ő csupán egy nagy gyerek, akinek álmai vannak, és üveggolyóval játszik. Sokszor nem veszi észre, hogy mi történik körülötte, és nincs tekintettel  másokra. Talán most, amikor már öregszik hatnak rá a gyermekkor emlékei? Olyannyira távol van tőlem, hogy sajnos nem tudom megérteni, reggeltől estig együtt élek vele, és rá kellett ébrednem, hogy nem ismerem. Dolgozik, robotol, hogy több pénzünk legyen, és mégsem látom, hogy sokkal gazdagabbak lettünk volna. Csak elvesztettem valamit, már nem kártyázunk együtt, nem kirándulunk, és nevetni is csak rohanva nevetünk néha. Pedig ez nagyon hiányzik.

048  Várakozás

Elértem végre valamit, amit nagyon akartam; tudom, hogy valamikor be fog következni, de erre még várni kell. Várni valamire, ami nagyon fontos nekem, annyira, hogy azt szinte még magam sem tudom megindokolni. De ez a várakozás egy furcsa dolog, izgalom mellyel a gyermek várja a karácsonyt, és már semmi más nem tudja érdekelni. A vágy egy időre tehetetlenné teszi a testet és a lelket, úgy uralja mint ahogy semmi más nem képes rá. Pedig a tudat tisztában van vele, hogy ennek semmi értelme. De már nem tart sokáig.......

049  A temetőben

Halottak napja, mindenki számára az emlékezés ideje ez, de én nem a múltra gondolok, hanem a jövőre. Majd én is meghalok talán egyszer, és ha emlékeznek is rám, nem sokra megyek vele. Nem tudom, hogy mi van a halál után, de ha a NEMlét követi, akkor elszorul a szívem. Itt vagyok egy világban, amiben az idő a végtelenbe rohan, élek benne egy jelentéktelen pillanatban, és soha többé nem lesz ilyen élményem. Nem beszélhetek senkivel, nem lehetnek élményeim, és szenvedni sem szenvedhetek. Senkit nem érdekel majd, hogy léteztem-e valaha, olyanná válok, mint a nulla a gyök alatt. Nekem ÉLNEM KELL !

050  Nyugalom

Van, hogy sikerül legyűrnöm magamban a vágyakat, bennem élnek továbbra is, de nem hajszolnak, mint az ember a lovat, amikor siet valahova. Nem áll meg ettől az élet, minden megy tovább, csak a lélek pihen meg kifáradt vándorként. Tudom, hogy ez a vándor előbb-utóbb meglát majd valamit, amire szüksége van, és útra kel, de akkor majd már új erőre kapva és jobban viselve a megpróbáltatásokat, melyek előtte állnak az úton.

051  Csatlakozás

Ott vagyok azok között, akikkel naponta találkoztam, de most más a helyzet. Valamitől eltűnt a kitaszítottság érzése, feloldódtak a gátlásaim. Különös érzés ez annak, aki elzárkózik a környezettől. Felemelő és energiával dúsító ez. De az ellentmondás nem szűnik, ott él az emlékekben, hogy nem így kéne élnem, és nem is akarok, csak szeretnék.

052  Pillanat

Mosoly, bolondság, emlékek, őrület, szeretet, kitagadás, vágy, tudatlanság, önvád, kérdések, semmi, fájdalom - egyetlen pillanat.

053  Furcsa

Eddig is a tudatomban élt, hogy segíteni kell az embereken, de találkoztam valakivel, akinek miután ezt elmondtam, a gondolat úgy olvadt bele a tudatomba, mintha mindig is oda tartozott volna. Furcsa érzés ez, és nem tudom, hogy az a személy miért gyakorolta rám ezt a hatást. Talán azért, mert nem akartam neki hazudni ...................

054  A kő

Van egy láthatatlan kőlap, idő koptatta felületén a mély sebek törvényeket hordoznak. Olyanokat, amiket magamnak hoztam létre, hogy szabadabb legyek. Talán nehéz megérteni, hogy miképpen lehetséges ez, olyan mintha egyetlen körlapon állna az ember, körülötte pedig a gyilkos mélység. A törvények köve a kör közepén van, és össze vagy láncolva vele. Megköt és életben tart. Ne feledd, ha jók a törvényeid, nem kell félned semmitől.

055  Habos sütemény

Ha szegény vagy, akkor csupán tudod a habos süteményről, hogy finom, ízletes, de meg nem ízlelheted. De az élet ettől még nem lesz semmivel sem kevesebb. De ha egyszer mégis megkapod, érzed az édességét, ahogy szétolvad a szádban, azt soha el nem feleded. Más lesz azután az élet, hiányozni fog belőle az a habos sütemény. Álmokban jelenik meg újra, és reggel a valóságra ébredsz. Talán csak abban találsz vigaszt, hogy egykoron még ízlelhetted, és az emlékeidet senki nem veheti el.

056  Ki vagyok ?

Ha fölteszem magamnak a kérdést "Ki vagyok én ?", akkor ez egyike a legkönnyebben, és a legnehezebben megválaszolható kérdéseknek. Mert van egy nevem, szüleim, születési helyem, foglalkozásom, lakhelyem, és így tovább. De ezek csupán száraz adatok. Ha személyi igazolványt akarok magamnak, senki nem kérdezi meg, hogy vajon mi a célom az életben, hogy kit szeretek, mik a vágyaim, vagy mi az amit el akarok kerülni. Pedig ezek legalább annyira fontosak. De ki is vagyok én ? Nem több, mint egy embernek tűnő lény, kit sodor a kegyetlen idő keresztül az események tengerén, és kiáltom a csendes néma égnek: "Ki vagyok én ?"

057  Nyomorultak

Utolsó erőm is elhagyott már, emlékeim szerint az ital és a fájdalom mámorában leültem a hideg kőpadra. Az eső nedvessége átszivárgott lyukas nadrágomon. Kezemben szorongattam a már üres borosüveget - az egyetlen kincsemet. Odavágtam a kőpadhoz, majd bámultam a kezemben maradó csonkot. Igen, jó élesnek látszott. Gondoltam, talán nem fogok sokat szenvedni, ha felvágom az ereim. Bár a gondolat tombolt bennem, hogy ezzel vége mindennek, és a semmi, a gyalázatos borzalmas mindentelenség következik - de nem érdekelt. Már elszántam magam a végső lépésre, de valaki mellém ült.

- Hallod a madárcsicsergést ?

- Nem, tél van. Ilyenkor a madarak nem énekelnek, és én sem éneklek többé.

- Pedig szépen énekelnek, csak te nem akarod hallani.

- Nem is akarom. Nem ér az egész egy kalap szart se.

- Az álmokról énekelnek, a te álmaidról.

Megnőtt bennem a kíváncsiság, bár bolondnak tartottam a mellettem ülő személyt akinek még az arcát sem volt időm megnézni, mégis figyeltem. Pár pillanat múlva pedig meghallottam a szívmelengető dalt. Átkaroltam az ismeretlent, és elindultunk a kihalt város útjain. Bárki ránk nézett, azt hihette, hogy duplán lát, de ez minket nem érdekelt, csak sétáltunk, nevetve azon, hogy mily bolond is az ember............

058  Köztünk

Az ember nem figyel oda a környezetére, inkább magával törődik. Akiket nem ismer igazán, azokról is véleményt alkot, még ha akaratlanul is. Egy kis odafigyelés kell csupán, és ráismerhetünk az elrejtett kincsekre, még akkor is, ha ott előtte csak szemetet véltünk felfedezni. Köztünk élnek azok, akiket csupán meg kéne szólítani, és pár pillanat alatt sok értéket kaphatnánk tőlük, és adhatnánk nekik viszont. Meg kell tanulnunk megtalálni és megérteni egymást. És ez még csak a kezdet..........

059  Reiki

Régi feledett tudomány

mely újra fényt keres

nem értem összes

titkait

de

hiszek

és teszek

060  Most

Most nem olyan mint a fehér holló röpte az éjszakában, se nem olyan mint a gyertyafény egy fénytelen világban, inkább fekete folt egy fekete lapon, de egy olyan folt, ami lelkében őrzi a tudatot, hogy ő fehér.

061 Hosszú

A nyugalom, ha csak egyszer is megismertük az izgalmakat, magában hordozza a kitörés lehetőségét. Egy idő után az indulatok, a fájdalmak, a szeretet és a vágy erői összegyűlnek, és kezdenek elhatalmasodni. Hatalmas próbának kitéve ezzel a tudatot. Meg kell nyitni a záró szelepet, és kiengedni azt ami szorít. De a hosszú nyugalom után, nem tudom képes vagyok-e még rá. Lehet, hogy nem sikerül, és belebolondulok...................

062  Hiányzik

Igen, hiányzik. Bár az ember ritkán mondja ki, én mégsem tagadom. Hiányzik nekem a szerető karok lágy, forró ölelése, a nyugtató simogatás, a kellemes halk szavak. Hiányzik a tomboló csendes élvezet. Többre gondolok mint a test kielégítése, mert az egymásnak adott ajándék a világ egyik legcsodálatosabb dolga. Nem működik szeretet és tiszta érzések nélkül. Másképp csak játék az egész aminek emléke szertefoszlik a semmi emlékeiben.....

063  Kameraállás

Egy filmforgatáson több kamera is figyel, és bár a valóság csupán egy, minden kamera más más valóságot tekinthet a magáénak. Az én kamerám az életet nézi, tudja mutatni a szépet és jót, de akár a színfalak mögötti kínzó rosszat. De nagyon nehéz letenni a kamerát és a tényleges valóságot látni minden előítélettől mentesen. De sajnos nem tudom, hogy amit én valóságnak tekintek, az nem több-e mint egy újabb kamera a sorban. Egy újabb kamera a végtelen sorban.

064  Odafönn

Néha belegondolok, hogy a véletlenek furcsa játéka hányszor siet a segítségemre. Ezek olyannyira különösek, hogy nem is illik rájuk a "véletlen" szó. Sokkal inkább olyan a dolog, mintha valaki megtervezné őket, előre és nagy szakértelemmel. A tudománya abban rejlik, hogy a döntést mégis rám bízza. Nekem kell választanom. Igen, úgy érzem kedvel valaki engem odafönt.

065  Tükör

Hétköznapi esemény az, mikor az ember belenéz a tükörbe. Mindig ugyanaz az ismeretlen arc bámul rá a másik világból, egy képzeletbeli valóságból. Látod ha bajod van, ha örülsz, ha fáradt vagy. Az arc mégis ugyanaz marad, a szemek tekintetében mélyen benne ül a személyiség képe. Nem szerettem soha, a saját szemembe nézni. Nem akartam elfogadni amit láttam, brutalitást, számító, könyörtelen és megtört tekintetet. De mégis meglepődtem, ma ismét a tükör elé álltam, belenéztem a saját szemembe. Kis nevetés bújt meg a csillogásban, ami beköltözött a szemem sarkába. Holnap talán újra megnézem.........

066  Máshol

Sok filozófus, tudós, mágus és közember állította már, hogy léteznek világok amelyek számunkra láthatatlanok. Többen megállapították már azt is, hogy bizonyos megoldások segítségével átjuthatunk egy másik dimenzióba. A módszer nem isteni áldás, nem csoda, hanem éppúgy megtanulható mint a történelem. Az álom is egy ilyen világba vezet el, de ott inkább szemlélői mintsem irányítói vagyunk a valóságnak. De sosem szabad elfelejteni, hogy ezek a világok nem választhatók el attól a világtól amiben élünk. Ha elmész valahova és ott megváltoztatsz dolgokat, azok nagyon erősen hatni fognak a saját világodra. Vigyázni kell. De ha tiszta szívvel léped át a dimenziók kapuját, segíthetsz másokon. Tudod, ott Máshol nagyon, nagyon érdekes.

067  Csodák

A megállapításom az, hogy a csoda egy nem létező dolog. Nincsenek csodák. Hogy miért állítom ezt ? Az válasz nagyon egyszerű, mitöbb hétköznapi. Bármi is történik az része a valóságnak, és ezzel elveszti csoda jellegét mivel éppúgy érzékelhető mint bármi más. Ha ilyen dolgok történnek, azoknak valamilyen oka is van, és éppúgy természetesek mint a születés vagy a halál. A csodákat mi hozzuk létre azzal, hogy bizonyos dolgokat amiket nem értünk vagy nem fogadunk el teljesen, kikiáltjuk csodának és ezzel részünkről el van intézve. Pedig ha megtanuljuk megismerni és elfogadni őket akkor csodálatos dolgokban lehet részünk..............

068  Elmondani

Szeretném elmondani a világnak, az embereknek, az állatoknak, és minden teremtménynek ebben a végtelenségben, hogy SZERETEM. Szeretem a virágok illatát, a hosszú beszélgetéseket, a vízcseppet amiben megtörik a fény, a szellőt ami szétfújja hajam, a nevetést ami megtisztít a fájdalomtól. Semmire, még a rossz dolgokra sem akarok negatívan gondolni. De szavam pár méter után elhal a levegőben, a papír amire írtam elrothad az idő folyamán, a kőtábla megreped. Egy hely van csak ahova ezt leírhatom, hogy örök maradjon, az emberek lelke, a változó, élő, megfogalmazhatatlan valami, ami mindannyiunk számára oly fontos kincs.

069  Te is

Most, hogy idáig eljutottál, kérlek, hogy vegyél tollat a kezedbe. Ne félj önmagadtól, és az utolsó 70. pontot már magad írd le. Hidd el, hogy sikerülni fog, és ha elkészültél vele, akkor majd megértesz engem is, és egy kissé jobban megérted talán majd a világot, amiben élünk, és majdan meghalunk.

070  ...........................

............................................................................... ............................................................................... ............................................................................... ............................................................................... ............................................................................... ...............................................................................

071  Változás

Nem számítottam rá, de mégis féltem tőle. Annyira érthetetlen volt a számomra a dolog, de mégis értenem kellett volna.  Lehet, ha értettem volna, akkor még inkább mardosta volna a fájdalom a lelkemet. Túl hirtelen jött, és azt sem értettem, hogy mi lehet az oka. De Ő nem árulta el, pedig biztosan tudta. Figyelte a szenvedésemet, és én nem mentem el, hagytam, had játszon mint macska az áldozatával. Mindhiába, ami maradt az csak a fájdalom. De én mindennek ellenére: Szeretem.

072  Menekülés

Vannak érzések, amiket az ember egyszer létrehoz, de később arra kényszerül, hogy megszabaduljon tőlük. De valójában mégsem akarja. Csupán szeretne megszabadulni attól a vágytól ami egykoron teljes énjét betöltötte. Én szabadulni akarok, de önmagam állok ellent magamnak, és az egész nem több mint egy menekülés önmagam elől. Szabad szeretnék lenni..........

073  Meleg láng

Az élet sokkmindenre megtanítja az embert. De az érzelmeket is tanulni kell. Furcsa ez az iskola. Járom eme iskolának rögös utjait már hosszú ideje, és nem sok eredménnyel, de annál több tapasztalattal. A reményt nem adom föl. Keresem azt a kis meleg lángot, ami éltető, de el nem éget. Nem tudom, talán most már itt van a lehetőség. Csak arra kell ügyelnem, hogy ne legyen ebből is emlék, egyszerű értékű tapasztalat.

074  Egysejtűnek lenni......

Vajon igaza van e annak az embernek, aki azt állítja, hogy egy egysejtű nem mondható intelligens lénynek ?  Mindenesetre, szerintem van lelke, és valami, amit minden embernél jobban tud.  Osztódni.  Ha én úgy érzem, hogy több személlyel akarok együtt lenni, úgy, hogy egész önmagamat felajánlom, mint egy ajándékot, rá kell jönnöm, hogy ez lehetetlen.  Egy példány van belőlem, se több, se kevesebb.  Nem vagyok képes többre.

075  Mikor ment el ?

Ismerek valakit.  Nem lenne jó, ha megnevezném. Egyrészt azért, mert én vagyok az egyetlen, aki rájött arra, hogy mi történt vele, másrészt pedig azért, mer ő már hiába olvassa ezeket a sorokat.  Senki nem vette észre, hogy mikor történt. Talán egy szürke hétköznap volt az, amikor talán pont az én orrom előtt meghalt. Nem fizikailag, hanem odabent. Még ma is gondolkozik, nevet, mérges, de számára már nem létezik ez a világ. Élő halottként van köztünk.  És én nem figyeltem oda. Talán segíthettem volna. Még azt sem tudom, mikor ment el........

076  A világ értelme

Hány élet veszett oda, hasztalan.  Rengetegen tették föl az életüket, arra, hogy megtudják mi a világ értelme. Én nem küzdöttem érte. Csupán megkérdeztem, és megkaptam a választ. Nem volt valami felderítő élmény, mitöbb, lesújtó. Egészen addig, amíg valóban meg nem értettem.  Nincs semmi, nagy magasztos eszme, ami a világot valahonnan valahová vinné. De ennek nem is lenne értelme.  Az egésznek nincs értelme, és nem is kell keresni.  Legalábbis nem úgy, ahogy azt az ember gondolná.  Ha egyszer látsz majd egy arcot, amit könnycseppek mosnak, és eléred, hogy a könnycseppek helyét egy mosoly vegye át, akkor érted meg igazán...............

077  Megfosztás

Az évek megállítása épp oly nehéz feladat, mint egy kanárit megtanítani arra, hogy a víz alatt repüljön a himnuszt szavalva. Nincs megállás, és eljön az a nap, amikor az embert megfosztják attól a kincstől, amit gyermekkornak nevezünk.  Átkerülünk egy újabb skatulyába, amit a Felnőttek világának hívnak. De ez az a pillanat, amikor még dönthetünk. Megóvjuk e azt, amit egész eddig nagy gonddal építettünk, az életünk. Képesek vagyunk e arra, hogy megmentsük mindazt, amitől meg akarnak minket fosztani.  Ne feledd el soha, hogy mire képes egy gyermek, hogy mire vagy képes TE, mint a jövő záloga.

078  Este van

Párnámra hajtom fejem. Gondolatok cikáznak, és nem adnak utat az álomnak. Többet akarok, mint egy nap komor semmittevése. Talán ki kéne menni az éjszakába, és elkiabálni az emberiségnek: ÉBRESZTŐ !!!!!!!

079 Buszmegálló szindróma

A szegény ember sokat ácsorog a buszmegálló furcsa környezetében. Nem tesz többet, mint egyszerűen vár, és közben minden pillanatban arra gondol, hogy mennyire utálja ezt a semmittevést. Ott áll rengeteg ember, és egyik se lép oda a másikhoz, hogy váltson vele néhány szót.  Csak várnak és idegeskednek önmagukban.  Ha felhangzik egy busz zaja, mindenki figyel, hátha most jött el a szabadulás pillanata. Én pedig ott állok köztük, és ezen gondolkodva mégsem vagyok képes megtenni a lépést, hogy valakivel beszélgessek, és így ura legyek a gyilkos időnek. Valami visszatart, az idegenség teljesen beborító érzése: Buszmegálló szindróma.

080 Az utolsó telefon

Mr XY teljesen hétköznapi ember volt. Hétköznapi barátokkal, hétköznapi élettel, és hétköznapi halállal.  De amire nem számított, a halál és a túlvilág között egy hang szólt hozzá: - Van valami utolsó kívánságod ?

A kérdést rövid gondolkodás, majd egy mosoly követte. - Telefonálni szeretnék -szólt a válasz.  Mr XY tárcsázott, és a hang hallatán összeszorult a szíve - a telefon foglaltat jelzett. Pedig csupán egy mondatot szeretett volna hagyni az utókorra: - Az élet szép......

081 EMBER

Kinéztem az ablakon, és a tekintetem egy járókelőre vetődött. "Íme az ember" - szólt bennem a hang, és szólalt meg ismét, ahányszor csak új személyt fedeztem fel. Mindannyiszor igazam volt. Kevés hozzá egy élet, hogy valaki tényleg megérthesse, hogy micsoda szépséget takar ez a szó: EMBER.  Soha sem ismerhetsz mindenkit ebben a világban, és mégis, ha elmondod magadban ezt a szót, valami mégis megfogalmazódik. A szó mögött rejlő gondolat, amely benned lüktet a születésed óta. Soha ne feledd: EMBER VAGY.

082 Kívülről szemlélve

Ronda vagyok. De nekem azért tetszik................nincs más.

083 Játék ?

Micsoda játékot képes űzni az, aki birtokolja az erőt, és a szavak furcsa fegyverét ? Nem tudom jót, vagy rosszat teszek éppen. A jóra törekszem, de a félelem kemény szakadatlan háborút vív ellenem.  Mit tegyek ?  Ártani senkinek nem akarok, de ha nem lépek közbe, akkor minden a saját maga csapdájába zuhan. Önmagunkat emésztjük lassan, ahelyett hogy igazán élnénk.

084  Halhatatlanság

Amikor másoknak megemlítettem, két válasz volt. Az egyik, hogy lehetetlen, a másik pedig az, hogy borzalmas. Furcsa, hogy mindennek ellenére továbbra is akarom. Ez a második gyümölcs, amit nem hoztunk el a paradicsomból. Talán azért, mert előbb a tudással kéne úgy bánnunk, mint a teremtőnk teszi. Tudom hogy képes vagyok rá, de sok idő kell, rengeteg szenvedés, bukás és öröm. Hosszú az út, és még előttem áll.

085  Párás üveg

Utaztam a buszon. A szokásos ide-oda ingázás. A hangulat nyomott, mindenki fáradt és siet. De egy kislány előttem ebből mit sem vesz észre. Kis ujjával ír és rajzol a bepárásodott üvegre, és mindezt hangosan kommentálja. Akaratlanul is mosolyogni kezdek. Nézem a firkákat, mintha valami nagy művet szemlélnék. Aztán hosszú várakozás után , megindul az ujjam, és egy emberke körvonalait rajzolom. Még nem veszett el bennem a gyermek.................

086  Észrevétel

Valaki most lépett ki a szobám ajtaján.

Lehet, hogy ő volt az, akit kerestem ?

Talán utána kéne menni.........

087  A Király, a Bolond és a Halál

....És így szólt a Halál a Királyhoz: Gyere !

   És a Király ment...

....És így szólt a Halál a Bolondhoz: Gyere !

   De a bolond jobban szerette az életet...

088  Kettő

Szinte hihetetlen, hogy az ember képes arra, hogy két egymásnak ellentmondó gondolat éljen benne úgy, hogy mindkettőről biztosan tudja, hogy az igaz. Bámulatos dolog ez az agy részéről, de elviselni borzalmasan nehéz. A küzdelemben ugyan csak nyertes lehetek, hisz az igazságot fogom választani. Csakhogy kettő van belőle, és annyira különbözőek. Az egyik boldogságot hoz, a másik szomorúságot és feloldozást. Én mindkettőt választom.

089  Jó érzés

Kavargó gondolatokban, kiutat keresve sem jutottam semmire. Már azt hittem, hogy vége, felbomlott a lélek egyensúlya, és visszazuhanok a mélységbe. De ekkor egy hang, egy telefon hangja szólított magához. A túloldalon valakinek szüksége volt rám. Amíg van ember, aki számára jelentek valamit, addig mindig lesz megoldás. Nem adom fel, amíg szükség van rám.

090   Hajnal gyermeke

Hajnal gyermeke,

mond, mért véres a kezed ?

Hajnal gyermeke,

mond, mért könnyes a szemed ?

Tanuld meg a törvényt,

szenvedj féregként

emeld szemed az égre,

oldódj bele a fénybe,

érezd,

           hajnal vagy.

091  Barátok

Hazamegyek a barátaim közé.  Örülnek nekem. Beszélgetünk, én segítek nekik, ők segítenek nekem. Jól érezzük magunkat együtt.  Nincs ellenségeskedés, nincs rosszkedv. Fél szavak röpködnek a levegőben és mi mégis értjük őket. Minden gond menekül, ha meglátnak minket együtt. Igazán összeillő csapat vagyunk. Nem tudom miért, de megtaláltuk egymást, az élet és az idő hatalmas sodrában. Így jó.

092  Hogyan lehetséges ?

Egyszer, valaki eljött hozzám, és azt mondta: "Képes vagy rá."..............És én elhittem.

093  Gyertyaláng

Gyertyák vagyunk. Hol lángra lobbantjuk magunk, máskor pedig elnyomjuk fényünket. De akkor érjük el célunkat, ha az utolsó piciny lobbanásig feláldoztuk önmagunk. Semmivé foszlott ugyan, de szép volt.  Örökké élő emlékké vált.

094  Élet

 Annyira rövid, hogy sokak szerint még megszületni sem érdemes. Vannak, akik úgy éreznek, hogy nagyon hosszú, és érdemes élni. Engem egyik sem érdekel különösebben. Van egy jelen, és van egy cél amit kitűztem magam elé, pedig még én sem tudom, hogy pontosan mi az, csak érzem a létezését. Olyan ez mint amikor egy vak ember az érzései alapján halad egy számára ismeretlen világban. Ha senki nem segít neki, előbb utóbb orra bukik.....

095  Segíteni

 Nehéz. Van valaki, aki tudja, hogy a sivatag túloldalán van egy oázis. Egész lényével érzi jelenlétét, de nem fogadja el, hogy ő is képes elérni azt. Mi itt állunk a fák hosszú sorának kezdetén, és hívjuk őt. Éppannyira fél megtenni az első lépést, mint amennyire mi féltünk egykoron. Tudom hívni, beszélni hozzá, de nincs annyi erőm, hogy megfogjam a kezét, és végigvezessem az ő útján. Mert azt az utat csak ő ismeri...........

096  Veszíteni

 Gombóc a gyomromban, nem szűnő hasító fájdalom. Magányosnak és semminek érzem magam. "Vesztettem" - szól bennem az ego. De felismerem, hogy ezt csak az ego-m mondja, nem én. Egy gondolat átsuhan fejemen, az útról. Kitör a belsőmből a nevetés...mosolygok és boldog vagyok....megtanultam valamit.

097  A világ, amiben élek

Nem értem rejtett mélységes titkait. Őrizi őket a kezdetek óta. De képes vagyok érezni őket. Tudom, hogy nem rossz, és tudom hogy nem is jó. Egyszerűen és tisztán szabad, csak az emberek néha elfelejtik ezt észrevenni.......

098  Hol vagy kedves ?

Tudom, hogy létezel, és tudom, egyszer találkozunk majd. De nem tudom milyen leszel, képtelen vagyok elképzelni bármit is, ami hozzád csupán hasonló. Járunk majd egy táncot az érzelmek hatalmas színpadán, összefonódunk vagy csupán érintjük egymást - nem tudom. Várok rád, egyre fogyó türelemmel, és ettől lesz igazán hosszú az idő. Ne várass magadra, ha teheted........

099  Képsor

Egy sivatag közepén hasalok a homokban. Fejemet két kezemmel támasztom, és elmeredek a kavargó homok messzeségébe. A hátamon egy ház van, egy nagy családi ház. Nem érzem a súlyát, de ideköt, és nem hagy elmozdulni. Egy kígyó halad el a közelben, majd egy ember közeledik. Kezében csillogó, frissen élezett baltát visz. Felém tart, és egyszerűen ledobja mellém a baltát, majd eltűnik a végtelenben. Bámulom a naplementét, nyugodt vagyok...........

100  Víz

Az embert hasonlíthatnám a vízhez. A víz örök körforgással mindig újjászületik. Talán folyó lesz, vagy csupán kis patak, talán óceán vagy lehulló hópehely. De a változás ellenére, mindig víz marad.

101 Tegnap,ma,holnap

 

Tegnap valami,

valami mást éreztem át

Holnap majd,

majd belül alakul át

Nincs valóság,

csak változás

          álmodás

Ma egyszerűen,

egyszerűen jól érzem magam

102 Homokszem

Homokszem ül egy kőbe

ZÁRVA

Nyugalmának ez volt az

ÁRA

Kőlapon ülök magamba

ZÁRVA

Arra gondolok, talán ő

ÁRVA

Kőlapot viszek kezembe

ZÁRVA

Együtt sétálunk a kéklő

VILÁGBA

(ZÁRVA)

103 Történet

A mester egy napon így szólta a tanítványaihoz, a tanítási idő lejártához közeledve:

- Most játsszuk azt, hogy mindenki mélyen hallgat, és aki először megszólal, az az első számú vesztes, aki másodszor, az a második, és így tovább az utolsó emberig.

A mester ezután elhallgatott, és tanítványai is így tettek. Fél perc csönd után a mester ismét megszólalt:

- Veszíteni tudni kell.

Majd fölállt, és kisétált a teremből........

104 Megoldás

Ég a házunk. Ember már nem segíthet. A láng ég, fellobban, mardos, melegít. Nem vagyok tétlen. Kezembe botot veszek, faragok, legyen mivel.......szalonnázni.

105  JÉ!

Az ember mindig tapasztal. Néha hosszú időn keresztül nem figyelünk oda arra, ami körülöttünk történik, sem arra ami bennünk változik. Néha megéri megállni, és mérlegelni. Már hosszú ideje írom ezeket a sorokat, és csak most veszem észre, hogy mit teszek önmagammal. Egy régi valóság meghal, de nem vész el, mert teteméből egy új táplálkozik. Az idő halad, és én írok. Nem, nem csupán magamról. Rengetegen élik át ugyanezt. Szívünk egyszerre dobban, és mégis mindannyian mások vagyunk. Nem vagyok egyedül.

106 Kezdet és Vég

A fiú odalépett a ravatolozóban fekvő holttesthez. Körülnézett, de éppen akkor senki nem figyelt rá. Tudatában volt annak, hogy nem kellett volna megtennie ezt a lépést, de még nem volt teljesen ura érzelmeinek. Nézte a lány arcát, és közben erősen arra gondolt, hogy a lány csupán alszik. Tudta, el kell hinnie. Hosszú percekig várt, Majd két ujját a lány homlokára helyezte. Valami történt, de ezt senki nem vette észre. A fiú tudta mi várna rá, kisétált a ravatalozóból, és örökre eltűnt a bürokrácia szeme elől. A lány felnyitotta a szemét......csupán álmodott

107 Belsőm rejtekén

 Valahol bennem, egy világ létezik. Néha vidám, néha szomorkás, de sosem boldogtalan. A jövőjét maga írja, furcsa ismeretlen betűkkel. Együtt élek ezzel a belső világgal. Tudom hol kezdődik a külső világ, és tudom hol van a belső. A külsőt tisztán látni, nyugalom. A belsővel egyesülni, végzet. Egyszer majd nem lesz többé határ. Nyugalom lesz, teljesség. Nem lesznek kérdések, és nem lesznek válaszok sem. Abban az állapotban megszűnik az én és az ők., a jó és a rossz. Minden Egy lesz, mint kezdetben.

Aztán....

Egy újabb ősrobbanás....

Egy új világ.....

108 Ujjak

Hajamban túrkáló, kereső ujjak. Szavak hangzanak kívülről, amiknek több az értéke, mint puszta jelentése. Csukott a szem, semmit sem látok. De minden nyitott bennem, tudom, valaki van odakinn. Vagy már idebenn van ? Nem tudom. De valahogy egy az egész, nyugodt, békés, szerető.

109  Figyelmetlenség

Egy hajótöréskor két ember a vízbe esett. Az egyikük csak az egyszerű mellúszással haladt, reménykedve, hogy sikerül megmenekülnie. A másik próbált újfajta úszásmódot kitalálni, hogy gyorsabban haladhasson, és ez fölemésztette minden erejét. Mindketten megfulladtak. Egy sziget volt a hátuk mögött.

110 Könyv-szindróma

Néha könyvnek érzem magam. Az emberek kinyitnak, és elolvassák belőlem azokat a részeket, amelyekre kíváncsiak. Aztán továbbadnak, vagy továbbhaladok magam. Néha magamat nyitogatom, de előfordul, hogy csupán érdektelenség fogad. Csak azok figyelik folyton ezt a könyvet, akik tudják, hogy mindig új fejezetek íródnak benne. Még idő kell ahhoz, hogy ne csupán olvasni lehessen belőlem, hanem magam is képes legyek arra, amire vágyok ..... tanítani.

Találat: 1225