online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

Boros Lajos SAKÁLOK

könyvek

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
William Shakespeare: SZENTIVÁNÉJI ÁLOM
Boros Lajos SAKÁLOK
 
 

Boros Lajos

SAKÁLOK



KONCERT

Ez a francos műbőr! Tapad mindenütt. Ha aláveszek valamit, az rossz. Ha nem, rám kenődik. Megrohadok benne. A csizma dettó. Csöpi már megint ugat. Hogy ő húzta ki a szarból a bandát. Övé a szerkó. Ő fizette a protokollt, persze, attól jött mindenki. A nagy harcsák. Zabálni a potyát. Aztán felsírni a bandát egy vicclap hátsó felére. Nyaljátok ki! Ez a rohadt cipzár bekapta a szőrt a lábamon. Ha visszahúzom, akkor is tépi, ha felhúzom akkor is. Hát akkor szakadjon! Már megint a Csöpi, azzal a cingár lábaival, itt mászkál az orrom előtt. Persze, majd nyugaton! A bőrünk alatt is bőr lesz. Milyen cuccokat hozunk majd! Az! Mint a Hófehérke, amikor egyedül megy az erdőben! Majd a vámosok lekapják a sityakot: „erre tessék, zenész elvtársurak, részünkről a megtiszteltetés!" Hogy ő már elintézett különb dolgokat is. A nagykutyáknál. Biztos csóválta a farkukat. Azt szeretik a nagykutyák. Meg a nagymacskák. Azok dorombolnak. Hogy tudnak a nagymacskák dörömbölni! Ezt már nem tudja a Csöpi. Honnan is tudná? Mi persze tartjuk a pofánkat. Nyeljük a nyálat. Bár köpni se volna sikktelen, de mi nyeljük. Kinn már tombolnak a tinik. A Nágel, az hecceli őket. Versikéket tanít nekik. Hol a napszemüvegem? Kell nekem, hogy lássák a pofámat? Hol a napszemüvegem? A Nágel most vezényel a szék karfájával. Ezt mindig megeszik. Na, itt a diri a házból. Hogy aztán semmi cirkusz. Még hogy aztán semmi cirkusz! A bevétel az oké, a tini pénze kell? A jókedve nem? Debizonyishogy cirkusz. A javából. Nem is tudom, ki a bohóc. Az egyik biztos én vagyok. Csöpi csöpög. Hét nyelvcsapással percenként. Most még oké, de ha a diri megvárja, amíg okakinn lemegy hídba, majd másképp lesz. Dehogyis igazgató elvtárs, ugyandehogyismár! Méghogy mi arénások, ugyandehogyis, ez a flitter ide csak azért kell, hogy visszaverje a reflektort, ne süssön annyira a fülünkbe, ja.

Igen. A bőr is csak azért, mert nem akarjuk a drága farmert bepiszkolni a poros színpadon. Perszehogymár. Olyan munkaruhaféle. Ja. Az. Hol a francban a napszemüvegem? Dirielvtárs balra el, Csöpi képéről a földre toccsan a kedélyes vigyor. Rám száll, hogy mit vigyorgok, mint a lopótök. Akkor vigyorgok, amikor akarok, te fatökű. Különben sem vigyorgok, és egyébként sem mondom hangosan, amiket most gondolok. Na mostmár leszállhatsz rólam, azt a francos napszemüvegemet keresem.

Szerencsére most Putyun a sor. Ő mindig bepörög. Most is. A hülye Csöpi nem veszi észre. A Putyunak akkora a feje, mint egy hordó. Általában is, de most különösen. Remegnek a kezében a dobverők. Megszólal. Mint a szelep, túlnyomáskor. A Csöpi piszkoskurvaanyjával kezdi. Aztán jön Csöpi ritmusérzéke. Hogy nem elég bólintani, bele kell lökni őt a számba, na aztán a hallása, hogy négyen keresztül kell neki nyomni a kezdőhangot, aztán kvarttal följebb kezdi. Csöpi is lilul. Tettlegesség lesz. Az esélyek érdekesek. Csöpi hosszú, vékony, de sokáig állja az ütéseket, és csontos az ökle. Putyu zömök, de még a pocakja is izom. Kemény gumi az ürge, egy élő gumibot. A francba tettem a napszemüveget? Nem lesz elég hely itt a Csöpi elkalapálására. Ezt kéne hallani a tiniknek. Most már végelszámolás van. Hogy ki mennyit vág zsebre, ki hol veri át a másikat. Hogy a Csöpi kinek mennyit ad le, és ezért mit kap a banda, hogy mennyi megy el éhezésre. Most olvadt ki a biztosíték Putyuban. A plafonig pattan, majd gőzhengerként beindul. Csöpi elmozog. Putyu pattan vissza a falaktól, de egy jó biliárdos már látja, a harmadik mandinerből nagy koccanás lesz. Sajnos semmi.

Csöpit kirántja a Nágel. A tinik hörögnek. Most Csöpi eteti őket. Dzsó dugdossa odakinn a basszusgitárt. A tinik tépik a hajukat. Sikítanak. „Dzsó! Kicsi Dzsó!". A francba lehet a napszemüvegem? Putyu is odavert már. Csöpi üvölt, ahogy a torkából kifér. Aha. Itt a napszemüvegem. Valamelyik állat ráült. Nem baj, így még jobb is. A bal oldaliban nincs üveg, ez a fele viszont eláll, így a jó. Na hát akkor ki, a friss levegőre. Sikítanak. Valaki virágot dob felém. A gitárt fogom. Nem is emlékszem, hogy behangoltam-e. Kit érdekel?! Minden hang erőt rá, kisterpesz, most jön az a kiállás, aztán a szóló. Nem kell figyelnem a kezemre. Csak motyogom magamnak a dallamot, az ujjam a helyén. Most szenvedő pofát vágok, lássák, hogy nem könnyű. A legjobban akkor szenvedek, amikor a legprimitívebb dolgot játszom. Csöpi nem tud mihez kezdeni magával. Nekiáll, mintha hátulról kefélne. Engem. A hülye. Biztos valamelyik rockfilmen látta. Vagy pornón. A tinik csak maguknak örjöngenek. Ilyenkor volna kedvem abbahagyni. Vagy bevágni közéjük valamit. Egy marék szart. Vagy egy hordó vizet. Azt hinnék ez is só. Show. Tekerem a gitárt. Persze a menő közülünk a Borda. Ő zongorázik, piszok jól csinálja. Akármit lejátszik neked. És fejből löki a kvint-kört. Mindenre mondja a harmóniákat, és percenként szórja az ötleteket. Bartók-őrült, beledilizik, hogy egy-négy-ötöt kell nyomnia. Van egy fix csaja, meg két gyerek. Azok úgy néznek rá, mint az istenre. Minden slágert kívülről fújnak. Mindegy.

Akármekkora barom a Csöpi, érzi, mi kell ezeknek. Most éppen laposkúszik. Innen csak a tinimandulákat látom. Én a csendet szeretem, bizonyisten. Legszívesebben könyökvédőben egy íróasztal mellett piszkálnám a körmöm, egy bazi nagy irodában, és minden hónap végén felcsípném a négy rongyot. De hát hülye vagyok az ilyesmihez. Meg aztán megszoktam, hogy délben kelek, este hétkor kezd kinyílni a csipám, ha gitárt nyomnak a mancsomba, az ujjaim mindjárt egy bé major kilencesre állnak és ha jobb szóló jön össze, úgy röpködök a levegőben, mint egy részeg légy. Ez csak olyankor van, ha együtt vagyunk a bandával. Egymás alá fújjuk a levegőt, úgy fenn tart a dob, meg a basszus, hogy én teljesen elengedhetem magam, csak pilinckázok, dilizek, sóhajtozok vagy kiabálok a gitárral. Sokszor persze pofával lefele landolunk, ha a tinik nem állnak be a buliba. Ha viszont benne vannak... Hát az olyan, hogy nem tudod zsebrevágni, hazavinni, de akárhol is alszol, vigyorral a pofádon ébredsz. Na, ez ilyen. De ehhez sokat kell elviselni. Csöpi elkúszik mellettem, súg valamit. Persze üvöltve. Mi van? Hogy menjek ki, dobszóló jön. Oké, öreg, te vagy a főnök. Lekapom a gitárt, kiakasztom a vállpántot. Valami kitolás készül, azt már látom. Na, egy cigi akkor is belefér.

Putyu már pergeti. Homlokán nagy verítékcsepp. Vállán rojtok röpködnek, a dobverőket nem látni. – Villognak a lámpák. A technikus kacsint, ujjai ritmusra rángatják a billenőkapcsolókat. Odébb lököm a függönyt, átlépek a folyosón, kivágom az öltöző ajtaját, végre egy kis csend, a fotelba dobom magam, előkotrom a cigit. Az első slukk a legjobb. A többit már csak szokásból öblögetem. Baromi pici ez az ablak. Csak drótok, meg egy kémény látszik. Messziről dübörög Putyu. A tinik cérnahangon kurjongatnak. Még legalább tíz perc. Valaki van itt. Csaj. Szőke. Vagy tizenhat éves. Na, mi kell? Jó dög. Vannak mellei is, a segge is kerek. Még a koszos, kilógó ing sem tudja elrontani. Nem néz rám. Ezt szeretem. Meg van illetődve. Azt mondja, hogy rám gondolt, amikor az első fogamzásgátlóját bevette. Na gyere mutasd magad! Semmi szégyenkezés. Alig nyúlok egy ruhadarabhoz, már lenn is van. Hát így egészen más. Hát ez gyönyörű. Na most engem teszünk szabaddá. Segít. Tizenhat éves, de nagyon rutinos. Hű, hogy milyen vonaglásokat produkál! Fekszem a fotelben, kinyújtott lábbal, a bőrgátyó térdig tolva. Szívom a cigarettát, ő meg ugrál rajtam. Lassan el kell valahol nyomni ezt a cigit. Az anyád. Gyere csak. Így. Most lassíts egy kicsit. A plafont nézi, a mellei kemény rezdülésekkel indulnak egymás felé, majd követhetetlen táncba kezdenek. Most már nem figyelek semmire. A dobszóló mindjárt... Kit érdekel a dobszóló! Hé! Hó! Hű! Mindjárt... Egymásba kapaszkodunk, egymást markoljuk egyre keményebben. Aztán a csúcs... Vége a dobszólónak. Harmadszor játssza be Borda a szóló előtti futamot. Vigyázz innen. Segíts húzni a gatyát. Ez a rohadt cipzár! Hol a fenébe van a szemüvegem? A csaj eltűnt. Na, kimegyek így.

Dzsó keményen néz rám. Eddig basszussal szólózott. Kapom a gitárt. Kiállás, gyerünk, mindent bele! Kicsit fáradt vagyok, de fel vagyok dobva. Megindul a fantáziám. A banda összenéz mögöttem. Nem tudom fegyelmezni magam. Éneklem, amit játszok, és játszom, amit éneklek. A futamokkal együtt futok. Saját zeném illusztrálása vagyok. Alattam keményen hozzák az egyeket, én meg nagy ívű, lírai zengetett-torzított-hápogatott dallamokat rögtönzök. Kire várhatott az a csaj? Ki lehet? Apuka elengedte otthonról, hogy kilencre büntetés terhe mellett visszaérni? És a kicsi ott is lesz. Majd meséli a csajoknak a suliban, hogy a Süni csak úgy lihegett, még a cigit is leejtette, és majd kuncognak, meg viháncolnak, és irigylik, és többen is ki akarják majd próbálni, hát csak gyertek lányok! Putyu most egy pörgetéssel közbeszól, eleget kentem, Csöpi jön. Átöltözö 333g68d tt. Lebegő fehér tüllben van. Biztos a Rolling-filmben látta. Vagy csak egyszerűen lopott valahonnan függönyanyagot. Belegabalyodik. Elvágódik. Röhögés. Tekergeti magáról a fehéret, közben énekel, ezt a számot már vagy századszor játsszuk, de még nem tudom, hogy miről szól. Aha, itt a szemüvegem az erősítő tetején! Tinik másznak fel a színpadra. Csöpi felé kezek nyúlnak. A csapzott hajak alól üvöltő szájak feketéllnek. A szemek is üvöltenek. Csöpi vonaglik, üvölt, de mikor felém fordul, látom, keresi, merre bújhat ki. Borda most felemeli a kezét, Csöpi az utolsó sikolyt ereszti ki magából, Dzsó ballal kilép, és a basszusgitárt, mint valami nehéz gépfegyvert, a térdére támasztja, Putyu egy utolsóelőttit a pergőre ver, egy pillanatra megállunk, aztán egy utolsó, mindent elsöprő hangot tartalmazó dübörgéssel, sikollyal, futammal lezárjuk a számot. A nézőtéren elragadtatott kiabálás, a színes lámpák villannak, majd sötét. Ez az a pillanat, amikor el kell tűnni.



EGY NAGY POFON

Szeretek elsőnek az öltözőbe érni, mire a többiek az autogramkérőktől megszabadulnak, én már civilben ücsörgők a fotelban. Kinn még hallani a ritmikus kórust: „Sakálok, Sakálok!" Jó név. Együtt agyaltuk ki. Ültünk Csöpiék konyhájában, vágni lehetett a füstöt, Csöpi már a kilencedik nevet firkálta egy papírra, amikor valakinek kipattant a száján. Megállt a levegő. Egymásra néztünk, és tudtuk, ez az! Ez, és semmi más! Így érezhette magát Einstein az emszercénégyzet pillanatában. Jönnek már. Csöpi berúgja az ajtót. Tudja, hogy itt vagyok. Piros foltok vannak a tésztaszínű pofáján. A kifejezéstelen zöldes-szürkés szem most rám szegeződik. Miakurvaanyámmal foglalkoztam én a dobszóló alatt? Megrándítom a vállam. Türemkednek be a tinik az ajtón. Beszélgetni akarnak a Nagyokkal. Csöpi zavartalanul üvölt. Tényleg van benne valami félelmetes. Félelmetes és bárgyú. Most jön a gázsicsökkentés. A büntetés. Egy pillanatra visszagondolok a rezdülő mellekre, és mosoly mászik szét bennem. Ennyit megért. Két kilót. Ennyiért, ilyen nőt... Borda jön be. Tüskés fekete szakálla és göndör haja van. Lassú mozgású, és hajlott hátú, de nagyon rendes fickó. Zavartan Csöpire néz, aztán rám. Halkan kérdi, hogy nem kereste-e valaki. Csöpi keze a levegőben marad. Szája is kiakad egy pillanatra. Már kiakurvaanyja keresné? Talán csak nem csaj? Borda nyugodt. És ha csaj volt? Van valami kifogása ellene a Csöpi úrnak? Mindig tudja, hogy mit, miért beszél, van benne valami keserű, meg gunyoros. És állati sokat tanul. Egyszer elmondta, hogy húszéves korában döbbent rá, hogy milyen primitív a faterja, hogy mennyivel lemaradt ő, Borda, azoktól, akiknek értelmes a faterjuk. Azóta olvas. Rühelli is Csöpi, de nem tud vele mit kezdeni, mert Bordáé a banda neve, és az énekcucc jó része is. A tinik türemkednek. Egy matróztrikós, vállig érő, csimbókos hajú, szemüveges fickó Dzsóhoz lép, páros kézzel magyarázza, hogy ne haragudjon, de a rendőrség miatta, meg egy fiatalkorú csaj miatt volt kinn, mert a csaj csak a koncert kedvéért szökött meg az Otthonból. Dzsó nem haragszik: a rajongókkal udvariasnak és türelmesnek kell lenni. Dzsó udvarias és türelmes, póz nélkül beszél, közben fejti le magáról a bőrgátyót. Csöpi nem tud tovább veszekedni, mert egy fülig mosolyú kék szemű kislány dől a mellének zokogva, hogy imádja, és hogy azonnal adjon neki valamelyik testrészére egy autogramot. Ő tulajdonképpen csak tizennégy éves, egy kicsit most sokat ivott, de Csöpi akkor is a legnagyobb, és hogy is van ez a szöveg, hogy amikor ottan a törülközőkben lefeküdt, hogy „az én nyoszolyóm egy kombinált szekrény", hát ez isteni, azonnal egy autogramot adjon Csöpi, nem bánja, lehet ide a hasára is, azért majd ő fog mosdani, csak azt a részt nem mossa majd. Hozzám nem jön senki, előkelő idegenként eregetem a füstkarikákat, és várom, hogy Csöpi végre felvegye a dohányt, hogy mehessek már a francba. Borda plakátokat szignál, elém is lök egyet, úgy teszek, mintha nem venném észre. Kérdi is az egyik tini, hogy ez ki? Azt mondom nekik, hogy az öcsém vagyok. Ezzel meg is elégednek. Nézem Borda mit ír. KOSSUTH LAJOS. Megköszönik, elmennek. Borda tényleg tudja, hogy kell ezt csinálni. Dózsa Györgyöt is ír. A gondnok tapsolva, erélyesen löki be az öltöző ajtaját, most van igazán elemében. Gyerünk gyorsan kifelé, mondogatja, és erős szorítással markolássza a keskeny vállakat. A tinik kifejezéstelen szemmel, merev arccal hagyják magukat kilódítani. Már csak a zenekar van az öltözőben, amikor a gondnok felém fordul, és gyanakodva méreget. Hátmagakicsoda? Mondom neki, hogy az unokahúgom vagyok. Lecsóból jöttem. A gondnok Csöpihez fordul, hogy én tényleg az unokahúgom vagyok-e lecsóból. Egy pillanatra elvigyorodik, kilátszik a félbeszuvasodott fekete metszőfoga. Aztán hirtelen komoly lesz, vállamra rakja a kezét, és vasmarokkal szorítani kezdi. Olyasmit sziszeg, hogy ő majd megmutassa. Szívom a cigarettát, a gondnok meg a vállamat szorongatja. Érzem a porcogók recsegését. Enyhén remegő kézzel füstkarikákat fújok. A többiek nem figyelnek. Halkan megkérem, hogy ne szorongasson. Csak szorongat, és közben a másik csontos kezét ökölbe szorítva az orrom előtt lengeti. Szívok még egyet a cigarettámból, aztán zavaros szürke szemébe nézve lassan a vállamat markolászó kezére nyomom a csikket.

Valami recsegés történik, egy sötét alagútban fényes szikra tágul, árnyak kavarodnak, a fejemben zakatol valami, lépcső, már látom, nem, még egy koppanás, kinn is vagyok, a szemüveg mellettem a földön. Felteszem, felülök, hátul meleg csík folyik a fejemből a nyakamba, persze hogy vér, nem nyúlok oda, mert akkor meglátom és megijedek.

Benn Csöpi üvölt, ajtók csapódnak, Borda jelenik meg fölöttem, fehérre vált képpel, azt mondja, baszd meg, meg ne halj, és már vonszol is visszafele, én csak mosolygok, ez a hülye azt hiszi, hogy meghalok, de milyen rendes, fél is, hogy meghalok. Kopog a cipőm a lépcsőkön. Putyu bukkan fel, elkapja a lábam, lebegek. Vigyorgok Putyura, biztatóan. Még kacsintok is Putyu csak arra figyel, hogy meg ne botoljon. Most kezdenek fájdalmak kerengeni bennem. Egy kanapéra tesznek. Itt az egész banda. Állnak, mint szent család a fotós műtermében. Rájuk vigyorgok. Csöpi megnézi hátul a fejem, súg valamit Dzsónak. Dzsó bólint, kimegy, jön is vissza. Érdekes, hogy a fogam fáj. Balra fenn, hátul. Először csak halványan, tompán, aztán lüktetni kezd, vág fel az agyamba, bal oldalt, a fél arcom fájdalmas grimaszba torzul. Kicsit hősnek érzem magam. Nem szólok a fájdalmamról. Tárgyilagosan nézelődök.

Csöpi, Putyu, Borda, Dzsó. Csöpi, Putyu, Borda, Dzsó. Csöpi, Putyu, Borda, Dzsó.

Jó kiállású banda. Hogy nézhetek ki közöttük? Csöpi most befelé fordul, beszélni kezd. Borda arcán, a tüskés szőrök között azonnal gúnyos félmosoly indul útjára. Putyu ünnepélyesre fagyasztott faarccal horgasztja le a fejét. Dzsónál nem lehet tudni, mire gondol. Barna bőrű, lógó bajuszú, vállig érő hajú, fekete, mokány gyerek, mindent megcsinál, amit kell, aztán eltűnik. Hangos szavát még nem is hallottam. Csöpi nem rólam beszél. Nem is az ügyről. A banda jövőjét ecseteli. Aztán előveszi zsebéből a pénzt. Elmondja, kinek mennyi jár, ebből ki mennyit kap, kinek miért van levonása, és mindenkitől átlagosan mennyit vont le, és mire kívánja költeni. Éhenhalásra elegendő összeget utal ki. Borda kacsint, megnézi a fejemet hátul, fehér port ad a kezembe, meg vizet. Engedelmesen mindent beveszek. Fehér köpenyes nő jön, felemeli a fejemet, valami csípőset ken rá, vág, ragaszt, vág, ragaszt, megfenyeget, hogy meghalok, ha hirtelen mozdulatokat teszek, kérdi, nem szédülök-e, mondom, csak ha a köpenyébe benézek, ott, ahol nincs begombolva, begombolja, és örül, hogy ezzel már meg is oldotta az agyrázkódás-problémát, aztán közli, hogy százötven forint, mert ő maszek orvos, innen szemből. Odaadom a gázsim, nem kérek vissza. Nem is tudna visszaadni, mert nincs nála apró, de ha egyszer úgy érzem, hogy szükségem van a visszajáró pénzre, itt a névjegye, majdnem mindig rendel. Jó negyvenes, rekedt, „valamikor szép lehetett"-típusú, most is érdekes. Határozott, humoros, őszes-barna, barna nyugodt szemekkel, kevés festék, kevés bizsu, gyors mozdulatok, magas sarkú cipő, apró, fürge kezek, minden második ujján egy gyűrű, egy óra a csuklón, karperec semmi, inkább finom szappan, mint kellemes parfőmillat. Csukódik az ajtó mögötte.

Csöpi tér először észhez, leveszi szemét az ajtóról, öregem, ezt megcsípted, aztán folytatja, hogy kivel tárgyalt, mennyire fix már a hátsó borítón a színes kép, mennyiért csinálják a színes plakátot, mennyit kell leperkálni, hogy a lemez meglegyen, ez most a legújabb hír, cáfolhatatlan forrásokból, kár, hogy a bandában nincs csaj, mert a főnök szereti a csajokat, azok a bandák futnak, ahol a lányok fekszenek, nincs-e valakinek olyan csaj ismerőse, aki a bandáért való lelkesedés hevében meggondolatlanabb tettekre is képes? Hirtelen mindenki rágyújt. Fújjuk a füstöt némán, a fájdalom zsugorodik, és tömörül a fogam körül, ha rágondolok, még feléled, de már nem sokáig tart. Borda elgondolkozva pöccinti a hamut a földre, és közli, hogy neki talán van ilyen, mára várta, ide az öltözőbe, azt mondta neki a kis csaj, hogy amikor az első fogamzásgátlót bevette, már rá gondolt. Talán el lehetne terelni a gondolatait, olyannak látszott a csaj.

Már egyáltalán nem fáj a fogam, eszembe jut a két egymás felé induló, majd leírhatatlan táncot lejtő kemény mell, jóleső fáradtságot érzek, és kis lelkifurdalást. Bordára nézek, nyelek egyet. Mondjam, ne mondjam? Csak annyit mondok magam elé bámulva, hogy én találkoztam a lánnyal, és tényleg el lehet terelni a gondolatait. Csöpi azonnal kapcsol, és közli, hogy akkor még két kiló gázsilevonás. Borda arca rezzenetlen, Putyu elismerően vigyorog, Dzsó is mosolyog, és olyasmiket mondogat, hogy „á, gratulálok, á, gratulálok!" Csöpi előkapja a naptárt, közli a többi buli időpontját, a technikusok is bejönnek, rövid üvöltözés után megegyeznek a pénzben, Csöpi még egyszer felhívja Borda figyelmét a jól fekvő hölgy fontosságára, aztán felkapja a bőrdzsekijét, és köszönés nélkül kiviharzik. Lassan lecsúsztatom a lábam a kanapéról, és ülőhelyzetbe hozom magam. A fájdalom a fogamban már csak egy emlék, balra fenn, a halántékomnál apró bárányfelhőként fájásfoszlány lebeg. Dzsó bőrdarabkával törölgeti a basszusgitár húrjait, Putyu a dobverőket számolja, méregeti, melyiket kell kicserélni? Felállok, vidáman intek, na sziasztok, aztán vészesen közeleg felém a rosszul gyalult padló. Nem hallok koppanást, a fa megállt tíz centire az arcomtól. Felemelkedek. Borda tart erős kézzel. Azt mondja, hogy „Nna". Veszem a lapot, vigyorgok, komikus a helyzet, engedj már el, mi a francot szorongatsz, megkeféltem a nődet, te meg megmentesz. Frászt kefélted meg a nőmet, mondja, az kefélt meg téged, ahogy én ismerlek. Nahát, hogy te mindent tudsz, a fene a pofádat, most már elengedhetsz. Megállók. Inog a szoba. Merre mész? Gyere, sétáljunk! A gondnok bekötött kézzel, vigyorogva integet. Persze, maga is Lecsóból jött!



EGY VIDÉKI BULI

Csöpi már megint ideges. Most jönnek a tévétől, most mindennek be kell jönnie, most mindenki mindent adjon bele, ettől sok minden függ. A technikusok reggel óta szerelnek, másfél rongyért kaptak füstöt is, a kondérban gőzölög a víz, a szárazjég zsákokban áll a függöny mögött, a karnyi vastag gégecső a színpad közepéig nyúlik. Sikerült szerezni kölcsön mélynyomókat, most a bődületes hangfalszörnyek a színpad felét elfoglalják, de legalább majd jól szólunk, kacsingat Csöpi. Szerzett egy szürke kiskosztümöt, épp a melltömését igazgatja, ez most a menő nyugaton, a fickók csajnak öltöznek. Putyu az őrjöngő gyerekekkel barátkozik. Horgas orrú, tizennégy év körüli lány gyorsírással jegyzi alegújabb, „Sakálok" slágert. Putyu soronként diktálja, minden sor után elismerő hűházás. A szövegíró gyerek szerényen ül a sarokban, de egy szót sem hagy elveszni. Füle negyven centire nő, és a vége enyhén behajlik.

Csöpi egy overallos fickóval üvöltözik, azt csináltok, amit akartok, a suskát megkaptátok rá, nem érdekel a hálózat, menjen és kész. Deértsdmeg, Csöpi, nyögi az overallos, ha a tanácselnök nem akarja a bulit, akkor addig lesz áramszünet, amíg ő akarja, egyszer már megcsinálta, négy zenekart kifizetett és elküldött, mert náluk névnap volt. Azt csináltok, amit akartok! Az overallos vállat von, de kifelé úgy bevágja az ajtót, hogy homorít, domborít, homorít, és kutyogó hangot hallat. Új szemüvegem van, teljesen foncsoros, a fél pofámat takarja, ez már menő, ha ezt felteszem, a kutya sem ismer meg. Mindig tudok valaminek örülni. Csak érzem magamban, hogy örülök, és úgy kell visszakeresni, hogy minek? Ha megtalálom, akkor még jobban örülök. Most ennek a szemüvegnek örülök. Csöpi már megint kiszúrt, hogy vennem kell egy új szólógitárt. Egy Framust. Az jó drága. Persze, csak bundából kell vennem, részletre. Adok érte negyven rongyot. Merthogy egy összegben ő megkapja a bolttól az árat, én meg fizetgetem, vagyishogy ő fizetgeti az én nevemre, akkor van ciki, ha nem fizeti, jönnek, és elveszik a gitárt vagy letiltják a lóvémat. Dzsó jön be, félrehúzza Csöpit, hogy itt van az a fotós, akivel megbeszélték, hogy majd olyan képeket, szóval amik jók a borítóra, de nem akarják beengedni. Csöpi a földhöz veri magát az egérszürke kiskosztümben, így menjek ki, hát annyi eszed nincs, intézd el, na, csinálj már valamit. A válladon hozd be, vagy fizesd ki a jegyét, vagy mit bánom én, itt van a tiszteletjegy. Add ki neki, rántsd be a rácson.

A mai bulit egyébként Finesz szerezte, csekély öt kilót zsebel be bulinként, igaz, ha ez nem lenne, nem tudom, miből élnénk. Ez a Finesz ez egy hétpróbás, mindenkivel elhiteti, hogy baromi nagy kapcsolatai vannak, még azokkal is, akikre hivatkozik. Képes úgy dumálni a fejesekkel, hogy azok nem merik azt mondani, hogy nem ismerik. Kicsit gyanús is nekem. Túl sokat tud mindenkiről. Állandóan a kezét dörzsöli, vigyorog, hajlong, az ember attól fél, hogy eltörik, olyan vékony, és csak akkor támad fel a gyanú, ha behúzta maga után az ajtót. Olyankor mindenki a zsebéhez kap, vagy megnézi, a kézfogás után a kezén maradt-e a gyűrű? Finesz mindig azzal kezdi, hogy „hahó fiúk, hogy s mint?". Integet a csillogó karkötőjével, a kockás öltönyében. Az ilyen vidéken még bizalomgerjesztő, városban meg különösen. Finesz plakátot is intéz, ötszínnyomásban, húszezerért ötezer darabot, a banda egy kőbánya vagy autótemető előtt vigyorog, háttérben roncsok, sziklák, festői szétesettségben. Állítólag mindez Finesznek egy üveg konyakjába került, de Csöpi szerint akkor is óriási üzlet nekünk, mert nincs a plakáton felelős kiadó.

A faluba lassan szivárognak a rajongók. Stoppal, vonattal, busszal jönnek, gyalogolnak a négy kilométeres úton, csapatokba verődnek, isszák a bort az üvegből, cigarettáznak. Jönnek az álcsövesek is, Wartburggal, Zsigulival, Opel is akad. A rendőr sandán méregeti a gyülekező tömeget. Gumibotját előbbre húzza, lába között eligazítja a nadrágot, derékszíját középre rángatja. A tinik nem törődnek vele. Egy bomba nőnek maszkírozott csaj, magas sarkú cipőben, feszes nadrágban, egy szál blúzban, vastag rúzzsal a száján egy fiú után sikít, hova az anyádpicsájába mész? Beszartál? Egy öregasszony berántja a földszintes háza ablakát, a csukódó szárnyak között még kiköp. Volga gördül a ház elé. Öltönyös férfi lép ki a hátsó ülésről szuszogva. A rendőr tiszteleg, közelebb lép, halkan mond egy-két szót. A kövér öltönyös merev halszemét a tömegen járatja, bólint, és eltűnik a házban. Józsi, Józsi, a tanácselnök keres! Lihegi a szemüveges asszonyka a kultúrház igazgatójának fülébe. A foncsorozott szemüveget viselő, alacsony, kesehajú férfi nem túl boldog, int Csöpinek, hogy mindjárt, aztán komótosan az irodája felé indul. Húzza a jobb lábát. Finesz széles mosollyal hajbókol, üdvözlöm az urakat, azt nézik, miért sántít, leesett a lépcsőn, két helyen eltört a lába, csoda, hogy menni tud, le akarták vágni a lábfejét.

A technikus a keverőpultnál az utasító mikrofonba dünnyög, Putyukám üsd meg a pergőt. Putyu álmosan kicsámborog, helyére ül, igazgatja a széket, aztán dobolni kezd. Egy kávé? Kérdi, vagyis inkább mondja Finesz, aztán Csöpi csodálkozó arcát látva hozzáteszi, természetesen a helyi mulató bárjában. De Jóska a tanácselnökkel... Ugyan, üzenetet hagyunk, hogy jöjjön utánunk, annyi időnk még van, nem? Egy pillantással engem is invitál, lépdelünk a falu egyetlen presszója felé. A tömeg tiszteletteljesen megnyílik Csöpi előtt. Tiszteletem Finesz úr, hajlong a sötét képű pincér, a szokásosat, Finesz úr? Finesz csak bólint, egy asztal megterül, a füstben homályos arcok fordulnak felénk, megengeditek, hogy leüljek, kérdi egy tagbaszakadt fickó, és már húzza is a székét az asztal mellé, szia, mondja Csöpinek, és megropogtatja a kezét, én csak bólintok, mutatom, hogy nem érdemes kezet fogni, csak levernénk a poharakat, na szóval én költő vagyok, mondja a fickó, mintha csak folytatná, van is nálam néhány, az első például... A zsebéből kettéhajtott taxiszámlát vesz elő, mielőtt azonban olvasásba kezdene, Finesz elkapja a könyökét, egy percre, ha lehetne, hívja a pulthoz, ott a pincér azonnal tölt neki egy felest. Finesz kezét dörzsölve ül vissza, ja az emberekkel bánni kell tudni, beszéljünk az üzletről, a mai buli ki van fizetve, nem kell lejátszani.

Csöpi keze megáll a levegőben, kávéscsészével együtt. Finesz mosolyog, kezét dörzsöli, és még kettő, teszi hozzá, de ez szigorúan bizalmas. Mi? Hajol előre Csöpi. A művészet az művészet, a buli, az buli. Meg kultúrpolitika. Kell rendezvény a fiataloknak? Kell. Van rá pénz? Van. Kell balhé a tanácsnak? Nem kell. Megéri, hogy kifizessék a bulit, és az technikai okok miatt elmaradjon? Meg. De hát, de hát, de hát... Mondja ékesszólóan Csöpi, de hát a gyerekek, a rajongók... Azok imádnak a legjobban, elmondod, hogy ki akarnak nyírni, hogy üldöznek, hogy kicsapják a biztosítékot, akárhova mész... Hallottál már szolidaritásról? Akárhol lesztek, telt ház lesz. A művházdirinek megvan a bevétel, neked megvan a gázsi, a tömegbázisod, a tanácsnak a kultúrpolitika, a rendőrségnek nem kell avatkozni, nekem bulinként az öt kiló, kell ennél jobb?

Szemem-szám eltátom. Levegő után kapkodok. Az agyam csikorogva kattog. Valaki kiemel a székből. A pult mellé rak. Cingár alak, munkásruhában. Villognak a fémfogai, fogadjunk, nem tudod, ki vagyok? Nyertél. Én vagyok a Varga IV. Varga négy? Az. Nem emlékszel? Együtt dzsudóztunk. Én? Dzsudóztam? Persze, negyedikben. Varga négy, Kádár kettő, Bénagy. És te. Nem emlékszel? A Svadrony tanított. A Barom Svadrony. A Ló, nem emlékszel? Jaj, tényleg, a Svadrony, a barom Svadrony. Nahát, mit keresel te itt? Nem sokat. Keverem a maltert. Rászoktam a cigarettára. Meg az alkoholra. A nőkre. Meg fogadásokat kötök. Fogadásokat? Igen, fogadásokat, hogy helyből felugróm a pultra. Erre? Erre. Nem hiszed? Varga IV. kezében a fél rummal már fenn is áll a pulton. Fémesen vigyorog le rám. A csapos egykedvűen törölgeti a bádoglemezt, Béla, vidd már odébb a lábadat! Jól van, csak a barátomnak mutatom, hogy miben szoktunk fogadni. Nahát, Varga négy! Azt hallottam, egy Duna-úszóbajnokságon kiúsztál Ausztriába! Na, ja. Aztán hazajöttem, leültem, most itt vagyok. Na, fogadunk, hogy fel tudok ugrani? Elhiszem, Varga négy, elhiszem. Naésveledmivan? Feltörtél, hallom, a Sakáloknál szólózol. Bezzeg a sulibandában a gitár közelébe sem engedtek, emlékszel? A Ferikének volt a Jolánája, meg sem pengethetted. Most meg betörtél. Büszke vagyok rád. Néztelek a múltkor a tévében, és komolyan mondom, te adtad vissza az életkedvemet. Mondom magamnak, ha ez a barom eddig eljutott, én miért ne juthatnék, nehogy félreértsd, na és ha nem jutok, akkor is, példa van előttünk, érted, példa, van pénzed? Fogadjunk, hogy helyből felugróm a pultra! Na, csak egy húszasba, mert haver vagy. Ide kirakod, én meg ide mellé az utolsó ötvenesemet, és ha nem ugróm fel, a tiéd. De hát már felugrottal, itt a húszas, tessék. Nem, ez így nem becsületes, Varga Négy, ha ki is úszott Rajka mellett, tudja, mi a tisztesség, tessék a pénzt letenni, és ha nem ugróm fel, tiéd az utolsó ötvenesem! Varga IV kiteszi az utolsó gyűrött ötvenesét a pultra, mellé az én húszasomat, kicsit hátrább megy, malteros ruhájában csak úgy lötyög a karja, lendületet vesz, és pofával a mosogatóba zuhan. A csapos kivesz a szájából egy poharat, törölgetni kezdi, Béla, ne szórakozz itten, jön a főnök, tudod, hogy nem szereti, ha a mosogatóban úszkálsz, na, menj szépen, szárítkozz meg. Varga IV. Béla hátrasimítja nedves fürtjeit, biztatóan rámvillantja fémfogait, hát ez most nem jött össze, vidd az ötvenesem, így igazságos. Dehogy viszem. Dehogy nem viszed, büszke vagyok, hogy kisegíthetlek egy ötvenessel... Legyint, és hirtelen a levegőbe emelkedik, egy marok fogja a gallérját, az anyád, én keverem a betont odakinn, te meg itt pénzt osztogatsz, na tűnés melózni, adj egy fröccsöt Döncikém. Varga IV. Béla kirepül az ajtón, és a betonkeverőóriás csorgatja lefelé a torkán az Abasárit szódával.

Finesz és Csöpi egyezségre jutottak, egymás vállát veregetik, Csöpi némi készpénzzel is javítja Finesz hangulatát, majd „kezdődik a buli" kiáltással a kijárat felé indulnak. A technikusok a lámpákat állítják. A dézsányi alumínium edényben fortyog a víz. Csöpi megtorpan a fekete Volga előtt. Majd leesik a feje teteje, úgy körbeszalad a vigyor a pofáján. A sárga szemű tévés sápadt mosollyal biccent, aztán halkan megkérdi, hol lehet itt jól berúgni? Csöpi tüsténkedik, mindjárt, azonnal, egy pillanat, ide tessék befáradni, rögtön, tessék csak helyet foglalni, elnézést, egy másodperc és itt vagyok, a tévés csak a kopasz fejét forgatja Csöpi után a fotelból, az meg villog, ajtókat nyit, ablakon szól ki, telefonál, suttog, kiabál, végül belibeg egy szőke, húsz év körüli lány, kezében tálca, azon konyak, két pohárral, meghajol a tévés előtt, biztató mosollyal leteszi előbb az egyik poharat, aztán a másikat, aztán a tálcát, felemeli az üveget, kinyitja, tölt, majd felemeli a saját poharát, mindent ígérő arckifejezéssel közelebb húz egy széket, Csöpi lábujjhegyen távozik, és áhítatosan suttogja, Szilvi mindent elintéz nekünk, fél éven belül önálló műsorunk lesz. Baj van gyerekek, jön Józsi. Lefújva a mai buli, tanácstitkáripótválasztóértekezletválasztóközgyűlés lesz. Itt? Itt. Hányan vannak? Hárman. Azért megy most haza hatszáz gyerek? Azért. És a bevételek? Az marad. És a gázsink? Az is marad. Ötven százalékot kaptok. Csöpi agya lilába fordul, hiába szorítja Finesz örök mosollyal a csuklóját. Ha beledögöltök, akkor is lesz buli. Ha utoljára játszunk, akkor is lesz.

Józsi füle piros, jobbra-balra nézeget, kinn sziréna szól. Jönnek. Mondtam, hogy ne kiabálj! Egy pillanat, uraim, rögtön jövök. Finesz a belépő rendőrhöz lép, tiszteleg, meghajol, kérdez valamit, a rendőr int, hogy kövesse. Két perc múlva távolodó szirénázás. Véletlenül tudomásom volt egy közeli betörési kísérletről, jön vigyorogva Finesz, nos ez esetben, nos, hát, talán ha Finesz úr beszélne a tanácstitkár elvtárssal... A lámpák hunyorogva kialszanak, a tinik füttykoncertben törnek ki. Gyufák lobbannak, kiabálás, futkosás. Ki kell hívni a szerelőket, süvölti valaki a fülembe, és odébb lök. Csak akkor jönnek, ha valamelyik fejes irodájából hívjátok őket. Vagy legalábbis azt mondjátok, hogy ti vagytok az egyes. Na, majd elintézem! Én villanyszerelő vagyok, ha valaki segít felmászni az oszlopra, hozok áramot!

A lángocskák a tinik kezében fel-alá ugrálnak, kórusban, majdnem imaként zeng: NEM HALLGAT A SAKÁL, NEM HALLGAT A SAKÁL!!! Egymásnak támaszkodnak, imbolyognak az árnyak, soha nem érzett ösztönök támadnak fel, a láng, a sötétség, az együttlét mágikus érzése. Valaki énekelni kezdi a „NEM TUDOK ABSZTRAHÁLNI" című dalt. Csöpi, a színpadon terem, két-három elemlámpa megvilágítja, teljes erővel énekel, Putyu finoman dobol alá, nem kell ide erősítő.

Valami megránt. Ágyúgolyóként a színpadra zuhanok, bedugom a gitár zsinórját, és hangtalanul szólóba kezdek. Csöpi visszalép, rám bámul, aztán eszeveszetten ütni kezdi a ritmust, a tömeg üvölt, mindenki hallja, amit játszok, Dzsó is beszáll, ingunk, játszunk, a tömeg énekli a basszust, a szólót, Borda röpködő szakállal veri a billentyűket. Az öngyújtó-gyertya-gyufalángok betűket, díszmagyarmotívumokat, kérdőjeleket rajzolnak a feketeségbe, izzadt, lelkes arcok üvöltenek a maguk keltette extázisban. A színpad két széle lassan lefelé hajlik, az erősítők megdőlnek, alig tudom magam megtartani a csúcson, a terem lefelé görbül a szélein. Mindjárt elfordul az egész. Szétvetem a lábam, nagyterpeszbe, le ne guruljak. Csöpi egy méterre áll tőlem, de csak a derekamig ér. Ropognak a csontjaim, ahogy növök és soványodok. A karom négyméteres, és hajlékony, mint a polip csápja. Kunsztokat csinálok vele, körülfogom a gitár nyakát, és csak az utolsó pillanatban fogom le az akkordot. A nyakam elvékonyodik, nyúlik, tréfásan kinézek a lábam között, aztán átfogom a terpeszbe feszített lábszáraimat. Borda egy emelet mélységből elismerően bólint a zongora mellől. Putyu mögöttem keményen hozza az egyeket, a tömeg, mint a magok a meghajlított napraforgóban, szétágazik és őrjöng. Egy lámpa villan, egy másik, az erősítőmön a kis piros fény derengeni kezd, aztán dörögve, de tisztán megszólal a banda. A közönség szája tátva marad, aztán az eddiginél is eszeveszettebb hullámzás kezdődik. Aki tud, előre tódul, egy hosszú hajú fickó fél lábbal a lépcsőn, képzelt szólógitárral engem utánoz, nyolc-tíz fiú-lány Csöpi felé nyúlkál, csak a tátogásukról látni, hogy azt üvöltik: „Csöpi, Csöpikém!" Sírnak és rázzák magukat. A fal mellett, arcát kezébe temetve, kis csapat kuporog, jobbra-balra billeg, és soha nem akarja elfelejteni ezt a pillanatot. A harmadik sorban a doktornő arca villan felém. Nyugodt, ápolt, mosolyog rám, mint aki azt mondja, elég jól rendbejöttél, öregem. A halszemű tévés zakója már rongyokban lóg, ő maga ujjaival „V"-t formázva a jobb szélen ugrál, kopaszodó fején néhány szál haj leng. Finesz a kuporgok között ide-oda hajladozik, csurog a könnye, az öklét harapdálja. Varga négy négykézláb álló kollégája hátára ugrál fel helyből, és a gondnok a hatalmas „SAKÁLOK" transzparens mindkét rúdját tartja kifeszítve, egyfogú vigyorával a fénybe fordulva. Csöpi ismeretlen versszakot énekel, már a dal sem ugyanaz, fonódnak egymásba a hangjegyek, csorog, csorog végtelenül a zene, teste van, ami ölel, lüktet.

Aztán balra, fenn a zápfogam tövéből egy hasító-agyrepesztő fájáshullám áll belém. Kezem elereszti a gitárt. A színpadra betör a füst. Még mindig meredten állok. Szögek szaladnak a szemem felé, szemhéjam vibrál, arcom eltorzul. Nyelvemmel óvatosan a gócpont felé közelítek. Kettényílik a fejem, és fogak nőnek ki a résből. Eldobom a gitárt, és sikoltok, kezemmel próbálom a repedt fejemet összenyomni. Vékony, fültépő füttyök jönnek valahonnan. Gázolok a derékig érő ködben. Kezeket bökök el magamtól, Csöpi verejtékfestékes arcát lépem át. Borda üvölti hangtalanul, hogy MI VAN! Rekedten hörgőm, hogy MEGREPEDT, de nem érti senki, és nőnek ki a fogak a repedt fejem hasítékán. Ki kell törni valamivel, mert nem tudom összecsukni, megyek a fal felé, de a meszelt sík elhajlik, az éles, velőtrázó füttyök egyre tagoltabbak, valami morzeszerű, magamban motyogom, titatititita. Nem igaz, ilyen fájdalom nincs, meghalok, segítség. Meghalok. A visító sípsorozat szüneteiben dong a zene, hangorkán lökdös, nem találok sem függönyt, sem kijáratot, most az orrom fordul befelé, mint egy gumibabának, kapok oda, a homlokomban észvesztő fájások, MI EZ! üvöltöm, már a szemem sem merem kinyitni, kóválygok, nem is tudom hol, a fejem után kapkodok, ami hol akkora, mint egy hordó, hol meg egyszerűen nincs. Mindezek fölé a titatititita. Mindjárt vége, mondom magamnak, és valaminek nekiütközök, fal, szilárd fal. Verem a fejem a falba, legalább valami egyértelmű dolog, lötyög az agyam, tehát még van. Titatititita. Ez jelent valamit. Színes fények opálózódnak a lengő ködfüggönyön, aztán sötét. JÖVÜNK! mondja valami hangtalanul, morzenyelven, de hiába feszítem a szemem, nem látok semmit.


'Kedves Karthágó!

Először is hadd gratuláljak ahhoz a mindent elsöprő sikerhez, amit elértetek, és amit igazán megérdemeltek. Remélem, hogy még nagyon sokáig ilyen népszerűek maradtok. Megmondom őszintén, alakulásotok óta nagyon szimpatikusak vagytok nekem, és titeket kedvellek a legjobban a magyar együttesek közül. A tini korból már "kinőttem", a 19. évemben járok. A zenétek az egyszerűen csodálatos, érdekes, színes, különleges. Takáts Tamás éneke pedig mindent felülmúl. Gondolom ti is olvastátok a Magyar Ifjúság június 19-i számában a rólatok szóló kritikát. Nos, én életemben még ilyen szemétséget nem hallottam, amit ez a Mola György irt rólatok. Hogy lehet valaki ennyire gerinctelen, nem tudom fölfogni. Csak néhány mondatot idézek a cikkből: "Szigeti Perenc zenekarának nem sikerült megvalósítani azt, amit hallgatóitól kér /Lépd át a múltat/ "...könyökömön jön ki a kőkemény-kemény és az őszinte rock kötelező adagokban kimért gitártekerése, már szinte doscomonotonságú ritmuspaneljei, álagressziv-nyávogó énekstílusa, régóta semmit sem kifejező szintetizátor effektjei." "...éppen ez az LP volt az, amelyen már a legnagyobb figyelemmel sem sikerült semmi érdekeset felfedeznem abból, amit a popzene ma még nyújthat." No persze, ha valakinek,botfüle van, hiába minden erőlködés. Érdekes, nekem meg még sok ezer,embernek miért tetszik a lemezetek? És mi miért nem találjuk ócskának a zenéteket és szövegeteket? S még egy, amin sikerül fölbosszankodnom, ismét idézek a cikkből: "Kizárólag azt hiányolom, hogy a gitárjátékon nem lehet felismerni Szigeti Ferencet, a billentyűs hangszerek mögött mindegy, hogy Gidófalvi Attila ül-e, a ritmusszekció független Kiss Zoltántól, és 'Kocsándi Miklóstól, Takáts Tamás énekstílusát meg már jól ismerem a Piramis lemezekről." Szerintem ennek az embernek nincs bőr a képén, vagy fogadalmat tett, hogy mindenképp leéget benneteket? Nem hiszem, hogy ez valaha is sikerülni fog neki, mert csak meg kell figyelni a közönségeteket, azokat a fiúkat, lányokat, akik tombolva imádnak benneteket. Tehát nekik kell hinni, nem ennek az egynek, akinek volt mersze megírni ezt a cikket. /Ugyanez szól az IM-ben megjelent cikk Írójának is/« Az én véleményem szerint nektek sikerült megvalósítani azt, ami más együtteseknek nem ment. Az "elcsépelt" kemény rockot felújítani. Fantasztikus szintetizátorral, Gidófalvi Attila játékával, és nagyszerű vokállal. Tamás éneke hallatán elkezd bizseregni az ember vére, és egyszerűen gyönyörködik benne. A ti zenétekben tényleg lehet gyönyörködni, és meg lehet csodálni a színeket mint egy festményen. Jó példa erre a "Lázban égő nemzedék", a "Fények a hangok, az árnyak", és a "Az éjszaka vándora." Kedves fiúk, nagyon boldog lennék, ha küldenétek egy dedikált fotót, és irnátok egy rövid kis levelet a jövő terveit illetően. Remélem még ebben az évben megjelenik a második nagylemezetek és remélem a zenéteken nem változtattok egy csöppet sem, mert hozzátok csak ez a stílus illik, Így vagytok jók.

További jó munkát, sok sikert, minden jót, és sok boldogságot kívánunk! Őszinte tisztelőtök, követőtök és rajongótok:

                                                                        Kati


KÓRHÁZ

Jól van, mondja valaki, és hűvöseket érzek a homlokomon. Testetlenül lebegek egy hűvös, száraz tenyér alatt. Öregem, mekkora buli volt, te voltál a sztár. Ez a Csöpi hangja. Honnan jön? A vállam mozdítom, emelkedik a kezem, puha akadályba ütközik. Itt a suska, betettem a párnád alá. Csöpi lehelete a fülemet csiklandozza. Megjöttek? Kapom fel a fejem. Fény vág az arcomba. Fehér szoba, a doktornő, Csöpi, lámpa, vaságy, rajtam csíkos pizsama. Mik jöttek meg? Kérdi értetlenül Csöpi. Visszafekszem, behunyom a szemem, így mégis jobb. Szóval nem jöttek meg. Vagy Csöpi nem vette észre. Talán az újságokban benne van. Mit ír a mai újság? Mit írna? Csöpi bizonytalan. A doktornő keze a homlokomon, alá bújok, fészkelődök a megnyugtató érintésben. Maga érti, ugye? Nem nézek rá, az ujjak rezdüléséből érzem, hogy érti.

– Öregem, hogy te miket műveltél! A tinik megőrültek. Komolyan, féltékeny vagyok rád, mintha látomásod lett volna, eljátszottad a vakot, a szenvedőt, hát, öregem, itt vannak a levelek, amiket írtak, egészen komoly emberek is írtak. Öregem, befutottunk. Minden összejött. Mondtam, hogy egyszer összejön még nekünk is.

Csöpi dumája paplanná puhul, borogatja az agyamat, a behunyt szemem is lecsukódik, minden mindegy, ha ez a halál, akkor ásítok egy nagyot, kinyújtózom, és jöhet.

Jövünk, várjatok, jövünk.

Jövünk, várjatok, jövünk.

Jövünk, várjatok, jövünk.

A géphang női. Úgy barázdál a fejemben, mint a gyökérseprő a parkban.

Jövünk, várjatok, jövünk.

Jövünk, várjatok, jövünk.

– Na hogy van a mi rocksztárunk?

Szemüveges pofa közelít. Ronda bibircsók van az állán, ráadásul nem is középen, hanem oldalt. Keskeny szája van, és kegyetlen szeme. Hideg és szürke. Na, hogy van? Fel tud állni? Kicsit belemászunk a gondolataiba. Jöjjön velem. Nyugodtan rám támaszkodhat. Nem, köszönöm, megy ez egyedül is. Ketten húznak ki az ágy alól. A padló csíkos és billenős. Naugyehogynemmegy. Ide feküdjön fel. Ragasztanak, drótoznak. Hideg ez az asztal. Ne mozduljon. Egyenletesen lélegezzen. Negondoljonsemmire. Most egy kis bizsergést érez majd. Hideg ez az asztal. Tüdőgyulladást kapok. Vagy vesegyulladást. Mostnelélegezzen. Kérem. Óhaja parancs. Akár évekig is visszatartom. Hogy több jusson másnak. Ha kell, oxigént termelek. Benzint izzadok. Namostfeküdjönátide. Megint drótoznak. Ez már billenős ágy. Látom az írószerkezetet. Görbe tintacsíkokat ken egy forgó hengerre. Tőlem függ, hogy milyen görbe. Koncentrálok. Az egyik mutató megugrik. Még egyszer megpróbálom. Megint ugrik. Doktorúrnézze. A köpenyesek a henger köré állnak. Ez tetszik nekik? Majd akkor most adunk. Például felrajzolok nekik valamit hétnegyedben. A doktor előre hajol, szemüvege a feje búbján, kikapja a papírt, az ablakhoz viszi. A telefonhoz rohan. Még többen jönnek. Zúgnak, mint a méhkas. Lökik a latin szöveget, vitatkoznak, egymás kezéből tépik a papírcsíkot. Hideg van. Viszketnek a testemen a drótok. Halkan köhécselek. A kutya sem figyel. A papíron kell produkálni valamit, különben itt fagyok meg. Egyre laposabbá teszem a görbét. Doktorúrnézze! A gépre néznek, aztán hozzám ugranak, lekapják a drótokat. Jól van? Nincs szüksége valamire? Pihenjen egy kicsit.

A szobámban ketten sakkoznak. Egy fekete hajú, sápadt fickó, meg egy halálfej, barnára cserzett, csontratapadt bőrrel. Kedélyeskednek. Na, pipuskám, ezt kapd ki! A bástya a levegőbe emelkedik, lecsap egy parasztra. Ezt kapjam ki, pipuskám? Kikapom. De akkor ide azzal a futócskával, jó? A lisztes képű elégedett vigyorral veszi le a futót. A halálfej állán megfeszül az izom. Csak ne felejtsük el, pipuskám, hogy törzsőrmester vagyok. Voltál, pipuskám, voltál, hol van az már, most csak beteg vagy, pipuskám és lépj ki a sakkból, ha tudsz. Nem tudsz. Ez matt, pipuskám, ez matt! A lisztes képű elégedetten feláll, nyújtózkodik, a halálfej gyűlölködve bámulja a bábukat. Na, még egy visszavágó, pipuskám, mondja rekedten, és kezdi visszaállítani a figurákat. A lisztes képű azonban rá se hederít, észreveszi, hogy nyitva a szemem. Teaztánöregem felkavartad ezeket. Éjjel félóránként jöttek megnézni, mindig más prof bámulta a lázgörbédet meg az ékágédat. Mosolygok, nincs kedvem válaszolni. Nem fáj semmim, frissnek érzem magam, ha egyedül lennék, kiugranék az ágyból, megfeszíteném a karizmomat, csinálnék néhány fekvőtámaszt, fejen állnék egy picit, és elmennék reggelizni. Az éjjeliszekrényen a fejem mellett virág, befőtt, keksz, könyv, újság, egy levél. Mi ez? Feltépem. Csipkés szélű, finom tapintású kemény papíron néhány sor. Érthetetlen szöveg.

Milyennapvanma?

Huszadikaszerda.

Bulivan! Bulivan! Hány óra?

Félnyolc.



KEZDEK SZTÁR LENNI

Villámgyorsan felpattanok, húsz percem van, hogy odaérjek. Kirúgom az ajtót, lépcsőkön repülök, kezek kapkodnak utánam, kerítésen mászok át, bokrok mögött lapulok, árnyak osonnak hangtalanul, az utcára érek, csikorogva autó fékez mellettem, nyílik az ajtaja, berántanak, indulunk. Loboncos hajú fickó vigyorog a kormány mögül.

– Jóaszerelésed. TeaSAKÁLOKnál vagy, nem?

– Aha.

– Nyugimégelérjükabulit. KülönbenisaKobold kezd.

Lassan gurulunk a zarándokló tömeg között. Arcok nyomódnak az üveghez, egy csimbókos tinifej percekig ugrál a szélvédő előtt.



IttasüniaSAKÁLOKból! SŰNISÜNISÜNI!

Naháttevagyasüni, belógatszigaz?

Népszerű lettem. Csöpi tényleg nem hazudott.

Csöpi ragyog. Átölel. Nahátfaszikámezaztánaszerkó! Az öltözőben Putyu vigyorog, vadonatúj overallban van, minden zsebéből dobverő áll ki.

– Hol van Borda?

– Kirúgtuk.

– Bordát?

– Bordát

Le kell ülnöm.

– Helló Süni!

Borda áll az ajtóban.

– Hello. Hello, Borda! Miújság?

– Mi lenne? Buli lesz!

Csendesen megszorítja a kezem. Kacsint. Csöpinek hirtelen tennivalója akad.

– Tényleg kirúgtak?

– Ezek? Egy mondatot nem tudnak végiggondolni!

– Uraim. Üdvözlömönöket!

Finesz tárja ki az ajtót, mintha négyen jönnének, pedig csak ketten vannak. Pipás, tömzsi, fekete hajú, fickó: zsíros, pattanásos pofa, sunyi, fekete szem. Finesz széles mozdulattal hellyel kínálja az egyetlen törött lábú széken, a földre rakott lavór mellett, majd hosszú szipkát vesz elő, és a villogó gyűrűkkel a kezén, szertartásosan cigarettára gyújt. Füstkarikát fújna, de mindig nyolcasok, kilencesek, paragrafus-jelek, dollár és font jelek rajzolódnak a levegőbe. Lassan beszivárog a banda. Visszafogott mozdulattal integetnek, elismerően cüccögnek a pizsamámra, aztán áhítattal hallgatják Finesz barátját. A tömzsi szép, kerek mondatokban beszél. Hogy nincs tartalom forma nélkül, meghogy az ifjúságnak liturgiaszomja van, meghogy nincs rockbanda ideológia nélkül, aztán felém fordul. Ő mindent ért az én színpadi munkámból. Ennek társadalmi gyökerei vannak. Szociesztétikai genezise. A többiek úgy néznek rám, mintha szárnyaim nőttek volna. Pedig csak szocioesztétikai genezisem nőtt. Abból legalább kettő. A pipás szörcsint kettőt, aztán tovább lelkendezik rólam, hogy én milyen mélyen ábrázoltam a meghasadt válságtudatú fogyasztói állampolgárt. Hogy ő Hamlet óta ilyen társadalmi lakmuszt nem tapasztalt felmutatni a történelem arcába. Csöpi izeg-mozog, köhécsel, ő is szeretne lakmusz lenni. Borda a szakállába vigyorog, kacsingat, bandzsit, a nyelvét öltögeti, nem kell mindent elhinni. Odakinn dong a KOBOLD együttes ötszáz wattos basszuscucca. Ez a gernyó mindig a pofámba bámul, és magyarázza, hogy én mit akartam mondani, amikor fejjel mentem a betonnak.

A fal mellett kuporgunk, Csöpi, Putyu, Dzsó, Borda meg én. Finesz csípőficamosan áll a pattanásos széke mögött, és szívja a hosszú szárú szipkáját. Aprókat bólogat, nagyon komoly. Engem is elönt a komolyság. Nyílik az ajtó. Bőrdzsekis koravén tini csusszan be. Mellém kuporodik.

Teöregittegyvers. Kockás, fedeles füzetet nyom az orrom alá, kinyitja.

Akarodhogy felolvassam? Kurvanagypank. A fülemhez hajol, és motyog. Kurvákról, atombombákról, szemétről, zacskós tejről, gatyakorcról. Frankómi? Frankó. Megcsináljátok? Nanáhogymeg. Tépdki.

Zsebregyűröm a papírt. Az ideológus még egyet szortyint a pipájából, barátságosan integet és kivonul. Finesz a helyére ül, keresztbe veti a lábát, és jelentőségteljesen néz ránk. Összekoccan a karkötője. Ezek az. irodalompolitikusok nagy állatok. De az a jó nekünk. Mindegy, hogy hülye vagy, vagy csak annak tetteted magad, az a fő, hogy ő érti. És nem kér pénzt érte. Érted? Majd inkább hozza. Már valami cikket is írt valami húszpéldányos újságba, és abban benne vagy, mint példa. Az a húsz példány olyan helyekre megy, ahol döntések születnek. Ahol pedig döntések születnek, ott pénz van. Majd összesúgnak a nagyokosok. Valamire biztosan jó lesz nekik, hogy fejjel mész a falnak. Majd megmagyarázzák. Lehet, hogy miattad csökken majd az élesztő ára. Vagy felemelik a rendőrök fizetését. De amíg te vagy, addig van érv. Ma is nekimész a falnak? Naná, hogy nekimegy, mondja Csöpi magabiztosan, és örül, hogy megszólalhat.

– Nem megy neki.

– Mértnemenne? – bámul Csöpi Bordára.

– Mert most nem beteg.

– Kitérdekel, betegvagyegészséges?

– Engem.

– Kivagyte?

– Enyém a cucc, enyém a név.

Csöpi felpattan, Borda torkának ugrik, tépi, rázza, üvölt, mint akit ölnek, vagy mint aki ölni készül, terohadtállat, mindigtudtam, kártékonyvagy, egyszermégkitaposomabeled! Borda lelöki magáról.

– Ha mégegyszer ilyet teszel, nem javítom ki a helyesírási hibáidat a szerződéseken.

Csöpi szája habzik, mosolyogni próbál. Borda sápadt, de mosolyog.

– Azonkívül még a pofádat is betöröm. Érted?

Csöpi maga alá húzza a lábát, megint ugrana, de Putyu visszatartja. Csöpikémkifáradszabulielőtt. Ez jó érv, Csöpi fúj egyet, mielőtt kimenne, valami jelentőségteljeset szeretne mondani, veszi is a levegőt, de nem jut eszébe semmi, legyint, bevágja maga után az ajtót, ez sem sikerül tökéletesen, becsípi a sarkát. Szerencséjére Nágelbe botlik, azzal kezd üvölteni.

Dzsó, mintha mi sem történt volna, bőrdarabkával pucolgatja a basszusgitár húrjait. Putyu felkapja a pergőt, elindul kifele. Borda mellém kuporodik.

– Fáj még a fejed?

– Nem.

– Azok a rosszullétek... Elmúltak?

– Azt hiszem.

– Nagyon rossz volt? Mit ereztél?

– Minden imbolygott velem. Füttyöket hallottam. Beszédet is. A fejem, mintha kettényílt volna.

Borda figyel. Érzi, amit érzek. Elönt a meghatottság. Megszorítom a vállát.

– Kösz, Borda.

– Mit köszönsz?

– És én még megkeféltem a csajodat.

– Milyen volt?

– Isteni.

Borda kicsit elmélázik, a száját nyalogatja.

– Nekem úgy se jött volna össze. Valahogy elfelejtettem, hogy kell ezekkel bánni. Túlságosan tisztelem őket. Olyan hülyeségeim vannak, hogy előbb meg akarom ismerni... Ha megismerem, akkor rájövök, hogy egy jó segg, két kemény mell, aztán az égvilágon semmi, csecsemőagy, az ilyen, ha harmincéves, akkor is liliomtiprás, nem tudom megdugni. Lehet, hogy nem vagyok normális.

– Azt hiszem, te vagy közöttünk az egyetlen normális. Vanegyötletem. Bámul a plafonra a bőrdzsekis koravén tini. Négyujjastrikó. Mitszóltok?

Finesz cigarettára gyújt, ő ül most az egyetlen ép széken.

– Mindegy, mit csinálunk, legyen az akármilyen bonyolult, ezek úgyis megmagyarázzák. Valami valamire mindig jó. A tíz százalék pedig ötezernél több, mint ötszáznál. Csak így tovább. Sakálok felkészül! Sakálok felkészül!

Napszemüveges, tinédzsernek álcázott negyvenéves jön be.

– Sünikémhogyvagy?

Próbálok a foncsor mögé hatolni, de semmi siker. Megvonom a vállam a keze alatt.

– Lehetnékjobbanis.

– Nacsak. Tevagyittasztár.

Csöpi ront be, bújik a bőrcuccába. Rám néz, mondana valamit, de Borda ott áll mellettem.

– Mindjártkezdünk. Harapatömeg.

Hol lehet a gitárom? Átöltözzek? Kilépek a folyosóra. Pár rajongó kódorog arra, meglátnak, odarohannak.

Sünisünikém! Sünisünikém!

A lányok letérdelnek, a kezemet csókolgatják. A fiúk a vállamat veregetik.

Remekvoltálöregem.

Visszaugrok az öltözőbe. Magamra rántok egy kalapot, az arcom elé egy sálat. Hagynak elmenni. Ezer és ezer ember hullámzik a színpad előtt. A diszkós unottan kapcsolgatja a magnót. Perec és rágógumiárusok törtetnek a széksorok között. Hatéves lány cigarettázik a lépcsőfordulóban. Húsz év körüli libeg arra, kezében literes borosüveg, tüzet kér tőle, majd megkínálja. Nágel megkísérli hergelni a tömeget. Sikerül. Füttykoncert a válasz. Nágel, mint akit seggberúgtak, kotródik e a színpadról.

Nag 'meccslesz. Mindenkész?

Nágel bólint, Csöpi még egyszer körülnéz, int Dzsónak és Putyunak, egyszerre rontanak be. Putyu azonnal a bőrre csap, éktelen mikrofongerjedést vált ki. Nágel elégedetten bólint, ő megmondta Csöpinek, adjanak két kilót a keverőgyereknek, különben gerjedés lesz. Csöpi elküldte az anyjába, most gerjed. Dzsó megpengeti a basszust, azzal nincs baj, saját cucca. Csöpi beleszól a mikrofonba. Először semmi, aztán egetverő visszhang. Borda két pirosat ad Nágelnak, szaladjon le vele a keverőmandróhoz. Tíz másodperc múlva minden szól, mint a kristály. Csöpi V-t mutat a függöny mögé, ugye, elintézte ő pénz nélkül is.

A tinik üvöltenek, de nem úgy, mint máskor. Több a fütty. Gúnyos röhögések, megjegyzések. Már Borda is benn van, bíbor palástot húz maga után, vagy három méterest. Csöpi lemegy hídba, minden trükkjét bedobja, semmi, semmi, csak egybefüggő füttyfüggöny. Mi a francért mondta, hogy csak akkor menjek, ha szól? Kimegyek, engem is megesznek. Csöpi most a mikrofonhoz mászik. Erőltetetten rekedt-hörgő-lihegő hangon bekonferálja a „Nem tudok absztrahálni"-t. Cérnavékony, húsz torokból származó lelkes kórus. Dzsó kezdi a melldöngető basszussal, Putyu feláll, feje fölé emeli a dobverőket, a beütéssel együtt huppan vissza a dobszékre, persze, hogy leszakad. A lábdob a túlterheléstől átszakítja elől a bőrt, Putyu a földön ülve a cintányért veri, miközben kikecmereg a romokból. Tízezer ember röhög. Csöpi, mintha mi sem történt volna, Jagger-pózba vágja magát, epilepsziás majomként könyökét az oldalához szorítva, kézfejeit lazán lógatva ide-oda ugrál, grimaszokat vág, az égre mutat. Hátat fordít a közönségnek, terpeszállás, seggét riszálva ritmusra helyezi át a testsúlyát. Putyu egyensúlyba jut, a közönség megint fütyül, egyre erősebb a kórus, hogy „Eksztázis, Eksztázis!" Új szavalókórus alakul: „Menj ki! Menj ki!" Csöpi kézenállva énekel, a mikrofonállványt a vállára kapja, összeroskad, olyan hangokat csikar ki magából, amiket soha még nem énekelt, a füttykoncert nem szűnik, hogy menjek ki? Rohanjak? Nem kéne bőrbe öltözni. A fenének. Nem mindegy? Csöpi most int.

Zsebre vágom a kezem, besétálok. A fütty egy csapásra megszűnik. Csak a basszus, meg a dob szól, aztán éles lányhang: „SÜNIKÉM!" Észvesztő sikoltozás. Mindenki nekem kiabál. Elől vagy harmincan zokognak, a kezüket nyújtogatják. Mit akarnak? Már az egész stadion hullámzik: „SÜNIKÉM! SÜNIKÉM!" Mi a franc bajotok van? Mit tudok én, amit a Csöpi nem? Mindenesetre kezdek figyelni a járásomra. Nagyobbakat lépek, kicsit riszálom a fenekem. Felveszem a gitárt. Borda kacsint, új számba kezd, amit csak ketten ismerünk. Putyu és Dzsó tétován nézelődnek.

– Szólok, ha be kell szállni! Gében vagyunk! – üvöltöm Dzsónak, és nagy hajlításokkal tarkított, dallamos, szívrepesztő futamokkal megtöltött, lassú szólóba kezdek. Ez az a szám, amit Bordával úgy írtunk, hogy talán soha nem tudjuk majd eljátszani. Most áhítatos csend van. Mindenki engem figyel, zsebkendők kerülnek elő. Mi ez a hisztéria? Mindenki bőg. A meghatottság lassan rám is átragad. Zokog a gitár. Térdreesek. A tömeg felhördül, és ők is letérdelnek! Tízezer ember térdel egy gitárszólón, őrület! Dzsónak nem kell szólni. Akkor száll be, amikor kell. Putyu is a helyén van. Nem figyelek a kezemre, a tömeget nézem. Senki nem áll. A világító srác is a pillanat hatása alá kerül, zseniális érzékkel pásztázza a tömeget, így mindenki látja, hogy nincs ember, aki álljon. A fejek egyszerre mozognak, hajtömegek vetődnek jobbra, balra. Még egy utolsó futam, aztán csend. Úgy maradok térden, lehajtott fejjel. Az ügyelő pisszeg, hogy lejárt az időnk. Tízezer ember lélegzetét hallani. Még mindig nem emelem fel a fejem. Valami megpattan a csendben, mindenki felugrik, és előre zúdul. „SÜNI! SÜNIKÉM! SÜNI! SÜNIKÉM!" Felkelek, és nem törődve senkivel, kifele indulok. A banda utánam, libasorban. A diszkós kedélyesen csitítja a népet.

– Ennek vége, és azonnal kezd az ország legnépszerűbb együttese... az EKSZTÁZIS ROCK BAND!

Az utolsó mondatokat már üvöltve mondja, de az egész aréna soha meg nem szűnően üvölti: SÜNI! SÜNI! SÜNI!

Az Eksztázis tagjai üveges szemmel állnak a takarásban, csillog-villog a tükrökkel telerakott ruha. A zenekarvezető kényszeredetten gratulál.

– Egész ügyes! – módja kicsit rekedten. – Mi lesz már!? – üvölt ki ugyanazzal a levegővel a diszkósnak. A diszkós a vállát vonja, mosolyogni próbál, csitítgatja a tömeget, a kijárat felé mutat, és üvölt a mikrofonba:

– Hölgyeim, és uraim, az EKSZTÁZIS!

A tömeg semmit nem hall, lányok törölgetik a szemüket, a fiúk férfiasán szipognak, és közben üvöltik: SÜNI! SÜNI! SÜNI!

– Na, gyerünk! – hörgi az Eksztázis vezetője, és rohanva a színpad felé indul. – A „Robbanó"-val kezdünk!

Profin a hangszereikhez pattannak, eszeveszett hangerővel megszólal a dob, érdekes, hogy nálunk negyed ekkorával sem szólt. Viharzik a szintetizátor, basszus, szólógitár, a közönség mintha egy pillanatra elhallgatna, de csak a hangerő szorította a torkukba a szót, minden pillanatnyi szünetben szól a kórus: „SÜNI! SÜNI! SÜNI!"

– Az Eksztázis az ötödik számnál tart. A füst, a fényszórók, a köd, a robbanások, a csillagszórók, tűzijátékok közben is fáradhatatlanul üvölti a kórus: SÜNI! SÜNI! SÜNI!

– Te vagy az év szólógitárosa! Megégettük az Eksztázist! – borul a vállamra Csöpi. Boldog. Dzsó bőrdarabkával tisztogatja a húrokat, és nem tudni, mire gondol.

Putyu törölgeti hordónyi fejéről az izzadságot, közben a vállam markolássza.

– Érzed a levegőben, amit én? Befutás-szaga van!

Bordára nézek. Egy-két ősz szál van a szakállában. Hunyorít, de nem jön közelebb. Nyílik az öltöző ajtaja. Finesz oson be.

– Hahó, fiúk, hogysmint? Vége az éhezésnek! Sztár született! Mi kell a sztárnak? Propaganda!

Nem lehet tudni, honnan, embernagyságú plakátot görget ki, színesben a banda, háttérben autótemető, sziklakert, minden, ami kell.

– Húsz rongy az egész!

– Baromi olcsó – mondja rekedten Csöpi.

– Zsebből fizeted? – kérdi halkan Borda.

– Nem. Összedobjuk. De most már ömölni fog a pénz, meg a buli! – Finesz, mint egy varázsló, eltünteti a plakátot, a gyémántgyűrű a kezén csillogó nyolcasokat rajzol a levegőbe.

– Nem tudom, megfigyelték-e az urak azt a szemüveges férfiút, aki a harmadik sorban a széken állva zokogott, és mutálósan valami olyasmit rikoltozott, hogy „Süni, Sünikém!?" Biztosan nem figyelték meg. Hát az az úr író. Meg közéleti személyiség. Az az úr felismerte tevékenységünk jelentőségét. Felhatalmazott, hogy megmondjam, mellettünk áll. Szeretne Sünivel egy mélyinterjút készíteni. A dalszövegeket elkérné, mert egy szociológiai lapban kívánja elemezni. A zenét meg kazettán... Finesz keze a levegőben marad, mert kivágódik az ajtó, Jack jön be félmeztelenül, az Eksztázis szólógitárosa, rám néz. Minden arcizma vonaglik, olyan mint egy festmény, amin megfolyt a festék, nem tudni, sír, nevet, dühöng vagy higgadt. A szeme vörös, a hangja rekedt.

– Gyere ki. Nem bírunk velük.

Csöpi pattan közénk.

– Nem megy sehova. Nincs a szerződésben. Finesz a torkát köszörüli.

– Talán mégsem ártana...

Csöpi levegőt vesz, hogy még egy állatságot mondjon, de Borda megelőzi.

– Menj, Sünikém, játssz valami szépet!

Vonulunk végig a folyosón. A hátsó bejáratnál két ügyelő birkózik a tolongókkal.

– Nem lehet bejönni! Menjen hátrébb, mert...

Egy lány beugrik, rám veti magát. Zokog, szorongatja a térdemet. Felnéz rám.

– Jól van, Sünikém? Tudod, hogy isten vagy? Tudod?

Bólintok. Persze, hogy tudom. Születésem óta isten vagyok. Már amikor a Leviék buliján ellopták az orkánomat, már akkor tudtam, hogy isten vagyok. Amikor apám maradék holmiját hoztam el a kórházból, akkor is eszembe jutott, hogy isten vagyok. Általában, reggelenként, amikor vércsomót találok a párnámon, megerősödik bennem az érzés, isten vagyok. A szólógitáros lefejti rólam a lányt, visszafojtott hisztériával, fogcsikorgató mosollyal kéri, hogy most ne zavarjon. Mielőtt kiérünk a színpadra, megáll.

– Idefigyelj. Valami miatt most neked nagyon bejött. Ne dilizz be tőle. Próbáld megnyugtatni őket. Ha nem megy, játsszunk együtt valamit.

– Oké. Játsszunk egy bluest, gében.

– Kösz. Látom, normális vagy.

A tömeg tombol. Az Eksztázis kétségbeesetten játszik, pillanatonként arra néznek, amerről várják, hogy jövünk. „SÜNI! SÜNI!" A dobos észrevesz, pörget, a cintányérba üt, belépünk. Az emberek az oldallelátókról is, mindenünnen előretódulnak. A hajam lobog a hangerőtől. Az Eksztázis szólógitárosa szerény, de dicsőült mosollyal mutat rám. A mikrofonhoz lépek. Nem tudom, milyen lehet az arcom. Kicsit félek. Mire tudom használni ezt a tömeget? Mit tudnánk mi együtt csinálni? Állok a mikrofon előtt, és ünnepelnek. Miért ünnepelnek? Mert egy fellépésemen elment az eszem? Mit várnak tőlem? A kiabálás lassan halkul. Csend. Már csak egy-két túlbuzgó füttyög. Állok lógó karral tízezer ember előtt, és semmi de semmi mondanivalóm. Kínos helyzet. Az Eksztázis vezetője mellém lép, vállamra rakja a kezét.

– Mondj már valamit!

Megvonom a vállam. Egy mély hang szólal meg valahonnan hátulról.

– Veszed le a mocskos kezed Süniről!

Mint aki megégette, úgy kapja le a kezét. A dobos hirtelen megüti a pengőt, megszólal a basszus, a szólógitáros leakasztja nyakáról a gitárt, felém nyújtja. Elmúlt a lámpalázam. Megy a blues, gében. De finom gitár! A tömeg összekapaszkodik, és ring. Ez hát a „blúz". A bánat méla ritmusa. A halál zenéje. A lázadás zenéje. Panaszos mondatok arról, hogy mi lesz, ha nem leszek. Szépen szól ez a gitár. Az összes lámpát leoltották, csak rajtam van a fejgép. Minden eltűnik a vakító fehérségben. Ez a zene, a maga makacs szabályosságával mindent megenged. Beszélek, üvöltök a gitárnak, a gitárral. Száll a hang, aztán már csak egy íz marad utána. Nincs mit virtuózkodnom, a futamok az ízületeimben vannak, a zenekar keményen mögöttem. Szomorúság árad szét bennem. Fájó, mégis örömteli szomorúság. Csak ne tudnám, hogy ez a rohadt massza itt a fejemben megismerheti önmagát, hogy ezek a csontok-erek-ízületek az okai az érzeteknek, hogy egy friss szél, és utána egy sóhaj, egy csomó sejt és kémiai folyamat munkájaként válik tavaszi hangulattá. Kivételes pillanat ez. Talán ez az, amiről életem végéig mesélni fogok, és egyre kavésbé lehet majd megérezni belőle azt, ami bennem meg ebben a néhány ezer gyerekben van. Nem látom őket, de tudom biztosan, ringanak, hajuk az arcukba lóg, és magukra gondolnak. Talán azt hiszik, nekem köszönhetik. Pedig bennük van. Mindjárt vége. Lemegyek a színpadról, átöltözök, talán hazamegyek, talán máshova, és nem tudom magammal vinni ezt a... ezt a nem is tudom mit. A számnak vége. Az Eksztázis vezetője megcsókol, és mindjárt egy gyors nótába kezd. A tömeg megengesztelődött, sikoltás, üvöltés, ugrálás, új siker készül.

– Kicsit lefárasztottad a közönséget, öreg! – kedélyeskedett egy búvárruhás fickó. Jobban megnézem. Nem hiszek a szememnek. Hát ez Nick! A világhírű.

– Hello, Nick!

– Szia, Süni! Nagy voltál, öreg! Csak így tovább! – Igyekszik póztalanul beszélni, nagyon nehéz neki. Annyian nyalják a seggét, hogy már elfelejtett ülni. Ő már a nagyok között van. Évi hat koncert, aztán csak a lemez, és néhány külföldi buli. Mesélik, hogy a pincéjében jobb cuccok vannak, mint a Hanglemezgyárban.

– Lesz ma is vízirevü? – kérdezem, csak hogy kérdezzek valamit. Nagyon megörül, hogy témát találtam.

– Ja, lesz. Egy-két ötletet még bedobtunk. Tudod mennyibe került ez nekünk?

– Nem. De éppen kérdezni akartam.

Megáll. Gyanakvóan nézi az arcom az üvegen keresztül. Nem lát semmi gúnyt, mert legyűröm.

– Harminc rongyba. Harminc rongyba. Csak az a nyomorult medence nyolc rongy. Nem beszélve a csajokról, a fókákról és a pingvinekről. Most meg még kicsit drágább is, mert menet közben befagyasztjuk a vizet, így tudnak majd a pingvinek korcsolyázni. Be fogsz rosálni, ha meglátod! Alulról, kékkel lesz átvilágítva a jég. Ja. A látványtervező hét rongyot vág zsebre az ötletért. Hidd el, a zene a legkevesebb.

Nem akarok túl hevesen bólogatni, nehogy gyanút fogjon.

Tényleg a zene a legkevesebb. De a tömeg zabálja, mint a Zizit. Drága, színes, nem fekszi meg a gyomrot.

– Egyszer majd ugorj el hozzám! Van egy-két magnóm, ami érdekelhet!

– Nem mész sehova! Kinyalhatja! Kikopott rock-sztár! Majd fog ő még bemelegítőként játszani előttünk! – sziszegi Csöpi a fülembe. Már a mocskos, ezeréves farmerja van rajta, és rojtos bőrmellény. Kidülled a szeme, majd elrepül, úgy gesztikulál. – Jönnek ezek majd mind nyalni! Lesz majd „így Sünikém, úgy Sünikém!" De te nem mész sehova! Ez a banda, amelyikkel kezdtél, ha befutsz, csak ezzel futhatsz be!

Borda berágja a bajusza végét. – Talán szerződésed van Sünivel? Csöpi, mint egy eleresztett léggömb kezd futkározni.

– Mit lázítasz?

– Nem lázítok. De szeretem, ha olyan dolgokról beszélgetünk, aminek van valami alapja. Én ugyanis, a realitásokban hiszek. A realitás pedig az, hogy itt áll a mentő az öltöző előtt, és vár Sünire. Na? Most légy okos, domokos!



MENEKÜLÉS

– Na, főnök? Mit csinálunk? – kérdi Borda Csöpitől.

Csöpi állán megfeszül az izom. Vékony szálú haja a koponyájára simul, olyan, mint egy halálfej.

– Megszöktetjük – jelenti ki keményen, és remeg a szája széle.

Borda gúnyos mosolyt fojt a szakállába. – Merre? – kérdi ártatlan szemekkel.

Csöpi jobbra-balra pillog, recsegnek a fogaskerekek az agyában, aztán a szeme megállapodik az ablakon.

– Erre! – ugrik oda, nyitja, húzza a széket, mutogat, hogy gyerünk, gyerünk! Odakinn barátságos kezek segítenek leugrani. Fehér köpenyesek.

– Mért nem kért eltávozást, ejnye, ejnye! – dorgál a főorvos. Négy díjbirkozó ül mosolyogva mellettem, az ötödik csukja be a mentő ajtaját. Csöpi odaugrik, dörömböl.

– Nem engedem! Érti! Feljelentem! Hé! Azonnal engedje ki! – Sír, rikoltozik, habzik a szája.

– A fiatalembert is elsősegélyben részesítjük. – mondja a doki, és komótosan szedi elő az injekciós készletét. Két markos fickó berántja Csöpit, az egyik lekapja a gatyáját, Csöpi szeme fennakad, amikor a tű a seggébe vágódik.

– Í-í-í-így Nnnnnni! – mondja elégedetten a doktor, megveregetve Csöpi arcát.

– Ez... ez... ez... – mondja Csöpi, és elalszik.

– Tiszteletem, Főorvos úr! – vigyorog kedélyesen Finesz. – Meg tetszik ismerni? Korányi, hetvenhat, hypercinetikus keringés, kétoldali sine morbo!

– Áá, hogy van, hogy van? – Segíthetek valamiben? – kérdezi a főorvos kicsit bizonytalanul.

– A Süni az unokaöcsém, engedje meg, hogy elkísérjem!

– Itt már nincs hely!

– De elől van. Beszéltem a pilóta elvtárssal!

– Na jó, igyekezzen!

– Nagyon köszönöm, főorvos úr, egy pillanat és jövök, benn felejtettem valamit!

Finesz meggörnyedve a főbejárat felé rohan.

– Ez tényleg unokatestvére magának? – kérdi az egyik díjbirkózó.

– Anyám testvérének a fia.

– Akkor miért nem ezt mondta?

A főorvos szemüvege idegesen villan. Úgy néz az ápolóra, hogy attól egy kígyó is hipnotikus álomba merülne.

– Jó, jó, csak gyanús volt...

A főbejárat felől valami morgás, mintha borsószemek gurulnának kifeszített bőrön. Finesz jön loholva.

– Siessünk, főorvos úr, valami baj van, most nem tudom részletezni, de jó lenne, ha használnánk a szirénát, szóval minden megkülönböztető jelzést, mert különben...

Léptek robaja, ezer és ezer ember rohan sikoltozva a mentő felé. „Süni! Sünikém! Süni! Sünikém!

– Indulás – üvölti a főorvos.

Finesz ránk vágja a hátsó ajtót, hallatszik az első ajtó csapódása, megszólal a sziréna. A leggyorsabbak még megérinthetik a hátsó ablakot. Borda, Putyu és Dzsó mozdulatlanul állnak az öltöző ablaka alatt. A tömeg teljes szélességében megtölti az utcát, még a sziréna zaján keresztül is hallani a kiabálásukat.

– Kérdezhetek valamit? – kiabálok a főorvos felé, aki az ajtó mellett ül, én meg a sofőrülés hátsó falának támaszkodva a négy behemót között.

– Tessék! – int a főorvos, és mutatja, hogy üljek mellé. Csöpi békésen szunyókál a hordágyon.

– Tulajdonképpen mi a bajom?

– Magának? Nézze, a vizsgálatok alapján maga feltűnően appercipiális endogén epileptoid alkat, de a betegségével kapcsolatban semmi konkrétumot nem tudok.

A négy ápoló sugdolózik, az ablakon időnként felbukkan Finesz arca, mutogat, vigyorog, integet. Az éjszakai város villog a hátsó üvegen, mint valami életlenül vetített rajzfilm. Fékezés, Csöpi majdnem a földre zuhan, Finesz felrántja az ajtót.

– Szállj ki, Süni!

Értetlenül nézek rá.

– Szállj ki! – ismétli. A doktorra nézek. Nem kap levegőt. Hápog.

– Mi folyik itt?

– Egy kis kitérő, főorvos úr. Ön szíveskedjék a kocsiban maradni.

– De hát... – a főorvos mozdulna, de a négy ápoló egyszerre megfogja a karját. Kiszállok. Finesz becsapja az ajtót, a mentő motorja felberreg, és eltűnik a kanyarban.

– Egy kis pénzzel minden megoldható – dörzsöli a gyémántgyűrűs kezét Finesz. – Hát akkor, lássuk csak... Tudod mit? Körülnézünk az éjszakában! Erre parancsolj.

Hány óra lehet? Éjfél? Az utca tele emberekkel. Finesz hajlong, integet, mosolyog, köszönget.

– Azért sajnálom egy kicsit a SZTÁR-t,

– Miért?

– A koncert csúcspontja előtt, amikor már búvárfelszerelésben játszottak, és kezdték volna a vizet befagyasztani, a közönség kirohant, hogy megmentse kedvenc Sünijét a mentőtől. És tudod mi a legérdekesebb?

– Nem tudom.

– Hátul, egy embernek súgtam a fülébe a dolgot. Negyven másodperc múlva már mindenki az utcán volt. Na, ide bemegyünk. Mutatok neked egy-két embert.



FINESSZEL AZ ÉJSZAKÁBAN

Apró bár. Az emelvényen gyönyörű nő rakosgatja az üvegeket. Kedvesen int Finesznek.

– Szia, szivi! Csak eljöttél?

– Szia! Hát csak!

Az asztalok mellett csupa plakátról ismert arc. Egy színész, egy tévébemondó, egy zongorista, egy focista.

– Ez ám a hely, mi? Egy üveg üdítő tíz forint. Mindig kérdem is, hogy benne van-e az üvegbetét? A csajoknak ne dőlj be. Egytől egyig kurvák. A legszebb is. Ha nem kurva, akkor hülye. Mint ez is! Most kiszúrt magának! Légy óvatos!

Nagyestélyis, fekete hajú, festett nő tipeg oda.

– Szervusz, szívem!

Átöleli Finesz nyakát, érzékin jobbról-balról megpuszilja.

– Be sem mutatod a barátodat?

– Dugni akarsz vele?

A nőnek felakadnak a repeső szempillái.

– Azt nem mondtam, de mindenesetre szimpatikus!

– Akkor ismerkedjetek össze. Ö Süni, a barátom. Rokonlelkek vagytok, ő is szokott verset írni!

– Tényleg szoktál?

– Csak ha nagyon részeg vagyok.

– Jaj, de jópofa barátod van, Szivi! Megengeditek, hogy ide üljek?

– Már kérni akartunk! – mondja Finesz félreérthető hangsúllyal. – Tudod, ez nagyon jó nő. Már régen szerettem volna megdugni, de állandóan a szerelemről karattyol, meg a férjéről. Szerintem nincs is férjed!

A nő a mellére teszi a kezét, tágra nyitja a szemét.

– Nem hiszel nekem? Az én férjem híres csillagász. – Reménykedve rám néz. – Biztosan hallottál már a Goszkányiról.

– Nem. Még soha. Különben is utálom a csillagászokat, a balett-táncosokat, és a festőket.

– Nahát – csapja össze a kezét a nő.

– Tudod... – hajol át az asztalon Finesz, és úgy mondja, hogy a nő is hallja –, az ilyen nőkről mindig az jut az eszembe, hogy csipesszel fogják a dákot!

A nőnek kilátszik a szeme fehérje.

– A szivi nem ilyen durva ám, csak most megpróbál durvának látszani.

Finesz bólogat.

– Akkor mikor dugunk? Ha most szerelemről kezdesz karattyolni, lecsapom a fejed!

– Hidd el, én téged nagyon szeretlek... de arra... tudod – fordul felém – én nagyon tudom titkolni, ha valakibe szerelmes vagyok. Volt olyan, hogy tíz év után tudta meg. Miután a barátnőmet elvette feleségül.

– Mit kértek, Szivi – hajol le egy mélyen dekoltált miniszoknyás felszolgálónő.

– Hozz valami kaját, jó? Azért jó itt a kaja, mert egy falat egy húszas. Négy-öt kilót is itthagyok éjszakánként.

A költőnő idegesen rángatja a fejét, tördeli a kezét, szeretne mondani valamit. Neki még az is megéri, ha ugratják, de legalább foglalkoznak vele.

– Kísérj el a barátoddal...

– Partiba vághatunk?

– Csak a buszmegállóig.

– Akkor menj egyedül.

– Olyan szívtelen vagy, kísérjetek már el!

– Ha megígéred, hogy összejön valami... A múltkor is elcipeltél egy eljegyzésre, ahol nem volt menyasszony. Nem bízom benned. Na tünés, nem kísérünk sehova, nekünk dolgunk van!

– Szóval nem kísérsz el?

– Na, tünés!

A hölgy felpattan, duzzogva kibilleg.

– Az a gyönyörű benne, hogy nem komplett.

Finesz egészen megváltozott. Úgy látszik, itt van otthon. Lazán, lezserül ül, barátságosan köszönget, gesztikulál.

– Ott ül a kikopott rock-sztár. Nem is olyan régen még nagyon nagy volt. Most már... de még azt hiszi, ér valamit. Barázdált arcú, hosszú ujjú férfi könyököl magányosan a sarokban. Táskás a szeme, ritkuló őszes haja van. Előtte vermut.

– Zongorista. Nyilatkozott a tévében valami haknibalhé kapcsán, azóta nincs bulija. Pedig nagy név. Tiszteletem, Tibi bátyám!

A férfi fáradtan int vissza. A falakon rózsaszínű és piros tüll-burákkal takart pislákoló lámpák. Négy toprongyos férfi támolyog be.

– Á, itt az új hullám. Az ott elől Beton Feri. Mintha betonnal öntötték volna ki az agyát. Elszánt, konok, ő a Nagy ígéret, úgy adja el magát, mint a Külföldről Hazaérkezett Sztár. Egy bulit tud csinálni mindenütt, utána tíz évig a környékére sem mehet. Mögötte az Éhezők Hada. Összekotorták a pénzt, elvették az asszonytól, hogy ide jöhessenek. Mert ugye, forogni kell a körökben, különben kikopunk a divatból. Á, és itt jön a Császár! Szia, Zolikám! Milliomos. Üvegház a specialitása, ötvenen melóznak neki. Na, meg futtat egy-két csajt, és kártyázik is. Nagyban. Ezreseket nyer. Persze a pincér súg. Benne van a buliban. Ezeknek a rock lőtt nyúl, elhiheted nekem, öregem. Egy közepes lángossütő a Garai piacon zsebrevágja a legmenőbb rockzenekart. Fele annyi tőkebefektetés, fele annyi munka, fele annyi kockázat, kétszer annyi suska.

– Szia, Finesz!

Atléta termetű, bőrdzsekis, barnabőrű fickó fog kezet Finesszel. Rágja a rágógumit, úgy ül le a székre, hogy átemeli a lábát a támla fölött. Nekem biccent, aztán nem vesz rólam tudomást. Mindenki feje fölött átkiabál a pincérnőnek, két konyakot kér. Az asztalra könyököl.

– A pank most a menő. A „punk".

Hunyorít, aztán rágja tovább a rágógumit.

– Zabálják a tinik. Tudod, mi kell a pankhoz?

– Semmi.

– Ez az! A múltkor a zongoristámra úgy ráüvöltöttem, hogy azt hittem, betojik. „Ha mégegyszer odavaló harmóniát játszol, letöröm a kezed!" így a gyönyörű.

Nagyon elégedett magával. Hátradől, felrakja a szemben levő székre a lábát, a kezét lógatja, a plafont nézi.

– Kikaptam egy bandát. Nagyon rosszak, de tele vannak pénzzel. Be fogom őket futtatni. Ha nem jön be nekik, akkor legalább én majd befutok. Nem mintha nem lennék befutva! Sorba kirúgom a tagokat, hozom a haverokat. Csak tőke kell. Te Finesz, nincs száz rongyod egy évre, kamatmentesen?

– Dehogynincs, Zsozsókám, abból élek, hogy kamatmentes száz rongyokat adok önjelölt zeneszerzőknek.

– Na ugye! – rágja tovább Zsozsó a rágógumit. – Tudunk mi értelmesen beszélni. Holnap tízre küldök hozzád valakit a pénzért.

– Sajnos nem leszek otthon.

– Éppen kérni akartam. Van kulcsunk a lakásodhoz. Minden lakáshoz van kulcsunk! Tudod honnan? Nem fogod kitalálni!

– Nem fogom kitalálni.

– A hekusoktól. Bejött az egyik a klubba, tudod, ahol verem a blattot, és húszasért árult egy frissen elkobzott kulccsomót. Megvettem. Azóta előre köszön. A múltkor a belvárosban százhússzal leelőztem, utánam jött szirénázva, leszorított, kiszállt, aztán azt mondta, mikor a falhoz álltam, és feltettem a kezem a tarkómra: „Baszdki, csak azért jöttem utánad, mert van egy eladó golyóstollam is!"

Finesz és Zsozsó elégedetten nevet. Ők az istenek az Olimposzon. Innen már csak lefelé görbül a világ.

– Alszol? – kérdezi Zsozsó csak úgy szólás-mondásképpen. Mégegyszer rám téved a szeme. Fineszre néz, felemeli a kezét, mondani akar valamit, megint rám néz, lekapja a lábát a székről, közelről az arcomba bámul. – Kutya legyek, ha ez nem az a faszi, aki a múlt héten meghülyítette a csápolókat a Saskertben! Te vagy a Süni, mi?

– Igen. Ő a Süni – mondja Finesz elégedetten.

– Baszdki én nem voltam ott, de amit meséltek, az is elég. Csak el ne bízd magad, öregem. Az epilepsziások mindig nagy hatással vannak a tömegekre. A tömeg fogékony minden őrületre. Hogy csinálod?

– Úgy csinálom, hogy tényleg őrült vagyok!

Előre hajol, ráncolja a homlokát, aztán egetverően röhög.

– Baromi jó! Meg van véve! Finesz! Mennyiért adod?

– Azt hiszed, az én ötletem? Szirénázó mentővel hoztam ide! Két rongyomba került.

– Te Finesz! Ne verd át az agyamat! Hol tartottad eddig a fickót? – Finesz vállat von, nem hajlandó további magyarázkodásra.

– Hello, Zsozsó, hello Finesz, szia! – jön be libasorban az Eksztázis.

– Ma megette reggelire ezeket a Sakál.

– Nem volt nehéz dolga. Protekciós banda. Még meg sem alakultak, már nyomták a lemezüket. Három papa újságíró, kettő meg milliomos. Ideális felállás.

– Vissza kellett menni Süninek, hogy lecsitítsa a tömeget. Azt láttad volna, hogy borult térdre tízezer ember.

Zsozsó egyre növekvő érdeklődéssel pillog felém. Finesz szárnyakat kap, én meg szerényen nézelődök. A bár lassan megtelik világhíres emberekkel. Minden asztaltól barátságos integetés, köszöngetés. Befogadott a felső néhány. A Híresek Klubja.

– Már csak azt várom, mikor jönnek Nickék. Mikor Sünit elvitte a mentő, az Összes tini kitódult az utcára. Ott hagyták a harmincrongyos nagy show-t!

– Ez igaz? – ragadja meg a csuklóm Zsozsó. – Benned tényleg van valami. A szemed se áll jól. Nem akarsz lejönni egy próbára hozzánk? Csak úgy.

Megvonom a vállam. Miért ne? Finesz közbelép.

– Ezt inkább velem beszéld meg, jó?

– Miért, ki vagy te?

– Én vagyok az ő szervezőjük.

– Már megijedtem, hogy az anyjuk vagy! Na, akkor holnap ugorj fel a próbára, oké? Talán te is látsz olyat, ami érdekel!

– De Zsozsó, ha beleszarsz a levesembe...

– Ugyan, Finesz, na és ha beleszarok! Ettél te már gusztustalanabbat is!



A SZTÁR EGYÜTTES



– Hello Zsozsó, hello Finesz, szia Süni! Megengeditek, hogy leüljünk?

– A SZTÁR együttes fogja körül az asztalunkat. Finesz és Zsozsó alig bírja leplezni megilletődöttségét. A bárból minden szem az asztalunk felé fordul. Aki a SZTÁR-ral egy társaságban van, az legalábbis nem akárki. Nick a főnök. Térdig érő piros tűsarkú csizmában van, az most a menő odakinn, a haja középen kiborotválva, kétoldalt viszont derékig ér, a szemöldökét bíborszínűre festette, amúgy teljesen normális. Fesztelenül viselkedik, az asztalra dobja az övére akasztott revolvertáskát, amiből zsebdiktafon mikrofonja kandikál ki. Minden ujján gyűrű van, az egyiken még egy karóra is, a karórája helyén viszont ébresztőóra ketyeg. Nyakában kakukkos óra, melyből félóránként Engelbert Humperdink ugrik elő, és elénekli a „Please release me, let me go!" kezdetű sláger első öt sorát. (Nadrág egyáltalán nincs rajta, a töke kardhüvelyben lóg. Vagy legalábbis jatagánhüvelyben. De mindenképpen hüvelyben. Ez most a menő odakinn.) Nick arcán alig van egy kis púder; olyan negyven év körülinek látszik így közelről. De jó kondiban van. A banda többi tagja sokkal szolidabb. A dobos klottgatyában van és csíkos harisnyában, kezén a könnyűbúvároknál használatos hártyás kesztyű. A szólógitáros imádja az ékszert. Gyémántkorona van rajta, fülbevaló, nyaklánc, karperec, gyűrűk, melltűk, függők, kösöntyűk. A mellénye kristálycsillár és fonott páncéling keveréke. Hajában nemzetiszínű szalag. A basszusgitáros vegetáriánus, ezért minden zöld rajta. A szoknya, a blúz, a csókálló rúzs. Neki van a legmélyebb hangja a bandában, és szakmai körökben keringő pornográf film tanúsága szerint, neki van a szakmában a legnagyobb szerszáma. Erre büszke is, ha bármikor új lotyó bukkan fel, addig nem számít beltagnak, míg Fritz meg nem kösöntyűzte. A zongorista igazán jelentéktelen figura a többiek között, hiába távolította el testéről az összes szőrzetet. Úgy néz ki, mint egy hintőporral leszórt, félig felfújt léggömb, teljesen esetleges homorokkal és dudorokkal. Mivel száját szorosan össze szokta zárni, néha lehetetlen megállapítani, hogy szemben áll-e vagy háttal? Mindehhez jól megy a testhezálló, hússzínű, neoprén vizisízőruha, eredeti XVI. századi lábszárvédőkkel.

A bár törzstagjai igyekeznek olyan helyzetet felvenni, hogy a lehető legkevesebbet veszítsék el a társalgásból. Húsz perc telik el, míg spontán módon minden SZTÁR-tag ülő helyzetbe szervezi magát. Csilingelnek a karperecek, csörög a lábszárvédő, Engelbert lenyomja a nótát, a kristálycsillár otthonos hangulatot teremt az üveg tiszta hangjával.

– Tehát a tárgyra – könyököl az asztalra Nick. Ettől az asztal eldől, és vele dől a SZTÁR együttes teljes gárdája. Finesz kétségbeesetten segédkezik, Zsozsó hörögve röhög. Nick négykézlábra áll, és szemrehányóan néz Zsozsóra. Fritz a zsebdiktafon alkatrészeit keresgéli.

– Elveszett valami? – áll meg bugyinyi miniben a felszolgálónő.

– Az már soha nem lesz meg! – röhög Zsozsó, és rendel még egy gyömbér üdítőt.

– Itt nem lehet jól beszélgetni! – állapítja meg Nick. – Gyertek el hozzánk!

Fizetünk és indulunk. Az utcán tinik rohannak meg. Nick készíti a tollat, de a tinik megkerülik, és hozzám rohannak. Finesz minden mozzanatot szemmel követ.

– Azért te is írd alá! Ide a Süni alá! – fordul egy szőke kislány Nickhez.

– Attól a hülye buzitól miért kérsz? – szól egy srác, akinek éppen a hátára írom a nevem.

Zsozsó gúnyosan röhög. Nick mosolyogni próbál. Fritz elveszti a fejét.

– Na, tűnés haza, éjjel kettőkor már semmi keresnivalótok az utcán!


EGY SZTÁR LAKÁSÁN

Nick elhelyezkedik a koloniál ágyon. Megkönnyebbültnek látszik, hogy kedvenc alpakka öltönyében lehet. A medve és báránybőrrel bevont padlón ismert és ismeretlen nagyságok ücsörögnek-heverésznek. A falakon Munkácsy, Picasso, Rembrandt. Az intarziás asztalon művirág.

– A gatyám is rámegy a progresszív adóra. Most is jön egy papír, hogy az elmúlt heti turnéért negyvenhatezer jár, de tizennyolcat utalnak. És még mondja valaki, hogy sokat keresünk.

Kezdem sajnálni szegényt. A színes televízió mellett egymás hátán hét félprofesszionális magnó. Kicsit porosak. Vastagon terjeng a füst. Bőrfotelokban fehér arcok világítanak. Halk zene szól, mint az amerikai liftekben. Kis asztalkákon a világ minden itala.

– Most nem megyünk az Új Hebridákra. Pedig a Bugaphon képviselője itt nyivákolt. Három napig itta a piámat, míg végre kirakhattam.

– A zürichiekkel beszéltél?

– Igen. Nekem ne jöjjön ezzel az árucsereajánlattal, én az Alagút utcába nem rakhatok hámozott mandarint. Kemény, zsozsó kell és kész.

– És a japán tőzsdések?

– Hülyék azok a rockhoz. Zsebrádiót tudnak csinálni, de a rockhoz hülyék. A McCartnay-t is lezárták. A marhák.

– Nem olyan marhák azok. Alig váltották vissza a jegyeiket...

– A plakátterv?

– Az a bolond Dali elment Grönlandra pingvint idomítani.

– Ott nincs is pingvin.

– Mondom, hogy bolond!

– Beszéljünk Süniről, ne tartsuk fel.

A ködfátyolon keresztül, mint valami modern darabban, arc nélkül szálldosnak a mondatok.

– Nekünk tetszik, amit csinálsz. Egy csomó dologhoz nem értesz még, de már nem sok hiányzik. Ajánlatunk lenne, de előbb válaszolj néhány kérdésre.

Felemelem a fejem, de nem látok semmit. Inkább én is rágyújtok.

– Tessék.

– Mit akarsz ezzel a rémlátomással kifejezni?

– Úgy érted, hogy akarok-e valamit kifejezni?

– Úgy.

– Hát... nem. Nekem meggyőződésem, hogy jönnek. Hogy mikor és hova, azt nem tudom. De jönnek.

Csend támad. Senki sem szív a cigarettájából, a köd leülepszik, a fejek előbukkannak, a lábak tűnnek el. Most látom itt az esti filozófus, az író, Finesz, Nick, Fritz és egy-két ismeretlen középkorú.

– Khm – mondja Nick.

– Én értem! – mondja a pipázó zsírospofás. Mindjárt kezdi elölről a hamleti lakmuszpapírról a század pofájába. Zsozsó szólal meg.

– Ne haragudjatok, először vagyok itt, de nekem mindig nagy a pofám, hát elég sültalmák vagytok, hogy itt ezen rágódtok! Azért vannak a kritikusok, hogy elemezzenek, ti meg azért, hogy azt mondjátok, ezt a hülyét valami miatt zabálják, akkor adjuk a népnek minél nagyobb tömegben, és minél drágábban. Amíg eszik. Amíg kell. Ha már jóllaktak, hiába tömitek! Ezt – ne haragudjatok – de tudhatjátok magatokról is. Kinek kell most már a SZTÁR együttes? A kutyának se. Hiába a haverok a megfelelő pozícióban! Ha nem viszi el a prosztó a lemezt a boltból, lehet akármekkora protekciód! Lehet eladni a Rembradtot meg a Szász Endrét! Egyébként sem értem, mi a nyúlbélának törődtök a hazai piaccal, amikor kinn nyalják a seggeteket! Vagy nem igaz, amik az újságokban...

Egetverő röhögés a zenekari tagok és a jól tájékozott újságírók felől. Nick tudja a legnehezebben abbahagyni, még akkor is ki-kibuggyan belőle, amikor Zsozsó felé fordul, és vastag Havanna-szivarral a kezében magyarázza.

– Hát... azokat a híradásokat fenntartásokkal kell fogadni...

– Értem – bólint Zsozsó, és furcsa módon egyáltalán nincs zavarban. Egyre inkább tetszik nekem. – Nézzétek, lehet, hogy nagypofájúságnak tűnik, de hamarosan megüt titeket egy-két feljövő zenekar. Ti két dolgot csinálhattok: vagy betartotok nekik, hogy később jussanak fel, ez esetben még van öt évetek, vagy segítetek nekik, így ti is átmentitek magatokat, őket meg jól felfújva magasra nyomjátok, hogy aztán pofával érkezzenek. Nekem is van egy bandám. Vállalom velük a hirtelen befutást. Az már a mi dolgunk, hogy leesünk-e vagy sem. Nem tudom, ilyenkor mekkora suskáról szoktak beszélni, kinek kell adni és mikor, de mi még arra is felkészülünk. Mindennek ára van, tudom. Nekünk megéri, ha nem kell öt évet várni.

Az arcok furcsán átalakulnak. Finesz szája tátva, minden dörzsöltség eltűnt róla, forgatja a fejét, és elfelejt színészkedni. Nick egzotikus feje negyvenéves irodakukacra hasonlít, kiugró pofacsontjai alatt fekete gödrökkel, vastag húsos szája szinte egybenőtt az állával, mintha alsó ajka a nyakáig lógna. Fritz hentesre hasonlít, aki most tette le a bárdot, felvett egy jobb ruhát, hogy bedöntsön egy felest a haverjával. Zsozsó testőrre hasonlít, akinek a gazda távollétében okosnak és diplomatikusnak kell lenni, és ez a vártnál jobban sikerült. Elégedett a felszólalásával. Még mindig a rágógumit rágja, de cigarettázik, és iszik is. Na és én? A kis szakadt farmeromban, amit Borda hozott vissza, az öltözőbeli szandálomban, és a pizsamafelsőben. Látom a pofámat, a hegyes orromat, a kócos hajamat, a nagy fejemet, ahogy suttogok egy valódi bőrfotelban, lábam egy valódi bőrpuffon, kezemben Pall Mall, mellettem skót whisky... és valahol, valahol, legbelül a fejemben a lakásom, az enyém, a nyolc négyzetméteres, az íróasztallal, a fotelággyal, apám öreg rádiójával, az olajkályhával, nagyanyám gobelinképével, a konyhaszekrényben kétszáz éves csorba poharakkal, girbe-gurba, vékonyra kopott késekkel, bicskákkal, és a fáskamrából átalakított fürdőszoba az állandóan hörgő vécéjével. Ez jut egy ünnepelt zseninek, aki most a Legfelsőbb Rock Ügyekben Döntésképes Társaság teljes jogú tagjaként ülésezik egy nyomorgó rockzenész luxuslakásában. Lassan felemelkedek, kifele indulok. Nick elkapja a csuklóm. Hogy igyak vele. Azon ne múljon. Beöntök valami nagyon drága ócskaságot. Demégigyakvele. Semmi akadálya. Megint bedöntök valamit. Áthúz a konyhába. Lenyom a székre. Kicsit részeg, látom de most tudja igazán, mit akar.

– Idefigyelj! Azt hiszed, nem tudom, hogy nekünk már végünk? Azt hiszed, nem készültem fel rá? Hát idenézz!

A konyhaszekrényhez támolyog, előkap egy páncélos dobozt, kinyitja. Dugig dollárral.

– Na mi ez? Dezső. Tízezer, Dezső. Odakinn, bankban tízszer ennyi van. Hát asziszed, félek én tőletek?

Tízezer. Ez szép. Ez igazán szép. Honnan van ennek tízezer?

– Ezt összemuzsikáltad?

Görcsösen röhög. Legyintget, piheg, nem kap levegőt.

– Te tényleg ilyen hülye vagy? Egy olyan banda, mint a mienk, tíz év alatt összesen nem szed össze ennyit. Ezt csak én kerestem. Ügyeskedtem. Eladtam ezt-azt. Kivittem a kocsit, visszajöttem, de már új motor volt benne. Aztán játszottunk a bárban, ott mindenféle figurák megfordulnak, tettem egy szívességet, egy kis dobozt elhoztam egy arabnak, az már komoly kis dezső volt.

Jé, hát ez igazi alvilág!

– Szóval ne hidd, hogy nekem akármi is kell tőled! Tükör előtt kipróbálod? Vagy tanultad? Én harminc rockfilmet tudok mozdulatról mozdulatra, de nem jön össze. Te hogy csinálod?! Mondd meg! Miért kell nekünk húsz-harminc rongyokat elégetni elfüstölni, hogy bejöjjenek? Ezt mondd meg!

Ugrál, elkapja a grabancom, ráz, visszaül. Gesztikulál, röhög, legyint, iszik, tölt. Mindent megígér. Hogy bevesz a bandába, aztán legyint, és közli, hogy elsöpri a bandámat a föld színéről, aztán megint mást gondol, befuttatja a bandát, és ő jön át hozzánk, aztán mégis inkább abban marad magával, hogy ha nem szállók be hozzájuk, szétcincálja a Sakálokat.

Finesz támolyog be. A vízcsap alá tartja a fejét. Kicsit felébred, rám néz, és azt mondja: IDEOLÓGIA.

– Megvan az Ideológia.

– Nocsak!

– Igen. Mi üldözöttek vagyunk. Minket üldöznek, nem hagynak érvényesülni, minket elnyomnak, nekünk nem lehet lemezünk, mi nem tudunk fellépni, ebbe őrült bele a szólógitárosunk! Na, hogy tetszik?

– Zseniális! – vigyorog Nick. – Csakhogy beleköpök az ideológiádba. Futtatni fogom a bandát. Mindenütt nyomom majd a sódert, beajánllak a menedzseremnél, külföldi turnékra mentek, kénytelenek lesztek drága kocsikon, drága prémekben járni, akkor sírjatok majd! A lemezetek pedig öt hónapon belül a kirakatokban.

– Azt szeretném én látni! – áll fel lángoló szemmel Finesz.

– Meg is fogod!

Fáradt vagyok. Lüktet az agyam, kezdi már? Jön az őrület? Fogom a fejem, a falhoz hátrálok. A lüktetés abbamarad, megúsztam. Mi ez a csend? A konyha tele, mindenki engem néz.

– Baromi sápadt vagy, valami baj van? – kérdi a szemüveges buzoid reménykedve. Rázom a fejem. Megint lüktet. Behunyom a szemem, próbálok csendet teremteni magam körül. A fájáshullámok elcsitulnak. Felnézek. Állnak körben, már, még, vagy alig részegen, nagyon komolyan, mintha a Nagy Mágus külön az ő kedvükért beszélt volna a Főszellemmel. Mit várnak tőlem? Kinyilatkoztatást? Kéne valami baromságot mondani, hogy törjék a fejüket.

– Megbánta. Mind. Mostantól gyökkettő. Erős eső. Csőhalmadár.

Szaggatottan, kifejezéstelen pofával mondom. Eltátják a szájukat. A pattanásos jegyzetel. Fritz a fejéhez kap, kirohan, kamerával tér vissza, Nick egy nagyerejű lámpát gyújt, készül a házi dokumentumfilm.

Ez kell nektek? Álomfejtők! Jól van! Kábán magam elé bámulok. Egy repi csaj kapaszkodik Nick karjába, és néz, tágrameredt szemmel. Odatámolygok. Nyúlok felé remegő kézzel. A lány rémülten hátrál. Nick egyik kezével a lámpát tartja, a másikkal a lányt löki vissza. Megfogom a lány fejét. Reszket. Most mondani kell valamit.

– Búbosvasfarok. De rögtön.

Letépem a lány ruhájának pántját. A rózsaszín lebernyeg lassan csúszik lefele. A többiek megbűvölten nézik, a lány a szájára szorítja a kezét, és nem mozdul.

– Nem nagyon messze. Vihartűz.

Várom, hogy valaki elröhögje magát. Nem, halott csendben állnak, a kamera berreg. A lányon nincs melltartó.

– Nem rossz! – mondom hétköznapi hangon, és megsimogatom.

Felsikít, magához kapja a ruhát, kirohan. Nick leoltja a lámpát. Fritz a felvevőt vizsgálgatja.

– Mindent értek! – mondja a pattanásos, és a feljegyzéseit böngészi.

– Szerinted a „búbosvasfarok" a „csőmadár" szinonimája vagy inkább anonímája? – kérdi tőle egy szakmabeli.

– Véleményem szerint itt a kulcsszó a „Vihartűz, de rögtön" összetételben rejlik. Aberrált valóságérzék. Dekoncentrált kivetített exhibicionistoid paranoia.

Visszasétálok a szobába. Nick fekszik a díványon a csajjal. Nem engedte felöltözni. Felpillant, mosolyog. Int. Leülök a fotelba, bekapcsolom a tévét. A dívány felől nyögések, sikongatások. Mi van, az egész világ kefél? Átkapcsolom egy másik állomásra. Ott egy fickó vetkőztet egy csajt. Megint kapcsolok. Hárman gyűrnek le egy nőt. Még egy állomás. Két nő, egy fickó. Mi a franc ez?

– Képmagnó – nyögi Nick. – A pirosat nyomd be!

Szót fogadok. Végre normális műsor. Hírmagyarázat. Cáfolják az el sem hangzottakat. Jó, ha az ember tudja, mi van a világban. Csak ezeket az országneveket nem tudom megjegyezni. Meg a politikusokét. Nem is csoda, percenként váltogatják őket. Az egyik pillanatban az egyik tüdőgyulladást kap a hideg puskagolyótól, a másik saját kérésére felmentést kap, majd saját kérésére kivégzik... ki tudja ezt fejben tartani?

– Szóval nem beszéltem a levegőbe! – szorítja meg egy vasmarok a vállam. Felnézek, a bőrdzsekis, harcsabajuszú Zsozsó húz mellém egy fotelt.

– Nagy töltött zokni vagy, ha nem jössz el. Hátha ki tudunk valamit találni együtt. Ezekkel meg ne dumálj, ezek már csak árnyékok. Valami újjal kéne robbantani. Betörni. Ha nem sikerül, hát nem sikerül! De meg kell próbálni.

A tévében leszáll egy repülőgép, Zsozsó a legjobb próbamódszert magyarázza, meg hogy milyen az, ha egy kezdő bandát profira kell pofozni. A gyomrom táján hideg foltok kúsznak jobbra-balra. Lehet, hogy tényleg őrült vagyok? Hogy bediliztem? Lehet, hogy ezek a füttyök nincsenek, csak egy gumó van az agyamban? Tátott szájjal, aprókat lihegve veszem a levegőt. Szemem előtt összefut a tévé kékes fénye. Félek. Nem akarok megőrülni! Annyi minden baj van, nem akarok megőrülni! Apám sem volt őrült, anyám sem. Én sem akarok megőrülni! Lenézek a kezemre. A szám széléről nyúlós nyálcsepp kúszik a bőrfotel karfájára. Ujjaim görcsösen szorítják a puha anyagot. Fáj hátul a nyakam. Észreveszem, hogy a szám még mindig tátva van. Gyorsan becsukom. Kemény, keserű, mégis éles fájdalom vág belém. A nyelvembe haraptam. A számhoz kapok. Nem merem becsukni. A kezem véres lett. Lehet, hogy leharaptam a nyelvemet? Zsozsó azt hiszi, az előadása van rám ilyen hatással, egyre nagyobb lelkesedéssel magyaráz. Hogy ő előre kiköti, hogy bulinként neki mennyi kell, és a zenekarvezető akkor azt csinál, amit akar. Még egyszer nem lesz olyan, hogy nem tud elszámolni a pénzzel. Mert ő tudja, hogy vannak ráfizetéses bulik az első időszakban, de akkor sem lehet nyomorogni, és hülyeségek miatt szállításra költeni a teljes gázsit.

Nem akarok megőrülni! A sajgás enyhül, de az orromban szúrós érzés támad. Könnybe lábad a szemem. A tárgyak körvonalai feloldódnak. Nick amőbaként öltözik, a lány először nagyhasú törpe, aztán cérnaszál. Anyám fejfájásaira gondolok, amikor sápadtan, homlokráncolva kopogott fel alá a lakásban a bordó pongyolában. Talán tőle örököltem? Nem. Neki minden apró zaj fájdalmat okozott. Engem nem érdekel. Én csak ülök, és rettegek, hogy őrült vagyok. Zsozsó arról regél, hogy a szólógitárosé a cucc fele, a faterja vette neki, de most vissza akarja venni, mert valaki beköpte, hogy a fia csaját egy másik rockzenekar partiba vágta. Zsozsó szerint a csaj olyan, hogy hinni lehet a mendemondának.

Nyolc éve nincs egy fix hely, ahová visszamehetnék. Az öregem Kanadában sajtot árul, és le se szar. Anyám szegény nyolc éve meghalt. A rokonaimat elzavartam a temetésről.

Csoda, hogy a lakás (lakás?!) megmaradt. Teljesen véletlenül tudtam meg a tanácsnál, hogy én nem anyámhoz, hanem apámhoz voltam bejelentve. Ezek a hülyék még azt is elhitték, hogy ott lakom. Igaz, a személyimbe is az a cím volt írva, de hát ki olvasgatja a személyijét? Felfedezésszámba ment, míg megtaláltam a törvényes nyolc négyzetméteremet. Nem sokat változott azóta. A szomszéd család már nekikezdett, hogy lebontsa a válaszfalat, és így terjeszkedjen, csakhogy kiderült, hogy tartófal. Repedések vannak a plafonon. Egyszer úgyis összedől az egész! Ezeket a házakat húsz évre építették, és most kilencvenévesek!

Zsozsó éppen azt ecseteli, hogy milyen töltött zokni a haverja, aki szerelmes ebbe a csajba, aki pedig kurva. A technikusoktól kezdve mindenki megdugta. Ez a csaj mindenre vállalkozik, hogy híres emberek közelében legyen. Nick felöltözött. A televízióban éppen vöröshangyák masíroznak a harci csapásukon. A konyha felől magyarnóta szól. Nick komoly. A másik oldalamon ül a fotelban, hosszú haja kontyba csavarva, egyik kezében konyakos üveg, a másikban cigaretta. Hallgatja Zsozsót, nézi a tévét. Egyszer csak leteszi az üveget, előre hajol, Zsozsó arcába bámul.

– Te öreg. Te mindig ennyit pofázol?

Zsozsó rág egyet a rágógumin, hörpint egyet a poharából, szív egyet a cigin, csak aztán válaszol.

– Ha cikizni akarsz, betöröm a pofádat. Ha meg tényleg érdekel, megmondom. Csak akkor pofázok ennyit, ha úgy érzem, van valaki aki hallgassa. Téged észre sem vettelek!

Patthelyzet. Nicknek nem mindennap ígérhetik meg a pofabetörést, ez elgondolkodtatja. Zsozsó csak azért is folytatja.

– Ide figyelj – megfogja a csuklóm, az arcomba néz, és hunyorít. – Most nagyon sokan fognak téged megkeresni. Nagyon jónak tűnő ajánlatokkal. Ne sokat habozz, mert nem sok időd van. És ha valaki szemétkedik, csak szólj. Vannak embereim, akik húsz forintért levágott füleket szállítanak! Amit meg én mondtam, ne felejtsd, holnap is próbálunk! Szia!

Feláll, nyújtózik. Elnyomja a cigarettát, nagy léptekkel kifele indul.

– Kis hülye! – morogja Nick. – Kilóg a segge a gatyából, azért mer ugrálni! Lenne egy autója, befogná a pofáját!

Bólintok. A vöröshangyák már harcolnak a betolakodókkal.

– Ide figyelj. Gyere el a próbánkra. Ne ígérj semmit. Esetleg átmenetileg én is beszállhatok egy-két bulira. Csak hogy szokja a tömeg. Oké?

Megint bólintok. El kéne menni a francba. Haza. Lefeküdni az ágyra, nézni a plafonon a repedéseket, recsegtetni a rádiót.


SÉTA HAZA

Cseng a telefon. Nick megfordul. Lecsusszanok a fotelból, az előszoba felé tartok. Egy ajtó mögül Finesz jön elő négykézláb. Hátán egy lány bugyiban, melltartóban.

– Ideológia! – vigyorog Finesz. – Ne felejtsd, ha nem vagyunk üldözöttek, végünk van!

A lány a fenekére húz, Finesz ágaskodik és visszatolat. Nyitom az ajtót. Ciripelnek a tücskök. A kovácsoltvas kerítés villog a holdfényben. Megmozdul a bokor. Derékig érő négylábú árny bukkan elő. A külső neon fényében megvillan a szeme. Mekkora kutya! A falhoz lapulok. Jön. Nyugtatom magam. Azt olvastam valahol, hogy az állat megérzi, ha az ember fél. Én nem félek. Érzem, hogy a tarkómon felmered a szőr. A kutya jön. Úgy látom, csóválja a farkát. Kutyuli. Megáll előttem. Néz. Kutyuli, morgom rekedten. Vakkant egy rövidet. Gyere ide, kutyuli. Közelebb jön. Óvatosan nyújtom felé a kezem. Felemeli az orrát. Harap vagy nem harap? A nedves, hideg orr végigszánt a kezemen. Érdes meleget érzek. Megsimogatom. Közelebb nyomul, az oldalát nekem dönti. Paskolgatom a fejét, az oldalát. A kutya farka hangosan kopog a falon. A hátát vakarom. Sima, meleg szőre van. Kiskutya, ülj le szépen. Leül, végignyalja az arcom. Előveszem a zsebkendőm, megtörlöm, de a másik kezemmel folyton macerálom. Most a homlokát nyomja a kezembe. Aha, nem hülye a jószág, itt egy bogáncs. Ezt sehogyse tudta kiharapni, most végre talált valakit. Kiszedem a bogáncsot, néhány szőr is jön vele, de a kutya meg se rezdül. Mikor már kezemben a szőrös csomó, odafordítja az orrát, elveszi, megrágja és kiköpi. Most a másik oldalát nyomja a kezemhez. Azt hiszi, masszőrnél van! Itt is találok egy bogáncsot. Párbeszéd alakul ki közöttünk. Elindulok. A kutya követ. Belerúgok a kavicsba. A kutya ugrik, a kezembe adja. Eldobom, visszahozza. Oké, ezt játszhatjuk. A kapuhoz megyek, megvárom, míg visszahoz egy kavicsot, bevágom az egyik fényes ablakon. A kutya hangtalanul suhan át a kerítésen, és a csörömpölés után sikítást, majd az ugatást hallom. Na, akkor futás!

Villogó lámpás autó közeledik. Mentő vagy rendőrség. A falhoz lapulok. Hallom a szívem dobogását. Mögöttem egy másik kutya ugat hörögve. Tovább rohanok. Valahol már felkelt a nap, szürkül. Másképp visszhangoznak a léptek. Nincs villamos, nincs busz, taxira nincs pénzem, marad a séta. Már egy órája megyek. Mögöttem maradt a villanegyed, egyre magasabb, egyre ócskább emeletes házak sorakoznak az út mellett. Troli húzza el a csörgő láncát mellettem. Elfáradtam. Leülök egy padra. Sötét kapualjból egy árny válik ki.

– Egyedül vagy. Unatkozol – mondja inkább kijelentő, mint kérdő módon – gyere fel hozzánk. Nincs otthon senki. Felcsípünk két csajt, kitakaríttatunk, aztán csapunk egy jó balhét. Oké?

– Oké.

Elindulunk. A srác jön mellettem, hajlott háttal, zsebre dugott kézzel és magyaráz.

– Idegosztályon voltam. Pofán vágtam az asszonyt. Egy kicsit rá is játszottam. De nem bírom, ha átvernek. Lefeküdt egy haverommal. Pedig gyerekünk is volt. Aztán mikor hazajöttem, megint pofon vágtam. Pedig szerettem. Még most is szeretem. Na és a hekust hogy megruháztam! A fejébe húztam a képet, ami nálam volt! Pedig ők ketten voltak. Aztán elvittek. Mire visszajöttem, üres volt a lakás. Lavór is van. Fürödhetsz, ha akarsz! Felcsípünk két csajt, és csinálunk egy jó balhét! Oké?

– Oké.

Lépdelünk egymás mellett. Hajnalodik. Egy lány jön szembe. A srác méregeti, megfelelőnek találja. Odamegy.

– Hogy állsz? Húzd ki magad! – mondja a lánynak parancsolóan. Az felnéz, aztán megvonja a vállát, megy tovább. Én is megyek tovább. A fiú utánam szalad. – Ez most nem jött össze. Majd a következő. Oké?

– Oké.

– Szerzünk piát is. Lehet, hogy otthon is van. Bár... amikor hazamentem, mindent összetörtem. Hátha eltévesztettem egyet. Iszunk is majd. Oké?

A mi utcánknál járunk. A tér kihalt, csak két lány ül a padon, ott, ahol véget ér a neonfény. A dinka rám kacsint, és a lányok felé indul. Felszólítja őket, hogy húzzák ki magukat, majd gyorsan beszélni kezd. Nyílik a kocsma ajtaja. Szakállas alak támogat ki két másikat.

– Szia Borda!

– Szia, Sünikém! Segíts, fogd meg a Csöpit, én meg viszem a Dzsót. Csöpi teljes súlyával a vállamra zuhan, sose hittem volna, hogy ez a csontos test ilyen nehéz lehet.

– Putyu még benn van, érte majd ketten jövünk vissza! Van nálad lakáskulcs?

– Persze, hogy van! Még kapukulcs is!

Lihegve vonszoljuk a két félájult tagot a kapu alá, nehezen forgatom a bazi nagy kulcsot a zárban. A szomszédnál még ég a villany. Lehet, hogy új terven dolgozik? Kinyitom a konyhaajtót, víz zúdul az udvarra. Persze, a csap! Csöpögött, a lefolyó meg eldugult! Cuppogva nyitok a szobába. Villanyt gyújtok. Nincs olyan kupi. Csöpit a fotelba dobom, Borda meg az ágyra Dzsót.

– Menjünk Putyuért! – egyenesedik fel. A szomszédban sötét van, de a függöny félrecsúszva, és egy sápadt arc kandikál ki.

– Putyu nagyon eldobta magát. Nem hittem volna, hogy ilyen lelke van.

– Min dobta el magát?

– Hogy bevittek a kórházba. Most, amikor sztárok vagyunk! A Csöpi meg kurvaistenezik, hogy kiszállsz tőlünk, és elmész valami nagy bandába.

– Na és?

– Bosszúterven töri a fejét. Minden papírt előszedett, amit aláírtál. Borda lépked mellettem, ebben a szűk kis utcában még félhomály van, csak a profilját látom. Hallgat egy sort.

– Elmész?

– Kicsoda?

– Hívtak?

– Kicsoda?

Borda megáll, szembefordul velem.

– Azt ne mondd, hogy nem hívtak. Biztos voltam benne, hogy Finesz elcipel valahova, ahol üzlet van. Milyen ajánlatokat kaptál? Nem muszáj megmondani. Én eddig is játszottam, ezután is fogok, ha meg nem megy, eladom a cuccot. Csak érdekel.

Megindulok a kocsma felé. Elengedi a vállam.

– Hívott a SZTÁR. Meg az Extázis.

– Gondoltam, hogy megpróbálnak kikapni.

Befordulunk a kocsmaajtón. Putyu egy asztallal birkózik. Az egyik keze beszorult a merevítő és az asztallap közé. Próbál felállni. Hullanak a poharak. Putyu áll hátán az asztal. Véres a szeme, de alig támolyog.

– Szia Süni! Hány óra?

– Hatszáznegyvenkét forint! – válaszol a pincér. Ő is részeg. Mocskos kabátjában a pultnak támaszkodik, egyik kezében a rolóhuzó, a másikban blokktömb. Egy gumicsizmás nő nagy lendülettel mossa a követ. Csimbókba tapadt haja az arcába lóg, egyfolytában motyog. Olyasmit, hogy „Naezekisittendekoránkezdik!" A legtöbb asztalon fejjel lefele meresztik a lábukat a székek. Az üzletvezető kabátban jön ki az irodából.

– Viszlát, Jóska, tízkor ráérsz nyitni – mondja, és elkopog aktatáskájával a trolimegálló felé.

– Hatszáznegyvenkét forint, uraim! – mondja ismét a pincér.

– Stimmel – mondja Borda, és odaad neki egy ötöst meg egy kettest. A pincér zsebre gyűri a pénzt, és nem köszön meg semmit.

– Viszlát! – mondja Borda, és kifele indul.

– Viszlát! – motyogta Putyu, és ő is megindul.

– De uraim! Az asztal! – hördül fel a pincér.

– Miféle asztal? – kérdi Putyu, és felakad a két ajtófélfán.

– Az asztal! Kérem, az asztal!

– Ez a maga asztala? Végig a kollégája szolgált föl. Ne mondja most, a végén, hogy ez a maga asztala! – Putyu nagy erőfeszítéssel oldalt fordul, recsegés, vakolathullás.

– Azonnal adják vissza az asztalt! – üvölt a pincér. Borda megáll, visszamegy az ajtóhoz.

– Idefigyeljen! Amikor maga azt mondta, hogy hatszáznegyvenkét forint, mit gondol, miért mondtam, hogy stimmel? Mert arra gondoltam, beleszámolta az asztalt is. Egyébként háromszáz körül volt a számlánk. Ezt bármikor bizonyítani tudom! Érti? A pincér zavaros szemmel néz, aztán vállat von, bevágja a blokktömböt a mosogatóba, és a rolóhúzóval kifele indul.

– Miféle asztal? – kérdi Putyu.

– Semmi, semmi! – legyint Borda.

Lépkedünk az utcán, Putyu semmivel sem mackósabban, mint józan állapotban, hátán a világoszöld műanyaggal fedett négyszemélyes asztallal.

– Sokat ittatok! – jegyzi meg.

– Uhum.

– Sokat fizettetek.

– Uhum.

– Honnan volt pénzetek? Csak a Süni gázsija maradt.

– Onnan.

Fáradt vagyok. A szemem lecsukódik, alig tudom kinyitni. A fotelágyon egymás vállára hajtva fejét, alszik Dzsó és Csöpi. Putyu a sámlin ül. Borda áll velem szemben a fal mellett. Nem akarok beszélgetni. Aludni akarok. Borda tekergeti a fejét. A díszes aranykeretbe foglalt pásztorokat nézi. Családi ereklye. Ezt csodáltam már kétéves koromban is. Ahogy ülnek az álluk alatt összecsatolt kalappal, a tűz elhajlik, biztos fúj a szél. A távolban lovak. Lehet, hogy csikósok? Kifejezéstelen az arcuk, bámulnak a tűzbe. Az egyiknél karikás ostor. Hárman vannak. Három fapofa. Sokat találgattam, mire gondolhatnak? A tüzet jó nézni. Nem gondol az ember semmire. A kopott, barna szekrény teljesen eltakarja a másik falat. Mi lehet benne? Nyolc éve nem nyitottam ki. A farmer megáll a sarokban, az egyik ing lavórban ázik, a másik meg rajtam. Még ez a pókhálót utánzó műanyag függöny is a nyolc év előtti porréteg alatt roskadozik. Idehozni egy csajt, aki rendet csinál. Dzsó és Csöpi szuszognak, Putyu leesett fejjel horkol..

– Együtt a banda! – mondja Borda. – Talán utoljára.

Azt hiszi kilépek, otthagyom őket. Most nincs kedvem győzködni. Lehajtom a fejem. Zuhanást érzek. Végtelen feketeségbe zuhanok. Valami visszaránt. Az egyensúlyérzékem. Már dőltem volna le a székről. Kinn csöpög a csap. Valahol ajtó csapódik, léptek kopognak. Bordára nézek. Visszanéz. Hunyorog.

– Te Borda. Mondok valamit.

– Na?

– Most ne beszélgessünk, jó?

Bólint. Hátrahajtom a fejem. Minden eltűnik. Ernyednek az izmaim, még érzem, hogy rándul kettőt a lábam, aztán semmi.


REGGEL EGY ZSÚFOLT LAKÁSBAN

Krákogás, morgás, mocorgás. Poroló puffog. „Szódás, szódavizet!" „Juliskám, küldj fel kettőt!" Kutyaugatás. „Ezt a rohadt dögöt sem tudja máshova szoktatni!" Edénycsörömpölés. „Küldök néked egy nápolyi dalt!" Gyereksírás. „Az anyátokba a tetűt, ha még egyszer a gyerekkocsiba esik a labda, felszúrom egy késsel!" Biciklicsengő. Sikoltás. „Hányszor mondjam, hogy a balkon nem versenypálya! Menjenek a játszótérre! Balogék! Maguknak szóltam!"

– A hétszentségit annak a zajos világnak! – mondja Csöpi, és feláll. Nyújtózik. A fejéhez kap, és gyorsan visszahuppan a fotelágyra. – Baszdki! Megnyílt a fejem!

– Sose volt az csukva! – mondja Borda, ugyanott áll, a fal mellett.

Dzsó szeme felpattan. Feje némán tekereg. Arca rezzenetlen. Putyu a sámlin ül, a falnak támaszkodik, feje hátrabicsaklott, tátott szájjal hortyog.

Csöpi fogja a fejét, óvatosan, derékkal forog körbe.

– Ez a Süni kérója. Nem csodálom, hogy bedilizett. Hogy jöttünk be, már nem emlékszem.

– Kinyitottam – mondom ásítva. Csöpi tágra nyílt szemmel fordult felém.

– Te itt vagy? Halálra keresnek! A dokinő, a rendőrség, a mentők, benne voltál az Esti Hírlapban is.

– Kértek egy kávét? – kérdi Borda hirtelen felélénkülve. Valahonnan kötényt kötött maga elé.

Putyu résnyire nyitja a szemét. Lassan, tagoltan beszél.

– Kávét. Igen, nagyon erőset, de nagyon sok rummal. Tudja mit, ne is legyen benne kávé! De nagyon erős legyen.

– Kávé jó lesz – mondja Dzsó komolyan. – Én tejjel kérem, és két vajas zsömlét is.

– Nekem simán, cukor nélkül, a többit majd később, kösz! Csöpi csak néz.

– És önnek, uram?

– Semmit.

– Igenis. Hányat?

– Ha hányat, akkor pláne nem.

Borda csinos pukkedlivel megköszöni a rendelést, kilép a konyhába. Várom a toccsanást, de semmi.

– Gyenge vicc az a „hányat" – morogja Putyu és a kopasz homlokát masszírozza. Kopogás. Csöpi felpattan, az ajtónak veti a vállát.

– Menekülj!

– Ugyan, hagyd! – mondja Putyu. – Ha keresik, úgyis megtalálják.

A kopogás kicsit türelmetlenebbül megismétlődik.

– Hülyék, ez biztos Borda! Ki az?

– Ki a franc lenne?

Dzsó kitárja az ajtót. Borda nagy tálcával áll az ajtónál, és rajta gőzölög a kávé, ott a tej is, a vajas zsömle, a rum... Varázsló! Szépen az íróasztalra rámol mindent. Csöpi elé egy letakart poharat tesz.

– Ez mi?

– Amit kértél. Semmi. Egyet azért hoztam.

Szótlanul eszünk-iszunk. Nagyanyám kínai porcelán poharaiban apám innen-onnan összeszedett vendéglői kiskanalai. Borda lekvárt ken a zsömléjére, aztán vajat a másik felére, és összeborítja. Csöpi is nekilát. A poharában teát talál, szó nélkül megissza.

Mikor mindenki a vége felé tart, Borda egy kanállal megkocogtatja a pohár szélét. Feláll.

– Uraim. Mint a zenekar felszerelésének részvénytöbbségét kezében tartó, valamint a zenekar bejegyzett nevének tulajdonosa, bejelentést kívánok tenni. Kész vagyok a bandát bármikor feloszlatni, ha a helyzet úgy kívánja. Süni úr egyéni karrierje számomra vigaszt nyújt. A vitát megnyitom.

– Hová mész te? – pattan fel Csöpi. Putyu visszanyomja. Remeg. Most mindenki rám bámul. Mit mondjak nekik? Eszembe jut a kínkeserves próbák sorozata, a nagy bukások, kifütyülések. Az éhezés, protekcióért való sorbanállás.

– Nem megyek én sehova.

Dzsó fúj egyet, és kényelmesebben elhelyezkedik a fotelágyban. Csöpi előkapja a noteszát, kinyitja.

– Akkor azok a bulik még állnak?

– Már miért ne állnának?

– Na, ugye – bólogat Putyu. – Te meg már perelted volna.

– Pereltél volna? Hogy? Mivel?

– Mivel? Negyven rongy kiszállási pénzzel. A Framus-vásárlással. A bulik elmaradásával. Hogy a Borda adott neked kölcsöncuccot, és te még azt nem fizetted ki. A cucc is maradt volna.

– Á, hogy vagyunk, hogy vagyunk? – károgja valaki az ajtó felől. Finesz.

– Gondoltam, hogy együtt találom az urakat! – előrehajol a kezét dörzsöli. – Süni úr remekül állta Nickék ostromát az éjjel, gratulálok.

A banda tátott szájjal bámul a skatulyából kihúzott kockás zakós Fineszre.

– Mint az éjszaka folyamán is volt szerencsém néhányszor megjegyezni, koncepcióm támadt. Előadta már a fiúknak Süni úr? – Nemet intek. Finesz a fotelágy karfájára ül, de előbb elemel egy kockacukrot, eltartott kisujjal a szájába helyezi.

– Koncepcióm lényege a következő – mondja fellengzősen, de hirtelen stílust vált, előrekönyököl, int, hogy hajoljunk közelebb. – Idefigyeljetek! A Süni tegnap annyi ajánlatot kapott, hogy a tizede is álom volt egy héttel ezelőtt. Ebből csak az a tanulság, hogy befutó lónak érzik. Ezt ki kell használni, de nem azonnal. Először a vásárlótömeget kell felduzzasztani. Nagyon gyorsan baromi nagy híre lesz a bandának. El kell játszanunk, hogy nyomják a Sakálokat. Egy csomó meghirdetett koncert elmarad majd. Persze az utolsó pillanatban. Sünit majd két alak műsor közben lelökdösi a színpadról.

– Engem is! – mondja Csöpi. – Én vagyok a zenekarvezető.

Finesz üldözött arckifejezéssel bámul Csöpire, aztán a többiekre néz. Sorban sütik le a szemüket, az arcukon van, hogy „hát hiába, ez már ilyen hülye!"

– Jó. Téged is! – mondja Finesz.

– És ha befut egy ajánlat? Lemez? Vagy rádió? Vagy tévé? Vagy külföld? – szárnyal tovább Csöpi fantáziája. Finesz elgondolkodik.

– Semmit sem utasítunk vissza. Mindennek nagy reklámot csapunk. Aztán... valami mindig közbejön.

– Kiszállok! – áll fel Dzsó. Keresi a kabátját.

– Miért? – kérdi Putyu rosszat sejtve.

– Én azért hajtottam eddig, hogy lemez legyen, külföld, meg rádió, meg tévé. Most minden összejön, erre kellene dolgoznunk. Nem vagyok hülye. Ha a Sakálok név, akkor a basszusgitárosát is beveszik valahova.

Dzsó még fennállása óta nem beszélt ennyit. Arca sápadt, bajusza vége a szájába lóg, fekete pupillái zsebórányira tágulnak. Finesz a száját csak kis idő után csukja be. Önt magának egy kis tejet. Ledönti, mintha rum lenne. Krákog.

– Félreértesz. Mi egy kicsit fokozzuk a feszültséget, hogy még jobban összejöjjenek a dolgok.

– Hadd menjen! – pattog Csöpi. – Ilyen basszusost bármikor találunk! Elhívjuk a Fritzet a SZTÁR-tól. Azt hiszed, nem jönne, mint akit seggbe rúgtak?

– Elragad a fantáziád! – mosolyog Borda.

– De nekem legalább van fantáziám!

Dzsó szó nélkül visszaül. Lehajtja a fejét, az ujjával jeleket rajzol az asztalra. Finesz idegesen a zakójához kap, újságot ránt elő. Kinyitja, félresöpri a poharakat-tányérokat, leteríti az asztalra. Nagy, fekete betűkkel a közepén: SAKÁLOK JELENSÉG, AVAGY EGY TÁRSADALMI LAKMUSZ A MIKROSTRUKTÚRÁBAN.

– Értitek?

– Nem.

– Hát ez az! Minden tini szent borzadállyal fog rátok tekinteni. Olyan dolog, olyan banda áll majd előttük a színpadon, amelyikről komoly irodalomesztéták és szociológusok írnak az újságban. Figyeld meg, holnap a bulin hány lány fog ilyen újságot dedikáltatni!


NYÁRI KONCERT

Éget a nap, a technikusok félmeztelenül, lila fejjel hurcolják a fekete ládákat a színpadra.

– Ne érdekeljen semmi, csak jól szóljon a cucc! – harsogja Csöpi, egy szál csíkos fűrdőnadrágban.



– Ezt némi készpénzzel is alátámaszthatnád! – nyög az egyik verejtékben úszó fickó, és vigyorog.

Csöpi úgy tesz, mintha nem hallaná. Leugrik a színpadról, megáll a méteres betonból kialakított „zenekari árok" előtt.

– Mi a franc ez?

– Zenekari árok! – mondja a helyi szervező. – Ideül a zenekar, amikor színházi előadás van.

– Baj lesz. Ebbe beleesnek.

– Azért van a korlát.

– Az a baj. Korláttal együtt esnek bele. Le kell szedni a korlátot.

– Most csináltattuk. A múltkorit is eltörték.

– Hát ez az!

Néznek egymásra, a Csöpi, a kiálló csontjával, és a szervező, szökés kesebajusszal, kék szemmel.

– Itt olyan őrjöngés lesz...

– Nem olyan ugrálós ez a közönség...

– Én szóltam, uram! – hajol meg Csöpi, és d'Artagnanként lengeti nem létező kalapját.

Gyűlik a tömeg. A kutyás rendőrök párosával állnak a fák alatt. A dögök nyelvüket lógatva hevernek, de fel-felkapják fejüket a közelgő rongyos csapat láttán.

– Szia! – kiált oda egy tizenkét éves túlfejlett csaj egy tizennyolc év körüli rövidnadrágos srácnak. – Fizethetsz nekem egy Gyöngyöt!

A srác megtorpan, teljes testével visszafordul, valakit jól szájonvágva tornyozott hátizsákjával.

– Azt nem. De egy pofont adhatok! – kicsit vár, hogy a lány kéri-e a pofont. A lány elgondolkodik, mintha az ajánlat mérlegelendő lenne.

– Éhes is vagyok! – Teszi hozzá váratlanul. A srác már lépett kettőt tovább, de most megtorpant.

– Levágjam neked a combom?

A beszélgetésnek vége. A lány a színpad melletti fának veti a hátát, a fiú a hátsó széksorok felé masírozik. A hátán is látszik, hogy elégedett magával, így kell ezekkel bánni.

– Te figyelj! – kiáltja a lánynak egy csapzott szökés. – A barátom beszélni akar veled. A lány a támolygó vörös orrú viharkabátos srácra néz.

– Tényleg? – kérdi bizonytalanul.

– Hát persze, hogy tényleg! – mondja a srác. A lány ellöki magát a fától, és a támolygóhoz megy.

– Akarsz velem beszélni? – néz fel a vörös orrúra. Az zavaros szemmel keresi, hogy honnan szóltak hozzá, aztán megtalálja a lányt. Odanavigálja magát, mindkét kezével a vállára támaszkodik.

– Te idefigyelj. Dejólfigyelj! Tetszel nekem. Egyedül vagy? A lány bólint, az üzlet létrejött. Együtt ülnek le a padra.

– Petikém! Adj egy szál Szofit!

– Sándi! Gyere csak vissza! Hoztál kaját? Pénzem az nincs!

– Azért hozzad ám!

– A mieink! – morogja Borda mögöttem az öltözőajtóból.

– A vásárlóink, a rajongóink, az eltartóink.

– Majd azt figyeld, hogy csápolnak! – jegyzi meg Csöpi, mint mindig, most is teljesen feleslegesen.

– Fiúk! Mikor kezdtek?

– A gitáros srác nincs itt?

– Jön.

– Ő kezd fél nyolckor, mi meg nyolckor.

– Fél órát játszik?

– Annyit.

– Ki ez a gitáros?

– Egy bulin kaptam ki. Jó szövegei vannak. De most megeszik a tinik.

– Akkor miért engeded fel?

– Megkapja a gázsiját!

Borda morog. Nincs jókedve. Ideges ujjakkal morzsolgatja a szakállát. Dzsó félmeztelenül ül egy fa alatt, és bőrdarabkával tisztogatja a basszusgitár húrjait. Putyu fel-alá sétál, overállban van, mindkét kezében dobverő, motyog magában, és láthatatlan dobszerelésén dolgozik. A nap úgy süt, mintha soha nem akarná abbahagyni. Az aprószemű homok állandóan a levegőben úszkál, és csiszolómasszát képez az ember hóna alatt. A színpad oldala mellett a fák közé narancssárga Moszkvics hullámzik. Farmernadrágos, félmeztelen, szemüveges fickó lép ki belőle. A csomagtartójához megy, gitárt vesz ki belőle, koporsónyi kemény tokban. Strandpapucsa alól csak úgy füstölög a sárga homok.

– Szia! Bakács vagyok. Te vagy a Süni, igaz?

Megropogtatja az ujjaimat, keményen a szemem közé néz. Középütt kék, a szélén zöldes-szürkés szemgolyója van. Már utálom. Megmozdul bennem valami, azt hiszem a gyomrom táján, és már utálom. Miért? Tudja a franc. Csöpi nagyon udvarias vele. Leülteti az öltöző előtt az egyetlen székre, cigivel kínálja. Mint kivégzés előtt az elítélteket. Dzsó felnéz egy pillanatra a húrdörzsölésből, aztán folytatja.

– Kiafrancez? – morogja a szakállas technikus. – Mibe fog énekelni? Ötven forint alatt Sokol rádió hangminőséget tudok biztosítani. Persze két mikrofon kell neki! Egy a gitárnak, egy az éneknek. Na, nem bánom! – A tinik már megtöltötték az üléseket, de még egyre jönnek. Nagymellű csaj kúszik felém, csak úgy leng neki jobbra-balra-fel-le. Egy szál blúz van rajta és egy tornanadrág.

– Szia Süni! Képzeld, amíg benn voltam a vízben, ellopták a szoknyámat, a bugyimat és a cipőmet!

Réveteg a tekintete, és a szája széle sebes. Nem biztos, hogy érintetlen.

– Nyolcan alszunk egy kétszemélyes sátorban. De voltunk már húszan is!

Két öregúr áll a fa alatt. Az egyiknek ősz haja, ősz bajusza van, szépen faragott sétabot nyelét fogdossa. Utálkozva figyeli a gyülekezőket.

– Hol vannak ilyenkor a rendőrök? – kérdi kollégájától, aki szakadt kék munkásruhában támaszkodik a fához, az arca, orra tele vérvörös bibircsókkal.

– Ilyenkor azok nincsenek sehol.

– Mert tudod, éjszaka fürdöttünk – néz rám a lány, de mintha mögöttem figyelne valakit. – Jó voltál a múltkor, ott voltam. Emlékszel?

Bizonytalanul bólintok. Persze, ez is a második sorban ugrált, jobbra a negyedik.

– A második sorban voltam, jobbra a negyedik. Úgy ugráltam!

Mutatja, hogy ugrált. Érdekes. Ő felugrik, a mell marad, ő földet ér, a mell megindul fölfelé. Ez ismétlődik egy párszor. Indulna a kezem, hogy megállítsam ezt a furcsa ellenütemű rezgő mozgást, aztán leállók, mert a lány sebes száját látom.

– Na, szia! – mondja hirtelen, és elszalad.

– Tetszik a Sebes Maca? – kérdi egy bőrmellényes göndör hajú fiú. Még ketten állnak mögötte, szerényen mosolyogva. – Vigyázz, mindenféle baja van. Mosolyogva bólogatok. Zavarban vannak. Toporognak.

– Csak azért jöttünk, hogy megmodjuk: jó voltál. Kicsit sajnáltunk is. Tényleg úgy fájt?

Ezek a töpörtyűk észrevették, hogy mi bajom!

– Beszélgettünk utána a Hordával, és mindenkinek az volt a véleménye, hogy nagyon szenvedhettél. Ezt így nem lehet megjátszani. Igaz?

Még ketten csapódnak hozzájuk. Mindegyik nyakában kis háromszög. Megkérdem, mi ez?

– A kocai Horda emblémája! – mondja a bőrmellényes göndör hajú, fekete szemű fiú mosolyogva. Látszik rajta, tudja milyen gyerekes a dolog, de azért büszke is rá.

– Kocai?

– Kocai. Nem hallottál még Kocáról? Ez a leghíresebb község a megyében. Még a Kék Fényben is voltunk. Nem mi. Más kocaiak. Az volt a címe, hogy „A KOCAI UNATKOZÓK".

– Ez egy banda volt – veszi át a szót egy lány, és örül, hogy beszélhet. A többiek közelebb nyomulnak, biztos sokat hallották már a történetet, de kíváncsiak, hogy hangzik egy ilyen híres ember előtt. – Mindenük megvolt. Lakás, autó, villa a Balatonon. Azért eljárogattak rabolni.

– Meg a hullaházból kihoztak négy halottat, és kiültették őket a kerítésre, kártyát tettek a kezükbe – veszi vissza a szót a bőrmellényes. A többiek nevetnek. Az arcomat figyelik. Én is mosolygok. Furcsa érzés fog el, mintha a családban lennék. Most egy másik fiú kezd mesélni. Kicsit szeplős, az ő nyakában is ott a háromszög, az inge kilóg, a nadrágja mocskos. De mégis valami nagy tisztaságot látok a szemében. Együtt nevetünk. Én is mesélek valamit. Már egész nagy kör áll körülöttünk. Ismeretlen, mindent átható mosoly árad szét bennem. Ezek lennének a lenézett tinik, akik ugrálnak, isznak, üvöltenek? Pedig bizony ugyanezek!

Csöpi a mikrofonokat próbálja, aztán bemondja, hogy perceken belül a Sakálok nagy barátja, Bakács Béla lép a színpadra.

Négyen tapsolnak. Ezek Bakács Béla rokonai. Ezren nyugodtan ücsörögnek. Kétszázan fütyülnek. A nap mintha verekedne a fennmaradásért. A színek sejtelmessé válnak, a fehéressárga homok vörös lesz, a majdnem vízszintes fénysugarak hosszú, kócos árnyékokat vetítenek a padok közé. A kék egyenruhás ügyelők a szabadtéri színpad kényes pontjai felé igyekeznek. Mozog a bozót a hátsó vetítőfülke mellett. Itt lógnak be a legtöbben. „Sakálok!" hallatszik kijelentő módban innen-onnan. A felparázsló cigaretta fénye már messzire látszik, a körvonalak bizonytalanok. A technikus kísérletképpen felvillantja az egyik lámpát. Kék lesz minden körülötte.

– Örülsz, ha azt kiabáljuk, hogy „Sakálok"? – kérdi a bőrmellényes. Persze, hogy örülök.

– Tudod, majdnem minden bulin ott vagyunk. A kocai digók úgy hívnak, hogy Rocker Részvénytársaság. Vagyunk vagy harmincan. Minden Sakálok bulira elutazunk, aztán a presszóban megbeszéljük. Elmélkedünk a rockról. Ti nagyon hamar be fogtok futni.

– Láttátok? Láttátok? – liheg egy szőke lány. – Itt van Nick, a „Sztár"-ból!

Persze, hogy láttuk. Nemcsak ő van itt. Itt van a rádiós atyaisten is a feleségével, meg a hanglemezes is, a tévétől is vannak, és annyi újságíró, hogy egymás noteszába írnak!

– De itt van az Extázis is!

– Meg a Banda, meg a Hórukk, meg a Cigi. Itt van mindenki.

A gyerekek kapkodják a fejüket, és tényleg, sötét, hallgatag tömegként a harmadik-negyedik sort megtölti a szakma és a sajtó. Villognak a vakuk. Hátul kézi halogénlámpa imbolyog, filmet forgatnak.

– Be fogtok futni! – mosolyog a bőrmellényes, csak a foga látszik a félhomályban.

– Ha befutunk, együtt futunk be! Ti is, velünk! – mondom. Meghatott csend támad, a szőke lány felsikít, és a nyakamba ugrik, kitör a lelkesedés, egymásba kapaszkodva ugrálunk. Minden gátlásom megszűnt, olyan lelkes vagyok, mint még soha. Kapaszkodok beléjük, és kapaszkodnak belém, együtt hullámzunk. A fiúk énekelni kezdenek valamit, akkor ismerek rá a „Nem tudok absztrahálni"-ra, amikor már a mellettem ugrálók is énekelik. Az ugrálás hirtelen szaggatottá válik, ide-oda rángatnak, a fejek kifacsarodnak, sikítás, jajkiáltás, letépik rólam a Kezeket, egy gumibotos hozzám ér, látom a szemén, hogy élvezi, amit csinál, felemeli a szerszámát, de Csöpi rákiált. Megáll a keze a levegőben, mérlegeli, köteles-e meghallani. Csöpi már előttem áll, és szerencséje van a botosnak, mert a tömeg felpattan, és felé lendül.

– Jól vagy? – néz rám Csöpi aggódva. Nem válaszolok, mert inkább megfojtani volna kedvem. – Na, gyere! S maga előtt tolva-lökdösve indul kifelé. Bőgni volna kedvem. Tehetetlen düh fog el. Széttaposni a pofáját ennek az állatnak, ő csak segíteni akart.

– Láttam, hogy vernek. Szerencsére még időben érkeztem.

– A kurva anyádba érkeztél volna inkább!

– Most mi bajod van?

– Életem legszebb pillanataiban szarsz bele te hülye állat.

Csöpi megáll. Maga az ártatlanság. Hogy utálom!

– Hagyj, menj a francba, a pofádat se bírom látni!

– Te, hogy beszélsz velem, te senki! – hörög Csöpi, hogy csak úgy visszhangzik az öltöző. Hergeli magát. – Te szemét kis huszadrangú senki, te! Én vettem az érettségidet, te nulla, és még hörögsz itt nekem? Megmentem az életedet, erre belém rúgsz? – Gesztikulál, mindjárt pofán vágja magát. – Te... te... kis genyó! Úgy kapartalak ki a szarból! Még ki se fizetted a cuccodat! Te... te elmebajos! Hogy mersz... Kikérem magamnak ezt a hangot! Érted? Egyszer és mindenkorra kikérem! – Ez nagyon tetszik neki, ez a fordulat. Megáll, még egyszer elszavalja. – Kikérem magamnak ezt a hangot! Egyszer és mindenkorra kikérem!

A banda rezzenéstelen pofával figyeli az eseményeket, Dzsó a húrjait törölgeti, Putyu láthatatlan dobon szólózik, Borda az ajtófélfát támasztva félmosollyal a szakállában babrál. Már én is vigyorgok. Csöpi nem veszi észre magát. Fel-alá rohangál, és egyfolytában sorolja, hogy mi mindent kér ki magának.

– Hahó, fiúk, hogysmint? – érkezik talpig vigyorban Finesz, a kezét dörzsölné, ha nem lenne a hóna alatt egy bazi nagy csomag. Csöpi éppen kifogyott a kikérni valókból, megáll, Fineszt figyeli.

– Amint az urak bizonyára tudják, az idő kereke meg nem áll, haladni kell a korral, valamint eb ura fakó! – Várja az elmélkedés hatását. Egy arcizom se rezdül. Töretlen lendülettel folytatja. – Új nap, új fürdőruha! Tessék, uraim! Borda úr! Borda előbbre lép, és gyanakodva méregeti a felé nyújtott ruhadarabot.

– Remélem jó a méret...

Borda kibontja az összegöngyölt csomagot.

– Kösz! Pont jó. De van nekem otthon pizsamám. Finesz keze megáll. Ragyogó mosollyal Bordára néz.

– Ne vicceljünk velem, Borda úr, miközben odakint eszi a közönség a gitáros barátunkat. Ez az új fellépő cucc. A bőr, az már lőtt nyúl! – A banda pillanatok alatt csíkos pizsamákban, hálóköntösökben, hálóingekben pompázik. Egymásra nézünk, és nem tudunk ellenállni a látványnak. Hippik lefekvéskor. Nagyon menő. Az én cuccom a legjobb, Finesz külön gonddal válogathatta. Bokáig érő hálóing, a szívénél hatalmas sárga virág. Úgy nézek ki benne, mint egy óriás Hapci törpe.

– Három rongy az összköltség, ebben már az ötlet is benne van, lehet részletben is fizetni!

Kis ideig csend van. Mindenki magát vizsgálgatja a tükörben.

– Oké! – mondja rekedten Csöpi és felém fordul. – Neked meg még annyit...

– Tudom – vág közbe Borda. – Egyszer és mindenkorra kikéred magadnak a mit is...?

– Egyszer és mindenkorra kikérem magamnak... – mély levegőt vesz, aztán legyint. – Ezt az egészet! Érted?

Már hogyne érteném. Nyílik az ajtó, fütty, üvöltözés, taps, sikítás, petárdák robbanása. A szemüveges fickó jön be csapzottan.

– Óriási siker. Megetettem őket.

– Magaddal? – kérdi Borda gúnyosan. Úgy látszik, ő is utálja. A fickó úgy csinál, mintha nem hallaná.

– Nehéz lesz nektek. Utánam játszani – mondja színtelen hangon.

Komolyan gondolja? Vagy humorizál? Ha humorizál, akkor nagyon jó!

– Egy kis kultúrát vertem beléjük, most nehezebben fogadják be majd a blöfföt! – folytatja, és csomagolja a gitárját. Még mindig nem értem. Bordára nézek. Vállat von. Ő sem érti.

– Úgy érti uraságod, hogy ez blöff, amit mi csinálunk? – kérdi Finesz nagyon udvariasan.

– Á, dehogy! – mosolyog a szemüveges, és látszik rajta, hogy tényleg úgy értette. Ez egy barom.

– Felvette már a gázsiját?

– Még nem.

– Ha felvette, kérem a technikusoknak a kilót átutalni! – mondja még mindig nagyon mosolyogva Finesz.

– Milyen kilót? – egyenesedik fel a gitáros.

– A kiló köreinkben száz forintot jelent – segít Borda.

– Dehát... erről a szerződésben nem volt szó...

– A mienkben sem. Hogy idejössz egy szál gitárral elegánsan, és mi meg a kölcsönökből vásárolt milliós cuccunkat egy szó nélkül kölcsönözzük, személyzettel együtt! – Dzsó már megint körmondatot mondott. Mindenki kiakad. A gitáros gyerek egészen elsápad. Felemeli a gitártokot. Kifele indul. Megáll az ajtónál.

– Hát... akkor kösz. Majd megpróbálom... Én eddig csak másoktól hallottam, hogy a rock-zenészek szemetek, de most a saját szememmel is láttam!

Bevágja az ajtót. Csöpi utánaindul. Borda visszarántja.

– Most miért nem engedsz? Széttöröm a pofáját. A kurva anyját. Tíz éve nyögöm ezt a rohadt cuccot, tíz éve fizetem, közben a javíttatás is pénzbe kerül, ez meg... engedj, lekapom a fejét!

– Csöpi úr, készüljünk a fellépésre! – mondja nyájasan Finesz. – A koncepcióról még nem is beszéltünk. Sikerült megszerveznem, hogy pár fontos ember eljöjjön. Az lenne a kérésem, hogy a számok sorrendjét ne változtassuk meg. Süni úr, ha lehet, ma is a szokásos formát mutassa. Mentőktől nem kell félni, minden rendben, igazoltam, hogy ön magánrendelésen gyógyíttatja magát. Csöpi úr, kérem, ha lemegy hídba, figyeljen, hogy a sárga lámpa közelében történjék a dolog, úgy lőttük be a cuccot. Egy-két eszközt is hoztam, kísérletképpen, csak a saját költségemre. Ne feledjétek, urak, az ideológia: üldözöttek vagyunk, kirekesztettek, minket ugyanúgy bántanak, mint a közönségünket. Semmin ne lepődjetek meg, és mindent tegyetek úgy, ahogy a pillanatnyi helyzet kívánja! Sok sikert!

Kivágódik az ajtó. Hangorkán, fütty, kereplők, riasztópisztolyok, szirénák.

– Gyerünk! – üvölti Csöpi, és elkeseredetten a színpad felé rohan. A két Nágel egyforma sárga szerelésben áll a színpad két szélén, és vezényli az őrülteket. Csöpi felugrik a lépcsőre. Felüvölt a magnó. Beethoven. Csöpi nagy ívben átesik valamin, a dobszerkó elé zuhan. Felpattan. Csupa vér az arca. A mikrofonhoz lép.

– Szevasztok!

A tinik felpattannak és előre tódulnak. Sorba zuhannak át a térdmagasságban kifeszített láthatatlan kötélen. Végighúzom a kezem az arcomon. Valami tapadós és vörös. Az nem lehet, hogy az én vérem. Persze, a szivacs, amire estem, tocsogós a festéktől. Putyu a helyén van, beindítja a motort. Hullámzik a tömeg. Dzsó rálép. Szaggatott, melldöngető basszus. Borda ugyanazt játssza a Fender-zongorán. Érces, kemény hang. A fejgép Csöpin. Fekete-vörös csíkos pizsama van rajta, az arcán folyik le a vörös festék, a haja csimbókokban lóg, sovány lópofáján ugrálnak az izmok, a nyakán kidagadnak az erek. Sikolt. A tömeg visszasikít. Csöpi érzi, ma övé a világ, kiállás, én szállók be, hajlításokkal teletűzdelt hápogós szólóval. Határtalan lelekesedés. Már mindenütt sötét van, csak akkor látok valamit, ha a fejgép lekúszik rólam. Körös-körül vakító színes lámpák villognak a zene ütemére. Az első sorban a tinik felállnak a padokra. A második sor nem lát, nekik is fel kell állni. A protokoll vendégek is a padon állva verik a ritmust. Az előre tóduló tömeg egy pillanatra fennakad a korláton, aztán átbújnak alatta-felette, a kis medencébe ugranak, és ott pattognak. Oldalt a rendező négy rendőrrel beszélget üvöltve, a korlát felé mutogatva. Az egyik rendőr mellett ideges farkaskutya rángatja a pórázt. A rendőrök már indulnak rendet csinálni, amikor Finesz csontváz árnya jelenik meg, mutogat, magyaráz, a négy rendőr a kutyával pillanatok alatt eltűnik hátul a bozótosban. A környező fák lombja is rázkódik a ritmusra. Vége a számnak. Robbanás. Füstfelhő. Tűzijáték. A színpad széle egybefüggő tűzfüggöny. Lelkes éljenzés. Sziréna harsán, tűzoltókocsi kanyarodik a bejárathoz, a létra pillanatok alatt a fejünk fölé ér, nagy nyomású vízsugár söpri el a tűzijátékot. A nézőtéren csalódott üvöltés. Csöpi rekedten beszámol. „Egy, két, hár!" Már dong is az új szám. A tűzoltók visszavonulnak...Nem hallgatnak a Sakálok" a szám refrénje. Borda írta, a múltkori buli kórusát felhasználva. A tinik könnyes szemmel ismerik fel saját szerzeményüket. Letépett ingeket lengetnek a fejük felett. Lányok ülnek a fiúk nyakába félmeztelenül, de nem érdekel senkit, eksztázis mindenütt, kivéve a „szakma" sötét, nyugodt kis csoportját. Vakuk villannak mindenfelé. Három utcaseprő bukkan fel a színpad szélén, és módszeresen söpörni kezdi a tűzijáték romjait. Csöpit félrelökik a mikrofontól. Csöpi nem hagyja magát, visszaugrik.

– Nem hallgatunk el! – üvölti, és megy tovább a szám.

A három férfi végigsöpör, aztán eltűnik. Már teljesen meg szoktam, hogy a közönség az első pillanattól kezdve ütemesen a nevemet kiabálja. Játszom. A hátamon remeg a hálóing a hangerőtől. Nagyon jól érzem magam. Mosolygok, mint egy kellemes álomban. Minden szám végén ováció, amibe Csöpi azonnal beleszámol, és már megy is tovább a rock-motor. A hangulat fokozódik, néhány pad leszakad.

Megszűnik minden időérzékem.

A nézőtér körül, a kerítés mögött álló fákról emberek esnek le. Ágak törnek nagy recsegéssel. Mentő szirénázik. Semmi se számít. A színpad két szélén négy-négy karszalagos férfi indul befelé. A tinik már Csöpi lába körül mászkálnak. A férfi kezében tölcséres megafon.

– Jegyeket, bérleteket kérem!

Aki nem mutat fel valamit, azt leviszik. Csöpit is elkapják két oldalról, vonszolják kifele. Csöpi kirántja magát a kezükből. A mikrofonhoz vágtat.

– Nem hagyjuk abba! – üvölti eszelősen, és megy tovább a szám. Az egyik karszalagos megáll előttem. A tömeg felsikít. A karszalagos megfordul. Seggberúgom, beesik a tinik közé. Kezek kapják el, és adják oldalt a fejek fölött. Úszik a tömeg hullámain. A megafon lemaradt, most a bőrmellényesnél van.

– Szép volt Süni! – üvölti.

Nincs pihenő. Csorog rólunk a víz. Borda életében először fülig vigyorral veri a billentyűket. Egyszer csak elhallgat a dob. Keressük a Putyut. Egy daru horgán lógva emelkedik felfelé, keze-lába még mindig jár. Csöpi két ugrással mellette terem, kést ránt, elvágja Putyu kantárját. A nagy test a kellő pillanatban zuhan a dob mellé, folytatódik az eksztázis. Akkor sem jött volna minden így össze, ha hetekig gyakoroljuk. Füst önti el a színpadot. Minden bizonytalanná válik, mintha felhőkön állnánk.

Isten tudja, hány vad, lüktető szám után jön az én lassú gitárszólóm, a fejgép rám kúszik. Megszűnik minden. Borda lágyan adja álam az akkordokat. Dzsó remekül tölti ki a hézagokat. Putyu érzéssel hozza az egyeket. Eszembe jut a családias hangulat, ahogy a gyerekekkel beszélgettünk. Szinte hallom a lélegzetüket. Nekik játszom. Ujjaim szaladgálnak a húrokon. Feszítek, hajlítok. Lassan vége a számnak. Rosszullét kerülget. Mintha kiszikkadt rágógumi lennék. Mindenem tapad. A kezem nem tudom elvenni a gitárról. A lábam nyúlósnehezen emelkedik. Megmoccannék, nem megy. Nagy nehezen egy lépéssel odébb vonszolom magam, mintha a lábamból a földre tapadva maradt volna egy darab. Nem szakad el tőlem, húz vissza. A fejem súlyosodik, hajlik előre. Hiába emelem, a nyakizmom megszűnt, mint egy olvadó gyertya, esek össze. A füstbe bújok, de így is hallom, hogy valahonnan messziről a nevemet üvöltik. Már a gitár az egyetlen szilárd pont. Most... most... igen... a füttyök! „Jövünk, várjatok, jövünk!". Hát ennek sosem lesz vége? Gyenge vagyok. Omlok össze. A fejemben sikolt a „Jövünk, várjatok, jövünk!". Gusztustalan, undorító férfiak jönnek, simogatnak. Annyi erőm sincs, hogy megmoccanjak, a hányinger kerülget. Omlok össze a füstben, ezek simogatnak, a levegő megáll a tüdőmben, fuldoklók. Pillanatokra hallom, hogy a zene megy tovább, aztán gomolygás, gyengeség, próbálok a gitárra támaszkodva felállni. Sikolt az agyamban a „Jövünk, várjatok, jövünk!". Kik jönnek, hova jönnek? Nincs testem, csak valami nyúlós kocsonya. Kocsonya, fájdalomból. Színes foltokat látok, egyenruha-féle bukkan fel előttem, recsegés, valami az államba csapódott. A fülem megtelik zenével, visszanyerem szilárd vázam, előttem egy rendőr áll, a gumibotot lengeti. A számhoz kapok. Fáj. Valami apró, kemény esik a kezembe. Sikoltozás mindenütt. A nézők elindultak a színpad felé. A zenekar is a rendőrökre ront. Előkerül a könnygázspray. Putyu ás Borda zavartalanul nyomja az alapot. Az emberek egymás vállára borulva köhögnek. A színpad széléhez megyek. Csodálatosan tiszta az agyam. A reflektor felvillanásakor látom: négy fog maradt a markomban. Megrázom a fejem. Zsebre vágom a fogam, a gitáromat keresem. A füst lassan oszlik. Az egyenruhások eltűntek, néhány tinit magukkal hurcolva. Felkapom a gitárt, köpök egy véres csomót, aztán mehet a szám! Hát ha ez nem hősies, akkor nem tudom, mi az!

Egy órája ülünk az öltözőben, de kinn még üvölt a közönség. Felmérjük veszteségeinket. Bordának eltört a kisujja. Putyu véres csíkot visel a nyakán, Csöpi fél arcát monokli fedi.

Nekem négy fogam ment ki. Dzsó látszólag teljesen épen megúszta.

– Hahó, fiúk! Hogysmint? – kérdi Finesz úr, kezét dörzsölve, vigyorogva, enyhén meghajolva. Közel hajol hozzám, felemeli az állam, a tátott számba bámul, elégedetten cüccög.

– Túlkapás. Én csak azt mondtam a fiúknak, hogy segítsenek le a színpadról!

Csöpi felpattan, elkapja Finesz mellén az inget.

– Te küldted őket?

Finesz belemosolyog Csöpi arcába.

– Ha lehiggad, Csöpi úr, majd részletezem. Csöpi ellöki magától. Finesz eligazítja a félrecsúszott nyakkendőt.

– Elnézést, uraim, ha fájdalmas volt a mai koncert, de a túlkapások megtérülnek. Ezt már holnap bizonyítani tudom. Az orvosi költségek természetesen engem terhelnek. És ígérem, ilyenből ez volt az utolsó!

Úgy bámulunk utána, mint valami látomásra.

– Ha ennek valami koncepciója támad, képes minket szalámiba daráltatni – jegyzi meg Borda.



A TÚLKAPÁS KÖVETKEZMÉNYEI

– Szabad kérdeznem a becses nevét? – kérdi a göndör hajú fogorvos, kezében az arany Parker tollal.

– Nem ismered? Tele vannak vele az újságok! – szól szemrehányóan a fehér köpenyes asszisztensnő. A fogorvos fel sem pillant.

– Sajnos ilyen zeneügyekben nem vagyok tájékozott.

Ülök a fogorvosi székben. A szemben lévő ház teraszát látom az ablakból.

– Hát itt van mit kitakarítani. Mondja, volt valamelyik foga gyökértömve?

– Aha.

– És nem érzett néha valami furcsát? Int az asszisztensnőnek, és mutat valamit elöl a számban. Kis szerszámot vesz elő, felemeli.

– Azonnal jelezzen, ha valami furcsát érez!

Benyúl a számba. Kattan valami, olvadok, kiver a forróság, az agyamban férfikórus szól, aztán időjárásjelentés. Mindjárt megszólal a síp... Iszonyú erőfeszítéssel felemelem a kezem. Minden megszűnik, a doktort látom, kezében csipesz, a csipesz végén fényes kis tű.

– Ki tömte a maga fogait?

– Már nem emlékszem. Nagyon régen volt.

Törlöm az izzadtságot a homlokomról.

– Nem hallott furcsa hangokat? Nem érezte magát furcsán?

Bólogatok. Ő is bólint, közben az asszisztensnőre pillant.

– Tudod mi ez? A tű vége, amivel az ideget rezekálják. Ha hozzáért az ideghez, antennaként viselkedett. Nos, uram, eltekintve ettől az incidenstől, foganként ötszáz pengőért négy nap alatt kész a híd. Áll az alku? Ha áll, azonnal nekiugrunk.

Legyintek egyet. Ha itt vagyok, ugorjunk neki. Behunyom a szemem, nem akarom az injekciós tűt látni.


EGY RÖVID ÉJSZAKA

A kapukulcs nehezen fordul a zárban. Nyomom a vállammal befelé. Üvöltés hallatszik, aminek nyávogás a vége. Két macska mereszti a szemét egymásra a kukák mögött. Felgyújtom a villanyt. Eltakarodnak. Az ajtóm elé érek. Lehajolok, megnézem jött-e valami? A levélszekrény nyílásán valami nyomtatvány látszik. Előkeresem a kiskulcsot, elfordítom. A szekrény szűnni nem akaróan dobálja magából a leveleket-táviratokat-újságokat. Legfölül egy képeslap. Gyerekes betűkkel szöveg a hátán.

SÜNIKÉM IMÁDLAK LÉGYENYÉM KATI

Honnan adták fel? Egerből. Nem is voltunk Egerben. Na, nem baj! Majd leszünk! Hát ez a távirat?

HOELNAP TIZENNYOLCADIKAAN TELEVIIZIOOS FELVEETEL NYOLC ÓRAKOR TALAALKOZAAS A KETTES STUUDIOO ELOETT SZERKESZTŐÉ

Hátrább csúszom a fotelágyon. Felgyújtom a villanyt. Expressz levél. Szép, piros fejléccel. Fontos hely lehet.

Tisztelt.......... elvtárs

Az Önök tevékenysége felkeltette intézményünk érdeklődését. A hasonló kezdeményezések támogatása országos feladat. Kérjük, a részletes megbeszélésre folyó hó 4-én jelenjen meg. Igazgató.

Ez is holnap van. Itt egy újságkivágás. „A történelem lakmusza a világ szemében, avagy hard rock vagy punk?"

Hosszú, elemző cikk. A nevem vagy nyolcszor előfordul benne, valaki mind a nyolcat pirossal aláhúzta. Itt meg a slágerlista. A szerkesztőség ajánlata. Jé, ez az én fényképem! Mikor csinálhatták? Honnan szedték, hogy én ezeket a slágereket ajánlom? Ez csak a szemétláda Finesz lehetett! Vagy Nick. Nem felejtette el a bosszút. Jé, itt egy angol nyelvű levél. Egy szót sem értek. Majd megmutatom Bordának holnap a tévében. Elönt az álmosság. Most fel kéne kelni, ezt a sok szemetet lerakni valahova, a fotelágyat kihúzni, a lepedőt felrakni, takarót keresni... ásítás feszíti az állkapcsomat, nyújtózkodok, felhúzom a lábam, az izmaim jólesően elernyednek, érzem saját testem melegét, azt hiszem, jó nap volt ez, rándul az egyik lábam, aztán a másik...

Fúrják a falat. Pereg a vakolat. Hatalmas csigafúró éle bukkan elő. Visszahúzódik Egy szem pillant rám. Nem pislog. Karmos kéz tapogatózil.. Recsegő vakolattal fordul ki sarkából a fal. Dörögve hullanak a téglák. Mindjárt meglátom a szörnyet. Még két tégla hullik. Megint dörgés.

– Süni! Süni! Élsz még?

Felülök. Gyűrött ruhámban a félhomályos földszinti szobában, a félig kinyitott fotelágyon vakarom a fejem, és keresem a kapcsolatot az élettel. Megint dörömbölés. Mégsem álmodtam? A falra nézek. Mozdulatlan.

– Süni, te barom!

– Nincs itthon! Sose járt haza.

– Tűnjön innen!

– Biztos betörő, csak először...

– Hé! Ide gyorsan. Ez mászott be a Kigerékhez.

– Én is megismerem!

Az udvaron rohanó léptek zaja. Kipattanok az ágyból, felrántom az ajtót. Csöpi esik be halálraváltan. A szomszédok baltával, poroltóval, söprűvel. Lihegnek. A házmesterné leereszti a sodrófát.

– Jó, hogy találkozunk, lakótárs. Adjon nekem meghatalmazást, mert szabályellenesen vettem át két ajánlott levelét. A postásnak meg nyolc forintot adtam.

– Jó, mindjárt átviszem!

Becsukom orruk előtt az ajtót. Csöpi a csapnak támaszkodva levegőért kapkod. – A kurva anyjukat...

Otthagyom. Bemegyek a szobába, felgyújtom a villanyt. Körülnézek. A földön nagy halom levél. Fele felbontatlan. Itt a tetején egy távirat.

– Hány óra?

– Nyolc!

– Elkésünk!

– Hülye, mit gondolsz, miért jöttem?



A TELEVÍZIÓBAN

– Szevasztok fiúk, én vagyok a rendező, van egynéhány elképzelésem veletek kapcsolatban, remélem, jól tudunk majd együttműködni. Szia, hallottam rólad, kicsit soványabb vagy, mint gondoltam, na nem baj, azt hiszem, nagyon jó barátok leszünk.

A rendező szemüveges, szakálla csak a fülétől a másik füléig kúszik keskeny csíkban, alsó ajka alatt csillag alakú anyajegy. Fekete haja torzonborz. Bűzlik a sampontól. Ötven év körüli álfiatal, farmerszerkóban. Mellette az asszisztenscsaj, királyi mellekkel, áhítattal bámulja, szinte issza minden szavát. Csöpi is beugrott. Dzsó a bőrdarabkát hajtogatja, amivel a húrt szokta tisztítani. Putyu figyel, de a szemhéja néha súlyos mozdulatokat tesz. Borda kacsint és a csaj felé biccent. Igaza van.

– Szóval te vagy a dobos! – mutat Bordára a rendező. Borda lassan, mosolyogva nemet int, és Putyura mutat. A rendező csalódott arcot vág, aztán két kezének mutató- és középső ujjával négyszöget alkot, és Putyu kopasz feje felé közelít. Putyu felriad, és a kezére üt.

– Mit akar?

– Nyugi, nyugi! – dörzsöli a kezét a rendező. – Szólj Francsinak! – A csaj kilohol.

– Meg kell, hogy mondjam – folytatta a rendező –, ez nem illik a koncepciómba. Nekem az lenne jó, ha te dobolnál! – mutat Bordára.

– Túrót! – szalad ki Csöpi száján. A rendező, mint akit seggberúgtak, pördül vissza. Csöpi megijed. A szájára teszi a kezét, aztán megkísérli helyesbíteni a dolgot. – Inkább arra gondoltam, hogy milyen lenne, ha ő például zongorázna.

A rendező nézi Bordát, félrehajtja a fejét, négykézlábra áll, alulról kacsingat, felmászik az asztalra. Az ujjaiból alkotott négyszöget szűkíti, tágítja.

– Végeredményben... nem lehetetlen – mondja mélázva.

– És mi lenne, ha a szólógitáros például ő lenne? – reménykedik Csöpi, és rám mutat. A fickó a pofámba bámul. Közel jön. Megfogja az orrom. Félrenyomja.

– Szólógitáros? Miért pont szólógitáros? – mormogja, és a fülemet próbálja a szám elé rántani. – Persze... tulajdonképpen egy kis varióval, meg keresztsvenkkel ki lehetne... Jó, legyen! Oké! Valamit tudsz azért imitálni?

– Megpróbálok. – Ígérem.

– És mi lenne – mondja egyre inkább feltámadó reménnyel Csöpi –, ha én meg énekelnék?

– Egy frászt! – mondja ellentmondást nem tűrő hangon a rendező. – Valaki azért maradjon amellett, amihez ért! Basszusozni fogsz! Punk tum. – teszi hozzá hisztériás hangon. Csöpi visszazökken a székre. Putyu hordófeje lekókad. Halkan horkol.

– Tessék? – pattan fel az asztal mellől a rendező, és felmarkolja papírjait, amikre eddig rajzolgatott. Űzött tekintettel néz ránk. – Kik maguk? Ki engedte be magukat? Van belépőjük? Mutassák!

– Hát... izé... – Csöpi nem tudja kivágni magát. A rendező szája enyhén habzik.

– Hallatlan! A nyakamra küldenek mindenféle mocskos... – megáll a letakart hangfal előtt. – Ti vagytok a „Hol van már az a nyár?"

– Igen. Mi vagyunk a holvanmárazanyád – mondja Borda, és a fülemhez hajol. – Tűnjünk el! Őrült!

– Az lehetetlen! – üvölti a rendező.

– Nem lehetetlen!

– De lehetetlen!

– Nem lehetetlen!

– De lehetetlen! – vágja a földhöz a széket a szakállas szemüveges őrült. – Itt a zsebemben a forgatókönyve, még senkinek sem mutattam.

– Az más! – mondja Borda. – Akkor nem mi vagyunk!

– Az más! – mondja a rendező, és megnyugodva leül az asztal mellé. Nyílik az ajtó. Kék köpenyes, húsz év körüli srác jön be, feketekávét hoz.

– Fecókám, te vagy a megmentőm, csókolom a szívedet! – mondja a rendező fel se pillantva, és magába önti a kávét.

– Srácok, egy kávét? – fordul felénk a srác. Bólintunk. – Egy perc! – mondja, és eltűnik.

– Akkor csináljunk egy száraz-próbát! – mondja a rendező és elénk áll. Vakargatja a szakállát. – Te, mondjuk, ülj ide! Hé! Bünés! Kérek egy gúlát. Nem, inkább kúpot. Tudsz kúpon ülni? Hé, bűne! Bünések! A kör alakú stúdióban csak a lehorgasztott orrú kamerák ácsorognak.

– Szia Bazicsek! – kacsázik be egy istentelenül nagy orrú, szemüveges fickó. A karikatúrája csak szépíteni tudná, olyan ronda. – Miújs, Bazicsek? – kérdi recsegő hangon, és a rendező vállára csap. – Már megint habzik a pofád, Bazicsek, csak nem kitaláltál valami egetverőt, na Bazicsek? Lökd már!

– Bünést kértem! Ki küldte ezt a barmot? – mondja szelíden a rendező.

– Nyugi, Bazicsek, Laja mindent elintéz. Mi kell?

– Egy bünés! Érted? Egy bünés!

– Bazicsek, hát én ne érteném? Én vagyok itt a Mindent Értő Nagyanyó! Azt lökd inkább, Bazicsek, mit akarsz a bünéstől?

– Egy gúlát ide! Egy gúlát!

– Hát ezt nyomd, Bazicsek, hogy gúla kell a lelkednek! Már megijedtem, hogy kúp a koncepciód! – Laja kikacsázik, még a kékre festett vásznak mögött is elégedetten recsegi. – Laja majd kirántja a szarból a kócerájt, csak bízd ide, Bazicsek!

A rendező a szája szélét harapdálja, tépkedi a szakáilát, ceruzát vesz elő, firkál egy papírra, morog, Csöpihez fordul, levegőt vesz, aztán legyint, inkább odalép, és a vászonhoz löki. Csöpi tántorog, nem talál támaszt, beleesik a díszletbe. A rendező nem törődik vele, morog és rajzol.

– Ez a szarfejű Lajos, ez! Valaki fentről nyomta be. Először bemondót akartak belőle csinálni, de az Adáshibáig lógott az orra. Isten tudja, most mi a beosztása, de kirúghatatlan. Még sokra viszi.

– A kúp, Bazicsek! íme álmaid kúpja! – süvölti Laja valahonnan.

– Gúla, te állat! Gúla! Tudod mi a különbség?

– Mi vagyok én, matematikus? Frászt! Én tévés személyiség vagyok! Érted, Bazicsek, és ha nem jó a kúp, akkor nincs gúla! Na, szia, Bazicsek!

Két munkásruhás férfi behoz egy negyven centis kis idomot, nyögve leteszik, az egyik mindjárt sörrel kínálja a másikat, leülnek, iszogatnak. A csaj lohol be.

– Nincs a bűne! A Fecót sem találom!

A rendező fel sem néz, rajzol, motyog.

– Hülye lotyók! Itt a Fecó, itt a bűne! Ezt aki benyomta, az még mindig nyomja!

– Bazi rendező urat várják az irányítóteremben! – hangzik egy fémes hang valahonnan felülről.

– Fiúk, negyed óra kávészünet! Egy perccel sem több! – mondja a rendező, és szakállát tépkedve eltűnik a csigalépcső tetején. Ajtó nyílik, csukódik, még egy ajtó, aztán fojtottan, de jól érthetően valaki kiált.

– Te itt vagy Bazicsek, és még nem dobtad be a napi tíz felest?

– Gyerekek a kávé! – jelenik meg Fecó.

– Hol? – kérdi Csöpi.

– Hol? A büfében! Ott egy automata. Minden harmadik dobás Találat. Van aprótok? Tudok váltani.

Kotorászunk a zsebünkben. Napszemüveges, farmerszerkós, göndör srác jön oda kezében nagy köteg papírral.

– Fiúk! Megírtátok már a szerződéseket? Mindenki töltse ki. A pénzt mi majd utólag kitöltjük. Ne féljetek.Nem járunk rosszul! Kinél van a magnószalag?

– Milyen magnószalag? – áll meg Csöpi az ajtóban.

– Hát... bizonytalanul néz ránk. – Ne mondjátok, hogy még nincs kész a pléjbek?

– Micsoda?

– Pléjbek. Úgy írják, hogy playback.

– Hát... az nincs.

– Értem – bólint a napszemüveges. – Na, mindjárt... addig menjetek nyugodtan a büfébe. Majd megkereslek titeket!

Dobog a lába a lépcsőn. Csapódik egy ajtó. Fémes hang hallatszik, úgy látszik, a vezérlőteremben elfelejtették kikapcsolni a mikrofont.

– A Bazicsek persze a kocsmában! A pléjbek meg nincs meg! A szerencsétlen nyuszik nem tudják, hogy egy vasat sem kapnak! Adásban meg messziről és hátulról látszanak. Most mit csináljak?

– Mit törődsz vele? Bazicsek eltolta, Bazicsek elviszi!

– Tudod jól, hogy nem így megy! Hol van most? A Pepitában?

– Persze! Ilyenkor mindig a Pepitában van!

A nagymellű csaj pironkodva rohan ki, csapódik az ajtó, kattanás, aztán csönd. A melósok szuszogva döntik magukba a sört.

– Arra emlékszel, amikor a félmeztelen néger táncosnők voltak benn, és a Madár nem akart leállni a mellükről? Arra meg emlékszel, amikor a Kossuth-díjas művésznő négykézláb a zongora alatt... – fulladozva röhögnek, egymás hátát püfölik.

Bujkálunk az állványok között. Bukdácsolunk a gerendákon. Csöpi. morog.

– Itt valami nagy átverés van!

Lépcsőkön megyünk lefelé. Hosszú, kanyargós folyosón olvasgatjuk a táblákat. Fehér köpenyes lány áll egy nyitott ajtóban. Mintha minket várna. Int. Mosolyog. Kozmetikus, vagy olyasféle lehet, mert látszik, hogy minden festéket magára rakott, ami a műhelyben van. Szófogadóan bevonulunk. Műbőrrel bevont forgó fotelok a tükör előtt. Már ülünk is, a lányok sürögnek-forognak. Fehér kendőt terítenek a nyakunkba. Borda fintorog.

– Mi ez?

– Mi lenne? Smink!

– Nekem?

– A homlokán nincs szakálla!

A lány, aki behívott, körülöttem szorgoskodik. Ken, pamacsol, púderoz, közben amikor teheti, egész testével nekem dől.

A többiek készen állnak. Nézegetik magukat a tükörben.

– Mint a buzik! – jegyzi meg elégedetten Putyu.

– Örülök, hogy sikerült, Sünikém! – leheli a lány forrón a fülembe. – Nem mondom, soha nem mondom meg neked, hogy ez mibe került!

– Micsoda?

– Nem érdekes!

– Tessék mondani! Ebben a sminkben lehet étkezni? – kérdezi Borda.

– Hogyne! Csak filézetlen halat nem!

Úgy nézünk ki, mint a hímringyók, amikor kirajzanak. Nincs jó kedvünk. Lépkedünk a folyosón, barnán, látszólag egészségesen. De az csak festék. Szembejön egy férfi. Megáll. Merőn bámul.

– Csak nem a... Csak nem a...

– De! – mondja Borda.

– Sakálok rock bánd! – mondja a férfi diadalmasan, és nyújtja a kezét – Benedek Benedek esztéta vagyok. Fiúk, nagyon örülök, hogy találkoztunk! Te vagy a Süni! Belőled írtam a disszertációmat! Fantasztikus, hogy éppen itt... és most... Összejött végül az a felvétel? Szóltam egy-két szót egy-két barátomnak, utólagos engedelmetekkel. Meghívhatlak titeket valamire? Úgy örülök!

– Természetesen – vágja rá Dzsó.

A férfi az órájára pillant, fájdalmas fintort vág, legyint, az egyik öklével a másikba üt.

– Ó, de kínos, most van egy adásom, én vagyok a szerkesztő, na, majd, legközelebb, ó, de örülök, hogy... na, szevasztok! Minden jót!

Az egyik stúdió fölött éppen most alszik el egy „FELVÉTEL! NE ZAVARJ!" tábla. Tizenévesek özönlenek a folyosóra. Megpillantanak, ránk rontanak, papírok kerülnek elő, tollak, hátak, újságok, szalvéták, könyvek.

– Nekem is, Süni!

– Ide írj, a karomra!

– Lesz tévétek? Mi szavaztunk rá! De jó, hogy sikerült!

– Süni! Süni! Nekem! ITT AZ ÉN PAPÍROM! NÉGYSZER! LÉGY SZÍVES!

– Hányasban vagytok?

– HARMINCKETTESBEN!

– Mi itt vitaműsort veszünk fel, de majd odajövünk! Jó?

– Jó!

Borda megtörli a homlokát. Szép, barna folt marad a fehér ing uj;án.

– Éhen döglök! – sóhajt Putyu, és átveszi a vezetést.

Két idősebb nő fordul a folyosóra, az egyik arcán a felismerés szikrája csillan, de Putyu egy fikarcnyit sem lassít, csak annyit mond: „Nem mi vagyunk azok!"

– Jaj, fiatalember, de ismerős! – kapja el a karom a másik. – Nem ismered a fiatalembert?

A negyven év körüli göndör hajú elnyűtt asszonyka a homlokát ráncolja, és már felsorolta magában az összes színészt, de egyik arca sem illik a fejemre.

– Nem ismered meg? Ő a lányom kedvence! A te Irmád is mondta, hogy nem nyugszik, amíg egy dedikált fényképe nincs tőle, nem ismered meg?

Az asszonyka kínlódik, feszeng, de sajnos nem kapcsol.

– Mondja már, fiatalember a nevét, itt van a nyelvemen! – mondja a másik, minden zavar nélkül. Mondom.

– Na, így már ismered? Látja, fiatalember, azért mi sem szakadunk el az ifjúságtól. A harminckettesben forgatnak, igaz? A Bazinál. Igaz? Na, elárulok egy titkot. A lányom kért meg, hogy szóljak a maguk érdekében. Azért vannak itt. Na, semmi hálálkodás! Csak így tovább! Ilyen szerényen! Ilyen szimpatikusan! – Elengedi a karom, a többiek éppen befordulnak a folyosó végén, utánuk vetem magam, de még hallom, hogy a göndör asszonyka odaszól a másiknak.

– Rendes gyereknek látszik! Kár, hogy epilepsziás szegény!

– Hát nem homokos?

– Dehogy! Az a smink! Ezt nem tudod megjegyezni, Sári, tíz éve vagy itt, és minden kifestett színészt lebuzizol!

Csöpiék hervadtan ülnek az asztal körül, kevergetik a műanyag kanállal a műanyag pohárban a gépi kávét. Borda int, mutatja, hogy nekem is vett egyet.

– Most mit csinálunk? – kérdi szigorúan Dzsó. Csöpire nézünk.

– Mit bámultok? Honnan tudjam? Most legyél okos, Borda, annyiszor voltál már okos!

Borda szürcsöl egyet a kávéból. Leteszi. Összefonja az ujjait, ropogtatja.

– Ezt ne csináld! – fogja le Dzsó.

– Két dolgot csinálhatunk – mondja Borda ökölbe szorítva kezét. – Vagy elmegyünk most a francba, ezzel megelőzzük, hogy átverjenek. Viszont...

– Viszont soha többet nem lesz tévéfelvételünk – vág közbe Dzsó.

– Igen – bólint Borda. Putyu meg én csak úgy kapkodjuk a fejünket. Bólintunk, vagy nemet intünk, de nem szolunk.

– A másik, hogy megcsináljuk a lehető legjobban, ha tudjuk is, hogy szar lesz.

Bámulunk magunk elé. Rohadt helyzet. Pedig már kezdtük magunkat sztároknak érezni. Az utcán egy lépést sem tudunk autogramkérők nélkül tenni. Bármilyen vita van, mindig előkerül a Sakálok neve, vagy az enyém, vagy a „társadalmi lakmusz". Itt meg...

– Szevasztok! – szólal meg egy szerény hang. Ejtőernyős áll az asztalunk mellett, teljes szerelésben. – Lenne egy perced számomra? – villan rám a búvársisak egyik ablaka. Bólintok, megyek a másik asztalhoz. Jön utánam. Leülünk.

– Megismersz? – kérdi tompán. Kicsit felemelkedek, bekukkantok, de nem látok semmit. A kezére téved a szemem. Ezt a gyűrűt már láttam valahol.

– Nick?

– Ja.

– Valami filmben szerepelsz?

– Nem. Ez most a cuccom. Hogy tetszik?

– Hát... kényelmes?

– Az nem érdekes. Na, tárgyaljunk! – hajol előre. – Eddig minden bejött. A slágerlistán ti vagytok az első tíz. Most a tévét is elintéztem. Mi lesz azzal, amit te ígértél?

– Én?

– Te.

A többiek a szomszéd asztaltól gyanakodva néznek. Kutatok a fejemben, mit ígértem én ennek?

– Ne haragudj, de nem emlékszem!

– Szóval nem! – csendül a hang vészjóslóan a fémgömbből. – Így is jó!

– Ki volt ez? – néz Csöpi Nick után, ahogy gurul el a márványlépcsőkön.

– Egy kaszkadőr haverom. Együtt jártunk általános iskolába!

– Szóval, hogy döntöttünk? – néz Borda Csöpire.

– De jó lenne, ha itt lenne Finesz! – sóhajt Putyu.

– De nincs itt! – mondja Dzsó.

– Mit mondott Finesz? – hajol előre Csöpi. – Nekünk mindig az áldozatnak kell lenni. Ha itt kiszúrnak velünk, megint áldozatok leszünk!

– Aki a tévében szerepel, az nem áldozat, hanem sztár! – mondja Borda.

– Szóval azt mondod, hogy ne vállaljuk? – kérdi Csöpi.

Most mindnyájan Bordára meredünk. Ül ölbetett kézzel, és mérlegel. Én már tudom, akármit mond, egyetértek. A márványcsarnokban csupa nagy híresség sétál fel-alá, kisuvickolt pofával. A profibbak újságot, könyvet olvasnak. Van, aki jelmezben a szövegét magolja. Időnként sietős léptű csaj vagy krapek viharzik az egyik csoporthoz, hóna alatt dossziéval. Kiabál, felolvas, egyeztet, aztán a csoporttal együtt eltűnik. Unott pofájú, kamerát cipelő operatőrök döntenek be állva feketekávékat.


AZ UTCÁN

– Elmegyünk a francba! – csap a szék karfájára Borda, és feláll.

Mindnyájan állunk, csak Csöpi bizonytalankodik. Nem törődünk vele, a kijárat felé indulunk. A kapuban megrohannak az autogramkérők. Automatikusan firkantjuk a nevünket. Borda int, hogy futás. Hirtelen kiugrik a kapun. Alig kétszáz métert követnek, aztán lemaradoznak.

– És most hova? – kérdi Putyu lihegve.

– Próbálunk? – ajánlja fel Dzsó.

– Mi a francot?

– Hát... új műsort, nem?

– Új műsort?

Állunk a játszótéren. Új műsor. Eszünkbe sem jutott. Csak lubickoltunk a folyton ismétlődő ovációkban. Új műsort. Feldob, de le is hervaszt. Tudunk ilyen jót csinálni? Már arra sem emlékszünk, ezek hogy alakultak ki. Egy csapat gyerek rohan el mellettük üvöltve. Az elöl rohanó rövidnadrágos kezében madárfióka verdes.

– Etessük meg! – sikítja egy szőke. A csapat megtorpan.

– Jó! De mivel?

– Anyuu! mit eszik a madár?

– Morzsácskát!

– Egy frászt morzsát! Kukacokat! – az öregúr mérgelődve emeli meg a botját. – Hülyeségre tanítja a kölyköket! Megdöglik a morzsától! Felfúvódik!

– Akkor gyűjtsünk kukacot! – üvölti a rövidnadrágos.

– Inkább morzsát! – kiabálja a szőke.

– Aki kukacot gyűjt, az mögém álljon!

– Aki morzsát, az ide!

– Támadás! – üvölti a rövidnadrágos, és felemeli a kezét. A fióka csapkodni kezd. A rövidnadrágos megtorpan, a bokrok közé dobja a madarat, és előre tör. Száll a por, a kavics, a kitépett fű, szakadnak a nadrágok, csattannak a pofonok. A fióka a bokor tövében gubbaszt, mellette ugrál egy kifejlett veréb, csőrében pattogatott kukorica. A fióka eltátja a száját, és egyetlen nyeléssel eltűnteti.

– Kijöttetek levegőzni? – áll meg lihegve a szemüveges asszisztens a csapat mellett. – Jól tettétek! Kicsit erőltetett ez a kedélyesség.

– Ne haragudjatok a fejetlenségért, ez van. Most át kéne mennünk, felvenni a hangot. Ugye ráértek?

Egymásra bámultunk. Nemet intünk.

– Hogyhogy? Szerződésetek van!

– Milyen szerződés? Nálunk nincs példány.

A fickó vörösödő arccal turkál a fekete mappában. Úgy látszik, még kezdő a hazudozásban.

– Tessék.

– Ez még nincs aláírva! A pénz sincs kitöltve! – adja vissza Borda.

– Mit képzeltek! – kezd el üvölteni a srác, de ránk pillantva látja, hogy ez hatástalan. – Mit képzeltek – mondja halkabban, és nagyon zavarban van, hogy fejezze be ezt a mondatot. – Mit képzeltek, nekem könnyű? Ebben a fejetlenségben? Na, mindjárt kitöltőm! A padra ül, irkál, pecsétet vesz elő, aláír, aztán kiosztja a lapokat.

– Akkor most arra kérlek benneteket, hogy gyertek velem! Egymásra sem nézve megyünk utána.

– Hello fiúkák! – tántorog oda a rendező a barátjával. – Vége a cigarettaszünetnek! Na, gyerünk! Olyan koncepcióm támadt, hogy... – A barátja megáll. Magas, vékony fickó, táskás szemekkel, öltönyben, fényes cipőben.

– Te a Sakálokkal forgatsz, Bazicsek? Te megfogtad az isten lábát!

– Miféle Sakálokkal? – áll meg Bazicsek.

– Te öreg, ez az ország legmenőbb zenekara! Mindenki a te műsorodat fogja nézni!

– Hát persze, hogy az enyémet fogják nézni! Azért fedeztem fel őket!

– Főnök! A koncepción dolgozzon egy kicsit, még elmegyünk felvenni az alapokat, meg a többit!

– Oké, Fecókám, aranycsillagom! Majd lehet, hogy én is átnézek, csak egy kis dolgom van még a koncepcióval!



ELŐSZÖR A RÁDIÓBAN

Szemüveges, őszes férfi ül a hangstúdióban. Kettős üvegfal választja el a hangszerektől. Előtte pult rengeteg gombbal, vele szemben egy oszcilloszkóp, a fal mellett két hangfal, mögötte három éjjeliszekrény-nagyságú magnetofon. Rekedtes hangon, kicsit hadarva beszél.

– Uraim, ha van önök között zeneértő, lenne szíves ide fáradni!

Csöpi Bordára mutat. Borda lassan ballag fel a lépcsőn.

– Mit veszünk fel? – kérdi a szemüveges.

 Fecó előrehajol, kottát, gépelt papírokat kap elő.

– Ezt az egészet? – kerekedik el a rendező szeme. – Négy óra alatt? Ki az a barom... – hirtelen lehiggad, mosoly szalad át az arcán. – Rendben. Meglesz négy óra alatt. Fogadjunk, hogy a zseni Bazicseknek kell. Eltaláltam?

Fecó alázatosan sugdolózik. Odalenn a teremben Putyu dobszerkója köré hangszigetelő spanyolfalból várat építenek. Egy barna köpenyes technikus mikrofonállványokat hajlítgat.

– Uraim! Önökön múlik, milyen hamar végzünk! – szól megint a mikrofonba a rendező, és senki nem tudja, hogy a zenekarnak, vagy a személyzetnek szól-e a megjegyzés. A rendező mögött fehér köpenyes férfi jelenik meg, hóna alatt négy nagy tekercs. Kezet ráznak. A fehér köpenyes komoly arcú, fekete hajú, göndör, barna bőrű férfi, láthatóan dühös. Szemmel alig követhetően dugdos egy soklyukú szerkezetbe titokzatos, gomba alakú műanyag dugókat. Aztán kibontja a dobozokat, a magnóra helyezi a szalagokat. Hosszú, bütykös ujjai úgy szaladgálnak a kezelőgombokon, mint egy virtuóz zongorista keze.

– Mondtam az uraknak, hogy tőlük függ, hogy mikor végzünk! – mondja a rendező, és hallatlan lenézést és gúnyt érzek a hangjában. A fehér köpenyes csak biccent, kapcsolgat, dugdos, a rendező mellett a pulton igazgatja a gombokat, az oszcilloszkóp képernyőjén valamilyen tojás vagy szív alakú fénykör ugrál. Állok a terem legfelső sarkában, a lépcsőfok tetején, egy szintben a vezérlőfülkével. Nézem, ahogy a fiúk bóklásznak az ismeretlen terepen, és nem értik, mit kell csinálni. Nágel cipeli be a szerelést, és szó nélkül rakja oda, ahova a barna köpenyes irányítja. Ez hát az egyik csúcs az életemben. Hangfelvétel készül. Innen már csak egy ugrás a lemez. Nem vagyok meghatva, és nem is izgulok. Inkább menekülnék. Veszélyérzetem van. Az motoszkál az agyamban, hogy itt lenéznek, utálnak és becsapnak. Az elmúlt két hónap úgy telt el, mint egy felgyorsított film. Tombolások a koncerteken, vég nélküli autogramosztogatások utcán, villamoson, buszon, férfivécében, boltokban. Vég nélküli nyilatkozatok újságoknak, mikrofonos fontoskodóknak, vég nélküli gratulációk, „tudtam "-ok, de ez csak olyan volt nekem, mint a buborék, éreztem, hogy kellemes, hogy pezseg, de ha nem lett volna, nem hiányzik. A bandával két értelmes szót nem lehetett beszélni, a színpadon találkoztunk, mindenkinek sürgős dolga akadt, legközelebb akkor kerültünk elő, amikor egymásnak vetettük a hátunkat, és plakátokra firkáltuk a nevünket. Úsztam, viháncoltam, élveztem, de valami vagy valaki az agyamban, hátul, nagyon elhallgatott. Most szólalt meg, és azt mondta: „Figyelj csak! Jól figyelj! Ez nem tart örökké!" Na és, ha nem tart örökké? Egy közepes bandában akkor is elgitározgatok. A blues akkor is blues. Nem törik rám a csajok az Öltözőajtót? Na és?... Mintha gongütés szólalna meg az agyamban. El innen! Kettesével szedem a lépcsőt. Csöpi nyúl felém, kicselezem.

– Hová mész? – üvölt Borda.

A folyosón megpróbálnak elkapni. Mindegyik vigyorog, azt hiszik, új tréfa, tőlem megszokták a rendkívüli jeleneteket. Az őrbódéban mozgolódás.

– Hé! A kilépőjét!

– Hagyd, nem látod, hogy az a dilis zenész!

Az utcán már túl sok kéz nyúl utánam. Az egyiket elkerülöm, a másik elkap. Szabad taxi lassít, odaugrok, menet közben feltépem az ajtót. Behuppanok. Lihegek. A taxis gázt ad.

– Csak nyugodtan, Sünikém! – mosolyog az egyensapkája alól. Ránézek.

– Megismersz?

– Persze, hogy megismerlek. Greg vagy. Az Eksztázis vezetője. Abbahagytad?

– Egy kicsit leálltam. Azzal a bandával nem tudtam moccanni.

– Elég szépen befutottatok.

– De milyen áron! Tele voltunk adóssággal. Most készül egy új banda. A többiek bárokban nyomják, kinn. Én itt gyűjtöm a lóvét. Két év múlva robbantunk. Ne félj, minden biztos helyen ott a gyutacs! De nektek nagyon bejött! Mikor oszoltok?

– Miért oszolnánk?

– Még senki sem hülyült meg?

Tényleg. A Nágellal nem lehet beszélni. Nem engedi magát tegezni. A Csöpi naponta négyszer átöltözik. A Putyu kalapmániás lett. A Dzsónak nem hallani a hangját sem, a Borda? Az három hónapja nem mosolyintotta el magát.

– Ne haragudj! Itt jó nekem!

A srác fékez a fák előtt. Nézem a taxiórát. Nullán áll. Vigyorog.

– Rendes voltál azon a bulin! Megehettek volna! Megvárjalak?

– Nem. Kösz! Szia! Minden jót! Borda áll az ajtóban. Mosolyog.

– Sünikém! Már minden alapot felvettünk! Gyere, légy szíves!



MÁSODSZOR A RÁDIÓBAN

A stúdióban nagy csend. Csöpi fel-alá rohangál. Putyu három összetolt széken alszik. Dzsó egy bőrdarabbal törölgeti a húrokat.

– Hol a rendező? – kérdi Borda.

– Azt mondta, szóljunk, ha Süni megjön – mondja Dzsó.

– Megjött.

Csöpi megtorpan. Összeszűkülnek a pupillái. Lüktet a halántéka. Karomként felemeli két kezét, és felém rohan. Széttép, megfojt. Hörög.

– Állatbaromkurvaanyád gazemberrohadékmegöllek!

Nem mozdulok. Nem tudok kitérni. Az arcomba karmol. Hanyatt lök, rám térdel, ököllel veri a pofámat. Feláll, rugdos, sikoltozik. Csorog a meleg vér az orromból.

– Ezért utálok amatőrökkel dolgozni! – mondja a rendező. Felkelünk. Leporolom a nadrágom.

– Hol a gitár?

Nágel szolgálatkészen hozza. A technikus a fejhallgatót adja rám. Kézfejemmel letörlöm a vért az arcomról. Az agyam közepén megszólal a rendező.

– Már csak a gitárszóló van hátra. Próbaképp bejátsszuk magának, amit eddig felvettünk. A saját játékát is fogja hallani, szóljon, hogy elég hangos-e. Csendet kérek! Csöpi kinyújtott lábbal, sápadtan fekszik a széken, és gyűlölködve magyaráz valamit Bordának. Putyu felébredt. Bedagadt szemmel inog. A bal fülemnél megszólal a basszusgitár. Középen a dob, a zongora. Jobb oldalon hallom Csöpi hangját. Nagyon jó. Igen, itt szoktam én belépni. Ujjam a gitár nyakára fonódik, pörög a szóló, de én semmit sem hallok.

– Leállunk. Mi a baj?

– Nem hallottam a gitáromból semmit.

– Pengesse meg! Péter, nézd már meg mi van ezzel a szarral!

A furcsán tükröző kettős üveg mögött egy technikus mozgolódik, ajtócsapódást hallok, aztán nyílik a másik, megjelenik a lépcső tetején Péter. A rendező cigarettázik, előtte borosüveg, pohár. A hangmérnök állítgat, tekerget.

A rendező felém biccent, a hangmérnök egy kapcsolóhoz kap. Nem hallok tovább semmit. A rendező elégedetten vigyorog. Péter az erősítőt babrálja. Nágel árgus szemekkel figyeli. Péter mond valamit, Nágel a vállát vonogatja. Visszatér a fejembe a rendezői fülke hangja. Hallom az ajtócsukódást.

– Ez a barom nem kapcsolta be az erősítőt!

– Oké! Megint megpróbáljuk! – szól a rendező. – Az lenne a kérésem, hogy minden frázist, hajlítást, vibrátót úgy csináljon, mint a koncerten. Ha pedált használ, akkor itt is használja. Utólag nagyon kicsit tudunk már variálni. Készen van? Figyelem! Felvétel!

Kigyullad a piros lámpa, a rendező a cigarettás kezével int, beindul a basszus, a dob, a zongora, az ének, beszállok én is. Kicsit hangos.

– Leállunk! Mi baj? – szólal meg az agyamban a rekedtes rendező.

– Azt hiszem, hangos vagyok.

– Pengesse csak! Így jó?

Bólintok.

– Uraim! Ha kíváncsiak, felfáradhatnak, hogy meghallgassuk az eredményt!

Most minden technikus a szobában van. Minden magnón van szalag. A hangmérnök dugdos.

– Itt középen jön legjobban a sztereo – mutat a rendező a keverőpult túlsó felén a fotelra. – Tessék!

Mellettem a technikus beindítja a magnót. Kuncog. A másik leplezetlenül vihog. A mérnök arcán csak egy kis izom ugrál. A rendező a szemüvege mögött derűsen mosolyog. A kör a kis tévéképernyőn arra rándul, ámerről a hang jön. Nagyon jól szól a banda. De mi ez itt? Mintha mindenki ugrana egyet. Csöpi Putyura néz. Putyu Dzsóra. Borda Csöpire.

– Nos, uraim, megfelel? – kérdi a rendező.

– Szóval... – mondja nehezen Borda. – A második kiállás után olyan... mintha...

– Mintha megugrott volna a banda? – kérdi a rendező mosolyogva. – Szálljanak magukba, uraim. Én ilyet itt technikai eszközökkel nem tudok produkálni.


BETÖRÖM CSÖPI POFÁJÁT

Megyünk libasorban lefelé a lépcsőn.

– Tudjátok milyen ez? Mintha egy pillanatra ki és bekapcsolták volna a magnót. Csináltam én ilyet otthon.

– Mindegy, gyerekek, a pléjbeken majd valahogy kiumbuldáljátok! – vigasztal Fecó, és mint valami hadizsákmányt, cipeli a tekercset. Csöpi dühöng. Sápadt. A szája szélét rágja.

– Nem lehet ezt így csinálni! Tudjátok, hogy a Sztár milyen szerződést kötött? Még azt is kikötik, hogy ki kivel járhat, milyen ruhában, még az életformát is leírják, hogy ki ihat, mikor, mit, hogy mennyit fizetnek a késésért. Egy percig sem maradok a bandában, ha nem kötünk ilyen szerződést.

Nagy csend. Mindenki arra gondol, hogy nem is lenne olyan nagy csapás, ha Csöpi egy percig sem maradna a bandában.

– Te meg nem lehetsz akkora sztár, hogy szó nélkül otthagyd a felvételt! És ha tudni akarod, amit felkentél szóló helyett, az egy fos volt. Mintha elfelejtettél volna gitározni.

Megállók. Csöpi is megáll. Kész a verekedésre.

– Nem tudsz már gitározni – mondja még egyszer. – Azelőtt legalább gyakoroltál.

Nem értem, mi történt. Elönti a szar az agyamat, és csak azt látom, hogy ülök Csöpi hasán, és csépelem a pofáját. Nem érdekel, hogy a fülemet tépi és a hátam rugdossa, gyilkos, fogcsikorgató gyűlölet hajt, palacsintává akarom verni a fejét, széttaposni, mint az úthenger a macskát, bele az aszfaltba, hogy csak néhány hajszál maradjon utána.

Ijedten figyelem magam, hogy milyen kéjjel hallgatom az öklöm alatt a recsegést, nem érzek fájdalmat, pedig tudom, hogy én is keményen vérzek. Lassan higgadok, és tudom, ha nem lép közbe senki, megölöm. Szisztematikusan, módszeresen, ha bele is döglök, addig verem, míg bele nem döglik. Már csak nagyokat ütök, és megnézem, hogy hova. Hirtelen abbahagyja. Nem üt vissza, nem rúg. A szemébe nézek. Vigyorog. A ferde orrával, a felhasadt szemöldökével. Vigyorog. Hirtelen nekem is röhögni kell. Ott ülök Csöpi hasán, fogom a torkát, és röhögök. Alig tudok felállni róla, úgy ráz a röhögés. Összekapaszkodunk, támogatjuk egymást és röhögünk. A többiek ijedt félmosollyal állnak körbe. Borda sápadt, Fecó az öklét harapdálja.

– Azt hiszem, újra kell majd sminkelni! – mondja reszkető hangon.

Ettől már mindenkiből kitör a röhögés. Mind az öten összekapaszkodunk, és csuklunk a vigyortól.

– Elbasztad a sminkem, baszdmeg! – röhögi Csöpi.

– Egy kicsit elkented te is az enyém! – hörgőm, és a bedagadt számhoz nyúlok. A fülem, mintha egy másik fej lenne, úgy áll el, megtépázottan.


MÁSODSZOR A TÉVÉBEN

– Nagyon jó! Remek! Ki sminkelte őket? – kérdi a zseniális rendező. Közel lép, a számat nézi, elégedetten cüccög.

– Hogy csinálta? Ez az Ica egy varázsló. Pont ilyet gondoltam. Nos fiúk, hát örülök, hogy jó hangulatban kezdünk a munkához. A koncepcióm készen van. Tanulmányoztam a dal szövegét is. Azt hiszem, nektek nem kell magyaráznom, miről szól. Az lenne a kérésem, hogy gyorsan és vita nélkül csináljátok meg, amit az utasítóba mondok, és akkor hamar végzünk!

– A stúdiót közben átállították. Műanyag kúpok-gúlák emelkednek egymás mellett a kék paraván előtt. A sarokban tíz négyzetméter ezüstpapír zizeg. Mellette teniszütőből egész kis erdő. Aztán almák. Egy halom. Utána kirakati babák négykézláb.

– Mekkora baromság! – susogja Csöpi bedagadt pofával.

A kongó vashidakon munkaruhás mandrók mászkálnak, hosszú, kampós botokkal igazgatják a reflektorokat. Egy fejhallgatós ürge ront be.

– Te barom! Hova teszed azt a mikrofont? Nem mondtam, hogy az almák mellé!

– Ne pattogjon főnök, a fővilágosító mondta, hogy ide tegyem!

– Én mondtam, Gyurikám!

– De miért avatkozol bele a dolgomba?

– Azért, Gyurikám, mert a szereplő művész úr pofájába lóg a mikrofonod árnyéka. Érthető?

A köpenyes, nyugodt férfi a végén már kicsit felemeli a hangját, de nem várja meg Gyurikám válaszát. Gyurikám letépi a fejhallgatót, aztán vállat von.

– Meglátjuk, mi hallatszik. Ha őket nem érdekli, engem sem érdekel! Három fickó nyögve, káromkodva egy vasúti híd alkatrészét cipeli be. Mögöttük elegáns rondaságában Laja riszálja a fenekét.

– Ide, urak, ide! Azt hiszem, Bazicsek bátyám is ide álmodta! A hídalkatrész a négykézláb álló próbababák hátára kerül. Kezdem sejteni a koncepciót. Egy operatőr jön be. Megigazítja a kamerát. Teker valamit a gombokon, a zsinóron csavar, a kis képernyőt bámulja. Rám néz.

– Te vagy a Süni. Részvétem. A Bazicseket fogtad ki. Nála nagyobb barom alig van itt. Ámbár... – elgondolkodik, az állat simogatja. Serceg a tenyere alatt a kemény, szőke sörte. – Nézd, én szeretem amit csinálsz. Ennek a baromnak legalább elképzelései vannak. Fületlen, farkatlan, de megcsinálja. Ha itt ég a lámpa, az én kamerámon, nyugodt lehetsz, az kép lesz!

Mosolygok, biccentek, nem tudok mit mondani.

– Csak egy dolgot kérek... – szólal meg hirtelen. – Ha találkozunk fél év múlva. Vagy egy év múlva... Ismerj meg. Jó?

Kezet nyújtok. Megszorítja. Fenn megszólal az Úr hangja.

– Jánosom a babákra menj. Jánosom! Tedd fel a fülest! János még mindig rázza a kezem mosolyog. Szőke hajú, kapafogú fickó. A jó őrültek közül való lehet.

– Hova nézzek majd?

– Ne a lencsébe! Ide, fölé! Akkor látják úgy otthon, hogy a szemükbe nézel.

– Jánosom! Ne mondjam mégegyszer, hogy tedd fel a fülest.

A szőke még mindig vigyorog rám, és a kamera tetejére könyökölve mutogatja, hova kell néznem. Egy asszisztens csaj lüktet oda.

– Tedd fel a fülest! Nem hallod? A szőke megáll.

– Te kis ribanc! – mondja kedélyesen, és a fejére húzza a műanyag fejhallgatót. Kivillan a szeme fehére, amint hallgatja, amit a rendező a fejhallgatóba üvölt. Bólogat, a szájához húzza a vékony mikrofont és motyog valamit.

Kattan a plafonon a hangszóró.

– Arra kérem a zenész urakat, hogy hangszereikkel egyetemben álljanak az ezüst elé. Hangpróbát kérek!

Ott állunk töketlenül, a semmibe lógó zsinórokkal, a hangszóróban üvölt a vadonatúj felvétel, kínosan szar.

– Nem lehet ezt letiltani? – súgom Bordának.

– Csendet kértem! – hangzik a hisztériás üvöltés. – Kérem, uraim, ez, ha művészet, de munka is. Fegyelem kell hozzá. Ha azt mondom, csend, akkor csendet kérek szépen! Jó? Köszönöm! Figyeljék az asszisztens kollegina karjeleit.

– Nagyon szívesen! – hörgi Putyu, és kigúvad a szeme, de úgy, hogy a csaj a melle előtt összekapja a köpenyt.

– Figyelem! – hallatszik a rendező hangja, aztán susog a szalag, mindjárt megszólal Putyu dobja. Putyu felemeli az ütőt, lecsap, csak egy tizedmásodperccel később mint kéne. Kattognak a kamerákon a lámpák, a szemem sarkából látom magunkat a monitoron, ahogy almák-körték között úszunk a levegőben, közben a szólómra koncentrálok. Nem mindig vagyunk szinkronban. A szőke operatőr rám közelít, attól félek, átmegy rajtam. A lencse először a pofámba, aztán a kezemen. Az ujjaimra mintha fagyasztót fújtak volna. Fele olyan gyorsan játszok, mint a felvételen. Csöpin a sor. Ugrik énekelni, de a második versszakot kezdi el, miközben a szalagról az első versszak zeng.

– Leállunk! – szólal meg a Hang. – Kicsit jobban figyeljünk, uraim! Gisztől kezdünk!

Borda felkapja a fejét. Ez ért a zenéhez?

Tinik szivárognak be, kuncognak, integetnek. Az asszisztens csaj hisztérikusan próbálja lecsendesíteni őket. Nagyon hülyén érzem magam a lógó madzagú gitárral, egy vásznakkal borított hodájban, hideg lencsékbe bámulva. Megkezdődik a felvétel. Megy minden rendesen, már majdnem véget ért a szám, amikor kitörni készülő röhögés sípoló hangját érzem magam mögött. Hátranézek. A Borda. Nem bírja tovább, kipukkad a feje, röhög, hogy a könnye csorog, az ujjával a kamera felé mutogat, a szája körbeszalad, a fekete szakállától a fogai még villogóbbnak látszanak, hajlong, a hasát fogja, nyüszög, vihog, levegőért kapkod. Csak fél füllel hallom, hogy „leállunk", körbefogjuk Bordát, már mi is vigyorgunk, valami poént sejtünk, de Borda nem tud megszólalni, alig kap levegőt, sipákol, a hátát veregetjük, jaj, gyerekek, nem bírom, liheg, hahotázik, huhuzik, gurgulázik, lassan az egész stáb körénk áll. Borda halántéka kidagad, a feje vörös, az oldalát fogja, jobbra-balra tántorog, aztán lefekszik a földre, most mintha megnyugodna, a plafont nézi, a vastraverzeket, a fentről kíváncsian bámuló világosítókat, már egyenletesebben veszi a levegőt, felül, a kamerára pillant, hehhent egy párat, és kezdődik az egész elölről, mutogat a lencsébe, ez a szar, haha, ez a vacak, haha, ez az ország szeme, hihihi, ez bámul a pofámba, bruhaha, ez a félszemű, hühühü, itt állok előtte és átverem, hihihi, úgy csinálok, mintha zongoráznék, hehehe, hát ez röhejes, minél többen látják, hahaha, annál inkább átverem őket, értitek, bruhahaha!

– Na, még egy sóher a bandában! – mondja valaki a tömegből.

– Ha úgy érzik az urak, hogy kiröhögték magukat, szóljanak!

Bólintunk, hogy kiröhögtük magunkat, visszaállunk a kiinduló pózba. Hiba nélkül lemegy minden, csak ott, ahol ugrik a felvétel, Putyu egy pillanatra elbizonytalanodik.

– Á, hogysmint? – hajlong elő Finesz, fülig vigyorral, csíkos öltönyben. Mérsékelt lelkesedéssel üdvözöljük. – Lenne számomra egy kis ideje a bandának? Mondjuk tíz perc múlva a büfében? Köszönöm uraim!

– Fiúk! Én meg voltam elégedve! – jön Bazicsek ragyogó arccal. – Hogy majd mi megy adásban, azt bízzátok rám! A szerződéseket aláírtátok? Igen? Akkor köszönöm, a viszontlátásra, uraim!


A NAGY MEGBESZÉLÉS

Suhannak a keményített ingű, merev derekú pincérek. Nyolcszemélyes, a tömegtől elkülönített kis boxban ülünk. Bordát várjuk. Sehogysem képes lerázni az autogramkérőket. Csöpi most karatésnak öltözött. Hátán japán szöveg, válláról kicsit lelóg a durva szövegű köpenyszerű ing. Putyu fején vadászkalap csúszkál. Ettől még nagyobbnak tűnik a kopasz koponyája. Dzsó szótlan. Rajta a nyolc éve ismert farmerzakó van. Finesz, mint mindig, az elegancia és a piperkőcség határán, jólfésülten mosolyog, a kezét dörzsöli. A pincér megáll mellette, tisztelettudóan érdeklődik. Finesz ráncolja a homlokát. Csöpire néz.

– Whiskit! – mondja Csöpi. Rászokott a barom.

– Vodka! – mondja Putyu és a kalapja után kap.

– Konyak! – mondom én.

Finesz most Dzsóra néz. Dzsó az abroszt nézi. Megbököm. Kérdőn rám néz.

– Mit kérsz? – kérdi Finesz. Dzsó megvonja a vállát.

– Konyak jó lesz? – kérdem. Bólint.

– Na, mit iszunk, gyerekek? – csap Finesz vállára Borda.

– Két whiski, egy vodka, két konyak! – foglalja össze Finesz a pincérnek, aki kicsit türelmetlenül topog. Most megkönnyebbülten bólint, feljegyez valamit a cédulára, aztán indul.

– Egy pillanatra! – kurjant Borda. A pincér habozik, hogy meghallja-e? Nincs választása, mert Borda megfogja a karját. – Egy étlapot kérek szépen, és egy tonikot! Kösz! – leül az üresen hagyott helyre, Finesz mellé, elégedetten fúj egyet, az asztalra könyököl.

– Na és aztán? – kérdi, mintha folytatnánk akármit is.

– Ha ilyen szépen együtt vagyunk, akkor elmondom a mondómat! – mondja Finesz mosolyogva. Nézünk rá, és nekem valami mocorog a gyomromban. Most valami balhé lesz. Csöpi bedagadt pofáján is gyanakvás ül. Dzsón nem látszik, hogy figyelne. Putyu laposakat pislog, de a fekete szemgolyója jobbra-balra jár. Borda könyököl, egész testével Finesszel szembefordulva, és a pofájába mosolyog.

– Nem hinném, hogy bárki is a Sakálokból vitázna velem, hogy minden bejött. Az első tíz elmaradt buli után hússzorosára nőtt a táborunk. Ha most egy művház bevételes bulit akar, akkor a Sakálokat hívja. Nincs város, ahol ne lennének kiragasztva a plakátjaink. Most itt a tévéfelvétel is. Akármilyen lesz, az egész ország látni fogja. Ez az a pillanat, uraim, amikor értékelnünk kell és terveznünk.

– A túrót tervezünk! – vág közbe Csöpi. – Futunk. Minden lehetőséget kihasználunk. Agyonkeressük magunkat, kaszálunk, amíg lehet!

– Eltaláltad a lényeget. „Amíg lehet". De meddig? Minden nagyobb banda segített eddig. Mert nem hitte volna, hogy ekkorára nőttök. Most már kezdtek egy kicsit keresztben állni. Ne feledjétek, ebben az országban tizenöt éve ugyanaz a húsz ember csinálja a rockot.

– Na és? Ideje nyugdíjba küldeni őket!

– Csöpi, te félreérted az erőviszonyokat! – magyaráz türelmesen Finesz. – Egyelőre csak az léphet porondra, akinek ez a húsz megengedi, akikkel a húsz közül néhánynak tervei vannak.

– Milyen terve lehet velünk egy SZTÁR-zenekarnak? Egy Nicknek? – kérdi Putyu.

– Kérdezd meg Sünitől! – mondja Finesz. Mindnyájan rám néznek.

– Na, Süni. Mondd! – biztat Putyu.

– Például Nick arra is gondolt, hogy beszáll hozzánk. – Egymásra néznek. Aztán mindenki Dzsóra.

– És Dzsó? – suttogja Putyu.

– Jaj, nehogy sírvafakadjál már! – csattan fel Csöpi. – Hány ilyenről hallottál, hogy egy befutó zenekar lecseréli a gyengébb tagokat!

– De hát a Nicknél rosszabb basszusgitárost nem engedtek még színpadra! – mondja Putyu.

– Mint zenész, lehet... – vág közbe Finesz –, de mint menedzser... Képzeljétek magatokat a helyébe. A SZTÁR már kifutott. Ami pénzt be lehetett kaszálni, azt bekaszálták. Sőt, továbbmegyek. Nem bekaszálták, hanem NICK kaszálta be. Nick most újabb befutó lóra vadászik. Ráadásul nem kell sokat bíznia a véletlenre, minden összeköttetése megvan ahhoz, hogy egy közepes lóból befutót csináljon.

– Az a kérdés – vigyorgott Borda –, hogy felvesszük-e a hátunkra, avagy nem? Igaz, Finesz?

Finesz bólint, és nem érzi támadva magát.

– Gondolkodtam a dolgon. Véleményem szerint a bandának nem kéne senkit sem a hátára venni. Saját erőből kéne fenn maradni, de ehhez stílust kell váltani. Dolgozni kell. Üzemmé kell alakulni. Az idő felpörgött, egy percünk sincs a vitára, egységes koncepció kell. Szerződést kell kötnötök egymással, és velem. Szakembereket kell szervezni a színpadi munkához. Ki kell találni mindenkinek az öltözködését, viselkedését, életmódját, sőt lehet, hogy most felháborodtok, a csaj-ügyekben is kell egy megállapodás. Aztán... – Finesz egy paksamétát dob az asztalra – a kapcsolódó ipart is kézbe kell venni. Itt vannak az ajánlatok trikógyártásra. Nyolcan ajánlották fel, hogy előlegezik a tőkét tíz-húsz-százezer trikóra, és abból nekünk trikónként húsz forintot leadnak. Számoljatok csak!

A pincér megérkezik, leteszi a pohárkákat, Borda az étlapba mélyed.

– Kétmillió forint! – suttog Putyu.

– De az hatrészre van osztva, baszdki! – mondja Csöpi.

– Igen – mondja Finesz. – Ráadásul nem is egyenlő arányban.

– Hanem hogy? – emelkedik fel a fotelből Csöpi. Finesz nagyon nyugodt. Cigarettát szív, a kisujját eltartja. Csak úgy villog a gyűrű a kezén.

– Trikónként tíz forint az enyém, a többit osztja el a banda.

Csöpi vissza ül. Putyu hápog. Dzsó is felemeli a fejét.

– Nem rossz. Egy milliócska – mondja kedélyesen Borda, miközben a frissensültek között válogat.

– Igen, egymillió, ha aláírjátok a szerződést – mondja Finesz.

– Hát tudod mit? – áll föl Csöpi, remegve a pipától. – Nem kell a millió! Akkor meg pláne nem, ha te egyedül annyit vágsz zsebre, mint a banda. Nem vagyunk már olyan csórók... – A zsebében kezd kotorászni, végül kiránt egy köteg pénzt, és az asztalra dobja. – Nem kell, érted, nem kell! Tudod ez mennyi? Nyolcvanezer! És erről a többiek még nem is tudnak!

Borda füttyent, leereszti az étlapot.

– Úgy értsük, ezt megtakarítottad?

Csöpi bólogat, és ahogy higgad, úgy igyekszik eltüntetni a pénzt.

– Már csak az a kérdés, hogy kinek takarítottad meg, miből, és mi a szándékod vele – folytatja kedélyesen Borda.

Csöpi verejtékezni kezd. Ide-oda pislog. Hirtelen felugrik, kirohanna, de valamibe elbotlik. Finesz és Borda felsegítik, visszaemelik a székbe.

– Szóval mégis felvetted a dohányt az elmaradt bulikért! – mondja Dzsó. Csöpi nem válaszol.

– Elő a pénzt! – mondja még mindig vidáman Borda. – Ki az asztalra! Elosztjuk, becsületesen Csöpi vonakodva kiteszi maga elé.

– Oszd! – mondja Finesz!

Csöpi kézbeveszi a köteget, és mintha kártyát osztana, kettesével, hármasával dobálja elénk az ötszázasokat. Borda továbbra is az étlapot böngészi, Putyu számolja a lilákat, Dzsó csak bámulja ahogyan a kusza halom növekszik az orra előtt. Hirtelen valami villan. Felkapjuk a fejünket. Egy vigyorgó fotós. Még egyet villant.

– Köszönöm, uraim! – mondja, és kifele indul.

– Kösz, Józsikám! – kiabál utána Finesz, és int is barátságosan a villogó gyűrűs kezével.

– Ez mi? – kérdi Putyu

– Egy szemfüles riporter. Elkészítette az utolsó dokumentumot a banda feloszlatásához. Pedig kár lenne berobbantani ezt az aranybányát, igaz, Csöpi?

Csöpi izzad, és osztja tovább a pénzt megállás nélkül. A bokámig kihűltem. Megfagynak az agysejtjeim. A szívem csak szotyog bennem. Mintha kiderült volna, hogy amit eddig szilárd betonnak hittem, az vékony jégréteg volt. A legkisebb melegre recseg, és engedi a vizet. Ha Csöpi lopott tőlünk, akkor... és egyáltalán, mióta lop? És a többiek? Nézegetjük egymást. Biztos én is gyanús vagyok. De ha engem gyanúsítanak, ha egy picit is gyanakodva néznek, akkor én már úgy viselkedek, mint egy bűnöző. Lesütöm a szemem. Érzem. Érzem, hogy Borda is kételkedik. Dzsó is gyanús. Putyu is. Nem, a Bordát én nem gyanúsítom. Az lehetetlen. Hogy mit nyomorogtunk össze! Miközben lopták a pénzünk!

– Te Csöpi! – mondja még mindig vidáman Borda. – Mire kellett a pénz? Meg akartál lógni vele?

– Nem – suttogja Csöpi. – Finesz azt mondta, hogy ötven rongyért elintézi a nagylemezt.

– Igaz ez, Finesz? – fordul Borda az elegáns csontváz felé.

– Igaz vagy nem igaz, ez most teljesen mellékes. Egy fotó készült, amin a banda hatalmas összegeket oszt szét. Felmerül a kérdés az olvasóban: miből ez a rengeteg pénz? Tud-e erről az adóhatóság? Van-e a bandának működési engedélye? Mindenki érettségizett-e a bandában?

– A kurva anyád, te patkány! – mondja Dzsó halkan, csak Fineszre nézve, véres szemmel. Finesz rendületlen nyugalommal mosolyog. Én is megkaptam a pofámba. Nem vagyok felháborodva. Inkább gondolkodom. Kell ez nekem? Megéri? A zene csak a töredéke annak, amit csinálok. Ezek a szemétségek. A pénz ide-oda. Csajok futtatása. Kis zenekarok visszatiprása, Nagyképűsködés, piálás önjelölt zsenikkel. Csöpi is egy kis hülye. Hogy átverte Finesz! Putyu tartja a pénzt a kezében. Nem tud felháborodni, nincs ki ellen. Néhány pillanat alatt annyit fordult a kocka, hogy az egyetlen biztos pont a köteg bankó a mancsában.

– Mi van, töltött zoknik? Bedobta már Finesz a zsarolós trükköt? Ja, látom, hogy bedobta! Na, akkor nincs más hátra, mint aláírni a szerződést! Süni, utána gyere át, itt ülünk a szomszéd kupéban! – Zsozsó vigyorog a lógó bajusza mögött, int, aztán eltűnik.

– Ki ez? – fordul felém Borda.

– Egy zeneszerző. Bandákat futtat.

– Na, hol az a toll? – kérdi Borda, és maga elé rántja a papírokat. Beleolvas. Hümmög. Röhög. Cüccög. Hűházik. A pincér leteszi a sültburgonyát vagdalttal. Borda megfogja a húspogácsát, harap, rág, tovább olvas. Most egy krumplit kap ki. Belenyomja a sóba. Leharapja a felét. Csettint a nyelvével.

– Nem rossz! Ezt te találtad ki? – fordul Finesz felé. Az bólint. – Nem rossz. Húsz százalék. Te szabod meg, hogy mikor, hol, kivel! Aki megszegi, fizet és repül. Nem rossz. Figyelembe vetted, hogy a cucc több mint a fele az enyém?

– A harmadik oldalon, fölül! Borda lapoz. Szemöldöke felszalad.

– Nem vagy te hülye! Tudod mit? Tessék! – aláírja a papírt, és Putyu elé hajítja. Putyu szó nélkül Borda neve alá írja a nevét. Én is leírom.

– El se olvassátok? – kérdi Borda, és szájából sült burgonyák állnak ki.

– Ha te aláírtad, nincs mit elolvasni!

– Hülye! És ha csak nekem kedvező?

– Akkor szétverjük a pofádat!

– És te, Dzsó?

Dzsó rázza a fejét.

– Nem írod alá?

– Nem – mondja Dzsó. – Kiszállok. Előbb-utóbb úgyis kirúgnátok. Nem bírom az iramot. Meg nem is érdekel. Visszamegyek erdésznek.

– Oké! – mondja Finesz. – Két nap gondolkodási időd van, a telefonszámomat tudod. Most pedig, uraim, ismertetem a programot.

Hosszú, teleírt papírt vesz elő a diplomatatáskájából.

– Holnap reggel nyolckor próba. Nágelék megkapták a címet, a cucc a helyén lesz. Itt vannak a kották, tessék, szólamokra bontva.

Borda felkapja a papírt.

– Kozékot játszunk?

– Azt már nem! – ugrik fel Csöpi, aztán eszébe jut, hogy neki van a legkevesebb oka ugrálni, lassan visszaül.

– Igen. Kozék Gáspár közben rengeteg dolgot elintéz nekünk. Egy dal nem a világ. Ráadásul slágerlistás, mielőtt még felvennénk.

– Ettől féltem – bólogat Borda. – Emlékeztek a „Szirakuza"-botrányra? Amikor a kitalált bandát Kozék egy húszasért felnyomta a listára. Amikor le akarták játszani az ötödik helyezett slágert, kiderült, hogy ilyen nevű banda nem létezik, se égen, se földön!

– Akkor te nem tudod a folytatást! A banda két nap múlva jelentkezett. Most külföldi turnén vannak.

Kezd áttekinthetetlen lenni az egész. Mégis, úgy látom, mindenki megkönnyebbültnek látszik, hogy nincs többé veszekedés, ha hülyeséget is, de legalább egy embert utálva fogunk dolgozni. Felállók.

– Hova mész, Süni?

– El kell mennem.

– Még nem mehetsz. Azonkívül köteles vagy bejelenteni, hova mész. Figyelmeztetlek, hogy nélkülem nem tárgyalhatsz a zenekar sorsát érintő témákról.

Finesz nagyon nyeregben van. Visszaülök. Finesz noteszeket vesz elő. Szétosztja. Tollakat is ad.

Lapozok a noteszben. A külső oldalon piros alapon arannyal nyomva: „Sakálok". Beljebb a zenekar névsora, a tagok rövid életrajza, a kis naptárrészben pirossal megjelölve a születésnapok. A jegyzetek fölött apróbetűs kottával a „NEM TUDOK ABSZTRAHÁLNI" zongorakivonata. Nagyon profi ez a Finesz.

– A nyomdaköltség, telefonköltség, megvesztegetési pénz a közös alapból megy. Így mindenki nyolcvan százalékos gázsit kap, amiből nekem még összedobjátok a húsz százalékot. Putyu ezentúl csak szőke csajokkal járhat. Dzsó, ha velünk marad, megnősül. A legrosszabb kocsi a bandában 1600-as LADA lehet.

Kitör belőlünk a röhögés. Finesz komoly marad.

– Borda és Süni a Blézer utca nyolcban ruhapróbán jelennek meg ma este nyolckor. Dzsó, Öcsi, Putyu pedig holnap este. Megvan? Süni, most már mehetsz! Várj csak! Itt egy cím! Menj oda holnap négyre. Ne beszélj sokat, inkább azt tudd meg, mit akarnak! Na, szia!



AZ „E"-BEN

– No, gyere, lenézünk az E-be! Finesz az ajtó elé gördül Trabant Kombijával.

– Szállj be, aztán ne sajnáld, csapd be az ajtót!

Hörög a motor.

– Kölcsön kaptam ezt a szart, amíg meg nem javítják az Opelt. Baromi jól vettem. Nyolcvanért, részletre. Honnan ismered te Frici bácsit?

Vált a lámpa. Az emberek egymást lökdösve rohannak át az úton. Világítanak a kirakatok. Az autók reflektorai csíkokat húznak a levegőbe.

– Kicsodát?

– A Frici bácsit.

Finesz nem néz rám. A sebességváltót markolássza, rágja az alsó ajkát, kombinál, méreget.

– Nem is tudom...

– Te, el ne szúrd, amit csinálok. Nehogy valakivel aláírj valamit! Most azt hiszed, hogy a csúcson vagy, de két ember elég, hogy eltűnjél! Ebben az országban nem az a hatalmas, aki sok emberen tud segíteni, hanem az, aki soknak tud ártani! Érted? Nem vagy te olyan hülye.

Finesz szinte magának magyaráz. Töprengő az arca, sárga, kék, zöld fények kenődnek szét rajta. A hídon döcögünk. A víz olajfekete, a neonok villogó fényét tükrözi. Csúcson vagyok? Ki tudja? A pénz még nem kezdett ömölni. A dicsőség? Hogy naponta ezer autogramot osztok ki? Hogy kétszáz levél jön, meztelen fotókkal? Hogy ideggyógyászok adják egymásnak a kilincset nálam? Hogy külön Sünológiai tanszék alakult az egyetemen? Mi ez? Semmi. Megy-jön. Elmúlik.

A kapu előtt feketéllik a tömeg. Finesz törtet. Nehezen adnak neki utat. Megyek mögötte. Egy tini az arcomba bámul.

– Süni! Süni! – vigyél be!

Fineszt megfogja két kapuőr.

– Van tagságid?

– Finesz vagyok. Nézz meg a listán!

Az őrök csúsztatják ujjúkat a névsoron.

– Itt nincs semmiféle Finesz.

A tinik között a kiabálás erősödik.

– Süni! Mikor játszotok, és hol? – üvölt valaki mellettem, a fülembe. – Süni, adj egy autogramot! Ide, a karomra!

Az őr felnéz. Fülig szalad a szája.

– Szia, Süni! Jöttél megnézni a Sakáletetőt?

Udvariasan tárja ki a kaput. Finesz mozdulna, de visszalöki.

– Velem van! – mondom halkan.

– Oké, Süni! – bólogat az őr, és beengedi.

– Héj, Süni! Mikor jön ki a lemez?

– Héj, Süni, van új szám?

– Süni! Hallod? Figyelj! A csajom beléd esett! Majd elküldöm hozzád!

– Hé, Süni! Bírod még? Hány csaj van naponta?

Finesz úgy integet vissza, mintha őt ünnepelnék. Hátul még hallom, hogy az egyik kapuőr odaszól a másiknak.

– Biztos hallotta, hogy a Sakáletető jobb, mint a Sakálok!

A második rostán már szó nélkül átengedik Fineszt, és a négy tinit, aki szorosan mellettem jön. Azt játszák, hogy ők a testőreim. Lökdösik, hárítják az embereket. Amint a lépcsőhöz érünk, eltűnnek. Egy torzonborz-puli-frizurás még visszaszól.

– Csak szólj, ha valakit ki kell osztani! És kösz!

A márványfalakon színes filctollakkal rajzolt plakátok, feliratok, hirdetmények.

„LEVIS FARMER SÜRGŐSEN ELADÓ, VAGY DIPLOMA-MUNKÁRA CSERÉLHETŐ! 403-AS SZOBA, NE KOPOGJ, GYERE BE!!!"

Istentelen bűz. A színpadon, színes lámpák fényében, derékig ködben, pattanásos középiskolások nyűvik a gitárt. A közönség köhög, fuldoklik, de nézi. Az első tíz sor lelkesen ugrál. Az emeletesre tupírozott hajú szólóénekes parancsszavakat üvölt a mikrofonba.

– A kezeket! Még! Hangosabban! Most taps! Ki a legjobb? A tömeg hullámzik, izzad, lelkesedik. Finesz eltűnik egy oszlop mögött. Vége a számnak. Sárga tűz lobban a hangfalból, pereg a dob, gitárszóló egy hangon, basszus fél hangon, a testek felveszik a lüktetést, mintha az előzőt folytatnánk, semmi sem változott.

– Csíped, ezek feltaláltak egy saját füstgépet!

Akinek csípnie kéne, hörögve fuldokol, a zsebkendőjét a szájába tömi, de bólogat. Szóval csípi. Megáll mellettem egy feltűnően nyugodt farmeröltönyös férfi. Nézi az arénát. Az arca rezzenetlen. Rám néz. Biztos ismernem kéne valahonnan. Bólintok. Kezet nyújt. Mond valamit. Nem értem. A fülemhez hajol, úgy üvölti.

– Menjünk egy csendesebb helyre!

Elindul előre. Furcsa, idegen akcentussal beszél. „Mánjunk", azt mondta. Magyar ez egyáltalán? A presszónál fékez le.

– Mit iszol?

– Kávét, kösz.

– Te még nem ismersz engem. A Paganini mondta, hogy itt leszel. A szerelés ügyében. Az erősítők. Tudod. Én vagyok az, akinek a zsebedben a névjegye.

Kotorászok a szebemben.

– Érdekel a cucc?

– Persze, hogy érdekel.

– Gyere, megmutatom. Itt lakom öt percre!

– Elég volt, Süni? – kérdi a kapuőr kedvesen.

– Mindjárt jövök!

– Te bármikor jöhetsz!

– Kösz!



SZILVA LAKÁSÁN

– Tudod, három évig voltam kinn. Ez most a teljes vagyonom. Abból kell lakást cserélnem, autót vizsgáztatnom.

Az asszony pongyolában támasztja az előszoba falát. A hároméves gyerek krémest ken el egyenletesen a szőnyegen. A fémcsatokkal felszerelt, csodás, fényes ládákban előkelő fekete előlapos műszerek.

– Itt vannak a papírok. Ez egy csúcs cucc.

A fickó az asztalra teszi a színes prospektusokat. Rám néz.

– Hatszázezer.

– Rengeteg.

– Háromévi munkám van benne. Ha ennyiért nem megy, inkább el sem adom. Összehozok egy új bandát, és keresek vele.

– Nekünk csak ötszáz rongyunk van rá.

A fickó széttárja a karját.

– Lehet, hogy egy hét múlva a fejem verem majd a falba, de most úgy érzem, nem adhatom oda ötért.

Az asszony levegőt vesz. A férje szemét keresi. Az nem néz rá. A gyerek most mászik rá az erősítőre.

– Egy kávét? – kérdi a nő.

– Nem, köszönöm, most ittam!

Patt helyzet. Tulajdonképpen nem érdekel. Nincs, nincs! Felállók. A srác is veszi a kabátját.

– Oda kéne adni! – mondja a nő halkan. – Beszélje rá! Megyünk le a lépcsőn.

– Kilóg a lábam ebből a házasságból. Tíz évből kettőt vagyok itthon. Megértem, hogy ez nem ideális. De ha most eladnám a cuccot... a pénz közös szerzemény lenne, így meg munkaeszköz. Érted?


MEGINT AZ „E"-BEN

Az „E"-ben már tetőfokán a hangulat. A fojtó füst betölti az egész előteret. A fuldokolva őrjöngők ugrálnak, kiabálnak, kezüket nyújtogatják, inkább saját eksztázisukkal vannak elfoglalva, mint a zenekarral. A pattanásos szólóénekes filmekből látott pózokba vágja magát, de egy félszeg mozdulata mindig megtöri a varázst.

– Hallom, Dzsekkel is tárgyaltatok!

– Igen! Négyért teljes cuccot ad!

– Átver! Ismerem a forrásait!

Üvöltözünk a zajban. Keringenek körülöttünk az emberek. Finesz hajlott alakja időnként felbukkan, majd újra eltűnik. Azon veszem észre magam, hogy a fejem rázom. Belém mászott ez a rohadt, makacs lüktetés. Verejtékeznek az ablaküvegek. A sötétebb sarokban párok gyúrják egymást. A színes reflektorok utolsókat villannak, sötét, aztán világos, a zenekar lekapja a hangszereket magáról, meghajol. Fütty, ováció, taps. A pattanásos társaira néz. Szemében a kérdés, hogy mehet-e még egy? Mire a választ megkapná, a taps megszűnik, a közönség a büfébe, a vécékre, a folyóirat-olvasóba, a kiselőadóba, és a földszinti diszkóba tódul. Nincs más hátra, mint leszerelni. A technikus a kábeleket tekeri boszorkányos gyorsasággal. A másik a mikrofonállványokat hajtogatja össze. Ketten a hangfalakat cipelik lefelé a lépcsőn. Biztos van még egy bulijuk ma este.

– Én csak úgy hívom ezeket, hogy büdös bunkók – mondja a srác a farmerszerkóban. – Az karrier, hogy egy húsz példányban megjelenő újság hátsó borítójára kerülhetnek! Meg nyilatkoznak, hogy „kemény rockot játszunk!" A hülyék! Én, öregem, látom, hogy mi van kinn! Két napja jöttem haza, és nem térek észhez. Azt hiszi a bunkója, hogy egy tűt szúr a fülébe, akkor már punk? Ahhoz mondani is kéne valamit!

A fickó remeg a dühtől. Nem érdekel. Nem érdekel semmi. Üsse meg a guta. Valaki a vállamra rakja a kezét. Finesz mosolyog. Mögötte a Dzsek.

– Azt hiszem, összejön a dolog! – mondja Finesz. Dzsek a dühös srácot nézi. Bólint.

– Hello Szilva. Hazajöttél?

– Haza – mondja Szilva cseppet sem barátságosan. – Te meg fejed az óvodásokat, mi?

Dzsek arcizma sem rándul.

– Átverem őket, ahol érem. Ezt odakin úgy hívják, hogy biznisz. Nem?

– Odakinn már rég lelőttek volna!

– Azért csinálom itthon. Na, akkor mikor? – fordul Dzsek Finesz felé.

– Délben, ahogy megbeszéltük! Felrakjátok a cuccot, ők átveszik, aztán... jöhet a suska! Valaki megfogja a karom. Körülöttem áhitatos suttogás.

– Figyeld, a Süni dumál a SZTÁR-osokkal!


EGY AJÁNLAT A SZTAR-TÓL

Nick húz magával. Csak féloldalt nézek rá, egyszerű indián fejdísz van rajta, fekete a haja, és kontyba van kötve, a derekán golyószóró teljes hevedere, a lábán két régi vasaló. A szeme alig van kifestve, kicsit kékes fekete, arany pettyekkel. Kinyit egy ajtót, nagy darab fickó ugrik elénk, de megismeri Nicket, beenged. Odabenn a teljes SZTÁR kollektíva hever a fotelekben, az asztalon csak reklámfilmekben látott italok, cigaretták. '

– Itt találtam, az előcsarnokban! – mondja Nick.

– Akkor itt kell lenni valahol Finesznek is! – mondja a dobos, és igazgatja a kályhacsövet a karján.

– A Finesz most nem érdekes. Ide figyelj, Süni. Egyszer már tárgyaltunk. Akkor nem jutottunk semmire. Most konkrét ajánlatom van, két napot gondolkozhatsz rajta. A szólósunkat műtik. Nekünk menni kell nyugatra. Hat hónap. Új műsor kell, két nagylemez, három országban tévéfelvétel, az egész utat filmezik. Nem kell mást csinálnod, csak amit eddig. Mi alkalmazkodunk.

Hátra sem nézek, úgy ülök le. Az egyik muszklimiska széket tol álam. Jobbról poharat nyomnak a kezembe, balról cigarettát. Egy másik tölt, a harmadik tüzet ad. Mintha berúgtam volna. Rózsaszín minden. Ezt egyszer álmodtam, hogy így lesz. Hogy beszarva figyelnek a nagy sztárok, a válaszomat lesik, és a feltételeket én szabom.

– Nem kell most válaszolni. Két napod van rá. Kérdezz meg mindenkit, aztán döntsél egyedül. Hogy mennyi pénzed lesz, arról nem is beszélek. Hogy kikkel fogsz együtt fellépni, az sem érdekes. De hogy kurva nagy lehetőség ez neked, az kutyaisten!

– Rajtunk is segítenél – mondja a dobos.

– És hat hónap után nyugodtan visszamehetnél a Sakálokba. Hozhatnál nekik cuccot. Magadnak is. Kész szerződéseket hozhatnál.

– És mi alkalmazkodunk hozzád.

– Gondold meg!

Egyik kezemben drága itallal telt pohár, a másik kezemben drága cigaretta. Az arcomat figyelik. Ez a Nagy Lehetőség? Kortyolok egyet, szippantok egyet. Csend van. Gomolyog a füst. Karika, nyolcas, kilences, dollár, fontjel a levegőben. Az édeskés aromák keverednek a szájpadlásomon és az orromban. Higgadtan. Csak higgadtan. Egyetlen mozdulattal sem árulhatom el magam. Ezek itt, ha begurulnak, elsöpörhetnek a föld színéről. Hiába a mi bulinkra jön el a legtöbb ember. Ezeknek a zsebében van a rádió, a tévé, az újság. Ha lemondom, akkor úgy kell lemondanom, hogy inkább ők mondják ki a nemet. Nyílik az ajtó. Felbolydul a füst, keveredik, tekeredik a levegőben. Az egyik izompacsirta dörren be. Izzadt a homloka.

– Két ökör egymásnak ugrott. Itt tépik egymást az ajtóban. Mi legyen?

Nick leveri a hamut a cigarettáról.

– Van nálad spray?

A pacsirta bólint. Nick is bólint. Pacsirta kimegy. A zaj egy pillanat múlva lecsitul. Nyílik az ajtó, pacsirta tapogatózik be. Taknya-nyála egybefolyik. Kezében egy kis kerek dobozka.

– Mi van?

– Ezeknek is van.

Nick szív egyet a cigijéből. A zenekar részvétlenül figyeli a tántorgó testőrt.

– Adjatok neki vizes törülközőt! – adja ki a parancsot Nick.

Amíg a pacsirtát ápolják, diszkréten intek Nicknek, és kifelé indulok. Utánam szól.

– Két napod van!

A folyosón Szilva és Dzsek zokog, egymás vállára borulva. Finesz mosolyog mögöttük. A tinédzserek körben állnak, és sutyorognak.

– Valaki megfújta őket.

– Egy frászt, ez két testvér, tíz éve nem találkoztak!

– Francokat, egymást fújták meg!

– Mivel?

– Mivel, mivel! Könnygázzal! Olyan, mint a desodor, csak bőgsz tőle. Nyugaton lehet kapni!

Finesz kacsint. Nagy öröm érhette, mert ott bujkál a sunyi pofáján az önelégült mosoly. Fúródik át a tömegen, én megyek utána.

– Egy kicsit összeugrasztottam őket. Azt hiszem, sikerült lejjebb szorítani az árat. Hogy miket mondtak egymásnak! Ismerik egymás ügyeit! A vámmal, a valutával, az adóval! Nagyon sokat tanultam. Sünikém, nagyon sokat tanultam! Iszunk valamit?

– Nem. Már késő van.

– Oké! Akkor holnap! Szia!


A HELYES MEGFEJTÉS

Csöpi fel-alá sétál az öltözőben. Huszárruhában van, a csákójában árvalányhaj leng. Dzsó a basszusgitár húrjait simogatja. Borda újságot olvas. Putyu szuszogva húzza magára a kaftánt. Behúzom magam után az ajtót. A füttykoncert azonnal megszűnik.

– Kivágom a csajokat! – morogja Csöpi. – Nem lehet két értelmes szót váltani. Mindig ül valakinek az ölében egy csaj. Elegem van az amatőrizmusból!

A tükrös asztalkák mellett műanyag kannában piros lé.

– Igyál Süni! – mondja Borda az újság mögül. Honnan látta, hogy bejövök? Ja, persze! A tükörből a szemembe vigyorog. Enyhén mocskos pohárba löttyintek egy kis lét. Jó savanyú bor. Berúgják az ajtót. Barna köpenyes nő csámborog be, hóna alatt papírcsomaggal.

– Kérem szépen, én nem várok tovább a zenekarvezetőre. Ki akarom fizetni magukat. Kérem szépen nekem tíz perce lejárt a munkaidőm, sietnem kell haza...

– Persze, Onedin van a tévében! – morogja Borda. A nő felkapja a vizet.

– Én már maguknál sokkal nagyobb művészekkel is találkoztam! Tessék azonnal felvenni a pénzt! Nem lopom én az időmet! Ne szórakozzanak velem!

Csöpi fel-alá sétál, Dzsó a húrokat buzerálja, Borda olvas, én iszom. A nő zavaros, szürke szeme rajtam állapodik meg.

– Magát már láttam valahol!

Nem válaszolok. Bámul a pofámba. Valamikor szép lehetett.

– Nem a tévében láttam magát?

– De ott látta! – mondja Borda az újság mögül. A nő kirohan. Egy pillanat múlva vörös műbőrkötéses könyvvel jön vissza.

– Brigádnapló. Majd föléírom, hogy itt járt, és beszélgettünk, írjon valami keveset ide. Valami szépet.

– Írjál, Sünikém, valamit! – mondja Csöpi gunyorosan.

A nő boldogan hurcolja ki magával a legújabb trófeát az aranyjelvényhez. Sárga garbós, borostás, kék szemű fickó támaszkodik az ajtófélfához.

– Melyikőtök a Süni?

– Nincs itt! – csukja be az ajtót Csöpi.

– Pofánváglak, kishaver! – rúgja ki a részeg fickó Csöpi kezéből a kilincset. – Ha beszélni akarok a Sünivel, akkor beszélek a Sünivel! Érted?

Csöpi körülnéz. Ilyenkor dönti el, hogy hős legyen vagy bölcs.

– Én vagyok a Süni!

– Mindjárt gondoltam. Na. Gyere ki egy kicsit.

Borda pattan fel.

– Mit akarsz tőle?

– Ne szarj be, nem eszem meg!

A srác úgy leng a folyosó két fala között, mint egy falióra ingája.

– Francba is... kicsit beszívtam. Na, ide roggyanjunk le. Nem haragszol, hogy beszívtam?

– Nem. De gyorsan mondjad, mert mindjárt kezdünk. A közönség tombol, visít, a disc-jockey hangja csak pillanatokra tör elő.

– Te nem tudod, ki vagyok baszdmeg. Akárki. Érted? Akárki. – Vagy három mondatot elmond, mire a nyelve kigabalyodik annyira, hogy érteni is lehet.

– Te vagy az az őrült gitáros, mi? Na, azokat a hülyeségeket, amiket hallottál, emlékszel, hogy „ti-tá-ti-ti-ti..." Szóval azokat én megfejtettem. Tudod, mert én lopok. Abból élek. Tudod, hány óvodára valót lopnak itt el naponta? Én sódert lopok. Hányadik kerületi gyerek vagy? Én nyolcadik. Agyonvertek egy havert a rendőrök. De ez nem érdekes. Ő volt a hülye. Tudod, mennyit szedek össze? Napi tizenkétezret. De nem árulom el a trükköt. Megyei titkárokkal járok vadászni. Hehe! És iszok, mint a franc. Nem is tudom, hol fogok ma aludni. Padon. Vagy hol. De ez nem érdekes. – A nyelve botladozik, de a szeme tiszta és nyugodt.

– Naszóvalbaszdmeg ez az izé... ez az üzenet... mert én programozó vagyok... tudod, olyan számítógépes. Meg matematikus. Kurva tehetséges vagyok... voltam... mióta iszom... szóval... tudod, mit jelent az a szar, amit hallottál? Nem fogod elhinni! Hogy valahonnan űrhajó száll le. De ez sem érdekes. Érdekes? Nem érdekes! Bevittek hat napra, hogy közveszélyes munkakerülő vagyok. Hat napig tartott, míg megjött az igazolás. Itt a papír. Hol is a papír?

A zsebében kotorászik. Ünnepélyes érzés száll meg. Ki kell hámozmom belőle, amit lehet.

– Hová szállnak űrhajósok?

– Valahova... a város környékére... valami... Tau Ceti vagy miazisten... én nem értek a csillagokhoz... hol az a papír, na. Tessék, itt van.

Gyűrött papírt mutat. Géppel írott végzés. Hogy nevezettet szabadlábra lehet helyezni. Finesz jön kézdörzsölve, vigyorog.

– Süni úr, lesszíves az öltözőbe fáradni, rövid megbeszélésre!

– Mindjárt, Fineszkém, egy pillanat! – Finesz megáll a sarkon. A sráchoz hajolok, egészen közel. Lassan, tagoltan mondom. – Most egy kicsit részeg vagy. De szedd össze magad. Mondd el még egyszer. Kik szállnak le? Hova? Miből tudtad ezt meg? – Mintha legyeket kergetne, úgy hadonászik. Pislog.

– Nem érdekes. Hülyéskedtünk a haverokkal. A szótagokat, mintha koordináták lennének. Nem érdekes. Kit érdekel? Jönnek, és kész. Majd jelentkeznek. Ahogy nálad jelentkeztek, úgy másnál is tudnak, nem? Na, meghívlak egy felesre!

A falnak nyomja a hátát, a lábával hátrafele araszolva próbálja kiegyenesíteni magát. Állandóan visszacsúszik. A karom után kapkod.

– Mivanbaszdmeg, itthagyod a haverod?

– Sünikém, ha megkérhetlek! – vigyorog Finesz a sarkon.

Mi ez a csöpögős kedvesség? A színpad felől hörgő üvöltés, fütty, taps, döngő gépzene. Finesz az öltöző felé noszogat. Kétméteres, öltönyös férfi áll az ajtófélfánál. Cigarettázik, újság van a kezében, de mintha mégis másfele figyelne. Finesz kopogtat az öltöző ajtaján. Mi az? De udvariasak lettünk! Benn dermedt csend. A fiúk alázatos testtartással ácsorognak, kopaszodó, kövér, alacsony férfi ül keresztbe tett lábakkal az egyetlen széken, és kedélyeskedik.

– Mondtam Sammy Davisnek, hogy „idefigyelj, te féleszű..." – Borda kuncog. A többiek korholóan néznek rá. A kopasz rám néz. Fürgén felpattan, elém rohan, a kezét nyújtja. – Nos, örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem ezt a nevezetes társadalmi lakmuszt.

Motyogok valamit. Forró, és száraz keze van. Keményen szorongat.

– Na. Ülj le. Mesélj.

– Nincs mit mesélnem.

Finesz a kezét dörzsöli, és heherészik.

– Talán nem emlékszel az izé... elvtárs... na, koncentrálj. He... he... he...

Tényleg, milyen ismerős! Nahát! Egy szobában vagyok a Nagy Emberrel! ! !

– Nna – mondja a Nagy Ember egyáltalán nem úgy, mintha az örökkévalóságnak beszélne. – Szóval mi ellen lázadozunk?

– Dehogy lázadozunk, dehogy lázadozunk... – hajlong Finesz. – Csak a magunk szerény módján hozzájárulunk az ifjúság kulturált szórakoztatásához.

A Nagy Ember bólint.

– Hallom! – A szeme szigorú lesz és szürke. Az ajtó felé int. Kintről visítás, kiabálás. – Meg iszunk, szipózunk, erőszakoskodunk, látomásaink vannak. – Rám néz. – Milyen látomásaink vannak? Kik jönnek? Felszabadító csapatok? Vagy űrhajósok? Kiknek lettél te a zászlója, te hülye! – Dermedt csend. A falhoz lapulok, előttem vöröslik Nagy Ember kopaszodó homloka. Nyikorog az ajtó, az öltönyös néz be, aztán bólint, és visszahúzódik.

– Tudod, a zászlók sorsa, hogy kitűzik. Mind. Aztán lobognak. Fú a szél. De ha vége az ünnepnek, bevonják, betekerik nylonba, és a padlásra rakják. Mind. Ki tudja, jövőre előveszik-e? Vagy csináltatnak újat, mert ez kicsit poros lett, meg aztán a zászlóiparnak is élni kell valamiből!

Ezt már egészen halkan mondja, megint ül a helyén. Barátaim versengenek a fal színével. Na, mi van, lázadók? Elnyomottak? Mindegyiken látszik, hogy egyetlen vágya, valahogy, akárhogy is, szalonképessé válni. Dzsó. Dzsó, mintha nem lenne beszarva. Tisztogatja a gitár húrját.

– Félreért minket – szólal meg. Nagy Ember megperdül a tengelye körül. Farkasszemet nézne Dzsóval, ha az nem a húrokkal lenne elfoglalva. – Nem kell ezt a dolgot ilyen véresen komolyan venni. Vihar ez egy lavórban. Kis botrány minden bandának kell, hogy különbözzön a többitől.

– Értem – bólogat a kopasz. – Mondd csak! Mondd csak!

– A szerencsétlen tényleg rosszul volt – mutat felém Dzsó –, kupán csapta egy bakter. Lehet, hogy agyrázkódása is volt. Vagy tán el se múlt. – A kopasz bólogat. – Ez itt egyfajta zene. Amire lehet ugrálni. Jobb, ha itt ugrálnak, mintha a téren ugrálnának. Jobb, ha itt üvöltenek, mintha otthon üvöltenének. – Dzsó fel sem nézve, komótosan osztja az igazságokat. Nagy Ember feláll.

– Ennél már sokkal jobb lenne, ha a sportpályán ugrálnának vagy egy kórusban üvöltenék ki magukat. Világszínvonalon. Nem?

– Ezek? – mutat ki Dzsó. – Csupa mutáló, tornából felmentett pattanásos?

Nagy Ember bólint. Leakasztja a ballonkabátját a fogasról.

– Na. Hát csak így tovább, fiúk. Sok sikert! Csapódik az ajtó. Az üvöltés felerősödik, majd elhalkul.

– Ki hívta ezt ide? – kérdi a csendben Csöpi.

– Te kérded? – néz rá Borda.

– Most mi van? – kérdi Putyu a kaftánban. – Jó, amit csinálunk vagy nem? Be vagyunk tiltva, nem? Ki érti ezt? Mit játsszunk? Mehet minden úgy, ahogy eddig?

– Úgy már nem – mondja Dzsó és nem néz fel.

– Na. Adjatok egy cédulát! Mi lesz a műsor?

Csöpi sürög-forog. Egy plakát sarkát letépi.

– Az Absztrahálni-val kezdnünk.

– És aztán?

– A szokásos.

– Oké. írd le nekem is!

Semmi közöm az egészhez. Zászló lettem. Most már lobogok, de érzem, lassan véget ér az ünnep.

– Gyerünk Süni! – kacsint rám Borda. Bob Hercegnek öltözött. Már csak egy jelmez lóg a fogason. Oda se nézve bújok bele. A többiek kimennek. Csöpi még visszaszól.

– Az orgonaszó után jössz!

Leülök.

– Mi ez?

Egy negyven centis gyerek áll a gitártokom előtt.

– Gitár.

– Milyen gitár ez?

– Olyan gitár.

A gyerek szája egyre nagyobbra nyílik, a szeme összeszűkül.

– Nem esik le innen a gitár?

– Nem. Gázzal van töltve.

– Hova esik a gitár?

– Felfelé.

– Honnan jöttél?

– Otthonról!

– Hol laksz?

– Lakásban.

– Milyen lakásban?

– Szögletesben.

– Ott, mellettünk?

– Igen. Ahol a csapból víz folyik.

– Nálunk is.

A gyerek körbe tipeg.

– Szomorú vagy?

– Igen.

– Miért vagy szomorú?

– Mert elromlott a herkentyűhergelőm.

– Megcsináljam?

– Légy szíves!

– Tessék. Már meg is van. Még mindig szomorú vagy?

– Már nem.

– Akkor meg miért nem nevetsz?

– Összevarrták a szám szélét.

– Felvágjam?

– Nem szabad. Már össze is nőtt.

– Akkor már soha nem nevethetsz?

– Dehogynem! Borotválkozáskor!

A gyerek újabb kérdésen töri a fejét, de hallom, az orgonaszóló a végéhez közeledik. Kinyitom a tokot, még egyszer végighúzom a pengetőt a húrokon, jó. Nem hangolódott le. A tükörbe nézek. Mit csináltak ezek belőlem? D'Artagnan bámul rám vissza. A három testőrből a negyedik. Na, gyerünk fiúk! Megállók a színpad szélén. Dolgozik a zenekar. A villódzó színes reflektorfénybe kezek nyúlnak a nézőtér felől. A technikus ragyogó pofával váltogatja a reflektorokat.

– Tudod, öregem, milyen drága egy ilyen fénykapcsoló? – üvölti a fülembe. – Nyolcvan forint! Számold meg! Tíz darab van ilyen benne!

Villanykapcsolók állnak sorban, egy kifaragott rajztáblán.

– Nyolcszáz forint! És én pénzért vettem!

A zenekar most csupa vörös. Az árnyékuk jobbra vetődik. Dzsó keményen döngeti a basszust. Nagy terpeszben áll, szemben Putyuval. Semmi sem látszik az arckifejezéséből. Vált a fény. Most kék jön, jobbról. Az árnyak átrohannak bal oldalra. Aztán ritmusra felvillan a dob mögé épített reflektor. Putyu árnyéka égig nő. Csöpi a mikorofonállvánnyal hadonászik. Valaki megfogja a kezem. Derékig érő csaj. Hozzám bújik. Kiabál valamit. Lehajolok, hogy halljam.

– Szakítottam a vőlegényemmel!

Bólogatok.

– Mert fanatikusak a szülei! Baptisták! Én meg nem vagyok az! Sem fanatikus, sem baptista!

Nézek rá, bólogatok. Érzem a leheletén, hogy ivott.

– Nem bánkódok! – süvölti. – Egyik jön, másik megy!

Fogom a kezét. Felemelem. Közelebbről megnézem.

– A gyűrű? – üvöltöm.

– Otthon.

Borda nagyon hosszúra nyújtja a szólót. A lány borzongva bújik hozzám, mint egy meleg kályhához. Megölelgetem. Kétszer körül éri a karom. Nagy, kemény, feszes mellei vannak. Felnéz rám.

– Hallottad, hogy meghalt a Led Zeppelin dobosa?

Úgy néz rám, mintha azt várná, hogy sírva fakadjak. Intek a fejemmel, hogy nem hallottam.

– Alkoholmérgezés! – leheli a fülembe öt szondányi szesszel. Borda felnéz. Kibontakozok a nőből. Két ugrással az erősítőmnél termek, bedugom a gitárt, és adj neki!

A tömeg ugrál, őrjöng, sikoltozik. Csöpi mögött egy nagy orrú, esetlen srác áll, kopott tanulógitárral, és a kezemet nézi. Hát ez hogy került ide? Nincs idő gondolkodni. A tempó sodró. Most kell vigyázni. Ritmusváltás jön. Együtt a szólógitár-basszus és a dob. Borda találta ki ezt a menetet. Hatásos. A tinik keze fennakad, aztán átallnak. Itt egy kiállás. Most Csöpi sikoltozhat. A tömeg kívülről tudja a dalt. Többszáz jobb hang is énekel, mint a Csöpi. Tessék. Vége a számnak. A színek kialszanak, sötét, füttykoncert, taps, éljenzés.

– Kösz! Kösz! – szerénykedik Csöpi. – Most egy szomorú hírt kell közölnöm veletek. Itthagy minket... – halott csend támad, mindenki rám néz –... Dzsó. Ez a mai koncert a búcsúkoncertje.

Zavaros kiabálás

– Miért mész el, Dzsó? – üvölti valaki.

– Saját zenekart alapít! – válaszol Csöpi.

– Nem alapítok saját zenekart – szólal meg Dzsó a másik mikrofonban. – Azért megyek el, mert hányingerem van attól, amit veletek művelünk. Azért megyek el, mert megundorodtam magamtól. Mert nem akarom, hogy rabló legyek. Nem akarok pénzt elfogadni, és másokat megvesztegetni. Nem akarok senkivel sem lefeküdni, csak hogy jobban menjen a banda szekere. Nem akarom, hogy az öltözőbe jöjjetek, és elvárjátok, hogy mindenkit megkeféljen a banda. Nem akarom, hogy a zenekarvezetőm lopjon tőlem, és nem akarom, hogy én kapjam rajta! Nem akarom, hogy állandóan mindenki belém törölje a lábát, és közben büszke győzőként álljak kinn a saját zsíroskenyeremből vásárolt reflektoraim fényében! Nem akarom! NEM AKAROM! ! !

Dszó levágja a gitárját, és kimegy. Csöpi utána rohan. Szoborként állunk. Valaki fütyül. Borda egy hangot kezd nyomni az orgonán. Az öltöző felől csapkodás, üvöltés. Putyu a lábgépre lép. Lassú szólót játszok. A nagy orrú fickó a kopott dobozgitárral közelebb jön, és a kezemet nézve utánozni próbál. Biztos Csöpi engedte meg neki. Senki sem figyel ránk. Beszélget, vitatkozik a közönség. Csöpi fejhangja és Dzsó mélyebb hangja árad elő a függönyök mögül. Csöpi ront be. Integet, hogy álljunk le. A mikrofonhoz megy.

– Olyan vádak hangzottak el itten, amikre válaszolnom kell. Tessék. Meg lehet számolni! Számoljátok meg! – hörögve-sikoltva üvölti ezt a „számoljátok meg "-et, és a közönség közé vágja a pénzt.

A tömeg felbolydul, a szállongó pénzre vetik magukat. Csöpi kitépi az állványból a mikrofont, és kíséret nélkül a „Nem hallgatnak a Sakálok"-at énekli. Beszállunk mi is. A tömeg még verekszik a pénzért. Hát akkor adjunk neki! Olyat szólózok, hogy érzem, a vér kibuggyan az ujjam begyéből. Hadd csorogjon! Gyerünk! Adj neki, nyomd, Putyu, nyomd!

Csöpi úgy énekel, mint aki soha többet nem akar már énekelni. A közönség elcsendesedik. Mi egyre vadabbak vagyunk. Putyu bőg. A turbán alól nagy cseppekben csorognak a könnyek. Nem érzem a kezem, csak azt, hogy valamiért üvölteni szeretnék. És miért ne üvöltsek? Kiszakad belőlem valami vadállati sikoly, térdre rogyok. Megy a zene tovább. A technikusok a színfalak mögött állnak, tehetetlenül topogva. Görögnek a számok, nem nézünk egymásra, mindig tudjuk, mi után mi jön. Hirtelen feldübörög mögöttem a basszus. Dzsó. Visszajött. Teste lesz a zenének. Hemzseg a fülemben a sok kövér hang. Feldagad, lelappad, bemászik az agyamba. Egyszer csak elhallgat a dob. Putyu megy el előttem, lehorgasztott fejjel. Én se tudok már játszani. Leteszem a gitárt. Megyek Putyu mögött. Jön Csöpi is. Utána Borda. Egyedül Dzsó áll a színpadon, és játszik. Kitör a hangorkán. Biztatják. Tapsolnak. Fütyülnek.

– Nagy marhák vagytok, ha hagyjátok elmenni! – mondja Nágel.

Nézem magam a tükörben. Ilyen lehervadt testőrt még nem láttam! Rongyokban lóg rajtam minden. A kalapom hátracsúszott, az övem lóg, a gombok kiszakadtak a zakóból. A nadrág kicsúszott a csizmából, és esetlenül fityeg. Putyu kaftánja átázott, Csöpiből már semmi huszáros nem látszik, a dolmány, az ing, a köpeny, minden úgy összekeveredett, mint egy ócska vizes törülköző. Egyedül Borda jobbágy gúnyája ép, sőt most még hitelesebb a lengő gatya, meg az izzadt-csapott fekete szakállas fej körül a gyűrött gyolcsing.

Támasztjuk a falat a folyosón. Dzsót még soha nem hallottam kívülről. A többiek is figyelnek. A tömeg tombol, Dzsó meg dallamot játszik, kísér, és a basszust is nyomja, egyszerre. Most biztos boldog.

– Nagy marhák vagytok, ha elengeditek! – jön arra Nágel.

Nem nézünk egymásra. Dzsó egy utolsó futammal búcsúzik. Jön ki. Borda öleli magához. Putyu. Csöpi. Én is a nyakába borulok. Dzsó bőg.

– Ne menj el Dzsó! – mondja Putyu.

Besodródunk az öltözőbe. A technikusok a tömeget tartják vissza. Sikongatás, üvöltés. Hozzászoktunk a hisztériához, de ez most valahogy más.

– Muszáj elmenned? – kérdi Borda.

Dzsó háttal a falnak támaszkodik, egyik lábát felemeli, talpát a koszos mintáknak nyomja. Szemében tükröződik a mocskos hatvanas égő fénye.

– Azt hiszem, igen.

Csöpi áll meg előtte. Ilyen szerencsétlennek még sohasem láttam.

– Ha miattam, akkor inkább én megyek el!

– Hülye vagy – mosolyog halványan Dzsó.

– Ne menj el, Dzsó! – mondja Putyu rekedten, és a földet kapargálja a lábával. – Ha elmész, szétmegy a banda.

– Sünit is hívják, mégse megy, igaz, Süni? – néz rám Csöpi. Mindenki felkapja a fejét. Most én kerülök a középpontba. Még Dzsó is felém néz. Szólnom kell. Amikor még magam sem döntöttem el. Most nem tudnám megmagyarázni, hogy csak hat hónapra hívnak...

– Igen. Hívtak. De ha Dzsó marad, én se megyek! Most minden arc Dzsó felé fordul. Dzsó leereszti a lábát. A földet nézi.

– Oké! – mondja halkan.

Olyan egyszerre fújjuk ki a levegőt, hogy mindjárt el is röhögjük magunkat. Odakinn hangzavar támad, aztán felpattan az ajtó. Finesz repül be. Boldog. Mindenkit megölel.

– Uraim! Ilyet nem láttam a Szupersztár óta! Uraim! Ha ez nem vidéken történik, kétszáz kilométerre a fővárostól, akkor ez világszenzáció. Uraim. Boldog vagyok, hogy én jelenthetem be elsőnek, sikerült egy nagyon neves cég menedzserét meghívnom a mai koncertre. Az úr magán kívül van a lelkesedéstől. Uraim! Én azt hiszem, a Sakál nemsokára odacsap a külföldi rock-csapatoknak! Hát csak ennyit! – Mindenkit megölel, és kiröppen. A résen özönlenek be az ismerősök és az ismeretlenek. Nágel mutatja, hogy tehetetlen, intünk, hogy menjen csak pakolni. A szövegíró srác bukkan fel. A fal mellett oson mellém, spirálos füzetet hoz a hóna alatt. Sunyin mosolyog.

– Ides, Süni! – és papírkártyát vesz elő a mellényzsebéből. Névjegykártya.

SESZTÁK JEROMOS

hard rock punk songwriter of the

„Sakálok" rock bánd

– Barós, mi? Bólintok, hogy barós.

– Itt van még egy nagyon menő szöveg. Majd megmutatom a Csöpinek is, de a te véleményed érdekel.

Orrom alá dugja a kockás lapokat. Az arcomat figyeli, követi a szemem mozgását. Kénytelen vagyok soronként letapogatni a verset. Egy szót sem értek belőle, csak szavak ugranak elő. Sok benne a „kurva", meg a „méhed", meg a „szűz".

– Na? Ez az igazi punk, mi?

– Uhum. Mutasd meg a Csöpinek is!

– Szia. Jeromos! Megint írtál egy jót? – szól oda egy lány, akinek a hátán épp Dzsó műveli az aláírásokat.

Osztogatjuk az autogramot, felszabadult, boldog zsivaj mindenütt. Barna köpenyes, sovány, hatvan év körüli férfi jön be kulcskarikával-kulccsomóval.

– Kérem, tessenek elhagyni a házat, kérem, én már zárok! Na, mi lesz kérem, gyerünk már! Kérem, nem lopom én az időmet! Na, kifelé!



EPILÓGUS

Lökdösi a gyerekeket. Rám is sor kerül. Nem tiltakozom. Egymáshoz préselődve buggyanunk ki a kapun. Borda még utánam kiabál valamit, de nem értem. Ahogy hozzám nyomódnak, valami szögletes vág a bordáim közé. A napszemüvegem! Előhúzom és kürülnézek, hogy hova tegyem? Csak annyi helyem van, hogy a fülembe akasszam a szárát. Mindjárt harmonikusabb lesz a világ. A harsány színek megszűnnek, csak a szürke és a kék árnyalatok élnek. Előttem rövid hajú, szőke lány botladozik egy srác karjába kapaszkodva.

– Ittál? Max vagy?

– Miért?

– Csak úgy.

Két oldalról bőrruhás srácok nyomódnak belém. Rágják a rágót, csettintgetnek, olyan természetes nekik a dúródás és a tömeg, hogy tudomást sem vesznek róla. A fejem fölött dumálnak.

– Baró volt ma a Dzsó!

– A Süni is odatett!

– De azért a legmenőbb fej a Csöpi! Kikaptam egy ötvenest.

– Ilyet az Eksztázis sem csinál.

– Még a Sztár se!

– Ez a legmenőbb banda.

– Az hát!

– Igaz, haver?

Az oldalamba szalad a könyöke. Ránézek. Visszanéz. Mintha baltával faragták volna a pofáját. Még a szálkák is kiállnak belőle.

– Na. Mit bámulsz a foncsor mögött? Csak nem valami szar Sztár-rajongó vagy?

Most a másik is belém könyököl.

– Na, mondd szépen csak, hogy „Legjobb a Sakálok!" Kapar a torkom, olyan száraz. Nem tudok megszólalni. A többiek is felfigyelnek rám.

– Figyeld, itt egy hapsi, a Sakáletetőtől!

– Ne! Fiúk! Ne bántsátok! – szólal meg valaki hátul. A baltaképű valahonnan literes borosüveget húz elő. A pofájába dönt egy adagot.

– Adjatok neki! – sikolt egy csaj. Felvillan egy pillanatra az arca. Hol láttam? A két összetáncoló mell... A dobszóló... Hirtelen, ösztönös mozdulattal jobbra ugrok, aztán futnék balra, de egy láb keresztbe, zuhan a föld felém, már esés közben érzem a rúgásokat, ütéseket, csak az első fáj, a többit egyszerűen tudomásul veszem.

* * *



Találat: 2379