online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

Danielle Steel Haz a Remény utcaban

könyvek

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
Bethany Campbell Minden nő alma
ISAAC ASIMOV - Masodik Alapítvany
A New York Time bestseller írónője a középkori skót Felföldre viszi el olvasóit ebben a lélegzetelallítóan gyönyörű szerelmi történetben
Aalish D'Mohlen - FEKETE VÉR
Gendor Legendai I. Könyv Helstab Ákos WONK
Molnar Ferenc A Pal utcai fiúk
VAVYAN FABLE Maggie Bell A pepita macska 2
AKI FÁZIK, FÁT KERES 1/2
STEPHEN KING Rémület a sivatagban
 
 

Danielle Steel

Ház a Remény utcában

Ismertetô a hátoldalról:

iz és Jack Sutherland tizennyolc évi boldog házas-életének karácsony délelôttjén vet véget egy váratlan tragédia. Az asszony számára szinte elviselhetetlen a veszteség. Hogyan éljen tovább férje, munkatársa, leg-jobb barátja nélkül? De nem engedheti át magát a gyásznak, öt kétségbeesett gyermeket kell vigasztalnia, akik közül az egyik különleges figyelmet igényel. Liz a gyermekei szeretetébôl merít erôt, hogy folytassa a munkáját, s helyt áljon a családban anyaként és „apa-ként” egyaránt.

Néhány hónap elteltével a legidôsebb fiú baleset kö-vetkeztében kórházba kerül. Liz itt ismerkedik meg és barátkozik lassan össze dr. Bill Websterrel. Az új kap-csolat reményt ígér. Ám mire elérkezik a karácsony és Jack halálának elsô évfordulója, az asszony újabb - Családi krízissel találja szemben magát.  Danielle Steel 49. nagy sikerű regénye a bátorság, veszteség, a családi kötelékek és az emberi lélek története: meg kell tanulnunk újra élni, miután azt hittük, vége az életünknek; fel kell állnunk, vala-hányszor úgy érezzük, végérvényesen padlóra kerültünk.  Újra és újra. A remény soha nem hunyhat ki!

Danielle Steel

Ház a Remény utcában


1.    fejezet

Jack és Liz Sutherland december 2-én tíz órakor találkozott Amanda Parkerrel. Szép, napsütötte délelôtt volt a San Franciscótól északra esô Marin megyében. Amanda ide-gesnek, rémültnek látszott. Az alacsony, tö-rékeny, szôke asszony reszketô kézzel tép-desett egy papír zsebkendôt. Jack és Liz képviselte ôt az immár egy éve húzódó vá-lóperében.

A Sutherland házaspár tizennyolc éve, rögtön az esküvô után nyitotta meg közös ügyvédi irodáját. Szerettek együtt dolgozni, gondosan kimunkált, jól bevált módszereik voltak. Stílusuk nagyon különbözött, ezért tökéletesen kiegészítették egymást. Egyfajta jó zsaru - rossz zsaru felállásban dolgoztak, ami rendkívül hatásosnak bizonyult. Jack ját-szotta az agresszívabb szerepet a tárgyalóte-remben; oroszlánként küzdött jobb feltétele-kért, nagyobb összegekért; könyörtelenül sa-rokba szorította ellenfeleit, akik számára nem volt menekvés, amíg meg nem adták, amit ô az ügyfelének ki akart harcolni. Liz meggon-doltabb volt, óvatosabb, szelídebb, jobban fi-gyelt az apró részletekre, ô fogta az ügyfél kezét, ha kellett, és ô küzdött a gyerekek jo-gaiért. Idônként ezek a stílusbeli különbözô-ségek heves vitát robbantottak ki köztük.  Amanda esetében is így történt. Annak elle-nére, hogy a férj rémesen bánt Amandával, megalázta, fenyegette, olykor bántalmazta is, Liz úgy vélte, amit Jack tenni akar, az túlzás.

- Elment az eszed? - meredt Jack a felesé-gére döbbenten, mialatt Amandát várták. - Mintha nem tudnád, mit művelt vele az a fic-kó! Tíz éve csalja, három nôt tart ki, mindvé-gig eltitkolta a felesége elôl, hogy mennyit keres, nem törôdik a gyerekeivel, és most úgy akar kilépni a házasságból, hogy az lehetôleg egyetlen vasába se kerüljön. Szerinted mit kéne tennünk? Köszönjük meg, hogy ennyi idôt áldozott ránk, és hálánk jeléül még egy kisebb összeget is dobjunk neki össze?  Jack olykor nehezen uralkodott heves ír vérmérsékletén, jóllehet szikrázó zöld sze-mével, megzabolázhatatlan vörös fürtjeivel Liz látszott szenvedélyesebbnek. jack haja harmincéves kora óta teljesen ôsz volt, szeme az olyan pillanatokban, mint ez is, vészjóslón sötétlett. Barátaik gyakran ugratták ôket az-zal, hogy úgy festenek együtt, mint Katha-rine Hepburn és Spencer Tracy. Heves vitáik ellenére azonban mindenki tudta róluk, hogy imádják egymást. Boldog, szeretetteljes házasságban éltek, öt csodás gyerekük közül négy Liz vörös tincseit örökölte, csak a legki-sebb fiú haja volt barna, mint Jacké egykor - Egy szóval sem mondom, hogy Phillip Parker nem érdemelne meg egy kiadós ve-rést - magyarázta türelmesen Liz. - Azt pró-bálom megértetni veled, hogy ha túlságosan megszorongatjuk, Amandán fogja kitölteni a mérgét.

- Hidd el, Parkernek ez kell, mert külön-ben soha nem fogja békén hagyni azt az asz-szonyt. Azt akarom, tudja meg a fickó, mi-lyen érzés, ha bántják az embert, márpedig a legérzékenyebb pontja a pénztárcája. Liz, nem hagyhatjuk, hogy ezt megússza.

- Megbénítod a vállalkozását és kihúzod a lába alól a talajt.

Liz érvei ésszerűek voltak, de Jack ke-ménykezű taktikája már oly sok esetben be-vált, és olyan megegyezéseket eredménye-zett, amilyenekkel nem sok ügyvéd büszkél-kedhetett. Nemcsak arról volt híres, hogy kemény fából faragták, hanem arról is, hogy az esze vág, mint a borotva, fôként, ha igazán sok pénzt akar ügyfeleinek kiharcolni. Már-pedig Amandánál jobban senki nem érde-melte még meg, hogy a férje búcsúzóul mé-lyen a zsebébe nyúljon. Phillip Parker egy vi-rágzó számítógépes cég tulajdonosa volt, több millió dollárt tett félre titkos számlákon, a felesége és a gyerekei pedig valósággal nyo-morogtak. Amióta különköltöztek, Amanda alig tudott annyit kikönyörögni tôle, hogy rendesen ellássa és öltöztesse a gyerekeket. A helyzet igazán undorító volta akkor vált nyil-vánvalóvá, amikor Jack és Liz kiderítette, hogy a fickó vagyonokat költ a barátnôire, és épp most vásárolt magának egy vadonatúj Porschét. Amanda ezzel szemben még egy gördeszkát sem tudott venni a fiának kará-csonyra.

- Bízz bennem, Liz! Ez a fickó csak gyenge nôkkel szemben nagy legény. Ha a bíróságon megszorongatjuk, úgy fog visítani, mint egy megrettent kismalac. Tudom, mit csinálok.

- Jack, ha túlságosan megszorongatod, bántani fogja Amandát.

Liznek rossz érzései voltak ezzel az esettel kapcsolatban, amióta csak Amanda elmond-ta, micsoda lélektani terror alatt élt tíz évig, és hogy néhány emlékezetes verésben is ré-sze volt. Két alkalommal el is hagyta férjét, ám az visszacsalogatta ígéretekkel, ajándé-kokkal, fenyegetésekkel, érzelmi zsarolással.  És Liz biztosra vette, hogy Amanda halálosan retteg férjétôl, és minden oka meg is van rá.

- Zároltatjuk a számláit, ha kell -jelentette ki határozottan Jack, épp mielôtt Amanda be-lépett az irodába, azután pedig hozzáfogott, hogy elmagyarázza az asszonynak, mit fog-nak tenni a tárgyalóteremben. A lényeg az volt, hogy zároltatják a számláit és megbénít-ják a vállalkozását, amíg a férfi ki nem adja a kívánt adatokat az anyagi helyzetére vonat-kozólag. És az egyetlen dolog, amiben mind-hárman egyetértettek, az volt, hogy Phillip Parkernek mindez nagyon nem fog tetszeni.  Amanda riadt arccal figyelte Jacket.

- Nem vagyok biztos benne, hogy valóban ezt kellene-e tennünk - mondta halkan, és bizonytalanul Lizre nézett. Jacket idônként kicsit ijesztônek találta.

Liz bátorító mosolyt küldött felé, holott Jack ezúttal ôt sem gyôzte meg igazán. Álta-lában feltétlenül megbízott férjében, de ez az eset valahogy aggasztotta. Jack Sutherland azonban imádott küzdeni és diadalt aratni, különösen, ha hátrányos helyzetű ügyfélrôl volt szó. És véleménye szerint Amanda a leg-jobbat érdemelte ennyi szenvedés után. Eb-ben Liz egyetértett vele, csupán a tervezett gyôzelem módját nem helyeselte. Úgy érez-te, Phillip Parkerrel veszélyes lehet ujjat húzni.

Jack az elkövetkezô fél órában tovább ma-gyarázta stratégiáját Amandának, azután ti-zenegykor átmentek a bíróságra. amikor be-léptek a tárgyalóterembe, Parker és az ügy-védje már ott volt. A férfi közönyös arccal nézett feleségére. Ám néhány másodperc múlva, amikor úgy vélte, senki nem figyel, olyan pillantást küldött Amanda felé, hogy attól Liznek - aki tanúja volt a jelenetnek - végigfutott a hideg a hátán. Phillip Parker vi-selkedése, minden mozdulata arra intette Amandát, hogy el ne feledje, kinek a kezé-ben van a gyeplô. Tekintete egyszerre volt fenyegetô és becsmérlô, a következô pilla-natban viszont, hogy teljesen összezavarja az asszonyt, kedvesen rámosolygott. Na-gyon okosan csinálta, és el is érte a kívánt ha-tást. Amanda szemlátomást idegesebb lett, és Lizhez hajolt.

- Meg fog ölni, ha a bíró zárolja a számlá-it - suttogta.

- Mármint a szó szoros értelmében?! - súgta vissza Liz döbbenten.

- Nem... nem... nem hiszem... de ôrjön-geni fog. Holnap jön a gyerekekért, nem tu-dom, mit mondjak majd neki.

- Errôl nem beszélhet vele - szögezte le Liz határozottan. - Nincs valaki, akit megkér-hetne, hogy vigye el hozzá a gyerekeket? - Mivel Amanda csak a fejét rázta kétség-beesetten, Liz a férjéhez hajolt. - Ne erôltesd a dolgot! - súgta.

Jack bólintott, miközben papírjai közt ke-resgélt, azután feszült kis mosollyal elôbb Lizre; majd Amandára nézett. A mosoly egy-értelműen jelezte, hogy tudja, mit csinál, ké-szen áll a harcra, és nem áll szándékában ve-szíteni. És, szokás szerint, nem is veszített.  Miután értesült Phillip Parker kisded játé-kairól, a bíró harminc napra befagyasztotta számláit, és elrendelte a cég könyvelésének átvizsgálását. A férfi ügyvédje hevesen tilta-kozott, ám a bíró rászólt, hogy üljön le, és né-hány perc múlva egy kalapácsütéssel bezárta az ülést. Parker vészjósló pillantást vetett le-endô exnejére, és kiviharzott a tárgyalóterem-bôl. Jack fülig érô szájjal nézett utána, majd diadalittas tekintettel fordult feleségéhez.

- Szép munka volt - mondta Liz halkan, de amint Amandára pillantott, látta, hogy az asz-szony pánikba esett. Egyetlen szót sem szólt ügyvédjeihez, miközben kikullogott mögöt-tük a terembôl. Liz úgy érezte, meg kell nyug-tatnia. - Minden rendben lesz, Amanda. Jack-nek igaza van. Csak így tudtuk elérni, hogy Phillip komolyan vegyen bennünket. - Liz tudta, hogy stratégiai szempontból ez igaz, mégis aggódott ügyfeléért. - Oda tud hívni valakit, hogy ne legyen egyedül, amikor a fér-je jön a gyerekekért?

- A nôvérem átjön délelôtt a gyerekeivel.

- Amanda, ô csak akkor nagy legény, ha kettesben vannak - bizonygatta Jack. - Mások jelenlétében egy szót sem fog szólni, meglátja.  Ez valóban így volt mindeddig. Most azon-ban nagyon megszorongatták a férfit. Aman-da eddig nem egyezett bele, hogy ügyvédjei igazán kemény kézzel bánjanak férjével, ám hónapok óta pszichiáterhez járt, és igyekezett bátorságot gyűjteni, hogy többé ne tűrje Phillip zaklatását. Ez hatalmas elôrelépés volt számára, és remélte, hogy ezért egyszer ami-kor már nem fog minden ízében reszketni, büszke lesz még magára. annak ellenére, hogy idônként kicsit félt Jacktôl, tökéletesen megbízott benne, tanácsait megfogadta, utasí-tásait szó szerint végrehajtotta, mint most is.  Nagyon meglepôdött azon, hogy a bíró ilyen fokú együttérzést tanúsított iránta és döntésé-vel neki kedvezett, de Jack az irodájukba visz-szamenet elmagyarázta, ez önmagában is azt bizonyítja, hogy az igazság az ô oldalukon áll.  A bíró szándéka az volt, hogy segítsen Aman-dán, védelmezze ôt, ugyanakkor kényszerítse Parkert, hogy átadja az adatokat, amelyeket már hónapokkal ezelôtt kértek tôle.

- Tudom, hogy önöknek van igazuk - mo-solygott a szôke asszony ügyvédjeire. - Csak nagyon félek szembeszállni vele. Tudom, hogy így kell tennem, de Phillip egy vadállat, ha bedühödik.

- Én is az vagyok - vigyorgott Jack, mire felesége nagyot nevetett. Azután elköszön-tek Amandától, és boldog karácsonyt kíván-tak neki.

- Jövôre sokkal szebb és jobb karácsonya lesz - ígérte Liz, és remélte, hogy be is tudják váltani ígéretét.

Olyan megállapodást akartak kieszközöl-ni, amely biztosítja, hogy Amanda nyuga-lomban, kényelemben élhessen gyermekei-vel. És legalább olyan anyagi biztonságban, amilyet Phillip Parker barátnôi élveztek a ne-kik vásárolt luxuslakásokban. Egyiküknek a férfi az asperu síparadicsomban is vett egy házat, miközben felesége még moziba is csak nagyritkán tudta elvinni gyerekeiket. Jack utálta az ilyen fickókat, különösen, ha gyere-keknek származott káruk az apa felelôtlen vi-selkedésébôl.

- Ugye megvan az otthoni telefonszá-munk? - kérdezte Liz, és Amanda bólintott.  Úgy tűnt, a törékeny kis asszony kezd felen-gedni. Végül is a dolog legrosszabb részén már túljutottak, és a bíró együttérzése, jóin-dulata is megnyugtatólag hatott rá. - Ha szüksége lenne ránk, telefonáljon nyugod-tan! Ha Parker bármilyen ürüggyel felbukkan önnél ma este, vagy telefonon megfenyegeti, habozás nélkül hívja a rendôrséget, és azután engem - mondta Liz.

Amanda pár perc múlva hálatelten távo-zott, Jack pedig levette zakóját és nyakken-dôjét. Feleségére mosolygott.

- Kimondottan élvezet földbe döngölni ezt a szemétládát. Nemsokára megkapja a kegyelemdöfést, amikor a képébe vágom a követeléseinket, és ô nem tehet majd semmit azon kívül, hogy szépen aláírja a megállapo-dást és fizet.

- Azért valamit még tehet - emlékeztette férjét Liz komoly arccal. - Halálra rémítheti Amandát.

- Akkor Amanda legalább tisztességes jö-vedelem mellett fog rémüldözni. A gyerekek megérdemlik a jólétet. Egyébként nem gon-dolod, hogy enyhe túlzás volt a rendôrséggel elôhozakodni? Végül is a fickó nem elmebe-teg, csak egy aljas gazember

- Hát ez az! Épp eléggé aljas ahhoz, hogy felhívja Amandát vagy odamenjen hozzá és halálra ijessze, vagy bármi módon rákény-szerítse, hogy vonassa velünk vissza a zárolá-si határozatot.

- Az teljesen kizárt, kedvesem. Nem hagy-nám, hogy ilyesmi megtörténjen. És külön-ben is te vagy az, aki megijeszted azzal, hogy a rendôrséget emlegeted.

- Csupán emlékeztetni akartam arra, hogy nincs egyedül, hogy kaphat segítséget, ha szüksége van rá. Jack, ez nem holmi tisztafe-jű, határozott nô, aki nem tűr el semmi sze-métkedést az exférjétôl. Amanda egy szeren-csétlen, agyongyötört asszony, egy született áldozat, és ezt te is nagyon jól tudod.

- Te pedig magad vagy a két lábon járó együttérzés, és én többek között ezért is sze-retlek - mondta Jack, azzal odalépett asszo-nyához és átölelte.

Már majdnem egy óra volt. Sutherlandék karácsony és újév között zárva tartották iro-dájukat. Öt csemetéjükre gondoltak, és egy pillanatig sem volt kétséges számukra, hogy nem fognak unatkozni otthon. Liz könnyeb-ben hagyta maga mögött az irodát, mint fér-je. ž, ha a gyerekekkel volt, csakis rájuk tu-dott gondolni, figyelmét semmi el nem terel-hette, és Jack ezt is nagyon szerette benne.

- Szeretlek, Jack Sutherland - mosolygott Liz, és megcsókolta férjét.

Az irodában nem szoktak megengedni ma-guknak efféle érzelemkitöréseket, de végül is karácsony volt, és most, hogy Amanda Par-ker meghallgatását is letudták, lényegében elvégeztek mindent, amit csak lehetett az ün-nepek elôtt.

Liz a helyükre rakta aktáit, Jack pedig né-hány új ügy iratait a táskájába gyömöszölte, és alig fél óra múlva útnak indultak. Liz ha-zament, hogy megtegye az elôkészületeket karácsony elôestéjére; Jack a belvárosba tar-tott, mert volt még némi „elintéznivalója.  Mindig az utolsó pillanatra hagyta a karácso-nyi bevásárlást, ellentétben Lizzel, aki már novemberben pontosan tudta, ki mit fog kapni. Rendkívül jól osztotta be az idejét és nagyon ügyelt a részletekre, csakis így tudott helytállni a munkájában és családanyaként egyaránt. Otthon igen nagy segítséget nyúj-tott neki Carole, a házvezetônôjük, aki tizen-négy éve dolgozott náluk, és rajongott a gye-rekekért. Liz pontosan tudta, hogy nélküle nem boldogulna. A fiatal mormon nô hu-szonhárom évesen állt munkába a Suther-land házban, és a gyerekeket majdnem any-nyira szerette, mint a szülôk, különösen a ki-lencéves Jamie-t.

Amikor elbúcsúztak, Jack megígérte, hogy legkésôbb fél hatra hazaér Este még össze kell raknia Jamie új biciklijét, éjfél is lesz, mi-re hozzájut, hogy dolgozószobájában becso-magolja a feleségének szánt ajándékokat, ahogyan szokta. A Sutherland házban a kará-csony elôestéje pontosan olyan volt, ami-lyennek lennie kellett. Liz is, Jack is magával hozta a házasságba a családi karácsonyok dé-delgetett hagyományait, amelyek ötvözésé-vel sikerült igazán otthonos, meleg ünnepi hangulatot létrehozniuk.

Liz hamar megtette a rövidke távot a tibu-roni, Hope Streeten álló házukig, és amint bekanyarodott a kocsifelhajtóra, elmosolyo-dott. Lányai épp ekkor érkeztek meg Carole kíséretében a bevásárlókörútról, mindhár-man csomagokkal megrakodva szálltak ki a kocsiból. A tizennégy éves Megan magas, su-dár ifjú hölgy, a tizenhárom éves Annie zö-mökebb, de tiszta anyja, míg a tizenegy éves Rachel kiköpött apja volt, eltekintve anyja vörös hajától. A három lány meglepôen jól kijött egymással, most is nevetgélve csipke-lôdtek Carole-lal, azután széles mosollyal for-dultak közeledô anyjuk felé.

- Miben mesterkedtek? - Liz Annie és Rachel vállára tette a kezét, de amint Megan-ra nézett, összevonta szemöldökét. - Már me-gint a kedvenc fekete pulóverem van rajtad, Meg? Felesleges is megkérdeznem, igaz? Ki fogod tágítani.

- Nem tehetek róla, hogy olyan kicsi a melled - vágott vissza Megan bocsánatkérô mosollyal.

Állandóan „kölcsönvették” egymás és any-juk ruháit, rendszerint a tulajdonos engedé-lye, beleegyezése nélkül. Szinte csak emiatt törtek ki viszonylag komolyabb veszekedé-sek a lányok között. Liz úgy érezte, igazán szerencsésnek mondhatja magát, hisz neki és Jacknek nagyszerü gyerekei vannak.

- Hol vannak a fiúk? - kérdezte, miközben a lányok mögött belépett a házba, és felfe-dezte, hogy Annie lábán az ô egyik kedvenc cipôje van. A helyzet reménytelen. Akár-mennyi holmit vesz a lányoknak, azok szem-látomást valamiféle kollektív gardrób kialakí-tása mellett döntöttek.

- Peter Jessicánál, Jamie pedig az egyik ba-rátjánál van - tájékoztatta Lizt Carole.  Jessica Peter legújabb barátnôje volt. A kö-zelben lakott, Belvedere-ben, és a fiú mosta-nában több idôt töltött ott, mint a saját ottho-nában.

- Fél óra múlva kell mennem Jamie-ért - tette hozzá Carole - hacsak nem akarja ön hazahozni.

Carole huszonhárom évesen szép szôke lányként kezdett itt dolgozni, s bár az idôk során alakja teltebb lett, még mindig kimon-dottan csinos volt. Nagyon szerette a gyere-keket, és volt érzéke ahhoz, hogyan kell bán-ni velük. Már rég családtagnak számított.

- Sütni akarok ma délután - felelte Liz, az-zal letette táskáját és kibújt kabátjából.  Átnézte a konyhaasztalon heverô postát, de nem talált benne semmi fontosat. Felpil-lantott, és a konyhaablakból látta az öböl túl-oldalán fekvô San Franciscónak az ég hátte-rére kirajzolódó körvonalait. Igazán szép ki-látás nyílt az ablakokból, és a ház is nagyon otthonos volt. Igaz, lehetett volna kicsit tága-sabb, de szerették így is.

- Segítene valaki? - kérdezte Liz, de már csak a falakhoz beszélt.

A lányok felrohantak szobáikba, valószí-nűleg telefonálni. A négy idôsebb gyerek folyvást egymás kezébôl kapkodta ki a tele-font, pedig két vonaluk volt.

Amikor fél óra múlva Carole újra lejött, hogy Jamie-ért induljon, Liz már a tésztát nyújtotta. Sok tennivalója volt még, és gyaní-totta, hogy jamie segíteni akar majd. A fiúcs-ka szívesen sürgött-forgott a konyhában. És valóban, amikor hazaértek, Jamie felkiáltott örömében, amint meglátta, anyja mivel fog-lalatoskodik. Lecsípett a tésztából egy darab-kát, és élvezettel eszegette.

- Segíthetek?

Gyönyörű gyermek volt, haja sűrű, sötét, a szeme meleg, barna, és akire rávillantotta ra-gyogó mosolyát, az valósággal elolvadt. A család minden tagjának ô volt a kedvence.

- Persze, kicsim, de elôbb moss kezet! Hol voltál?

- Timmie-nél - felelte a fiú, és vizes kézzel visszatért a mosogatótól az asztalhoz. Anyja odanyújtott egy konyharuhát, hogy megtö-rölje a kezét.

- Jól érezted magad?

- Náluk nincs karácsony - közölte Jamie komolyan, és segített kinyújtani a maradék tésztát.

- Tudom - mosolyodott el Liz. - žk zsidók.

- Sok gyertya ég náluk. És egész héten ajándékokat kapnak. Miért nem lehetünk mi is zsidók?

- îgy alakult, drágám. Meg kell elégedned egy napnyi karácsonnyal - mosolygott fiára Liz.

- Biciklit kértem a Télapótól - nézett any-jára a fiú reménykedôn. - Mondtam neki, Peter megígérte; hogy megtanít biciklizni.

- Tudom, szívem.

Liz segített fiának megírni a Télapónak szóló levelet. Egy fiók aljában ôrizte gyerme-kei összes karácsonyi levelét. Olyan csodásak voltak! Jamie meleg mosollyal nézett fel rá.  Jamie különleges gyerek volt, az élet külön-leges ajándéka Liz számára. Több mint két hónappal korábban született a kelleténél, elô-ször a szülés során sérült meg, azután pedig az inkubátorban az oxigéntôl. Meg is vakul-hatott volna, de szerencsére ez nem követke-zett be. Ehelyett a fiú szellemileg igen enyhén visszamaradott lett, épp csak annyira, hogy különbözött a többiektôl, lassabb volt, mint a vele egykorúak. Speciális iskolába járt, de ott nagyon jól teljesített, megbízható volt, eleven és szeretetteljes. Olyan azonban, mint bátyja és nôvérei, soha nem lesz. Ezt a tényt a család tagjai már rég elfogadták.

Elôször persze nagy megrázkódtatás volt, szörnyű lelki gyötrelem, különösen Liz szá-mára. Úgy érezte, ô a felelôs a történtekért.  Túlságosan keményen dolgozott, túlságosan sokat idegeskedett néhány ügy miatt. Az elô-zô négy sráccal olyan szerencséje volt! Sem-mi probléma, semmi gond nem volt velük so-ha. Am Jamie már az elsô perctôl kezdve kü-lönbözött testvéreitôl. Nehéz terhesség volt, Liz mindvégig kimerültséggel, rosszulléttel küzdött. És aztán, majdnem két és fél hónap-pal korábban a kelleténél, váratlanul vajúdni kezdett, és az orvosok nem tudtak tenni sem-mit. A baba megszületett tíz perccel azután, hogy beértek a kórházba. Liz számára köny-nyű szülés volt, de Jamie-nek katasztrófa. Az elsô néhány hétben úgy tűnt, talán nem is marad életben. Hat hetet töltött inkubátor-ban, és amikor végre hazavihették, úgy érez-ték, csoda történt.

És a csoda azóta is tartott. Jamie-bôl sugár-zott a szeretet, és a maga módján kifejezetten bölcs volt. Mindannyiuk közül ô volt a leg-kedvesebb, legszelídebb, leggyengédebb, és ráadásul nagyon jó humora volt. A család ré-gen megtanulta, ahelyett, hogy szánakozná-nak és szomorkodnának amiatt, amit nem tud, ami nem lehet, inkább értékeljék képes-ségeit, adottságait. Gyönyörű gyermek volt, ez mindig feltűnt az embereknek, akik aztán összezavarodva hallgatták, milyen egyszerű-en, lényegre törôen beszél. Néha idôbe telt, mire ráébredtek, hogy a szép kisfiú bizonyos szempontból más, akkor azonban sajnálkozni kezdtek, ami viszont dühítette Jamie szüleit és testvéreit. Amikor valaki azt mondta, mi-lyen kár ezért a szép gyerekért, Liz így felelt:

- Nincs igaza. Jamie remek srác, aranyból van a szíve, és mindenki szereti.  Ráadásul életvidám, eleven fiúcska volt, és .  ez is nagymértékben enyhítette Liz bánatát és lelkifurdalását.

- Kifelejtetted a csokit -jegyezte meg Jamie komolyan. A csokis süti volt a kedvence, és anyja szívesen készített neki, amikor csak kérte.

- Úgy gondoltam, karácsonyra fehér sütit csinálunk, és megszórjuk piros és zöld torta-darával. Mit szólsz hozzá?

A fiú pár másodpercig töprengett, azután jóváhagyólag bólintott.

22 23

- Jó lesz. Szórhatom én a tortadarát?

- Persze.

Liz odatett eléje egy sütôlapot, megrakva fenyôfa alakú sütikkel, és a kezébe adta a cu-korszórót, amelyben a zöld tortadarát tartot-ta. Jamie munkához látott, és amikor már elé-gedett volt művével, anyja újabb teli sütôla-pot csúsztatott az elôzô helyére. Összeszokott csapatként dolgoztak, és miután végeztek, Liz berakta a lapokat a nagy sütôbe. Amikor újra fia felé fordult, észrevette, hogy az gond-terhelten néz maga elé.

- Mi a baj, jamie?

- Mi lesz, ha nem hozza el?

- Kicsoda? - A család rég megszokta már a kisfiú kifejezésmódját, tudták, türelmes kér-dezgetéssel könnyen kideríthetô, mire gondol.

- Télapó - felelte bánatosan Jamie.

- A kerékpárra gondolsz?

A fiúcska bólintott.

- Miért ne hozná el? Nagyon jó voltál egész évben, szívem. Fogadni mernék, hogy megkapod a bringát. - Nem akarta elrontani a meglepetést, ugyanakkor szerette volna megnyugtatni fiát.

- Lehet, hogy úgy gondolja, úgysem tu-dok biciklizni.

- A Télapó nagyon okos, ilyesmi az eszébe sem jutna. Tudja, hogy meg fogod tanulni.  Különben is megírtuk neki, hogy Peter majd segít.

- És szerinted elhitte?

- Természetesen. Feleslegesen aggódsz, ki-csim. Most pedig menj játszani, vagy keresd meg Carole-t! Amikor kész a süti, majd szó-lok. Te kóstolhatod meg elsôként.  A kisfiú ezt örömmel nyugtázta, és már meg is feledkezett a Télapóról. Carole keresé-sére indult, nagyon szeretett felolvastatni ve-le. ž maga még nem tanult meg rendesen ol-vasni.

Liz elôszedte a különbözô szekrényekben elrejtett ajándékokat, és elrendezgette ôket a karácsonyfa alatt. Amikor a sütemény elké-szült, felszólt Jamie-nek, de ô addigra már el-mélyülten játszott Carole-lal, nem akart visz-szajönni a konyhába. Liz tálcákra rakta a sü-teményt, és kitette a konyhaasztalra, azután felment, hogy becsomagolja a bôrkötésű Chaucer-sorozatot, amelyet Jacknek vett. A férjének szánt többi ajándék már hetek óta szépen becsomagolva várta az ünnepnapot, de ezeket a köteteket csak néhány napja fe-dezte fel, amikor hirtelen ötlettôl vezéreltet-ve körülnézett egy könyvesboltban.  A délután hátralevô része valósággal elre-pült, és Liz megint a konyhában tett-vett, amikor Peter hazaért. A nagyfiú valósággal berobbant a helyiségbe, arca sugárzott a bol-dogságtól, izgatottságtól. Felfalt egy nagy marék süteményt, azután megkérdezte, va-csora után visszamehet-e jessicáékhoz.

- A változatosság kedvéért miért nem ô jön hozzánk? - kérdezte Liz panaszos hangon.  Mostanában alig látta Petert. A fiú vagy az iskolában volt, vagy edzésen, vagy a barátnô-jével. Amióta megkapta a jogosítványt, szinte csak aludni járt haza.

- A szülei nem engedik ma el sehova. Ka-rácsony van.

- Nálunk is - emlékeztette Liz, épp amikor Jamie belépett a konyhába.

A kisfiú vett egy süteményt, és amíg rág-csálta, áhítatos tekintettel bámult bátyjára.  Jamie szemében Peter valóságos hôs volt.

- Timmie-éknél nincs karácsony. ž zsidó - jegyezte meg a kisfiú komolyan, és amikor bátyja megborzolta a haját, másik kezével pe-dig elvett még egy marék süteményt, hozzá-tette: - Én csináltam. - És a Peter szájában el-tűnô sütire mutatott.

- Isteni - közölte Peter teli szájjal, azután új-ra anyjához fordult. - De miért nem mehetek vissza Jessicáékhoz? Itthon olyan unalmas.

- Köszönöm szépen - bántódott meg Liz. - Egyébként azért kellene itthon maradnod, mert lenne némi tennivalód.

- Segítened kell kirakni a sütit és a tejet a Télapónak, meg a répát a szarvasoknak - kö-zölte Jamie komolyan. Ezt a fiúk minden év-ben együtt csinálták, a kicsi csalódott lett volna, ha bátyja nem tart vele, és ezt Peter is tudta.

- És amikor Jamie elaludt, elmehetek? - kérdezte Peter, miután öccsét biztosította ró-la, hogy idén sem szándékszik kibújni a kel-lemes kötelesség alól.

Nehéz volt ellenállni a fiúnak. Jó gyerek volt, nagyon jó tanuló, Liz a világért sem akarta volna, hogy büntetésnek érezze, ha itthon kell maradnia.

- Na jó - adta be a derekát az asszony - de ne maradj sokáig!

- Tizenegyre itthon leszek, megígérem.

Ekkor fáradtan, de diadalittasan bevonult a konyhába Jack. Végzett a karácsonyi bevá-sárlással, és meg volt gyôzôdve róla, hogy megtalálta a tökéletes ajándékot neje szá-mára.

- Boldog karácsonyt mindenkinek! - har-sogta vígan, azzal felkapta Jamie-t, és meg-gyömöszölte a kuncogó kisfiút. - Hogy telt a nap, fiatalember? Felkészültél a Télapó érke-zésére?

- Csináltam neki sütit anyuval.

- Lássuk csak - mondta Jack, kivett egy sü-teményt, és nagyot harapott belôle. - Mm, ez aztán finom! - bólintott elismerôen fia fe-lé, majd odalépett feleségéhez. Szeretetteljes tekintetük összefonódott, megcsókolták egy-mást. - Mi a vacsora?

- Majd meglátod - mosolygott Liz.

A húst Carole délután betette a sütôbe, Liz-nek csak a család kedvenc köretjét kellett még elkészítenie, az édesburgonyát borsóval.  Karácsony napján a vacsora pedig mindig pulyka volt, amit Jack készített el az ô „külön-leges” töltelékével.

Liz töltött férjének egy pohár bort, azután átballagtak a nappaliba Jamie-vel a sarkuk-ban. Peter felszaladt a szobájába, hogy felhív-ja jessicát az örömhírrel. A nappaliban is hal-latszott a visongás, a fiú nyilván kikapta hú-ga kezébôl a telefont, és valamelyik udvarló bókjai kellôs közepén bontotta a vonalat.

- Ne veszekedjetek! - kiabált fel Jack a lép-csô aljából, majd visszament a nappaliba, és kényelmesen elhelyezkedett Liz mellett a pamlagon. Élvezte a karácsonyi hangulatot.  A gyönyörűen feldíszített fán ragyogtak az apró, színes égôk, a CD-lejátszó hangszórói-ból karácsonyi dallamok szálltak halkan.  Jamie az anyja mellett ült, és vidáman éne-kelgetett magában. Pár perc múltán azonban valami új ötlete támadhatott, mert felugrott és felszaladt az emeletre.

- Aggódik a bicikli miatt - súgta Liz a férj é-nek.

Jack elmosolyodott. Mindketten tudták, milyen boldog lesz Jamie, amikor megpillant-ja az olyannyira vágyott kerékpárt. Már rég szeretett volna egyet, szülei most úgy dön-töttek, már elég érett ahhoz, hogy megkap-hassa.

- Egész délután azon morfondírozott, mi lesz, ha a Télapó nem hozza el neki - tette hozzá Liz.

- Amint elaludt, összeszereljük a gépet - súgta Jack, azután feleségéhez hajolt és meg-csókolta. - Mondtam már, hogy ön gyönyö-rű, ügyvédnô?

- Ma még nem említetted - mosolygott Liz.

Annak ellenére, hogy majdnem húsz éve voltak házasok, és állandóan gyerekek nyü-zsögtek körülöttük, kapcsolatukból koránt-sem halt ki a romantika. Jack nagyon tudott udvarolni, gyakran vitte feleségét eldugott kis éttermekbe vagy éppen a legdrágább he-lyekre, gyertyafényes vacsorára, és vala-hányszor alkalom adódott, elutaztak egy-egy hétvégére kettesben. Sokszor kedveskedtek egymásnak apróbb ajándékokkal minden kü-lönösebb ok nélkül. valóságos művészet volt megôrizni a romantikát kapcsolatukban, hisz együtt is dolgoztak, voltaképpen rég megun-hatták volna egymást. Ez azonban szerencsé-re nem következett be, és Liz hálás volt, ami-ért Jack erôfeszítéseket tett, hogy kapcsola-tuk ne laposodjon el.

- Egész délután Amanda Parker járt a fe-jemben - szólalt meg újra Liz. - Remélem, az a patkány nem csinál semmi szörnyűséget a mai meghallgatás után. Nem bízom benne.

- Tanuld meg, hogy amikor kilépsz az iro-dából, a munkát magad mögött kell hagynod - korholta vigyorogva a férje. Úgy tett, mint-ha ezt a tanácsot nem neki kellett volna sok-kal inkább megfogadnia.

- Nem a te táskádat láttam aktákkal meg-rakottan? vagy talán képzelôdtem? - vágott vissza harciasan Liz.

- Én csak cipelem az aktákat, nem gondol-kodom rajtuk, mint te.

- Ű, hát persze! - Liz sokkal jobban ismer-te férjét, mint hogy ezt elhiggye.  Kis ideig még évôdtek, azután az asszony visszament a konyhába, hogy elkészítse a va-csorát. Este sokáig üldögélt a család az asztal-nál, beszélgettek, nevetgéltek. Olyan jó ott-honos volt a hangulat, amint az elmúlt kará-csonyok emlékeit felidézték.

Jamie említette meg azt az esetet, amikor nagymama náluk töltötte a karácsonyt, ra-gaszkodott hozzá, hogy menjenek el az éjféli misére, a templomban azonban elnyomta a buzgóság, és az egész család fuldoklott a visszafojtott nevetéstôl, mert a nagyi bizony még hortyogott is. Errôl a történetrôl Liznek eszébe jutott, mennyire megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy idén a bátyja látja anyjukat vendégül karácsonykor Nem volt könnyű túlélni a mama látogatásait. Minden-kinek megmondta, mit és hogyan csináljon, az alkalmazkodás szó jelentését sem ismerte, ráadásul Lizt folyton nyaggatta Jamie miatt.  Egészen elborzadt, amikor értesült a fiúcska születésekor történtekrôl, és tragédiának ne-vezte azóta is, valahányszor alkalma adódott beszélni róla. Úgy gondolta, Jamie-t valami-lyen intézetbe kellene küldeni, hogy efféle „probléma ne terhelje a többi gyereket. Liz tajtékzott, ahányszor csak meg kellett hall-gatnia anyja tirádáit. Jack igyekezett meg-nyugtatni, minden alkalommal elmagyarázta neki, nem kell törôdnie anyja véleményével.  Az ô számukra nem oszt, nem szoroz, hogy a mama mit gondol. Jamie tagja a családnak, fontos szerepet tölt be valamennyiük életé-ben, senki és semmi rá nem veheti ôket, hogy intézetbe adják. A négy idôsebb testvér is fel lenne háborodva, ha csak megemlítenék ne-kik ezt a lehetetlen ötletet. Hiába volt azon-ban a nyugtatgatás, a logikus érvelés, Liz to-vábbra is dühbe gurult, ha anyja Jamie-rôl kezdett beszélni.

Peter szokás szerint segített öccsének kiké-szíteni a süteményt és a tejet a Télapó, vala-mint egy tálca répát és egy tál sót a rénszar-vasok számára. Jamie diktált neki még egy rövid levélkét, amelyben emlékeztette Tél-apót a biciklire, és felszólitotta, hogy testvére-inek is valami csodás dolgot hozzon.

- Köszönöm, Télapó - diktálta végül Jamie, azután figyelmesen hallgatta, amint Peter visszaolvasta a szöveget. - Mondjam neki, hogy nem baj, ha mégsem hoz biciklit? - kér-dezte gondterhelten. - Nem akarom, hogy rossz érzése legyen, ha nem hozott.

- Nem kell, szerintem ez tökéletes lesz így.

Különben is, olyan jó voltál, fogadni mernék, hogy megkapod a bringát.

A család minden tagja tudta, hogy a kicsi végre megkapja a hôn áhított kerékpárt, alig várták a reggelt, amikor majd megláthatják örömtôl ragyogó arcát.

Liznek nagy nehezen sikerült ágyba dug-nia Jamie-t. Megan szokás szerint telefonált, Rachel és Annie szokás szerint egymás ruhá-it próbálta fel vihorászva. Peter segített Jack-nek összerakni a kerékpárt, azután elszágul-dott Jessicához. Carole-nak el kellett mennie megbeszélni valamit egy ismerôsével, ezért Liz rakott rendet a konyhában, majd pedig elôkészítette a másnapi reggelit. Békés, bol-dog este volt, amelyet belengett a karácsony hangulata. Liz és Jack örült az elkövetkezô ünnepeknek. Sokat és keményen dolgoztak, ezért élveztek minden percet, amelyet csalá-di körben tölthettek. Épp elindultak kéz a kézben az emeletre, amikor csörgött a tele-fon, és Megan szólt, hogy Amanda Parker ke-resi ôket. Liz a telefonhoz szaladt, és amint a füléhez emelte a kagylót, meghallotta ügyfe-lük zokogását. Amanda alig tudott megszó-lalni.

- Kérem, ne haragudjon, hogy zavarom...

Phil telefonált az elôbb... - Megint felzoko-gott.

Liz próbálta nyugtatgatni.

- És mit mondott? - kérdezte.

- Azt mondta, ha nem szólok önöknek, hogy azonnal szabadíttassák fel a zárolt szám-láit, akkor megöl engem. Azt mondta, egyet-len centet sem fog adni soha, és a gyerekekkel együtt akár éhen is halhatok tôle.

- Ez nem történhet meg, Amanda, és ezt maga is pontosan tudja. A férje köteles támo-gatni a családját. Csak meg akarja magát ijeszteni.

És sikerült is a nyomorultnak!, gondolta Liz.  Gyűlölte az ilyen ügyeket, amikor végig kel-lett néznie, miként teszik tönkre az ügyfelét.  Amanda némelyik története hallatán való-sággal a hideg rázta. A fickó olyannyira megfélemlítette nejét, hogy az évekig tűrte a megaláztatásokat, mire elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy ügyvédhez forduljon.  Most már csak ki kellett várnia - férje fenye-getéseivel mit sem törôdve - hogy a bíróság megítéljen egy méltányos összegű asszony-és gyermektartásdíjat, de Liz tudta, ez nem könnyű feladat. Amanda született áldozat volt.

- Ma már ne vegye fel a telefont! - taná-csolta ügyfelének Liz. - Zárja be az ajtókat, és ha bármilyen gyanús zajt hall, hívja a rend-ôrséget! Megértett, Amanda? Ne feledje, csak meg akarja ijeszteni magát! Ha maga a sarká-ra áll, akkor behúzott farokkal elsomfordál, meglátja.

- De azt mondta, meg fog ölni - ismételte Amanda még mindig bizonytalan hangon.

- Ha megint megfenyegeti, korlátozó hatá-rozatot kérünk. Ez azt jelenti, ha ötven mé-ternél közelebb megy önhöz, a rendôrség azonnal letartóztatja.

- Köszönöm. - Amanda mintha kissé meg-nyugodott volna. - Még egyszer elnézést ké-rek, hogy otthon zavartam...

- Nem zavar, Amanda. Az ügyvédek erre valók. Ha szükségét érzi, hívjon nyugodtan bármikor!

- Köszönöm, most már jobban vagyok. Jót tett, hogy beszélhettem önnel - mondta Amanda hálásan.

Liz szíve összeszorult. Milyen szörnyű le-het így tölteni a karácsonyt!

- Annyira sajnálom ezt az asszonyt - sóhaj-tott, amikor belépett a hálószobába. - Képte-len szembeszállni azzal a patkánnyal.

- Azért vagyunk mellette mi, hogy meg-védjük - mosolygott Jack, de amikor felesé-gére nézett, látta, hogy nagyon aggódik.

- Mit gondolsz, valóban lesz mersze még most is bántani szerencsétlent? - kérdezte Liz.

- Nem hiszem. Szerintem csak megpróbál-ja megfélemlíteni. Mit akar már megint?  Hogy vonassuk vissza a mai határozatot? - Nem lepte meg ôket, ami történt, Jack ponto-san erre számított. - Hát arra aztán várhat ítéletnapig! Nem vonatunk vissza semmit, és ezt az a gazember is nagyon jól tudja.

- Szegény Amanda! Nagyon megviseli ez a hercehurca.

- Most már igazán nincs sok hátra. Min-den tôlünk telhetôt megteszünk érte, és a férj is bele fog nyugodni a megváltoztathatatlan-ba. van annyi pénze, hogy meg sem érzi an-nak az összegnek a hiányát, amibôl Amanda jólétben élhet a gyerekekkel. Legfeljebb vala-melyik barátnôje apanázsából lecsíp egy ke-veset.

- Talán épp ettôl ódzkodik annyira - né-zett férjére Liz, azután az ajka mosolyra hú-zódott.

Jack levette az ingét, és mint ilyenkor min-dig, Liz megállapította, hogy férje nagyon jól néz ki. Negyvennégy évesen még mindig karcsú, izmos volt a teste, és ôsz haja ellenére évekkel fiatalabbnak látszott a koránál.

- Mit mosolyog, ügyvédnô? - vigyorgott a férfi, miközben levette a nadrágját.

- Az jár a fejemben, hogy igazán kellemes látványt nyújtasz. Talán még szexisebb vagy, mint amikor hozzád mentem.

- vagy talán megromlott a látásod, szerel-mem, de ennek csak örülhetek. Egyébként te is egész csinos vagy.

A negyvenegy éves asszonyról senki meg nem mondta volna, hogy öt gyermek anyja.  Jack odaballagott hozzá, magához húzta, megcsókolta, és egy idôre mindketten megfe-ledkeztek Amanda Parker problémáiról. Iga-zán kedvelték ôt és nagyon sajnálták, de mégiscsak munka volt számukra, munka, amit maguk mögött akartak hagyni, hogy nyugodtan élvezhessék az ünnepet, a családi együttlétet.

Befészkelték magukat az ágyba, és a tévét nézték egy ideig. A lányok bejöttek jó éjsza-kát kívánni, mielôtt lefeküdtek, és pontban tizenegykor Peter is hazaérkezett, ahogy megígérte. A házaspár megnézte még a hír-adót, azután Jack lekapcsolta a villanyt. El-nyúltak az ágyban, átölelték egymást. Liz na-gyon szeretett a férjéhez bújni, s amikor az valamit a fülébe súgott, kuncogva kiszállt az ágyból, lábujjhegyen az ajtóhoz suhant és bezárta. Soha nem lehetett tudni, mikor jön be valamelyik gyerek, különösen Jamie, aki gyakran felébredt éjszaka. Amikor azonban az ajtó bezárult, a szoba már csak az övék volt. Jack gyengéden lesimogatta feleségérôl a hálóinget, és forrón csókolta. Liz halkan fel-nyögött, amikor testük egybeforrt. Kará-csony elôestéje nem is lehetett volna tökéle-tesebb.

2.  fejezet

Karácsony reggelén Jamie már fél hét-kor megjelent szülei ágyánál. Liz és Jack természetesen felvette hálóruháját és kinyi-totta az ajtót, mielôtt elaludt. Jack meg sem rezzent, amikor a kisfiú elhelyezkedett Liz mellett, és megkérdezte, eljött-e már az ideje, hogy lemenjenek a karácsonyfához.

- Még nem, szívem - súgta az asszony - Aludj velünk egy kicsit! Szinte még éjszaka van.

- Mikor lehet majd lemenni? - kérdezte a fiúcska halkan.

- Néhány óra múlva.

Liz remélte, hogy sikerül még valameddig visszatartani az izgatott gyermeket. Legalább nyolcig. A többi gyerek elég idôs volt már ah-hoz, hogy ne akarjon hajnalhasadáskor fel-kelni. Jamie azonban túlságosan izgatott volt, nem tudott már elaludni. Liz végül lábujjhe-gyen visszakísérte a szobájába, és egy nagy doboz legót tett eléje, hogy lefoglalja.

- Ne aggódj, kicsim, szólok, amikor eljön az idô - mondta, azután visszament a háló-szobába, hogy még egy órára odabújjon Jackhez. A férfi teste olyan finom meleg volt, Liz mosolyogva bebújt a takaró alá, és hozzá-simult.

Elmúlt már nyolc, amikor Jack végül kinyi-totta a szemét, és Jamie visszamasírozott a szobájukba. Közölte, hogy felhasználta már az összes legotéglát. Liz szólt neki, hogy éb-ressze fel a többieket, azután megcsókolta a férjét, és rámosolygott. Jack boldog vigyora jelezte, hogy az éjszaka örömeire gondol.

- Mióta vagy fenn? - kérdezte álomittas hangon, és lustán átkarolva nejét, közelebb húzta magához.

- Jamie fél hétkor jött be. Igazán türelmes volt, de azt hiszem, most már nem bírja to-vább.

A fiúcska alig öt perc múlva újra berontott hozzájuk, mögötte támolyogtak a lányok, szemlátomást még félálomban. Egyedül Peter látszott frissnek, kipihentnek. Ajka széles mo-solyra húzódott, amint arra gondolt, mit fog szólni öccse a kerékpárhoz.

- Na, gyerünk, apa, pattanj már fel! - kiál-totta, és lerángatta apjáról a takarót.  Jack nyöszörögve befordult, és a fejére húzta a párnát. Ez a látvány elég volt ahhoz, hogy a lányokban fellobbanjon a harci szel-lem. Összenéztek, azután Annie és Rachel rá-ugrott apjukra, Megan pedig könyörtelenül csiklandozni kezdte. Jack természetesen el-lentámadást indított, és a kacagó Jamie-t is az ágyra húzta. Liz mosolyogva nézte a birkózó testek kavalkádját, miközben felvette köntö-sét, azután úgy döntött, ideje megmenteni Jacket, ezért megkérdezte, nem kíváncsi-e valaki arra, mit hozott a Télapó. Jamie egy másodperc múlva már nyargalt is az ajtó felé.  A többiek nevetgélve követték, de mire kilép-tek a szülôk szobájából, a kicsi már a lépcsô-fordulónál járt. És egy pillanattal késôbb meglátta a csillogó, piros és gyönyörű kerék-párt. Liz figyelte a kicsi arcát, és szeme könnybe lábadt. Amit Jamie arcán látott, az maga volt a karácsony varázsa. A kisfiú egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, szeme tágra nyílt, mintha azt hinné, csak a képzele-te játszik vele, azután valósággal száguldott a megvalósult álom felé. A többiek boldog mo-sollyal figyelték a kicsi határtalan örömét, azután ôk is leszaladtak a fához. Liz tartotta a biciklit, amíg Jamie ráült, Peter pedig a kor-mányt fogva körbetolta a szobában, vigyáz-va, nehogy átgázoljanak a többi ajándékon.  Jamie olyan boldog volt, hogy alig tudott megszólalni.

- Megkaptam! - kiáltott fel végül. - Meg-kaptam! A Télapó biciklit hozott nekem!  Jack feltett egy CD-t, és a házat betöltötték az édes karácsonyi dallamok. A lányok ma-guk köré gyűjtögették ajándékaikat, és Peter-nek nagy nehezen sikerült rávennie Jamie-t, hogy legalább addig szálljon le a biciklirôl, amíg mindketten megnézik, mit kaptak.  Jack addigra már elmélyülten olvasgatta az egyik Chaucer-kötetet, a kanapén mellette hevert a kasmírzakó, amit Liz a Neiman Marcusban vett neki. Az asszony gyönyörű arany karkötôt talált a férjétôl kapott cso-magban. El volt ragadtatva tôle, épp ahogy jack remélte.

Jó fél órát töltöttek a csomagok bontogatá-sával és az ajándékok feletti örvendezéssel.  Ezután Jamie visszaült a biciklire, Peter segí-tett neki egyensúlyozni. Liz kiment a konyhá-ba, hogy elkészítse a hagyományos karácso-nyi reggelit, a palacsintát és a sült szalonnát és kolbászt. Amint karácsonyi dalt dúdolva tevékenykedett, Jack kiballagott hozzá. Az asszony még egyszer megköszönte neki a gyönyörű karkötôt.

- Szeretlek, Liz - mosolygott rá gyengé-den a férje. - Eszedbe jut néha, milyen sze-rencsések vagyunk? - kérdezte, és a nappali felé biccentett, ahonnan kihallatszottak a bol-dog gyerekhangok.

- Ű, legfeljebb százszor naponta - felelte Liz, azzal odament Jackhez és megcsókolta.  A férfi magához szorította.

- Köszönök mindent neked... Nem is tu-dom, mivel érdemeltelek ki, de bármi legyen is az, hálás vagyok a sorsnak, amiért mi ket-ten egymásra találtunk.

- Én is - súgta Liz, ám egy újabb csók után visszasietett a sistergô serpenyôkhöz.  Jack kávét fôzött és kitöltötte a narancslét.  Néhány perc múlva a vidám család asztal-hoz ült, és csevegve, nevetgélve elfogyasz-totta a fejedelmi reggelit. A bicikli Jamie szé-ke mellett feküdt a konyhakövön, a fiúcska ugyanis legszívesebben a reggeli alatt is rajta ült volna.

Amikor már mindenki degeszre ette ma-gát, és a gyerekek hátradôlve pihegtek, Jack töltött még egy csésze kávét és megkérdezte, mi lesz a napi program.

- Hamarosan be kell tenni a sütôbe a puly-kát - pillantott az órára Liz. Tízkilós madarat vásárolt, annak pedig jó pár óra kell, hogy át-süljön.

A lányok az ajándékaikkal akarták elfoglal-ni magukat, és persze telefonálniuk kellett számtalan barátnak és barátnônek. Peter me-gint át akart menni Jessicához, de Jamie meg-ígértette vele, hogy hamar hazajön és hozzá-fog, hogy megtanítsa ôt biciklizni. Végül Jack bejelentette, hogy be kell ugrania az irodába.

- Karácsony napján? - nézett rá meglepet-ten Liz.

- Csak pár perc az egész. - Jack elmondta, hogy épp azt az aktát felejtette el hazahozni, amit feltétlenül át kell néznie az ünnepek alatt.

- Miért nem holnap mész érte? Ma úgy-sem lesz rá szükséged - vitatkozott Liz. Nem tetszett neki, hogy férje kezd úgy viselkedni, mintha munkamániás lenne. - Végül is kará-csony van, az isten szerelmére!

- Jobb érzés, ha tudom, hogy itt vannak az iratok. îgy holnap reggel csak felkelek és rög-tön hozzáfoghatok - nézett feleségére Jack bocsánatkérô arccal.

- Mit is mondtál tegnap, hogy tanuljam meg az irodában hagyni a munkával kapcso-latos gondolatokat is? Ön vizet prédikál és bort iszik, ügyvéd úr!

- Öt percet töltök csak az irodában, aztán rohanok haza, és megtöltöm a pulykát - ígér-te Jack, és megcsókolta feleségét.  Miután a gyerekek visszamentek ajándé-kaikhoz, segített leszedni az asztalt, azután felment zuhanyozni.

Liz rendet rakott a konyhában, és úgy fél óra elteltével épp a pulykát vette elô, amikor férje leszaladt a lépcsôn frissen borotválva, világos vászonnadrágban, piros pulóverben.

- Nincs szükséged semmire? - kérdezte.

- Csak rád - mosolygott Liz. - Egyesekkel ellentétben én nem szándékozom dolgozni az ünnepek alatt.

Még mindig köntösben volt, vörös haja lá-gyan hullt alá a vállára, nagy zöld szeme sze-retetteljesen ragyogott férjére. Jack számára egyetlen perccel sem tűnt idôsebbnek, mint amikor összeházasodtak.

- Szeretlek, Liz - mondta a férfi és megcsó-kolta nejét, majd kisietett az ajtón.  Az iroda felé menet egész úton Lizre és a gyerekekre gondolt, miközben egy karácso-nyi dalt dudorászott. Az épület elôtt, szoká-sos parkolóhelyén leállította kocsiját. A bejá-rati ajtót kulcsával kinyitotta, és nyitva hagy-ta maga után. Irodájukhoz érve kikapcsolta a riasztót, és bement a szobájába. Pontosan tudta, hol az akta, így nem telt egy percbe sem, míg elôvette. Már újra a riasztónál állt a fogadószobában, amikor a folyosóról lépte-ket hallott. Egy pillanatra az jutott az eszébe, hogy talán Liz jött utána, de elhessegette a bolond gondolatot, tehát kidugta a fejét az aj-tón, hogy megnézze, ki jött be utána.

- Halló! - kiáltotta, mert nem látott senkit.

Ám a következô pillanatban furcsa fémes kattanást hallott, és a másik oldalra kapta a fejét. Amanda férjével, Phillip Parkerrel talál-ta magát szemközt. A férfi teljesen zilált és piszkos volt, másnaposnak látszott. Arckife-jezése nem sok jót ígért. Amikor Jack tekinte-te végigsiklott a férfin, meglátta, hogy Parker kezében pisztoly van, amellyel ôrá céloz. Kü-lönös nyugalom áradt el benne, amint ügyfe-le férjéhez beszélt.

- Arra itt nincs szüksége, Parke Tegye le a fegyvert!

- Maga csak ne akarja megmondani ne-kem, hogy mit csináljak. Azt hitte, kiszúrhat velem, mi? Azt hitte, megijeszthet? - A férfi felnevetett. - Hát tudd meg, te piszok, nem ijedtem meg tôled. Dühös lettem rád. Átko-zottul dühös. Ellenem fordítottad az asz-szonyt, elérted, hogy megtegyen mindent, amit akarsz. Azt hitted, nagy szívességet te-szel neki, mi? Hát akarod tudni, mit tettél?  Parker most sírni kezdett, egészen úgy fes-tett, mint akinek elment az esze. Jack észre-vette, hogy a ruhája vérfoltos. Biztos volt ben-ne, hogy a férfi, aki fegyvert fog rá, vagy kábí-tószeres, vagy holtrészeg. Hol kiabált, hol pedig elfúlt a hangja, amint hisztérikusan to-vább beszélt:

- Megmondtam neki, hogy megölöm, ha maguk nem vonatják vissza azt a végzést...  Nem hagyom, hogy ezt tedd velem, te szemét... Nincs jogod zároltatni mindene-met... velem ezt nem lehet csinálni... meg-mondtam neki, hogy megteszem... meg-mondtam neki... nincs joga hozzá... nincs jogod hozzá...

- A végzés idôtartama csupán egy hónap, Phillip, amíg meg nem adja nekünk a kért információkat. Bármikor visszavonathatjuk.  Ha akarja, már hétfôn. Csak nyugodjon meg! - Jack hangja mély volt, nyugodt és megnyugtató. A szíve azonban a torkában dobogott.

- Maga nekem ne parancsolgasson! Kü-lönben is már késô. Már nem számít. Maga mindent tönkretett. Rákényszerített, hogy megtegyem.

- Mire kényszerítettem én, Phil? - kérdez-te Jack, de ösztönösen tudta a választ, mielôtt még Parker megszólalt volna. Liznek igaza lett, túl messzire mentek. Jack hirtelen pánik-félelmet érzett Amandára gondolva. Mit mű-velt Parker vele és a gyerekekkel?

- Megöltem ôt - közölte Parker tompa hangon, aztán felzokogott: - A te hibád, te szemét! Én nem akartam megtenni. De mu-száj volt. Az asszony el akarta venni minde-nemet... az a kis trampli... mindenemet akarta, igaz?... nem volt jogod hozzá, nagy-okos... mégis mit kellett volna tennem, ami-kor zároltattad mindenemet? Azt akartad, hogy éhezzek?

Jack tudta, nincs értelme válaszolni. Nem tehetett mást, mint hogy imádkozott, ne le-gyen igaz, amit Parker mondott.

- Honnan tudta, hogy ma itt leszek? - kér-dezte csendesen.

- Követtelek. Reggel óta a házadnál vára-koztam.

- Hol van Amanda?

- Megmondtam... halott... - Véres inguj-jával megtörölte az orrát.

- Hol vannak a gyerekek?

- Ott vannak vele. Ott hagytam ôket - mondta Parker szipogva.

- Megölte ôket is?

Parker a fejét rázta, és pisztolyát felemelve Jack homlokára célzott.

- Bezártam ôket melléje a hálószobába - mondta, és Jack nem hitt a fülének. Felfor-dult a gyomra. - És most - folytatta Parker - megöllek téged is. Végül is minden a te hi-bád. Te vetted rá! Rendes csaj volt, amíg ve-led nem találkozott. Te vagy az oka minden-nek, te mocsok.

- Tudom, Phillip. Amanda nem tehet sem-mirôl. Tegye le azt a pisztolyt, és beszéljük meg a dolgot!

- Ne parancsolgass nekem, te rohadék, mert megöllek téged is!

A másodperc törtrésze alatt váltott át gyászból dühöngésbe, tekintete lézersugár-ként fúródott Jackébe, és Jack ebben a pilla-natban már biztos volt benne, hogy ez az em-ber komolyan gondolja, amit mond, és képes is rá, hogy megtegye.

- Tegye le a fegyvert, Phillip! - Jack hangja nyugodt volt, amint tett egy lépést Parker fe-lé. - Tegye le!

- Dögölj meg, szemétláda - acsargott Par-ker, de a pisztolyt lassan lejjebb engedte.  Jack úgy érezte, gyôzni fog, mert Parker habozik, így ô néhány pillanat múlva el tud-ja venni majd tôle a fegyvert. A két férfi te-kintete összefonódott, Jack lassan lépkedett elôre, és akkor, amikor már majdnem elérte a másikat, a szobát különös durranás robaja töltötte be. Jack döbbenten meredt Parkerre.  A pisztoly a mellkasára irányult, és Jack hosz-szú másodpercekig nem érzett semmit, biz-tos volt benne, hogy Parker elhibázta. Csak állt, képtelen volt megmozdulni, a kezét sem bírta felemelni, bénultan nézte, amint Phillip Parker a szájába vette a pisztoly csövét, meg-húzta a ravaszt, szétlôtte koponyája hátsó fe-lét és vérével, agyvelejével telefröcskölte a fa-lat. Ekkor érezte Jack úgy, mintha egy ágyú-golyó ütközött volna a mellkasának, térdre esett, kétségbeesetten próbálta megérteni, mi történhetett. Tudta, fel kell hívnia valakit, mi-elôtt elveszti az eszméletét, és amint lassan az íróasztalnak dôlt, meglátta rajta a telefont.  Lerántotta magához, és tárcsázta a rendôrsé-get. Hallotta a hangot, amint a földre hanyat-lott, de alig kapott levegôt.

- Rendôrség. Tessék!

- Meglôttek... - Nagy nehezen préselte ki magából a szavakat és látta, hogy pulóveré-bôl valami piros folyik a szônyegre.  A vonal túlsó végén megismételték a címet és a telefonszámot, miközben ô levegô után kapkodott.

- Hívják a feleségem - hörögte, és miköz-ben megadta a számot, érezte, hogy lecsukó-dik a szeme.

- A mentôautó három percen belül odaér - mondta a hang.

Jack nem értette, mit beszél. Miért külde-

46 i 47

nek mentôautót? Nem emlékezett rá. Nem akart látni senki mást, csak Lizt. Feküdt a föl-dön, fázott, és a távolban valami sziréna szólt. Nem értette, ha Liz az, miért csap ekko-ra zajt. Aztán hangokat hallott, valaki meg-mozdította. Az arcára tettek valamit, aztán mintha rángatták volna, és a hangok egyre hangosabbak lettek körülötte. Nem emléke-zett, mi történt, kik vannak mellette és miért.  De hol van Liz?! Mit műveltek ezek Lizzel?  Érezte, hogy lassan beborítja a sötétség, de valaki folyton szólongatta, pedig ô csak Lizt akarta, nem ezeket a kiabáló idegeneket. Kik ezek? És hol van a felesége? És a gyerekek?  Liz még mindig köntösben tett-vett a kony-hában, amikor telefonáltak. Körülbelül tíz perccel Jack távozása után csörgött a telefon, és Liznek olyan érzése támadt, hogy ez csak-is Amanda lehet. Meglepetten hallotta az idegen hangot. A hívó azt mondta, a rendôr-ségrôl beszél, mert úgy tűnik, a férje megsé-rült az irodájukban, az ô kérése volt, hogy értesítsék.

- A férjem? - Liz arra gondolt, ez valami tréfa lehet. Hisz Jack csak most ment el! -Au-tóbalesetet szenvedett odamenet?

- A hívó azt mondta, meglôtték - felelte a rendôr

- Meglôtték?! Jacket? Biztos ez?

- A kollégáim még nem értek a helyszínre, de a hívó megkért bennünket, hogy értesít-sük a feleségét, és ezt a számot adta meg. Ta-lán önnek is oda kellene mennie.  Liz hallgatta az idegen hangot, s agyában száguldoztak a gondolatok. Elôbb fel akart menni felöltözni, azután úgy döntött, még-sem. Ha Jack valóban megsérült, mielôbb oda kell érnie hozzá. Köszönetet mondott a rend-ôrnek, azután a lépcsôhöz szaladt és felkia-bált Peternek, hogy figyeljen Jamie-re.

- Pár perc múlva itt leszek - kiáltotta, és nem vesztegette az idôt magyarázkodással.  Felkapta slusszkulcsát, és rohant az autóhoz hálóingben, köntösben. Amint kitolatott a kocsifelhajtóról, azon kapta magát, hogy imádkozik... csak ne legyen komoly baj . . .  kérlek, Istenem... csak ne legyen baja... Iste-nem... A telefonban hallott szavak egyre ott visszhangzottak fejében... a hívó azt mond-ta, meglôtték... meglôtték... meglôtték... de hát hogyan lehetséges az, hogy Jacket meglôt-ték? Ez ôrültség. Karácsony van, Jacknek meg kell töltenie a pulykát! Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogyan né-zett, mosolygott rá Jack, mielôtt kilépett az aj-tón vászonnadrágban, pulóverben... a hívó azt mondta, meglôtték...

Liz nyaktörô sebességgel vezetett az iroda felé, beszáguldott a parkolóba, meglátott két járôrkocsit meg egy mentôaukót villogó lám-pával, és berohant az épületbe, hogy végre megtudja, mi történt. Kettesével szedte a lép-csôfokokat, és zihálva egyre férje nevét suttogta... jack... jack... jack... mintha szó-longatná... mintha tudatni akarná vele, hogy itt van... Amikor az iroda ajtajához ért, nem is látta a férjét, csak egy csomó rendôrt és mentôst. Amint körülnézett, megpillantotta a véres falat, ahol Parker agyonlôtte magát, és hirtelen megszédült. Gyorsan összeszedte magát, és félrelökött egy rendôrt. Ekkor vég-re meglátta a férjét, és kezét a szájához kapta.  Jack csukott szemmel feküdt a földön, arca szürke volt. És akkor, mintha megérezte vol-na Liz jelenlétét, lassan, nehézkesen kinyitot-ta a szemét. Karjába infúziót vezettek, a men-tôsök a mellsebén dolgoztak. A pulóver, amit levágtak róla, a földön hevert mellette. Min-den csupa vér volt, Jack is, a mentôsök is, és amint Liz odahajolt, ô is véres lett, de a férfi elmosolyodott, amint meglátta.

- Mi történt? - kérdezte az asszony ré-mülten.

- Parker - suttogta Jack alig hallhatóan, és újra lecsukódott a szeme, amint a mentôsök a lehetô leggyengédebben, de leggyorsab-ban feltették a hordágyra. A férfi arca fájdal-masan megvonaglott, de ahogy az ágyat tol-ni kezdték alatta, tekintete megint Lizt ke-reste. - Szeretlek... minden rendben, Liz.  Keze megrebbent, szemlátomást nem volt ereje felemelni, de Liz észrevette, és megfog-ta, megszorította. Szaladt a hordágy mellett, látta, hogy férje kezdi elveszíteni az eszméle-tét, és páni félelem lett úrrá rajta. A mentôsök nem tudták elállítani a vérzést, a férfi vér-nyomása csökkent. valaki megragadta Liz karját és feltuszkolta a mentôautóba, aztán becsapódott az ajtó, és a kocsi szirénázva ki-száguldott a parkolóból. A mentôsök erejü-ket megfeszítve dolgoztak, rövid utasításokat adtak egymásnak. Ám Jack nem nyitotta ki a szemét, nem szólalt meg. Liz dermedten bá-multa, mi történik, és egyszerűen nem tudott hinni a szemének. És akkor az egyik mentôs megnyomta Jack mellkasát, és vér fröcskölt mindenfelé. Jack vére borított mindent a mentôautóban, Liz is csupa vér volt, és mint-ha sűrű ködön túlról hallotta volna a mentôs szavait... nincs pulzus... nincs vérnyomás...  nincs szívdobogás... Rémülten meredt rájuk.  És épp amikor elérték a kórházat, a két férfi ránézett, és az, amelyik a szívmasszázst vé-gezte, szomorúan megrázta a fejét.

- Nagyon sajnálom.

- Csináljon valamit... ne hagyja abba... ké-rem, ne hagyja abba. . . - zokogta az asszony. - Kérem, ne...

- Már nincs köztünk... Sajnálom...

- Az nem lehet... az nem lehet...

Liz Jack fölé hajolt, magához szorította és zokogott. Az élettelen test súlyos és hideg volt a karjaiban. Aztán gyengéden elhúzták Jacktôl, valaki bevezette a kórházba, leültet-te, takaróba bugyolálta. Idegen hangok vet-ték körül. Betolták a hordágyat, s amikor Liz felpillantott, látta, hogy Jacket letakarták, a pléd az arcát is elfedte. Kinyújtotta a kezét, hogy levegye a takarót férje arcáról, hiszen így nem kap levegôt, de már el is tolták mel-lette. Nem tudta, hová viszik Jacket, de kép-telen volt megmozdulni, megszólalni, gon-dolkodni. Nem tudta, mi történik, és nem tudta, hol lehet Jack.

- Mrs. Sutherland? - Egy nôvér lépett oda hozzá. - Fogadja részvétemet. Szörnyű, ami a férjével történt. van valaki, aki önért tudna jönni?

- Nem tudom... a férjem... hol van most?

- Levitték az alagsorba. Tudja már, hova kí-vánja majd vitetni?

- Vitetni? - Liz úgy meredt a nôre, mintha az valami ismeretlen nyelven beszélt volna hozzá.

- Meg kell tennie bizonyos elôkészületeket.

- Elôkészületeket? - Liztôl csak annyi telt, hogy visszhangozta a nôvér szavait. Nem tu-dott normálisan gondolkodni. Mit csináltak Jackkel? Mi történt? Meglôtték. De hol van?

- Kívánja, hogy felhívjak valakit?

Liz még erre a kérdésre sem tudott vála-szolni. Kit kellene felhívnia? Egyáltalán mit kellene most tennie? Hogyan történhetett mindez? Jack pár percre beugrott az irodába egy aktáért, mielôtt hozzáfogott volna, hogy megtöltse a karácsonyi pulykát. Az egésznek nem volt semmi értelme.

Egy rendôr lépett oda hozzá.

- Ha gondolja, szívesen hazavisszük. - Liz kifejezéstelen tekintete láttán összené-zett a nôvérrel. - Lesz valaki otthon, amikor hazaér?

- A gyerekeim - felelte Liz elfúló hangon.

Megpróbált felállni, de lába annyira resz-ketett, hogy nem tartotta meg. A rendôr át-ölelte, felsegítette.

- Mondja meg, kit hívjak fel!

- Nem tudom - suttogta Liz. Kit hív fel az ember, amikor lelövik a férjét?! A titkárnôjü-ket, Jeant? Carole-t? Az anyját Connecticut-ban? Megadta jean és Carole telefonszámát.

- Szólunk nekik, hogy menjenek oda az önök házához, mire odaérünk.

Liz bólintott. Egy másik rendôr elment te-lefonálni, a nôvér pedig hozott egy tiszta kór-házi fürdôköpenyt, és ráadta Lizre, miután lesegítette róla saját véráztatta köntösét. Liz hálóinge is csurom vér volt, de a felajánlott tisztát elhárította. Tudta, hogy vannak bará-tai, akiket felhívhatna, de fogalma sem volt, kik azok. Semmi másra nem tudott gondolni, csak Jackre, amint a vérfoltos szônyegen fek-szik és azt suttogja, hogy szereti ôt. Megkö-szönte az ápolónônek a köpenyt, megígérte, hogy visszaküldi. Felfedezte, hogy elveszett a papucsa, így mezítláb ment ki a rá váró jár-ôrkocsihoz. A nôvér, aki kikísérte, búcsúzóul azt mondta, hívja fel ôket, ha megtette az elô-készületeket. Liz már a szót is undorítónak találta.

Szó nélkül beült a rendôrautóba, észre sem vette, hogy könnyek patakzanak az arcán.  Egész úton kifejezéstelen arccal bámult maga elé. Amikor a házhoz értek, az egyik rendôr kisegítette az autóból, és felajánlotta, hogy be is megy vele. Liz csak a fejét rázta, és amint a feléje sietô Carole-t meglátta, felzokogott. Eb-ben a pillanatban kanyarodott a kocsifelhaj-tóra Jean. A három nô egymást átölelve sírt.  Ez a szörnyűség egyszerűen nem történhe-tett meg velük! Lehetetlen, hogy Jack nincs többé. Ilyesmi egyszerűen nem történik ren-des emberekkel, legfeljebb a filmekben.

- Amandát is megölte - mondta Jean könnyek közt. A rendôr, aki felhívta, beszá-molt a részletekrôl. - A gyerekek jól vannak, vagy legalábbis élnek. A szemük láttára ölte meg az anyjukat. De ôket nem bántotta.  Phillip Parker megölte Amandát, Jacket és önmagát. A Parker gyerekek mától árvák. Liz azonban csak arra tudott gondolni, mit fog most mondani a saját gyerekeinek, hiszen amint megpillantják, azonnal tudják majd, hogy valami szörnyűség történt. Véres volt a haja, a hálóingén levô vérfoltok átütöttek a vékony kórházi köpenyen, egyáltalán úgy festett, mintha ô maga szenvedett volna bal-esetet.

- Nagyon pocsékul nézek ki? - kérdezte Carole-t, miután kifújta az orrát, és megpró-bálta összeszedni magát a gyerekek kedvéért.

- Mint Jackie Kennedy közvetlenül a me-rénylet után - felelte Carole ôszintén.  Liz elhúzta a száját, és végignézett magán.

- Hozna nekem egy tiszta fürdôköpenyt?

A garázsban megvárom. És egy fésüt is. - Amíg várt, megint elsírta magát. Ugyan mit mondhatna a gyerekeknek? Nem mondhat mást, mint az igazságot, de tudta, amit mon-dani fog, bárhogyan mondja is, az hatással lesz egész életükre. Ez a tudat alig elviselhetô teherként nehezedett a vállára.

Amikor Carole visszatért a fésűvel és egy rózsaszín frottírköpennyel, Liz szipogva, fel-felsírva ráhúzta a köntöst a kórházi köpeny-re, és végighúzta néhányszor haján a fésűt.

- Jobban nézek ki most már? - kérdezte, mert nem akarta már külsejével halálra rémí-teni a gyerekeket.

- žszintén? Pocsékul festesz, de legalább már nem vagy ijesztô - mondta Jean. - Aka-rod, hogy bemenjünk veled?

Liz bólintott, és az ajtó felé indult. Carole és Jean követte, a garázsból rögtön a konyhá-ba jutottak. A nappaliból vidám hangok szű-rôdtek ki, és Liz szeme megint könnybe lá-badt. Megkérte a másik két nôt, maradjanak a konyhában, amíg beszél a gyerekekkel. Úgy érezte, egyedül kell lennie velük, de még mindig nem tudta, hogyan csinálja.  Peter és Jamie nevetve hancúrozott a nappa-liban a pamlagon. Jamie látta meg elôször belé-pô anyjukat, és valósággal szoborrá dermedt.

- Hol van apa? - kérdezte, mintha min-dent tudna. Jamie sokszor vett észre olyas-mit, amit mások nem.

- Nincs itt - felelte Liz a könnyeivel küsz-ködve. - Hol vannak a lányok?

- Az emeleten - mondta Peter, és össze-vont szemöldökkel fürkészte az anyját. - Mi a baj, anyu?

- Hívd le ôket, drágám, légy szíves! - Most már Peter a családfô, bár még nem tud róla.  A nagyfiú szó nélkül felszaladt a lépcsôn, és egy pillanat múlva már vissza is tért, nyo-mában húgaival. Mindannyian komolyak voltak, mintha éreznék, hogy életük megvál-tozik, és tágra nyílt szemmel bámultak any-jukra, aki ziláltan, kábultan ült a pamlagon.

- Gyertek, üljetek ide! - szólitotta gyereke-it Liz gyengéden, és amikor körülvették, ösz-tönösen közel húzódva hozzá, ô mindegyi-küket megsimogatta, és a könnyek lassan vé-gigperegtek arcán. - valami borzasztót kell elmondanom nektek... szörnyűség történt...

- Mirôl van szó? - sürgette Megan, és hang jából kiérzôdött a rémület. - Mi történt?

- Apátokat... - kezdte Liz, és magához húzta Jamie-t - meglôtte egy ügyfél férje.

- Hol van apu? - kérdezte Annie, és nagy szeme könnybe lábadt.

A többiek úgy meredtek anyjukra, mintha nem értenék, mit beszél. Persze hogyan is ért-hették volna meg, mi történt?! Liz is képtelen volt felfogni.

- A kórházban van - felelte, de rögtön rá-jött, nem szabad ôket félrevezetnie. Bármi-lyen szörnyű, meg kell mondania az igazsá-got, rájuk kell mérnie a csapást, amit soha nem fognak elfelejteni. Együtt kell élniük ez-zel a tudattal, emlékezetükben át kell élniük ezt a pillanatot ki tudja hányszor... amíg csak élnek... - A kórházban van, de fél órával ez-elôtt meghalt... Nagyon szeretett bennete-ket... - Kitárt karjával magához ölelte síró, rémült gyermekeit. - Annyira sajnálom... - zokogta. - Annyira...

- Jaj, nem! - kiáltották a lányok, Petert ráz-ta a zokogás, Jamie azonban komoly arccal nézett anyjára, kibújt ölelésébôl, felállt, és né-hány lépést hátrált.

- Nem hiszek neked. Ez nem igaz - mond-ta, azután felszaladt a lépcsôn.

Liz megsimogatta a nagyok fejét, és Jamie után indult. A kisfiú szobája sarkában össze-gömbölyödve sírt, kezét a fejére szorította, mintha így akarna védekezni a csapások el-len, amelyeket a szörnyű szavak mértek rá.  Liz felemelte, leült az ágyra, az ölébe húzta és ringatta.

- Apu nagyon szeretett téged, kisfiam...  annyira sajnálom, hogy ez történt.

- Azt akarom, hogy jöjjön haza - hüppög-te jamie.

- Én is.

Liz soha nem tapasztalt még ilyen fájdal-mat, fogalma sem volt, miként nyújthatna vi-gaszt gyermekeinek. Nem volt vigasz. Ezt a kínt semmi nem enyhíthette.

- És hazajön?

- Nem, szívem. Nem tud hazajönni. Nincs többé. Elment.

- Örökre?

Liz bólintott, képtelen volt kimondani a szót. Néhány percig még ringatta Jamie-t, csendesen sírtak együtt. Végül gyengéden letette, felállt és megfogta a kicsi kezet.

- Menjünk vissza a többiekhez!

Jamie bólintott, leballagtak a lépcsôn. A nappaliban a síró gyerekekkel ott volt már Carole és Jean. A szobát szomorúság és fájda-lom töltötte be, a karácsonyfa, a nemrég még ajándékokat rejtô színes dobozok, csomago-lópapírok halma most valósággal bántotta a gyászolók szemét. Hihetetlennek tűnt, hogy alig két órája vidáman csomagokat bontogat-tak, reggeliztek. És most Jack már nincs töb-bé. Elment örökre. Ez felfoghatatlan, elvisel-hetetlen. Hogyan lehet ezt túlélni?! Hogyan lehet ezután tovább élni?! Liznek fogalma sem volt, mit csináljon most, jóllehet tudta, rengeteg tennivaló vár rá.

Kiterelgette szeretteit a konyhába, de ott megint sírva fakadt, amint megpillantotta Jack kávéscsészéjét és szalvétáját. Carole gyor-san eltette ôket, és töltött Liznek egy pohár vizet. Leültek az asztalhoz, de a könnyeknek nem tudtak parancsolni, fel-feltört belôlük a sírás. Végül Carole felvitte a gyerekeket az emeletre, hogy Liz és Jean nyugodtan meg-beszélhesse az intéznivalókat. Értesíteni kell Jack szüleit Chicagóban. A bátyját Washing-tonban. Liz anyját Connecticutban, a bátyját New Jerseyben. Fel kell hívni a barátokat, az újságot, a temetkezési vállalkozást. Beszélni kell a kollégákkal és az ügyfelekkel. Jean praktikus kérdéseket tett fel és jegyzetelt.  Liznek el kell dönteni, milyen szertartás le-gyen. Jack azt akarta, hogy temessék vagy hogy hamvasszák? Liz megborzongott. Soha nem beszéltek ilyesmirôl, és most, hogy ez lett élete fô témája, a rosszullét környékezte.  Olyan sok mindent kellett végiggondolni, megtenni. Iszonyatos részletekkel megbir-kózni. Meg kell írni a nekrológot, felhívni a lelkészt, kiválasztani a koporsót; mindez olyan baljós, olyan hihetetlen, olyan rémítô.  Liz, amint Jeant hallgatta, érezte, hogy pá-ni félelem hulláma áramlik át rajta, csak bá-multa a nôt, aki hat éve dolgozott velük, és semmi mást nem akart, mint sikoltozni. Le-hetetlen, hogy ez velük történik. Hol van Jack? És mégis hogyan tudna ô Jack nélkül él-ni? Mi lesz vele és a gyerekekkel?  Végül az asztalon nyugvó karjára borult és zokogott, zokogott, amint újra elemi erôvel mellbe vágta a valóság. A férjét megölte egy elmebeteg. Jack nincs többé. A gyerekek és ô egyedül maradtak.

3.  fejezet

Anap hátralevô részében Liznek olyan érzése volt, mintha víz alatt mozogna.  Arcok bukkantak fel és tűntek el. Virágcsok-rok érkeztek. A veszteség fájdalma szinte el-viselhetetlen volt, ráadásul a páni félelem akkora hullámokban áramlott át rajta, hogy azt hitte, valamelyikbe úgyis belefullad. A valóságnak mindössze egy apró töredékébe tudott kapaszkodni, ez pedig a gyerekek iránti aggódás volt. Mi lesz velük? Hogyan fogják ezt túlélni? Elkínzott kis arcukon saját gyötrelmeit látta tükrözôdni. Akármennyire is tiltakozik ellene minden porcikája, ez a szörnyűség valóban velük történik, és ô még arra sem képes, hogy enyhítse a gyerekei szenvedését. Ez a rémes tehetetlenség csak még rosszabbá tette számára a helyzetet.  Mintha valami ôrült erô egy betonfal felé re-pítené, és ô semmit nem tehet, hogy meg-akadályozza a becsapódást. Bár voltaképpen már neki is csapódtak amnak a falnak, abban a pillanatban, amikor Phillip Parker meglôtte jacket.

A szomszédok ételt hoztak, mert Jean fel-hívott mindenkit, aki csak az eszébe jutott, így Liz legjobb barátnôjét, a San Franciscó-ban élô Victoria Watermant is. Victoria is ügy-véd volt, de öt éve nem gyakorolta hivatását, mert gyermekeivel akart lenni. Sokévi pró-bálkozás után a lombikbébiprogram keretén belül születtek hármasikrei, és úgy döntött, otthon marad és csak velük törôdik. Victoriáé volt az egyetlen arc, amelyet Liz élesen látott, amelyre emlékezett. A többieké mind homá-lyosnak tűnt, Liz fel sem ismerte ôket igazán, és egy perc múlva már nem is tudta, kivel beszélt. Victoria kis utazótáskával érkezett.  Amikor meghallották, mi történt, férje is úgy gondolta, Vic maradjon Liz mellett, amíg csak kell, ô majd ellesz a kicsikkel. És amint megpillantotta barátnôjét a hálószoba ajtajá-ban, Liz zokogni kezdett, és Victoria leült melléje az ágyra, átölelte, és legalább egy órán át ültek így.

Victoria nem tudott mit mondani, egyetlen szó sem tehette meg nem történtté a ször-nyűséget, így hát nem is próbálkozott. Csak ültek ott egymást átölelve, és sírtak. Egy idô után Liz elkezdte magyarázni, mi történt, hátha így ô maga is megérti, de hiába ment végig az eseményeken sorban, lépésrôl lépés-re, semminek sem volt semmi értelme. Né-hány percig megint némán ültek, aztán Victoria lesegítette a vérfoltos ruhadarabokat barátnôjérôl, és betámogatta a zuhanyfülké-be. Ám semmi nem változtatott meg semmit, semmi nem segített Lizen, akár evett, akár nem, akár sírt, akár nem, akár beszélt, akár nem. A végeredmény mindig ugyanaz volt, akárhányszor gondolta végig a történteket.  Úgy érezte, semminek nincs értelme körülöt-te, csak a gyerekeknek. Csak akkor érezte, hogy talán nem ôrül meg, ha rájuk gondolt.  Carole foglalkozott Jamie-vel és a lányok-kal, Peter átszaladt Jessicához. Jean egyre csak telefonált. És amikor Liz, akit Victoria nem tudott rábeszélni, hogy dôljön le, bené-zett hozzá, Jean bocsánatkérô hangon azt mondta, meg kellene tenni az „elôkészülete-ket”. Liz már valósággal gyűlölte ezt a szót, nem akarta soha többé hallani. Ez a szó jelké-pezte számára mindazt a szörnyűséget, ami ezen a napon történt. Elôkészületek. Ez a szó azt jelentette, választani kell egy temetkezési céget, és koporsót meg öltönyt Jack számára.  És dönteni kell, hol legyen felravatalozva, hogy az emberek „elbúcsúzhassanak” tôle, ami voltaképpen azt jelenti, hogy megbá-mulják, mint valami kiállítási tárgyat.  Liz már elhatározta, lezáratja a koporsót.  Nem akarta, hogy bárki így lássa Jacket. Em-lékezzenek az emberek úgy rá, amilyen volt, amilyennek ismerték. Emlékezzenek arra, ahogyan nevetett, beszélt, ahogyan a gyere-kekkel játszott vagy a tárgyalóteremben küz-dött. Liz nem akarta, hogy bárki lássa azt az élettelen alakot, amivé Phillip Parker tette Jacket. És mindvégig ott motoszkált a fejé-ben, hogy Amanda Parker családja ugyanaz-zal a szörnyűséggel szembesül ma, mint ôk, és a gyerekek borzalmas állapotban lehetnek.  Amikor eszébe jutottak a szerencsétlen kis ár-vák, a szíve elszorult, de nem tudott rájuk gondolni, csak a sajátjaira. Megkérte Jeant, küldjön majd virágot Amanda temetésére, és elhatározta, néhány nap múlva felhívja sze-gény asszonyka édesanyját. Ám ebben a pil-lanatban nem volt képes másra, mint hogy értük is sírt.

Este megérkeztek Jack szülei Chicagóból és a bátyja Washingtonból, és másnap délelôtt Lizzel együtt elmentek a temetkezési céghez.  Jean is velük tartott, ahogyan Victoria is, aki mindvégig fogta Liz kezét, amíg kiválasztot-ták a koporsót. Méltóságteljes, komoly darab volt, mahagóniból készült, rézfogantyúkkal és fehér bársony szemfedôvel. A cég alkalma-zottai úgy viselkedtek, mintha autót akarná-nak eladni, élénken ecsetelték a különbözô modellek jellemzôit. Az egész szituáció olyan morbid és olyan rémes volt, hogy végül Liz hisztérikus kacagásra fakadt, de ugyanabban a pillanatban már rázta is a zokogás. Nem tu-dott uralkodni magán, az érzelemhullámok egyszerűen elnyelték, magukkal ragadták. A sors behajította egy szökôár kellôs közepébe, és többé nem volt lehetôség arra, hogy biz-tonságosan visszatérjen a partra. Eltűnôdött, vajon fogja-e még valaha biztonságban érez-ni magát, vagy legalább úgy, mint egy nor-mális ember; vajon fog-e még mosolyogni, nevetni, újságot olvasni vagy bármi olyasmit csinálni, ami eddig hétköznapi dolognak tűnt. valahányszor a karácsonyfára nézett, az a múlt csúf kísérteteként bámult vissza rá.  Aznap este vacsoránál tizenöten ültek az asztal körül. Lizen és a gyerekeken kívül ott volt Victoria, Carole, Jean, Jack bátyja, James - aki után Jamie a nevét kapta - Jack szülei, Liz bátyja, John - akivel sosem álltak igazán közel egymáshoz - Peter barátnôje, Jessica, és Jack egy régi iskolatársa, azóta is jó barátja Los Angelesbôl. Más arcok jöttek és mentek, idônként szólt a csengô, virág és étel érke-zett. Hirtelen úgy tűnt, az egész világ tudja, mi történt. Jean kordában tartotta az újság-írókat, de a hír a címlapra került az esti lap-ban. A tévé is foglalkozott az eseménnyel, de amikor Liz meglátta, hogy a gyerekek nézik a híradót, szólt nekik, azonnal kapcsolják ki a készüléket.  vacsora után a gyerekek felmentek az eme-letre, a felnôttek pedig csendesen beszélget-tek az asztalnál, amikor szólt a csengô. Carole kinyitotta az ajtót. Helen volt az, Liz anyja, most érkezett Connecticutból. Amint megpil-lantotta a lányát, sírru kezdett.

- Ű, istenem, Liz... pocsékul nézel ki...

- Tudom, anya, ne haragudj... anya...

Liz nem tudta, mit mondjon, hisz soha nem álltak valami közel egymáshoz. Liz szá-mára a személyes találkozások különösen ké-nyelmetlenek voltak. Voltaképpen Jack volt az ütközô kettejük között, mindig ô csitította Lizt, ha Helen helytelenített valamit, vagy el-lenvéleményének adott hangot. Liz képtelen volt megbocsátani anyjának, hogy az olyan érzéketlen módon nyilatkozott Jamie-vel kapcsolatban. Helen úgy vélte, eleve ostoba-ság volt részükrôl ötödik gyereket vállalni. Az ô szemében már négy is túl sok volt, öt pedig „nevetséges” és „mértéktelenség”.  Carole megkérdezte, óhajt-e vacsorázni, de Helen közölte, evett a repülôgépen, mind-össze egy kávét kért, és leült az asztalhoz a többiek közé.

- Szent isten, Liz, mit fogsz most csinál-ni? - tért rögtön a lényegre, mielôtt még az elsô korty kávét megitta volna.

A többiek lépésrôl lépésre, percrôl percre igyekeztek túljutni a napon, nem néztek a következô óránál elôbbre, és nagyon vigyáz-tak, nehogy megfogalmazzanak bármilyen kellemetlen kérdést. Liz anyja azonban nem volt az a tapintatos fajta.

- Persze el kell adnod a házat. Egyedül nem tudod fenntartani. És be kell zárnod az irodát. Jack nélkül nem mész semmire.  Liz pontosan így érzett, pontosan ettôl félt.  Az anyja - jó szokása szerint - teketóriázás nélkül a képébe vágta, amit a legkevésbé sze-retett volna hallani. Fülében visszacsengtek a kilenc éve hallott gyűlöletes szavak is... Ugye, nem fogod otthon tartani azt a gyereket? Úristen, Liz, egy ilyen gyerek tönkreteszi az egész csalá-dot... Mindig lehetett számítani arra, hogy Helen megfogalmazza és világgá harsogja mindenki legnagyobb, legrejtettebb félelme-it. „A Balsors Hangja’, Jack mindig így ne-vezte Helent nevetve. Nem kényszeríthet rá, hogy megtégy olyasmit, amit nem akarsz, emlékeztette mindig Jack. De hol van most Jack? És mi lesz, ha Helennek igaza van? Mi lesz, ha tényleg el kell adnia a házat és be kell zárnia az irodát? Hogyan fog tovább létezni jack nélkül?!

- Egyelôre annyi a dolgunk, hogy átvé-szeljük a hétfôt - szólalt meg határozottan Victoria. Végül úgy döntöttek, Jack hétvégén lesz felravatalozva, a temetésre pedig hétfôn kerül sor - A többi majd megoldódik idôvel.  A hétfôi temetés volt a kitűzött cél, amire Liznek összpontosítania kell erôit. Azután majd lassan, apránként, barátok, családtagok segítségével kialakul minden. Akik most itt vannak körülötte, azokra mindig számíthat.  Nem kell most rögtön megválaszolni a legne-hezebb kérdéseket, ezt minden jelenlevô így gondolta. Elég rossz volt a helyzet így is, és amint ott ültek, Liz megint visszagondolt a karácsonyra. Ebbôl a rémálomból soha nem fognak felébredni. A gyerekek soha többé nem tudnak majd feldíszíteni egy karácsony-fát, meghallgatni egy karácsonyi dalt, kibon-tani egy ajándékot anélkül, hogy eszükbe ne jusson, mi történt apjukkal karácsony regge-lén, és mit éltek át azután, hogy a szörnyűség megtörtént. Liz elgyötört arccal nézett végig az asztal körül ülô embereken, akik azért gyűltek össze, hogy segítsenek neki.

- Gyere, felmegyünk és lefekszel - mondta csendesen Victoria.

Az alacsony, vékony, sötét hajú, barna sze-mű nô hangja határozott, mi több, ellent-mondást nem tűrô volt. Liznek most épp er-re az erôs kézre volt szüksége. Amíg Victoria dolgozott, Liz gyakran ugratta, hogy ô a tár-gyalótermek réme. Victoriának a nem vagyo-ni kártérítés volt a szakterülete, és hatalmas összegeket harcolt ki ügyfeleinek. Amint azonban Liz erre gondolt, megint eszébe ju-tott Jack és Amanda, és az egész szörnyűség, ami velük történt. Ballagott felfelé a lépcsôn, nyomában barátnôjével, és megint potyog-tak a könnyei.

A ház tele volt emberekkel. Peter Jamie szobájában fog aludni, Peterében pedig Helen. Jack bátyja, James a pamlagon kap he-lyet Jack dolgozószobájában, John pedig a nappaliban alszik. Jean beköltözik Carole-hoz, mert az ô szobájában két heverô van. A vendégszoba Jack szüleié lett, Victoria pedig Liz kérésére vele fog aludni a hálószobai nagy ágyon. Olyanok voltak, mint egy jó hadsereg, amely készen áll, hogy Liz oldalán csatába szálljon a gyötrelemmel. És ahová csak Liz nézett, mindenütt emberek voltak.  Peter és Jessica az egyik lány szobájában be-szélgetett, Jamie pedig Megan ölében ült.  Úgy tűnt, valamennyire megnyugodtak, úgyhogy Liz ernyedten tűrte, hogy Victoria betámogassa a hálószobába. Végigfeküdt az ágyon, bámulta a plafont, úgy érezte magát, mint akit agyonvertek.

- És ha anyámnak igaza van? Mi lesz, ha tényleg el kell adnom a házat és be kell zár-nom az irodát, Vic?

- És mi lesz, ha Kína hadat üzen nekünk és a temetés napján bombázni fogja a házat?  Most rögtön elkezdesz csomagolni, vagy megvárod, hogy tényleg bombáznak-e? Mert ha máris csomagolsz, nagyon összegyűrôdik a holmid, viszont ha vársz, és tényleg bom-báznak, elég piszkos lesz itt minden. Szóval mit gondolsz, Liz, most vagy késôbb? - mo-solygott.

Liz elnevette magát, most elôször azóta, hogy a szörnyűség életük részévé vált.

- Szerintem - folytatta Victoria - anyád olyan problémákat talál ki, amelyek miatt most biztosan nem kell aggódnod, de való-színűleg késôbb sem, soha. Azt mondja, po-csék ügyvéd vagy és Jack nélkül nem mész semmire? Ugyan már! Jack maga mondta, hogy kettôtök közül te vagy a jobb jogász. - És ctoria ezt el is hitte.

Liz a jogtudomány területén mindent tu-dott, amit tudni egyáltalán lehetett, és jólle-het nem volt olyan harcias, mint sok kollégá-ja, számos határozottabb fellépésű ügyvédet gyôzött le szakmai ismeretei és precizitása révén.

- Csak azért mondta ezt, mert kedvesked-ni akart nekem - felelte Liz könnybe lábadó szemmel. Egyszerűen elképzelhetetlen volt számára, hogy Jack nincs többé. Azt akarta, hogy térjen vissza hozzá most rögtön. Hi-szen tegnap reggel még itt feküdtek egymás mellett ezen az ágyon, néhány órával koráb-ban még itt szerelmeskedtek. Amint a boldog percekre gondolt, a könnyek patakzottak szemébôl. Soha nem fog többé szeretkezni, soha nem lesz többé szerelmes. Úgy érezte, az ô élete is véget ért, mint Jacké.

- Egyetlen ügyvédet sem ismerek, aki a precedensjogot úgy fújná, mint te. - ctoria megpróbálta Liz figyelmét újra elterelni.  Szinte látta, miféle borzalmak járhatnak Liz fejében. - Jack ahhoz értett, hogy hatásos mű-sort adjon elô a tárgyalóteremben, akárcsak én. A mi taktikánk a blöff. - Nem állt még rá a szája, hogy múlt idôben beszéljen Jackrôl.

- Na persze, és látod, mire ment vele. Meg-mondtam neki, hogy Phillip Parker megöli a feleségét, ha belepiszkálunk az anyagi ügyei-be. Csak arra nem gondoltam, hogy Jacket is megöli. - Megint felzokogott, és Victoria oda-ült mellé, átölelte, ringatta, mint egy kisgyere-ket, amíg lassan meg nem nyugodott.  Addigra Liz anyja ott állt a hálószoba ajta-jában.

- Hogy van? - Helen Victoriára nézett, szemlátomást tôle várta a választ, mintha Liz ott sem lenne vagy elájult volna, és nem hal-laná ôket.

És Liz hirtelen úgy érezte, valóban nincs ott, kilépett a testébôl, és valahonnan a pla-fonról figyeli, mi történik.

- Minden rendben. Jól vagyok, anya. - Os-tobaság volt ezt mondania, hisz nyilvánvaló-an semmi köze nem volt kijelentésének a va-lósághoz, de hát mit mondhatott volna?!  Mintha bizonyítania kellett volna anyjának, hogy képes ezt megtenni. Mert ha nem, az azt bizonyítja, hogy anyjának van igaza, és ô el fogja veszíteni a házát és az irodáját.

- Nem úgy nézel ki - közölte Helen komo-ran. - Holnap moss hajat és fesd ki magad!  Holnap haljak meg, hogy ne kelljen ezt az egé-szet átélnem, gondolta Liz, de nem tudta ki-mondani. Semmi értelme nem volt, hogy mindennek a tetejébe még veszekedni kezd-jen az anyjával. Épp elég bajuk volt amúgy is, más sem hiányzott, mint hogy feleleve-nedjenek a családi ellentétek. Jack sem állt túlságosan közel a bátyjához, de James el-jött, és a gyerekeknek jó volt, hogy találkoz-hattak vele, a másik nagybátyjukkal és a nagyszüleikkel.

Liz és Victoria sokáig beszélgetett az ágy-ban fekve. Jackrôl is és arról, ami történt.  Rémálom volt ez, amelyet soha nem fognak elfelejteni, és talán soha nem fogják tudni fel-dolgozni sem. Liz aznap már fogadta a kon-doleálók telefonjait. Többen mondták neki, hogy egy ilyen traumatikus haláleseten az ember soha nem tudja túltenni magát, mások viszont arra igyekeztek rábeszélni, hogy mi-elôbb vesse bele magát a társasági életbe, ta-lán fél éven belül újra férjhez is mehet, miért ne lehetne olyan szerencséje?! Szerencse!  Honnan vették ezek a bátorságot, hogy ilyes-miket mondjanak neki?! Adja el a házat, köl-tözzön el, költözzön be a városba, vegyen ku-tyát, keressen új ügyvédtársat az irodába, zárja be az irodát, mit mondjon a gyerekek-nek, mit ne mondjon a gyerekeknek, ham-vasztassa el a testet és szórja szét a hamvakat a hídról, nehogy elvigye a temetésre a gyere-keket, feltétlenül lássák a gyerekek az apju-kat, mielôtt lezárják a koporsót, nehogy meg-lássák a gyerekek, mielôtt lezárják a kopor-sót. Mindenki tanácsokat osztogatott. Liznek már halálosan elege volt a tanácsokból. És az egész ôrület hátterében ott volt a puszta tény, hogy Jack nincs többé, és ô magára maradt.  Liz szemére nem jött álom, volt már vagy hajnali öt, amikor elszunnyadt. Victoria ébren feküdt mellette, hagyta, hadd beszélje ki ma-gából érzéseit, gondjait, félelmeit és fájdal-mát. Hatkor bejött Jamie, és bemászott anyja mellé az ágyba.

- Hol van apa? - kérdezte.

Liz minden ízében megremegett. Lehetsé-ges volna, hogy a fiúcska elfelejtette, mi tör-tént? vagy a sokk következtében agya elfoj-totta a traumatikus élményt?

- Meghalt, kisfiam. Egy rossz ember lelôtte.

- Tudom - mondta Jamie, és komolyan né-zett anyjára, amint egymás mellett feküdtek az ágyban, amelyben alig két napja még az apja is aludt. - Azt kérdezem, hol van most?  Liz ajka szomorú mosolyra görbült.

- A temetkezési vállalat ravatalozójában.

Ma odamegyünk. De igazából a mennyor-szágban van. - Legalábbis remélte, hogy va-lóban így van, hogy igaz, amiben egész életé-ben hitt. Remélte, hogy Jack részesévé vált az örök boldogságnak és békességnek, de a szí-ve mélyén nem volt biztos benne. Túlságo-san erôsen vágyott még arra, hogy Jack visz-szatérjen, ezért most nem volt képes mara-déktalanul hinni azt, amiben egész életében hitt.

- Hogyan lehet egyszerre két helyen?

- A lelke, mindaz, amit ismertünk és sze-rettünk benne, az Istennél van a mennyor-szágban, és itt velünk, a szívünkben. A teste van a ravatalozóban, ott fekszik, mintha aludna. - Szeme könnybe lábadt, amint ki-mondta a szavakat.

Jamie bólintott, elégedett volt a válasszal.

- És mikor láthatom ôt megint?

- Majd amikor mindannyian felmegyünk hozzá a mennyországba. Addigra már na-gyon-nagyon öreg leszel.

- És miért lôtte le a rossz ember?

- Mert nagyon mérges volt és nagyon ôrült. Lelôtt még valaki mást is. És megölte magát is, úgyhogy nem fog bennünket bán-tani. - Liz nem tudta, Jamie erre gondolt-e, de igyekezett megnyugtatni a fiút, elhesse-getni a ki nem mondott félelmeit is.

- Apu valami rosszat csinált neki?

Ez bizony jó kérdés volt.

- Apu csinált valamit, amivel magára ha-ragította. Tudod, az az ember nagyon rosszul bánt a feleségével, ezért apu megkérte a bí-rót, hogy a rossz ember sok pénzébôl vegyen el valamennyit, és adja oda a szegény fele-ségnek.

- És azért lôtte le aput, hogy visszakapja a pénzét?

- Úgy valahogy.

- És a bírót is lelôtte?

- Nem.

Jamie bólintott, azután még feküdt egy ideig anyját ölelve, és tűnôdött a hallottakon.  Victoria felkelt, elment zuhanyozni. Újabb nehéz nap állt elôttük, mielôbb el akart ké-szülni, hogy aztán mindenben segíthessen Liznek.

Victoria tudta, hogy borzalmas lesz ez a nap a család számára, de a valóság felülmúl-ta a várakozásait. Liz és a gyerekek zokogás-ban törtek ki, amint megpillantották a kopor-sót. A helyiséget és magát a koporsót is ren-geteg virág díszítette. Liz fehér rózsát kért, az erôs, édes illat szinte tapintható volt. A gye-rekek anyjukhoz bújva sírtak, míg végül Helen és Victoria kivezette ôket. Liz egyedül maradt a mahagónikoporsóval, amelyet a férfi számára választott, akit majd húsz éven át mindennél jobban szeretett.

- Hogyan történhetett ez? - suttogta az asszony, amint térdre ereszkedett. - Mi lesz velem nélküled? - A könnyek patakzottak a szemébôl. Kezét óvatosan a sima fára fektet-te. Olyan elképzelhetetlen volt ez az egész, olyan elviselhetetlen. Liz mindig úgy gon-dolta, századrészét sem tudná elviselni an-nak a gyötrelemnek, ami most rászakadt. És most nem volt más választása, el kellett visel-nie, amit rámért a sors, ha másért nem is, a gyerekek miatt.

Victoria fél óra múlva bejött Lizért, és a csa-ládot beterelte egy gyorsétterembe. Liznek egy falat sem ment le a torkán. A gyerekek addigra már csevegtek, Peter ugratta a lányo-kat, hogy felvidítsa ôket, közben figyelte any-jukat, és rászólt kisöccsére, hogy egye meg szépen a hamburgerét. Hirtelen mind felnôt-tek a néhány nap alatt. Úgy tűnt, Peter többé nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy szertelen kamasz legyen, az események hatására férfivá érett. Még a lányok is felnôt-tesebben viselkedtek. Minden igyekezetük-kel azon voltak, hogy erôsek legyenek, és szükség esetén ott legyenek támaszként any-juknak és egymásnak.

Carole hazavitte a gyerekeket, miután vé-geztek az ebéddel, a többiek pedig vissza-mentek a ravatalozóba. Egész délután jöttek, egyre jöttek az emberek, hogy leróják kegye-letüket, hogy sírjanak, hogy vigasztalják Lizt, és hogy beszélgessenek az épület elôtt.  Olyan volt az egész, mint valami végtelen ál-lófogadás, étel helyett könnyekkel, és míves asztaldísz helyett koporsóval. Liznek foly-vást az volt az érzése, hogy Jack mindjárt ki-lép abból a ládából és közli, hogy ez csak rossz tréfa volt, valójában nem történt sem-miféle szörnyűség.

Átvészelték a második napot is a ravatalo-zóban, addigra Liz vagy teljesen zsibbadt volt, vagy egész bensejét rázta a hisztérikus sírás. Külsôleg azonban nagyon nyugodtnak látszott, olyannyira, hogy néhányan úgy vél-ték, biztosan tele van nyugtatóval. Nem volt igazuk, Liz egyszerűen tette, amit tennie kell, mintha robotpilóta vezérelte volna.  Hétfôn a család ragyogó napsütésre éb-redt. Liz elszaladt a ravatalozóba még a te-metés elôtt, hogy kicsit egyedül lehessen Jackkel. Elhatározta, hogy nem nézi meg, de emiatt is gyötrôdött. Úgy érezte, illene meg-tennie, de tudta, képtelen lenne rá. Nem akart így emlékezni Jackre. Utoljára az irodá-juk padlóján látta és a mentôautóban, a halá-la elôtti pillanatokban. Épp elég fájdalmas emlékkép kavargott a memóriájában, nem akart továbbiakat begyűjteni. Leginkább at-tól rettegett, hogy ha meglátja Jacket, vég-képp elveszti az önuralmát és összeomlik.  Amikor hazaért, az egész család a nappaliban várta. Helen fekete kosztümöt viselt, a lányo-kon sötétkék ruha volt, amit nagyanyjuktól kaptak. Peter a sötétkék öltönyt vette fel, amit apjával vásároltak alig egy hónapja. Jamie komoly arccal ácsorgott a pamlag mellett sö-tétkék zakóban, szürke nadrágban. Liz egy régi kis fekete ruhát választott ki az alkalom-ra, mert az Jacknek mindig nagyon tetszett.  Fekete kabátja nem volt, ezért Jean kölcsön-zött neki egyet. Nagyon ünnepélyes és tiszte-letre méltó látványt nyújtottak, és amint be-ültek a St. Hilary-templomban a padba, Liz hallotta, hogy többen sírnak és az orrukat fújják.

A templomot teljesen megtöltötték a gyá-szolók, a szertartás nagyon szép volt, és min-dent virág díszített. Liz mindebbôl alig látott valamit, szeme elôtt mintha sűrű köd go-molygott volna. Jean és Carole mindent el-rendezett a torral kapcsolatban, és több mint száz ember jött el a házhoz enni, inni és el-mondani, mennyire lesújtották ôket a történ-tek, és együtt éreznek a gyászoló családdal.  Liz semmi másra nem tudott gondolni, mint hogy Jack ott van egyedül a temetôben. Ami-kor a szertartásnak vége lett, megcsókolta a koporsót, egy szál vörös rózsát helyezett rá, azután Jamie kezét fogva, Peter karjára tá-maszkodva távozott. Abban a pillanatban olyan leírhatatlan fájdalom járta át, hogy azt hitte, menten belehal. Egész nap úgy járt-kelt, mint egy robot.

Néhány órával azután, hogy az utolsó ven-dég is távozott, a családtagok is szedelôzköd-ni kezdtek. Még aznap este hazaindult Liz bátyja New Jerseybe, a sógora Washington-ba, anyósa és apósa Chicagóba. Victoria is ha-zament, de megígérte, hogy másnap beugrik a fiúkkal. Jean szintén hazament, Liz anyja pedig másnap délelôttre tervezte távozását.  Akkor aztán egyedül lesznek majd a gyere-kekkel, és az életük hátralevô részét Jack nél-kül kell leélniük.

Miután a gyerekek lefeküdtek, Liz és az anyja a nappaliban üldögélt. A karácsonyfa még ott állt, de erôsen kókadozott, mintha rá is hatott volna az egész házat betöltô komor, fájdalmas hangulat. Helen könnyes szemmel megsimogatta Liz kezét.

- Annyira sajnálom, hogy ez történt ve-led. - ž is elveszítette a férjét tíz évvel ez-elôtt, de Liz apja akkor már hetvenegy éves volt és hosszú ideje nagyon beteg. Helen va-lamennyire fel tudott készülni, ráadásul, amikor férje meghalt, a gyerekek már rég fel-nôttek és kirepültek. Természetesen nagyon szenvedett, de fájdalma nem volt összeha-sonlítható Lizével. - Nagyon sajnálom - sut-togta, és könnycseppek gördültek végig az arcán.

Liznek elég volt ennyi, és már sírt megint.  Felesleges volt minden további szó. Csak ül-tek ott és ölelték egymást. Most elôször, ami-óta Jamie megszületett, Liznek eszébe jutott, hogy nagyon szerette anyját, és megbocsá-tott neki mindazért, amiket mondott. Ez a szörnyű veszteség az ô számukra valamilyen módon gyógyulást hozott, és ezért Liz hálás volt a sorsnak.

- Köszönöm, anya. Készítek egy csésze teát, jó? - kérdezte végül, és kimentek a konyhába.  Miközben az asztalnál ülve iszogatták a te-át, Helen megint megkérdezte, eladja-e a há-zat, és Liz elmosolyodott. Ezúttal a kérdés már cseppet sem idegesítette. Megértette, anyja ily módon fejezi ki, hogy aggódik érte, és tudni akarja, minden rendben lesz-e vele.  Helen voltaképpen arra vágyott, hogy Liz megnyugtassa.

- Nem tudom még, hogy mit csinálok, de nem lesz semmi baj.

Elég sok pénzt tettek félre az évek során, és ott volt Jack életbiztosítása is. Az iroda jól jö-vedelmezett, tehát anyagi gondoktól Liz nem tartott. Az igazán nagy probléma az volt, hogy meg kell tanulnia Jack nélkül élni.

- Nem akarom, hogy túlságosan nagy vál-tozások következzenek be a gyerekek életé-ben.

- Mit gondolsz, férjhez mész újra?

Ez elég buta kérdés volt, de Liz elmosolyo-dott, mert eszébe jutottak Victoria szavai: „Mi lesz, ha Kína hadat üzen nekünk...”

- Nem hiszem. Nem tudom elképzelni, anya. - A szeme megint könnybe lábadt. - Nem tudom, hogyan fogok élni nélküle.

- Majd kialakul. Gondolj a gyerekekre!

Ezentúl még nagyobb szükségük van rád. Ta-lán itthon kellene maradnod. Ideiglenesen bezárhatnád az irodát.

Liz tudta, ezt nem teheti meg épp most, amikor az összes folyamatban levô ügy az ô nyakába szakadt. Az összes ügy, kivéve Amanda Parkerét. Liz szíve összeszorult, va-lahányszor eszébe jutottak a Parker gyere-kek, és az, amit átéltek. Elveszítették apjukat és anyjukat is. Liz telefonon beszélt Amanda nôvérével. Sírva kondoleáltak egymásnak, és mindkét család küldött virágot a másik teme-tésre.

- Nem zárhatom be az irodát, anya. Fele-lôsséggel tartozom az ügyfeleimnek.

- Túlságosan nagy teher ez a számodra, Liz - mondta Helen könnyek között.  Hát mégiscsak jószívű asszony az anyja, gon-dolta Liz. Csak éppen a szíve és a szája közti összeköttetés nem működik tökéletesen. Liz most még valamit megértett anyjával kapcso-latban. Jót akar ô, csak nem tudja megfelelô-képpen szavakba önteni érzéseit.

- Nem lesz semmi baj.

- Akarod, hogy maradjak?

Liz a fejét rázta. Ha az anyja itt maradna, rá is gondot kellene viselnie, pedig most min-den energiájára szüksége lesz a gyerekek ér-dekében.

- Ha úgy érzem, hogy szükségem van rád, azonnal hívlak. Megígérem.

A két nô megfogta egymás kezét, szeretet-teljes tekintetük összefonódott.

Miután késô este felmentek és lefeküdtek, Victoria hívta Lizt, megkérdezte, hogy van.  Liz azt felelte, jól van, de ezt persze egyikük sem hitte el, és Liz az éjszaka legnagyobb ré-szében ébren forgolódott, volt már hajnali hat is, mire álomba sírta magát.

Helen másnap elutazott, Liz és a gyerekek egyedül maradtak, és céltalanul bolyongtak a házban. Délután Carole tekézni vitte a gyere-keket, még Peter is velük tartott, ez egyszer barátnôje nélkül.

Liz otthon maradt, hogy átnézze Jack pa-pírjait. Könnyen megtalálta a végrendeletet és a biztosítási kötvényt, az íróasztalban töké-letes rend uralkodott. Nem kellett káoszon átrágnia magát, nem vártak rá kellemetlen meglepetések, nem talált semmi aggasztót, mégis újra átáramlott rajta a pánik félelem hulláma. Jack nincs többé, és ô az élete hátra-levô részét egyedül kell leélje. A férfi jobban hiányzott neki, mint azt valaha is lehetséges-nek tartotta. Egész délután sírt, és mire a gye-rekek hazaértek, teljesen kimerült.  Carole vacsorára hamburgert és sült krumplit készített. A pulykát még karácsony este kidobták, senki nem akarta látni sem, nem hogy enni belôle. Kilenckor a gyerekek már a szobájukban voltak. Éjszaka Jamie fel-ébredt, és átment Liz mellé a nagy ágyba. Az asszony megnyugtatónak találta, hogy ott van mellette a meleg, szuszogó kis test. Az élet hosszú, üres, távolba nyúló útnak tűnt számára, amelyen úgy kell végigmennie, hogy csupán felelôsség, teher és kötelesség vár rá.

A következô hét hihetetlen lassúsággal telt el, a gyerekeknek még tartott a karácsonyi szünet. Vasárnap a család templomba ment.  Jack addigra már tíz napja nem volt köztük.  Tíz nap. Napok, órák, percek. Még mindig rémálomnak tűnt az egész.

Hétfô reggel Liz korán kelt, reggelit készí-tett. Peter a saját kocsijával ment iskolába, a lányokat Liz vitte el, azután Jamie-vel hajtott tovább a speciális iskolába. A fiúcska sokáig habozott, mielôtt kiszállt volna. Végül vissza-fordult és felnézett anyjára. Új uzsonnásdo-bozát, amelyet Racheltôl kapott karácsonyra, magához szorította.

- Meg kell mondanom nekik, hogy apu meghalt? - kérdezte gondterhelt arccal.

- A tanárok tudják. Felhívtam ôket, és gon-dolom, az újságban is olvasták. Ha nem akarsz beszélni róla, nyugodtan mondd meg mindenkinek.

- Tudják, hogy egy rossz ember lôtte le?

- Azt hiszem, igen. - Liz szólt az iskola ve-zetôjének, hogy ha Jamie zaklatott állapotba kerül és haza akar menni, hívja fel Carole-t, vagy akár ôt is az irodában. úgy tűnt azon-ban, hogy testvéreihez hasonlóan a kisfiú is bátrabb és erôsebb, mint anyjuk gondolta. - Ha úgy érzed, hogy szeretnél beszélni velem, szólj a tanító néninek, meg fogja engedni, hogy felhívj az irodában - tette hozzá a biz-tonság.kedvéért.

- Hazamehetek, ha akarok? - ráncolta a homlokát jamie.

- Persze. De lehet, hogy egyedül éreznéd magad otthon. Talán jobb lesz itt, a barátaid között. Majd meglátod, kis idô elteltével, hogy mihez van kedved.

Jamie bólintott, kinyitotta az ajtót, de né-hány pillanatnyi tétovázás után megint visz-szafordult.



- Mi lesz, ha valaki lelô téged az irodában, anyu? - kérdezte könnyben úszó szemmel.

- Ez nem történhet meg. Higgy nekem! - felelte könnyek közt Liz, és megsimogatta a kisfiút. De hát hogyan is állíthatja ezt ilyen ha-tározottan?! Hogyan jelentheti ki ezek után, hogy bármelyikük is biztonságban van?! Ha ilyen szörnyűség megtörténhetett Jackkel, bármi megtörténhet bármelyikükkel, és ezzel már mindannyian tisztában voltak, még Jamie is. Semmire nem volt többé garancia. - Min-den rendben lesz velem. És veled is. Este talál-kozunk, szívem.

Jamie bólintott, kiszállt a kocsiból és bekul-

logott az épületbe. Liz sajgó szívvel nézett

utána. Eltűnôdött, vajon mind így fogják

érezni magukat örökké, vagy legalábbis

hosszú ideig? El sem tudta képzelni egyelôre

milyen is nevetni, szórakozni, zajongani,

hangoskodni, könnyű szívvel kacagni. Ezt az

iszonyú terhet örökké fogják cipelni, leg-

alábbis ô biztosan. Túljutnak majd rajta, vagy

inkább alkalmazkodnak hozzá. De a gyere-

keknek soha többé nem lesz apjuk, és neki so-

ha többé nem lesz ott Jack. Veszteségük pótol-

hatatlan, szívük, lelkük egy darabja is odalett

Jackkel együtt. Liz szemébôl patakzottak a

könnyek, az aggasztó gondolatok annyira le-

kötötték, hogy keresztülhajtott két tilos jelzé-

sen, és leállította egy rendôr

- Nem látta, hogy piros a lámpa? - mor-dult rá a rendôr, amikor Liz letekerte az abla-kot és könnyek között elnézést kért. A férfi hosszan nézte a jogosítványt. Felismerte a nevet, olvasott a történtekrôl. Haragja aggo-dalommá változott, amint visszaadta a papí-rokat. - Nem lenne szabad vezetnie. Hova megy?

- Dolgozni.

A férfi bólintott.

- Részvétem a férje miatt. Majd elôreme-gyek, kövessen! Mi a cím?

Miután Liz válaszolt, a rendôr visszaült a járôrkocsiba, felkapcsolta a villogó fényt, és egészen az irodáig vezette a könnyezô nôt.  Az emberek kedvessége valahogy még rosz-szabbá tette a helyzetet. A rendôr nagyon rendes volt. Miután Liz leparkolt, a férfi ki-szállt a kocsiból.

- Jó lenne, ha nem vezetne egy ideig - mondta - vagy legalábbis minél kevesebbet.  Még a végén balesetet okoz, és valaki megsé-rülhet. Adjon magának egy kis idôt!  Liz köszönetet mondott, és könnyeit töröl-getve beballagott az épületbe, Jack aktatáská-jával a kezében. Jack halála óta nem járt az irodában, elôre rettegett a látványtól, bár tudta, Jean mindent elintézett az elôzô héten.  A titkárnô szokás szerint csodákat művelt. A véráztatta szônyeget kicserélték, a falat, amely elôtt Parker öngyilkos lett, átfestették.  Nyoma sem volt a szörnyűségnek, ami itt végbement. Amint Liz belépett, Jean rámo-solygott, és megkérdezte, kér-e kávét.

- valóban rendôrautó volt, amit odakint láttam az imént? - ráncolta Jean a homlokát.  Liz kifújta az orrát, körülnézett, és titkár-nôjére mosolygott. Meg akarta köszönni neki mindazt, amit érte tett, de nem jöttek szavak a szájára. Jean enélkül is mindent megértett, és átnyújtott neki egy bögre gôzölgô fekete-kávét.

- Áthajtottam két piros lámpán. A rendôr nagyon kedves volt, elkísért egészen a kapu-ig. Azt mondta, tartsam távol magam az utaktól.

- Nem rossz ötlet - bólogatott Jean.

- És mégis mit csináljak? Béreljek limu-zint? valahogy el kell jutnom a munkahe-lyemre.

- Gyere taxival - javasolta Jean.

- Ez ostobaság.

- Nem akkora ostobaság, mint megölni magadat vagy valaki mást. Az aztán valóban ostobaság lenne!

- Jól vagyok - bizonygatta Liz, de senkit nem gyôzött meg.

Jean intézkedett a tárgyalások elhalasztása ügyében, így Liznek legközelebb a hét máso-dik felében kellett a bíróságra mennie. Idôre volt szüksége, hogy átnézze az aktákat, ki-gondolja, mitévô legyen az ügyekkel kapcso-latban. Délután diktált Jeannek egy levelet, amelyben értesítette a történtekrôl az ügyfe-leket. Nyilván valamennyien tudtak már ró-la, hisz ez volt minden hírműsor legfôbb té-mája karácsonykor, ám a levél valódi célja tu-lajdonképpen az volt, hogy Liz közölje, ezentúl egyedül viszi az irodát, és megérti, ha ügyfelei más jogászt választanak; aki azonban továbbra is mellette dönt, az számít-hat rá, hogy ô minden tôle telhetôt megtesz az érdekében. Ezenkívül azoknak, akik virá-got vagy részvéttáviratot küldtek, köszönetet mondott együttérzésükért. A levél ôszinte volt és lényegre törô, Liz is, Jean is gyanítot-ta, hogy az ügyfelek zöme nem akar majd változtatni. Ám a bizalom e megnyilvánulása voltaképpen csak a Liz vállára nehezedô ter-het növeli. Annak ellenére, amit anyjának mondott egy héttel korábban, az asszony kezdte úgy érezni, hogy nem lesz képes meg-birkózni a feladatokkal. Mindent egyedül csi-nálni, ez maga lesz a pokol. A munka meg-duplázódott, de nemcsak arról volt szó, hogy Jack munkáját is neki kell elvégeznie, hanem ráadásul nem volt többé meg az erkölcsi tá-mogatás, a lelkesedés, az elsöprô energia, amivel a férfi mindent úgy megkönnyített.

- Szerinted képes leszek rá? - kérdezte Jeantôl a nap végén elkeseredetten és gond-terhelten. Úgy tűnt számára, hogy minden-hez tízszer annyi idô és energia kell, mint eddig.

- Természetesen - vágta rá jean, aki ponto-san tudta, hogy Liz minden tekintetben leg-alább olyan jó ügyvéd, mint jack volt. Ha kel-lett, a férfi magára vállalta az agresszívabb szerepet, de összességében harmonikusan együttműködô, remek csapat voltak.  Pillanatnyilag azonban Liz a csapat felénél lényegesen kevesebbnek érezte magát, mint-ha jack magával vitte volna az ô bátorságát és önbizalmát is.

- Minden rendben lesz - felelte Jean, ami-kor Liz beszámolt neki érzéseirôl. - És én minden tôlem telhetôt megteszek, hogy se-gítselek.

- Tudom, Jean, nagyon sokat köszönhetek neked. - A szônyegre nézett, azután tekinte-te visszasiklott titkárnôjére, és szeme könny-be lábadt, mert eszébe jutott, hogyan festett itt minden karácsony délelôtt. - Köszönöm-suttogta, és visszament jack irodájába.  Nem végzett ugyan az akták átnézésével, de fél hatkor hazaindult. Nem akart sokáig maradni, a gyerekek miatt, bár tudta, ha egy hónapon át minden nap éjfélig az irodában ülne, akkor sem tudná elvégezni mindazt, amit szeretne. Jack aktatáskáját telerakta ira-tokkal, amelyeket még aznap át akart olvas-ni. És fel kellett készülnie még a hét második felében levô két tárgyalásra is.

A házban szokatlanul nagy volt a csend!  amikor hazaért, mintha senki nem lett volna otthon. Végül a konyhában megtalálta jamie-t.  Carole csokis süteményt készített a fiúcská-nak, aki szótlanul majszolta az asztalnál ülve az elsô darabot. Akkor sem szólt semmit, amikor anyja belépett a helyiségbe és rámo-solygott.

- Hogy telt a mai nap, szívem? - kérdezte Liz, miután letelepedett fia mellé.

- Szomorúan - felelte Jamie komoly arc-cal. - A tanító néni azt mondta, nagyon saj-nálja, ami apuval történt.

Liz bólintott. Pontosan tudta, milyen az az érzés, amire fia utalt. A fiatal futár, aki a szendvicsét hozta ebédre, néhány kedves szavával megríkatta, csakúgy, mint a gyógy-szerész, akihez beugrott egy receptet kivál-tani, két ismerôs, akikkel az utcán futott ösz-sze, és egyáltalán mindenki. Csupán annyit mondtak, hogy együtt éreznek vele, nagyon sajnálják, és ezzel kis híján megölték. Ha bo-kán rúgják, azzal lényegesen könnyebben megbirkózott volna. És a kondoleáló levelek áradata, amely az irodába érkezett, egyszerű-en összetörte a szívét. Ráadásul most a kony-hapultra pillantva meglátott még egy kupac levelet. Az emberek jót akartak, de az állandó szánakozással együtt élni hihetetlen gyötre-lem volt.

- Hol vannak a többiek? - kérdezte Liz Carole-tól, és ölébôl a földre tette az aktatáskát.

- Miért van nálad apu táskája? - szólt köz-be jamie.

- El kell olvasnom a papírjait.

Jamie bólintott, azután tájékoztatta any-ját, hogy Rachel sírt a szobájában, de Annie és Megan telefonál, Peter pedig még nincs itthon.

- Azt mondta, megtanít biciklizni, de még nem tanított meg - tette hozzá Jamie szomo-rúan. A biciklirôl egészen megfeledkezett mindenki.

- Talán ma este sort keríthettek rá - mond-ta Liz reménykedôn.

Jamie azonban a fejét rázta, és letette süte-ménye maradékát. Egyiküknek sem volt ét-vágya.

- Nem akarok biciklizni.

- Rendben. - Liz gyengéden megsimogat-ta a fiúcska selymes haját, és megcsókolta.  Épp amikor felegyenesedett, Peter lépett be a konyhába, szemlátomást feldúltan. Liz nem is merte megkérdezni tôle, hogyan telt az elsô nap, de nem is volt szükség a kérdés-re, tudta a választ. Éppolyan borzalmasan, mint valamennyiüké. A fiú mintha öt évet öregedett volna az elmúlt héten. Ismerôs ér-zés volt. Csak éppen Liz száz évvel érezte magát idôsebbnek, mint karácsony reggelén.  Alig evett, alig aludt az elmúlt napokban, és ez meg is látszott rajta.

- valamit el kell mondanom, anya.

- vajon miért van olyan érzésem, hogy rossz híreid vannak? - sóhajtott Liz, és visz-szaült székére.

- Karamboloztam hazafelé jövet.

- Megsérült valaki?

Liz nyugodtnak látszott, de valójában csak fásult volt, és az értékrendje is megváltozott valamelyest az elmúlt napokban. Bármivel megbirkózott, ami kevésbé volt súlyos a ha-lálnál.

- Csak a kocsi. Nekimentem egy parkoló kocsinak, és elgörbült a lökhárítóm.

- Hagytál cédulát a másik autó tulajdono-sának?

- Az az autó nem sérült meg, de azért meghagytam a nevem és a telefonszámom.  Ne haragudj, anya!

- Semmi baj, drágám. Ha ettôl netán job-ban érzed magad, a munkába menet áthajtot-tam két piros lámpán. Megállított egy rendôr, azt mondta, ilyen állapotban nem kellene ve-zetnem. Talán neked is meg kellene fogadnod a tanácsát.

- De anya, kocsi nélkül nem tudok eljutni sehova!

- Tudom, szívem, én sem. îgy hát nagyon óvatosnak kell lennünk.

Peter egy öreg Volvo kombival járt, Jack azért vette neki, mert biztonságos és megbíz-ható kocsinak tartotta, és Liz ennek most na-gyon örült. ž is Volvo kombit vezetett, de az övé újabb modell volt, mint Peteré. Carole tíz éve járt egy öreg Forddal, amely - gondosko-dásának köszönhetôen - még mindig újsze-rű állapotban volt. Tökéletesen megfelelt a nagy bevásárlásokhoz, és ahhoz, hogy a gye-rekeket elhozza az iskolából. Ott volt Jack au-tója is, egy új Lexus, amelynek nem bírt el-lenállni, és némi tűnödés után pár hónapja megvette. Liz képtelen lett volna beleülni, de eladni sem akarta. Elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy megváljon Jack holmijá-tól. Az éjszakák jelentôs részét azzal töltötte, hogy férje gardróbjában állt, magához ölelte ruháit és beszívta az ismerôs illatot. Szüksége volt rá, hogy Jack tárgyai ott legyenek körü-lötte. Sokan mondták neki, hogy szabaduljon meg mindentôl, amilyen hamar csak lehet, és ô megköszönte a jó tanácsot, de eszébe sem jutott, hogy megfogadja.

A lányok nem sokkal ezután lejöttek va-csorázni, a család komoran ült az asztal kö-rül. Hosszú percekig egyetlen szó sem hang-zott el, mindenki étvágytalanul turkált az ételben. Úgy néztek ki és úgy is érezték ma-gukat, mint a Titanic túlélôi. Kimerítô feladat volt átvészelni a napot, különösen most, hogy visszatértek az iskolába, a munkába.

- Nem tudom, merjem-e megkérdezni, ki-nek hogyan telt a szünet utáni elsô nap az is-kolában - szólalt meg végül Liz, amint fel-mérte a tányérokon maradt étel mennyiségét.  Még Peter sem evett meg mindent, pedig ô kétszer szokta megpúpozni a tányérját, és azután még hatalmas adagokat fogyasztott a desszertbôl is. Most úgy tűnt, mindannyian fellélegeztek, hogy a beszélgetés révén abba-hagyhatják az evést.

- Pocsék volt - közölte Rachel tömören, és Annie komoran bólogatott.

- Mindenki azt kérdezgette, hogyan tör-tént, és láttam-e aput utána, és sírtunk-e a te-metésen. Undorító volt - húzta el a száját fel-háborodottan Megan.

- Lehet, hogy jót akarnak - próbálkozott Liz az ártatlanság vélelmével - csak éppen kíváncsiak és nem tudják, mit mondjanak. Át kell vészelnünk ezt az idôszakot.

- Nem akarok iskolába menni - jelentette ki jamie határozottan.

Liz máris készült mondani, hogy sajnos ez nem kedv kérdése, de meggondolta magát.  Végül is, ha Jamie-nek idôre van szüksége, hogy kicsit helyrejöjjön, hát miért ne marad-hatna otthon. Az ô esetében néhány nap ki-hagyás igazán nem számít.

- Talán pár napig segíthetnél itthon Carole-nak - mondta Liz halkan.  Rachel felkapta a fejét.

- Én is itthon maradhatok?

- Én is? - visszhangozta Annie.

- Attól tartok, ti nem mulaszthattok. Talán jót tesz, ha a tanulásra összpontosítotok. Jövô héten Jamie is újra megpróbálja, hátha mégis akar iskolába járni.

Peter nem mondta el, hogy az utolsó két óráról ellógott, és a tornateremben üldögélt magában, mert nem bírta tovább elviselni azt, amirôl a húgai is beszéltek. Az edzô talált rá, elbeszélgettek. ž is elveszítette az apját, amikor annyi idôs volt, mint Peter, elmondta, mit érzett, hogyan sikerült túljutnia rajta. Se-gített Peternek, amit edzôjétôl hallott, de a fájdalom azért nem múlt el.

- Senki nem mondta, hogy könnyű lesz - sóhajtott Liz. - A sors ezt rótta ránk. Meg kell próbálnunk a lehetô legjobbat kihozni ebbôl a helyzetbôl is. Apu azt akarná, hogy minden rendben legyen velünk. És egy nap majd így is lesz.

- De mikor? - nyögött fel Annie. - Meddig fogjuk ezt érezni? Egész életünkben?

- Nem tudom - felelte Liz ôszintén. - Meddig érezzük, ha valami fáj? Néha sokáig, de nem örökké.

Liz azt kívánta, bár el tudná hinni saját szavait. A ház soha nem volt ilyen csendes.  Mindegyik gyerek rögtön a saját szobájába ment be, az ajtót becsukták, nem bömbölt a zene, a telefon alig csengett. Amikor lefe-küdtek aludni, Liz mindegyiküknek adott jó éjt-puszit, még Peternek is, aztán sokáig ölel-ték egymást szótlanul. Nem volt már mit mondani. Túl kellett élni ezt a szörnyű hely-zetet, és kész. Jamie megint a nagy ágyban aludt. Liz nem küldte vissza a szobájába, mert neki is jó érzés volt, hogy nem kell egyedül aludnia.

Miután leoltotta a lámpát és ott feküdt alvo gyermeke mellett a sötétben, mégsem tudott semmi másra gondolni, mint hogy Jack ôrü-letesen hiányzik neki. Megint csak feltette a kérdést önmagának, hogyan fog ezen valaha is túljutni. A válasz ismeretlen volt. Eltűnô-dött, vajon Jack látja-e ôt onnan, ahol van, és tudja-e a választ az ôt kínzó kérdésekre. Nem volt többé öröm az életükben. Csak a veszte-ség elviselhetetlen fájdalma, csak a tátongó űr, amit Jack maga után hagyott, amit csak a hiányérzet gyötrelme töltött meg. Erôs, fizi-kai fájdalom volt ez, amely leginkább Lizt kí-nozta, amint ébren feküdt éjszaka és Jamie-t ölelve Jacket siratta. Kétségbeesetten kapasz-kodott legkisebb gyermekébe, mert úgy érez-te, fuldoklik.

4.  fejezet

Mire eljött a Valentin-nap, Jack már hét hete nem volt köztük. A gyerekek kis-sé már jobban voltak. Liz még kezdetben be-szélt a lányok iskolai pszichológusával, aki el-mondta, hogy a gyerekek valamikor a hato-dik és nyolcadik hét környékén átesnek a holtponton, és kezdenek újra vidámabbak lenni. Addigra alkalmazkodnak a szituáció-hoz. Liz ezután egy ideig még rosszabbul ér-zi majd magát, mert rádöbben, hogy vég-képp nincs remény.

És amint Liz Valentin-napon beballagott az irodájába, elismerte, hogy a pszichológusnak minden szava igaz volt. jack imádta az ünne-peket. Valentin-napra mindig kazalnyi rózsát vett Liznek, és még egyéb ajándékot is. Idén azonban minden más volt. Liznek két ügy-ben is meg kellett jelennie a bíróságon, és ezt egyre rosszabbul viselte. Elege volt a válópe-rekböl. Ügyfeleinek a házastárs iránti ellen-szenvét túlzottnak találta, a gonosz trükkö-ket, amelyeket egymás ellen bevetettek, vagy amelyek bevetésére ôt igyekeztek rávenni, értelmetlennek látta. Egyre többet tűnôdött azon, vajon miért hagyta annak idején, hogy Jack rábeszélje a családjogra.

Érzéseirôl és gondolatairól beszámolt Victo-riának is. Barátnôjét meglehetôsen lefoglalta a három fiúcska, így ritkán találkoztak, de késô este hosszú telefonbeszélgetéseket folytattak.

- A jog melyik területéhez lenne kedved? - kérdezte Victoria. - Tudom, hogy a nem va-gyoni kártérítést utálod, és nem hiszem, hogy büntetôzni akarnál.

- van még választék. valami olyasmit csi-nálnék legszívesebben, ami a gyerekekkel kapcsolatos. Az összes ügyfelemet csak az ér-dekli, hogy minél jobban kiszúrjon élete eddi-gi párjával, a gyerekekrôl meg teljesen megfe-ledkeznek.

A családjog e területe mindig érdekelte Lizt, de ahányszor szóba hozta, Jack rögtön figyelmeztette, hogy azzal nem lehet keresni.  A férfi nem volt kapzsi, csupán gyakorlatias, végül is öt gyerekrôl kellett gondoskodniuk.  A válóperek jó pénzt hoztak, és nem enged-hették meg maguknak, hogy ezt figyelmen kívül hagyják.

Ám Valentin-napon, amikor Liz kiment a tárgyalóterembôl, megint csak arra tudott gondolni, mennyire gyűlöli a munkáját.  Hagyta magát rábeszélni, hogy ügyfele férje ellen beadványt nyújtson be, holott a dolog jogilag nem volt indokolható, a nô csak azért ragaszkodott hozzá, hogy újabb kínos perce-ket szerezzen házastársának. A bíró helyt adott a beadványnak, de komolytalannak nevezte, és teljes joggal megfeddte Lizt, ami-ért az adófizetôk pénzét és a bíróság idejét pazarolja. Nem csoda, ha ezek után a legke-vésbé sem tudott örülni a gyôzelemnek.

- Vesztettünk? - kérdezte Jean, amikor fô-nökasszonya fáradtan és szemlátomást hara-gosan bemasírozott az irodába.

- Nem. Gyôztünk. De a bíró azt mondta, komolytalan volt az egész, és jól mondta. Fo-galmam sincs, miért hagytam rábeszélni ma-gam. A nô semmi mást nem akart elérni, mint hogy jól felidegesítse a férjét. Jack bizto-san a sarkára állt volna.

Csakhogy Jack nem volt ott többé, hogy el-mondja véleményét, hogy megnevettesse Lizt, hogy kordában tartsa a dühös ügyfele-ket. ž tette a munkát szórakoztatóvá, izgal-massá. Most már csak robot volt, mókuske-rék, és Liz nem érezte többé, hogy a lehetô legjobbat nyújtja ügyfeleinek.

- Talán igaza volt anyámnak, amikor azt mondta, be kellene zárnom az irodát.

- Nem hiszem - felelte csendesen Jean. - Hacsak nem ez az, amit igazán akarsz.  Tudta, hogy az életbiztosítás összege az elôzô héten folyt be, így Liz megengedhette magának, hogy bezárja az irodát egy idôre, amíg eldönti, mit akar csinálni. Ám az ô véle-ménye az volt, hogy Liz nem érezné jól ma-gát otthon. Túlságosan régóta dolgozott, túl-ságosan jól csinálta és túlságosan élvezte ah-hoz, hogy most lemondjon mindenrôl.

- Adj magadnak még egy kis idôt, talán elôbb-utóbb megint örömödet leled a mun-kában, Liz. Az is lehet, hogy csak a sarkadra kéne állnod némelyik ügyféllel szemben, vagy jobban megválogatnod, mit vállalsz el.

- Igen. Meglehet.

Liz aznap délután korán eljött az irodából, és senkinek nem mondta meg, hova megy.  Meg akart tenni valamit, és tudta, egyedül kell megtennie. A városból kifelé menet meg-állt, vett egy nagy csokor rózsát, és a temetô-höz hajtott. Sokáig álldogált férje sírjánál.  Még nem állított sírkövet, a virágokat a fűre fektette, azután csak állt, és rázta a zokogás.

- Szeretlek - suttogta végül, azután lehaj-tott fejjel kiballagott a temetôbôl.  Lassan vezetett, mert alig látott a könnyek-tôl, és már csak néhány saroknyira volt a ház-tól, amikor nem állt meg a stoptáblánál. Egy fiatal nô lelépett a járdáról, sietett a túloldal felé. Liz Volvója a bal csípôjének ütközött, és a nô döbbent arckifejezéssel a földre hanyat-lott, Liz pedig taposta a fékpedált. Kiugrott a kocsiból és felsegítette a fiatal nôt, miközben elgyötört arcán patakzottak a könnyek. Há-rom kocsiból rájuk dudáltak, és az emberek kikiabáltak.

- Hé, mit művel maga? Részeg vagy ôrült?

- Elütötte szegényt. Láttam, mi történt.

- Kisasszony, ha szemtanú kell, szóljon. Jól van? Nem sérült meg? - kérdezgette az egyik sofôr az áldozatot, de választ nem kapott.  A két nô reszketve állt a Volvo elôtt.

- Ne haragudjon, én... nem is tudom, mi történt. Nem láttam a táblát - mondta az ál-dozatnak, de nagyon is tudta, mi történt. A temetôben járt, és ez annyira felzaklatta, hogy elütött egy nôt, aki teljesen szabályo-san át akart menni az úton. ž volt a hibás, ô okozta a balesetet, és ezzel tisztában is volt.

- Jól vagyok. Ne aggódjon! Alig ért hoz-zám a kocsi eleje - mondta a nô.

- Meg is ölhettem volna! - Liz hangja tom-pán csengett a rémülettôl.

A két nô fogta egymás karját, egymásba kapaszkodtak, és a gyalogos most vette észre, hogy Liz milyen állapotban van.

- Mi van magával? Minden rendben?

Liz bólintott, nem tudott megszólalni a megrázkódtatástól és a félelemtôl, hogy mi történhetett volna.

- Elnézést... - nyögte ki végül - a férjem nemrég halt meg... épp most voltam a teme-tôben... nem lett volna szabad vezetnem...

- Talán üljünk le egy kicsit!

Beszálltak a kocsiba, Liz felajánlotta a nô-nek, hogy elviszi a kórházba, de ô erôskö-dött, hogy semmi baja, és kondoleált Liz-nek, aki sokkal rosszabb állapotban volt, mint ô.

- Biztosan nem akar orvoshoz menni? - kérdezte újra Liz.

- Jól vagyok - mosolygott a fiatal nô.

Örült, hogy nagyobb baj nem történt. - A leg-rosszabb esetben lesz néhány kék foltom.  Szerencsénk volt... legalábbis nekem.  Kis ideig még üldögéltek, megadták egy-másnak nevüket és telefonszámukat, azután szívélyesen elbúcsúztak, a nô ment a dolgá-ra, Liz pedig reszketve hazahajtott. Még a ko-csiból felhívta Victoriát, elmondta neki, mi történt, hisz az ô szakterülete a nem vagyoni kártérítés volt.

Victoria a fogát szívta.

- Ha a nô tényleg olyan kedves, mint mon-dod, amit egyébként a tapasztalataim alapján erôsen kétlek, akkor irtó szerencséd van.  Jobb lesz, ha nem vezetsz egy darabig, Liz, még megölsz nekem valakit.

- Jól vagyok... csak ma... kimentem a te-metôbe... Valentin-nap van... - Nem tudott tovább beszélni, felzokogott.

- Tudom, szívem. Tudom, milyen nehéz ez neked.

Senki nem tudhatja, amíg át nem esett rajta, gondolta Liz. Már rég rájött, valahányszor eddig együttérzésérôl biztosított bárkit, aki elveszítette szerettét, valójában el sem tudta képzelni, hogy az illetô mit is érez.  Este beszámolt a balesetrôl a gyerekek-nek, akik ijedten hallgatták, szemlátomást aggódtak érte. Késôbb felhívta a fiatal nôt, hogy megtudakolja, hogy van, ô megnyug-tatta, és másnap virágot küldött az irodába, ami Lizt teljesen megdöbbentette. A kártyán ez állt: „Ne aggódjon, mindkettônkkel min-den rendben lesz.” Liz azonnal felhívta Vic-toriát.

- Nyilván egy angyalt ütöttél el - jelentet-te ki elképedten Victoria. - Minden ügyfelem beperelt volna lelki megrázkódtatás, agyká-rosodás és gerincsérülés okozása miatt, és én tízmillió dollárt kasszíroztam volna nekik.

- Hála istennek, hogy visszavonultál - ne-vetett fel Liz némileg megkönnyebbülten.  Mostanában ritkán nevetett, nem volt min.

- Igazad van. És szerencséd is. És most leg-alább abbahagyod egy idôre a száguldozást?

- Nem tehetem le a kocsit. Rengeteg dol-gom van.

- Akkor legalább légy óvatos! Fogd fel ezt az esetet figyelmeztetésnek!

- Rendben.

Ezután valóban nagyon óvatosan vezetett, de a baleset más tanulsággal is szolgált szá-mára. Ráébredt, hogy mennyire zaklatott, mennyire elszakadt a való világtól. És a kö-vetkezô hónapban már igyekezett vidámabb-nak látszani a gyerekek kedvéért. Hétvégén moziba vitte ôket, elment velük tekézni, és nógatta ôket, hogy nyugodtan hívják meg barátaikat, mint régen.

Mire eljött március közepén Szent Patrik napja, Jack másik kedvenc ünnepe, mind-annyian jobban voltak. Már majdnem három hónap telt el, a gyerekek szemlátomást egyre vidámabbak lettek, még Jamie is. A vacsora-asztalnál megint ugratták egymást, nagyokat nevettek, a szobákban bömbölt a zene, mint régen, és bár arcuk néha még elkomorult, Liz tudta, hogy túljutottak a holtponton. Az ô éj-szakái azonban továbbra is hosszúak, magá-nyosak voltak, nappalai pedig idegeskedés-sel teltek az irodában.

Húsvétkor viszont óriási meglepetést szer-zett a gyerekeknek. Nem akart még egy ko-mor ünnepet, amikor Jackre emlékezve bo-lyong a házban, és a legfôbb célja túlélni a na-pot. Elvitte hát ôket sízni a Tahoe-tóhoz, és a gyerekek nagyszerűen érezték magukat.  Érezhetôen megkönnyebbültek, hogy any-juk újra gondol a szórakozásra, hogy sízik, nevetve versenyez Megannel és hempereg a hóban Jamie-vel. Csodás élménnyel lettek gazdagabbak. Pontosan erre volt szükségük.  Hazafelé menet a kocsiban Liz megkérdez-te, kinek milyen tervei vannak a nyárra.

- Ugyan, anyu, hol van az még - morgoló-dott Annie. Megtetszett neki az egyik szom-széd fiú, hallani sem akart arról, hogy bárho-va elutazzon a nyáron.

Peter nyári munkára jelentkezett, egy kö-zeli állatkórházban fog dolgozni. Nem akart ugyan állatorvos lenni, de értelmes elfoglalt-ságnak tűnt. Liznek így már csak annyi dolga volt, hogy megszervezze a lányok és Jamie nyarát.

- Csak egy hétre tudok idén elszabadulni.

Most, hogy egyedül vagyok, rengeteg a dol-gom. Lányok, mit szólnátok egy hónap tábo-rozáshoz? Jamie, megpróbálkozol megint a napközis táborral?

- Vihetem otthonról az ebédet? - kérdezte Jamie a homlokát ráncolva.

A tavalyi táborban nem ízlett neki az ebéd, de a foglalkozásokat élvezte, és a többi gye-rekkel is jól összebarátkozott. Liz úgy gon-dolta, idén is jót fog tenni neki. Bennlakó tá-borba nem mehetett a kisfiú.

- Vihetsz ebédet - mosolygott rá Liz, és a fiúcska arca felragyogott.

- Akkor megyek táborba.

Liz bólintva nyugtázta gyermeke döntését.  A lányok egész Sacramentóig vitáztak, mire megegyeztek, hogy egy hónap táborozás vég-eredményben nem rossz ötlet. Júliusban. Liz megígérte, hogy augusztusban egy hétre el-jönnek együtt a Tahoe-tóhoz, a hónap hátrale-vô részét pedig eltölthetik otthon is az úszó-medencénél barátaikkal.

- Megrendezzük a július negyediki pikni-ket?

A függetlenség napi hatalmas kerti parti, fôszervezôje és fôszereplôje hagyományosan Jack volt. ž sütötte a húst, ô töltögette az ita-lokat, ô kezelte a zenegépet. Liz csak rágon-dolt, és elöntötte a fájdalom. A kocsiban soká-ig csend volt, végül Liz megrázta a fejét. Sen-ki nem unszolta, egy szót sem szóltak a gyerekek. Ám amikor Jamie-re nézett, Liz meglátta, hogy két kövér könnycsepp gördül végig a fiúcska arcán.

- A piknik miatt vagy bánatos? - kérdezte.

Jamie a fejét rázta. valami másról volt szó.  valami sokkal fontosabbról.

- Most jutott eszembe. Most nem mehetek a különleges olimpiára.  jamie nagyon szerette ezt az eseményt, Jackkel hónapokig „edzettek” rá. Jamie álta-lában az utolsók közt végzett, de valamilyen szalagot mindig nyert, és az egész család el-ment szurkolni neki.

- Miért ne mehetnél? - Liz nem akarta, hogy visszatérjen az általános csüggedés.  Tudta, milyen sokat jelent ez Jamie-nek, és mennyi energiát ölt bele mindig Jack. - Talán Peter tud edzeni veled.

- Az nem megy, anyu. - Peter hangja bo-csánatkérôn csengett. - Nyolctól nyolcig fo-gok dolgozni, és néha még hétvégén is. Nem lesz rá idôm.

Megint nagy csend lett a kocsiban, és a könnyek egymás után gördültek végig Jamie arcán. Liz szíve majd megszakadt, ha ráné-zett.

- Jól van, Jamie - mondta nyugodtan. - Akkor ketten maradtunk, te meg én. Együtt fogjuk megoldani a problémát. Kigondoljuk, melyik számokban indulj, edzünk szorgal-masan, hogy a nyelvünk is kilóg, és idén...  nagyot nyelt, nehogy neki is kibuggyanjanak a könnyei - azt hiszem, ráhajtunk az arany-éremre.

Jamie szeme elkerekedett.

- Apu nélkül? - A fiúcska homloka ráncba szaladt, amint anyját fürkészte, hátha az csak tréfál. Bár biztosan nem tenne ilyet vele.

- Velem. Mit szólsz hozzá? A cél a csilla-gos ég.

- Nem lehet, anyu. Te nem tudod, hogyan kell csinálni!

- Majd együtt megtanuljuk. Megmutatod nekem, apu mit szokott csinálni. És valamit nyerni fogunk, megígérem.

Jamie ajka lassan mosolyra húzódott, és szó nélkül megsimogatta anyja kezét. Megoldot-ták a problémát. És a nyár elrendezôdött.  Liznek most már csak annyi volt a dolga, hogy keressen a lányoknak egy megfelelô tá-bort, Jamie-nek egy napközis tábort, béreljen egy házat a Tahoe-tónál az augusztusi egy hétre, és felirassa Jamie-t a különleges olimpia nevezési listájára. Egyáltalán nem volt köny-nyű mindent egyedül kigondolni, a gyerekek igényeit kielégíteni, az elvárásaiknak megfe-lelni, megpróbálni kárpótolni ôket azért, amit elveszítettek, de Liz minden tôle telhetôt megtett, és úgy tűnt, a legrosszabbat már si-került túlélni.

A gyerekek mind jól tanultak, újra sokat mosolyogtak, nagyszerűen szórakoztak a sí-zéssel töltött napokban, Liznek most már nem is volt más dolga, mint úgy felnevelni a gyerekeket, hogy rendes ember váljék vala-mennyibôl, közben dupla terhet cipelni az irodában, ezenkívül megtanulni, mit kell csi-nálnia, hogy Jamie nyerjen valamit a külön-leges olimpián. Amint mindezen gondolko-dott, arra a következtetésre jutott, hogy egy cirkuszi zsonglôr érezheti magát hasonló-képpen.

Már közeledtek San Franciscóhoz, amikor Megan bekapcsolta a rádiót, és miután meg-találta a megfelelô zenét, úgy felhangosította, hogy rezegtek az ablakok. Jacket ez mindig felidegesítette, biztosan rámordult volna lá-nyára, hogy térjen észre és halkítsa le a zenét.  Liz azonban nem szólt. Tudta, hogy ez jó jel a gyerekek részérôl, és az efféle jó jelekre igen nagy szükségük volt. Az elmúlt három és fél hónapban alig volt ilyesmiben részük, de most már kezdett javulni a helyzet. Liz hun-cut mosollyal Meganre pillantott, és amikor tekintetük találkozott, még egy kicsit felhan-gosította a zenét. Megan felnevetett.

- Ez az, anyu! - kiáltotta.

Mind nevettek, kiabáltak és együtt énekel-tek a rádióval. Fülsiketítô volt a ricsaj, de pontosan erre volt szükségük.

- Szeretlek benneteket, srácok! - kiáltotta Liz, amilyen hangosan csak bírta.  Csodával határos módon valamennyien meghallották, és megkönnyebbülten, vidá-man visszaordítoztak az asszonynak, aki át-vezette ôket a zátonyok között, vissza a biz-tonságos vizekre, és hogy mit tett, azzal mindannyian tökéletesen tisztában voltak.

- Mi is szeretünk, anyu!

Amikor hazaérve kiszálltak az autóból, még jó ideig csengett a fülük a hangzavartól, de mosolyogva szedték össze csomagjaikat, és egymást ugratva tódultak be a házba. Liz mögöttük lépdelt, az arca egészen kisimult.  Carole az ajtóban várta ôket.

- Na, milyen volt? - kérdezte, és a sízésre meg a haza vezetô hosszú útra egyaránt gon-dolt.

- Csodás - felelte Liz mosolyogva, és ilyen nyugalmat Carole hónapok óta nem látott tükrözôdni az arcán.

5.  fejezet

A tanév június közepén véget ért, és két hét múlva Liz és Carole a táborba indu-ló lányok holmiját csomagolta. Megan, Izachel és Annie már nagyon izgatott volt, ba-rátaik közül is többen ugyanabba a táborba jelentkeztek, mint ôk. Öröm volt látni, hogy milyen boldogok. A tábor Monterey közelé-ben volt, Liz vitte le ôket, és díszkíséretnek csatlakozott jamie is.

Az autóban hamisítatlan vakációs hangu-lat uralkodott. A lányok csiviteltek, egymás után játszották le kedvenc CD-iket. Liz nem rajongott ezért a zenéért, de nem bánta. Az utóbbi egy-két hónapban kimondottan él-vezte, ha együtt lehetett gyerekeivel. Jamie-nek megígérte, elkezdik az edzést, miután a lányok elmentek a táborba. Még öt hét volt hátra a különleges olimpiáig, tehát a lányok visszaérnek, mire a fiúcska szereplésére sor kerül. Mindig ott voltak mindannyian, és lel-kesen szurkoltak Jamie-nek. Három éve volt ez már így, ez a hagyomány is Jack nevéhez fűzôdött, de valamennyien fontosnak érez-ték. Jamie azonban még mindig aggódott ki-csit, nem bízott benne, hogy anyja jó edzô lesz.

A tábor Monterey és Carmel között fe-küdt. Liz segített becipelni a hálózsákokat, teniszütôket, a gitárt, a két nagy bôröndöt és a számtalan utazótáskát a faházba. Úgy tűnt, egy hadseregnek elegendô holmit hoztak magukkal. A lányok gyorsan elbú-csúztak anyjuktól és kistestvérüktôl, aztán rohantak megkeresni a táborvezetôt és ba-rátaikat.

- Talán egy napon te is eljöhetsz táboroz-ni - mondta Liz Jamie-nek, miután elindul-tak hazafelé.

- Nem akarok - közölte a fiúcska határo-zottan. - Szeretek otthon lenni veled. - Any-jára nézett, az pedig visszamosolygott rá.

Felhajtottak az autópályára, és három óra

alatt visszaértek Tiburonba. Amikor hazaér-

tek, Peter már pár perce otthon volt. Egy

hete dolgozott, és élvezte a munkát. A mun-

kaidô hosszú volt ugyan, de jól fizettek, rá-

adásul dolgozott ott még két középiskolás

- egyikük nagyon csinos lány - és egy egye-temista a Davisi állatorvos-tudományi Egye-temrôl.

- Mi volt ma? - kérdezte Liz legidôsebb fiától, amint a kicsivel belépett a konyhába.

- Sok munka - mosolygott rá Peter

- Mit szólnál egy jó vacsorához?  ž maga fôzött, ez már hónapok óta így volt. Régebben Carole-ra bízta ezt a felada-tot. Húsvét óta azonban úgy érezte, visszata-lált gyermekeihez, megint megtalálta velük a hangot. Helen továbbra is rendszeresen te-lefonált, de már az ô végzetes elôrejelzései sem hangzottak annyira vészjóslóan. Egyre inkább úgy tűnt, hogy sikerül megbirkózni-uk mindazzal, amit rájuk mért a sors. Liz vé-gezte a munkáját, bármilyen sok volt is.  Mostanra Jack minden ügyének a végére járt, és az újonnan vállaltakkal is jól haladt. A gyerekek remek formában voltak. Eljött a nyár, és a vakáció problémamentesen meg-kezdôdött. Liznek még mindig hiányzott Jack, de most már el tudta viselni a nappalo-kat, és valahogy átvészelte az éjszakákat. Ez annyit jelentett, hogy nem forgolódott ál-matlanul, sírva hajnalig, hanem kettô körül el tudott aludni, és a nap jelentôs részét könnyek nélkül, tűrhetô hangulatban töltöt-te. Természetesen voltak kétségbeesett pilla-natok, kibírhatatlan órák, rettenetes napok, de összességében több volt már a jó, mint a rossz.

Aznap este spagettit és salátát készített hármuknak, desszertnek pedig fagylaltkely-het, amelyet Jamie segített feldíszíteni.

- Pont, mint egy étteremben - jelentette be büszkén a kisfiú, amikor szervírozta a finom-ságot.

- Elkezdtetek már edzeni anyuval? - ér-deklôdött Peter, amint nekiesett a fagyinak.

- Holnap kezdünk - felelte Liz.

- Milyen számokban indulsz idén?

Peter már nemcsak mint idôsebb testvér beszélt Jamie-vel, hanem mintha az apja lett volna. Igazán megkomolyodott, az évet jó je-gyekkel zárta, dacára mindannak, ami tör-tént. És ôsszel végzôs lesz. Liz úgy tervezte, szeptemberben végiglátogatják az egyete-meket. Fôként a nyugati parton. Peter nem akart már távol kerülni az otthonától, holott apja halála elôtt a Yale-t, a Harvardot és Princetont emlegette, most viszont a UCLA-t, a Berkeleyt és a Stanfordot.

- Indulok távolugrásban, százméteres sík-futásban és ... és zsákban futásban - sorolta büszkén Jamie. - Tojásdobást is akartam csi-nálni, de anyu azt mondja, ahhoz már túl nagy vagyok.

- Jó tervnek tűnik. Fogadok, hogy megint nyersz szalagot - mosolygott öccsére Peter Lizt szívet melengetô kellemes érzés fog-ta el, ahogy fiait figyelte. Mindketten jó gyerekek voltak, örült, hogy itthon vannak vele. Élvezte társaságukat, és most, hogy a lányok távol voltak, jobban oda tudott fi-gyelni rájuk.

- Anyu szerint idén elsô díjat nyerek - mondta Jamie, de hangján hallatszott, hogy nincs meggyôzôdve anyja igazáról, mint ahogy edzôi képességeirôl sem. Hozzá volt szokva, hogy apjával edz.

- Fogadni merek, hogy így is lesz - vágta rá Peter, és vett még fagylaltot.

- Én nem bánom, ha utolsó vagyok - mondta Jamie - csak nyerjek szalagot.

- Igazán köszönöm, hogy ennyire bízol bennem mint edzôben - mosolygott Liz ki-sebbik fiára, azután kezdte összeszedni az edényeket, és szólt Jamie-nek, hogy készü-lôdjön lefekvéshez, mert másnap kezdôdik a napközis tábor.

És amikor reggel elvitte a kisfiút, odahajolt hozzá és megcsókolta.

- Szeretlek, szívem. Érezd jól magad! Hat-ra otthon leszek, és megkezdjük az edzést a különleges olimpiára.

Jamie bólintott, puszit dobott anyjának, és kiugrott a kocsiból.

Liz az iroda felé vette útját. Meleg, nap-sütéses reggel volt Marin megyében, bár a híd ködbe burkolózott, amibôl Liz tudta, hogy San Franciscóban hűvös lehet. Szép nyári nap volt, Liznek eszébe jutott Jack, és hirtelen mintha tôrt döftek volna a szívébe.  Elég gyakran elôfordult ilyesmi, valahány-szor eszébe jutott Jack, vagy látott valamit, amit mindketten szerettek vagy együtt szoktak csinálni. Mire az irodához ért, már jobban érezte magát. Ám bármit csinált, bármennyi munkát és más elfoglaltságot gyűjtött maga köré, Jack mindig hiányzott neki.

- Keresett valaki? - érdeklôdött az irodába lépve, és Jean hét cédulát nyújtott felé.  Két új ügyfél hagyott üzenetet, ezenkívül két kolléga, akiknek Liz ügyeket adott át, két ember, akit nem ismert; az utolsó cédulán pe-dig az anyja neve és telefonszáma állt. Liz elôször a munkával kapcsolatos telefonokat intézte el, azután felhívta Helent.

- A lányok rendben eljutottak a táborba?

- Persze. Tegnap vittem le ôket. Jamie-nek ma kezdôdött a napközis tábor, Peter már egy hete dolgozik.

- És mi van veled, Liz? Mihez akarsz kez-deni az életeddel?

- Ez az életem, anya. Gondoskodom a gye-rekeimrôl és dolgozom. - Mit akar az anyja, mi mást csináljon még?!

- Az nem elég egy korodbeli nônek. Negy-venegy éves vagy, még fiatal, de nem annyi-ra, hogy vesztegethesd az idôt. Randevúz-nod kellene.

Ű, az ég szerelmére, gondolta Liz. Más sem hiányzik! Még mindig viselte a jegygyűrűjét, és amikor barátai hozakodtak elô hasonló ja-vaslatokkal, letorkolta ôket. A legkevésbé sem érdekelték a férfiak. Szíve mélyén to-vábbra is Jack felesége volt, és úgy érezte, mindig az is marad.

- Csak hat hónapja, anya! És különben is rengeteg dolgom van.

- van, aki hat hónap alatt már újra férjhez is megy. Hat hónap hosszú idô. .

- Tizenkilenc év még hosszabb. Mi a hely-zet veled? Te randevúzol?

- Én már túl öreg vagyok ahhoz - csattant fel Helen, jóllehet mindketten tudták, hogy ez nem igaz. - Tudod, mire gondolok.  Na persze. Add el a házat! Zárd be az iro-dát! Keress férjet! Helennek sok jó tanácsa volt raktáron, vagy legalábbis ô jónak gon-dolta ôket. És Liz minden ismerôse folyton tanácsokat adott, amelyekre neki semmi szüksége nem volt.

- Mikor mész szabadságra, Liz?

- Augusztusban. Elviszem a gyerekeket a Tahoe-tóhoz.

- Jó. Rád fér.

- Köszönöm. Most már le kell tennem. Sok dolgom van ma. - Liz szeretett volna véget vetni a beszélgetésnek, mielôtt az anyja még valamit kitalál. Mindig voltak ötletei.

- Jack holmiját elraktad már?

Úristen! A helyzet reménytelen!

- Még nem. Nincs szükségem helyre.

- Gyógyulásra van szükséged, Liz, és ezt te is nagyon jól tudod.

- Akkor hogy lehet, hogy apa kabátjai még mindig a földszinti szekrényben vannak?

- Az más. Nem tudom máshol tárolni ôket.

Tárolni? Miért kell tárolni? Ugyan kinek?

Mindketten tudták, hogy a szituáció azonos.

- Nem készültem még fel rá, hogy elrak-jam Jack holmiját, anya. - És talán soha nem is fogok, gondolta. Nem akarta, hogy Jack eltűn-jön az életébôl, a fejébôl, a szívébôl, a szekré-nyébôl. Nem készült még fel rá, hogy búcsút vegyen tôle.

- Nem leszel jobban, amíg ezt meg nem te-szed.

- Jobban vagyok, anya. Sokkal jobban.

Most már le kell tennem.

- Nem akarod hallani, de tudod, hogy iga-zam van.

Miért lenne igaza? Miért kellene neki elrak-nia a férje holmiját? Megint mintha tôrt döf-tek volna a szívébe, akárcsak korábban. Nem mondhatni, hogy jót tesz neki, ha az anyjával beszélget.

- Hétvégén felhívlak - ígérte.

- Ne dolgozz olyan sokat, Liz! Még mindig az a véleményem, hogy be kellene zárnod az irodát.

- Kénytelen is leszek megtenni, ha nem hagysz dolgozni.

- Jól van, jól van. Vasárnap beszélünk.

Miután letette a kagylót, Liz csak ült, bá-mult ki az ablakon. Jackre gondolt és arra, amit az anyja mondott. Nagyon fájt volna megválni Jack holmijától. Jó érzés volt látni, hogy ruhái még mindig ott lógnak a gardrób-jában. Idônként meg-megsimogatott egy za-kót, beszívta az egyre halványuló ismerôs il-latot. Nemrég már eljutott odáig, hogy eltette Jack borotváját, toalettszereit, és eldobta a fogkeféjét. Ennél többre azonban képtelen volt rávenni magát. Minden más továbbra is ott maradt, és neki ez így volt jó. Egy napon, amikor majd nem lesz már így jó, akkor nyil-ván tesz valamit. De remélhetôleg ez nem egyhamar fog bekövetkezni.

- jól vagy? - Jean lépett a szobába, és meg-látta, hogy Liz komoran bámul ki az ablakon.

- Az anyám - sóhajtott Liz, és szomorúan titkárnôjére mosolygott. - Mindig ad néhány jó tanácsot.

- Az anyák már csak ilyenek. Délután tár-gyalásod van, feltételezem, nem ment ki a fe-jedbôl.

- Nem, nem. De azt nem mondhatnám, hogy alig várom.

Liz az irodát Jack szellemében működtette tovább. Azokat az ügyeket vállalta, amelyek Jacknek tetszettek volna, amelyekért szíve-sen harcolt volna. Tiszteletben tartotta a Jack lefektette irányelveket, de voltak pillanatok, amikor feltette magának a kérdést: Tulajdon-képpen mit csinál és miért?! Annyi mindent nem szeretett a családjogban, és annyi vérre menô csata tűnt alapvetôen lényegtelennek és értelmetlennek számára. Nyomasztotta, hogy állandóan olyan emberekkel van dolga, akik gyűlölik egymást, akik csak gondot és fájdalmat akartak okozni egymásnak. Jean tudta, hogy Liz már korántsem lelkesedik úgy a munkájáért, mint amikor Jack még élt.  Remek csapatot alkottak ketten, de amióta egyedül maradt, Lizbôl hiányzott a tűz. Egy-szerűen untatták a válóperek.

Ezt azonban el sem hitte volna róla senki, aki látta délután bevonulni a tárgyalóterem-be. Szokás szerint tökéletesen felkészült, oko-san, szenvedélyesen küzdött ügyfeléért, és könnyedén nyert. A bíró köszönetet mondott neki, amiért ilyen gyorsan lerendezte ezt az apróságot, amit az ellenfél ügyvédje próbált komolytalan módon a valóságnál lényege-sebbnek feltüntetni.

Öt óra volt, amikor visszaért az irodába. El-intézett néhány telefont, azután összeszedte a holmiját. Hatra haza akart érru Jamie miatt.

- Már mész? - kérdezte Jean, amikor beho-zott egy jókora iratköteget, amelyet épp most kézbesítettek egy másik ügyvédi irodából.

- Jamie idén is részt akar venni a különle-ges olimpián. Haza kell érnem idôben, mert ma kezdünk edzeni.

- Ez nagyszerű, Liz - mosolygott rá Jean.

Fônökasszonya továbbvitt minden egyes hagyományt, amely Jack nevéhez fűzôdött, nem hagyta, hogy a férfi emléke bárki szívé-ben elhalványodjék. Nyilvánvaló volt, hogy semmiféle változást nem akar A legapróbb részletekig mindent ugyanúgy csinált, mint amikor férje még élt. Nem használta Jack irodáját, még az asztalához sem ült oda, pe-dig azt a helyiséget mindig jobban szerette.  Most csukva tartotta az ajtaját, és nagyon ritkán ment csak be. Jean ezt elôször kísérte-tiesnek érezte, de mostanra már megszokta.  Csak akkor mentek be Jack szobájába, ha va-lamilyen papír kellett onnan, de a folyamat-ban levô ügyek aktái már Liz irodájában voltak.

- Viszlát holnap - intett Liz, és sietve távo-zott.

Amikor hazaért, Jamie már várta. Liz be-szaladt a házba, farmert, pólót és edzôcipôt húzott. Pár perc múlva már az udvaron vol-tak és elmélyülten tárgyaltak arról, mibôl is áll a távolugrás. Jamie elsô kísérlete bizony elég gyatrára sikeredett, és ezzel ô maga is tisztában volt.

- Nem tudom megcsinálni - tört le. Úgy festett, mint akit máris legyôztek. Szemláto-mást eldöntötte, hogy feladja, de Liz nem en-gedte.

- De igen, meg tudod csinálni. Figyelj rám! - Megmutatta, hogyan kell nekifutni, elrugaszkodni. Igyekezett lassan csinálni, hogy Jamie mindent jól lásson.

A fiúcska jobban megértette, megjegyezte amit látott, mint amit hallott, így a második próbálkozása már jobban sikerült.

- Na, látod! Próbáld meg még egyszer - nógatta Liz.

Kis idô múlva Carole kijött hozzájuk, ho-zott egy pohár sportitalt és egy tányér friss csokis süteményt.

- Hogy megy az edzés? - kérdezte vígan.  jamie gyászos arccal a fejét csóválta.

- Nem jól. Nem fogok szalagot nyerni.

- Dehogynem - vágta rá határozottan Liz.

Nagyon akarta, hogy Jamie nyerjen, mert tudta, milyen sokat jelent ez neki.  Miután a fiúcska megevett két sütit és el-kortyolgatta az ital felét, Liz javasolta, hogy folytassák a munkát. Emlékeztette letört fiát a különleges olimpia esküjének szövegére:

„Gyôzni fogok, de ha gyôzni nem is tudok, bátran teszek rá kísérletet.”

A távolugrás egyre jobban ment, így hama-rosan áttértek a százméteres sprintre. A futás mindig jobban feküdt jamie-nek, mint az ug-rás. Gyorsabb volt, mint azok a gyerekek, akikkel együtt futott, és jobban tudott össz-pontosítani arra, amit csinál. Problémája elle-nére meglepôen jó volt a koncentrációs ké-pessége, és mire az idei tanév befejezôdött, végre megtanult olvasni, amire nagyon büsz-ke volt. Kiolvasott mindent, ami a keze ügyé-be került, a müzlisdoboztól kezdve a mustá-rosüveg címkéjén és a tejesdobozon át az ab-laktörlô alá dugott szórólapokig. Egyszerűen imádta, hogy tízévesen végre tud olvasni.  Hét órakor Liz javasolta, hogy fejezzék be mára az edzést, de Jamie még folytatni akar-ta. Végül fél nyolckor sikerült meggyôzni, hogy most már elég lesz.

- Több mint egy hónapunk van az edzés-re, kisfiam. Nem kell mindent egyetlen alka-lommal megcsinálni.

- Apu mindig azt mondta, addig kell csi-nálni, amíg már fel sem tudok állni. Most még fel tudok állni - közölte Jamie.

- Szerintem jobb lesz akkor abbahagyni, amikor még állsz. Holnap folytatjuk.

- Rendben - egyezett bele a fiú. Keményen dolgozott, nagyon elfáradt.

Amikor a konyhába léptek, Carole vacsorá-val várta ôket. Sült csirkét készített répával és krumplipürével, desszertnek pedig almás pi-tét. Valamennyi tálon Jamie kedvencei gôzö-lögtek, úgyhogy jól belakott, miközben csillo-gó szemmel a különleges olimpiáról beszél-getett az ôt mosolyogva figyelô nôkkel.  vacsora után megfürdött, és rögtön ágyba bújt, mert reggel korán kellett kelnie a nap-közis tábor miatt. Liz betakargatta, adott neki jó éjt-puszit, azután aktatáskájával átment a szobájába. Dolgozni akart még, de elôbb be-ment a gardróbba. A helyiség egyik oldala az övé volt, a másikon Jack ruhái lógtak. És mi-közben arra gondolt, amit anyja mondott ne-ki délelôtt, Liz azon kapta magát, hogy me-gint férje holmiját nézegeti, és megint érzi magában azt a . hatalmas ürességet, ami egy ideje már nem kínozta. Úgy érezte, mindenki el akarja venni tôle azt, ami a férjébôl meg-maradt, de ô nem akart odaadni semmit, nem akarta elfelejteni Jacket.

Végighúzta kezét a katonás rendben lógó zakók ujján, az egyikbe beletemette az arcát, beszívta az illatát. Eltűnôdött, vajon meddig lesz még érezhetô a ruhadarabokon Jack jel-legzetes illata, elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy egyszer majd ez is elmúlik.  Szemét elöntötték a könnyek. Nem hallotta, hogy Peter bejött, összerezzent, amikor egy kéz nehezedett a vállára.

- Nem kéne ezt csinálnod, anyu - mondta halkan a nagyfiú, amikor anyja feléje fordult.

- Miért? - kérdezte Liz sírva.

Peter odalépett hozzá, átölelte. Most már nemcsak a fia volt, hanem a barátja is. Tizen-hét évesen hirtelen férfivá érett, amikor elve-szítette az apját.

- Még mindig annyira hiányzik - suttogta Liz, és Peter bólintott.

- Tudom. De ha ezt csinálod, attól semmi nem változik meg. Ez nem segít. Ettôl csak még rosszabb lesz. Régebben én is bejöttem és ugyanezt csináltam, de utána mindig olyan szomorú lettem, hogy inkább abba-hagytam. Talán össze kéne pakolnod apu holmiját. Segítek, ha akarod - ajánlotta Peter.

- A nagyi szerint is ezt kéne tennem... de nem akarom - mondta szomorúan Liz.

- Akkor ne tedd meg addig, amíg nem ér-zed úgy, hogy felkészültél rá.

- És ha ez az idô soha nem jön el?

- Eljön. Tudni fogod, mikor

Liz néhány pillanat múlva kibontakozott fia ölelésébôl, nagyot sóhajtott, azután elmo-solyodott. Az elviselhetetlen gyötrelem pilla-nata elmúlt, Liz jobban érezte magát, ahogy fiára nézett. Nagyszerű gyerek volt, kívánni sem lehetett volna jobbat, és Liz kimondha-tatlanul szerette ôt, csakúgy, mint másik négy csemetéjét.

- Szeretlek, anyu.

- Én is szeretlek téged, kisfiam. Köszönöm, hogy segítesz nekem és a testvéreidnek.  Peter csak bólintott, azután visszamentek a hálószobába. Liz az aktatáskára pillantott.  Most semmi kedve nem volt dolgozni. Ami-kor Jack ruhájába kapaszkodva, az illatát be-szívva próbálta megidézni ôt magában, az el-sô néhány pillanat csodás volt, szinte bódító, utána azonban mindig sokkal rosszabbul érezte magát, férje csak még jobban hiány-zott neki. Ez volt az az érzés, amit Peter is fel-fedezett, amiért nem ment többé be apja ru-háihoz.

- Miért nem pihensz ma este? Beülhetnél egy kád forró vízbe, vagy elmehetnél mozi-ba - vetette fel Peter

- Dolgoznom kell.

- Állandóan csak dolgozol. A munka vár-hat. Ha apa itt lenne, biztosan elvinne szóra-kozni. Még ô sem dolgozott minden este, mint mostanában te.

- Nem, de sokat dolgozott itthon. Lénye-gesen többet, mint akkoriban én.

- Anyu, te nem lehetsz te és ô egyszerre. Te csak te lehetsz. Mindkét szerepet nem vállal-hatod magadra, az túl sok.

- Mikor lettél te ilyen bölcs? - kérdezte mosolyogva Liz, de a választ mindketten pontosan tudták.

Peter úgy hat hónappal ezelôtt, karácsony napján nôtt fel. Nagyon gyorsan kellett fel-nônie, hogy segítsen anyjának és testvérei-nek. Nem volt más választása. A lányok is sokkal érettebbek lettek az elmúlt hat hó-nap során, még a serdülôkor zilált pillanatai közt vergôdô Megan is mindig felajánlotta, hogy segít, amiben csak kell. Liz tudta, hogy nagyon fognak hiányozni neki, amíg a tá-borban lesznek, de megérdemelték, hogy kicsit kiszabaduljanak, és felhôtlenül kimu-lassák magukat. Mindannyian megérde-melték.

Peter átment a szobájába, Liz pedig leült az ágyra, és szétteregette papírjait. Peter már rég lefeküdt, amikor ô még javában dolgo-zott. Mostanában mindig késôig dolgozott.  Utált lefeküdni, utált arra várni, hogy mikor jön végre álom a szemére. Az emlékképek ilyenkor csak úgy tódultak az agyába, képte-len volt elhessegetni ôket. Az éjszakákat sok-kal nehezebben viselte, mint a nappalokat, és ez így volt kezdettôl fogva.

Két órakor végül elaludt, hétkor pedig már a reggelit készítette. Kitette Jamie-t a tábor-nál, bement dolgozni, tanulmányozta az ügyeket, leveleket diktált, telefonhívásokat bonyolított, idôpontokat egyeztetett, és hat órakor már az udvaron állt stopperórával a kezében. A maga nemében egész kellemes mókuskerék volt. Gyerekek, munka, gyere-kek, munka. Pillanatnyilag ez volt mindene, és többre nem is vágyott.

Mire a lányok hazajöttek a táborból, Jamie eredményei sokat javultak. Még a zsákban futást is gyakorolták egy, az élelmiszerbolt-ban beszerzett jutazsákkal. És ahogy nôtt Jamie sebessége, úgy nôtt az önbizalma is. És ami hiányzott belôle a mozgáskoordináció területén, azt pótolta elszántsága.  Ám amikor a lányok hazajöttek, Jamie még az olimpiáról is majdnem megfeledkezett, annyira izgatott volt, hogy végre láthatja nô-véreit. És a lányok valósággal egymás kezé-bôl kapkodták ki kisöccsüket. Jamie különle-ges volt mindannyiuk számára.

A különleges olimpiára a lányok hazatéré-sét követô hétvégén került sor Addig Liz minden este edzett Jamie-vel, és a nagy nap elôtti délelôttön is. Nôvérei is nézték az edzést, tapsoltak, harsányan biztatták öccsü-ket. Jamie soha nem volt még ilyen jó formá-ban. Az utolsó estén alig tudott elaludni, annyira izgult. Ezt az éjszakát megint anyja mellett, a nagy ágyban töltötte. Liz nem pa-naszkodott, nem küldte vissza a saját szobá-jába, még örült is, hogy nem kell egyedül lennie.

Az olimpia reggelén napsütéses, kellemes meleg volt. Liz és Jamie elôbb indult a hely-színre, mint a többiek. Úgy beszélték meg, hogy Peter egy óra múlva utánuk jön a lá-nyokkal és Carole-lal. Liz a nyakába akasz-totta Nikon fényképezôgépét, és magával vitte Jack videokameráját. A vásártér kapujá-nál bejelentkeztek, és a szervezôk odaadták Jamie rajtszámát. Mindenütt hozzá hasonló gyerekek nyüzsögtek, zömük sokkal komo-lyabb problémával küzdött, sokan kerekes székben ültek. Ismerôs látvány volt ez Liz számára, mindig meghatottan figyelte, mi-lyen izgatottak és vidámak. Jamie alig várta, hogy bejelentsék valamelyik számot, amely-ben ô is indul. Ám amikor bejelentették, hogy a százméteres síkfutás következik, hirtelen rémült arccal anyjához fordult.

- Nem megy - mondta elcsukló hangon. - Nem tudom megcsinálni, anyu.

- Dehogynem. - Liz megfogta fia kezét. - Hogyne tudnád megcsinálni! Nem számít, gyôzöl-e, csak a jó mulatság kedvéért va-gyunk itt, kisfiam. Nem kell mást tenned, csak érezd jól magad. Ennyi az egész. Lazíts és élvezd a játékot!

- De nem tudom megcsinálni apu nélkül!

Liz erre nem volt felkészülve, a szeme könnybe lábadt.

- Apu azt akarná, hogy érezd jól magad.

Ez sokat jelent neked, és sokat jelentett neki is. Meglátod, jó érzés lesz, ha nyersz egy sza-lagot. - Reszketett a hangja, nagyot nyelve igyekezett visszatartani könnyeit.

- Apu nélkül nem akarom - zokogott fel Jamie, és arcát anyja derekába fúrta.  Liz egy pillanatig nem tudta, mit csináljon, bátorítsa, vagy hagyja, hogy mellette marad-jon. Ám ez is csak olyasmi volt, mint minden más, amivel mostanában szembesülniük kel-lett: az elsô pillanatban elviselhetetlen kín, de amint a fájdalmat átvészelték, valamiféle dia-dalmas érzés maradt bennük, hogy ezt is si-került túlélni.

- Mi lenne, ha egy számmal megpróbálkoz-nál - érvelt Liz, miközben fia fejét simogatta - és ha azután is úgy érzed, hogy elment a ked-ved az egésztôl, akkor csak nézzük a többie-ket, vagy akár haza is mehetünk. Csak ezt az egyet csináld végig!

A fiúcska sokáig tétovázott, de amikor szó-lították az indulókat, anyjára nézett és bólin-tott. Liz elkísérte a startvonalhoz. Jamie rá-nézett, hosszan fürkészte az arcát, azután beállt a többiek közé. Liz csókot dobott neki, mielôtt visszament a pálya mellé. Jack ilyet soha nem tett volna, ô úgy bánt és úgy be-szélt Jamie-vel, mint férfi a férfival. És min-dig azt mondta, hogy Liz kisbabaként kezeli a fiút. De hát Jamie valóban Liz kicsikéje volt, és akármennyi idôs lesz, ez mindig így is marad.

Liz könnyes szemmel figyelte, hogyan fut fia, és kiabálva biztatta. Nagyon akarta, hogy jamie gyôzzön, önmagáért, jackért és azért is, hogy bizonyítsa, még mindig minden rendben van, és - mivel muszáj - lehet élni Jack nélkül is. Jamie-nek most erre a gyôze-lemre sokkal nagyobb szüksége volt, mint a többieknek.

Liz lélegzet-visszafojtva nézte a célhoz közeledô futókat. Úgy tűnt, Jamie harmadik vagy negyedik lesz, ám az utolsó pillanat-ban, fantasztikus hajrával az élre tört. Nem nézegetett oldalra, mint társai közül többen, hanem minden erejét összeszedve futott, és azután döbbenten fedezte fel, hogy elsô lett.  Mellkasával átszakította a célszalagot, az-után zihálva állt, és repdesô tekintete az anyját kereste. Liz odarohant hozzá, és át-ölelték egymást.

- Gyôztem! Gyôztem! Elsô lettem!... Gyôz-tem, anyu! Apuval sosem gyôztem!  Jack annyira örült volna a gyôzelemnek, olyan büszke lett volna a fiára, Liz szinte lát-ta, amint rájuk mosolyog. Magához szorítot-ta Jamie-t, és köszönetet mondott Istennek és Jacknek, amiért ezt lehetôvé tették. Meg-csókolta Jamie feje búbját, és megmondta neki, mennyire büszke rá. Amikor a kisfiú felmosolygott rá, meglepetten látta, hogy anyja sír.

- Hát nem vagy boldog, anyu? - kérdezte szemlátomást összezavarodva.

- Dehogynem - nevetett a könnyein át Liz. - Fantasztikus voltál.

Integettek a nézôk közt örvendezô Peter-nek és a lányoknak, akik felállva éljeneztek, amikor bejelentették a gyôztes nevét és Jamie megkapta az aranyérmet.

Ezek után a fiú távolugrásban második lett, zsákban futásban pedig holtversenyben elsô. Két aranyérmet nyert és egy ezüstöt, és soha még ilyen boldog nem volt életében.  Amikor késô délután beült az autóba, nyaká-ban a három éremmel, az arca ragyogott. Liz elvitte a családot a sausalitói Buckeye-ba, és az ünnepi vacsora méltó befejezése volt a csodálatos, izgalommal, diadallal és gyengéd pillanatokkal teli napnak, amelyet soha nem fognak elfelejteni.

- Apuval sosem sikerült gyôzni - mondta megint Jamie a vacsoraasztalnál. - Igazán jó edzô vagy, anyu. Nem gondoltam, hogy meg tudod csinálni.

- Én sem - mosolygott büszkén Megan az anyjukra.

Rachel és Annie azzal ugratta Jamie-t, hogy amilyen menô atléta lett, lassan autogramot fog osztogatni.

- Szép munka volt, anyu - dicsérte anyját Annie.

- A munka nehezét Jamie végezte, én csak ácsorogtam az udvaron. Az igazán könnyű volt.

Öt héten át minden nap edzettek, és meg volt az eredménye. Jamie soha nem volt még ilyen boldog és büszke. Az étteremben a szom-szédos asztaloknál ülôknek mind végigmuto-gatta érmeit. És amikor este Liz betakargatta, Jamie átkarolta a nyakát és magához húzta.

- Szeretlek, anyu. Hiányzik apu, de téged nagyon szeretlek.

- Nagyszerü fiú vagy, és én is nagyon sze-retlek téged. Nekem is hiányzik apu, de azt hiszem, ma figyelt bennünket és nagyon büszke volt rád.

- Én is így gondolom - mondta Jamie, az-után hatalmasat ásított.

Miután befordult, Liz néhány percig simo-gatta a hátát, és a kisfiú hamarosan mélyen aludt. Liz lábujjhegyen kiosont a szobából, és mosolyogva átballagott a hálóba. Peter elvitte moziba Megant, Rachel és Annie tévét né-zett. Liz belépett szobájába, és nekidôlt az aj-tófélfának. Férjére gondolt.

- Hát megcsináltuk - suttogta a sötétben.

És amint körülnézett, szinte érezte férje jelen-létét. Azt az erôt, azt a szeretetet nem lehetett elfelejteni. - Köszönöm - mondta még hal-kan, azután felkapcsolta a villanyt. De már nem számított arra, hogy újra látja Jacket, vagy hogy visszatér hozzá. Amit azonban a férfi örökül hagyott, az mindennél értékesebb volt számára.

6.  fejezet

A különleges olimpia után három nappal a család útra kelt a Tahoe-tó felé. Mind-annyian nagyszerű hangulatban voltak. Jack egy régi barátja kölcsönadta nekik home-woodi házát. A felesége nem szerette a tavat, a gyerekeik már felnôttek és kirepültek, szin-te soha nem használták a nyaralót. Liz és a gyerekek számára pedig tökéletes volt. Egyik oldalán széles tornác futott végig, és a leg-több hálószoba ablaka a tóra nyílt. A ház kö-rül elterülô kéthektáros földdarabon óriási, gyönyörű fák álltak.

Peter és a lányok segítettek Liznek becipel-ni a rengeteg csomagot, Jamie pedig az enni-valót hordta be a konyhába.

- Menjünk úszni! -javasolta Peter, amint a pakolással végeztek.

Alig fél óra múlva már a közeli stégrôl ug-ráltak a hűs vízbe, Liz pedig megszervezte, hogy másnap délelôtt vízisízhessenek.  Este a kertben vacsoráztak, Peter segített anyjának a rostonsült elkészítésében. Apja sokszor mutatta neki, mit és hogyan kell csi-nálni. Sokáig üldögéltek a sütô körül, beszél-gettek, édességet rágcsáltak. Egyszer csak Annie elmondott egy mulatságos történetet az apjukról. Liz mosolyogva hallgatta, és eszé-be jutott egy másik eset. Elmondta, valameny-nyien jót nevettek, és aztán Rachel felidézte azt a nyaralást, amikor apa véletlenül bezárta magát a faházba, amelyet kibéreltek, és az ab-lakon kellett kimásznia. És egy idô után már versengés alakult ki köztük, ki emlékszik a legbolondosabb történetre. Ily módon újra köztük volt Jack, és mivel az elmúlt hónapok enyhítették számukra a fájdalmat, már képe-sek voltak nevetni is, ha rá gondoltak.  És amikor végül felmentek lefeküdni, Liz jobban érezte magát, mint az elmúlt hóna-pokban bármikor Természetesen Jack még mindig hiányzott neki, de már nem volt any-nyira szomorú, és annak, hogy a gyerekekkel együtt itt lehetett, nagyon örült. Erre a vaká-cióra valamennyiüknek nagy szükségük volt, szerencsére Petert is elengedték egy hétre az állatkórházból. Fônökei azt mondták, megér-demli, mert nagyon jó munkát végzett.  Másnap délelôtt mindannyian vízisíztek, délután pedig Peter elvitte a ház mögötti pa-takhoz horgászni Rachelt és Jamie-t. A kicsik nagyon boldogok voltak, mert sikerült halat fogniuk. Másnap csónakkal kimentek a tóra, mindkét fiú fogott halat, de a legnagyobbat Megan emelte ki. A stég közelében fogtak még rákokat is, Liz fejedelmi vacsorát készí-tett a zsákmányból, éjszaka pedig a tornácon aludtak hálózsákban, és bámulták a csillago-kat. Gondtalan, boldog idôszak volt ez vala-mennyiük számára.

És amikor a hét végén hozzáfogtak a cso-magoláshoz, a gyerekek mind nagyon szo-morúak voltak, hogy már menniük kell, és megígértették anyjukkal, hogy jövôre újra el-jönnek. Liz úgy gondolta, talán szeptember elsô hétvégéjére, amelybe a munka ünnepe is beleesik, megint el tudja kérni a házat. îgy legalább megússza az összejövetelt, amit az ünnepnapon szoktak rendezni. A nyárbú-csúztató éppúgy hagyománynak számított a családban, mint a július 4-i piknik, amit ez évben nem tartottak meg. És a munka ünne-pét is jobb lesz a Tahoe-tónál tölteni, mint ott-hon az emlékek között.

Kipihenten, mosolygósan indultak neki a hazavezetô hosszú útnak. Auburnben meg-álltak az Ikedában hamburgert enni.

- Semmi kedvem visszamenni dolgozni - vallotta be Liz nagyfiának, miközben az iste-ni turmixot iszogatták. - Ez a hét csodás volt, legszívesebben lustálkodnék egészen a nyár végéig.

- Miért nem veszel ki még egy kis szabad-ságot? - kérdezte Peter Liz a fejét rázta. El tudta képzelni, mi vár rá az irodában, ráadásául az elôjegyzési naptára már akkor tele volt, amikor eljöttek. Több tár-gyalás is várt még rá a hónapban, azokra pe-dig jól fel kellett készülnie.

- Rengeteg munkám van.

- Túl sokat dolgozol, anyu. - Peter is pon-tosan tudta, hogy Liz még mindig két ember helyett dolgozik, hisz Jack munkáját is ô vég-zi. - Miért nem veszel magad mellé egy jo-gászt, aki segítene?

- Már gondoltam rá, de valahogy úgy ér-zem, apád nem akarná.

- Apa azt nem akarná, hogy agyondolgozd magad -jelentette ki határozottan Peter Jack idônként munkamániásnak tűnt ugyan, ám alapvetôen tudta, hol a határ, és egyszerűen imádta az ünnepeket. Amikor szabadságra mentek, kihasznált minden percet, amit családja körében tölthetett. Ezt a Tahoe-tónál töltött hetet nagyon élvezte volna.

- Majd meglátjuk. Talán pár hónap múlva keresek egy munkatársat. De addig jól meg-vagyok egyedül. - Feltéve persze, hogy nem hagyja abba a munkát annyi idôre sem, amíg elolvasna egy könyvet, leülne dumálgatni egy baráttal, vagy elmenne a fodrászhoz. Ha minden percben, amit nem a gyerekekkel tölt, gürcöl a taposómalomban, akkor való-ban bírja egyedül is, csak éppen ezt nem na-gyon lehet életnek nevezni, és ezzel Liz tisz-tában is volt. És szemlátomást a gyerekek is.

- Meddig akarod még halogatni, anyu? - csóválta a fejét Peter, aztán elment megkeres-ni testvéreit. Persze a cukorkáspultnál válo-gattak, jókora zacskókkal szálltak vissza a ko-csiba. Többek között ezért is volt az Ikeda az egyik kedvenc helyük.

Amikor hazaértek, Carole vacsorával várta ôket, és Liz arra gondolt, a vakáció utolsó né-hány hetében neki is bôven lesz majd dolga.  Peter még dolgozik egy hétig, de a többiek egész nap otthon lebzselnek majd a medence körül, és meghívják a barátaikat is. Carole legalább hat-nyolc gyereknek fog ebédet fôz-ni minden nap, vacsorát pedig idônként akár kétszer annyinak is. Ám Liz szerette tudni, hol vannak a gyerekei, és mindig szívesen látta a barátokat.

Miközben valósággal falták a mennyei va-csorát, a gyerekek egymás szavába vágva mesélték Carole-nak a tónál történteket, és amikor végül aludni mentek, mind úgy érez-ték, jó újra otthon lenni.

Liz még másnap reggel is egészen kipi-henten, mosolygósan indult munkába. A kellemes érzés azonban nem tartott tovább tíz percnél. Az asztalát szinte elborították a halomban álló iratkötegek, és ennyi telefon-üzenet még soha életében nem várt rá. Túl-ságosan jól végezte a dolgát, egyre özönlöt-tek hozzá az új ügyfelek. Amint lerogyott székére, eszébe ötlött, amit Peter mondott neki elôzô nap a turmix mellett, és nagyot sóhaj tott.

Egész nap megállás nélkül dolgozott, és délután, amikor már ki tudja, hányadik leve-let diktálta, Jeannek is megemlítette Peter ja-vaslatát.

- És van már konkrét elképzelésed? - ér-deklôdött a titkárnô, aki tökéletesen egyetér-tett a fiúval.

- Még abban sem vagyok biztos, hogy tény-leg ide akarok-e venni valakit - felelte Liz.

- Peternek igaza van, hidd el. Ennyi munkát nem lehet egyedül elvégezni. Már Jack halála elôtt is annyi ügyetek volt, hogy ketten alig bir-kóztatok meg vele. És nem tudom észrevetted-e, de most pontosan kétszer annyi eseten dol-gozol, mint amikor még ketten voltatok.

- Hogy történhetett ez? - nézett Liz Jeanre, miután pár pillanatnyi tűnôdést követôen be kellett látnia, hogy titkárnôjének igaza van.

- Úgy, hogy nagyon jó ügyvéd vagy - mo-solygott Jean.

- Jack is az volt - kelt rögtön Liz a férje vé-delmére. - Mindig úgy gondoltam, hogy ket-tônk közül ô volt a jobb.

- Ezzel én sosem értettem egyet - jelentet-te ki ôszintén Jean. - Az azonban tény, hogy ô sok ügyfelet elküldött. Ha egy ügy valami-ért nem tetszett neki, rögtön továbbpasszolta egy másik irodának. Neked nincs szíved ne-met mondani senkinek.

- Talán változtatnom kellene ezen - tana-kodott Liz.

- Nem hiszem, hogy képes lennél rá. - Jean jól ismerte fônökasszonyát. Liz túlságo-san lelkiismeretes volt.

- Voltaképpen én sem - ismerte be nevet-ve Liz, aztán folytatták a munkát.  Már majdnem nyolc óra volt, mire hazaért, pedig a felével sem végzett annak, ami a sza-badsága alatt felhalmozódott. A gyerekek a medence körül ültek, Carole épp pizzát por-ciózott.

- Sziasztok, srácok - mosolygott Liz a né-pes társaságra, és nagy örömmel fedezte fel, hogy Peter is ott van köztük. Attól azonban már egyáltalán nem volt elragadtatva, amikor látta, hogy nagyfia két barátja hogyan veti be-le magát a vízbe, és milyen vadul kezd játsza-ni a kisebbekkel. Szólt is Peternek, figyelmez-tesse barátait, hogy mérsékeljék magukat.

- valaki még megsérül itt nekem - mondta Carole-nak, aki tökéletesen egyetértett vele, és elmesélte, hogy a délután jelentôs részé-ben ugyanezt magyarázta Megan barátainak.  Liz különösen Jamie miatt aggódott, mert a kicsi nem volt valami jó úszó.

Miután a barátok mind távoztak, komo-lyan beszélt gyerekeivel.

- Nagyon nem szeretném, ha baleset tör-ténne itt... és arra sincs szükségem, hogy be-pereljenek!

- Túl sokat aggódsz, anyu - legyintett Annie, mire Liz közölte, hogy lesznek szíve-sek komolyan venni mindazt, amit mondott.  Reggel, mielôtt az irodába indult, megint szólt a gyerekeknek, hogy ne feledjék az elôzô nap megbeszélteket, és este valóban nyugod-tabbak voltak a viszonyok a medence körül.  Amikor azonban csütörtök este hazaért, azt kellett látnia, hogy Peter vagy fél tucat barátjá-val lubickol a medencében, egymás után ug-rálnak be a vízbe, oda sem figyelve, nincs-e épp alattuk valamelyik kisebb gyerek. Az asz-szony azonnal szólt Peternek, szigorúan közöl-te vele, hogy kitiltja a barátait a medencébôl, ha nem hajlandók az alapvetô biztonsági sza-bályokat betartani és a kisebbekre vigyázni.

- Figyelmeztetlek, nem mondom ezt el még egyszer!

- Fáradtnak látszol, anya - jegyezte meg csendesen Peter.

- Fáradt is vagyok, de ez most mellékes.

Nem akarom, hogy baleset történjen! Nem viselkedhettek így, Peter, hát nem érted?

- jól van, anya, értem.

A fiú sokkal érettebb lett a családdal tör-téntek hatására, de nem vált teljesen felnôtté.  Némelyik barátja pedig öntelt, vakmerô bo-lond volt, és ez Lizt nagyon aggasztotta min-dig is. Volt épp elég gondja, a legkevésbé sem hiányzott neki, hogy baleset történjen az ott-honában.

Másnap kora délelôtt meg kellett jelennie a bíróság elôtt, és még át akarta tanulmányoz-ni az iratokat. Fáradt volt és ideges, nyuga-lomra vágyott.

Amikor aztán másnap déltájt kilépett a tár-gyalóterembôl, csörögni kezdett a mobil tele-fonja. Carole hívta, és Liz megállt a lépcsôn, hogy meghallgassa.

- Haza kellene jönnie - mondta Carole, és Liz hátán végigfutott a hideg. Házvezetônô-jének csak akkor volt ilyen a hangja, ha vala-mi komoly gond adódott.

- Mi történt? Megsérült valaki? - Liz ma-gában azért imádkozott, nehogy sejtése be-igazolódjon.

- Peter Szabadnapot kapott, és átjött né-hány barátja.

- Mi történt? - szakította félbe Liz olyan éles hangon, hogy az a saját fülét is sértette, de hát az idegei nem voltak már a régiek.

- Még nem tudjuk. Azt hiszem, beugrott a vízbe, és beütötte a fejét. Itt vannak a mentôsök.

- Sok vért veszített?

Liz lelki szemei elôtt felmerült a kép, amint Jack ott fekszik az iroda padlóján, és körülöt-te minden csupa vér Számára a vér azonos volt a katasztrófával.

- Nem - felelte Carole. A hangja nyugodt-nak tűnt, pedig a keze reszketett az ideges-ségtôl. Rémes érzés volt a rossz hírt közölni Lizzel, de hát valakinek meg kellett tennie. - Eszméletlen. - Nem volt szíve megmondani, hogy Peter a nyakát is törhette. Még nem tudtak semmi biztosat. - A megyei kórházba viszik. Ha gondolja, Liz, oda is mehetne.  És... kérem, ne haragudjon!

- Mindenki más jól van? - kérdezte Liz már a kocsija felé rohanva.

- Senkinek sem történt semmi baja. Csak Peter...

- Rendbe fog jönni?

Ezt még senki nem tudta. A mentôsök dol goztak, végül betették Petert a kocsiba. Liz hallotta a telefonban a sziréna vijjogását.

- Azt hiszem. Nem tudok mit mondani, Liz. Figyeltem rájuk... én szóltam nekik... - Carole elsírta magát.

Liz beindította a kocsit, aztán elköszönt Carole-tól, és elszáguldott a kórház felé.  Peternek rendbe kell jönnie, ismételgette ma-gában. A család képtelen lenne túlélni még egy katasztrófát. És ô biztosan nem élné túl, ha el kellene veszítenie a fiát. Az utat szeren-csésen megúszta anélkül, hogy balesetet oko-zott volna, és alig néhány perccel azután, hogy Peterrel odaért a mentô, beállt a kórház parkolójába.

A betegfelvételi pultnál útbaigazították a baleseti osztály felé, és ô rohant végig a folyo-sókon, kereste a fiát. És amikor végül meglát-ta, megdermedt. Peter szürke volt és vizes, arcára oxigénmaszkot erôsítettek, orvosok és nôvérek csapata nyüzsgött körülötte. Termé-szetesen nem értek rá az aggódó anyával be-szélgetni, az egyik ápolónô mondta el gyor-san Liznek, hogy mi történik. A fiú komoly fejsérülést szenvedett, elképzelhetô, hogy több csigolyája megrepedt vagy eltört. Meg-röntgenezik, amint lehet, és megfigyelô mo-nitorokat kötnek rá.

- Rendbe fog jönni? - kérdezte Liz, miköz-ben rémülten nézte fiát.

Peter szörnyű látványt nyújtott, a fürdôru-hát levágták róla, mezítelenül feküdt a toló-ágyon, mintha nem is lett volna benne élet.

- Még nem tudjuk - felelte ôszintén az ápolónô. - A doktor úr majd beszél magával, amint megállapította, mi a helyzet.  Liz szerette volna megérinteni a fiút, szere-tett volna beszélni hozzá, de a közelébe sem engedték. Csak állt ott, és igyekezett leküz-deni rettegését.

Behoztak egy gépet, megröntgenezték Pe-ter fejét, nyakát, szinte minden porcikáját. Liz sírva nézte, mit művelnek fiával, egy örökké-valóságnak tűnt számára, mire a zöld műtôs-ruhát viselô orvos odalépett hozzá. A férfi nyakában sztetoszkóp lógott, komoly arccal magyarázta, mit állapítottak meg. Magas volt, a szeme sötét, a tekintete komor, de az ôszülô halántéka valahogy bizalmat ébresz-tett. Liz hinni akarta, hogy érti a dolgát.

- Hogy van a fiam? - kérdezte kétség-beesetten.

- Jelenleg nem a legjobban. Még nem tud-juk biztosan, mennyire súlyos a fejsérülés és milyen következményei lesznek. Az elkép-zelhetô lehetôségek száma elég nagy Pár perc múlva elvégezzük az EEG- és CT vizs-gálatot. És sok függ attól is, milyen hamar tér magához. Azt hiszem, a nyakával szerencséje van a fiúnak. Amikor behozták, szinte biztos-ra vettem, hogy eltört, de most már nem tar-tok ettôl. Nemsokára megkapom a röntgen-felvételeket. - Nagyon sok teljes végtagbénu-lásos esettel találkozott már, zömmel ilyen korú fiataloknál, és mindig úszómedencés balesetek következményeként. Ez a fiú azon-ban hihetetlenül szerencsésnek tűnt. Ameny-nyire meg tudták állapítani, bénulásnak nyo-ma sem volt nála. És a felvételek is igazolták az orvos sejtését, a negyedik nyakcsigolyán hajszálnyi repedés keletkezett, de a gerinc nem sérült. Most már a fejsérülésre kellett koncentrálniuk.

És épp csak egy pillanatra, mielôtt elvitték volna, Liz megérinthette fiát.

- Szeretlek, drágám - suttogta, de Peter nem hallhatta, hisz még eszméletlen volt.  Majdnem egy óra telt el, mire visszahozták a fiút, aki még mindig élettelennek látszott.  Az orvos odament Lizhez, az arca, ha lehet még komorabb volt, mint korábban. Az asz-szony addigra megtudta, hogy ô a baleseti osztály vezetô fôorvosa, és a neve Bill Webster.

- A fiának súlyos agyrázkódása van, Mrs.

Sutherland. És találtunk egy jókora duzzana-tot a koponyában. Most semmi mást nem te-hetünk, mint hogy várunk, de ha a duzzanat rosszabbodik, kénytelenek leszünk elvégezni a beavatkozást.

- Úgy érti... agyműtét? - meredt Liz ré-mülten az orvosra, és az bólintott. - De ugye nem fog... nem fog... - Képtelen volt kiejte-ni a szavakat.

- Nem tudunk még semmi biztosat. Vá-runk, és meglátjuk, mi lesz.

- Vele maradhatok?

- Feltéve, hogy nem lesz az utunkban, és nem mozdítja meg. A fiának teljes nyuga-lomra van most szüksége.

Az orvos úgy beszélt Lizzel, mint valami ellenséggel, és az asszony is hasonlóképpen érzett ôiránta. Gorombának és érzéketlennek találta a férfit, márpedig mindkét jellemvo-nást gyűlölte. Enyhítô körülményként vi-szont az szolgált, hogy az orvos szemláto-mást a szívén viselte Peter sorsát.

- Nem leszek útban - felelte Liz csendesen.

Miután az orvos megmutatta, hová ülhet, odahúzott egy széket, és megfogta fia kezét.  Peter egyik ujjától vékony csô szaladt az oxi-génmonitorhoz, és egyáltalán mindenütt monitorok voltak, mutatták a szívműködé-sét, a vérnyomását, az agyhullámait. Pillanat-nyilag az volt a legjobb hír, hogy az állapota stabilizálódott.

- Maga hol volt, amikor a baleset történt? - kérdezte vádlón az orvos, és Liz legszíveseb-ben pofon vágta volna.

- A bíróságon. Ügyvéd vagyok. A házve-zetônôm ott volt velük a medencénél, de gondolom, nem hallgattak rá.

- Hát, valóban úgy tűnik - jegyezte meg a férfi szárazon, azután odament egy másik or-voshoz. Pár perc múlva visszatért Lizhez. - Egy, legfeljebb két órát várunk, azután fel-visszük a sebészetre - közölte.

Liz bólintott. Fiára nézett, megszorította élettelen kezét.

- Hallja, ha beszélek hozzá?

- Nem valószínű. - Az orvos a homlokát ráncolta, amint Lizre nézett. Az asszony majdnem olyan sápadt volt, mint a fia, de a vörös hajúaknak általában nagyon világos a bôrük. - Nem érzi rosszul magát? - kérdezte, és amikor Liz a fejét rázta, hozzátette: - Nem szeretném, ha itt elájulna, nincs idônk magát ápolgatni. Ha úgy érzi, hogy ez túl sok magá-nak, menjen a várószobába, és szólunk, ha bármi történik.

- Nem megyek sehova - jelentette ki Liz határozottan. Akkor sem ájult el, amikor nyolc hónapja az a szörnyűség történt Jack-kel. Egyáltalán nem tetszett neki, ahogy ez a férfi beszélt vele, de a nôvér, akit kikérdezett, amikor Petert CT re vitték, azt mondta, ô a legjobb orvos. Liz ezt el is hitte, de a stílusát attól még visszataszítónak találta.  Dr Webster hozzá volt szokva azokhoz a helyzetekhez, amelyekben másodpercek tö-redéke alatt kellett meghozni döntéseket, amelyek egy hajszálon függô életeket ment-hettek meg, és csak a munkájára összpontosí-tott, a legkevésbé sem akart sápítozó, ájuldo-zó rokonokkal foglalkozni. Megint elsietett, hogy felhívjon egy idegsebészt és értesítse, el-képzelhetô, hogy hamarosan szükség lesz rá.  Lizhez bement egy nôvér, megkérdezte, kér-e kávét. Ekkor már fél három volt.

- Köszönöm, nem kérek semmit. Jól va-gyok - felelte az asszony, de ez szemlátomást nem felelt meg a valóságnak. Lerítt róla, hogy kétségbe van esve, éppúgy aggódott nagyfiáért, mint nem is olyan rég a férjéért.  Csak arra tudott gondolni, hogy ezúttal nem veszíthet. Nem viselné el, ha a sors még egy csapást mérne rá.

Miközben rémült és elszánt gondolatok váltották egymást elméjében, halkan beszélt fiához.

- Gyerünk, Peter... ébredj fel... szólalj meg... én vagyok az, anyu... nyisd ki a sze-med, drágám... beszélj hozzám... mondj valamit... anyu kéri, hogy ébredj fel... szeret-lek, kisfiam... térj magadhoz... szólalj meg...

- Ismételgette a szavakat, újra és újra, akár egy mantrát, és imádkozott magában, hogy fia meghallja, akármilyen mélyre merült is az öntudatlanság sötétjébe.

Délután négykor még mindig nem állt be változás Peter állapotában. Az orvos megint bejött, megnézte a monitorokat, azután azt mondta, adnak még egy órát Peternek, és at-tól függôen, hogy ezalatt történik-e valami, újraértékelik a helyzetet. Liz bólintott. Fia meg sem rezzent, amióta a kezét fogta, de mintha az arca már nem lett volna annyira szürke. Az orvos ebben egyetértett az asz-szonnyal, ám azt is észrevette, hogy ô viszont egyre rosszabb színben van. Kicsit meg is enyhült az elkínzott arcú nô iránt. Megkér-dezte, felhívta-e már a fiú apját.

Liz megrázta a fejét, de nem szólt egy szót sem.

- Talán nem ártana pedig - próbálkozott újra a férfi, bár látott valamit az asszony te-kintetében, ami elbizonytalanította. Érezte, hogy valami van a háttérben, talán egy csúf válás vagy ki tudja, milyen kellemetlenség. - A veszély még nem múlt el, bármi megtör-ténhet a fiúval.

- Az édesapja nyolc hónappal ezelôtt meg-halt - mondta végül Liz. - Nincs kit felhív-nom.

Amíg Petert vizsgálták, Carole-t már érte-sítette, hogy a fiú életben van, de még esz-méletlen, és hogy legközelebb akkor telefo-nál haza, amikor Peter állapotában változás következik be. Most már csak azért imádko-zott, hogy Peter ne menjen az apja után: Re-mélte, hogy az orvos képes lesz ezt megaka-dályozni.

- Részvétem - mondta a férfi, aztán eltűnt megint.

Liz nézte a fiát, halkan beszélt hozzá, és jóllehet senkinek be nem vallotta volna, a kórterem lassan forogni kezdett vele. Ez az egész már túl sok volt neki, olyan borzalmas, olyan rémítô. Nem veszítheti el a fiát! Nem engedheti, hogy ô is itthagyja, mint Jack. Le-hajtotta a fejét, amilyen mélyre csak bírta, és amikor jobban lett, beszélt tovább Peterhez.  És mintha imái meghallgatásra találtak vol-na, a fiú alig észrevehetôen megmoccant. Liz megdermedt. Néhány perc múlva Peter meg-próbálta a fejét elfordítani, de a nyakmereví-tô, amit rátettek, nem engedte. A szemét to-vábbra sem nyitotta ki.

Liz most már hangosabban beszélt hozzá, biztatta, hogy nyissa ki a szemét, szólaljon meg, vagy legalább szemrebbenéssel jelezze, hogy hallja-e, amit ô mond neki, szorítsa meg a kezét, mozdítsa meg a lábujját. Sokáig nem történt semmi, ám végül Peter felnyögött, de nem lehetett megállapítani, hogy önkéntele-nül adta ki a halk hangot, vagy ily módon re-agált anyja kérlelésére. Liz jelzett a nôvér-nek, aki a hírek hallatán rohant az orvosért.  Liz izgatottan beszélt tovább fiához, könyör-gött neki, hogy nyissa végre ki a szemét. És épp amikor az orvos belépett, Peter megint felnyögött. Szemhéja néhányszor megreb-bent, és végül kinyitotta a szemét, amint az anyja reményteli arccal fölé hajolt.

- A... a... aanyaa - nyögte a fiú fájdal-masan, de Liz rögtön megértette, mit mond, és Bill Webster is.

Az asszony arcán patakzottak a könnyek, amint Peterhez közelebb hajolva elmondta neki, mennyire szereti. És amikor az orvos-ra pillantott, csodálkozva látta, hogy az mo-solyog.

- Alakul a dolog - mondta Webster - Be-széljen hozzá tovább! El akarok végezni még néhány vizsgálatot.

Peter szeme már lecsukódott, de anyja sza-vai hallatán megint felpattant. A fiú ajkát ez-úttal rémes hördülés hagyta el. Alig érzékel-hetôen megszorította Liz kezét.

- Jaaj - nyögte a homlokát ráncolva. - jaaj . .  Liz az orvos mellé lépett.

- Fájdalmai vannak - súgta ijedten.

- Persze, hogy vannak. Valószínűleg úgy érzi, hogy rögtön szétesik a feje - felelte Webster, és befecskendezett valamit a fiú vé-nájába helyezett kanülbe.

Pár perc múlva belépett a kórterembe az idegsebész.

- Alakult a dolog - fogadta mosolyogva.

Webster Elmondta, mi történt a telefonbe-szélgetésük óta, és mindkettejük véleménye az volt, hogy a műtétet egyelôre nem kell el-végezni, sôt, kis szerencsével egyáltalán nem lesz rá szükség.

Liz nagyon örült a jó hírnek. Már hat óra volt, és ô egyetlen percre sem mozdult el Peter ágya mellôl.

- Úgyis itt vagyunk a fiúval, igyon egy csé-sze kávét - ajánlotta neki Webster Az asszony a fejét rázta. Nem állt szándé-kában otthagyni Petert, amíg az állapota nem javult, tartson ez bármeddig is. Reggel óta nem evett semmit, de úgysem ment volna le a torkán egyetlen falat sem.

Egy óra eltelt, mire Peter újból megszólalt.

- Anya - mondta megint, ezúttal már kicsit tisztábban. - Fáj - tette hozzá kis idô múlva.  Hangja alig volt több rekedtes hördülésnél, de felemelte a kezét, és amennyire tudta, meg-szorította anyja ujjait. Alig volt benne annyi erô, mint egy csecsemôben. - Haza - nyögte még, és tekintete az ágy mellett álló orvosra siklott.

- Haza akarsz menni? - érdeklôdött Bill Webster, és Peter picikét bólintott. - Jó. Mi is azt akarjuk, hogy hazamenj, de még beszél-getned kell velem, mielôtt bárhová mennél.  Hogy érzed magad, Peter? - Sokkal kedve-sebben beszélt páciensével, mint annak any-jával.

- Pocsék - válaszolt nagy nehezen a fiú a kérdésre. - Fáj.

- Mid fáj a leginkább?

- Fej.

- A nyakad is fáj?

Peter megint bólintott, amennyire a nyak-merevítô engedte, de rögtön el is torzult az arca a fájdalomtól.

- Máshol is fáj? - kérdezte még az orvos.

- Nem... Anyu...

- Itt vagyok, kisfiam.

- Bocs... - suttogta a fiú, de a tekintete mindent elmondott.

Liz a fejét rázta. Ez nem az a pillanat volt, amikor elemezni kellett a történteket.  Peter azonban nem hagyta annyiban. Vala-mit még el kellett mondania, akármekkora erôfeszítések árán is.

- Butaság...

- Igen. De még mekkora - felelt az orvos Liz helyett. - Nem is tudod, milyen szeren-cséd van, hogy ez a butaság nem teljes vég-tagbénulással végzôdött.

Ezután megkérte a fiút, hogy mozdítsa meg a lábát, a karját, a kezét. Peter nagyon igyeke-zett, de alig bírta megszorítani az orvos ujjait.  Webster és az idegsebész azonban rendkívül elégedett volt a teljesítményével. Végül kilenc órakor közölték Lizzel, hogy átviszik a fiút a baleseti osztály intenzív szobájába, mert ott biztosított az állandó megfigyelés.

- Szerintem nyugodtan hazamehet, pi-henje ki magát. A fiú állapota lassan, de biz-tosan javul, úgyhogy elég, ha délelôtt vissza-jön hozzá.

- Itt alhatnék?

- Hát, ha nagyon akar, végül is lehet. De a fiú most már aludni fog. Most, hogy ennyit javult, talán fájdalomcsillapítót is adhatunk neki. Jót tenne magának a pihenés a nehéz nap után. - Legnagyobb meglepetésére saj-nálatot érzett a nô iránt. Mindig vigyázott, hogy ne kerüljön személyes kapcsolatba pá-cienseivel, de ez a szerencsétlen asszony bor-zalmasan nézett ki. - Vannak még gyerekei?

- kérdezte, és amikor Liz bólintott, így foly-tatta: - Nem akar hazamenni hozzájuk? Biz-tosan nagyon aggódnak. Peter elég rossz álla-potban volt, amikor behozták. Látták, ami történt?

- Azt hiszem. Felhívom ôket, megmon-dom, hogy Peter jobban van.

- Miért nem megy haza legalább egy kis idôre? Felhívom, ha netán valami történik.

- Maga meddig lesz itt? - Továbbra sem kedvelte a határozott doktort, de már megbí-zott benne.

- Holnap délig biztosan - mosolyodott el Webster.

Liz meglepôdve vette észre, hogy a férfi egészen jóképű, ha nem a homlokát ráncolja folyton, akár azért, mert vele veszekszik, akár azért, mert a monitorokat nézi.

- Nem tudom itthagyni a fiamat - mondta ôszintén.

- jót fog tenni magának, ha hazamegy, mi meg úgyis el leszünk foglalva az átköltözte-téssel. Csak útban lenne.

Hát igen, stílusa az van, gondolta Liz, és ma-gában elmosolyodott. Aztán megmondta Peternek, hogy hazamegy a kisebbekhez, de hamarosan visszajön.

- Bocs, anyu - ismételte a fiú. - Butaság volt.

- Nagyon nagy szerencséd van. És nagyon szeretlek. Most már igyekezz meggyógyulni!

- Mondd Jamie-nek, jól vagyok. - Még mindig nagy megerôltetés volt számára a be-széd, de szemlátomást javult az állapota, hisz már majdnem teljes mondatot mondott ki.

- Jól van, drágám. Hamarosan visszajövök.

- jól vagyok.

Peter próbálta anyját megnyugtatni, ez jó jel volt. Nyilvánvalóan teljesen visszanyerte öntudatát, emlékezetkiesése sem volt. Liz gondolni sem bírt arra, mi történt volna, ha a fiú nem tér magához, kómába esik, vagy - ne adj Isten - nem éli túl. Gyorsan elhessegette a gondolatot.

- Szeretném, ha a folyosón rohangálnál, mire visszaérek. Rendben? - mondta, miután megcsókolta nagyfiát.

Peter vigyorgott. Liz az ajtóból még egy csókot dobott felé, aztán kilépett a folyosóra, sarkában az orvossal.

- Nagy szerencséje volt a fiúnak - mondta megint Webster, és elismeréssel tekintett az asszonyra, aki egész nap a gyengeség legap-róbb jelét sem mutatta. - Nem bíztam benne, hogy műtét nélkül magához tér, és fôleg ilyen hamar Fiatal, egészséges, és ki tudja, talán maga is segített azzal, hogy beszélt hozzá.

- Bármi volt is az oka, hála istennek, hogy magához tért.

- Pár hétig biztosan itt tartjuk, úgyhogy ne fárassza ki magát teljesen már az elején. Sem-mi baj nem lesz, ha csak reggel jön vissza.

- Szeretnék itt aludni. Hazamegyek, meg-nézem, mi van a kisebbekkel, de hamarosan visszajövök.

- Hány gyereke van? - érdeklôdött az or-vos. Nyilvánvaló volt számára, hogy az asz-szony nagyszerű anya.

- Öt. Peter a legidôsebb.

- Hagyja meg a számát a nôvérpultnál! Ha bármi történne, telefonálok. És ha mégis úgy dönt, hogy otthon marad, ne érezzen miatta bűntudatot! A történtek biztosan felzaklatták a kisebbeket, fôként, ha tanúi voltak az eset-nek. Mennyi idôs a legfiatalabb?

- Tíz. És a három lány tizenkettô, tizen-négy, tizenöt.

- Lehet velük gond bôven.

- Nagyon jó gyerekek - felelte Liz.

Az orvos azt akarta mondani, hogy na-gyon jó anyjuk van, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Inkább visszament Pe-terhez.

Tíz óra elmúlt, mire Liz hazaért, de a gye-rekek még fenn voltak. A lányok kisírt szem-mel gubbasztottak a konyhaasztal mellett, Jamie sápadtan ült Carole ölében. Úgy fes-tettek, mint valami háború sújtotta övezet-bôl kimenekített árvák. Amint Liz belépett az ajtón, mind felugrottak, fürkészték az ar-cát. Anyjuk kimerültnek látszott, de mosoly-gott.

- Rendbe fog jönni. Rémes agyrázkódása van és hajszálnyi repedés keletkezett az egyik nyakcsigolyáján, de most már meg fog gyógyulni. Nagy szerencséje volt.

- Meglátogathatjuk? - kérdezték kórusban.

- Még nem - felelte Liz.

Carole eléje tett egy tányér ételt, de ô nem tudott egy falatot sem leerôltetni.

- Mikor jöhet haza? - kérdezte aggódó arccal Megan.

- Sajnos csak pár hét múlva. Attól függ, milyen gyorsan javul az állapota.  A gyerekek mindent tudni akartak, de Liz úgy döntött, a délután borzalmaitól megkí-méli ôket. A lényeg az, hogy Peter már sokkal jobban van.

Miután úgy egy óra múlva a gyerekek fel-mentek lefeküdni, Carole könnyes szemmel bocsánatot kért. Úgy érezte, ô a felelôs a tör-téntekért.

- Ne bolondozzon! - szólt rá szigorúan Liz. Olyan fáradt volt, hogy beszélni is alig bírt, de tudta, tartozik annyival Carole-nak, hogy enyhíti bűntudatát. - Biztos vagyok benne, hogy mindent megtett, amit csak le-hetett. Nyilván nem hallgattak magára. Peter hálát adhat az égnek, hogy az ostobasága nem került az életébe.

- Ű, uramisten! - Carole hangja elcsuklott, könnyeit törölgette és kifújta az orrát. - Tényleg meg fog gyógyulni?

- Az orvosok szerint igen. Jó pár óráig nem nyerte vissza az eszméletét, de most már be-szél. Egy ideig azt hittem... - Nem volt képes kimondani.

Carole tudta, mire gondol. ž maga is ugyanattól tartott, és minél tovább maradt tá-vol Liz, ô annál biztosabb lett benne, hogy a legrosszabbra kell számítania. Hatalmas kô esett le a szívérôl, amikor Liz végül megérke-zett a jó hírrel.

- Ma a kórházban alszom - mondta rövid hallgatás után Liz. - Felmegyek, pár dolgot be kell csomagolnom.

- Miért nem marad itthon? Kimerültnek látszik, Liz, jót tenne egy kis pihenés, fôleg ha holnap megint egész nap Peter mellett akar lenni.

- Az orvos is ezt mondta, de már döntöt-tem. Visszamegyek Peterhez. Igaz, hogy már tizenhét éves, de azért ijesztô lehet neki ez az egész, ráadásul erôs fájdalmai vannak.

- Szegény gyerek! Hogy ilyen szerencsét-lenül végzôdjön neki a nyári vakáció! Az is-kolakezdésre meggyógyul?

- Még nem tudni.



Liznek most a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogysem az iskolakezdésre gondol-jon. Amint felidézte magában a délután bor-zalmait, úgy érezte, mintha agyonverték vol-na, és úgy is nézett ki, mint akit rögtön elhagy az erô. Carole szíve majd megszakadt érte.  Liz lassan fellépkedett a lépcsôn, benézett mindegyik gyerekszobába, kiosztotta a jó éjt-puszikat. Jamie már mélyen aludt, a lányok is ágyban voltak. A ház furcsán csendesnek tűnik így, Peter nélkül, gondolta, amint belépett a hálószobába, és lerogyott az ágyra. Csoma-golni akart, de hirtelen képtelen volt meg-mozdulni. Csak arra tudott gondolni, ami majdnem megtörtént, és feltört belôle a meg-könnyebbülés zokogása. Amikor kicsit meg-nyugodott, felhívta anyját, aki kis híján el-ájult a hírek hallatán.

- Úristen! Meg fog gyógyulni? - kérdezte elfúló hangon.

Liz elmondta mindazt, amit az orvostól megtudott, azután megígérte, hogy újra tele-fonál, amint Peter jobban lesz. Végül majd-nem éjfél volt már, amikor összeszedte a leg-szükségesebbeket és egy óra felé ért vissza a kórházba.

Peter ébren volt, és az állapota rohamosan javult. Épp az egyik nôvérrel beszélgetett, amikor anyja belépett az intenzív szobába.

- Szia, anyu - mondta, amint megpillan-totta Lizt. - Hogy van Jamie?

- Jól. Mindenki azt üzeni, hogy nagyon szeret és gyógyulj meg gyorsan. Velem jöttek volna rögtön, de elmagyaráztam, hogy a lá-togatással kicsit várniuk kell.

Az ápolónô felállított számára egy szét-nyitható ágyat a várószoba sarkában, ô pedig ledôlt szabadidôruhájában, és magára húzott egy plédet. Megígérték, hogy felébresztik, ha Peternek szüksége van rá, vagy rosszabbul lenne, de hangsúlyozták, szerintük nem lesz probléma.

Már félálomban volt, amikor lépteket hal-lott, s a szeme rögtön felpattant. Bill Webster állt az ágya mellett, és Liz szíve máris a torká-ban dobogott, amint felült. A férfi a zöld mű-tôsruhát szürkére cserélte. Nem volt valami tetszetôs öltözék.

- Mi történt?!

- Semmi. Peter jól van. Nem akartam meg-ijeszteni, csak arra gondoltam, megnézem, nincs-e valamire szüksége... talán egy enyhe altatóra...

Liz nézte a tétován álldogáló orvost, és rá-ébredt, hogy az aggódik érte, mert komolyan törôdik pácienseivel. Az asszony mély hálát érzett mindazért, amit Webster a fiáért tett.

- Köszönöm, nincs szükségem semmire.

Jól vagyok - mondta, és kezdett újra meg-nyugodni. - És köszönöm mindazt, amit tett. Azt hiszem, el tudok aludni gyógyszer nélkül.

Az orvos látta rajta, hogy mennyire kime-rült, de ebben nem volt semmi meglepô a ne-héz nap után.

- Örülök, hogy a fiú állapota ilyen gyorsan javul - mondta Webste.

- Én is. Nem tudom, hogyan éltük volna túl, ha nem így történik.

- A férje beteg volt? - kérdezte hirtelen az orvos. valahogy olyan érzése volt, hogy a fér-fi halálának rák lehetett az oka.

Liz a fejét rázta.

- Lelôtte az egyik ügyfelünk férje kará-csony napján.

Websternek rögtön beugrott az eset. Bó-lintott.

- Emlékszem, láttam a hírekben. Együttér-zésem - mondta, jóllehet tisztában volt vele, hogy el sem tudja képzelni, milyen érzés le-hetett.

Lekapcsolta a lámpát a várószobában, és kiment. Csodálta az asszony lelkierejét. Be-nézett még egyszer Peterhez, aztán moso-lyogva visszaballagott az íróasztalához, ahol némi papírmunka várt rá. Az ilyen napokat szerette, amikor sikerült gyôzelmet aratni. Az ilyen napokon örült, hogy ezt a foglalkozást választotta. A sors ezúttal kegyes volt pácien-séhez. Hátradôlt székén, egy pillanatra le-hunyta a szemét, azután munkához látott.  Az éjszakai ügyelet hosszú órái vártak még rá, de nem bánta. Minden nagyszerűen ala-kult, és az ilyen napok megsokszorozták az erejét.

7.  fejezet

iz meglehetôsen nyugtalanul aludt né-T hány órát, de hajnalban már újra fia ágya mellett ült. Amikor Peter felébredt, iszonyú fejfájása volt, panaszkodott a nyakmerevítô miatt, és a nyakát is fájlalta.

Webster hatkor megint bejött ellenôrizni a fiú állapotát, és mindent rendben talált. A délelôtt folyamán az idegsebész is benézett, és örömmel nyugtázta a változást. Megint el-mondta Liznek, hogy a fiúnak hihetetlen sze-rencséje volt.

Az asszony segített az ápolónônek lemos-datni Petert - aki már folyékony táplálékot kaphatott ezen a napon, mivel állapota való-ban gyorsan javult - délután pedig haza-ment a kisebbekhez. Carole és a lányok kér-dések ezreivel várták, ám Liznek feltűnt, hogy Jamie nincs sehol. Amikor rákérdezett, a többiek azt mondták, nem látták ebéd óta.  Liz végigjárta az egész házat, végül a szobá-jában találta meg a szótlanul üldögélô kisfiút.

- Szia, kincsem. Mit csinálsz itt fenn egye-dül?

Amikor Jamie feléje fordult, olyan kétség-beesés tükrözôdött az arcán, hogy Liz szíve majd megszakadt. Odament hozzá, leült melléje a földre, és megfogta a kezét.

- Peter az üdvözletét küldi. Azt mondta igyekszik mihamarabb hazajönni.  Jamie azonban megrázta a fejét, és két nagy könnycsepp gördült végig az arcán.

- Nem jön haza - jelentette ki. - elment, mint apu. Álmodtam róla éjszaka.

- Nézz rám! - mondta Liz, azzal gyengé-den maga felé fordította a könnyáztatta kis arcot, és egyenesen fia szemébe nézett. - Ha-zudtam én neked valaha is, Jamie? Ugye, nem. Peter meg fog gyógyulni. Megsérült a nyaka, ezért merevítôt kell hordania, és na-gyon fáj a feje. De meg fog gyógyulni, és egy-két hét múlva hazajöhet.

Jamie sokáig nem szólt egy szót sem, töp-rengve csak fürkészte anyja arcát.

- Meglátogathatom? - kérdezte végül.

Peter még mindig elég ijesztô látványt nyújtott, hisz mindenütt csövek lógtak ki be-lôle és monitorok villogtak és pittyegtek kö-rülötte. Liz mégis eltűnôdött, nem lenne-e jobb Jamie-nek, ha ilyen állapotban is, de lát-hatná és megbizonyosodhatna róla, hogy testvére életben van.

- Ha igazán akarod. Sok gép veszi körül, amelyek fura zajt csapnak, és a karjaihoz csö-vek futnak.

- Milyen csövek? - érdeklôdött kíváncsian Jamie, és máris kevésbé látszott rémültnek.

- Olyanok, mint egy-egy szívószál. - Jobb hasonlatot Liz nem tudott kitalálni.

- És megengedik, hogy meglátogassam?

Gyerekek nem léphettek az intenzív szo-bába, de Liz elhatározta, megkérdezi Bill Webstert, hátha kivételt tesznek a különleges körülményekre való tekintettel. Az orvos azt mondta, este megint benn lesz, Liz pedig megígérte Peternek, hogy ezt az éjszakát is a kórházban tölti.

- Meg fogom kérdezni - felelte, és magá-hoz húzta a kisfiút. - Nagyon szeretlek, Jamie.  Hidd el, minden rendben lesz.

- Biztos, hogy Peter nem fog elmenni, mint apu?

- Biztos - mondta Liz, könnyeit nyeldesve.

Olyan nehéz volt ez még mindig, és nem csak az ô számára.

- Becsszóra? - kérdezte Jamie.

- Becsszóra. És még ma este megkérde-zem a doktor bácsit, hogy bejöhetsz-e Peter-hez. Mi lenne, ha most rögtön felhívnánk a bátyádat?  jamie szeme felcsillant.

- Lehet?

- Persze - bólintott Liz, és hirtelen rájött, hogy ez a lányoknak is jót tenne.  Leszaladt a lépcsôn, nyomában Jamie-vel, hívta a lányokat, aztán tárcsázta a kórház számát, és a baleseti osztály intenzív szobáját kérte.

Egy ápolónô odavitte a telefont Peterhez, aki még mindig rekedtes hangon ugyan, de megígérte, hogy hamarosan otthon lesz, és figyelmeztette húgait, hogy addig is visel-kedjenek rendesen, mert aztán lesz kapsz.  Jamie-nek a lelkére kötötte, hogy nagyon vi-gyázzon magára a medencénél, elmondta neki, hogy amit ô tett, nagy butaság volt, amibôl Jamie-nek okulnia kell.

- Hiányoztok, srácok - mondta, és elvéko-nyodó hangjából Liz tudta, hogy könnyek fojtogatják. - Jövök haza, amilyen hamar le-het - tette még hozzá.

- Anyu azt mondta, megkérdezi, hogy meglátogathatlak-e - újságolta Jamie büsz-kén, és ennek Peter nagyon örült.  Liz ezután még szólt Peternek, hogy ha va-lóban jól érzi magát, akkor ô a kisebbekkel vacsorázna, és csak néhány óra múlva men-ne vissza a kórházba.

- Persze, anya, maradj velük nyugodtan.

Viszont hozhatnál nekem valami jó kaját.

- Mégis mire gondolsz? - érdeklôdött Liz, hiszen jól tudta, hogy fia még pépes ételt sem kaphatott aznap.

- Jól jönne egy sajtburger!

- Most már biztos, hogy sokkal jobban vagy - nevetett az asszony. Mennyire más volt most a hangulat, mint elôzô nap, amikor Könyörgöm nana, nagy myiaa ra a .caam szólaljon meg. - Attól tartok, fiam, a sajtbur-gerre még pár napot várnod kell.

- Gyanítottam, hogy ezt fogod mondani. - A fiú hangja csalódottan csengett.

- Este találkozunk, drágám, szervusz.

Kis ideig még együtt üldögéltek, Jamie az anyjához bújt, de már sokkal nyugodtabb-nak látszott. Mind a négy gyerek felvidult, miután beszélhettek Peterrel. A lányoknak újra kedvük támadt telefonálgatni, és végül Jamie is kiszaladt játszani a kertbe.  Liz ekkor felhívta az irodát. Jean elmondá-sa szerint semmi érdemleges nem történt, egy tárgyalást sikerült elhalasztatnia, több ügyféllel pedig új idôpontot egyeztetett.  Mindez azonban csak azt tudatosította újra Lizzel, hogy most minden teher az ô vállán nyugszik. Nincs, aki helyettesítse, akivel át-adhatnak egymásnak ügyeket; minden egye-dül ôrajta múlt. A gyerekek, a munka, a csalá-di problémák, a kis összetűzések éppúgy, mint a katasztrófák. Iszonyatos teher volt ez.  És amíg a kórház felé menet végighajtott a városon, ezen tűnôdött.

Bill Webster már a kórházban volt, mosoly-gott, amikor meglátta Lizt, intett neki, de szemlátomást sok dolga volt. Eltelt egy óra is, mire felbukkant az intenzív szobában.

- Hogy van a kedvenc páciensünk? - ér-deklôdött.

- Sajtburgert kért. Szerintem ez jó jel.

Egyetért velem? - mosolygott Liz, és félresö-pört egy vörös hajtincset, amely a szemébe hullt. Épp Peter vállát masszírozta óvatosan.  A fiú fejfájása már enyhült, mert végre kap-hatott fájdalomcsillapítót.

- Nos, a sajtburger nagyszerű jel. Holnap megfelel, Peter?

- Ez komoly? - Peter szeme felcsillant.

- Meglátjuk. Néhány nap múlva meg-kezdjük a nyakad kezelését, nem is árt, ha addigra kicsit megerôsödsz, feltéve, hogy a gyomrod nem tiltakozik túlságosan.  Ez remek hír volt Peter számára, mivel mélységesen utálta azt a híg, vízízű löttyöt, amit leves gyanánt adtak neki.

Bill Webster ellenôrzött valamit a fiú kór-lapján, megnézte a monitorokat, azután ki-ment a helyiségbôl. Liz utánasietett, meg akarta kérdezni, behozhatja-e Jamie-t más-nap délután.

- Egy szívességet szeretnék kérni - kezdte.

A férfi a homlokát ráncolva hallgatta. Ma kék műtôsruha volt rajta, és úgy festett, mintha napok óta nem fésülködött volna.  Délután behívták, amikor egy frontális ütkö-zés áldozatait hozták be a mentôk. Öt felnôtt és három gyerek sérült meg, és a gyerekek közül kettô estére meghalt. Az egész olyan szörnyű volt, az orvosnak jólesett Peter álla-potának gyors javulását látni.

- Tudom, gyerekek nem léphetnek be az intenzív szobába - folytatta Liz.

Az orvos türelmetlenül bólintott. Nem véletlen, hogy kitiltották innen a gyereke-ket, hisz valamennyien két lábon járó bak-tériumraktárak, az itt fekvô betegeknek pedig más sem hiányzott, mint valami fer-tôzés. Liz komoly arckifejezését látva azon-ban úgy döntött, meghallgatja, mi a kíván-sága.

- Tudja, elég sok mindenen mentünk ke-resztül az elmúlt idôszakban, amióta a férjem meghalt. - Még mindig nehezére esett ki-mondani a szót, de kénytelen volt. - A kisfia-mat nagyon felzaklatta, ami Peterrel történt.

- Mennyi idôs?

- Tízéves. - Liz tétovázott, nem tudta, mennyit mondjon el, végül úgy döntött, bi-zalmába avatja az orvost. Végül is megmen-tette Peter életét. - Tudja, ô sérült. Koraszülött volt, és amikor oxigént kapott, valamilyen károsodás történt. Tegnap látta, ami történt, és most azt hiszi, Peter sem jön haza soha többé, mint az apja. Sokat segítene, ha leg-alább láthatná a bátyját.

Bill Webster sokáig hallgatott, azután bó-lintott. Ez a család valóban sok mindenen ment keresztül.

- Hát, magának aztán kijutott. Segíthetnék valahogyan? - kérdezte.

Szavai hallatán Liz szeme könnybe lábadt.  Egy pillanatra lehajtotta a fejét, hogy össze-szedje magát. Megint azt érezte, amit közvet-lenül Jack halála után, amikor az emberek a kedvességükkel folyton megrakatták.

- Csak engedje meg, hogy behozhassam Peterhez - felelte végül halkan.

- Hozza, amikor csak akarja! És mi van a többiekkel? Nekik nem okoz problémát a dolog?

Az orvos megértette, hogy a családnak rendkívül nagy csapás volt az apa halála; megértette, mit jelképez számukra a legidô-sebb fiúgyermek, illetve a nagytestvér; és megértette az anya elôzô napi viselkedését is.  Erôs késztetés ébredt benne, hogy valami-lyen módon könnyítsen a vállukra nehezedô terheken.

- A lányoknak elmondtam, ami tegnap itt a kórházban történt, és tudomásul is vették.  Természetesen számukra is megnyugtató lenne, ha láthatnák a bátyjukat, de igazán Jamie esetében fontos.

- Hozza be holnap!

- Köszönöm.

Liz visszament Peterhez, és vele maradt, amíg a fiú álomba nem merült. Ezután ô is le-feküdt a várószoba sarkában felállított ágyá-ra, de nem tudott elaludni. Még mindig éb-ren forgolódott, amikor nyílt az ajtó, és Bill Webster nézett be rajta. A szobában sötét volt, az orvos nem látta, hogy az asszony al-szik-e, pár pillanatig tétovázott, mielôtt hal-kan szólitotta.

- Liz?

Most mondta ki elôször a keresztnevét, és az asszony megint rémülten ült fel, azt hitte, Peterrel történt valami.

- Baj van? - Félrelökte a takarót.

- Minden rendben. Bocsásson meg, nem akartam megijeszteni. Csak gondoltam, meg-kérdezem, nem kér-e egy csésze teát vagy va-lamit. - Úgy vélte, kávét ajánlani nem lett volna szerencsés. Igaz, hogy ô dolgozott, de mégiscsak az éjszaka közepe volt. - Feléb-resztettem? - kérdezte a sötétben, és lelkifur-dalása támadt. Ám egyfolytában ez a család járt a fejében, és szeretett volna kicsit beszél-getni az asszonnyal.

- Ébren voltam még. Nem alszom valami jól, amióta... - Elhalt a hangja, de a férfi tud-ta, mire gondol. - Talán jót tenne egy kis tea vagy leves.

A folyosón állt egy italautomata, nem messze az orvos szobájától, Liz korábban vett már ott teát és levest is. Most azonban a férfi a szobájába kísérte, és kannából töltötte ki a gôzölgô italt.

Liz leült, kicsit zavarban volt, mert úgy érezte, gyűrött és kócos. A férfi azonban nem úgy festett, mintha ez zavarta volna, egyéb-ként is ô volt rosszabb állapotban a többórás kemény munka után.

- Mi a szakterülete? - kérdezte, és belekor-tyolt kávéjába.

- Családjog... válóperek...

A férfi bólintott.

- Azon a területen magam is szereztem né-mi tapasztalatot. - Az emlék szemlátomást nem volt kellemes számára, ajkát keserű kis félmosolyra húzta.

- Ezek szerint elvált? - kérdezte Liz, és az orvos megint bólintott. - Gyerekek?

- Nincsenek. Nem volt rá idô. Amikor összeházasodtunk, én gyakorló voltam, ô végzôs medika. van, akinek ilyen helyzet-ben születik gyereke, de ezt én mindig osto-baságnak tartottam. Addig nem akartam gyereket, amíg nem tudtam volna idôt sza-kítani rá, hogy vele legyek. Tudja - moso-lyodott el - talán majd ha nyolcvanéves le-szek.

Igazán ragyogó volt a mosolya, a tekintete pedig sokkal kedvesebb, mint azt Liz feltéte-lezte volna róla. Az asszony kimondottan el-lenszenvesnek találta, amikor elôször talál-koztak. Gorombának, érzéketlennek tűnt számára, ám mostanra már megértette, az orvos figyelme sokkal fontosabb dolgokra összpontosult, semhogy vele társalogjon.  Ráadásul az az ember, akit egy nappal koráb-ban nyersnek, udvariatlannak látott, most rendkívül kedvesen és figyelmesen viselke-dett vele.

- Tíz évvel ezelôtt váltam el - tette hozzá váratlanul a férfi.

Liz ismerte ezt a jelenséget. Az ügyfelei is mindig többet mondtak el neki, mint amire rákérdezett, amit szükséges volt tudnia.  Amint valaki kicsit is megismerte ôt, rögtön a bizalmába fogadta. És most azon kapta ma-gát, hogy szeretne is többet megtudni az or-vosról.

- És azóta sem támadt kedve újraházasod-ni? - érdeklôdött.

- Hát, nemigen. Azt hiszem, az elsô alka-lom örökre kigyógyított ebbôl a betegségbôl.  A nejemnek viszonya volt a fônökömmel, és ez nekem nem esett valami jól. Persze a kór-házban már mindenki tudta, mire rájöttem, és nagyon sajnáltak. Szóval a válásunk nem volt kimondottan békés és csendes. žk aztán késôbb össze is házasodtak, már három gye-rekük van. Az exnejem a gyakorlóév után ki-szállt a szakmából, számára csak hobbi volt az orvostudomány Szinte semmi közös nem volt bennünk.

- A férjem meg én együtt dolgoztunk ti-zennyolc éven át. Jól éreztük magunkat így.  Kellemes, és hasznos is, ha az embernek ugyanaz a szakmája, mint a párjának - mondta Liz csendesen, és igyekezett nem elmerülni az emlékekben. Fáradt volt, tud-ta, ha Webster kérdezgetni kezdi Jackrôl, biztosan elsírja magát. - žszintén szólva én nem voltam úgy oda a családjogért, mint a férjem. Ha rajtam múlik, minden remény-telen esetet elvállaltunk volna, pedig ha az embernek öt gyereke van, nem enged-heti meg magának, hogy folyton jótékony-kodjon. A férjem pontosan tudta, hol a ha-tár Jó érzékkel választotta ki azokat az ügyeket, amelyekkel sokat lehetett keresni.  Persze nem mindig ez volt a legfôbb szem-pont. De a gyerekeknek meg akartunk adni mindent.

- És most? Még mindig válóperekkel fog-lalkozik?  Liz bólintott.

- Miért? - kérdezte Webster - Csinálhatna bármi mást, amihez több kedve van.

- Hát, nem egészen - mosolyodott el Liz.

- Még mindig megvan ugyanaz az öt gyere-kem. A lábuk egyre nô, a cipôk egyre drá-gábbak. Az iskoláztatásról nem is beszélve.  Hamarosan négy gyerek egyetemi tanul-mányait fogom fizetni. Jacknek igaza volt.  A családjog jól jövedelmez, még ha idôn-ként elegem is van belôle. Tudja, a váláskor az emberek a legrosszabb oldalukat mutat-ják. A legtüneményesebb ember is szörnye-teggé válik, amikor haragszik a házastár-sára. De úgy érzem, tartozom annyival a férjemnek, hogy folytatom a munkát, amit együtt kezdtünk el. Keményen megdolgo-zott az irodánk hírnevéért, nem tehetem meg, hogy most egyszerűen odébb állok. - És még sok mindent nem tehetett meg, hisz most már minden felelôsség az ô nyakába szakadt.

Bill tűnôdve nézte az asszonyt, aki felkel-tette érdeklôdését. Okos volt, kedves és na-gyon csinos. Volt benne valami megfoghatat-lan lágyság, ami vonzotta a férfit, a belôle áradó anyai szeretetet - amely megnyilvánu-lásának tanúja lehetett - pedig meghatónak találta.

- Nem gondolt még arra, hogy a jog vala-melyik más területére térjen át?

- Néha eszembe jut, hogy valami mást kel-lene csinálni - ismerte el Liz - de nem túl gyakran. És a maga fejében fordult már meg ilyesmi?

- Soha. Szeretem, amit csinálok. Nagy a stressz, az biztos, az embernek másodpercek törtrésze alatt kell döntéseket hoznia, és nem tévedhet. A tét ennél nagyobb nem is lehet, itt nincs helye hibának. így aztán kénytelen vagyok mindig a legjobbat kihozni magam-ból. És ez jó érzés.

- Úgy hangzik, mintha a Mount Everestet kellene megmásznia minden áldott nap. És idônként borzasztó lehet.

Liz a fiára gondolt, arra, ahogyan az elôzô nap feküdt az ágyon, és hogy akár el is ve-szíthette volna. Az orvos a baleset áldozatává vált két kisgyerekre gondolt.

- Gyakrabban a kelleténél - mondta Bill. - Gyűlölök veszíteni.

- Ezzel Jack is így volt - mosolyodott el Liz. - Engem nem zaklat fel túlságosan a do-log, de ô személyes sértésnek vette azt is, ha egy beadványát elutasították. Muszáj volt mindig gyôznie, és ez az életébe került. Jól el-bánt egy gazemberrel, aki ettôl teljesen meg-ôrült. Én tartottam tôle, hogy valami baj lesz... figyelmeztettem Jacket... de nem hitt nekem. Azt hiszem, senki nem tudta volna megjósolni, ami végül történt. Az ügyfelünk férje megölte a feleségét, aztán Jacket, aztán végzett magával is az irodánkban. - Amint kiejtette a szavakat, felidézôdött elôtte a ret-tenetes kép. Egy pillanatra lehunyta a szemét és megrázta a fejét, mintha így akarná elhes-segetni az emléket.

- Szörnyű lehetett magának és a gyerekek-nek. - Bill ôszintén sajnálta a családot.

- Néha még most is az. Sokáig fog még tar-tani, mire túljutunk rajta, de már jobban va-gyunk. Tizennyolc évig voltunk igazán bol-dog házasok, ezt nem lehet néhány hónap alatt elfelejteni.

- Milyen szerencséjük volt!

Bill egy nôvel összeházasodott, azután ket-tôvel együtt élt, de egyikük iránt sem érzett így. És a legutóbbi szakítás óta eltelt egy év-ben már nem is kereste az igazit. Idôrôl idôre nôk bukkantak fel az életében, azután eltűn-tek, és ô egyikükhöz sem kötôdött különö-sebben. îgy egyszerűbbnek tűnt, és ô nem is akart többet.

- valóban nagyon szerencsések voltunk - mondta Liz; aztán felállt és megköszönte a teát. - Azt hiszem, jobb lesz, ha megpróbálok aludni valamennyit, mielôtt Peter felébred.  Délelôtt be kell ugranom az irodába, és este-felé behozom Jamie-t.

- Itt leszek - mosolygott Bill, és megkérte Lizt, feltétlenül mutassa majd be Jamie-nek.  Az asszony az ajtóban visszafordult, és ahogy Billre nézett, tekintetében végtelen szo-morúság tükrözôdött. Mint mondta, a rém-álom, amely Jack halálával kezdôdött, még nem múlt el.

- Köszönöm, hogy meghallgatott. Néha segít, ha az ember kibeszélheti magát.

- Szívesen máskor is, Liz: Bármikor - Ám amit tett, nem csupán Lizért tette. Szeretett beszélgetni vele, és kedvelte a fiát is. Sajnálta ôket, hogy ennyi fájdalomban volt részük.  Liz visszaballagott a várószobába, és sokáig forgolódott ágyán. A férfira gondolt, és arra, hogy milyen magányos és mennyit dolgozik.  Az élete nem tűnt valami csodálatosnak, bár az asszony kénytelen volt elismerni, hogy az övé sem az, eltekintve a gyerekekkel töltött percektôl.

Amikor végre, nagy nehezen elaludt, Jacket látta álmában. A férfi mondani akart neki valamit, hevesen mutogatott egy pont-ra, és amikor ô végül odafordult, meglátta Petert, aki épp elrugaszkodott az ugróto-ronyról, és gyönyörű ugrást mutatott be, de alatta a medencében egy csepp víz sem volt. Liz felriadt, a szíve a torkában dobo-gott. Az álom rémülete vegyült benne az is-merôs szomorúsággal. Ébredéskor mindig volt egy nehéz pillanata, amikor érezte, hogy valami szörnyűség történt, és aztán tudatosult benne, hogy Jack meghalt. Gyű-lölte a reggeleket, az ébredést. Ezért is aludt el olyan nehezen esténként, mert tudta, hogy ébredéskor megint szembesülnie kell a keserű valósággal.

Megfésülködött, fogat mosott, kicsit felfris-sítette magát, de még mindig úgy érezte, hogy rendetlen a külseje. Amikor bement az intenzív szobába, Peter már ébren volt, és rögtön panaszkodni kezdett, hogy majd éhen hal és senki nem ad neki enni. Hamaro-san kapott egy tányér zabkását, és Liz etetni kezdte.

- Fúj! - fintorgott a fiú, és most legfeljebb ötévesnek látszott. - Ez undorító!

- Légy jó fiú és edd meg! Jót tesz neked - dorgálta Liz, ám Peter összeszorította a szá-ját, és olyan arcokat vágott, hogy anyja ne-vetve tette le a kanalat. - Mire lenne gusztu-sod?

- Palacsintát ennék.

A fiú természetesen anyja fôztjére gondolt.  Liz nem készített palacsintát Jack halálának napja óta. Képtelen volt rá. A gyerekek meg-értették. Soha nem kértek tôle palacsintát, pedig mindig is a család kedvence volt.

- És szalonnát - tette hozzá Peter - Utálom a zabkását.

- Tudom, drágám. Talán ma már kaphatsz rendes ételt. Majd megkérdezem dr Web-stert.

- A doki kedvel téged - mosolygott Peter

- Én is kedvelem ôt. Megmentette az éle-tedet. Ilyesmivel nagyon lehet nekem impo-nálni.

- Úgy értem, tetszel neki! Láttam, hogyan nézett rád tegnap.

- Szerintem hallucináltál, de azért nagyon aranyos vagy, még ha nem is eszed meg a reggelidet.

- Mi lesz, ha randit kér tôled? Igent mon-dasz? - kérdezte széles vigyorral Peter.

- Fiam, ne légy nevetséges! Dr Webster az orvosod, nem pedig valami középiskolai szívtipró. Attól tartok, az agyrázkódásod kü-lönös szövôdményekkel jár!

Liz egyetlen pillanatig sem vette komo-lyan, amit fia mondott. Bill Webster kedves ember, az este jól elbeszélgettek, de ennél többet egyiküknek sem jelentett a dolog.

- Na, anyu, tényleg! Igent mondanál? - erôsködött Peter?

Liz csak nevetett fia abszurd feltételezése-in. Peter azonban tovább nyaggatta.

- Nem - felelte végül az asszony - Senki-vel sem akarok randevúzni. És dr Webster sem akar randevúzni velem. Mivel pedig nem tartunk igényt kerítôi munkálkodásod-ra, leszel szíves minden energiádat a gyógyu-lásra összpontosítani.

Megint segített az ápolónônek lemosdatni a fiút, azután bement az irodába. Jean megint tanúbizonyságot tett nagyszerű szervezô-készségérôl, és augusztus közepe lévén, sze-rencsére az ügyfelek zöme nyaralt valahol, így nem jelentett komolyabb gondot néhány nap kihagyás.

Liz délután hazament, és miután telefonon beszélt Peterrel, úgy döntött, a kisebbekkel vacsorázik. Peter remek hangulatban volt, néhány barátja bement hozzá, és vittek neki valami ennivalót is. Jessicával még júniusban szakított, így most nem sertepertélt körülötte barátnô, de nagyon örült annak is, hogy ha-verokat lát maga körül.

Liz megnyugodva tette le a kagylót, és az ily módon felszabadult idejében végre felhív-ta az anyját és Victoriát. Mindketten értesül-tek a balesetrôl, türelmetlenül várták az újabb híreket, és végre fellélegezhettek. Helen szo-kás szerint vészterhes jóslásokba bocsátkozott az esetleges halálos utóhatásokat illetôen, Victoria pedig aziránt érdeklôdött, hogy mi-ben segíthetne. Egyelôre nem tehetett sem-mit, de Lizt megnyugtatta az is, hogy a hang-ját hallotta.  vacsora után Liz lezuhanyozott, felöltö-zött, és szólt Jamie-nek, készülôdjön, mert in-dulnak Peterhez. A lányokat megkérte, várja-nak még egy napot, mert tudta, amint meg-látnák, hogy bátyjuk már jól van, örömükben elkezdenének csivitelni, ahogy szoktak, el-árasztanák Petert kérdésekkel, és merô jóin-dulatból halálosan kifárasztanák. Jamie láto-gatása azonban legalább annyira szolgálta jamie érdekeit, mint Peterét.

A kisfiú egész úton szótlanul ült a kocsiban, gondterhelt arccal meredt maga elé. Amikor aztán beálltak a parkolóba, anyjára nézett.

- Anyu, meg fogok ijedni? - kérdezte.

Liz szíve elszorult, de úgy gondolta, ôszin-te kérdésre ôszinte választ kell adnia.

- Talán egy kicsit. A kórházak kicsit ijesztô-ek. Sok ember szaladgál, mindenütt sok gép van és különös hangokat hallani. De Peter nem ijesztô látvány. Az arca kicsit sebes, a nyakán furcsa gallér van, és olyan ágyban fekszik, ami gombnyomásra fel-le mozog.

- Haza fog jönni?

- Igen, kicsim, hamarosan. Még mielôtt az iskola elkezdôdik.

- Az hamarosan lesz? - Jamie idôérzéke sajnos elég távol állt a tökéletestôl, és ezzel ô maga is tisztában volt.

- A bátyád legfeljebb két hetet tölt még a kórházban. Talán annyit sem - magyarázta az asszony. - És van itt egy nagyon kedves dok-tor bácsi, Bill a neve.

- Oltást fog adni nekem? - rémült meg Jamie. Számára a kórházlátogatás nemcsak kaland volt, hanem megpróbáltatás is, de most átkelt volna tűzön-vízen, csak láthassa Petert.

- Nem ad neked oltást, ne félj!

- Jó. Utálom az oltást. Peter kapott oltást? - kérdezte aggódva.

- Peter sok injekciót kapott, de ô már nagy-fiú, elviseli, ha kell. - Sokkal inkább, mint a híg levest és a zabkását. A barátai pizzát vit-tek neki, és a fiú boldogan mesélte Liznek, az orvosok engedélyezték, ehetett belôle. - No, kicsim, bemegyünk?  jamie bólintott, bátran vonult a bejárati ajtóig, de ott azért megfogta anyja kezét. A liftben szorítása erôsödött, a tenyere is nyír-kos lett, amikor pedig kiléptek a baleseti osztály szintjén, és megpillantott egy toló-ágyon fekvô embert, összerezzent. A férfi lehunyt szemmel feküdt, egy ápolónô állt mellette.

- Meghalt? - suttogta elborzadva a fiú, és anyjához simult.

- Csak alszik, Jamie, semmi baj. Nem fog történni semmi rossz, ne félj! - Gyorsan terel-te a fiút a folyosón az intenzív szoba felé.  Peter ült az ágyban, és örömében felkiál-tott, amikor meglátta Jamie-t. A kisfiú szája széles mosolyra húzódott.

- Szevasz, öregfiú, gyere, adj egy puszit! - kiáltotta Peter, és a kicsi már szaladt is, ám amint meglátta a gépeket és monitorokat, megtorpant. Nem mert közelebb menni. - Gyere nyugodtan! -bátorította bátyja. - Csak egy nagy lépés, és már itt is vagy.  Jamie tett egy lépést, de úgy, mintha kí-gyóktól hemzsegô patakon kellene átkelnie.  Amikor azonban végül rászánta magát, Peter már meg tudta fogni a kezét, és oda-húzta az ágyhoz. Mosolyogva lehajolt hozzá és megölelte. Liz látta, hogy a kicsi arca fel-ragyog.

- Nagyon hiányoztál, öcskös - mondta Peter.

- Te is hiányoztál nekem. Azt hittem, meg-haltál - mesélte Jamie ôszintén - de anyu azt mondta, élsz, csak beteg vagy. Nem hittem el neki, ezért behozott hozzád.

- Most már látod, élek és virulok. De az biztos, hogy nagy butaság volt tôlem úgy beugrani a medencébe. Soha ne csinálj ilyes-mit, kölyök, mert meggyűlik velem a bajod.  Rendben? - Miután Jamie komolyan bólin-tott, bátyja megkérdezte: - És mi a helyzet otthon?

- Dögunalom. A lányok mindenkinek azt mesélik, mi történt veled. Mind nagyon sír-tak, amikor elvitt a mentô. Én is - mondta a kisfiú, és ahogy testvérére nézett, látszott raj-ta, hogy hatalmas kô esett le a szívérôl végre.

- Megnyomhatom a gombot, amitôl az ágyad fel-le megy? - érdeklôdött.

- Persze. - Peter megmutatta neki a gom-bokat, és azt is elmagyarázta, melyik mire való.

Jamie rögtön nekiesett a gomboknak, és az ágynak a Peter hátát támasztó része hátracsa-pódott, majd újra felemelkedett. Az idôsebb fiú felszisszent, arca megvonaglott.

- Fájt? - ijedt meg Jamie.

- Egy kicsit - ismerte el bátyja. - De ha las-sabban csinálod, akkor nem fáj.

- Jó. Akarsz inkább lefeküdni?

- Igen. Csak óvatosan nyomd a gombot, és szólok, mikor engedd el. - Peter mindig meg-tett minden tôle telhetôt, hogy örömöt sze-rezzen öccsének.

Jamie a feladatra összpontosítva lassan engedte fekvô helyzetbe az ágyat. Bill Webster épp ekkor lépett a helyiségbe, és ér-deklôdéssel figyelte a jelenetet. Peter végül szólt öccsének, hogy elengedheti a gombot, és Jamie nagyon elégedett volt, hogy ilyen jó munkát végzett. Szerette volna rögtön új-ra felültetni bátyját, de Peter ezúttal meg-kérte, várjanak vele egy kicsit. Nem szíve-sen ismerte el, de még mindig elég erôs fáj-dalmai voltak.

- Jó napot, doktor úr - mondta Peter, amint észrevette Webstert.

Jamie is az orvos felé fordult, és gyanakod-va nézegette.

- Aludni megy a bácsi? - kérdezte, a zöld műtôsruhára utalva.

- Nem: Képzeld, ezt kell viselnem, amikor dolgozom. Fura, ugye? De legalább bármikor elalhatok, amikor csak akarok. - Tréfált, de Jamie komolyan, tágra nyílt szemmel nézett fel rá. Eltérô hajszínük ellenére a két fiú na-gyon hasonlított egymásra. - Bemutatnál a testvérednek? - kérdezte Petert.

Az idôsebb fiú mosolyogva, ám roppant szertartásosan bemutatta egymásnak az urakat.

- Nem akarok oltást - közölte Jamie rögtön, az esetleges félreértések elkerülése végett.

- Én sem - felelte az orvos. Nem ment túl-ságosan közel a fiúcskához, nehogy meg-ijessze. - Megígérem, hogy nem adok oltást neked, ha te is megígéred, hogy nem adsz nekem.

- Megígérem - mondta Jamie komolyan.

Azután, mintha szükségét érezte volna némi udvarias társalgásnak, váratlanul bejelentet-te: - Három érmet nyertem a különleges olimpián. Anyu volt az edzôm.

- Milyen számokban indultál? - érdeklô-dött Bill.

- Távolugrás, százméteres síkfutás, zsák-ban futás - sorolta büszkén a kisfiú, és anyja mosolyogva figyelte.

- Az anyukád nagyon jó edzô lehet, ha mindegyikben érmet nyertél.

- Az bizony Apuval csak negyedik voltam.

Apu többet kiabált az edzésen, de anyuval keményebben dolgoztunk.

- A kitartás elnyeri méltó jutalmát - állapí-totta meg Bill, szavait inkább az asszonynak, mint a kisfiúnak szánva.

Liz mosolygott, kissé zavartan, amiért Jamie a füle hallatára dicsekedett az ô edzôi képessé-geivel.

- Biztosan nagyon izgalmas volt a ver-seny - jegyezte még meg az orvos.

- Az volt - felelte Jamie, és mintegy jelez-ve, hogy részérôl a társalgásnak vége, vissza-fordult bátyjához. Megkérdezte, megint fel-ültetheti-e az ággyal.

Petert nem tette túlságosan boldoggá az öt-let, de beleegyezett. Csak arra kérte Jamie-t, hogy óvatosan bánjon a gombokkal.  Bill és Liz kiment a szobából, hogy néhány szót váltson.

- Mondja meg ôszintén - kezdte az asz-szony - javul a fiam állapota? - Aggasztotta, hogy Peter még mindig nagyon fáradtnak tűnt, és a feje, a nyaka szemlátomást tovább-ra is fáj t.

- Ne aggódjon, minden a legnagyobb rendben van - nyugtatta meg Bill. - ž a ked-venc betegem. A kisebbik fia is nagyszerű gyerek, büszke lehet rá - mondta, és az üveg-falon át nézte a két fiút.

- Az is vagyok - mosolyodott el Liz. - Nem is tudja, milyen sokat jelent nekünk, hogy behozhattam. Köszönöm, hogy megengedte.  Jamie nagyon félt, hogy soha többé nem látja a bátyját, de most végre megnyugodott.

- Behozhatja, amikor csak akarja - mond-ta Bill, majd nevetve hozzátette: - Feltéve persze, hogy a kicsi nem akar injekciót adni nekem.

Ezután Liz visszament a kórterembe, és ki-mentette Petert Jamie karmaiból, mert a kis-fiú nagyon belejött az ágy irányításába.

- Azt hiszem, ideje búcsúznunk, uraim - jelentette be az asszony. - Mennünk kell, Jamie, nem szabad kifárasztanunk Petert, és már lassan neked is ágyban a helyed. - Ami-kor kisfia elszomorodva ránézett, hozzátet-te: - A doktor bácsi azt mondta, bármikor be-jöhetsz.

- Legközelebb feltétlenül hozzál nekem pizzát! - kötötte öccse lelkére Peter, és cuppa-nós puszit nyomott az arcára.

Jamie az ajtóból még visszaintegetett, az-tán anyja kezét fogva a lifthez ballagott. Elég sokáig kellett várniuk, még mindig ott ácso-rogtak, amikor Webster egy kórterembôl ki-lépve meglátta ôket. Odament hozzájuk, és megkérdezte Jamie-t, mit szól a kórházhoz.

- Tetszik - felelte a kisfiú. - Azt hittem, meg fogok ijedni, de nem - mondta ôszin-tén. - A mentô nagy zajt csinált, amikor el-vitte Petert - tájékoztatta az orvost.  Bill komolyan bólintott.

- Sajnos a mentôautók már csak ilyenek.

De itt nálunk általában csend van. Gyere el máskor is!

- Holnap a nôvéreim jönnek - közölte gondterhelt arccal Jamie. - Sokat beszélnek.  Ki fogják fárasztani Petert.

Bill felnevetett, de nem merte kimondani, amire gondolt, hogy ez bizony jellemzô a nôkre. Nem ismerte Lizt, nem tudta, hogyan fogadná az efféle tréfálkozást.

- Majd vigyázok a bátyádra. Köszönöm, hogy szóltál - mondta a fiúcskának.  Amikor a lift megérkezett, anya és gyerme-ke beszállt, és Jamie integetett az orvosnak, amíg csak az ajtó be nem csukódott. Hazafe-lé egész úton vidáman csevegett a kocsiban, mintha nem is ugyanaz a kisfiú lett volna, aki a kórház felé jövet szótlanul gubbasztott a hátsó ülésen.

- Tetszik nekem Peter ágya - közölte. - És tetszik a doktor bácsi is. Nagyon kedves. És ô sem szereti az oltást - emlékeztette anyját er-re a roppant fontos információra. - Azt hi-szem, Peter is kedveli ôt.

- Valamennyien kedveljük - értett egyet Liz. - ž mentette meg Peter életét.

- Akkor én is kedvelem - jelentette ki Jamie mély meggyôzôdéssel.

Otthon részletes elôadást tartott nôvérei-nek a kórházi látogatásról, különösen hosz-szan idôzött a gombok nyomkodásával moz-gatható ágy leírásánál, de azért ejtett néhány szót a doktor bácsiról is, aki utálja az oltáso-kat és megmentette Peter életét. Nagy kaland volt ez számára. Aznap megint Liz mellett aludt a nagy ágyban, és lényegesen nyugod-tabb éjszakája volt, mint anyjának, akit a leg-különbözôbb rémálmok gyötörtek. Álmaiban kavarogtak a balesetek, a félelmek, az embe-rek. Hol Jacket látta, hol Peter balesetét, hol a kórház változott rémségek színhelyévé, hol a lányok kerültek bajba, hol Jamie-t fenyegette veszély. Ébredéskor fáradtabb volt, mint ami-kor lefeküdt.

- Álmos vagy még, anyu? - kérdezte Jamie, amikor hatkor felébresztette.

- Nagyon - nyögte Liz.

Az elmúlt napok sok idegeskedése nem múlt el nyomtalanul. Liz úgy érezte magát, mintha agyonverték volna. Peter balesete kapcsán szinte megismétlôdött, amin Jack el-vesztésekor ment keresztül, de most legalább jól végzôdött a dolog.

Reggelit készített a gyerekeknek, berohant az irodába, a bíróságon megvívott pár kisebb csatát, aztán száguldott a kórházhoz, ahol Carole már várta a lányokkal. Jamie-re addig az egyik szomszéd vigyázott. Liz úgy vélte, a kisfiúnak egyelôre elég volt a kórházlátoga-tásból.

A lányok körülvették bátyjukat, sírtak és nevettek, csiviteltek, mindent jól megnéztek, elmesélték, kinél mi újság, és vagy százszor elmondták, mennyire örülnek, hogy Peter jobban van. Ám amikor alig egy óra elteltével elköszöntek, a fiú szemlátomást a végkime-rülés határán volt. Kapott is egy injekciót, és miután elaludt, Liz és dr Webster átment a várószobába, hogy megbeszéljen néhány fontos kérdést.

- Jamie-nek igaza volt - jegyezte meg gondterhelt arccal Liz. - A lányok teljesen ki-készítették Petert.

- A lányok már csak ilyenek - mosolygott az orvos. - Ne aggódjon, nem ártott neki, hogy kapott egy kis ízelítôt a való életbôl az intenzív szoba elszigeteltsége után.  Liz megkérdezte, mikor viheti haza fiát, és Bill azt felelte, a munka ünnepén, nem egész két hét múlva Peter minden valószí-nűség szerint otthon lehet. Mint mondta, meg akar bizonyosodni róla, hogy az ütôdés hatására keletkezett duzzanat leapad az agyban, nehogy szövôdmények lépjenek fel. Liz megköszönte az információt, ám a férfi szavai az eszébe juttattak valamit, amit meg kell majd beszélnie a gyerekeivel, még-pedig a munka ünnepi nyárbúcsúztatót.  Úgy tervezték, hogy idén ezt sem tartják meg, elugranak inkább a Tahoe-tóhoz. Peter azonban nem utazhatott még ilyen hamar a baleset után, és Liz úgy érezte, miután sze-rencsésen megúsztak egy újabb tragédiát, lenne mit ünnepelni.

- Tud majd iskolába menni, amikor meg-kezdôdik a tanítás? - kérdezte még az asz-szony.

- Majd meglátjuk. Lehet, hogy egy hetet mulasztani fog, de gondolom, ez nem jelent különösebb problémát. Viszont egy ideig nem vezethet.

Ez nem volt túl jó hír, hisz Liz szeptember-ben akarta végigjárni fiával az egyetemeket.  Ezzel most várni kell még, amíg Peter meg-erôsödik.

Miután megbeszélték a részleteket, Bill meghívta Lizt az irodájába egy kávéra. Az asszony kimerülten rogyott le egy székre.

- Nehéz napja volt? - kérdezte együttér-zôn az orvos. Tudta, mennyi gond nyomja Liz vállát, és csodálta ôt, amiért mégis nyu-godt, és gyerekeivel nem érezteti, hogy prob-lémái vannak.

- Gondolom, semmivel sem nehezebb, mint a magáé - felelte Liz.

- Nekem nincs öt gyerekem, akik közül egy kórházban fekszik. - És akik közül a má-sik fogyatékos, még ha egészen enyhén is, te-hát több figyelmet igényel. Nem is beszélve a három serdülô lányról, akik a legnehezebb korban vannak, amikor a legnagyobb türe-lem kell hozzájuk a szülô részérôl. - Ha bele-gondolok, nem is tudom, hogy csinálja.

- Néha én sem. Az ember egyszerűen te-szi, amit tennie kell.

- És maga? - kérdezte a férfi csendesen, miután belekortyolt kávéjába. - Magával ki törôdik?

- Én magam. Néha Peter A titkárnôm, a házvezetônôm, a barátaim. Igazán szeren-csés vagyok.

Az orvos elég különösnek találta, hogy va-laki ezt mondja, miután elveszítette a férjét, akire majdnem húsz éven át számíthatott.  Most minden teher Lizre hárult, és ô elisme-résre méltó módon birkózott meg vele.

- Komolyan mondom, ha magára nézek, lelkifurdalásom támad. Hisz magához képest engem szinte semmi felelôsség nem terhel.  Nincs még egy aranyhalam sem. Csak ma-gamról kell gondoskodnom. Azt hiszem, eléggé önzô lehetek.

- Csak más. Mindenkinek másra van szük-sége. Nyilván tudja, hogy magának mi kell, és aszerint rendezi el az életét. - Egyik be-szélgetésük során a férfi említette, hogy negyvenöt éves. Ennyi idôsen az ember már tudja, mik az igényei, és azoknak megfelelô-en alakítja ki életmódját. - Én félember len-nék a gyerekeim nélkül.

- Megértem. Nagyszerű srácok. Meglát-szik rajtuk, hogy sokat foglalkoztak velük. - Eszébe jutott, amit Jamie mondott a különle-ges olimpiáról. Elképzelni sem tudta, hogyan szakított idôt az asszony arra is, hogy eddzen a kisfiúval.

- Megérdemelnék, hogy sokkal több idôt töltsek velük. Úgyhogy jobb lesz, ha indulok is haza - mondta, és letette a bögrét. - Még a végén kitagadnak. Holnap találkozunk?

- Néhány napig nem jövök be, de Peter jó kezekben lesz. - Megadta a másik orvos nevét, és azt is, hogy mikor érkezik vissza Mendoci-nóból.

- Érezze jól magát - mosolygott rá Liz. - Igazán megérdemli.

Amint hazaért, összehívta a gyerekeket és megkérdezte, mit szólnának hozzá, ha mégis megrendeznék a nyárbúcsúztatót. Legna-gyobb meglepetésére a gyerekek vegyes ér-zelmekkel viseltettek az ötlet iránt. Megan és Jamie nagyon örült, Rachel és Annie viszont úgy vélte, az apjuk nélkül nem lenne szabad megtartani többé.

- Különben is, ki sütné a húst? - kérdezte Rachel panaszos hangon.

- Hát mi - felelte Liz nyugodtan. - Gondold csak meg, idén is hányszor sütöttünk már húst a kerti sütôn. És Peter segíthetne. Úgy gondo-lom, meg kell ünnepelnünk, hogy szerencsé-sen megúszta ezt a szörnyű balesetet.  Miután ebbôl a szemszögbôl is végiggon-dolták a dolgot, a lányok végül beleegyeztek, jóllehet eléggé kelletlenül. A hét végére aztán megbarátkoztak a gondolattal, és akkor meg-kezdôdött az izgatott tervezgetés. Valameny-nyien meg akarták hívni összes barátjukat.  Hamarosan több mint hatvan név állt a lis-tán, és Liz azon kapta magát, hogy alig várja az összejövetel napját. Ez volt az elsô alka-lom, hogy Jack halála óta vendégeket hívott, de nyolc hónap telt el, így senki nem szólha-tott egy szót sem.

Peter majd kiugrott a bôrébôl örömében, amikor Liz elmondta neki, mit szerveznek.  És mire négy nappal a munka ünnepe elôtt kiengedték, a meghívott vendégek közül már több mint ötvenen jelezték, hogy eljön-nek.

Liz a fizikoterápiás beosztást és az utókeze-lést beszélte meg Bill Websterrel az orvos szo-bájában, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy ôt is meg kellene hívnia.

- voltaképpen Petert ünnepeljük - magya-rázta. - Örülnénk, ha el tudna jönni. Persze ne gondoljon valami nagyszabású ünnep-ségre! Sokan leszünk, az igaz, de semmi for-maság. Papírtányérok, műanyag poharak, farmer és póló.

- Műtôsruhában vagy fehér köpenyben jöhetek? Azt hiszem, más ruhám nincs is - mondta Webster, de szemlátomást örült a meghívásnak, és megígérte, ha nem kell dol-goznia, feltétlenül ott lesz.

- Mindannyian nagyon örülnénk, ha el-jönne.

A család hálával tartozott az orvosnak, s ezt legalább ily módon is kifejezésre tudják juttatni. Liz küldött már egy karton finom bort is a férfinak, aki tôle örömmel elfogadta.  De most Liz úgy érezte, úgy helyes, ha Bill is ott van, amikor a család a barátokkal Peter hazatérését ünnepli. Nélküle Peter talán már nem is lett volna köztük, és ez elviselhetetlen gondolat volt.

Bill az asszony lelkére kötötte, ne hagyja, hogy Peter megerôltesse magát. Mint mond-ta, a fiatalok hajlamosak rá, hogy amint vég-re hazamehetnek, rögtön úgy akarják folytat-ni az életüket, mintha mi sem történt volna, és nem veszik tudomásul, hogy ezzel meny-nyit ártanak saját maguknak. Ettôl eltekintve Bill véleménye az volt, hogy Peterrel minden rendben lesz, és mire karácsonytájt befejezô-dik az utókezelés, semmi nyoma nem marad a balesetnek.

- Csak tartsa rövid pórázon egy ideig - in-tette az orvos Lizt.

- Úgy lesz - felelte az asszony, és arra gon-dolt, Petert az fogja a leginkább megviselni, hogy két hónapig, amíg le nem teheti a nyak-merevítôt, nem vezethet. Liznek kell majd mindenhova szállítania, pedig erre aztán végképp nincs ideje, csakhogy Carole-nak a három lány és Jamie már így is egész napos elfoglaltságot jelent. - Megoldjuk.

- Ha bármilyen probléma merülne fel, ké-rem, hívjon!

Azon a reggelen, amikor Peter végre el-hagyta a kórházat, Bill Webster elbúcsúzott mindkettejüktôl, és melegen megszorította Liz kezét. Nyilvánvaló volt, hogy az asz-szony hiányozni fog neki. Elég sok idôt töl-töttek együtt a szobájában, kávéztak, be-szélgettek, egészen összebarátkoztak. Liz fi-gyelmeztette, nehogy megfeledkezzen a munka ünnepén tartandó összejövetelrôl, és a férfi megígérte, ha egy mód van rá, ott lesz.

- El fog jönni, anyu - jelentette ki határo-zottan Peter, amint kikanyarodtak a kórház parkolójából.

- Hacsak nem kell dolgoznia - felelte Liz a forgalmat figyelve. Kicsit azért sajnálta, hogy talán többé nem is találkoznak. Mind-azok után, amin keresztülmentek, jó barát-ként gondolt a férfira, és tudta, örökké hálás lesz neki.

- El fog jönni - ismételte meg Peter, arcán önelégült vigyorral. - Megmondtam, hogy tetszel neki.

- Te már csak tudod - legyintett az anyja minden különösebb érdeklôdés nélkül. Hi-szen Peter orvosáról volt szó.

- Tíz dolcsiba fogadok, hogy eljön - közöl-te a fiú, és megigazgatta nyakmerevítôjét.

- Nincs is annyi pénzed - mosolygott rá Liz, és arra gondolt, voltaképpen teljesen mindegy, hogy Bill Webster eljön-e a nyárbú-csúztatóra, vagy nem.

Önmagát sikerült is meggyôznie errôl, a bajusza alatt csendesen mosolygó Peter azonban egészen más véleményen volt.

8.  fejezet

A szeptember elsô vasárnapján vagyis a munka ünnepe elôtti napon megrende-zett nyárbúcsúztató nagyszerűen sikerült. A gyerekek összes barátja eljött, legtöbbjüket elkísérték a szülei is. Voltak, akikkel Liz még Jack halála elôtt találkozott utoljára. Termé-szetesen eljött Victoria is, hozta a férjét és az ikreket. Peter Liz mellett serénykedett a sütô-nél, és nyakmerevítô ide vagy oda, remekül érezte magát. Szemlátomást az egész ven-dégsereg jól szórakozott, a hangulat már épp a tetôfokára hágott, amikor megérkezett Bill Webste. Pár pillanatig tétován álldogált a sok nevetgélô, beszélgetô idegen között, de az-tán megpillantotta Jamie-t.

- Szia! Emlékszel rám? - Farmert és hosszú ujjú kockás inget viselt, és Jamie elmosolyo-dott, amint meglátta.

- Szia. - A kisfiú rögtön közvetlenebb han-got ütött meg, hisz már nem a kórház számá-ra idegen közegében találkoztak. - Te vagy az a bácsi, aki ugyanúgy utálja az oltást, mint én.

- îgy igaz. Hogy van a bátyád?

- Egész jól. Csak az a baj, hogy ordít ve-lem, amikor ráugrom.

- Igaza van. Mármint nem abban, hogy or-dít, de egy ideig tényleg óvatosan kell bán-nod vele. Tudod, a nyaka még nem gyógyult meg. Egy kicsit el van törve.

- Tudom. Azért hordja azt a nagy gallért.

- Hát, így is nevezhetjük - mosolygott Bill. - Anyukád merre van?

- Ott - mutatott Jamie a sütô felé.

Bill megköszönte a tájékoztatást, azután nézte az asszonyt, aki épp hamburgert készí-tett. Liz a farmerja fölött vidám feliratos kö-tényt viselt, vörös hajával kitűnt a tömegbôl, akárcsak Peter. A keze gyorsan járt, moso-lyogva tüsténkedett, és nagyon csinos volt.  És mintha megérezte volna, hogy figyelik, felpillantott. Meglátta Billt, integetett neki, ô pedig elindult feléje, sarkában Jamie-vel.  Peter is észrevette a férfit, és kaján vigyor-ral odaszólt anyjának:

- Jössz nekem tíz dolcsival, anyu!

- Miattad van itt, nem miattam - felelte halkan Liz, és a férfihoz fordult, aki idôköz-ben odaért hozzájuk.

Miután üdvözölték egymást és Bill érdek-lôdött páciense hogyléte felôl, Liz megkínál-ta egy pohár borral, ô azonban inkább egy kólát kért. Mint mondta, bármikor behívhat-ják a kórházba. Liz és Peter serénykedett to-vább, közben vidáman csevegtek.

- Úgy látom, nagyon értik a dolgukat - je-gyezte meg Bill, és italába kortyolt.

- Szakértôtôl tanultuk - felelte az asszony Pár perc elteltével Peter egy halom ham-burgert rakott egy tálcára barátai számára, és vigyorogva magukra hagyta a felnôtteket.

- A fiú szemlátomást jól van - állapította meg az orvos.

Liz arca egy pillanatra elkomorult.

- Jövô héten már iskolába akar menni. Mit gondol, engedjem?

- Ha úgy véli, hogy Peter bírni fogja, en-gedje! Biztos vagyok benne, hogy jól dönt - mondta Bill.

- Köszönöm a bizalmat.

Liz szólt Carole-nak, hogy vegye át a sütést egy idôre, az egyik szomszéd pedig jelentke-zett kuktának, így nyugodtabban beszélget-hettek Billel. Kerestek két üres széket, és leül-tek. Liz is kólát ivott, nem volt túlságosan oda az alkoholért.

- Mi újság a kórházban? - érdeklôdött az asszony valahogy furcsa volt itt lenni a férfival, most, hogy már nem kellett aggódniuk Pete-rért. Most nem vette körül ôket a kórház nyugtalanító légköre, csupán két ember üldö-gélt egymás mellett kellemes környezetben, és ez a gondolat valamiért zavarba hozta Lizt.

- Rengeteg a munka. És lesz még több is, ebben biztos vagyok. A hosszú hétvégék egy-szerűen borzalmasak. Autóbalesetek, öngyil-kossági kísérletek, lôtt sebek. Elképesztô, mit művelnek az emberek, ha néhány napig nem kell dolgozni menniük, és ráadásul volánt kapnak a kezükbe.

- Nagyon örülök, hogy el tudott szabadul-ni, és idôt szakított ránk.

- Ami azt illeti, ügyeletes vagyok, de úgy gondoltam, kis ideig csak meglesznek nélkü-lem. A kollégámra bíztam az osztályt. Na-gyon jó orvos, és ha úgy ítéli meg, hogy szük-ség van rám, azonnal hív És maga hogy vise-li az ünnepeket, Liz? Nem lehet könnyű.

- Ez most jobban alakult, mint gondoltam.

Eleinte borzalmas volt. A Valentin-nap, a húsvét, a születésnapok... A munka ünnepe azért mégis más. Nem kimondottan családi ünnep. úgy gondoltam, ráfér a gyerekekre egy kis szórakozás.

És szemlátomást mindenki nagyszerűen érezte magát. A gyerekek boldogok voltak, hogy barátaik mind eljöttek, hisz a család több mint nyolc hónapja nem hívott vendégeket.

- Gyerekkoromban nagyon szerettem az ünnepeket - mondta a férfi. - Most már azok is csak munkanapok.

Szavaiból az derült ki Liz számára, hogy az orvos nagyon magányos, viszont úgy tűnt, ez az életstílus tökéletesen megfelel számára.  Végül is, amíg Peter a kórházban feküdt, Bill szinte állandóan benn volt. Liz így megtisz-teltetésnek vette, hogy az ô meghívását elfo-gadta.

- És mondja, mit csinál szabad idejében, amikor nem dolgozik és nem a gyerekeket kergeti? - érdeklôdött a férfi.

Liz felnevetett.

- Miért, létezik valami más is? Úgy érti, van élet a munka és a gyerekek után? Nem rémlik, milyen lehet.

- Talán fel kellene frissíteni a memóriáját - jegyezte meg Bill. - Például mikor volt utoljá-ra moziban?

- Hmm... - Az asszony eltűnôdött, a fejét csóválta. Hihetetlennek tűnt, hogy már ilyen rég lett volna. A gyerekekkel persze látott pár filmet, de most nyilvánvalóan nem ez volt a kérdés. - Azt hiszem, tavaly hálaadáskor - mondta végül. Természetesen Jackkel, tette hozzá gondolatban. Ez is hagyomány volt náluk. A hálaadás napi vacsora után, amikor a gyerekek lefeküdtek, ôk kettesben elmen-tek és megnéztek valami igazán jó filmet.

- Talán elmehetnénk egy moziba valami-kor - ajánlotta Bill reménykedôn, ám ekkor megszólalt a csipogója. Megnézte, zsebébôl elôhúzta mobil telefonját, és visszahívta a kórházat. Figyelmesen hallgatta kollégáját, adott néhány utasítást, azután csalódottan Lizhez fordult. - Súlyos eset. Frontális ütkö-zés, két gyerek is megsérült. Reméltem, hogy kicsit több idôm lesz, és kaphatok egy isteni hamburgert, de úgy tűnik, mennem kell.  îgérje meg, hogy valamikor folytatjuk ezt a beszélgetést.

- A hamburgerrôl nem kell lemondania - mosolygott Liz.

A kapu felé menet elhaladtak a sütô mel-lett, szólt Peternek, csomagoljon alufóliába egy hamburgert a doktor úr számára. A fiú kiválasztotta a legszebbet, azután elköszönt orvosától. Liz kikísérte a férfit a kocsijához. A tízéves Mercedest látva megint megállapítot-ta, hogy Billnek határozottan van stílusa. A kórházban folyton műtôsruhában, klumpá-ban, kócosan járkált, most azonban makulát-lan farmert, gondosan kifényesített cipôt vi-selt, és megfésülködve, frissen borotválva ki-mondottan jóképű volt.

- Köszönöm a hamburgert - mosolygott. - Felhívom a mozi miatt. Esetleg a jövô héten?

- Rendben van - felelte Liz.

Hirtelen nagyon fiatalnak érezte magát.  Zavarba jött. Idejét sem tudta, mikor hívta moziba egy férfi utoljára. De a csodába is, Bill kedves, tisztelettudó, komoly ember, és igaza volt, amikor azt mondta, hogy neki több ki-kapcsolódásra van szüksége.

Victoria figyelmét természetesen nem ke-rülte el, hogy barátnôje egy ismeretlen férfi-val beszélget. Rá is kérdezett, amint Liz visz-szatért a vendégek közé. Mindent tudni akart az idegenrôl.

- Nagyon vonzó pasi - mondta, és sejtel-mesen mosolygott. - Tetszel neki.

- Peter is ezt mondta - vigyorodott el Liz, azután megint komolyan nézett barátnôjé-re. - Nagyon jó orvos.

- Randit kért tôled? - kérdezett rá minden kertelés nélkül Victoria reménykedô hangon.

- Ne bolondozz, Vic! Csak barátok va-gyunk - torkolta le barátnôjét Liz.  Az igazság azonban az volt, hogy a férfi igenis randit kért tôle, és Liz meglepetten ta-pasztalta, hogy ezt nem akarja az orrára köt-ni. Ugyan, gondolta, végül is csak egy moziról volt szó. És lehet, hogy nem is lesz belôle sem-mi. Meggyôzte magát, hogy felesleges lenne Vicnek megemlíteni, és azzal elvegyült ven-dégei között.

A hangulat továbbra is nagyszerű volt, az étel ízletes, a bor finom, az emberek pedig ki-vétel nélkül kedvesek és vidámak voltak. Ti-zenegy elmúlt, mire az utolsó vendég is távo-zott. És Liz, miközben a gyerekek és Carole segítségével rendet rakott, megállapította, ér-demes volt megtartani a nyárbúcsúztatót.  Már a konyhában is összetakarítottak, ami-kor csörögni kezdett a telefon. Liz az órára nézett, elképzelni sem tudta, ki telefonálhat, hisz éjfél elmúlt.

Amikor felvette a kagylót, az jutott eszébe, hogy talán valamelyik vendég itt felejtett vala-mit, ám legnagyobb meglepetésére egy kelle-mes férfihang üdvözölte. Bill volt az, még egy-szer meg akarta köszönni, hogy meghívták.

- Biztos voltam benne, hogy még fenn van - mondta. - Elment már mindenki?

- Épp most csináltunk rendet. Tökéletesen idôzített. Mi történt a karambol sérültjeivel?  A férfi nagyot sóhajtott.

- Az egyik gyermeket sajnos elveszítettük, de a másik már jobban van. Néha így alakul.

- A hangján azonban hallatszott, hogy na-gyon megviseli, valahányszor csatát veszít.

- El sem tudom képzelni, hogy bírja - mondta halkan az asszony.

- Ez a munkám. - És nyilvánvalóan na-gyon szerette a munkáját, fôleg, amikor tu-dott segíteni, és az esetek nagy részében sze-rencsére tudott. - Szóval mikor megyünk moziba? - kérdezte, és nem is hagyott idôt Liznek, hogy gondolkodjon. - Holnap meg-felelne? Este szabad vagyok, és ez ritkaság, higgye el. Meg kellene ragadnunk az alkal-mat. Tehát pizza és mozi?

- Ű, ez a legjobb ajánlat, amit ma este kaptam... illetve az idén - mosolygott Liz. - Részemrôl rendben.

- Akkor hétkor magáért megyek.

- Várom. És köszönöm, Bill. Remélem, nyugodt éjszakája lesz.

- Én is azt kívánom magának. - Emlékezett rá, hogy Liz nem alszik valami jól az utóbbi idôben.

Az asszony mosolyogva tette le a kagylót, amikor Péter lépett be a konyhába. Anyjára nézett, és felvonta szemöldökét.

- Hát ez meg ki volt?

- Nem fontos - legyintett Liz.

Peter azonban összeszűkülô szemmel für-készte anyja arcát. Nem hitt neki, aztán hirte-len már tudta, és elvigyorodott.

- Bill Webster volt, ugye? Mondd meg az igazat, anyu! ž volt, igaz?

- Talán. - Liz zavarban volt.

- Megmondtam, hogy tetszel neki! Hát, ez szuper!

- Mi szuper? - kérdezte Megan, aki vég-szóra lépett be az ajtón.

- A dokinak tetszik anyu - közölte az örömtôl repesve Peter

- Milyen dokiról beszélsz? - értetlenkedett Megan.

- Hát arról, aki megmentette az életemet, te lüke! Ki másról?!

- Hogy érted azt, hogy „tetszik neki anyu”? Mégis mit akar ez jelenteni?

- Azt, hogy felhívta anyut.

- Csak nem randi kért?! - Megan döbben-ten meredt Peterre, aztán Lizre.

- Még nem tudom - felelte a fiú, és anyjá-hoz fordult: - Randit kért? - érdeklôdött, és szemlátomást élvezte a helyzetet.

- Úgy valahogy - ismerte el Liz. - Holnap moziba megyünk.

Nem volt értelme tagadni, úgyis találkoz-nak majd a férfival, amikor érte jön. És kü-lönben is, nem volt itt semmi titkolnivaló. Bill rendes ember, Peter orvosa, jó barát, és nem akar semmi mást, mint amit a telefonban mondott, együtt vacsorázni vele, és megnéz-ni egy jó filmet. Liz ebben biztos volt.

- Nem nagy dolog - mentegetôzött. - Épp csak arra gondoltam, hogy kikapcsolódom kicsit.

- Ez undorító! - háborgott Megan. - És mi van apával?

- Hogyhogy mi van apával? - vonta össze szemöldökét Peter. - ž elment. Anya viszont itt van. Nem töltheti az egész életét azzal, hogy bennünket pesztrál.

- És ugyan miért nem? - Megannek egyre kevésbé tetszett ez a helyzet, és nem értette, Peter miért lelkesedik ennyire. - Anyának semmi szüksége arra, hogy randizzon - je-lentette ki. - Itt vagyunk neki mi.

- Pontosan errôl van szó! Anyának másra is szüksége van. valami többre. Addig sem csak velünk foglalkozott, amíg apa élt - magya-rázta Peter.

- Az más! - Megan szeme villámokat szórt.

- Dehogy más - erôsködött a fiú. - Miért lenne más?

Liz kissé döbbenten figyelte a vitát. Megan váltig állította, hogy anyjuknak nem szabad randevúznia, Peter számára viszont egyértel-mű volt, hogy egy nônek másra is szüksége van az életben a munkáján és a gyerekein kí-vül. Szinte ugyanazokat az érveket sorolta, mint Bill Webster, amikor elôször hozta szóba a mozit. Az is nyilvánvalóvá vált azonban, hogy Megan a gondolatát is elviselhetetlen-nek tartja, hogy apján kívül más férfi is le-gyen anyja életében.

- Mit gondolsz, apa mit szólna hozzá, hogy randizol? - fordult a lány felháborodot-tan Liz felé.

- Azt mondaná, hogy itt az ideje - felelt Peter az anyja helyett. - Apa már kilenc hó-napja halott. A fenébe is, amikor tavaly Andy Martin anyukája meghalt, az apja öt hónapra rá már újranôsült. Anyu még csak rá sem né-zett más férfira a kilenc hónap alatt.  A fiú érvelése a legkevésbé sem nyugtatta meg a húgát.

- Hozzá akarsz menni ahhoz a doktor-hoz? - kérdezte szinte sikoltva.

- Nem, Megan - válaszolta halkan Liz. - Nem akarok hozzámenni senkihez. Pizzát fogok enni és megnézek egy filmet. Nem hi-szem, hogy ezzel ártanék bárkinek.  Mindenesetre érdekes volt látnia gyerekei reagálását. Amit látott és hallott, gondolkodó-ba ejtette. Tűnôdve ballagott fel az emeletre.  valóban helytelen, amit tenni készül? žrült-ség? vagy illetlenség? Korai még, hogy „ran-dizzon’? De hát ô nem randizik Bill Webster-rel, csak vacsorázni mennek, meg moziba. És eszébe sem jut, hogy hozzámenjen bárkihez!  Micsoda ötlet ez Megan részérôl?! El sem tud-ná képzelni, hogy bárkivel házasságban éljen Jack után. Jack volt számára a tökéletes férj, mindenki mást hozzá hasonlítana, és senki nem ütné meg a mércét, ebben biztos volt. Ez az este csupán egy kis kikapcsolódás lesz, és Bill csupán egy jó barát.

Megan azonban nyilvánvalóan hadat üzent a családi békét fenyegetô idegennek.  Amikor másnap este Bill pontban hétkor megérkezett Lizért, Megan nyitott neki ajtót.  Végigmérte, és ha tekintettel ölni lehetne, a férfi biztosan holtan rogyott volna a küszöb-re. A lány egyetlen szót sem szólt hozzá, nem is köszönt neki, otthagyta az ajtóban, feldü-börgött a szobájába, az ajtaját pedig magára csapta, amilyen hangosan csak merte. Liz el-nézést kért lánya viselkedése miatt, ám Jamie rögtön kárpótolta is a férfit, mert széles mo-sollyal üdvözölte. Bill is örült, hogy láthatja a kisfiút.

- Na, hogy tetszett a tegnapi buli? - kér-dezte tôle, és megsimogatta selymes haját.

- Jó volt - bólintott Jamie. - Túl sok virslit ettem, és megfájdult a hasam. De elôtte tény-leg jó volt.

- Én is remekül éreztem magam - mondta Bill, aztán ijedt arcot vágott. - De ugye ma sem akarsz oltást adni nekem?

Jamie nagyot nevetett, és aztán Bill meg-kérdezte, látott-e már papírsárkányt. A kisfiú a fejét rázta.

- Egyszer el kell jönnöd velem sárkányt eregetni - mondta a férfi. - Igaz, a sárká-nyom elég régimódi, én magam készítettem, de nagyszerűen repül. Kivisszük a partra és megreptetjük. Rendben?

- Az jó lesz - bólogatott Jamie, és az arca ragyogott.

Rachel és Annie lejött, hogy köszönjön Billnek, Megan azonban a szobájában duzzo-gott, nagyon haragudott anyjára. Peter nem volt otthon, valamelyikbarátja eljött érte, így az orvos a két lányt bízta meg, hogy feltétle-nül adják át neki üdvözletét.

- Nagyszerű srácok - mondta Bill, miután beültek a kocsiba. - Nem is tudom, hogyan csinálja, Liz.

- Könnyű dolgom van - mosolygott az asszony, és elhelyezkedett a Mercedes ké-nyelmes ülésében. - Egyszerűen csak na-gyon szeretem ôket.

- Ha magát hallgatom, a dolog tényleg egyszerűnek tűnik, pedig tudom, hogy nem az. Én például nem hiszem, hogy képes len-nék rá.

Ez úgy hangzott a szájából, mintha valami szívműtétrôl vagy szervátültetésrôl beszélt volna. Az ô elôadásában a dolog gyötrelmes-nek, bonyolultnak, mi több, végzetesnek tűnt.  Számára a szülô-gyerek viszony mindig is megfejthetetlen rejtély volt.

- Mire nem lenne képes? - érdeklôdött Liz, miközben a férfi kitolatott a kocsifeljáróról.

- Családban élni, gyerekeket nevelni.

Pontosan tudom, hogy ez egyáltalán nem olyan könnyed szórakozás, mint a maga ki-jelentései alapján gondolná az ember Ehhez érzék kell, tehetség, mint, mondjuk, a mű-vészethez. Biztos vagyok benne, hogy jó or-vosnak lenni sokkal könnyebb, mint jó szü-lônek.

- Az ember a tapasztalatok alapján megta-nulja, mikor mit kell tenni. A gyerekek tanít-ják meg rá.

- Ez korántsem ilyen egyszerű, és ezzel magának is tisztában kell lennie, Liz. A leg-több gyerek úgy viselkedik, mint holmi fia-talkorú bűnözô, és drogosként vagy valami hasonlóként végzi. Magának irtózatos sze-rencséje van, hogy ilyenek a gyerekei.  Természetesen mind az öt gyerekrôl be-szélt, Jamie-t is beleértve, és bár Liz számára ez így volt természetes, jólesett neki, hogy a férfi is úgy gondolkodik, ahogyan ô.

- Elég fura elképzelései vannak a gyere-kekrôl - jegyezte meg az asszony - Azért nem mondhatja, hogy mindegyik gengszter - Nem, de sokan azok, és az anyjuk rend-szerint még rosszabb - jelentette ki mély meggyôzôdéssel Bill.

- Szálljak ki most rögtön, mielôtt kiderül-ne az igazság velem kapcsolatban, vagy a va-csora végéig még tesztel?

- Ugyan, Liz, nagyon jól tudja, hogy mirôl beszélek - erôsködött a férfi. - Hány olyan házaspárt tud felsorolni, akik igazán boldo-gok? - kérdezte, és a hangján hallatszott, hogy úgyis tudja, mit lehet erre válaszolni.

- Én kimondottan jó házasságban éltem - felelte csendesen Liz. - Mi nagyon boldogok voltunk, nagyon sokáig.

- De az emberek zöme nem az - erôskö-dött Bill.

- Jó, igaza van. Az emberek zöme nem bol-dog, de sokan azok.

- Nagyon kevesen - közölte Bill, és beállt az étterem parkolójába.

Miután leültek egy asztalhoz, az asszony némi tűnôdés után megkockáztatott egy eléggé személyes kérdést.

- Lesújtó a véleménye a házasságról, Bill.

Ennyire rosszul sikerült a magáé?

- Még annál is rosszabbul. Mire vége lett, gyűlöltük egymást. Azóta sem láttam az exnejemet, de nem is szeretném. És ha felhív-nám, az elsô szónál lecsapná a telefont. Hát ennyire rosszul alakult. És nem a mi házassá-gunk volt a szabályt erôsítô kivétel.

- Szerintem igenis az volt - ellenkezett Liz.

- Ha az lett volna, maga munkanélküli lenne.

Liz nevetett ezen a megjegyzésen, azután rendeltek egy gombás, pepperonis pizzát olajbogyóval. Hamarosan kiderült, hogy jól választottak, a pizza hatalmas volt és isteni fi-nom. Éhesen nekiestek mindketten, és mi-után jóllaktak, a pincérnô eléjük tette a gô-zölgô kávét.

Sok mindenrôl beszélgettek: a gyógyítás szépségeirôl és a jogrendszer hibáiról; Bill mesélt a New Yorkban töltött gyakorlóévrôl, Liz pedig az európai körútról és velencérôl, amely Jack és az ô kedvence volt. Valahol a beszélgetés kellôs közepén szinte önkéntele-nül átváltottak tegezésre, így tűnt természe-tesnek jó barátok között. A legkülönbözôbb témák kerültek szóba, de Lizt csak nem hagy-ta nyugodni, amit a férfi a házasságról és a gyerekvállalásról mondott. Billnek nyilván-valóan igen határozott véleménye volt a té-máról, ô viszont csak sajnálni tudta ezért. A férfi elutasította azt az életformát, ami az ô számára mindennél többet jelentett. Bill sze-mében csak a munkája számított fontosnak, azok az emberek, akiket gyógyított, és azok, akikkel együtt dolgozott. Liz viszont úgy vél-te, ez valóban lényeges, ám család és gyere-kek nélkül az élet nem teljes. A világért sem cserélt volna a férfival, de úgy döntött, ma már nem hozza szóba ezt a témát.  Amikor filmekrôl kezdtek beszélgetni, ki-derült, hogy Bill kedvencei a legkülönbözôbb 4 ..  stílusokból kerülnek ki. A férfi szerette a kül-földi alkotásokat és a művészfilmeket, de a nagy sikerű közönségfilmek közt is akadt jó pár olyan, amelyik tetszett neki. Liz bevallot-ta, hogy nagyon élvezte azokat a filmeket, amelyeket gyerekeivel látott, ezek mind a si-kerfilmek kategóriájába tartoztak, a lányok a romantikát szerették, Peter pedig az akciót.  Errôl eszébe jutott, hogy Jack halála óta alig néhányszor vitte a családot moziba, és meg-fogadta magában, hogy ezen változtatni fog.  Nagyon jó filmet láttak, utána Bill hazavit-te Lizt, de amikor az asszony megkérdezte, beugrik-e még egy italra, a férfi megköszön-te, de mint mondta, másnap korán kel. Kide-rült, hogy hatkor már a kórházban kell len-nie, és Lizt egészen meghatotta, hogy ennek ellenére ilyen késôig fennmaradt miatta. Az asszony elnézést kért, amiért nem gondolt rá, hogy nem szabad sokáig feltartania, de Bill közölte, semmi szükség mentegetôzésre.

- Megérsz nekem többet is, mint egy kis ki-alvatlanság - mosolygott.

Liz meglepôdött ezen a megjegyzésen, de kétségtelenül jólesett neki. Remekül érezte magát a férfival. Megköszönte az estét, Bill pedig megígérte, hogy hamarosan hívja, és elhaj tott.

Peter és Megan még ébren volt, és Liz, amint belépett az ajtón, tudta, hogy vallatás következik.

- Megcsókolt? - szegezte neki Megan vád-lón a kérdést.

- Természetesen nem. Hisz alig ismerem.

- Az elsô randin még különben sem illik - közölte Peter, a téma szakértôje.  Liz jót nevetett.

- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, srácok, de csak barátok vagyunk. Biztos va-gyok benne, hogy Bill nem is akar ennél töb-bet. Számára a munka a legfontosabb, nekem pedig ti. Nincs miért aggódnod, Megan - je-lentette ki határozottan.

- Tíz dolcsiba fogadok, hogy legközelebb megcsókol - mosolygott Peter.

- Ezt a fogadást nem nyered meg - mond-ta Liz. - Különben is, honnan veszed, hogy lesz legközelebb? Talán nem is érezte jól ma-gát velem, és többé fel sem hív

- Meglepne - morogta Megan. Biztosra vet-te, hogy beütött a katasztrófa Bill Webster sze-mélyében.

- Köszönöm, hogy így bízol bennem, Megan. Én mindenesetre nem izgulnék a he-lyedben. Egyébként is tárgyalásom lesz a hé-ten, és az ügy bonyolult, úgyhogy készül-nöm kell.

- Jó. Maradj csak itthon velünk! Nincs ne-ked szükséged semmiféle férfira, anyu.

- Úgy érted, amíg itt vagytok nekem ti.

Igaz, Megan?

El kellett azonban ismernie, hogy jó volt Billel lenni és felnôtt témákról beszélgetni.  Nyilvánvaló volt, hogy tisztelettel és elisme-réssel viseltetnek egymás iránt. Nem akartak semmi komolyabbat, csupán kedvelték egy-mást, és jól érezték magukat együtt. Liz úgy döntött, ha többé nem is hall a férfi felôl, ér-demes volt elfogadnia a meghívását, mert ezen az estén újra nônek érezte magát, nem csak anyának. Jó volt együtt lenni olyasvala-kivel, aki mindent megtett, hogy ô jól érezze magát, aki érdeklôdéssel hallgatta, aki élvez-te, hogy beszélgethet vele.

Megant és Petert aludni küldte, aztán ô is felment a szobájába. Jamie már mélyen aludt a nagy ágyban. Liz lefeküdt melléje, megsi-mogatta selymes haját, és közben azon töp-rengett, vajon igaza van-e Megannek abban, hogy neki nincs szüksége férfira. Kilenc hó-napja, hogy utoljára Jack mellett feküdt, hogy szeretkezett vele. Mintha egy örökké-valóság telt volna el azóta, mégis úgy érezte, nem is akar változtatni ezen. úgy gondolta, életének az a része lezárult örökre.  Bill Webster feküdt az ágyában, és Lizre gondolt. Nagyszerűen érezte magát vele.  Nem tudta, ez az egész hová vezet, de az mindenesetre egyértelmű volt számára, hogy kedveli az asszonyt.

9.  fejezet

ill a hét második felében megint telefo-nált, ezúttal színházba hívta Lizt. Be-mentek San Franciscóba, ott is vacsoráztak, és amikor hazavitte az asszonyt, Bill elfogad-ta a meghívást, és beugrott egy pohár borra.  Egy ideig a színdarabról beszélgettek, azután könyvek kerültek szóba. Végül Liz elmesélt egy bonyolult ügyet, amelyen épp dolgozott, és amely nem hagyta nyugodni. A házasfelek sehogyan sem tudtak megegyezni a gyerek elhelyezése ügyében, és Liznek valahogy az volt az érzése, hogy valami sötét dolog van a háttérben. Bevonta az ügybe a gyermekvé-delmi szolgálatot, és valóban kiderült, hogy a gyermeket szexuálisan zaklatták és bántal-mazták. Liz súlyos erkölcsi dilemmában volt, legszívesebben a gyermeket képviselte volna a szüleivel szemben.

- Hát miért nem teszed meg? - kérdezte a férfi. Számára a megoldás egyszerűnek tűnt.

- Ez bonyolult dolog - sóhajtott fel Liz. - A bíróságnak kellett volna megbíznia engem a gyerek képviseletével, de ez szóba sem jöhe-tett, mert épp az apa az ügyfelem. Voltakép-pen igaza van a bírónak, jogilag ez érdekel-lentét, összeférhetetlenség. Pedig szívem sze-rint a gyermeket képviselném.

- Volt egy hasonló esetem. Behoztak egy gyereket a balesetire, azt mondták, az egyik szomszéd megverte. Nagyon meggyôzô sztorit adtak elô, fenyegetôztek, hogy felje-lentik a pasast. Én is fel voltam háborodva.  Erre kiderült, hogy az apa verte össze a gye-reket, de úgy, hogy az agykárosodást szen-vedett, mire hozzánk került. Nem tehet-tünk érte valami sokat. Amikor a kislány ki-került a kórházból, elvették a szüleitôl, de valósággal könyörgött a bíróságon, hogy engedjék haza. Attól tartottam, hogy az ap-ja meg fogja ölni. A bíró nevelôszülôknél helyezte el a kislányt, de idôvel fogta magát és hazament.

- És aztán mi történt? - kérdezte Liz, akit nagyon érdekelt az eset.

- Nem tudom. Szem elôl tévesztettem ôket. Ilyen ez a munka, aki jobban lesz, azt nem látjuk többé. îgy megy ez a baleseti osz-tályon. Az adott pillanatban az ember meg-tesz minden tôle telhetôt értük, de aztán el-tűnnek.

- Nem szeretnél hosszabb távú kapcsola-tot a pácienseiddel?

- Nem. Többek között épp ezt szeretem a munkámban. Nem kell aggódnom olyan problémák miatt, amelyeket nem is nekem feladatom igazából megoldani. îgy minden sokkal egyszerűbb.

Bill nyilvánvalóan semmilyen területen nem vágyott hosszú távú kapcsolatokra, de Liz ennek ellenére kedvelte ôt. És idônként, amikor ilyeneket mondott, az asszony még sajnálta is. A férfi élete, gondolkodásmódja szöges ellentéte volt az övének. Liz életében nem volt helye a felületességnek, minden hosszú távra szólt. Nem egy ügyfelével tar-totta a kapcsolatot évekkel a válóper lezáru-lása után is. Egyértelmű volt, hogy ô és Bill Webster nagyon különbözôek, viszont az is egyértelmű volt, hogy ennek ellenére kedve-lik egymást.

Már majdnem egy óra volt, amikor az or-vos szedelôzködni kezdett, és nagyon sajnál-ta, hogy nem maradhat tovább, de másnap korán kellett kelniük. Liznek kora délelôtt tárgyalása volt, Billnek pedig hétkor már a kórházban kellett lennie.

Másnap a reggelinél Peter kaján vigyorral érdeklôdött, hogy megnyerte-e a fogadást.

- Nem, vesztettél - nevetett Liz.

- Azt akarod mondani, hogy nem csókolt meg?! - Peter szemlátomást csalódott orvo-sában.

- Undorító vagy - esett neki felháborodot-tan Megan. - Mégis kinek az oldalán állsz?

- Anyuén - vágta rá rögtön Peter, azután visszafordult Lizhez. - Anyu, ugye, nem fül-lentenél csak azért, hogy megnyerd a tíz dol-lárt? - Imádta ugratni anyját.

Liz nagyot nevetett, miközben kenyeret tett a pirítóba.

- Nahát, fiam, ezt kikérem magamnak!

Csak nem képzeled, hogy képes lennék ha-zudni a saját véremnek holmi fogadás miatt?!

- Szerintem hazudsz, anyu - vádolta Peter.

- Pedig nem. Megmondtam már, csak ba-rátok vagyunk.

- Ez maradjon is így, anyu - szólt közbe Rachel.  Liz meglepôdve pillantott rá.

- Hát téged mióta érdekel ennyire ez a téma?

- Peter azt mondja, tetszel a dokinak, Meg szerint hozzá is fogsz menni. - Rachel tizen-két éves lévén sok mindennel tisztában volt már .

- Megnyugtathatlak mindannyiótokat - mondta Liz mosolyogva - két vacsora még nem számít eljegyzésnek. -

- Korai még, hogy randizni kezdj - jelen-tette ki Annie szigorúan.

- És szerintetek mégis mikor jönne el a megfelelô pillanat? - érdeklôdött az asszony - Soha - felelte Megan.

- Tiszta hülyék vagytok - közölte húgaival Peter, és felállt az asztaltól. - Anyu azt csinál, amit akar. És apa biztosan úgy gondolná, „ hogy jól teszi, ha nem ül folyton itthon. Ha anyu halt volna meg, apu mostanra már rég randizgatna.

És fia szavait hallgatva Liz rádöbbent, hogy bizony, igaza lehet. Eddig erre nem is gondolt, de tény, hogy Jack mindig két lábbal állt a földön, és túlságosan sok életöröm buz-gott benne ahhoz, hogy képes legyen bezár-kózni és hosszan gyászolni. Igen, Jack való-színűleg már rég elkezdett volna randevúz-ni. És Liz valahogy megkönnyebbült attól, hogy ezt felismerte.

Bill felhívta aznap az irodában, megkér-dezte, lehet-e szó újabb mozizásról a hétvé-gén. Úgy tűnt, hirtelen gyakoribbak lettek a találkozások, de Liz nem bánta. Szeretett Billel lenni.

Ezúttal, amikor a férfi érte jött, Jamie nyi-tott neki ajtót, és rögtön tájékoztatta a család-ban zajló vitáról.

- A nôvéreim úgy gondolják, nem szabad-na anyut elvinned. Peter szerint viszont min-den rendben, és szerintem is. Úgyhogy, bácsi, a fiúk kedvelnek téged, és a lányok nem.  Billnek nagyon tetszett ez a pontos összeg-zés, jót nevetett rajta, aztán a kis francia étte-rem felé menet megemlítette Liznek.

- Tényleg nyugtalanítja ôket, hogy randi-zunk? - érdeklôdött.

- Miért, mi randizunk? - kérdezett vissza Liz. - Azt hittem, csak barátok vagyunk.  Bill beállt a parkolóba, és leállította a motort.

- Azt akarod, hogy mi csak barátok le-gyünk? - fordult az asszony felé. Kicsit ag-gódva várta a választ.

- Nem tudom, mit akarok - mondta Liz ôszintén. - Jól érzem magam veled. Ez az egész kicsit váratlanul ért.

A férfi maga is így érzett, de az asszony kezdett egyre többet jelenteni számára. Ele-inte tökéletesen elégedett volt azzal, hogy a barátja lehet, mostanra azonban megválto-zott a helyzet. Egyre gyakrabban fordult meg a fejében, hogy talán elképzelhetô lenne másfajta, sokkal közelebbi kapcsolat is köz-tük. Akárhogy is, tovább nem firtatták a kér-dést, bementek az étterembe, és az este hát-ralevô részében kerülték az efféle nagy fon-tosságú témákat.

Ezúttal azonban Peter megnyerte volna azt a bizonyos fogadást, ha az még érvényben lett volna. Bill a mozi után természetesen ha-zavitte Lizt, és amint kisegítette az autóból, gyengéden a karjába vonta és megcsókolta.  Az asszony elôször megdöbbent, de lassan ellazult a férfi ölelésében, és visszacsókolt.  Utána azonban nagyon szomorúnak látszott, és ez nyugtalanította Billt.

- Minden rendben, Liz? - kérdezte halkan.

- Azt hiszem - suttogta az asszony.

A csók egy pillanatra jacket juttatta az eszébe, szinte úgy érezte, mintha megcsalta volna férjét. Szó sem volt arról, hogy sóvár-gott volna férfi után, hogy kereste volna az ismerkedési lehetôséget, de Bill Webster végérvényesen belépett az életébe, és neki most meg kellett birkózni összekuszálódott érzéseivel.

- Erre nem számítottam - nézett fel a fér-fira.  Bill bólintott.

- Tulajdonképpen én sem. Csak valahogy megtörtént. Bámulatos nô vagy.

- Ugyan, dehogy - mosolygott Liz.

Lehunyt szemmel mélyen beszívta az es-te friss illatát. Jó volt itt lenni kinn a leve-gôn, a szeptemberi égbolt csillagai alatt, tá-vol a gyerekek fürkész szemétôl, kíváncsi fülétôl. úgy érezte, kellemetlen lenne szá-mára, ha a gyerekek tudnák, mi történt az imént. Ám amikor Bill megint az ajkára ha-jolt, most már szenvedélyesebben viszonoz-ta a csókot.

- Mit művelünk mi?! - kérdezte pár perc-cel késôbb, levegô után kapkodva.

- Szerintem csókolózunk - mosolygott rá a férfi.

Ennél azonban jóval többrôl volt szó. Nem csupán kíváncsiság volt ez, vagy két magá-nyos test sóvárgása, hanem az a fajta tiszta vonzódás, amely idônként elôfordul férfi és nô között, amikor nemcsak az ajkak, hanem a lelkek is összeforrnak. Sok minden tetszett nekik egymásban, jóllehet abban egyetértet-tek, hogy szinte egyetlen közös vonásuk sincs. A férfi a felszínes, gyorsan múló kap-csolatokat szerette az élet minden területén, míg Liz körül mindennek az állandóság, a változatlanság volt az alapja. Az asszony éle-tében semmi nem volt ideiglenes, és ezt Bill nagyon jól tudta. És most már szinte biztos volt benne, hogy ô sem akar kilógni a sorból, ô sem akar csupán ideiglenesen lenni jelen Liz életében. Ez merôben új tapasztalat volt számára, de Liz sem az a fajta nô volt, mint akikhez eddig vonzódni szokott.

- Ne kapkodjuk el a dolgot - mondta. - És ne gondolkodjunk rajta sokat. Majd meglát-juk, mi történik.

Liz bólintott, nem tudta, mit mondjon, egyáltalán nem volt biztos abban, hogy még bárminek történnie kellene.

És miután becsukta maga mögött a bejára-ti ajtót, furdalni kezdte a lelkiismeret. Úgy érezte, azzal, amit tett, elárulta a férjét, hűt-lenné vált hozzá. De hát Jack elment, magya-rázta magának, és soha többé nem jön vissza.  Akkor viszont Billel csókolózni miért olyan furcsa érzés, miért tűnik helytelennek és mégis olyan izgalmasnak? Minél tovább gon-dolkodott mindezen, annál inkább elbátorta-lanodott. Sokáig ébren feküdt ágyában, Bil-len töprengett és Jacken, és azon, hogy most mit csináljon.

És reggel, amikor fáradtan, kialvatlanul fel-ébredt, elhatározta, vissza kell térniük a könnyed barátság szintjére; nincs szükség a helyzet bonyolítására. Miután a döntést meg-hozta, máris jobban érezte magát, egészen addig, amíg tíz órakor a férfi fel nem hívta.

- Te jártál a fejemben, gondoltam felhív-lak, megkérdezem, hogy vagy.

- Sajnálom, ami tegnap este történt - mondta Liz.

- Ugyan mit sajnálsz? - Bill hangja nyu-godtnak és kimondottan boldognak tűnt. - Én csak azt sajnálom, hogy nem csókolóz-tunk többet. Szerintem csodás volt.

- Épp ettôl tartottam... Bill... én még nem készültem fel...

- Megértelek. Nem sürget az idô, ez nem versenyfutás. Nem kell semmit erôltetni.  Egyszerűen csak ott vagyunk egymásnak, és ez jó.

Liznek tetszett ez a megfogalmazás, és most már ostobaságnak tűnt, hogy úgy ag-gódott.

- Mit szólnál, ha szombaton fôznék ne-ked meg a gyerekeknek valamit? - vetette fel Bill. - Este szabad vagyok, és egészen jól fôzök. Na, hogy tetszik az ötlet?  Liz tudta, hogy nemet kellene mondania, de legnagyobb meglepetésére semmi kedve nem volt hozzá. Végül is mi baj származhat abból, hogy Bill vacsorát készít nekik?

- Rendben van. Majd segítek.

- A bevásárlás az én dolgom. van a srácok-nak valami kedvencük?

- Mindent megesznek. Csirkét, halat, mar-hasültet, spagettit, pizzát. Nem válogatósak.

- Majd kitalálok valami jót.

- Jamie boldog lesz. - És a lányok dühro-hamot fognak kapni, tette hozzá magában Liz. Viszont jó alkalom lesz ez, hogy lássák, a férfi nem jelent semmiféle veszélyt. vagy ta-lán mégis nekik van igazuk, és ez egy poten-ciálisan veszélyes helyzet?

Liznek ez a gondolat nagyon nem tetszett.  ž egyszerűen Bill jó barátja akart lenni, és szeretett vele csókolózni. Hol van az megír-va, hogy ennél tovább is kell menni?! ž a csó-kolózásnál biztosan nem akart többet, tehát nem is fog továbblépni, és nem kizárólag a gyerekek miatt, hanem a saját jól felfogott ér-dekében.

Bill szombaton hat órakor érkezett, há-rom jókora szatyorral. Bejelentette, hogy délvidéki sült csirkét fog készíteni, vala-mint fôtt kukoricát és héjában sült burgo-nyát. Fagylaltot is hozott. Rögtön tüstén-kedni kezdett a konyhában, és nem hagyta, hogy Liz segítsen.

- Te csak pihenj - mondta, és egy pohár bort nyújtott felé.

Töltött magának is, aztán komolyan munkához látott, és nagyszerű vacsorát ké-szített. Még a lányok sem találtak kivetniva-lót benne, legnagyobb meglepetésükre. És jóllehet Megan továbbra sem volt hajlandó szóba állni a férfival, Jamie csevegett he-lyette is. Peter természetesen szintén részt vett a beszélgetésben, és végül még Annie és Rachel is szólt néhány szót. Az idô legna-gyobb részében a tanulásról beszélgettek, a különbözô iskolákról és Peter továbbtanulá-si terveirôl.

A fiú és Liz úgy döntött, október elején lá-togatják végig az egyetemeket, és Bill igye-kezett tanácsokkal ellátni ifjú barátját. úgy gondolta, a Berkeleyre járni jó szórakozás, de a Stanford is, a UCLA is jobb választás több okból. A vacsora végeztével Liz és a há-rom kicsi leszedte az asztalt, Bill és Peter el-mélyülten tárgyalta az egyetemek ismérve-it, Megan pedig felsurrant a szobájába anél-kül, hogy a vacsorát megköszönte volna. Liz nagyon haragudott rá, de Bill késôbb meg-nyugtatta.

- Majd megszokja a helyzetet. Idôre van szüksége. Semmit nem kell elsietni.  Folyton ilyeneket mondott, és ez Lizt kissé idegesítette. Miért kellene Megannek meg-szoknia ezt a helyzetet? Bill nyilván nem akar annyi ideig körülöttük sertepertélni, hogy Megan véleménye igazán számítana.  Ám a férfi szavai mintha valami másra utal-tak volna.

Miután a gyerekek aludni mentek, Bill megint megcsókolta Lizt, és az asszony vala-hogy kínosnak érezte, hogy itt a házban csó-kolózzon a férfival. Ez az egész kezdett már kicsit túlságosan ismerôs, otthonos lenni. És Bill nagyon kedves volt a gyerekekkel. Min-den arra mutatott, hogy itt hamisítatlan sze-relmi viszony van alakulóban, és Liz hirtelen úgy érezte, mintha egy aknamezôn kellene átgyalogolnia, különbözô robbanószerkeze-tek között. Megan támadásra készült, a má-sik két lány végletes érzések közt ingadozott, de ez még csak hagyján lett volna. Liznek meg kellett birkóznia saját érzéseivel, Billre vonatkozó aggályaival és az immár kilenc hónapja elment Jack iránti hűségével, amit egyébként erôsen kétségessé tettek a Bill iránti érzései.

Szeptember hátralevô részében Liz tovább folytatta önmagával a meddô vitát, így való-sággal megkönnyebbülést jelentett számára, amikor október elsô hétvégéjén útnak indult fiával.

Mindeközben Bill minden áldott na fel-phívta, még a Los Angeles-i hotelban is, ahol Peterrel megszállt. Ez nagyon meglepte Lizt, de amikor letette a kagylót, az arca ragyogott.  Peter ezúttal nem tett semmiféle megjegyzést, nehogy megzavarja a lassan alakuló kapcso-lat törékeny harmóniáját. Kedvelte a férfit, és nagyon szorított, hogy minden rendben le-gyen. Márpedig anyja elejtett szavaiból tudta, hogy érzései mennyire vegyesek.  Miután hazatértek, Bill minden unszolása ellenére Liz csak néhány nap elteltével talál-kozott vele, akkor is csupán egy hamburger erejéig a kórház kávézójában, azon az estén, amikor a férfi épp ügyeletes volt. Több orvos és ápolónô felismerte Lizt, odajöttek hozzá, hogy köszönjenek, és mindannyian az üd-vözletüket küldték Peternek.

- Látod, mindenki szeret téged, Liz - mo-solygott Bill.

Az asszony igen mély benyomást gyako-rolt a baleseti osztály dolgozóira, ugyanis nagyon kevés szülô gondoskodott ilyen odaadóan a kórházba került gyermekérôl.  És Liz nemcsak a gyerekeivel törôdött oda-adóan, hanem Billel is, mindig érdeklôdött a munkája felôl, aggódott érte, amiért olyan nagy stresszhatásnak volt kitéve nap mint nap. Amikor együtt voltak, Bill mindig érezte, hogy mennyire fontos az asszony számára, jóllehet Liz ezt önmagának sem szívesen vallotta be. Úgy érezte, túl sok minden következik abból, ha ezt végül el-ismeri.

Mindenesetre nem volt véletlen, hogy a következô szombat reggelen Liz ott állt a gardróbban, és Jack ruháit nézte. A zakók most már élettelennek tűntek, elkeserítô lát-ványt nyújtva, szomorúan lógtak. Liz már rég nem szorította magához, nem simogatta, nem szagolgatta ôket, többé már nem próbál-ta beléjük kapaszkodva maga elé képzelni Jacket. És amint most nézte a ruhadarabokat, tudta, mi az, amit meg kell tennie a saját jól felfogott érdekében. A dolognak semmi köze Billhez, mondogatta magában. Tíz végtele-nül hosszú hónap telt el azóta, hogy Jack meghalt, és eljött az idô. És szép lassan levet-te sorban a zakókat, nadrágokat, ingeket a vállfákról, összehajtogatta és takaros hal-mokba rendezte ôket. Az öltönyöket felajánl-hatta volna Peternek, de a fiú túl magas és túl fiatal volt ahhoz, hogy viselje ôket, és Liz kü-lönben is úgy érezte, jobb lesz megszabadul-ni tôlük, mint valaki máson viszontlátni ôket nap nap után.

Jó két órába telt, mire mindent kipakolt a gardróbból. Épp az utolsó fiókot ürítette ki, amikor Megan bejött a szobába, és meglátta, mit csinál. A lány sírva fakadt, és Liz egy pil-lanatra úgy érezte, mintha ô maga ölte volna meg Jacket. Megan csak állt a szoba közepén, nézte a ruhahalmokat a földön, és csillapítha-tatlanul zokogott. Végül Liz könnyei is po-tyogni kezdtek, siratta gyermekeit, férjét és önmagát. De tudta, akárhogy kapaszkodnak is az emlékekbe, Jack elment, soha nem jön vissza, és a ruháira többé nem lesz szüksége.  Mindeddig úgy gondolta, jobb lesz vala-mennyiüknek, ha többé nem kell látniuk eze-ket a holmikat, ám Megan könnyei elbizony-talanították.

- Miért csinálod ezt? - kérdezte hüppögve a lány. - žmiatta, igaz?

Liz tudta, hogy Megan Billre gondol, és megrázta a fejét.

- Eljött az ideje, Meg... egyszerűen meg kell tennem... túlságosan fájdalmas nap mint nap látnom ezeket - mondta, és lánya felé nyújtotta a kezét.

Megan azonban elhúzódott, a szobájába rohant és bevágta az ajtót. Liz pár perc múlva utánament, de lánya nem akart beszélni vele.  Az asszony visszatért a hálószobába, és el-kezdte dobozokba rakni Jack ruháit. Peter el-ment az ajtó elôtt, meglátta, mit csinál, bejött és felajánlotta, hogy segít.

- Megcsinálom én helyetted, anyu, szíve-sen.

- Köszönöm, drágám, de ezt nekem kell megtennem - felelte Liz szomorúan. Már csak ennyi maradt meg Jackbôl a fotókon, a rá emlékeztetô tárgyakon és persze a gyere-keken kívül.

Peter segített levinni a dobozokat a föld-szintre, és mintha megérezték volna, hogy fordulóponthoz érkeztek, egymás után elô-bukkantak a kisebbek is. Mind szomorúan nézték a csomagokat, és végül Megan is ki-jött szobájából és anyjára pillantott. Szemlá-tomást Lizt is nagyon megviselte a dolog, és aztán, mintha így akarnák támogatásukról biztosítani, mindegyik gyerek szótlanul meg-fogott egy-egy dobozt, táskát, csomagot, és segítettek kicipekedni az autóhoz. És amikor már majdnem végeztek, Megan felkapta az utolsó dobozt és kivitte.

 - Ne haragudj, anyu - mondta elakadó hangon, .és a könnycseppek végiggördültek szép arcán.

Liz feléje fordult, átölelte. Anya és lánya sírva kapaszkodtak egymásba.

- Szeretlek, Meg.

- Én is szeretlek téged, anyu.

Addigra már a többiek szeme is könnyben úszott, mind odagyűltek anyjuk köré.  Végül Peter, aki már kisebb nyakmerevítôt viselt és engedélyt kapott, hogy rövid távo-kon megpróbálkozzon a vezetéssel, felaján-lotta, hogy elviszi a holmit az egyikjótékony-sági szervezet közeli raktárába.

- Jól vagyok, kisfiam. Oda tudok menni egyedül is - törölgette Liz a könnyeit.  Peter azonban ragaszkodott hozzá, hogy ô vezessen, és anyja végül elismerte, örül neki, mert túlságosan felzaklatta ez a dolog ahhoz, hogy volán mögé üljön. És a Jack holmijával megrakott autó lassan végiggördült a kocsi-feljárón, és a kisebb gyerekek egymás kezét fogva hosszan néztek utána.



Liz és Peter fél óra múlva már újra otthon volt, és az asszony elég rémes látványt nyúj-tott. Amikor délután bement a gardróbba, a szíve egy pillanatra elszorult az üres vállfák láttán, mégis valahogy szabadabbnak érezte magát.

Hosszú idôbe telt, de Liz tudta, jól tette, hogy nem hallgatott a barátokra és ismerôsök re, hanem várt addig a pillanatig, amíg ô ma-ga érezte szükségét ennek a változtatásnak.  Sokáig üldögélt szobájában, távolba réve-dô szemmel nézett ki az ablakon, és Jackre gondolt. Amikor Bill késô délután telefonált, rögtön hallotta Liz hangján, hogy valami nincs rendben.

- Jól vagy? - kérdezte aggodalmasan.

- Többé-kevésbé. - Liz elmondta, mit csi-nált délelôtt, és milyen hatással volt a dolog az egész családra.

Bill szíve majd megszakadt, ahogy hallgat-ta, de tudta, ez valamiféle jel volt, annak a szimbóluma, hogy Liz már nem kapaszkodik elkeseredetten a múltba, hanem lassan vég-leg búcsút mond férjének.

Természetesen Jack mindig is az élete ré-sze marad, hisz örökül hagyta a gyerekeket is, de már nem volt jelen Liz minden gondo-latában.

- Annyira sajnálom, Liz - mondta gyengé-den az orvos. - Tehetek érted valamit?

- Nem, semmit - felelte szomorúan az asz-szony, és mindketten tudták, hogy ez a fájda-lom magányos pillanata kell legyen.

- Tulajdonképpen azt akartam kérdezni, nem megyünk-e el valahova ma este, de attól tartok, ez most nem jó ötlet.

Liz egyetértett vele, és Bill azt mondta, reg-gel újra telefonál. Végül még aznap újra hív-ta késô este, tudni akarta, hogy van. Liz még mindig szomorú volt, de már jobban érezte magát, miután kellemes, békés estét töltött gyerekei körében. Mindannyian megnyu-godtak már a délelôtti megrázkódtatás után, és amikor lefeküdtek, Liz magára maradt em-lékeivel és a pótolhatatlan veszteség sajgó ér-zésével.

Másnap délelôtt Bill megint telefonált, örömmel hallotta, hogy Liz hangja már nem olyan élettelen, ráadásul bele is egyezett, hogy este találkozzanak. Az asszony eleinte nagyon csendes volt és a szokásosnál jóval visszafogottabb, de miután beszélgettek egy ideig, végül elnevette magát, és szemláto-mást jobb lett a hangulata.

Hosszú sétát tettek, fogták egymás kezét, és amikor Bill megcsókolta Lizt, mindketten érezték, hogy ezúttal minden más. Az asz-szony többé nem kapaszkodott a múltba, ké-szen állt arra, hogy szembenézzen a jövôvel.

- Szeretlek, Liz - mondta a férfi, és magá-hoz szorította a karcsú testet.

Liz mélyen beszívta arcszesze immár isme-rôs illatát. Bill annyira más volt, mint Jack, és ô valóban a szívébe zárta, de képtelen volt ki-mondani azt a szót. Még nem volt rá képes.  Talán soha nem is lesz.

- Tudom. - Mindössze ennyit volt képes mondani.

Bill nem is számított ennél többre. Egyelô-re elegendô volt mindkettejük számára az, hogy ô kimondta.

10.          fejezet

Amire eljött mindenszentek ünnepe, a Halloween, mindketten tudták, hogy az érzelmeik komolyak. Egyikük sem adta még meg magát ezeknek az érzelmeknek, és igyekeztek nem gondolni arra, mi lesz mindennek a következménye a jövôre néz-ve, de egyértelmű volt, hogy Bill szerelmes Lizbe, és az asszony, bár ki sosem mondta, tudta, hogy viszontszereti ôt. Ám ez a hely-zet dilemma elé állította Lizt, nem tudta, mi-tévô legyen, mit mondjon a gyerekeknek.  Victoriával többször is beszélt kétségeirôl, de barátnôje sem tudott jobb tanácsot adni, mint hogy hagyja a dolgokat „kialakulni”.  Liz maga is erre az eredményre jutott a hosszas tépelôdés után, úgy vélte, idôvel majd mindketten tisztába jönnek saját érzel-meikkel, és akkor tudni fogják azt is, mi a te-endô.

Az ünnep estéjén Bill eljött hozzájuk, Lizzel együtt elkísérték a rémítô jelmezbe bújt Rachelt és Jamie-t a cukorkagyűjtô kör-útra. Megan és Anrue kijelentette, ôk már „túl öregek” ahhoz, hogy jelmezt öltsenek, otthon maradtak, és Carole-lal osztogatták a cukorkát a becsengetô gyerekeknek. Peter ugyanezzel foglalatoskodott legújabb barát-nôjééknél.

És késô este, miután a gyerekek mind aludni mentek, Bill magához ölelte Lizt, mé-lyen a szemébe nézett, és megkérdezte, el-képzelhetônek tartja-e, hogy a hétvégén együtt elutazzanak valahova. Liz pánikba esett, egy pillanatig úgy érezte, a férfi ezzel a kérdéssel mindent elrontott, de végül is két hónapja találkozgattak már, vitathatatlan tény volt, hogy a szenvedély egyre heveseb-ben izzott bennük, és egyre nehezebb volt fé-ken tartani. Bill tudta, teljesen kizárt, hogy tévesen értelmezte volna Liz érzéseit, saját magával pedig tökéletesen tisztában volt. És újra izgatott kamasznak érezte magát, ami-kor az asszony hosszú tétovázás után csen-desen azt mondta, rendben van, elutazhat-nak a következô hétvégén. Úgy egyeztek meg, hogy nem szólnak a gyerekeknek, és Bill rögtön másnap hozzáfogott a szervezés-hez. A Napa-völgybe akarta vinni Lizt az Auberge du Soleilbe, mert ez volt a legro-mantikusabb hely, amit csak ismert.  Huszonnégy órás ügyelet után jött Lizért péntek délután, de olyan boldog és izgatott volt, hogy semmi fáradtságot nem érzett.  Liz pedig rengeteg tennivalót talált ki gye-rekei számára a hétvégére, hogy ne legyen idejük unatkozni. Azt mondta nekik, egy volt egyetemi évfolyamtársát látogatja meg; és úgy intézte, hogy amikor Bill érte jön, senki ne legyen otthon. Csak Carole-t avat-ta a bizalmába. Bill mulatott ezen a nagy tit-kolózáson, jóllehet tudta, így mindkettejük-nek könnyebb lesz. Felesleges lett volna fel-zaklatni a gyerekeket. Peter valószínűleg örült volna, ha tudja, hogy együtt mennek el, de Jamie reakciója már kétséges volt, an-nak ellenére, hogy a fiúcska kedvelte ôt, a lányok pedig minden bizonnyal fel lettek volna háborodva. Megan telebeszélte húgai fejét, és valóságos dacszövetségbe tömörül-tek a férfival szemben, így Bill a világért sem akarta még jobban magára haragítani ôket.  A tailli gyönyörű volt az út mentén. A faleve-lek a sárga és a vörös árnyalataiban pompáz-tak, míg a fű továbbra is zöldellt, mint télen mindig. Különös keveréke volt ez keletnek és nyugatnak, a keleti part ôszi színei vegyültek a kaliforniai örökzölddel.

Bill és Liz közömbös témákról beszélgetett egészen Saint Helenáig. Az asszony néha el-csendesedett, és Bill nem merte megkérdezni, mire gondol. Tudta, Liz számára még mindig nem megszokott dolog, hogy vele van, az asz-szony elmondta neki azt is, hogy néha úgy ér-zi, hűtlen Jackhez. Tisztában volt vele, hogy sok szempontból nem lesz könnyű ez a hét-vége. És az út folyamán Liz tekintete többször is a jegygyűrűjére siklott, amelyet még min-dig viselt.  vacsoraidôben érkeztek meg a szállodába, és Liz egészen meghatódott, amikor látta, milyen elegáns hely. Bill igazán mindent el-követett, hogy kényeztesse és boldoggá te-gye. És amikor a szoba ablakából megpillan-totta a völgyet a lemenô nap fényében, a lé-legzete is elállt.

Bill töltött mindkettejüknek egy kis bort, azután Liz bement a fürdôszobába, és fel-vette új ruháját, amelyet erre az alkalomra vásárolt.

A szálloda éttermében vacsoráztak, majd elüldögéltek a bár kellemes félhomályában, miközben a zongoránál egy nô énekelt.  Mindketten nagyszerűen érezték magukat, amint kézen fogva visszasétáltak a szobájuk-ba. Amikor Bill megcsókolta Lizt, abban a csókban benne volt mindaz, amit az asszony jelentett neki, és a szenvedély lángra lobbant bennük. A kandallóban égett a tűz, Bill meg-gyújtotta a dohányzóasztalon álló gyertyá-kat, azután leültek a pamlagra és átölelték egymást. A férfi hosszú, forró csókok köze-pette lassan lesimogatta Lízrôl az új ruhát, ô pedig kigombolta Bill ingét. Csodálatos volt így, kettesben lenni, és tudni, hogy valóban azt csinálnak, amit csak akarnak. A felszaba-dultság érzése vegyült a szenvedéllyel, és a szívük még könnyebb lett, a vágyuk még erôsebb. És aztán a férfi szelíden odavezette az ágyhoz az asszonyt. Lassan, érzékin vet-kôztette, és miután meztelenül elnyúltak a hűs lepedôn, sokáig feküdtek egymást szoro-san átölelve.

- Annyira szeretlek, Liz...

- Én is szeretlek téged... - suttogta az asz-szony.

Ez volt az elsô alkalom, hogy kimondta, de most olyan természetesnek tűnt. És ter-mészetesnek tűnt az is, ami ezután követke-zett, amint végül megadták magukat a ben-nük emésztô tűzzel égô szenvedélynek. Lizt valósággal elborították a vágy iszonyatos erejű hullámai, és hirtelen minden bánat, magányosság és félelem leomlott róla, akár-csak valamiféle gubó, amellyel önmagát bur-kolta be, hogy megvédje, de amelyre többé nem volt szüksége. Nem kellett, hogy bármi megvédje ettôl a férfitól, nem kellett elrej-tôzni, sem bármit eltitkolni elôle, odaadta magát neki mindenestül, és ez így volt jó. És késôbb, amikor verítékes testtel, zihálva fe-küdtek egymás mellett, és Liz Billre mosoly-gott, a tekintetében volt valami keserédes, valami nosztalgikus, és a férfi tudta, hogy a múlt még mindig kísért, de ez nem is lehe-tett volna másképpen.

- Jól vagy? - kérdezte a férfi gyengéden, és sajnálta, hogy az asszony még mindig olyan szomorúnak tűnik.

Ám bármit látott is Liz tekintetében, az asz-szony mosolya ragyogott.

- Istenien... még annál is jobban:.. olyan boldoggá teszel.

És ez igaz volt, amennyire csak ebben a pil-lanatban igaz lehetett.

Bill látta, hogy Liz szemébe könnyek gyűl-nek. Nehéz lett volna nem gondolnia Jackre ebben a pillanatban, amikor valaki másé lett.  Újabb fontos lépéssel távolodott férjétôl, olyan lépéssel, amelyet halogatott, amíg csak lehetett, de most már meg akart tenni. Olyan volt ez, mint végigmenni egy hídon, amely az egyik életet a következôvel köti össze. Ám Bill mellett biztonságban érezte magát, elôle semmit nem kellett elhallgatnia. A férfi nem sértôdött meg azon, hogy ô bevallotta, ez nem volt könnyű döntés számára. Sokáig fe-küdtek az ágyban egymás mellett, beszélget-tek, és Bill bevallotta, hogy soha nem szere-tett még senkit annyira, mint Lizt. És az asz-szony csendesen, békésen feküdt mellette, élvezte, hogy vele lehet, és nagyon igyeke-zett nem gondolni Jackre.

Amint az idô múlt, Liz valóban egyre keve-sebbet gondolt Jackre, figyelme egyre inkább Billre összpontosult. Nagyokat sétáltak és so-kat beszélgettek. Megpróbálták kerülni a múlttal kapcsolatos témákat, és vasárnap dél-elôtt, amikor szobájuk erkélyén üldögéltek, a beszélgetés iránya lassan a jövô felé fordult.  A férfi farmert és pulóvert viselt, az asz-szony vastag frottírköntöst. Nem volt túl me-leg, de a nap ragyogóan sütött, és ôk kényel-mesen elnyúlva újságot olvastak. Amikor Liz felemelte a fejét, látta, hogy Bill ôt nézi, és mosolyog.

- vajon mi lehet az oka, hogy ilyen boldog-nak látszik, dr Webster? - kérdezte moso-lyogva.

- Te vagy az oka. És ez. - A völgy felé intett.

Ez a hétvége olyan volt mindkettejük szá-mára, mint egy nászút, és Bill mostanra el-mondhatta, hogy Liz több igen fontos szem-pontból már az övé. Az asszony nagy lépést tett elôre, és Jack képe lassan ködbe veszett mögötte. Elfelejteni soha nem fogja, része marad az életének, de most már tudta, nem kapaszkodhat tovább az emlékekbe, el kell indulnia határozottan elôre. És Bill csodála-tos társ volt számára.

- Mi lesz most velünk? - kérdezte kedve-sen a férfi.

Liz hirtelen ideges lett. Nem készült még fel rá, hogy efféle szavakat halljon. Bill tisztá-ban volt ezzel, de nem tehetett róla, fel kellett tennie a kérdést, amely jó ideje a fejében mo-toszkált.

- Hogy érted ezt? - kérdezett vissza Liz. - Ugyan, mi lenne velünk?

- Hát, van egy-két dolog, amit megtehet-nénk. vagy korai még errôl beszélni?  Mostanra már jól ismerték egymást, tes-tük közt is tökéletes volt az összhang, mint-ha nem is pár órája szeretkeztek volna elô-ször Úgy tűnt, nagyszerűen illenek egymás-hoz, és ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

- Sosem hittem volna, hogy egyszer még ezt fogom mondani - folytatta Bill kissé za-vartan, és megint nagyon fiatalnak érezte magát, de annyira szerelmes volt, és nem akarta Lizt elveszíteni - ám úgy gondolom, elôbb-utóbb össze kellene házasodnunk.  Liz megdöbbent. Biztosra vette, hogy ezek a szavak soha az életben nem fogják Bill szá-ját elhagyni.

- De hiszen azt mondtad, hogy nem hiszel a házasságban - nyögte ki végül.  Bill látta, hogy szavai megijesztették az asszonyt.

- Nem is hittem benne, amíg veled nem találkoztam - felelte. - Gondolom, azért van ez, mert valahol a szívem mélyén re-méltem, hogy egy napon még megtalálom azt a nôt, akivel ilyen lesz minden, és nem akartam elpackázni a lehetôségemet olyas-valaki miatt, akivel biztosan nem jönne ösz-sze a dolog. Amilyen például az elsô felesé-gem volt.

Most azonban Bill véleménye szerint min-den tökéletes volt. És Liz is el tudta képzelni, hogy vele maradjon sokáig, talán örökre, de még nem készült fel rá, hogy ezt ki is mond-ja. Jack emléke még elevenen élt benne, kora-inak érezte, hogy máris újabb házasságról be-széljen. Hiszen még egy év sem telt el Jack halála óta.

- Liz, nem szeretném, ha elromlana köz-tünk valami azért, mert korainak érzed még szóba hozni ezt a témát, de azt akartam, hogy tudd, komolyak a szándékaim. A lehetô leg-komolyabbak.

A férfi nagyon jól tudta, Liz nem az a fajta nô, akivel az ember felszínes kis kapcsolatot tart fenn, vagy akinek felelôtlenül bármit le-het ígérgetni. Ráadásul ott voltak a gyerekei is, akiket nem lehetett figyelmen kívül hagy-ni. Bill sokat töprengett ezen a helyzeten, és biztosra vette, hogy meg tudná szeretni a srácokat. Jamie-t máris szerette, és Peter és közte erôs kötôdés alakult ki. Úgy gondolta, lehetetlen, hogy idôvel a lányokkal is ne tud-na kialakítani valamiféle civilizált kapcsola-tot. Nôk és gyerekek szívébe mindig gyorsan belopta magát, ha akarta, és most nagyon akarta.

- Nem tudom, mit mondjak. - Liznek több olyan barátnôje volt, aki évekig járt egy férfi-val, de az nem vette komolyan és eszébe sem jutott, hogy megkérje a kezét, erre tessék, ô épp csak egy hétvégét tölt ezzel az emberrel, és az máris a jövôt tervezi. - Nincs még tizen-egy hónapja sem, hogy Jack meghalt. Idôre van szükségem, hogy megszokjam ezt a helyzetet és ismét talpra álljak. És a gyerekek is így vannak vele.

- Tudom. Nem is akarlak sürgetni. És tu-dom, milyen fontos számodra az egy év - Liz ezt sokat emlegette, nyilvánvalóan valamifé-le mérföldkônek érezte az egyéves évfordu-lót, és Bill tudta, hogy ezt tiszteletben kell tar-tania. - Remélem januárban, az ünnepek után megint szóba hozhatom a témát, és ak-kor megbeszélhetjük, mit gondolsz róla, ho-gyan érzel. voltaképpen abban reményked-tem, hogy talán Valentin-napkor... - Elhalt a hangja.

Liz szíve elszorult egy pillanatra. A Va-lentin-nap sokat jelentett Jacknek és neki.  De hát oly sok minden jelentett sokat, és most már mind a múlté volt, a gyerekek ki-vételével.

- Addig már csak három hónap van hát-ra - állapította meg riadtan.

- Addigra már hat hónapja fogjuk ismerni egymást. Rengeteg olyan ember van, aki sok-kal rövidebb ideig járt a párjával, és azóta is boldog házasságban él vele.

Liz tisztában volt vele, hogy ez igaz, de Jack és ô olyan hosszú ideig voltak együtt.  Bill szavai felkészületlenül érték. Sokat je-lentett neki, hogy a férfi megkérte a kezét, de idôre volt szüksége, hogy mindent átgon-doljon.

- Megteszek bármit, Liz, amit csak akarsz - mondta Bill, és tekintetében tükrözôdött mindaz, amit az asszony iránt érzett. - Csak azt akarom, hogy tudd, mennyire szeretlek.

- Én is szeretlek téged, és úgy érzem, na-gyon szerencsés vagyok. Az emberek nagy részének egyszer sincs ilyen szerencséje, ne-kem pedig kétszer is megadatott. Mégis idô-re van szükségem, hogy kiheverjem, ami történt.

- Ezzel tisztában vagyok. Azt hiszem, csu-pán tudni szeretném, lehetségesnek tartod-e, hogy idôvel majd ugyanazt a jövôt képzeled el magadnak, amit én.

- Igen - mosolyodott el szégyenlôsen Liz, aztán nagyot sóhajtott. - Csak idô kérdése.  Karácsony után beszéljünk errôl újra, jó? - Mindenképpen meg akarta tartani a gyász-évet, nem csupán Jack emlékére, hanem saját maga és gyerekei miatt is.

- Csak ennyit akartam tudni - mondta gyengéden a férfi, és megfogta Liz kezét. - Szeretlek. Nem foglak sürgetni. Rengeteg idônk van, csak az a lényeg, hogy mindket-ten ugyanazt akarjuk.

Bill okos volt, kedves és jószívű, ennél töb-bet Liz nem is kívánhatott volna férfitól. Vala-hogy úgy érezte, Jack hasonló helyzetben va-lószínűleg nem lett volna ilyen megértô. ž jóval türelmetlenebb volt, önfejűbb, és nem szívesen engedte ki a kezébôl az irányítást.  Bizonyos értelemben Bill sokkal inkább part-nernak tekintette Lizt, mint egykor jack, és az asszonynak ez nagyon tetszett.  Vasárnap délután szép kényelmesen visz-szaautóztak Tiburonba, és amikor hazaér-tek, a gyerekek mind otthon voltak. Liz, amint kiszállt a kocsiból, szinte látta maga elôtt Megan elborzadt arckifejezését. Egyet-len szó sem hangzott el azonban egészen késô estig. Amikor a kisebbek már lefeküd-tek, Peter pedig a házi feladatát írta a szobá-jában, Megan belépett a hálószobába, és megállt az ajtóban.

- Hogy kerültél a doktor kocsijába? - von-ta kérdôre anyját. - vele töltötted a hétvégét?  Liz pillanatnyi habozás után bólintott.  Úgy gondolta, ha elôbb-utóbb valóban hoz-zámegy Billhez - márpedig a hétvégén tör-téntek és elhangzottak egyértelműen erre utaltak - akkor ôszintének kell lennie gyere-keihez.

- Igen. A Napa-völgyben jártunk.

- No de anyu! - kiáltott felháborodottan Megan. - Ez undorító!

- Miért? Bill nagyon szeret engem, én is szeretem ôt, nincs ebben a világon semmi rossz. Nem ártunk azzal senkinek, hogy sze-retjük egymást.

Megan szemlátomást nem értett egyet vele.

- És mi van apával? - kérdezte könnyes szemmel.

- Apa nincs többé, Megan. Teljes szívem-bôl szerettem ôt, és mindig szeretni is fogom.  Ez nem ugyanaz, egészen más mindannyi-unk számára. Viszont az életem hátralevô ré-szét nem fogom egyedül leélni. - Halkan, gyengéden beszélt lányához, de ezt egyszer ki kellett mondania.

- Ez gusztustalan! - kiabált magából kikel-ve Megan. - Még egy év sem telt el azóta, hogy apu meghalt. Nem gondoltam volna, hogy az anyám egy ringyó!

Liz most már haragra gerjedt. Soha nem emelt kezet gyerekeire, és nem állt szándéká-ban ezen épp most változtatni, de ez a visel-kedés megengedhetetlen volt.

- Nem beszélhetsz így velem! Most menj a szobádba, nem akarlak látni, amíg észhez nem térsz! Ha meg akarod ezt beszélni velem, rend-ben van, de a tiszteletlenséget nem tűröm!

- Nincs rá semmi okom, hogy tiszteljelek téged! - vágta oda Megan, aztán becsapta az ajtót, és berohant bátyjához elpanaszolni, hogy mi történt.

Peter azonban ahelyett, hogy megszánta volna, hülye libának nevezte, és felháboro-dottan követelte, hogy azonnal kérjen bocsá-natot anyjuktól.

- Mégis kinek az oldalán állsz? - kérdezte haragosan Megan.

- Anyuén - mordult rá a fiú. - Mindig megtett értünk minden tôle telhetôt, és neki apu még többet jelentett, mint nekünk. Most viszont egyedül van, mint az ujjam, nincs aki segítsen neki, aki vigyázzon rá, pedig agyon-dolgozza magát, hogy nekünk mindent meg-adhasson, és hogy apu irodáját ne kelljen be-zárni. Egyébként meg Bill jó fej, és ha tudni akarod, én kimondottan kedvelem. Nála sok-kal rosszabbat is kaphatnánk, úgyhogy én az ô pártjukon állok. És tôlem aztán ne várj együttérzést, amikor ilyen szemét módon vi-selkedsz anyuval.

- Nagyképű seggfej ! - kiabált Megan. - Ak-kor sem rendes dolog, hogy egy idegen pa-sassal császkál, amikor itt vagyunk neki mi.

- Nem alhat Jamie-vel az élete hátralevô részében! Mi lesz vele, amikor mind egye-temre megyünk? Jövôre én már nem leszek itthon, két év múlva te is elmész. Szerinted akkor mit kéne majd csinálnia? Üljön itthon állandóan, arra várva, hogy mi végre haza-jöjjünk kicsit, és újra legyen élet körülötte?  Értsd már meg a csökött agyaddal, ez nem élet neki így, apu nélkül! Nézz rá! Nem csi-nál semmi mást, csak dolgozik éjjel-nappal!  Ennél jobbat érdemel, és ezt te is nagyon jól tudod!

Megan szinte összeroskadt bátyja szavai-nak súlya alatt. Lerogyott a fiú ágyára, és sír-va fakadt.

- De még korai - hüppögte. - Én még nem vagyok erre felkészülve.

Peter odaült mellé, átölelte a vállát.

- Annyira hiányzik apu - zokogta Megan.

- Nekem is - felelte a fiú, és nagyot nyelt, nehogy kibuggyanjanak a könnyei. - De apu elment, és ezen nem lehet változtatni, akár van Bill, akár nincs. Egyszerűen el kell fogad-nunk, ami történt.

- De én nem akarom elfogadni - borult bátyja vállára zokogva a lány - Azt akarom, hogy apu jöjjön vissza!

Erre Peter nem tudott mit mondani, szótla-nul ölelte síró húgát, és mindketten apjukra gondoltak.

És végül Megan, miután lecsillapodott és Peter még egy ideig beszélt hozzá, átment anyja szobájába bocsánatot kérni. Zavartan álldogált az ajtóban.

- Nem kedvelem azt az embert, de azért nem kellett volna olyasmit mondanom rád.  Ne haragudj! - Ennél többet képtelen volt magából kicsikarni, és anyja komoly arccal hallgatta.

- Sajnálom, hogy ilyen boldogtalan vagy, Meg. Nem könnyű ez egyikünknek sem.

- Nem tudhatod, milyen nekünk, most, hogy neked ott van ô - mondta a lány szem-rehányó hangon.

Liz nagyot sóhajtott, és a fejét csóválta.

- Attól, hogy Billel vagyok, apátok még nem hiányzik kevésbé. Sôt, néha még jobban hiányzik. Nem könnyű ez egyikünknek sem.  És tudom, nektek mennyire nehéz.  Az idô múlásával lassan javult a helyzet valamennyiük számára, de ez nagyon hosz-szú folyamat volt.

- Tényleg szereted a doktort, anyu? - Megan szemlátomást nem tudott napirendre térni afölött, amit anyjától hallott. Azt kíván-ta, bár ne is hallotta volna.

- Azt hiszem, igen - felelte Liz ôszintén. - Idôre van még szükségem, hogy tisztába jöj-jek önmagammal. Egyelôre csak annyi biz-tos, hogy Bill nagyon kedves, rendes ember Sok mindent át kell még gondolnom apáddal kapcsolatban.

- Úgy látom, ôt el akarod felejteni - mond-ta szomorúan Megan.

- Soha nem tudnám elfelejteni. Akármit teszek, akárhova megyek... A fél életemet vele éltem le, szerettem ôt, megszülettetek ti... Ami vele történt, rettenetes mindannyi-unk számára. De az életünk hátralevô részét nem tölthetjük siránkozással, most már to-vább kell lépnünk, ô is így akarná.

- Csak azért mondod ezt, hogy ne kelljen bűntudatot érezned.

- Azért mondom, mert így gondolom.

Megan csak a fejét rázta, és visszament a szobájába. Bôven volt min töprengenie. Liz pedig kiemelte a szekrénybôl ékszeres ládi-káját, levette jegygyűrűjét, amelyet még Jack húzott az ujjára, és közben úgy érezte, rög-tön meghasad a szíve. Ám tudta, ennek is el-jött az ideje. Peter másnap reggel észrevette, de nem szólt róla senkinek, még anyjának sem. Tudta, ez így természetes, de azért el-szomorodott.

Az elkövetkezô két hétben Megan már ár-nyalatnyival tisztelettudóbb volt Billel, ami-kor az Lizért jött. Nem sokat szólt hozzá, de legalább nem gorombáskodott. Liz hálás volt ezért is. Pillanatnyilag ennél többet nem re-mélhetett. Jamie és Peter továbbra is a férfi nagy rajongója volt.

Liz sokat volt együtt Billel, és ha csak te-hették, elmentek a férfi lakására és szerel-meskedtek. Idônként elôfordult, hogy jött egy telefon a kórházból, és Billnek ki kellett ugrania az ágyból, de Liz nem tiltakozott.  Tiszteletben tartotta a férfi munkáját, sokkal inkább, mint a sajátját. Nemegyszer említet-te Billnek, hogy elege van a válóperekbôl.  Amíg Jackkel együtt dolgozott, örömét lelte a munkában, de ez már a múlté volt. Az egé-szet komolytalannak, értelmetlennek látta.  Az egyetlen momentum, ami némi elége-dettséggel töltötte el, az volt, ha a pernek a gyermekelhelyezésre vonatkozó részében si-került jó feltételeket kiharcolnia.

- Lehet, hogy ezúttal veszíteni fogok - mondta Billnek egyik nap, amikor szendvi-cset ettek a kórházi kávézóban. Liz a bíróság-ról jött, és nagyon dühös volt ügyfelére, aki faragatlan tuskó módjára viselkedett a felesé-gével a bíró szeme láttára. Liz erôs kísértést érzett, hogy átadja az ügyet valaki másnak. - Már a bíróságra is utálok bemenni.

- Talán egy kis pihenésre lenne szüksé-ged - vetette fel Bill.

Tudta, hogy Liz csupán egy hét szabadsá-got vett ki az év során, és hétvégeken és es-ténként is gyakran dolgozott.

- Talán arra lenne szükségem, hogy el-menjek kozmetikusnak. Az a munka sokkal hasznosabb.

- Ne légy már ilyen szigorú magadhoz - mosolygott rá a férfi.

Liz boldogtalan arccal a fejét csóválta.

- Jack szerette a családjognak ezt a terüle-tét. Szerette a bírósági csatározást, és imádott gyôzni. És nagyon értette a dolgát. Én csak azért lettem jó ügyvéd, mert vele dolgoztam.  De most már nem is tudom...

Liz volt a környék egyik legjobb válóperes ügyvédje, a kliensei nem hittek volna a fülük-nek, ha most hallják. Rendkívül energikus-nak, határozottnak ismerték, és csodálták, amiért valósággal áradnak belôle a ragyogó ötletek, javaslatok. Mostanában azonban úgy érezte magát, mint egy elemes játék, amely-ben lassan kimerülnek az elemek. Semmi örö-möt nem szerzett neki a munka, csak azért csinálta, mert úgy gondolta, tartozik ennyivel jacknek.

Megkérdezte Billt, mik a tervei a hálaadás napjára. Már beszéltek errôl korábban, akkor a férfi még nem tudta, nem lesz-e ügyeletes, de mostanra már kiderült, hogy aznap sza-bad lesz. Nem tervezett azonban semmit, hisz arra számított, hogy dolgozni fog.

- Miért nem töltöd velünk az ünnepet? - kérdezte Liz.

A gyerekek kezdtek már hozzászokni Bill jelenlétéhez, az asszony úgy gondolta, ta-lán ez az ünnep lenne a legjobb alkalom, hogy hosszabb idôt együtt töltsenek vala-mennyien, hisz a gyerekek nagyon szeretik a hálaadást. Legalábbis szerették, amíg az apjuk élt. Liz tudta, hogy ezúttal minden más lesz mindannyiuk számára. És mivel nem akarta a feszültséget tovább fokozni, lebeszélte az anyját arról, hogy meglátogas-sa ôket.

Ám amikor otthon bejelentette, hogy Bill velük tölti az ünnepet, a gyerekek heves re-akciója kissé váratlanul érte. Megan dühro-hamot kapott, Annie közölte, hogy az az em-ber nem családtag, semmi keresnivalója egy családi ünnepen, és Rachel természetesen nôvérei pártját fogta. Mi több, még Jamie sem fogadta örömmel anyja bejelentését. Liz Petertôl kért tanácsot, szóljon-e Billnek, hogy ne jöjjön, de a fiú úgy vélte, ez nem lenne szép dolog, és különben is lehet, hogy min-den jól alakul. Liz végül nem mondott sem-mit Billnek arról, ami történt. Remélte, hogy a lányok megnyugszanak és rendesen visel-kednek majd. A hálaadás napján azonban rá kellett döbbennie, hogy hiába reménykedett.  Amikor a csengô megszólalt, a lányok még mindig haragudtak rá.

Bill sötét zakóban és szürke nadrágban ér-kezett. Liz barna bársony nadrágkosztümöt viselt, a gyerekek is kiöltöztek, Peter öltönyt vett, Jamie is zakóban pompázott. Igazán csi-nos kis csapat voltak, és amint egy pohár bort töltött a férfinak, Lizt hirtelen öröm töltötte el, amiért meghívta közéjük. Rájött, az asztal üresnek tűnt volna Jack nélkül, és az ünnep újabb gyászos emlékezéssé változott volna.  îgy legalább beszélgetniük kell a vendéggel, ez talán elvonja némileg a figyelmüket, és nem kezdenek búsongani.

Szokás szerint ötkor ültek asztalhoz, és Liz elmondta az asztali áldást. Hálát adott Isten jóságáért, irgalmáért és minden áldásáért, amelyben az embereket részesítette, az asz-talnál ülôket éppúgy, mint a távollevôket, kü-lönösen Jacket. Miután ezt kimondta, egy hosszú pillanatig síri csend borult a szobára, és Megan gyilkos pillantást vetett Bill Web-sterre. Végül Liz egy határozott „ámennel” befejezte az imát, és kiment a konyhába Peterrel a pulykáért.

Peter ült az asztalfôn, ami megint csak arra emlékeztetett mindenkit, hogy minden meg-változott, és az érzést csak fokozta a Liz mel-letti új arc.

A madár egyébként nagyszerű példány volt, és ahogy Liz elkészítette, az maga volt a tökély. Mivel Carole elutazott a hétvégére, a lányok segítettek neki. Rachel különösen sze-retett a konyhában tüsténkedni, és persze Jamie is ki akarta venni a részét a munkából.  Amikor azonban a darabolásra került a sor, Peter sehogy sem boldogult. Bill egy ideig nézte, hogyan szerencsétlenkedik a fiú, aztán mosolyogva odalépett hozzá.

- Hadd segítsek, fiam - mondta kedvesen.

Jól érezte magát a család körében. Idejét sem tudta, mikor vett részt utoljára igazi há-laadásnapi ünnepen. Szavaival azonban mintha tôrt döfött volna Megan szívébe, és a lány nem bírta, nem is akarta fékezni magát.

- Peter nem a maga fia - közölte halk, mégis haragtól izzó hangon.

Bill meglepetten Lizre pillantott, azután a lányhoz fordult.

- Ne haragudj, Megan! Nem akartam sen-kit megbántani.

Megint síri csend lett az asztal körül, egyetlen szót nem ejtett senki, miközben Bill ügyesen darabolta a pulykát. És Liz, amint kiosztotta a megrakott tányérokat, ki-csit túlságosan élénken csevegett, így pró-bálva feledtetni a kínos pillanatot. És mire Bill visszaült a helyére, az indulatok lecsilla-podtak.

Nem volt valami élénk a társalgás az asz-talnál. Ez volt a család elsô hálaadásnapja az apa nélkül, és mindenki tisztában volt azzal, hogy a közelgô karácsony milyen gyötrelme-ket tartogat számukra.

Bill megkérdezte, beszerezték-e már a ka-rácsonyi ajándékokat, de válaszul csak gyá-szos pillantásokat kapott. Enyhén szólva dö-cögôsen alakult a társalgás, de végül Jamie mondott valamit, amivel megnevettette test-véreit, és a jég megtörni látszott. Ezután Annie felidézte azt az esetet, amikor apu leej-tette a pulykát a konyhában darabolás köz-ben, és senki nem merte megmondani anyu-nak, aki így csak a vacsora végeztével tudta meg, hogy a madár, amelyet feltálalt, végig-szánkázott a konyha kövén.

Bill együtt nevetett a többiekkel, és Liz töl-tött neki még egy pohár bort. Ám amikor ki-vitték a tányérokat a konyhába, és behozták a süteményt, Rachel hangosan megjegyezte, hogy a férfi milyen sokat iszik, és Bill meg-hallotta.

- Semmi baj, Rachel, ma lehet, mert nem dolgozom - mondta mosolyogva.  A kislány nem válaszolt, így Bill folytatta a Jamie-vel megkezdett beszélgetést. Egyálta-lán nem volt részeg, de három pohár bort va-lóban megivott, és szemlátomást jól érezte magát. Jamie-vel a futballról beszélgettek.

- Apu utálta a futballt - közölte Megan.

Provokálni akarta a férfit, és ezt mindenki tudta.

- Sajnálattal hallom, Meg. Pedig nagysze-rű sport. Egyetemista koromban magam is játszottam.

- Apu azt mondta, csak idióták és vadálla-tok állnak be futballozni - mondta Megan.  Átlépte a határt, és anyja azonnal rászólt.

- Megan, ebbôl elég!

- Úgy van, anya! - A lány félredobta szal-vétáját, és felállt. Fejével Bill felé intett. - Mi-ért kell ennek itt lennie velünk? Nem az apánk, csak a te pasid.

A többi gyerek döbbenten meredt rá. Liz minden ízében reszketve válaszolt.

- Bill a barátunk, és ma hálaadás napja van. Ennek az ünnepnek épp az a lényege, hogy a barátok összegyűlnek a fehér asztal körül, megfogják egymás kezét, és együtt hálát adnak mindazért a jóért, amiben ré-szük volt.

- Szóval ezt csinálod vele? Megfogjátok egymás kezét? Fogadok, hogy ennél jóval többet csináltok, és fogadok, hogy apa gyűlöl téged ezért! - kiabálta Megan, azzal felrohant a lépcsôn, és bevágta szobája ajtaját.  Peter azonnal elnézést kért húga viselke-dése miatt, de egymás után Rachel és Annie is szép csendesen otthagyta az asztalt, és fel-surrant az emeletre. jamie kivett egy nagy szelet pitét. Úgy vélte, igazán kár lenne hagy-ni, hogy pocsékba menjen a sok finom süti, márpedig szemlátomást senkinek nem volt kedve enni belôlük.

- Hát ennyit a családi ünnepekrôl - je-gyezte meg komor arccal Bill.

Liz kétségbeesetten nézett rá. Tudta, nagy hibát követett el, amikor ragaszkodott hozzá, hogy meghívja a férfit. Most már látta, sokkal nehezebb lesz elérni, hogy a család befogad-ja Billt, mint remélte. Pontosabban ez nem csupán nehéz lesz, hanem valóságos rém-álom.

- Felmegyek, beszélek Meggel - mondta Peter zavartan. Nagyon szégyellte magát, amiért testvére ilyen jelenetet rendezett. - Még egyszer elnézést kérek a húgaim visel-kedése miatt.

- Ne aggódj, nincs semmi baj. Megértem ôket - felelte Bill, de valójában nem értette a lányokat. Arca komor volt és feszült, amint a szemét törölgetô Lizhez fordult.

- Azt hiszem, ez az egész nehezebb szá-mukra, mint gondoltam - jegyezte meg hal-kan az asszony.

- Hát nekem sem volt épp egy kéjmámor

- vágta rá a férfi. - A gonosz betolakodó sze-repét nem játszom valami szívesen. Úgy bánnak velem, mintha én lennék a baltás gyilkos, vagy mintha én öltem volna meg az apjukat.

A gyerekek nagyon megsértették, és most más lehetôség nem lévén, Lizen töltötte ki a haragját.

Az asszony nagyon szerencsétlennek érez-te magát. Mindenki rá haragudott, Bill is, és a három lánya is. Egyedül Jamie volt az, aki nem zavartatta magát. Ült az asztalnál, és nyugodtan falatozott.

- Meg kell értened, ez egyáltalán nem könnyű nekik. Ez az elsô hálaadásnap az ap-juk nélkül.

- Tudom, Liz. De ez nem az én hibám.

- Senki nem mondta, hogy a te hibád, csak éppen te itt vagy, az apjuk viszont nincs. Va-lószínűleg nem lett volna szabad meghív-nom téged.

Liz zokogott, és erre már Jamie is felfigyelt.

- És mi lesz jövôre? Az biztos, hogy hála-adásnapkor feliratkozom hetvenkét órás ügyeletre. Egyértelmű, hogy nem vagyok szívesen látott vendég itt. Legalábbis addig, amíg a gyerekeid el nem költöznek.  Egyre jobban elöntötte Billt a harag.

- Eljössz hálaadáskor jövôre is? - érdeklô-dött jamie.

- Úgy terveztem, de most már nem hi-szem - mordult a kisfiúra Bill, de rögtön meg is bánta. Megsimogatta Jamie fejét, és halkabbra fogta a hangját, nehogy megijesz-sze. - Ne haragudj . . . csak kicsit ideges va-gyok.

- Megan gorombáskodott anyuval - álla-pította meg a fiúcska. - És Annie is. Nem szeretnek téged? - nézett barátjára szomo-rúan.

Liz látta, hogy Bill arcizma megfeszül.

- Úgy tűnik, nem nagyon. Azt hiszem, rá-tapintottál a lényegre. Nem igaz? - fordult a férfi Liz felé, aki kétségbeesetten szerette volna megnyugtatni Billt, de nem tudta. - Úgy tűnik, hogy persona non grata vagyok itt - folytatta a férfi - és csupán áltatom ma-gam, ha azt hiszem, hogy ez valaha is meg-változik. Mint Megan oly szabatosan megfo-galmazta, nem vagyok az apjuk, és soha nem is leszek az.

- Senki nem várja el tôled, hogy az légy - mondta Liz, és nagyon igyekezett, hogy hangja nyugodtnak tűnjön. - A barátjuknak kell lenned. Senki nem akarja, hogy Jack he-lyébe lépj.

- Talán én akartam, Liz. Talán épp ez a probléma. Talán azzal áltattam magam, hogy egyszer igazán fontos lehetek neked, és ne-kik is, ahelyett, hogy csupán a betolakodó, a másodhegedűs szerepét játszhatnám. Hogy is mondta Megan? „Idióta és vadállat”?!

- Csak provokálni akart. - Liz nem tudta, kinek a pártját fogja. Rettenetes helyzet volt ez számára.

- Hát sikerült neki, elég rendesen. Most pedig - mondta, miközben felállt és az asztal-ra tette szalvétáját - hogy mindannyian fel-lélegezhessünk, visszatérek a munkámhoz.

- Úgy tudtam, ma szabad vagy - lepôdött meg Liz. Hiszen az egész úgy kezdôdött, hogy Bill azt mondta, nem dolgozik ezen a napon.

- Mégis bemegyek a kórházba. Ott leg-alább tisztában vagyok a viszonyokkal. Tu-dom, hol a helyem. Azt hiszem, a családi kör, különösen ünnepnapon, nem nagyon illik hozzám.

Voltaképpen egészen jól megállta a he-lyét, csak éppen ez nem volt kimondottan nyerô pozíció, és ezt már az elején lehetett tudni. Liz felé fordult. Egyikük sem moz-dult, de az asszony érezte, hogy valami szörnyű történik.

- Köszönöm a vacsorát, Liz - mondta a fér-fi. - Majd hívlak: - Azzal a bejárati ajtóhoz si-etett, és elment.

Jamie eltüntette a pite utolsó morzsáit is, és anyjára nézett.

- Elfelejtett elköszönni tôlem. Haragszik rám?

- Nem, kicsim. Rám haragszik. A nôvéreid nagyon csúnyán viselkedtek vele.

- Elfenekeled ôket?

Liz elmosolyodott. Soha nem emelt kezet a gyerekeire, és ezen nem is állt szándékában változtatni most már, hogy ennyi idôsek vol-tak, de a javaslatot attól még kimondottan csábítónak találta.

- Nem, de valakinek meg kellene tennie.

- A Télapó csak szenet fog hozni nekik - közölte Jamie komoran.

Liz szomorúan elmosolyodott. Ha csak rá-gondolt a karácsonyra, végigfutott a hideg a hátán. Ez lesz Jack halálának az évfordulója, és ez a hálaadásnap egyértelművé tette, hogy Billt semmi szín alatt nem vonhatja be a kará-csony megünneplésébe.

Jamie segítségével leszedte az asztalt, az edényt berakta a mosogatógépbe, azután fel-ment az emeletre, hogy beszéljen lányaival.  Mind együtt voltak, Peter is ott ült velük.

- Gyűlölöm ezt az embert! - kiáltotta a ki-sírt szemű Megan, amint anyját megpillan-totta.

Liz uralkodott magán. Tudta, mi az oka lá-nya viselkedésének.

- Nem hiszem, Meg. Mi van benne gyűlöl-nivaló? Nagyon kedves ember, még ha egye-temista korában futballozott is. Te azt a tényt gyűlölöd, hogy az apád meghalt. Ez valóban gyűlöletes dolog, csakhogy nem tehetünk el-lene semmit. És az, hogy az apátok meghalt, a legkevésbé sem Bill hibája, tehát nem bün-tetheted ôt érte. Én viszont hibát követtem el, amikor meghívtam a mai ünnepre, és most már nagyon sajnálom.

Peter mosolyogva megsimogatta anyja karját. Csodálta ôt, amiért mindig ôszinte volt hozzájuk, és még amikor ennyire rosz-szat tettek, sem szűnt meg szeretni ôket. És sajnálta is ôt, amiért ez a szép ünnep ilyen katasztrofálisan alakult, és amiért Megan Billt választotta bűnbaknak. Anyjához ha-sonlóan ô is pontosan tudta, mi miért tör-tént. És tisztában volt azzal is, hogy Bill nem látta át a helyzetet. Úgy vélte, a férfi eltúloz-ta a történtek jelentôségét, és ezt meg is mondta anyjának, amikor átkísérte a nagy hálószobába.

- Nem hibáztatom érte. A gyerekek na-gyon kegyetlenek tudnak lenni, és ô ehhez nincs hozzászokva. Nincs gyereke, és hosszú ideje egyedül él. Azt hiszem, nagyon megsér-tôdött. úgy érzi, nem ér fel apátokkal.

- Majd megnyugszik - mosolygott Peter - Csak egy kis idôre van szüksége. Elôbb-utóbb a lányok is megszokják - tette hozzá reménykedôn.

- Remélem.

Liz lerúgta cipôjét, és ledôlt nadrágkosz-tümjében az ágyra. Jó ideig feküdt ott, Jacken, Billen és a gyerekeken gondolkodott.  Bonyolult helyzet volt, és ráadásul a saját ku-sza érzéseivel is meg kellett birkóznia, bár nem sok ideje volt rájuk, hisz mindig mások gondjaival foglalkozott. És ahogy ott feküdt és a férjére gondolt, csendesen sírni kezdett.  Jack hatalmas űrt hagyott maga után, betölt-hetetlen űrt. Liz szerette Billt, de nem úgy, ahogy a férjét szerette. Legalábbis még nem.  Persze valami különbség mindig lesz, hisz különbözô emberekrôl van szó.

Még mindig ruhában feküdt szobája sötét-jében, amikor megcsörrent a telefon. Nem kapcsolta fel a lámpát, csak a kagylóért nyúlt.  Bill volt az, a hangja nagyon feszültnek tűnt.  Mintha még idegesebb lett volna, mint ami-kor elment, de azt mondta, valamit feltétle-nül közölnie kell Lizzel.

- Mirôl van szó? - kérdezte az asszony le-hunyt szemmel. Fejében még mindig az járt, hogy Jack mennyire hiányzik neki. úgy érez-te, mintha tizenegy hónapja minden áldott nap a Himaláját kellene megmásznia.

- Ne haragudj, Liz! Én erre képtelen va-gyok. Gondolkodtam a dolgon, és nem tu-dom, mi ütött belém. Azt hiszem, kis idôre el-ment az eszem. Megismertelek, beléd szeret-tem, és a családod a külsô szemlélô számára olyan irigylésre méltónak tűnik, és te olyan sebezhetônek látszottál. Egyszerűen belees-tem a csapdába. De ez valójában nem én va-gyok, és most ki akarok lépni.

Liz szeme felpattant, tágra nyílt. A sötétség most fenyegetônek tűnt.

- Tulajdonképpen mirôl beszélsz?

- Arról beszélek, hogy hibát követtem el, de most vége. Szeretlek, és a srácaid nagysze-rűek. De én erre képtelen vagyok. Megan ma nagy szívességet tett mindannyiunknak.  Nélküle hónapokba telt volna, vagy akár évekbe is, mire átlátjuk a helyzetet. Miután eljöttem tôletek, hirtelen vakítóan világos lett elôttem minden. Elmentem futni, és most már mindent értek. Egy ideig ôrült voltam, de most már nem vagyok az... Liz... ne haragudj... de vége.

Az asszony nem talált szavakat. Feküdt az ágyán, és úgy érezte, mintha hatalmas erôvel mellbe vágta volna valami. Nem kapott leve-gôt. Nem tudott megszólalni. Semmi másra nem tudott gondolni, mint a pánik félelem hullámaira, amelyek elborították, amikor Jack meghalt. És most elveszíti Billt is. Alig volt ideje rá, hogy megszokja és a szívébe zárja ôt. És épp csak hogy megtörtént, a férfi máris szabadulni próbál. Vége. Egyetlen vég-zetes csapás, és már el is veszítette. Kösz, Megan!

- Nem akarsz gondolkodni a dolgon vala-meddig? - Úgy próbálta meggyôzni, ahogy a gyerekeit szokta. - Megsértettek, ráadásul pánikba estél. Elôbb-utóbb beadják a dere-kukat, meglátod. Csak még idôre van szük-ségük.

- Nincs értelme, Liz. Ez nem az, ami ne-kem kell. Most már világosan látom. Mind-ketten hálásak lehetünk azért, ami ma tör-tént.

Ám Liz cseppet sem volt hálás. Kétségbe volt esve.

- Néhány nap múlva majd felhívlak - foly-tatta Bill - hogy megtudjam, minden rend-ben van-e. Igazán sajnálom, de ennek így kell lennie. Tudom.

Mit tud?! És honnan tudja? Liz két lánya goromba volt vele, de hát az isten szerelmé-re, ezek csak gyerekek, és hiányzik nekik az apjuk!

- Mi lenne, ha késôbb még megbeszélnénk mindent, miután megnyugodtál?

- Nincs mit megbeszélni, Liz. Kiszállok.

Megmondtam, vége. Meg kell értened.  Miért?! Miért kell neki mindenki mást megérteni?! Miért neki kell mentséget találni mindenki számára? Miért mindig ô kell le-gyen a vesztes?

- Szeretlek - mondta Liz, és a könnyek foj-togatták.

- Majd elmúlik. Nekem nincs szükségem újabb válásra, és neked sem kell újabb prob-léma. van elég bajod nélkülem is. Mondd meg a srácoknak, megnyugodhatnak, az idi-óta kilépett az életükbôl. Most már ünnepel-hetnek. - Olyan volt a hangja, mint egy dur-cás gyereknek.

- Jamie és Peter szeret téged. Nekik mit mondjak?

- Azt, hogy hibát követtünk el, de még idejében rájöttünk. Egy napon még mi ma-gunk is örülni fogunk, hogy így döntöttünk.  Most már leteszem, Liz. Nincs már mirôl be-szélni. Isten veled.

Ez olyan véglegesnek, visszavonhatatlan-nak tűnt, hogy Liz lélegzete elakadt a fájda-lomtól, és mielôtt még bármit ki tudott volna nyögni, a férfi letette.

Liz egy ideig még dermedten fogta a kagy-lót, ahogy ott feküdt a sötétben, aztán a könnyek peregni kezdtek az arcán. Egysze-rűen nem tudta elhinni, ami történt. Vakító-an világos” lett minden, és most vége. Liz legszívesebben jól megrázta volna a férfit. És ezúttal, amikor álomba sírta magát, könnyei nem a férje, hanem Bill miatt hullottak.

11.          fejezet

Liz valahogy keresztülvonszolta magát az elkövetkezô néhány napon, senkinek nem mondta el, hogy Bill a hálaadásnapi va-csora után elhagyta. Még Victoriának sem szólt róla, az anyjának pedig pláne nem.  Semmi kedve nem volt prédikációt hallgatni.  Pedig Helen elôre megmondta, hogy,nagy hiba meghívni Billt a hálaadásnapra. Es Liz még azt gondolta, csak a féltékenység beszél belôle, amiért a lánya helyette egy férfit hí-vott meg.

Liz hónapok óta nem festett olyan pocsé-kul, mint a hálaadásnap után. Szomorú volt, fáradt és ideges. Elôször Carole is, Jean is azt hitte, a közelgô karácsony gyötrelmei, a felidé-zôdô szörnyű emlékek készítették ki Lizt eny-nyire. Végül Jean jött rá, mi történt. Bill rend-szeres telefonhívásai hirtelen elmaradtak.

- Összevesztetek? - kérdezte óvatosan, amikor Liz a hálaadásnapot követô héten megérkezett a bíróságról.

Liz karikás szemmel, komoran nézett rá.  Valamennyit fogyott is az elmúlt napokban, és még kevesebbet aludt, mint Jack halála után.

- Elhagyott. A gyerekek borzalmasan vi-selkedtek vele hálaadásnapkor, legalábbis Megan és Annie. És ez sok volt neki. Tény, hogy a lányok elképesztôen gorombák vol-tak, de úgy látszik, neki csak ennyi kellett, hogy rájöjjön, a kapcsolatunk csupán pilla-natnyi elmebaj következménye. Két hete még arra kért, hogy Valentin-napon háza-sodjunk össze, de a hálaadásnapnál nem bír-ta tovább.

- Talán csak bepánikolt - vetette fel Jean.

Fônökasszonyát hónapok óta nem látta ilyen pocsék állapotban, és ez aggasztotta. Liz két-ségbeejtôen boldogtalannak tűnt, és hangu-lata a munkájára is rányomta bélyegét. Eluta-sították a beadványát, amitôl csak még job-ban elkeseredett. Ám a problémát nem a beadvány, hanem Bill jelentette. - Vissza fog jönni, Liz. Csak pár napra van szüksége, hogy megnyugodjon.

- Kétlem. Azt hiszem, komolyan gondolta, hogy vége.

És a hétvégén már egészen biztos volt ben-ne, amikor hívta a férfit, üzenetet hagyott ne-ki, de az nem hívta vissza. És Liz - jóllehet tudta, hogy ha csak egy szemernyi büszke-ség maradt volna benne, biztosan nem tesz ilyet - tárcsázta Bill személyhívója számát.  Néhány óra múlva a férfi végre felhívta, azt mondta, rengeteg dolga van, épp a műtô-bôl jön, de a hangja tartózkodó volt és hűvös.

- Csak meg akartam kérdezni, hogy vagy

- próbálkozott színlelt könnyedséggel Liz.

- Jól vagyok. Kösz, hogy hívtál. Ne hara-gudj, de most le kell tennem.

- Felhívhatnál, amikor ráérsz. - Liz tudta, hogy szánalmas, amit művel, és utálta is ma-gát ezért, de olyan iszonyúan magányos volt.

- Szerintem ez nem valami jó ötlet. Most mindkettônknek idôre van szükségünk, hogy nyalogassuk a sebeinket és kiheverjük, ami történt.

- Tulajdonképpen mi történt?

Billnek nyilvánvalóan nem tetszett, hogy az asszony keresztkérdéseket akar feltenni neki.

- Nagyon jól tudod, mi történt. Többek között az, hogy észhez tértem. Nincs hely számomra a családodban, Liz, és én nem is akarok beférkôzni. Csodás nô vagy és igazán szeretlek, de ez a dolog soha nem jönne ösz-sze. valaki mást kell keresned, majd amikor te meg a srácok kihevertétek Jack elvesztését, és ez valószínűleg nem egyhamar lesz.  Csakhogy Liz az elmúlt héten nem Jackre gondolt egyfolytában, hanem Billre. Tizen-egy hónapja most elôször úgy tűnt, hogy Jack alakja lassan elenyészik a távolban, mert a fájdalom, amit Bill okozott, erôsebb volt és csüggesztôbb.

- Ha igazán szeretjük egymást, akkor együtt megtaláljuk a probléma megoldását.  Miért nem próbáljuk meg?

- Mert nem akarom - vágta rá a férfi. - Nem akarok megnôsülni, gyerekeket nevel-ni, fôleg valaki más gyerekeit, akik látni sem bírnak.

- Idôvel megszoknák a helyzetet.

Liz tudta, hogy amit művel, az egyértel-műen megalázó, de nem törôdött vele. Most már tisztában volt vele, mennyire szereti a férfit. És úgy tűnt, már késô. Bill nem ad neki még egy lehetôséget.

- Lehet, hogy ôk megszoknák, de én nem.

És nem is akarom. Keress magadnak más pa-sit! - A férfi kíméletlenül ôszinte volt, mint mindig.

- De én téged szeretlek!

- Sajnálom, nem segíthetek - felelte Bill ri-degen. - És most vissza kell mennem a műtô-be. Most hoztak egy ötéves gyereket, aki le-nyelt valamit és fuldoklik. Boldog kará-csonyt, Liz.

Kegyetlen volt, és az asszony szerette vol-na gyűlölni ezért, de képtelen volt rá. Nem volt ereje gyűlölni. Mintha energiája utolsó cseppjeit is felemésztette volna az a hála-adásnap.

Délután kimerülten és szomorúan von-szolta magát haza, és ráadásul Jamie, aki Carole-lal süteményt készített a konyhá-ban, rögtön nekiszegezte a kérdést, hol van Bill. Hát ez végképp nem hiányzott. Bár, ami azt illeti, érdekes kérdés volt. Liz nem tudta, mit feleljen. Elment és nem jön töb-bé? Vége? Már nem szeret bennünket? Nem volt könnyű megfelelô választ találni erre a kérdésre.

- Hát, tudod ... Billnek nagyon sok a dol-ga. Most nincs ideje rá, hogy meglátogasson bennünket.

- Meghalt? - kérdezte Jamie a homlokát ráncolva. Úgy gondolta, azok az emberek, akik eltűnnek, mint az apja, valószínűleg mind halottak.

- Nem halt meg. De egy ideig nem akar látni minket.

- Haragszik rám?

- Nem, drágám.

- Azt mondta, elvisz sárkányt eregetni, de nem vitt el. ž maga csinálta a sárkányt.

- Talán az idén sárkányt kellene kérned a Télapótól - javasolta Liz, és nagy sóhajjal le-rogyott egy székre.

Mást nemigen mondhatott kisfiának. Bill Webster kilépett az életükbôl, és ez ellen Liz semmit nem tehetett. Ha térden állva könyö-rögne a férfinak, valószínűleg akkor sem jön-ne vissza. Nem segít sem a kérlelés, sem a hí-zelgés, sem az érvelés, sem a szerelem. Liz délután a telefonban kipróbált mindent, ami csak az eszébe jutott, de minden hiába volt.  Teljesen világossá vált számára, hogy a férfi többé nem akarja ôt. Felesleges volt vitatkoz-ni. Bill döntött, és joga volt hozzá, hogy így döntsön.

- Az nem ugyanaz, ha a Télapó hoz sár-kányt - közölte szomorúan Jamie. - Bill sár-kányát ô maga csinálta.

- Talán mi is tudnánk készíteni egyet - ve-tette fel Liz a könnyeivel küszködve.  Végül is, ha arra képes volt, hogy edzése-ket tartson, miért ne tudná megtanulni, ho-gyan kell sárkányt készíteni?! De hát mi mindent kell még megtennie értük? Mennyi mindent kell még megtanulnia? Hányféle szerepet kell egyszerre játszania csak azért, mert Jacket egy elmebeteg lelôtte, Bill Web-ster pedig megijedt és elszaladt?! Miért min-dig neki kell megfizetni mindenért?!  Carole elment, hogy hazahozza a lányokat az iskolából, és amint megérkeztek, Jamie rögtön elújságolta nekik, amit anyjától meg-tudott.

- Bill nem akar látni minket.

- Helyes - vágta rá rögtön Megan, de az-tán bűntudatosan sandított anyjára. Nem tudta nem észrevenni, milyen rossz bôrben van az asszony.

- Nem szép dolog ilyet mondani, Meg - feddte meg Liz halkan.

Olyan szomorúnak látszott, hogy Megan bocsánatot kért.

- Nem tehetek róla, utálom azt az embert - tette hozzá.

- Hogyan utálhatnád, hisz alig ismered - jegyezte meg Liz.

Megan vállat vont, és húgai kíséretében felvonult az emeletre házi feladatot írni. Há-rom hetük volt még hátra a karácsonyi va-kációig.

Ünnepi hangulatnak nyoma sem volt idén a házban, és Liz szíve majd megszakadt, ami-kor elôszedte a díszeket. Úgy döntött, nem teszi ki az égôket a házra és a fákra, ahogy Jack szokta. Csak a szobákat díszítették fel.  Karácsony elôtt két héttel Liz elvitte a gyere-keket fát vásárolni, de a szokásos izgatott vá-logatás helyett most elhozták az elsôt, ami a kezük ügyébe került.

Liz addigra már két hete nem hallott Bill felôl, és gyanította, hogy soha többé nem is fog. Végül elmondta Victoriának, mi történt.  Barátnôje egészen kétségbeesett, azt javasol-ta, menjenek el ebédelni és beszéljék meg a dolgot, de Liznek ehhez sem volt kedve.  És ahogy a karácsony közeledett, a ház egy-re nyomasztóbbnak tűnt, és az egész család egyre mélyebbre süppedt a csüggedés mocsa-rába. Már majdnem egy év telt el Jack halála óta, és most hirtelen úgy tűnt, mintha az a szörnyűség csak tegnap történt volna. A gye-rekek állandóan az apjukról beszéltek. És Liz tehetetlenül vergôdött a két férfi elvesztése okozta gyötrelmek között. Ideje legnagyobb részét mindenki a szobájában töltötte. Nem hívták meg barátaikat, és nem fogadtak el meghívásokat. Liz úgy döntött, még az anyját sem hívja meg karácsonyra. Megmondta neki, hogy egyedül akar lenni a gyerekekkel, és bár Helen hangja elôször sértôdötten csengett, azt mondta, meg tudja érteni.

Az ünnepi elôkészületek kimerültek any-nyiban, hogy a család együtt feldíszítette a fát, és sütött valamennyi karácsonyi süte-ményt. Liz csupán azért imádkozott, hogy az egésznek mihamarabb legyen vége.  Felvetette, hogy menjenek síelni kará-csony és újév között, de a gyerekeknek nem volt kedvük hozzá. Úgy döntöttek, otthon maradnak, és lassan teljesen elborította ôket a fájdalmas emlékek szökôárja.

Liz az irodájában ült a karácsony elôtti hé-ten, amikor egyik ügyfele telefonált magából kikelve, és arra kérte, hogy mielôbb fogadja ôt. Liznek délután volt némi szabad ideje, így megbeszélt vele egy idôpontot. És amit aztán az idegességtôl remegô nôtôl hallott, az a legkevésbé sem tetszett neki. A felelôt-len férj állandóan veszélynek tette ki hatéves fiúgyermeküket. Felültette maga mögé a motorra bukósisak nélkül, és az autópályán száguldozott vele; helikopterrel sétarepülés-re vitte, pedig csak most kapta meg a vezetôi engedélyt; megengedte neki, hogy kerék-párral menjen iskolába a legnagyobb forga-lomban, megint csak bukósisak nélkül. Az ügyfél azt akarta, hogy Liz korlátozza az apa láthatási jogát, és közölte, ha ezzel megvan-nak, ráadásul tönkre akarja tenni exférjét anyagilag. Ám ezek a szavak rémítôen isme-rôsnek tűntek Liz számára. Határozottan megrázta a fejét.

- Arról szó sem lehet - jelentette ki. - Fel-ügyeletet fogok kérni a gyermek mellé, és lis-tát készítünk azokról a tevékenységekrôl, amelyeket nem végezhet az apjával. De a bí-róságra nem megyünk, és a férje cégéhez nem nyúlunk.

- Miért nem? - kérdezte gyanakodva az ügyfél. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán a férje valahogy a maga oldalára állította az ügyvédnôt.

- Mert nagy árat fizethetünk érte - felelte Liz. Az elmúlt három hétben öt kilót fogyott, sápadt volt és kimerült, de arcán olyan el-szántság tükrözôdött, hogy a nô figyelmesen hallgatta. - Volt egy hasonló esetem. Csak úgy tudtunk hatni a férfira, hogy zároltattuk a folyószámláit, és szüneteltettük a cége mű-ködését.

- És használt a terápia? - érdeklôdött a nô.

Tetszett neki ez a megoldás.

- Nem. A férfi megölte a feleségét, a férje-met és végül saját magát is tavaly karácsony-kor. Úgyhogy gondolja meg! Ha túlságosan jól sikerül a bosszú, annak maga láthatja a ká-rát, és a kisfiú. Én pedig ilyesminek nem aka-rok a részese lenni.

A nô hosszas hallgatás után bólintott.

- Sajnálom.

- Én is. Most pedig lássunk munkához!

Terjedelmes listát készítettek azokról a ve-szélyes tevékenységi formákról, amelyeket az apa többé nem végezhet fiával, és Liz fel-hívta a bíróságot, hogy idôpontot kérjen a beadvány benyújtására. Sajnos már csak ja-nuár tizenegyedikére tudták elôjegyezni.  Addig még három hét volt hátra, így Liz, hogy segítsen ügyfelén, figyelmeztetô levelet írt a férjnek.

- Azzal nem megyünk semmire - legyin-tett a nô. - Az exférjem nem ért a szóból, amíg az ember jól oda nem csap neki.

- Ha viszont odacsapunk, esetleg vissza-adja - hangsúlyozta megint Liz. - És biztos vagyok benne, hogy ezt nem szeretné.  A nô ezen elgondolkodott, és nem erôskö-dött tovább, bár a legkevésbé sem volt meg-nyugodva, amikor elhagyta az irodát. Liz mindenesetre megadta neki az otthoni szá-mát, hogy amennyiben az ügyfél szükségét érzi, bármikor hívhassa. Megértette a nôt, hogy aggódik a fiáért, de nem akarta ôket egy esetleges még nagyobb veszélynek ki-tenni.

Liz fáradtan ment haza, de a gyerekeit va-lamivel jobb hangulatban találta. Ez volt az utolsó tanítási nap, és Carole megígérte a négy kisebbnek, hogy este elviszi ôket kor-csolyázni, és késôig fenn maradhatnak. Pe-ternek természetesen randevúja volt. Liznek jólesett, hogy kicsit egyedül lehet, élvezte a csendet. Fél tízkor azonban csörgött a tele-fon. A Helene nevű ügyfél volt az, aki dél-után járt nála. Zokogott, egy szavát sem lehe-tett érteni.

- Helene, nyugodjon meg, és mondja el, mi történt!

Mint kiderült, Scott, a férj elvitte motoroz-ni a kisfiút, Justint San Franciscóba, termé-szetesen bukósisak nélkül. Helene nem tud-ta, ivott-e a férfi, de elképzelhetônek tartotta.  A lényeg az volt, hogy karamboloztak egy te-herautóval. Justin mindkét lába eltört és fej-sérülést is szenvedett, jóllehet csodával hatá-ros módon egy füves területre esett, nem az aszfaltra, ami végzetes lett volna. A San Fran-cisco-i gyermekkórház intenzív osztályán fe-küdt. A férfit életveszélyes állapotban szállí-tották kórházba, és kómában volt. A rendôr-ség értesítette Helene-t a történtekrôl.  Liz maga is nagyon megijedt, csupán az vi-gasztalta, hogy ha délután bele is egyezik, hogy megteszi, amit az ügyfél kért tôle, ennyi idô alatt nem tudott volna intézkedni, vagyis semmiképp nem lehetett volna megakadá-lyozni, hogy ez megtörténjen. Tehát nem az ô hibája, de akárhogy is, Helené kisfia súlyos állapotba került.

- Hol van most? - kérdezte Liz, és már nyúlt is a táskájáért.

- A fiam mellett. A gyerekkórház intenzív osztályán.

- van ott magával valaki?

- Egyedül vagyok - zokogta a nô. New York-i volt, és vissza akart költözni oda, amint a válás lerendezôdik.

- Húsz perc múlva ott vagyok.

Liz letette. Az ajtó felé szaladtában felkap-ta kabátját, és nagyon örült, hogy nem ment korcsolyázni a gyerekeivel.

Tizennyolc perc múlva beállt a kórház par-kolójába. Amikor az intenzív osztályra ért, ott találta Helene-t, amint egy ápolónô vállára borulva zokogott. Justint felvitték a műtôbe, mert az eltört csontokat szegekkel kellett új-raegyesíteni. A nôvér elmondta, hogy jó hír is van, a fejsérülés nem komoly, a fiú csupán agyrázkódást szenvedett, és eszméletén van.  A gyereknek - és az anyjának is - nagy sze-rencséje volt.

Liznek a kórházban üldögélve óhatatlanul eszébe jutott Bill. Eltűnôdött, vajon mi lehet vele. Tudta, semmi értelme rá gondolnia, már három hét telt el, biztos, hogy a férfi nem fog többé telefonálni. Bill az a fajta ember volt, aki ha már meghozott egy döntést, azon nem változtat.

Justint valamivel éjfél után hozták ki a mű-tôbôl. Még az altató hatása alatt állt, úgy fes-tett csípôig bekötözött lábaival, mint egy kis rongybaba, ahogy ott feküdt, de az orvos azt mondta, tökéletesen meg fog gyógyulni, jobb lesz, mint újkorában, és legfeljebb egy év múlva a szegeket is el lehet majd távolítani.  Helene sírva hallgatta az orvost, de már sokkal nyugodtabb volt, mint amikor Liz megérkezett. Űrákon át arról beszélgettek, mitévôk legyenek, és Liz végül beadta a de-rekát. Per lesz, bírósági tárgyalás lesz, ami korlátozó intézkedés csak kiszabható, azt mind kérni fogják, és azután Helene vissza-költözik New Yorkba. Ott éltek a rokonai és egy régi udvarlója, aki mostanában megint gyakran felhívta, és házasságra célozgatott.  Liz azt akarta, legyen exférjétôl olyan távol, amennyire csak lehet.

- És aztán... - mosolygott szomorúan He-lene-re, miután a fiatal nô a lifthez kísérte és megköszönte, hogy vele volt a nehéz percek-ben - és aztán visszavonulok.

Ahogy végre kimondta, megkönnyebbül-ten felsóhajtott. Igen. Elege volt a válóperek-bôl, ez a mai eset volt az utolsó csepp a po-hárban.

- És mihez kezd? - kérdezte meglepetten Helene.

- Rózsát nevelek - nevetett Liz. - És soro-zatokat nézek a tévében. - Aztán komolyra fordította a szót. - Ami azt illeti, olyasmit fo-gok csinálni, ami már régi vágyam. Gyerekek ügyvédje leszek. Otthon fogok dolgozni, be-zárom az irodát, amelyet még a férjemmel nyitottunk. Egy éve egyedül dolgozom, és ennyi idô elég volt, hogy rájöjjek, ez nem az, ami nekem kell. - Most, hogy ezt a döntést meghozta, még az arcszíne is jobb lett.

- Felhívom, amint megvan a tárgyalás idô-pontja - mosolygott ügyfelére, mielôtt össze-zárult a liftajtó.

Amint könnyű léptekkel a kocsijához sie-tett, tudta, helyesen döntött. Eltűnôdött, va-jon így érzett-e Bill is, miután közölte vele, hogy vége köztük mindennek. Valószínűleg így érezhetett. Talán ô éppúgy terhére volt Billnek, mint neki a munka, amikor már Jack nélkül kellett megbirkóznia vele. Ha ez így van, akkor tiszteletben kell tartania Bill dön-tését. És végre ô is meghozta a maga dönté-sét, miközben ott ült a kórházban Helene-nel, aki legszívesebben megölte volna az ex-férjét, amiért puszta felelôtlenségbôl ezt tette ! a saját fiával. Amikor Liz eljött a kórházból, Scott még mindig nem tért magához, és fennállt az agykárosodás veszélye, de leg-alább Justin már a gyógyulás útjára lépett, és Liznek csak ez számított.  valamivel egy óra után kanyarodott be a ház kocsifeljárójára. Már mindenki aludt, ki-véve Petert, aki nemrég ért haza barátnôjétôl.  A fiú nagyon meglepôdött, amikor anyja be-lépett az ajtón, mivel Liz az utóbbi idôben nem ment sehova, csak az irodába és a bíró-ságra.

- Merre jártál, anyu? - érdeklôdött Peter

- A kórházban voltam egy ügyféllel. Hosz-szú történet.

Néhány percig beszélgettek, azután Liz felment lefeküdni. Holtfáradt volt, de a dön-tés, amelyet végre meghozott, örömmel töl-tötte el. Semmi kétsége nem volt afelôl, hogy jól döntött.

Másnap, amint bement az irodába, telefo-nált a bíróságra a tárgyalás idôpontja ügyé-ben, azután felhívta Helene-t a kórházban. A fiatalasszony elmondta, hogy Justin ól van, úgy tűnik, hamarosan haza is viheti. Ám ami-kor Liz elújságolta, hogy megvan a tárgyalás idôpontja, Helene halkan azt felelte, nem lesz rá szükség.

- Ugye, nem támadt lelkifurdalása, hogy a bíróság elé akarja citálni ôt? Nincs az a bíró, aki rokonszenwel viseltetne olyasvalaki iránt, aki a hatéves gyerekét bukósisak nélkül viszi motorozni. Most abszolút nyerô pozí-cióban vagyunk, ezt ki kell használni!

- Nincs már szükség a tárgyalásra.

- Hogy érti ezt? - döbbent meg Liz. Magá-ban már azt fogalmazta, mit fog mondani a bíróság elôtt, mert a tárgyalást karácsony és újév közé tűzték ki.

- Scott az éjszaka meghalt - felelte Helene halkan. Becsületére legyen mondva, a hangja szomorúan csengett. Végül is a volt férjérôl, a gyermeke apjáról volt szó.

- Ű... - Liz nem is tudta, mit mondjon. - Sajnálom.

- Én is... Az utolsó két évben gyűlöltem ôt, de mégiscsak Justin apja volt. A gyereknek még nem mondtam meg...

Liz lehunyta a szemét. Szegény kisfiú!  Meg fog szakadni a szíve, még ha az anyjáé nem is.

- Esetleg segíthetek valamiben?

- Visszaköltözöm New Yorkba a szüleim-hez, amint Justin olyan állapotban lesz, hogy bírja az utazást.

- Ez jó ötlet.

Néhány perc múlva letették a kagylót, és Jean bejött Liz szobájába, hogy megkérdez-ze, mi ez az egész. Miután fônökasszonya el-mesélte neki az este történteket és a legújabb híreket, rosszallóan csóválta a fejét.

- Elképesztô, hogy egyesek mit képesek művelni a saját gyerekükkel - háborgott.

- Apropó, gyerekek - kezdte Liz. - van egy rossz hírem. - Furdalta a lelkiismeret, mert amit mondani akart, Jean számára valóban rossz hír volt, ôt bármennyire is örömmel töl-tötte el. És sajnálta, hogy el fogja veszíteni Jeant, igazán sokat köszönhetett neki. - Nem is tudom, hogyan mondjam el. Legjobb, ha rögtön a lényegre térek. Bezárom az irodát, jean.

- Visszavonulsz? - Jean gyanította, hogy ez elôbb-utóbb bekövetkezik, kicsit mégis meglepôdött. Bár nála jobban senki sem tud-ta, hogy Liz milyen rengeteget dolgozik, cso-da, hogy eddig is bírta.

- Otthon fogok dolgozni, gyerekek ügy-védje leszek. Mindig is ezt a részt szerettem a legjobban abban, amit csináltunk. Elegem van a házastársi civakodásokból, a handa-bandázásból, a szennyes kiteregetésébôl.  Engem a gyerekek érdekelnek, rajtuk akarok segíteni.

Jean mosolyogva megölelte.

- Jól döntöttél. Ez a munka elôbb-utóbb teljesen felôrölt volna. És nálad jobban senki sem tudná képviselni a gyerekek érdekeit.  Nagyszerűen fogod csinálni.

- Remélem. - Liz homloka hirtelen ráncba szaladt. - De mi lesz veled? Mihez kezdesz most?

- Itt az ideje, hogy én is felnôjek. Lehet, hogy ôrültségnek tűnik az én koromban, de jogot akarok tanulni.

Liz arca felragyogott. Hát persze! Ez a tö-kéletes megoldás.

- Ne légy válóperes ügyvéd - mondta ne-vetve. - Utálnád.

- Engem igazából a büntetôjog érdekel.

Szívesen lennék ügyész.

- Úgy legyen!

Liz úgy gondolta, körülbelül három hó-napra van szüksége, hogy lezárja a folyamat-ban levô ügyeket, azután néhány hónapot pihen, és mindenkivel tudatja, mivel foglal-kozik majd. A gyerekekkel akart lenni, az el-múlt év során alig volt ideje rájuk.

- Ha még az év vége elôtt jelentkezem az egyetemre - tervezgetett Jean - akkor legké-sôbb szeptemberben kezdhetek tanulni. Ad-dig nekem is lesz pár szabad hónapom.  Mindkettônkre ránk fér.

Még mindig vígan csevegtek, amikor Carole telefonált. A hangját Jean mintha ki-csit különösnek találta volna, de úgy döntött, biztosan képzelôdik, úgyhogy nem szólt Liznek semmit, amikor átadta a kagylót.

- Na, mi a helyzet otthon? - kérdezte mo-solyogva Liz. Kimondottan jól érezte magát, most hogy minden ilyen remekül alakult.

- jamie.

Carole hangja hallatán Liz hátán végigfu-tott a hideg. Rögtön Peter nyári balesete ju-tott az eszébe.

- Mi történt? - Rettegve várta a választ.

- Papírmaséból készítettünk egy angyalt, és Jamie fel akarta tenni a karácsonyfára.  Csak néhány percre hagytam magára, mert Megan kért valamit. Mondtam Jamie-nek, hogy várjon meg, de ô elôszedte a létrát, és leesett róla. Azt hiszem, eltört a karja.

- A fenébe! - Pár nap múlva karácsony. Ez igazán nem hiányzott. Liz most már hallotta a háttérben fia zokogását.

- Mennyire rossz a helyzet?

- Nagyon furcsa szögben áll a karja.

- A kórházban találkozunk!

Legalább nem volt olyan nagy a baj, mint Peter vagy a kis Justin esetében. De Jamie-nek még soha nem tört el semmije, és Liz tudta, a fiúcska biztosan pánikba esett. Mire Jean megkérdezte, mi történt, ô már a kabát-jával, táskájával a kezében kifelé szaladt.

- Törött kar - kiáltott vissza.

Miközben rohant le a lépcsôn, arra gon-dolt, egyszerűen nincs egy nyugodt pillanat, amikor az ember hátradôlhetne a székében, hogy kicsit élvezze az életet. Persze mi volt itt mostanában élveznivaló?! Az ünnepek az év legszörnyűbb napjaivá váltak, Jack nincs töb-bé, Bill Webster elment. Boldog karácsonyt!

12.          fejezet

Liz már megint egy kórház felé száguldott, T akárcsak elôzô este, de most ô volt az ag-gódó anya. Nem mintha a hivatásos vigasz-taló szerepe sokkal könnyebb lett volna.  Jamie-nek nyilvánvalóan erôs fájdalmai le-hettek, vad sikoltozásba fogott, valahányszor az ápolónô csak feléje nyújtotta a kezét. Liz gyomra felfordult, amikor meglátta, hogyan áll fia karja. Kétség sem fért hozzá, hogy eltö-rött. A kérdés csak az volt, mennyire súlyos a sérülés.

Mire Liz megérkezett, annyi már kiderült, hogy műtétre lesz szükség, és hívtak egy or-topédsebészt.

Carole minden ízében reszketett.

- Ne haragudjon, Liz... Alig pár percre maradt csak egyedül...

- Nyugodjon meg! Megtörténhetett volna akkor is, ha jamie velem van.

Minden gyerek csinál néha olyasmit, ami-tôl a szüleinek a haja is égnek áll. És jamie ki-csit bizonytalanabbul állt a lábán, mint a ko-rabeli fiúk, és azt sem tudta igazán jól felmér-ni, hogy amit tenni akar, az mennyire lehet veszélyes.

Liz megpróbálta megnyugtatni fiát, de sza-vait Jamie nem is nagyon hallhatta, olyan hangosan sikoltozott. Ült a tolóágyon, elhú-zódva mindenkitôl, és nem engedte, hogy bárki hozzáérjen. Igazán rémes helyzet volt.  Liz tehetetlenül állt visító fia mellett, szemlá-tomást teljesen feleslegesen beszélt hozzá, amikor a háta mögött ismerôs hang zendült.

- Mi folyik itt?!

Liz megpördült, és ott találta magát szem-tôl szemben Bill Websterrel. A férfi egy páci-ensért jött le a baleseti osztályról, meghallot-ta a szörnyű ricsajt, meglátta az ismerôs vö-rös hajkoronát, és képtelen volt megállni, hogy oda ne menjen.

- Mi történt? - kérdezte.

- Jamie leesett a létráról és eltörte a karját - felelte Liz.

Az orvos odaállt Jamie elé, és amikor a fi-úcska észrevette, abbahagyta a visítozást.  Csendesen zokogott, rossz volt nézni, ahogy a kis válla rázkódott.

- Mi történt, bajnok? Megint a különle-ges olimpiára edzettél? Nem korai még el-kezdeni?

Kezét óvatosan nyújtotta a sérült kar felé, és bár Jamie elôször elhúzódott, nem kezdett megint sikoltozni, és végül hagyta, hogy Bill megérintse.

- Leestem - hüppögte.

- A karácsonyfát díszítetted?

jamie bólintott.

- Jól van. Tudod, mit csinálunk most? Fel-megyünk oda, ahol a bátyád feküdt nyáron.  Ugye, emlékszel? És készítünk egy csinos gipszkötést erre a karra. De valamit meg kell ígérned.

- Mit? - szipogott a fiúcska.

Egész teste remegett a sok sírástól, de Bill gyengéden érintette meg a karját, és folya-matosan beszélt hozzá, ily módon vonva el a figyelmét.

- Én akarom elsôként aláírni a gipszedet.

Megegyeztünk? Nem második akarok lenni és nem harmadik. Csakis az elsô. Rendben?

- Rendben - bólintott Jamie.

Ekkor odaért az ortopédsebész, a két orvos tanácskozott, és közben Bill Lizre sandított.  Az asszony nagyon vékonynak tűnt, holtsá-padt volt és rettenetesen ideges. Bill ezért tett egy javaslatot a kollégának, azután visszafor-dult a fiúhoz.

- Tudod, mi lesz most? - kérdezte, mintha valami nagyszerű meglepetést készített vol-na elô Jamie számára. - Most rögtön felme-gyünk, és megkapod azt a gipszet. Veled me-gyek, nehogy valakivel aláírasd elôttem. Jó lesz így? Pár percig aludni fogsz, és mire fel-ébredsz, abrakadabra, hipp és hopp, rajtad lesz a gipsz. És azután aláírom.

- Nyomhatom a gombot az ágyon, hogy felmenjen? - Peter ágya mély benyomást gyakorolt rá nyáron.

- Keresünk neked egy ágyat, amivel azt csinálsz, amit akarsz, csak elôbb legyen rajtad a gipsz. - A férfi Lizre pillantott, megnyugta-tólag bólintott.

Az asszony megértette, Bill megkérte a se-bészt, hogy Jamie-vel maradhasson a műtô-ben. Igazán megható gesztus volt. Ám mire köszönetet mondhatott volna, az orvos már tolta Jamie-t a lift felé. Liz nem mert utánuk szólni, nehogy ezzel felhívja fia figyelmét ar-ra, hogy ô nem mehet vele. îgy hát szólt Carole-nak, hogy most már nyugodtan haza-mehet a többiekhez, azután lekuporodott egy székre, aggódott Jamie-ért, és Billre gon-dolt. Nagy megrázkódtatás volt újra látni a férfit, de annyi minden történt, hogy egyet-len szót sem tudtak váltani, bár talán jobb is így Egy hónapja látta utoljára Billt, de úgy érezte, mintha azóta évszázadok teltek volna el. Még mindig minden este úgy sírta álomba magát, de ezt nem állt szándékában a férfi tu-domására hozni.

Több mint egy óra telt el, mire visszajöttek a műtôbôl, Jamie még az altató hatása alatt állt, és Bill még mindig vele volt. Az ortopéd-sebészt máris újabb esethez hívták, de Bill el-mondta Liznek, hogy minden rendben ment, és a gipszet hat hét elteltével fogják levenni.

- Néhány perc múlva felébred. Odafenn nem volt vele semmi baj. Olyan gyorsan megkapta az altatást, hogy meglepôdni sem volt ideje.

Liznek eszébe jutott, milyen barátságtala-nul beszélt vele a férfi, amikor elôször talál-koztak. Mennyire másként bánt akkor is Peterrel, és most Jamie-vel! Ezernyi arca volt.  És Megan ezt az embert nevezte „idiótának”, „vadállatnak”. Liz tudta, ez valóban megbo-csáthatatlan volt.

- Kérsz egy csésze kávét? Addig a nôvér vigyáz Jamie-re. Pár percbe még beletelik, amíg felébred.

- Nem tartalak fel? - Liz a látszatát is ke-rülni akarta annak, hogy a férfi nyakába varrja magát. Tudta, milyen sok dolga van, és már így is jó másfél órát áldozott Jamie-re.

- Annyi idôm azért van - felelte Bill, és az orvosi pihenôszobához vezette az asszonyt.  A helyiség épp üres volt. A férfi töltött egy bögrébe a gôzölgô italból. - Nem kell aggód-ni, Liz, minden rendben lesz Jamie-vel.

- Köszönöm, hogy olyan kedves és türel-mes voltál vele. Igazán nagyra értékelem.  Halálra volt rémülve, amikor ideértem.  Bill mosolygott, bólintott, és magának is töltött kávét.

- Úgy visított, hogy beleremegtek a falak.

Kíváncsi voltam, mi történhet, azért mentem oda. Jó erôs tüdeje van Jamie úrfinak.

- És a karácsonyfára se mássz fel, jó?

- Anyu nem is engedné.

- Ezt örömmel hallom. Mondd meg Peter-nek és a nôvéreidnek, hogy üdvözlöm ôket.  Hamarosan találkozunk. Boldog karácsonyt, jamie.

- Apu karácsonykor halt meg - tájékoztat-ta a fiúcska.

Liz gyomra görcsbe rándult. Ez a megjegy-zés egyiküknek sem hiányzott.

- Tudom - felelte komolyan Bill. - Nagyon sajnálom.

- Én is. Nagyon rossz karácsony volt.

- Bizonyára az volt az egész családodnak.

 Remélem, ez a mostani jobb lesz.

- Olyan sárkányt kértem a Télapótól, amilyen a tiéd, de anyu azt mondja, ugyan-olyat nem tud hozni. Olyat talán csak venni lehet.

- vagy készíteni - helyesbített Bill. - És még mit kértél a Télapótól?

- Kiskutyát, de anyu azt mondja, azt sem fogom megkapni, mert Carole allergiás. Aszt-mája van. Társasjátékot is kértem, meg lézer-pisztolyt.

- Azokat biztosan megkapod.

Jamie bólintott, azután udvariasan megkö-szönte a gipszet, meg a verset, a rajzot és az aláírást. Ekkor Bill tekintete Lizre siklott.

Mindvégig érezte, hogy figyeli ôket, és most

olyan mérhetetlen szomorúságot látott meg

a tekintetében, hogy úgy érezte, mintha kést

döftek volna a szívébe. -

- Remélem, baj nélkül átvészelitek a kará-csonyt. Tudom, az elsô év nem könnyű.

- A tavalyinál csak jobb lehet - mondta Liz.

Az ajka mosolyra húzódott, de a tekintete ugyanolyan szomorú maradt, és Bill nagyon szerette volna kisimítani a homlokából azt a rakoncátlan tincset, de úgy gondolta, jobb, ha nem teszi. Egy pillanattal késôbb Liz maga igazította meg a haját, és nem is gondolta volna, hogy a férfi figyeli.

- Köszönöm, hogy ilyen jó voltál Jamie-hez. Nagyra értékelem.

- Ez a dolgom. Amilyen vadállat vagyok - tette hozzá vigyorogva, aztán Liz zavarát lát-va, így folytatta: - Már kihevertem, bár be kell vallanom, nem ment könnyen. A nôk ke-gyetlenek - mondta nevetve, és az ajtóig kí-sérte ôket.

- Azért nem minden nô - jegyezte meg halkan Liz. - Vigyázz magadra, Bill! Boldog karácsonyt!

Egyszer még visszaintegettek, azután sie-tôs léptekkel indultak a parkoló felé. Bill az ajtó üvegén át nézte, amint beszállnak a ko-csiba és kikanyarodnak az útra. Amikor már a hátsó lámpákat sem látta, lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel visszaballagott a páci-enseihez.

13.          fejezet

Amikor hazaértek a kórházból, Jamie min-denkinek elújságolta, hogy találkozott Billel, aki mindenkit üdvözöl, azután meg-bemutatta a gipszét, és hogy Bill mit írt és raj-zolt rá. Mindenkinek alá kellett írnia, még Carole-nak és Liznek is.

Liz szótlanul figyelte kisfiát, és úgy érezte magát, mintha egész délután valami örvény-ben fuldoklott volna, ahol saját érzelmei ka-varogtak körülötte. Bill Webstert látni fájdal-mas volt, de azért jó is. A legnagyobb gyötrel-met az okozta, hogy bár ott állt a férfi mellett, nem érinthette meg, nem mondhatta meg neki, mennyire szereti. De tudta, ez ôrültség Plett volna. Bill már a múlté, akárcsak Jack, bármennyire is fáj az elvesztésük.  Másnap Liz kiment a temetôbe, virágot vitt férje sírjára. Sokáig állt ott, az együtt töltött csodás évekre gondolt, a sok jóra, amiben ré-szük volt. És egyetlen szörnyű pillanat min-den szépnek és jónak véget vetett. Ez annyira igazságtalannak tűnt. Liz állt férje sírjánál, és „siratta mindazt, amit elveszítettek, és amiben Jacknek már nem lehet része. Nem láthatja a gyermekeit felnôni, nem veheti karjába uno-káit, nem öregedhet meg Lizzel együtt. Min-den megszakadt abban a pillanatban, és most már nélküle kell tovább élniük. Olyan elvisel-hetetlen gondolatok voltak ezek.  A mindennél szörnyűségesebb gyötrelem azonban a karácsony elôestéjével és kará-csony napjával jött el. Liz tudta, hogy na-gyon rossz lesz, ám erre a fojtogató, bénító, a mellkasára mázsás súllyal nehezedô rettenet-re semmiképp nem volt felkészülve. Hiány-zott neki a régi karácsonyok öröme, amikor a gyerekek még kicsik voltak, a nevetés, az iz-gatott várakozás, a szívének kedves hagyo-mányok sora.

És aztán, mintha az emlékek súlyától meg-tántorodott volna, felidézôdött benne a tava-lyi karácsony minden borzalma; a látvány, amely az irodában fogadta, az érzés, hogy nézi a véráztatta szônyegen fekvô férfi hal-doklását, és nem tehet semmit. Egész nap úgy járt-kelt a házban, mintha sűrű ködben tapogatózna, nem tudta abbahagyni a sírást, és a gyerekek sem voltak jobb állapotban. Ez volt élete legrosszabb napja, amióta Jack meghalt. És az anyja aggódva telefonált, tud-ni akarta, hogy vannak. És aztán még jobban aggódni kezdett, amikor Liz megmondta ne-ki, hogy bezárja az irodát.

- Tudtam, hogy be fog következni - kiál-tott fel Helen. - Elveszítetted az összes ügyfe-let?

A „Balsors Hangja mit sem változott az el-telt egy év alatt.

- Nem, anya. Épp az a baj, hogy túl sok ügyfelem van. Annyi a munka, hogy nem tu-dok már megbirkózni vele. És elegem van a válóperekbôl. A jövôben gyerekeket fogok képviselni.

- És ki fog azért fizetni?

Liz megmosolyogta a kérdést.

- A bíróság, a szülôk, az ügynökségek, amelyek a munkával megbíznak. Ne aggódj!  Tudom, mit csinálok.

Helen ezután beszélt mindegyik unokájá-val, és amikor Liz visszavette a kagylót, anyja közölte, hogy a gyerekek nyilvánvalóan po-csék hangulatban vannak, de hát ez persze nem csoda. Szörnyű volt ez a karácsony mindannyiuk számára.

Victoria is telefonált Aspenbôl. Liz legna-gyobb meglepetésére barátnôje úgy döntött, újra dolgozni kezd, ha nem is teljes munka-idôben. Miután ezt bejelentette, megígértette Lizzel, hogy ennek ellenére több idôt tölte-nek majd együtt, mint az elmúlt évben, és Liz örömmel meg is ígérte. Victoria is aggódott érte és a gyerekekért. Tudta, hogy ez a kará-csony iszonyatos lehet számukra, és sajnálta, hogy nincs otthon, így nem tud odamenni, hogy megvigasztalja ôket.

E két hívástól eltekintve azonban a telefon egész nap néma maradt. Este Liz elvitte a gyerekeket moziba. Egy ilyen csüggesztô nap után szükségük volt némi felszabadult kikapcsolódásra. Vígjátékra váltottak jegyet, és a gyerekek valóban jókat is nevettek. Liz azonban úgy érezte, nem maradt már az éle-tében semmi, amin nevetni lehetett volna.  Végeláthatatlan tragédia volt az egész, vesz-teségek egész sorozatával, olyan emberek-kel, akik vagy meghaltak, vagy pedig el-hagyták ôt.

Miután hazaértek, készített magának egy forró fürdôt, és a kádban elnyúlva sokáig tű-nôdött, milyen gyorsan eltelt ez az év, meny-nyi minden történt ez idô alatt, és gondolatai akaratlanul is Bill felé kalandoztak. vajon hol lehet most? Valószínűleg dolgozik. Mindig azt mondta, nem szereti az ünnepeket, mert azok családos embereknek valók. És miután hálaadás napján belekóstolt a családi életbe, úgy döntött, többet nem kér belôle. Liz nem hibáztatta ezért, de úgy vélte, ha a férfi elég bátor lenne, adna nekik még egy lehetôsé-get. De hát Bill nem volt ennyire bátor Liz tudta, el kell fogadnia a tényt, hogy nem kell a férfinak. Bill olyannak szereti az életét, amilyen. Nagyszerű orvos, és tisztességes ember.

Liz nem sokkal éjfél után lefeküdt. Egye-dül volt a nagy ágyban. Jamie a saját szobájá-ban aludt. Miután begipszelték, természete-sen anyja mellé feküdt, de ahogy álmában forgolódott, megütötte a gipsszel, a kék folt még most is ott éktelenkedett Liz vállán. Ez-után megegyeztek, hogy amíg a gipsz a kar-ján van, a saját ágyában alszik.

Peter pár perccel azután jött fel az emelet-re, hogy Liz lefeküdt. Bekukkantott az anyjá-hoz.

- jól vagy, anyu?

Liz azt felelte, minden rendben, és megkö-szönte fia kedvességét. Mindannyian egy-más közelében maradtak egész nap, mint egy hajótörés túlélôi, akik az egyetlen mentô-csónakba kapaszkodnak. Ezt a karácsonyt sem fogják soha elfelejteni. Annyira nem volt iszonytató, mint a tavalyi, de ilyet sem kíván-tak volna legádázabb ellenségüknek sem. Liz semmi mást nem akart, mint elaludni, és ad-dig fel sem ébredni, amíg az ünnepek véget nem érnek. Ám szokás szerint órákig nem jött álom a szemére, ébren feküdt a sötétben, Jackre gondolt, Billre és a gyerekekre. Végül nem sokkal négy óra után szenderedett el, és azt hitte, csak álmodja, hogy csörög a telefon.  Mély álmából felriadva kábán tapogatózott a kagyló után, alig találta meg, a készülék pe-dig egyre zajongott, de a házban senki más sem vette fel.

- Halló? - motyogta végül a kagylóba.

A hívó nyilván nem ismerte meg a hangot, vagy talán más oka volt rá, mindenesetre té-továzott, és végül az utolsó pillanatban szó-lalt meg, Liz már épp le akarta tenni. Elôször nem is tudta, ki az, de aztán megismerte a hangját. Bill volt az, és Liz el sem tudta kép-zelni, miért hívja. Odakinn még sötét volt, és az asszony az órára sandított. Fél hét volt.

- Szia! - A férfi hangja vidáman csengett.

Liz viszont úgy érezte magát, mintha a világ legvadabb rodeolova rázta volna ki belôle a lelket is. - Gondoltam felhívlak, hogy boldog karácsonyt kívánjak - mondta Bill.

- Boldog karácsonyt. De az nem tegnap volt? - vagy talán bekerült az Alkonyzónába és ezentúl minden nap karácsony lesz, amíg világ a világ? Hát ennél rosszabb nem is tör-ténhetne vele!

- De, lehet. Úgy látszik, lemaradtam róla.

Sok dolgom volt. Hogy van Jamie?

- Gondolom, jól. Alszik. - Liz nyújtózko-dott, igyekezett felébredni, és egyre azon tű-nôdött, vajon miért hívta fel Bill. Pont reggel fél hétkor akar cseverészni? - Nagyon rendes voltál vele, amikor eltört a karja. Köszönöm.

- Aranyos gyerek, kedvelem.

Ezután hosszú csend következett, és Liz el-bóbiskolt, de hamar felriadt, arra gondolt, ta-lán csak nem mondott valami ostobaságot.  Nem maradt azonban le semmirôl. Úgy tűnt, Bill nagyon elgondolkodott. Végül megkér-dezte:

- Milyen volt a karácsony? - De el tudta képzelni. Egész nap Lizre gondolt, aggódott érte és a gyerekekért, ezért is hívta fel végül.  Ezért, és még sok más, bizonyos fokig érthe-tetlen okból.

- Rosszabb volt, mint amire számítottam - felelte Liz ôszintén. - Mint egy szívműtét al-tatás nélkül.

- Sajnálom, Liz. Gyanítottam, hogy így lesz. De most már túl vagytok rajta.

- Legalábbis idénre vége - állapította meg komoran Liz. Most már teljesen éber volt, és nem örült neki, hogy felidézôdnek az elôzô nap emlékei.

- Talán jövôre már jobb lesz.

- Hát nem sietôs megtudnom, annyit mondhatok. Örülök, ha egy év alatt kiheve-rem ezt a mostanit. És veled mi van? Mit csi-náltál tegnap?

- Dolgoztam.

- Gondoltam. Sok volt a munka?

- Nagyon. Szokás szerint. De azért sokat gondoltam rád.

Liz nem tudta, mit mondjon. Feküdt a sö-tétben, a férfira gondolt, és aztán hosszas té-továzás után bólintott.

- Én is gondoltam rád. Sajnálom, hogy minden így összezavarodott. Nem tudom, azt hiszem, nem voltam még felkészülve rá, a gyerekek pedig szörnyen viselkedtek.

- Én meg pánikba estem - vallotta be Bill. - valahogy nem tudtam komoly felnôtt módjá-ra reagálni.

- Talán én sem lettem volna rá képes - mondta Liz elnézôen, bár tudta, ô visszajött volna, megpróbálta volna helyrehozni a dol-got, nem úgy, mint a férfi.

- Nagyon hiányoztál - sóhajtott Bill. Hogy mennyire, azt akkor értette meg, amikor Jamie karja eltörött, és ôk ott álltak egymással szemben. Azóta egyre az asszony járt a fejé-ben, kísértették az emlékek.

- Te is nekem. Hosszú hónap volt - mond-ta halkan Liz.

- Hosszabb a kelleténél - helyeselt Bill. - Együtt kéne ebédelnünk valamikor

- Jó ötlet. - Liz nem tartotta valószínűnek, hogy erre az ebédre valaha is sor kerül. Úgy gondolta, Bill talán magányos vagy fáradt, esetleg meghalt egy páciense, vagy a kará-csony hangulata hatott rá. Nem volt olyan ér-zése, hogy a férfi komolyan vissza akarna tér-ni hozzá.

- Mi lenne... mi lenne, ha ma ebédelnénk együtt? .  Liz megdöbbent.

- Ma? Jó, persze... - Aztán eszébe jutott valami. - Megígértem a srácoknak, hogy elvi-szem ôket korcsolyázni. És ha utána megin-nánk egy kávét?

- Én tényleg ebédre gondoltam. Bill hangjából kiérzôdött a csalódottság.

- Akkor holnap?

- Dolgozom.

Liz elmosolyodott, amikor rájött, hogy tu-lajdonképpen randevút beszélnek meg ezen a korai órán.

- És most nem érsz rá? - kérdezte remény-kedve Bill.

- Most?! Úgy érted most, mármint ebben a pillanatban?

- Persze. Véletlenül van pár szendvics a kocsimban, megosztozhatunk rajta.

- Hol vagy? - Liz most már arra gondolt, a férfi talán részeg.

- Ami azt illeti - felelte Bill hanyagul - itt állok a kocsifeljáródon.

Liz kiugrott az ágyból, és a telefonnal a kezében az ablakhoz szaladt. A Mercedes ott parkolt lekapcsolt lámpákkal a kocsifelhaj-tón.

- Mi a csodát művelsz te ott?! - Liz nézte az autóban ülô férfit, és amikor az felintege-tett neki, elnevette magát. - Ez ôrület!

- Gondoltam, beugrom, megkérdezem, nem kérsz-e ebédet vagy valamit. Nem tud-tam, ráérsz-e vagy... szóval, tudod, miután ilyen barom voltam az utóbbi egy hónapban, nem tudtam, vajon mennyi idô kell hozzá, hogy meggyôzzelek, úgyhogy... Liz... - A hangja meghatottan csengett, ahogy a kocsi-ból felnézett az ablaknál álló asszonyra. - Szeretlek:

Liz látta, ahogy mozog az ajka, amint ki-mondja a szót.

- Én is szeretlek téged - felelte halkan. - Nem akarsz bejönni?

- Hozok ebédet.

- Felejtsd el! Várj egy percet, lemegyek.

Nehogy becsengess!

Letette a kagylót, leszaladt a lépcsôn, és ki-nyitotta az ajtót. Figyelte, amint a férfi kiszáll a kocsiból, és a hátsó ülésrôl nagy nehezen kiszed valami ormótlan tárgyat. És aztán, ahogy elindult feléje, Liz már tudta, mi az. A maga készítette sárkány volt, amirôl Jamie-nek mesélt.

- Ezzel meg mit csinálsz? - kérdezte a fejét fogva Liz.

Az egész helyzet beleillett volna egy ab-szurd drámába. A hajnali telefon, az aznapra szóló ebédmeghívás, az, hogy itt ücsörög a ház elôtt, és ráadásul ez a sárkány! De Liz szerette ôt, és most már tökéletesen tisztában volt vele. Tulajdonképpen már hónapok óta szerette, csak korábban még nem volt felké-szülve rá, hogy beismerje.

- Jamie-nek hoztam - felelte a férfi, és le-tette a sárkányt az elôszobában. Aztán csak állt, nézte az asszonyt, és a tekintetébôl su-gárzott a szerelem. - Szeretlek, Liz. És Megannek igaza volt. Idióta voltam és vadál-lat. Rögtön másnap vissza kellett volna jön-nöm, de megijedtem.

- Én is. Csak éppen én elôbb rájöttem, mi a helyzet, mint te. Pokoli hosszú volt ez a hó-nap nélküled!

- Meg kellett értetnem magammal, hogy nem tudok nélküled élni. De most már itt va-gyok. Ha kellek még.

- Persze, hogy kellesz - suttogta az asz-szony. Aztán ráncba szaladt a homloka. - És a gyerekek? El tudod viselni ôket?

- Kit könnyebben, kit nehezebben. A töb-biekkel nem lesz baj, de ha Megan megint rám száll, begipszelem a száját. - Azzal ma-gához húzta a kuncogó Lizt, és megcsó-kolta.

Mindketten összerezzentek, amikor valaki hangosan megszólalt közvetlenül mellettük.

- Hát AZ mi?! - Jamie volt az, és a sárkány-ra mutatott.

- A sárkányod. Úgy gondoltam, neked több idôd van rá, hogy foglalkozz vele, mint nekem.  Majd megmutatom, hogyan kell reptetni.

- Hű, a mindenit! - ordította boldogan Jamie, és egyenesen Bill kitárt karjába ug-rott. - Nahát! Tényleg az enyém lehet?

- Hát persze.

lám ekkor Jamie arca elkomorult.

- Mit csinálsz te itt? Azt hittem, haragszol anyura és Meganre.

- Haragudtam is, de már gyógyulok.

- Rám is haragudtál? - érdeklôdött Jamie a sárkányt simogatva.

- Dehogy. Rád soha nem haragudtam. És most már senkire sem haragszom.

- Akkor jó. Lehet reggelizni? - fordult a fiúcska Liz felé.

- Egy perc - felelte az asszony.

Ekkor hangok hallatszottak a lépcsô felôl, azután Megan lekiáltott.

- Ki van odalenn?

- Jamie és én - felelte Liz. - És Bill.

- Bill, a doktor? - kérdezte Megan megle-petten.

Liz már a többiek hangját is hallotta. Sike-rült felverniük az egész házat.

- Bill, az idióta és vadállat - helyesbített a férfi.

Megan lassan lejött a lépcsôn, és zavartan mosolygott. Anyjára pillantott, aztán odaállt Bill elé, és egyenesen a szemébe nézett.

- Ne haragudj!

- Te se rám! - mosolygott a férfi.

- Lehet már reggelizni? - érdeklôdött jamie.

- Sütök palacsintát - ajánlotta Liz. Billre nézett, egymásra mosolyogtak.

- Itt aztán zajlik az élet! - jegyezte meg a férfi, már a konyhában.

- Nem mindig. Ugorj be ebédre bármi-kor - mondta Liz, és elôvette a palacsinta-sütôt.

- Arra gondoltam, inkább itt maradok - suttogta Bill, és magához húzta az asszonyt.

- Tetszik az ötlet - felelte Liz mosolyogva.

- Nekem is - vigyorgott a férfi, azzal fel-kapta Jamie-t, és a nyakába ültette. - Ami azt illeti, nagyon tetszik!

Lassan az ajtó felé fordult, és örömmel lát-ta, hogy Megan rámosolyog.

Találat: 3010