online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   

kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 
 

 
 

 

 

A TENGER SZÍVE ROBERTS, NORA

könyvek

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt

egyéb tételek

 
Alex Ryder - Kelta vér
Nora Roberts Azúrkék égbolt 1
MÜLLER PÉTER Szeretetkönyv
EGY ELMEBETEG NŐ NAPLÓJA
Catherine Anderson A lélek dala
Anne Rice - A karhozottak kiralynöje 1
DOUGLAS ADAMS Galaxis útikalauz stopposoknak
ZSOLDOS PÉTER - A Viking visszatér
DOUGLAS ADAMS Galaxis útikalauz stopposoknak
A TENGER SZÍVE ROBERTS, NORA
 
 
 


A TENGER SZÍVE

ROBERTS, NORA

 

Magyar Könyvklub

Irodalom > Regény > Romantikus

  Varázzsal és legendával teli az ardmore-i táj, a kis írországi tengerparti falu levegöje. És az egyik legenda szereplöi, a tündérkirály Carrick és szépséges földi szerelme, a szellemként kísértö Lady Gwen saját legendájuk végére szeretnének jutni, és várnak. Várnak, hogy beteljesedjék egy mesés szám - harmadszor is egymásra találjon két halandó ember szíve. Nora Robert romantikus trilógiájának végeztével - az elözö két rész, a Napgyémántok és A hold könnyei - a legenda is beteljesedik: Carrick és Gwen, tündérkirály és halandó szerelme is egymáséi lehetnek - egymáséi halhatatlanul, mindörökké.

 

 

  1.

 

  Ardmore falva meghitten bújt meg Waterford megyében, Íror­szág déli partján, amelyet a Kelta–tenger hullámai mostak. Az aranyló homokpartból sziklafal tört a magasba, hogy út­ját állja a hullámok ostromának.

  A közeli, tenger fölé nyúló szép sziklapárkányon vadfü nött, és egy szálloda állt rajta. Aki nem félt a frissítö, bár megeröltetö sétától, körbejárhatta a földnyelvet, és az elsö dombtetön elgyönyörködhetett a kápolna romjaiban és Szent Declan forrásában.

  A látogató elé táruló látvány megérte a kapaszkodást: a végtelenben tenger és ég találkozott, lent ott kuporgott a falu. Megszentelt földön járt, aki feljött ide, s bár halottakat temettek ide, sírkö csak egy nyughelyet jelzett.

  A falu tiszta, rendezett utcáival, szépen kifestett, olykor ha­gyományosan zsúpfedeles házaival és meredek dombolda­laival nagyon szép volt. Virág borított mindent: túlcsordult az ablakok virágládáinak szélén, kosarakban, cserepekben, de még az ajtók mellett is virított. Fentröl, lentröl egyaránt bájos látványt nyújtott, és a falubeliek büszkék voltak rá, hogy már két éve folyamatosan elnyerik a Szép Város díját.

  A Toronydombon egy nagyszerü kerek örtorony maga­sodott, még kúpos teteje is meglepö módon ép maradt, mel­lette a Szent Declan tiszteletére emelt tizenkettedik századi katedrális romja állt. Ha kérdezték, a helybeliek szívesen elmondták, hogy Declan harminc évvel hamarabb tette lá­bát Írország földjére, mint a jó Szent Patrik.

  Mindezt nem hetvenkedésböl, csupán a tényállás tisztá­zása végett közölték.

  És aki megkérdezte, elmondták, hogy a tetö híján éggel takaródzó katedrálisban biztonságba helyezett köveken kelta „ogam" írást böngészhetnek, vagy idötöl és széltöl megko­pott római kori árkádsoron legeltethetik a szemüket.

  Ezzel együtt a falu nem vágyott pompára és hírnévre; egy­szerü, kellemes hely volt, egy–két üzlettel, az elbüvölö ho­mokos strandtól nem messze szétszórtan épült házikókkal.

  Határában a helységnévtáblán ez állt: Failte, ami annyit tesz: Isten hozott!

  Több ezer éves történelem, egyszerü lélek és vendégsze­retet: e három elegye keltette fel Trevor Magee érdeklödését.

  Az övéi Ardmore–ba és a Régi Parókiára valósiak voltak. Magee nagyapja is itt született, az ardmore–i öböl közvetlen közelében levö kunyhóban. Élete elsö éveiben ezt a nyir­kos, sós levegöt szívta be, talán anyja kezét fogta, amikor boltba vagy a partra mentek.

  Nagyapja aztán elhagyta szülöfaluját és hazáját, magával vitte Amerikába fiatal feleségét és kicsi fiát. Sosem tért vissza, és Trevor tudomása szerint vissza sem tekintett. Az öregem­bert a szívében meglévö keserüség örökre elszakította ha­zájától. Dennis Magee sosem említette Írországot, Ardmore–t vagy ottani rokonait, akiket elhagyott.

  Trevor Ardmore–ról alkotott képét szövevényes érzések és kíváncsiság szötték át, és személyes okból esett éppen erre a falura a választása.

  Megengedhette magának azt a fényüzést, hogy szemé­lyes okok vezéreljék.

  Építésböl élt, és akárcsak elötte nagyapja és apja, ö is oko­san és jól építkezett.

  Nagyapja eleinte kömüvesként kereste kenyerét, vagyo­nát ingatlanspekulációval alapozta meg a második világhá­ború alatt és után, késöbb pedig már csak ingatlanok adás­vételével foglalkozott, az építést embereire hagyta.

  Az öreg Magee ugyanolyan szenvtelenül tekintett vissza kétkezi munkáséveire, mint szülöföldjére. Ha Trevor nem tévedett, egyforma szenvtelenséggel viszonyult mindenhez.

  De Trevor egy építö kezét és szívét örökölte, hozzá a si­keres üzletember józan, hideg számítását, s megtanulta mind­kettöt elönyére fordítani.

  Szüksége is lesz rá itt, gondolta, meg hozzá egy csipetnyi érzelmességre is, ha fel akarja építeni a színházát, a hagyo­mányos ír muzsika hagyománytisztelö fellegvárát, bejáratá­nál a már jól bevezetett Gallagher–kocsmával.

  Megegyezett Gallagherékkel, és megkezdték az építke­zést, mielött még át tudta volna úgy rendezni az életét, zsú­folt munkanapjait, hogy legyen ideje itt lenni. Most végre megérkezett, és a megfigyelö, csekk–kiállító szerepénél több­re vágyott.

  Részt akart venni az építésben.

  Májusban ezen a mérsékelt éghajlaton a betonszállítás jól­esön megizzasztja az embert. Trevor aznap reggel farmer–kabátban, kezében bögre gözölgö kávéval indult el a házi­kóból, amit tartózkodása idejére itt bérelt. Most, órákkal ké­söbb, a kabátját már félredobta, inge elejét és hátát vékony csíkban itatta át a veríték.

  Száz fontot is megadott volna egy korsó jéghideg sörért.

  A kocsma pár lépésnyire volt, az építkezési törmelék túlol­dalán. Elözö napi felderítöútján azt is látta, hogy délben nagy a forgalom. De aligha olthatja szomját hideg Harppal, ami­kor embereinek munka közben megtiltja az ivást.

  Vállával, fejével körzött, s közben pillantását végigjártatta az építkezésen. A betonkeverö állandó moraja, parancso­kat odakiáltó és teljesítö emberek hangos szóváltása: a mun­ka muzsikája, vélte Trevor. Erre sosem unt rá.

  A munka szeretetét apjától örökölte. Ifjabb Dennis hitt benne, hogy mindent alulról kell kezdeni, és a Magee–k har­madik nemzedéke ezt szóról szóra be is tartotta. Több mint tíz–tizenöt éven át – ha az építkezéseken végigrobotolt nya­rakat is hozzászámolja – megtanulta a szakma minden csín­ját–bínját.

  A hátfájást, a vért, a gyötrelmes izomlázat.

  Harminckét évesen már több idöt töltött igazgatósági ülé­seken, mint állványokon, de nem veszett ki belöle sem a kétkezi munka megbecsülése, sem annak öröme.

  Úgy határozott, hogy Ardmore–ban, saját színháza építé­sénél megengedi magának a tevöleges részvétel fényüzé­sét.

  Figyelte a kifakult sapkában és kopott csizmában tevé­kenykedö apró termetü nöt, ahogy körbejár, int, hogy en­gedjék le a nedves betont a csúszdán. Átmászik homokon, kövön, ásójával megkocogtatja a csúszdát, jelzi a betonszál­lító vezetöjének, hogy ne eresszen le többet, aztán a többi munkással együtt beáll a gödörbe, hogy lapátoljon, és elegyengesse az anyagot.

  Brenna O'Toole, gondolta Trevor, és örült, hogy ebben a kérdésben ösztöneire hallgatott. Helyesen tette, hogy az épít­kezés vezetésével Brennát és az apját bízta meg. Nemcsak építésben való jártasságuk miatt, bár az is bámulatos volt, hanem mert ismerték a falut és az itt lakókat, kezük alatt ment minden, mint a karikacsapás, a férfiak boldogok vol­tak, és eredményesen dolgoztak.

  Az ilyen vállalkozásoknál a PR–munka nem kevésbé fon­tos, mint a szilárd alapozás.

  Remekül beváltak, ehhez kétség sem fér. Ardmore–ban töltött három napja alatt Trevor belátta, hogy jól választott O'Toole és O'Toole–lal.

  Amikor Brenna kimászott a gödörböl, Trevor odalépett, és kezét nyújtotta, hogy kisegítse.

  – Kösz. – Brenna belevágta ásóját a földbe, és rátámasz­kodott. Koszos csizmája és fakó sapkája ellenére úgy fes­tett, mint egy kobold. Böre igazi írre vallott: bársonyosan fehér volt, sapkája alól néhány élénkvörös hajfürt szaba­dult ki.

  – Tim Riley azt mondta, egy–két napig biztos nem fog es­ni, és idöjóslásban többször van igaza, mint ahányszor té­ved. Gondolom, kész leszünk a betonozással, mielött az idö miatt kellene aggódnia.

  – Nagyot haladtak az érkezésemig.

  – Hát persze. Amint megkaptuk a zöld jelzést, mire vár­tunk volna? Nagyszerü, szilárd alapozást kap, Mr. Magee, mégpedig határidöre.

  – Trev.

  – Hát akkor Trev. – Brenna megbillentette a sapkáját, majd a fejét is, hogy felnézzen az elötte álló férfira, aki – bár Brenna csizmában volt – jó harminc centivel magasabb volt az ö százötvenöt centijénél. – Remek csapatot küldött Ameriká­ból.

  – Mivel személyesen, egyenként válogattam össze öket, egyetértek.

  Brenna kissé távolságtartónak, de cseppet sem barátság­talannak érezte a férfi modorát.

  – Akkor hát nöket nem is szokott kiválasztani?

  A férfi lassan elmosolyodott, a jókedv apránként áradt szét az arcán, míg el nem ért füstszürke szeméhez.

  – De mennyire, hogy szoktam. Amilyen gyakran csak lehet, munkára és munkán kívül is. Egyik legjobb ácsom választottam erre a munkára, és ö is nö. Jövö héten érke­zik.

  – Jó tudni, hogy Brian kuzinomnak igaza volt ezen a té­ren. Állította, hogy hozzáértés és nem a nemek szerinti meg­különböztetés alapján vesz fel embert. Nagyot haladtunk ma délelött – nézett körül az építkezésen Brenna. – Az az átko­zottul dübörgö teherautó egy darabig még aláfestö zenét szolgáltat. Darcy holnap érkezik haza, és máris megmond­hatom, hogy rágni fogja a fülünket a zaj miatt.

  – Jó zaj. Építési.

  – Magam is így gondolom.

  Tökéletes összhangban álltak egy darabig, mialatt a ke­verö kihányta a beton maradékát.

  – Meghívom ebédre – ajánlotta Trevor.

  – Én pedig köszönettel elfogadom. – Brenna füttyentett, hogy felkeltse apja figyelmét, és amikor Mick ránézett, evést mímelt. Mick vigyorogva bólintott, intett, aztán folytatta mun­káját.

  – A hetedik mennyországban érzi magát – jegyezte meg Brenna, amikor elindultak, hogy lemossák a csizmájukat. – Mick O'Toole akkor a legboldogabb, ha építkezésen dol­gozhat. Minél mocskosabb, annál jobb. – Brenna elége­detten dobogott, hogy csizmájáról leszakadjon a sár, majd elindult a konyhaajtó felé. – Remélem, körülnéz a környé­ken, amíg itt van, és nem az építkezésen tölti minden ide­jét.

  – Szándékomban is áll megnézni a látnivalókat. – Termé­szetesen részletes jelentést kapott mindenröl: a turistacsalo­gató nevezetességekröl, a nagyvárosokba vezetö és azok­ból idetartó útvonalakról. De úgy tervezte, saját szemével néz utána mindennek.

  Nemcsak tervezte, de szükségét is érezte. Valami ellenáll­hatatlanul vonzotta Írországhoz, vallotta be magának. És több mint egy éve Ardmore–hoz is. Kivált álmaiban.

  – Ez aztán a nagyszerü férfi, aki azt csinálja, amihez legin­kább ért – nyitott be a konyhába Brenna. – Mid van ma szá­munkra, Shawn?

  A fekete sörényü, ködösen kék szemü, nyúlánk férfi el­fordult a hatalmas régi tüzhelytöl.

  – Ajánlatunk a mai napra tengeri parajleves és marhahú­sos szendvics. Jó napot, Trevor. Brenna nem hajtja magát jobban, mint kellene?

  – Ő az építkezés motorja.

  – Muszáj, ha már életem értelme lassú. Akartam is kér­dezni, Shawn, hogy kiválasztottál–e pár dalt Trevornak, hogy dönthessen?

  – Idöm javát új asszonyom igényeinek kielégítése foglal­ja le. Követelödzö teremtés. – Shawn két keze közé fogta Brenna arcát, és szájon csókolta. – Mars ki a konyhámból. Darcy nélkül amúgy is bolondokháza van.

  – Holnap már itt lesz, és ilyenkorra, vagy tucatszor el is átkozod majd.

  – Mit gondolsz, miért hiányzik? Hogy szidhassam. Adja le Sineadnak a rendelést – szólt oda Shawn Trevornak. – Ren­des lány, és Jude–unk is próbálja betanítani. Csak még nincs gyakorlata.

  – Sinead Mary Kate húgom barátnöje – magyarázta Brenna Trevornak, ahogy benyomta a konyhát a kocsmától elvá­lasztó lengöajtót. – Jó természetü lány, csak kicsit szétszórt. Pillanatnyilag vágyai netovábbja, hogy Billy O'Harához men­jen feleségül.

  – És Billy O'Hara mit szól ehhez?

  – Mivel becsvágy tekintetében nem ér fel Sineadhoz, szé­pen befogja a száját. Jó napot, Aidán.

  – Jó napot a kedves vendégeknek is. – A legidösebb Gallagher a bárpult mögül pillantott fel, ahol éppen sört csa­polt. – Ebédelni szándékoztok?

  – Úgy bizony. Látom, nagy a forgalom.

  – Istennek hála a turistabuszokért. – Aidán rájuk kacsin­tott, majd a várakozóknak csúsztatta a söröskorsókat.

  – Együnk inkább a konyhában?

  – Szükségtelen, hacsak nem rohantok. – Szeme, mely sö­tétebb kék volt, mint öccséé, végigpásztázta a kocsmát. – Á szokottnál kissé lassúbb a kiszolgálás. De van még néhány szabad asztal.

  – Döntsön a fönök. – Brenna Trevorhoz fordult. – Hogy szeretné?

  – Üljünk le valamelyik asztal mellé. – így jobban megfi­gyelheti, hogy vezetik a boltot, gondolta.

  A bárpult mögül átmentek az éttermi részbe, és lete­lepedtek egy kis asztalhoz. Beszélgetés halk moraja, ké­kes cigarettafüst és sör élesztöillata töltötte meg a helyisé­get.

  – Iszik egy korsóval? – tudakolta Brenna.

  – Munkaidö végéig nem.

  Brenna szája széle megrándult, majd kényelmesen hátra­dölt.

  – Akkor hát jól hallottam az embereitöl. Azt beszélik, e tekintetben zsarnokian hajthatatlan.

  Trevor nem bánta, hogy zsarnoknak nevezik. Ez azt je­lenti, hogy kézben tartja a dolgokat. ; – Helyesen mondták.

  – Meg kell hogy mondjam, ezt a törvényt nehéz lesz itt betartatni. A magának dolgozók többsége Guinnessen cse­peredett fel. Kiskoruktól úgy isszák, mint az anyatejet.

   – Én sem vetem meg, de amikor egy férfi vagy éppen nö nekem dolgozik, jobb, ha megmarad a tejnél.

   – Á, szóval maga kemény ember, Trevor Magee – mondta Brenna, de szavai élét elvette nevetése. — Mondja csak, hogy tetszik a Tündérdombi Ház?

  – Nagyon. Kényelmes, kifogástalan, csendes, és a kilátás egyszerüen szívfájdítóan gyönyörü. Pontosan az, amire vágy­tam. Hálás vagyok, hogy ott szállásolt el.

  – Nem gond, egyáltalán nem gond. Családban marad, tud­ja. Úgy érzem, Shawnnak hiányzik a kis konyha, mert a ház, amit építünk, még messze van a késztöl. Épp csak lakható – tette hozzá, mert ez a téma okozta köztük mostanában a legtöbb súrlódást –, de szabadnapjaimon a konyhán akarok dolgozni, hogy boldogabb legyen.

  – Szívesen megnézném.

   – Tényleg? – Brenna meglepetten hajtotta félre a fejét. – Nos, jöjjön, amikor csak kedve tartja. Ha nem haragszik meg, nem hittem, hogy annyira barátságos ember, mint amilyen­nek most látszik.

  – Mire számított?

  – Cápára, ha nem bántom meg vele.

  – Egyáltalán nem. Attól függ, tudja, hogy milyen vízben úszom. – Elkapta a pillantását, és arckifejezése ellágyult, ami­kor észrevette Aidán feleségét. Már éppen fel akart állni, amikor Jude intett, hogy maradjon csak ülve.

  – Nem foglalok helyet, de azért köszönöm. – Kezét jóko­ra pocakján nyugtatta. – Jude Frances vagyok, és ma én szol­gálom ki kedves vendégeinket.

  – Nem szabadna talpon lennie és nehéz tálcákat cipelnie. Jude felsóhajtott, és elövette noteszét, amelybe a rende­léseket írta.

  – Mintha csak Aidant hallanám! Majd ha kell, leülök, és felteszem a lábam, és nem cipelek semmi nehezet. Sinead nem boldogul egyedül.

  – Ne izgassa magát, Trevor. Áldott jó anyám krumplit sze­dett aznap, amikor engem szült, aztán, amikor világra ho­zott, nekiállt megsütni. – Trevor elgondolkodó tekintetét lát­va Brenna kuncogni kezdett. – Hát, talán nem egészen így volt, de bármibe lefogadom, hogy így is történhetett volna. Ha lehet, a napi kínálatban ajánlott levest kérem, Jude, és... – Trevorra vetett gonoszkodó mosollyal fejezte be – ...egy pohár tejet.

  – Én is ezt kérem – mondta a férfi –, és hozzá szendvicset. – Jó választás. Máris hozom.

  – Erösebb, mint amilyennek látszik – nyugtatta meg Brenna, amikor Jude egy másik asztalhoz lépett. – És önfe­jübb is. Most, hogy úgymond, megtalálta a helyes utat, még elszántabban akarja majd bebizonyítani, hogy meg tudja ten­ni azt, amire figyelmeztetik, hogy nem szabadna megten­nie. Higgye el, Aidán nem engedi, hogy Jude túlhajtsa ma­gát. A tenyerén hordja a feleségét.

  – Igen, ezt észrevettem. A Gallagher férfiak láthatóan odaadóan szeretik asszonyaikat.

  – Jól is teszik, különben az asszonyok menten odacsap­nak. – Brenna elengedte magát, hátradölt, levette sapká­ját. Vörös fürtjei vállára omlottak. – Szóval nem találja ­hogy úgy fogalmazzam – túl parasztosnak itt nálunk, vidé­ken?

  Trevor gondolatban végigjárta az építkezéseket, ahol meg­fordult: sárlavinák, árvizek, türhetetlen höség, értelmetlen vandalizmus, szabotázs jutottak eszébe.

  – Szó sincs róla. A falu pontosan olyan, mint amilyennek Finkle jelentése nyomán elképzeltem.

  – Á, igen. Finkle. – Brenna nagyon is jól emlékezett Trevor felderítöjére. – Ő aztán olyan férfi, aki szereti maga körül a városi kényelmet. De ezek szerint maga nem olyan... válo­gatós.

  – Attól függ, miröl van szó. Van, amiben válogatós va­gyok. Ezért is vettem figyelembe a színház terveinél a maga elképzeléseit.

  – Tetszetös, behízelgö bók. – Brennát mintha hájjal kene­gették volna. – De én inkább a személyes vonatkozásra gon­doltam. A Tündérdombi Ház kivételes helyet foglal el a szí­vemben, és nem voltam biztos benne, hogy kedvére való­nak találja. Arra gondoltam, hogy egy olyan háttérrel és anya­giakkal rendelkezö férfi, mint maga, inkább a sziklán álló szállodát választja, szobaszervizzel, étteremmel, miegymás­sal.

  – A szállodai szobák sokszor fullasztóak. Egyébként ér­dekes, hogy olyan házban lakom, amelyben egyik ösöm menyasszonya született, élt és meghalt.

  – Öreg Maude. Nagyszerü asszony volt. Látó asszony. – Brenna beszéd közben egy pillanatra sem fordította el Trevor arcáról a tekintetét. – Sírja fent van Szent Declan forrása mel­lett, és ott érezheti is a jelenlétét. A házban nem öt találja.

  – Hát kit?

  Brenna felvonta a szemöldökét.

  – Úgy, szóval nem ismeri a legendát? Pedig a nagyapja itt született, apja kisgyerek volt, amikor áthajóztak Amerikába. De sok évvel ezelött azért hazalátogatott. Tehát egyikük sem mesélte el Carrick király és Lady Gwen történetét.

  – Nem. Ezek szerint Lady Gwen kísért a házban? – Látta már?

  – Nem. – Trevor nem legendákon és mítoszokon nött fel, de keringett annyi ír vér az ereiben, hogy a szellemük megérintse. – Érzödik valami nöies a házban, valami illat, ezért szavaztam a hölgyre.

  – És nem is tévedett.

  – Ki volt Lady Gwen? Ha már egy fedél alatt élek egy kí­sértettel, hadd tudjak meg róla többet.

  Nem tereli más témára a szót, nem mulat elnézöen a ba­bonás íreken és legendáikon, gondolta elismeröen Brenna. Nem látszik rajta más, csak hüvös érdeklödés.

  – Most megint meglepett. De elöbb hadd nézzek utána valaminek. Máris visszajövök.

  Ez aztán izgalmas, gondolta Trevor. Van egy kísértete!

  Régebben is elöfordult, hogy érzett ezt–azt. Régi épületek­ben, üres telkeken, elhagyott mezökön. Nem olyan téma, amit egy férfi igazgatósági üléseken vagy nehéz munkanap után az emberei elött szóba hoz. Legalábbis az esetek többségé­ben. De ez más hely, más hangulat. És kíváncsi is volt.

  Minden érdekelte, ami Ardmore–ral és környékével össze­függött. Egy jó kísértethistória vendégcsalogató, csakúgy, mint egy jól vezetett kocsma. Légköre van.

  A Gallaghernek éppen olyan légköre volt, mint amilyet színháza „bevezetöjének" elképzelt. Az idötöl, füsttöl és zsír­tól megfeketedett fa kellemesen harmonizált a krémszínü falakkal, a köböl rakott kandallóval, az alacsony asztalok­kal és padokkal.

  A bárpult valóságos csoda volt: érett vadgesztenyefából faragott szépség, amit a Gallagherek állandóan törölgettek, fényesítettek. A vendégek életkora a karon ülö gyerektöl egy vénemberig terjedt, akinél idösebbet Trevor még életé­ben nem látott, és aki ingatagon ült a bárpult végében egy magas széken.

  Ahogy körülnézett, többeket látott, akiket helybelieknek vélt annak alapján, ahogy iszogattak, cigarettáztak, vagy ráérösen fogyasztották italukat, de háromszor annyian vol­tak, akik csakis turisták lehettek, asztal alá tolt videokame­ra–táskájukból, asztalra terített térképeikböl és nyitott úti­könyveikböl ítélve.

  Sokféle akcentus keveredett, de többségében az a vidám, édes dallamú beszéd hallatszott, amelyet nagyszüleitöl hal­lott haláluk napjáig.

  Trevor eltünödött, nekik vajon miért nem hiányzott, hogy újra hallják, miért nem fogta el öket soha a leküzdhetetlen vágy, hogy visszatérjenek Írországba. Miféle keserü emlé­kek tarthatták távol öket, hogy egy nemzedéket átugorva végül öt hajtsák ide vissza, hogy saját szemével lássa e föl­det?

  Végül pedig a legnagyobb kérdés, hogy miképpen ismer­hette fel Ardmore–t, a házikóból nyíló kilátást, honnan tud­ta, mit lát majd, ha felmászik a sziklabérc csúcsára. Mintha elméjébe vésve hordozta volna egész életében ennek a hely­nek az emlékét, amit valaki más örökített és örzött meg szá­mára.

  Családja nem tartott fényképeket. Apja ugyan járt itt egy­szer; Trevornál fiatalabb volt akkoriban, de leírása legjobb esetben is vázlatos volt.

  De persze ott voltak a jelentések. Finkle New Yorkba ho­zott jelentéséböl származó fényképek minden szögböl, leírá­sok. De ismerte mindet, mielött még kinyitotta volna a dossziét, már tudta.

  Örökölt emlékek?, - tünödött el, bár nem nagyon hitt az ilyesmiben. Egy dolog, hogy örökli apja szemének tiszta szür­ke színét, súlyos szemhéjú, hosszúkás formáját. Mondják, nagyapjától a kézformáját örökölte, és üzleti érzékét. De az emlék is benne lenne a génekben?

  Eljátszott a gondolattal, amíg tekintete a termet pásztáz­ta. Meg sem fordult a fejében, hogy munkaruhájában, dél­elötti munkától összeborzolódott sötétszöke hajával inkább helybelinek látszik, mint idegennek. Keskeny, éles voná­sú, csontos arca nem annyira üzletemberre, mint inkább harcosra vagy tudósra vallott. A nö, akit majdnem felesé­gül vett, azt mondta, hogy olyan az arca, mintha egy esze­lös zseni csiszolta, formálta volna. Az állán levö halvány heg – egy houstoni tornádó alatt nekicsapódó üvegszi­lánk emléke – növelte a belöle áradó keménység benyo­mását.

  Olyan arc volt, amely nem árult el semmit, csak ha az Trevor Magee érdekét szolgálta.

  E pillanatban távolságtartó, hüvös kifejezés uralkodott raj­ta, amely könnyed barátságosságra váltott, amint Brenna fel­tünt Jude–dal a nyomában. Trevor észrevette, hogy a tálcát Brenna cipeli.

  – Megkértem Jude–ot, hogy szenteljen pár percet önnek, üljön ide, és meséljen Lady Gwenröl – kezdte Brenna, és máris tette át az ételt a tálcáról az asztalra. – Jude seanachais.

  Trevor kérdö pillantására Jude a fejét rázta.

  – Kelta nyelven mesemondót jelent. De nem az vagyok, én csak egy...

  – Ugyan ki lenne az, akinek egyik könyve megjelenés alatt van, a másikat meg most írja? Jude könyve az idei nyár végén jelenik meg – folytatta Brenna, – Pompás ajándék, ajánlom, hogy eszébe jusson, amikor vásárolni megy.

  – Brenna! – emelte égnek a szemét Jude.

  – Keresni fogom. Shawn dalszövegei is némelykor teljes történetek. Régi, tiszteletre méltó hagyomány.

  – Ó, ennek igazán örülni fog – ragyogott fel Brenna arca, amint felvette a tálcát. – Máris elintézem, Jude, és Sineadot is sínre teszem. Te csak kezdj bele. Én épp elégszer hallot­tam már.

  – Húsz embernek is elég, annyi energia szorult bele – só­hajtott fel Jude kissé kimerülten, és felvette a teáját.

  – Örülök, hogy megtaláltam ezzel a munkával. Vagy ö talált meg engem.

  – Szerintem egyik is, másik is igaz, miután mindketten ügyesen irányítanak másokat. – Kis fintort vágott, elszégyellte magát. – Nem bírálatként értettem.

  – Nem is úgy vettem. Rúg a baba? Látom a szemében tük­rözödö kifejezésen – magyarázta Trevor. – A testvérem most szülte a harmadikat.

  – Harmadikat? – fújt nagyot Jude. – Vannak pillanatok, amikor én ezzel az eggyel sem bírok. Nagyon aktív. De még várnia kell pár hónapot. – Lassú, körkörös mozdulatokkal simogatta a hasát, mintha meg akarná a babát nyugtatni, majd belekortyolt a teájába. – Talán nem tudja, de Chicagóban éltem még jó egy éve.

  Trevor semmitmondó hangot hallatott. Természetesen tud­ta, hiszen mindenre kiterjedö jelentést kapott.

  – Úgy terveztem, hat hónapra jövök, a házban élek majd, ahol nagyanyám lakott, miután meghaltak a szülei. Unoka­testvérétöl, Maude–tól örökölte, aki nem sokkal azelött halt meg, hogy ideérkeztem.

  – Maude az, akinek apai nagybátyám a völegénye volt.

  – Igen. Érkezésem napján esett. Azt hittem, eltévedtem, így is volt, de nem csak földrajzi értelemben. Szörnyen fé­lénk voltam.

  – Egyedül eljött egy idegen országba? – Trevor félrehaj­totta a fejét. – Nem hangzik a bátortalanság csúcsának.

  – Aidán is valami hasonlót mondana. – És mert így volt, Jude rögtön biztonságban érezte magát. – Talán inkább nem voltam tisztában az idegeimmel. Mindenesetre befordultam egy kis zsúpfedeles ház utcájába, felhajtójára. És az emeleti ablakban megláttam egy asszonyt. Gyönyörü, szomorú ar­ca volt, halványszöke haja vállig ért. Rám nézett, pillantá­sunk összekapcsolódott. Aztán Brenna állt be mögém. Ki­derült, hogy véletlenségböl rátaláltam a házamra, és a nö, akit az ablakban láttam, Lady Gwen volt.

  – A kísértet?

  – Igen, így van. Abszurd, nem? Vagy legalábbis ellentmond a józan észnek. De pontosan le tudom írni, hogy nézett ki. Le is rajzoltam. És amikor ideérkeztem, éppannyira ismer­tem a legendát, mint most ön.

  – Szívesen meghallgatom.

  –Akkor elmondom. – Jude megvárta, hogy Brenna vissza­jöjjön, leüljön melléjük, és hozzálásson az evéshez.

  Gördülékenyen mesél, gondolta Trevor. Természetes, nyugodt ritmusban, amitöl a hallgató rögtön azonosulni tud a történettel. Egy fiatal lányról szólt a legenda, aki a Tündér­dombon álló házikóban lakott. Gondot viselt édesapjára, miután anyja belehalt a szülésbe. Gondozta a házat és a ker­tet. Büszke teremtés volt.

  A domb zöld halma alatt volt a tündérkirály ezüstpalotá­ja, ahol Carrick királyként uralkodott. Büszke volt ö is, és jóképü; hollófekete hajsörénye volt, és szikrázó kék szeme. Pillantása Gwenre esett, a lányé meg örá.

  Tündér és halandó egymásba szerettek, és éjjel, amikor mások aludtak, Carrick elrepült hatalmas szárnyas lován Gwennel. Szerelmükröl sosem beszéltek egymásnak, mert büszkeségük útját állta a vallomásnak. Egy éjjel Gwen apja felébredt, és meglátta lányát és Carricket, amint leszálltak a szárnyas lóról. Leányát féltve azonnal odaígérte más férfi­nak, és ráparancsolt, hogy haladéktalanul menjen férjhez.

  Carrick a naphoz repült lován, szikrázó sugarait ezüst–iszákjába gyüjtötte. Amikor esküvöje elött Gwen kilépett há­zából, hogy találkozzék vele, Carrick kinyitotta iszákját, és gyémántokat, a nap ékköveit szórta a lány lábai elé. Fogadd el öket, s velük engem, mert e kövek irántad érzett szenve­délyem, mondta. Halhatatlanságot ígért Gwennek, gazdag­ságot és dicsöséget. De soha, egyetlenegyszer, még akkor sem beszélt szerelemröl.

  Gwen elutasította, és hátat fordított neki. A füvön heverö kövek virágokká váltak.

  Carrick még kétszer ment el hozzá. Másodszor akkor, ami­kor Gwen elsö gyermekét hordta a szíve alatt. Ezüstiszákjából gyöngyöket szórt Gwen elé, a hold könnyeit, amelyeket számára gyüjtött. Ezek irántad való vágyódásom, mondta Gwennek. De a vágyódás nem szerelem, és Gwent már más­hoz kötötte esküje.

  Amikor Gwen elfordult, a gyöngyök is virággá váltak.

  Sok év múlva ment el hozzá utoljára Carrick. A közben eltelt évek alatt Gwen felnevelte gyermekeit, hüségesen ápolta beteg férjét, majd eltemette, amikor az meghalt. Mia­latt Gwen megöregedett, Carrick palotájában búsongott, és a levegöt hasította szárnyas lova hátán.

  Leszállt a tenger mélyére, hogy annak szívéböl kiszakítsa Gwennek szánt utolsó ajándékát. A csillogó zafírokat is Gwen lába elé öntötte, és a kövek a füben sziporkáztak. Állhatatosságom ezek a kövek, mondta Carrick, és most vég­re, amikor szerelemröl beszélt Gwennek, az asszony kese­rü könnyekre fakadt, mert életének immár a végére ért. Azt felelte Carricknek, hogy már késö, és sosem volt szüksége sem gazdagságra, sem dicsöség ígéretére, csakis arra, hogy Carrick szeresse, olyan erös szerelemmel, hogy ezért cseré­be, félelmét leküzdve ott merje hagyni saját világát. És ami­kor utoljára elfordult Carricktöl, és a zafírokból is virágok lettek a füben, Carrick megbántottsága és dühe Gwenre zú­dult. Megátkozta, hogy nélküle ne leljen békére, és ne is lássák viszont egymást mindaddig, amíg három szerelmes­pár nem találkozik, és szívét kockára téve nem fogadja el egymást, nem vállalja minden mással szemben a szerelmet.

 

 

  Háromszáz év, gondolta Trevor, amikor késöbb belépett a házba, ahol Gwen élt és meghalt. Hosszú várakozási idö. Hallgatta, ahogy Jude a maga nyugalmas, mesemondó hang­ján elmondja a történetet. Nem szólt közbe. És azt sem mond­ta el, hogy ismer egyes részleteket. Ki tudja, hogy, de ismeri öket.

  Álmában látta.

  Nem árulta el, hogy le tudná írni Gwent, tengerzöld sze­mét, arca vonalát. Róla is álmodott.

  És most döbbent csak rá, hogy majdnem elvette Sylviát, mert erre az álombeli asszonyra emlékeztette. Az egyszerü életet kedvelö, finom nöre. Összeillettek volna, gondolta, miközben elindult az emeletre, hogy lemossa magáról a nap izzadságát. Még most is bosszantotta, hogy nem jöttek össze. Végül mégsem illettek össze.

  Sylvia ébredt rá hamarabb, és szelíden elengedte, mielött Trevor beismerte volna, hogy a búcsút fontolgatja. Lehet, hogy ez bántotta leginkább, hogy nem ö vetett véget a kap­csolatuknak. Bár Sylvia megbocsátott neki, Trevor még nem bocsátott meg magának.

  Amint belépett a hálószobába, orrát megcsapta az illat: finom volt, nöies, mint harmatos füre hulló rózsaszirmok illata.

  – Egy parfümöt használó kísértet – mormolta maga elé, s különös derü lett úrrá rajta. – Nos, ha tanultál illemet, most fordulj el – mondta, levetközött, és belépett a fürdöszobá­ba.

  Egyedül töltötte az estét. Igyekezett behozni lemaradását a papírmunkában, átnézte a faxokat, amelyek a magával ho­zott gépen érkeztek, villámgyorsan el is küldte mindre a vá­laszt. Nagy élvezettel kinyitott egy sört, és pohárral a kezé­ben kiállt a kertbe, hogy élvezze a lemenö nap utolsó suga­rait, hallgassa a szinte fájó csendet, csodálja a lüktetve életre kelö csillagokat.

  Tim Riley – akárki volt is az illetö – kiváló idöjósnak bizo­nyult. Nem úgy festett, hogy egyhamar esni fog. Az alapo­zás nagyszerüen megköt majd, gondolta.

  Amikor megfordult, hogy bemenjen a házba, szeme sar­kából egy villanásra lett figyelmes. Elmosódó fehér és ezüst csík a sötétedö égbolton. De amikor visszanézett, és Össze­húzott szemmel arra a pontra meredt, ahol látni vélte, nem látott mást, mint csillagokat, a világító negyed holdat.

  Hullócsillag, döntött végül. Kísértet még csak hagyján, de hogy tündérkirály repüljön szárnyas lován, az már mégis­csak túlzás.

  De bármibe lefogadta volna, hogy amikor éjszakára be­csukta maga mögött a ház ajtaját, sípok és fuvolák vidám muzsikáját hallja.

 

 

 
2.

 

  Darcy Gallagher Párizsról álmodott. Tökéletes tavaszi dél­utánon a Szajna bal partján sétált, a levegöt súlyos virágillat itatta át, fölötte végtelenbe nyúlt a felhötlen kék ég.

  És ami talán a legjobb volt, karját lehúzták a bevásárolt holmival teli zacskók.

  Álmában övé volt egész Párizs, nem csupán egy röpke hétnyi szabadság idejére, de addig, amíg be nem telik vele. Ha kedve tartotta, egy–két órát eltölthetett valamelyik kávé­ház teraszán, finom bort iszogathatott, és nézhette az elötte elsétáló egész világot.

  Elegánsan öltözött, hosszú lábú nöket, sötét szemü fér­fiakat, akik utánuk fordultak. Piros biciklin arra kerekezö idös asszonyt a bevásárlószatyrából kiálló bagettekkel, csi­nos iskolai egyenruhájukban, rendezett sorban vonuló is­kolás gyerekeket.

  Övé voltak, ahogy az örült, zajos forgalom, a sarki taliga is, amely ki sem látszott a tenger virág alól. Nem kellett fellifteznie az Eiffel–torony tetejére, hogy Párizs a lábai elött heverjen.

  Üldögélt, és bele–belekortyolt borába, hozzá kifogásta­lanra érlelt sajtot evett, s hallgatta a várost, amely felkínál­kozott neki. Zene vette körül: a mindenütt totyogó galam­bok turbékolásától, szárnyaik surrogásától, amikor felröp­pentek, az állandó dudálásig, nöi cipösarkak kopogásától a járdán a szerelmesek boldog nevetéséig.

  De amikor tökéletes boldogságában felsóhajtott, mennydör­gés robaja hallatszott. Felkapta a fejét, és az égen hirtelen sú­lyos, fekete felhök jelentek meg nyugat felöl. A ragyogó nap­sütés átváltott a vihar elöhírnökét jelentö hamis alkonyatra. A mennydörgésbe beleremegett ég s föld, és miközben Darcy ijedten talpra ugrott, a körülötte lévök úgy sétálgattak, üldögél­tek továbbra is, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

  Felkapta szatyrait, és futásnak eredt, hogy biztonságba kerüljön– menedéket leljen. Hatalmas villám hasította ketté az eget, és lába elött csapott a földbe.

  Heves szívdobogással riadt fel, s fülét még megütötte el­haló sikolya.

  Nem valami bizarr párizsi viharban volt, hanem a kocsma feletti lakásában, állapította meg némileg megvigasztalód­va. Ismerös falak és nyugodt fény vette körül. Még inkább megvigasztalódott, amikor felült, és a szobában szétszórva meglátta a ruhákat és csecsebecséket, amelyekkel Párizs­ban elkényeztette magát.

  Nos, isten hozott ismét a valóságban, gondolta, de legalább begyüjtött pár trófeát, és hazahozta öket magával.

  Tüneményes hét volt. Csodálatosabb születésnapi aján­dékkal meg sem lephette volna magát. Igaz, nem sajnált ma­gától semmit, és ezzel jócskán leapasztotta félretett pénzét. De minek egy nönek a megtakarított pénz, ha nem költheti születése negyedszázados évfordulójának megünneplé­sére?

  Majd visszakeresi. Most, hogy elöször kóstolt bele az iga­zi utazásba, rendszeres idöközönként meg akarta ismételni. Jövöre Róma vagy Firenze. Esetleg New York City. Bárhova megy is, fantasztikus hely lesz az is. Már a mai nappal meg­kezdi a Darcy Gallagher utazási töke gyüjtését.

  Elkeseredetten vágyott rá, hogy elszabaduljon innét. Hogy lásson valamit, bármit, csak ne azt, amit élete minden nap­ján lát. A nyughatatlansághoz régen hozzászokott, még be­csülte is önmagában ezt a képességet. De ez most olyanná fokozódott, mintha ketrecbe zárt vad járna fel–alá benne, dühösen vicsorítva fogait a hozzá közelítökre, és ugrásra készen lesve az alkalmat, hogy kiszabaduljon, és rávesse magát azokra, akiket a világon a legjobban szeret.

  Jobbat nem is tehetett magával és szeretteivel, mint hogy elutazott. A nyughatatlan szellem nem távozott belöle, de megszünt a fel–alá járkálás és az acsargás.

  Örömmel jött haza, örült, hogy családját, barátait s mind­azt viszontláthatja, ami számára az otthont jelenti. Alig vár­ta, hogy elmesélhesse nekik, mi mindent látott és csinált az önmagának ajándékozott hét nap alatt.

  De most egykettöre ki az ágyból, gondolta. Ideje vissza­zökkenni a megszokott kerékvágásba. Tegnap éjjel késön érkezett, és csak arra maradt ideje, hogy kinyissa táskáit, és megcsodálja a zsákmányt. Most szépen elrak mindent, és összekészíti a család számára meglepetésnek szánt ajándé­kokat, hiszen olyan nö, aki nem türi sokáig maga körül a rendetlenséget.

  Hiányoztak, ezt el kell ismernie. Még a szédítö városné­zés, jövés–menés, a kábító tudat mellett is, hogy Párizsban lehet – érezte hiányukat. Eltünödött, nem kell–e szégyen­keznie amiatt, hogy nem erre számított.

  A munka, a nehéz tálcák cipelése, a megszámlálhatatlan sör kiszolgálása talán nem hiányzott. Csodás volt, hogy most az egyszer öt ugrálják körül. De már alig várta, hogy leme­hessen és megnézze, hogy boldogultak a kocsmában nél­küle. Még ha egész nap nem is lesz megállása.

  Nagyot nyújtózott, karját magasba emelte, feje hátracsuklott, átadta magát a boldogságnak, amit a mozdulat nyújtott. Olyan nö volt, aki ugyanúgy hitt az érzékek, mint a pénz nyújtotta örömökben.

  Csak amikor kikászálódott az ágyból, akkor jött rá, hogy a kinti állandó moraj nem mennydörgés.

  Hát persze, az építkezés, jutott eszébe. Kellemes lesz erre ébredni minden áldott reggel. Köntöst kapott magára, az ab­lakhoz ment, hogy megnézze, mennyit haladtak, míg távol volt.

  Semmit sem konyított az építkezéshez, de amit ablakából látott, féleszü tréfacsinálók által teremtett iszonyú felfordu­lásnak tetszett. Törmelékkupacok, feltépett föld, a hatalmas gödör alját kitöltö, nagy betonalap. Tömzsi salakbeton tor­nyok a négyzet négy sarkán, csúcsukból fémdárdák álltak ki. Óriási, csúnya teherautó szörnyü zajjal keverte a betont.

  A koszos ruhában és még mocskosabb csizmában mász­káló munkásoknak láthatóan más dolguk sem volt, mint még nagyobb felfordulást csinálni.

  Észrevette Brennát is, aki feje tetejére csapott sapkában, térdig koszosan jött–ment. Darcyt színtiszta boldogság töl­tötte el örök barátnöje, most már testvére láttán.

  Restellte, mind a mai napig szégyenkezett amiatt, hogy részben Brenna és Shawn esküvöje, részben idösebb báty­ja, Aidán és felesége, Jude boldog gyermekvárása volt az oka, hogy olyan megveszekedetten el akart utazni. Termé­szetesen együtt örült velük, boldogabbá nem is tehette sem­mi, mint az, hogy a két pár egymásra talált. De minél elége­dettebbek és megállapodottabbak lettek, úgy nött Darcy nyugtalansága és elégedetlensége.

  Ökölbe szorított kezét rázva fel akart kiáltani: Hol az enyém? Nekem mikor lesz?

  Önzö gondolat, és bün is, de akkor sem tehet róla, vallot­ta be magának.

  Nos, most újra itt van, és remélhetöleg lelki egyensúlya is helyreállt.

  Darcy figyelte, ahogy barátnöje nagy léptekkel jár–kel az építkezésen, az egyik munkásnak segít kötömböket emel­getni. Elemében van, merengett Darcy; boldog, mint kutya a csonttal. Már éppen azon volt, hogy kinyissa az ablakot, és kiköszönjön, aztán eszébe jutott, hogy egy ablakon kiha­joló nö mennyire megakasztaná a munkát.

  De felvillanyozta, hogy felpiszkálhatja a férfiakat, ezért mégis lenyúlt, hogy feltolja az ablakot. Akkor vette észre a férfit, aki öt figyelte.

  Darcy elsönek azt látta, hogy magas. A magas férfiakat mindig is szerette. Feje fedetlen volt, karamellszínü haját fel­borzolta a szél. Munkásoverallt viselt, de jobban állt rajta, mint a többségen. Talán hórihorgas, nyúlánk alakja, de le­het, hogy magabiztossága miatt. Még inkább egyfajta dölyf miatt, füzte tovább gondolatait Darcy, miközben a férfi hü­vös tekintettel méregette.

  A dölyffel nincs hiba, gondolta a lány, hiszen abból neki is böven jutott.

  Nos, kellemes szórakozásnak ígérkezel, gondolta Darcy. Jóképü arc, merész tekintet. Ha még intelligensen tudod füz­ni a szavakat is, érdemes rád áldoznom néhány percet. Ter­mészetesen abban az esetben, ha nem vagy nös.

  Akár nös, akár nem, egy kis flörttöl nem döl össze a világ, tette hozzá gondolatban, mivel többröl amúgy sem lehetett szó közte és egy olyan férfi között, aki egyik fizetésnaptól a másikig él.

  Ezért aztán rámosolygott. Lassan, tüzesen, kihívóan. Ujját ajkához illesztve kacér csókot dobott felé. Figyelte, ahogy a férfi ajka elismerö mosolyra húzódik, majd abban a pilla­natban eljött az ablaktól.

  Darcy ugyanis azon a véleményen volt, hogy nemcsak a többre való vágyakozást, de a kíváncsiságot is fel kell egy férfiban ébreszteni.

 

 

  Phü, micsoda bombázó, gondolta Trevor. Nem tudta kivon­ni magát egykönnyen a hatása alól. Ha ez Darcy Gallagher, és ebben nem volt oka kételkedni, akkor már érti, hogy az egyébként savanyú Finkle miért kukult meg, és miért ho­mályosult el a tekintete, valahányszor Darcy neve felmerült.

  Dögös csaj, és szívesen megnézné közelebbröl is, gon­dolta. Frissen ébredt szépség, sötét, kócos hajtömeg, hófe­hér bör és finom arcvonások emlékét hagyta benne. Nyíltan kihívó pillantását ugyanolyannal viszonozta, felmérte, ahogy ö is a lányt. A hanyagul dobott csók kétségtelen célba talált.

  Darcy Gallagher kellemes idötöltésnek ígérkezik ardmore–i tartózkodása idejére.

  Könnyedén felemelt egy kötömböt, és átvitte oda, ahol Brenna dolgozott.

  –Jó a keverék? – kérdezte, és fejével a friss habarccsal teli tartály felé intett.

  – Hogyne. Jó halmazállapotú. Gyorsan fogy, de azt hi­szem, elég lesz.

  – Ha úgy látja, hogy fogytán van, rendeljen annyit, amennyit jónak lát. Ha jól láttam, hazatért vakációjáról a ba­rátnöje.

  – Hm. – Brenna szórakozottan felesleges habarcsot vert le vakolókanaláról, majd felpillantott. – Kicsoda? Darcy? –kérdezte, majd felcsillanó szemmel az ablakra nézett.

  – Dús, fekete haj, huncut mosoly. Káprázatos.

  – Az csak Darcy lehet.

  – Én... szóval egy pillanatra láttam az ablakban. Nyugod­tan szünetet tarthat, ha kedve lenne bemenni és üdvözölni.

  – Nos, meg is tenném – mondta Brenna, de habarcsot vett fel. – Csakhogy ha így látna, menten elbarikádozná elöt­tem az ajtót. Darcy nagyon vigyáz lakása tisztaságára, és nem lelkesedne, ha összepiszkolnám. Majd délben meglátoga­tom.

  Brenna gyakorlott mozdulattal terítette szét a habarcsot, majd rátette a következö tömböt.

  – De egyet mondhatok, Trevor. Darcy darabokra töri az emberei szívét. Nem sok olyan férfi akad, akire a mi Darcynk nincs hatással.

  –Amíg rendben, terv szerint halad az építkezés, az alkalmazottaim azt csinálnak a szívükkel, amit akarnak.

  – Ó, én majd vigyázok, hogy betartsák a határidöt, Darcy pedig boldog, ám soha be nem teljesülö ábrándokat ébreszt majd bennük. Határidöröl jut eszembe, a hét végére ezen a részen már beépíthetjük a vízvezetékcsöveket. A csö nem érkezett meg ma reggel, ahogy vártam. Nézzek utána én, vagy kérdezze meg papa, amikor itt végeztünk?

  – Nem. Hagyja csak rám.

  – Remélem, fenéken billenti a szállítót. Telefonáljon nyu­godtan a kocsma konyhájából. Amikor ma reggel ideértem, kinyitottam a hátsó ajtót. A számot megtalálja a telefonköny­vemben.

  – Nekem is megvan. Még ma itt lesz a csö.

  – Nem kétlem – mormolta maga elé Brenna, miközben Trevor elindult a kocsma felé.

  A konyha patyolattiszta volt. Ez volt az elsö, amit Trevor megnézett, és amit meg is követelt minden helytöl, ami az övé volt. Ha jól sejtette, a Gallagher család álmában sem gondolja, hogy bármi köze lenne a kocsmájukhoz, Trevor mégis úgy vélte, hogy üzletmenetük mostantól rá is tarto­zik.

  Zsebéböl elövette a telefonkönyvét. New Yorkban asszisz­tense keresné ki és tárcsázná a számot. Őt kapcsolnák egyik helyröl a másikra, míg el nem jut a felelöshöz. És csakis ak­kor kapcsolja be hozzá, ha szükségesnek ítéli.

  Trevor belátta, hogy ezzel sok idöt és bosszúságot takarít meg, de szerette alul kezdeni, hogy aztán – ahogy Brenna mondta – fenéken billentse a késedelemért felelöst.

  Öt percbe telt, hogy eljusson a vezetöhöz, s ezalatt ki­kémlelte a kekszes dobozt. Néhány napja volt csak itt, de már tudta, hogy Gallagheréknél a teasütemény mindig házi készítésü. És fantasztikusan finom.

  Kivett egy ököl nagyságú mézes–zablisztes süteményt, és beleharapott, mialatt földbe döngölte a szállítót, s közben még csak fel sem emelte a hangját. Leírta a nevet arra az esetre, ha késöbb büntetésre lenne szükség, majd a vonal másik végén személyes garanciát vállaltak, hogy a kérdéses csö délre az építkezésen lesz.

  Elégedetten tette le a kagylót, és azon morfondírozott, egyen–e egy második süteményt, amikor a lépcsön léptek koppantak. Trevor most egy mogyoróvajasat választott, majd a pultnak dölve felkészült, hogy szemtöl szembe lássa Darcy Gallaghert.

  Darcy – akárcsak Shawn teasüteménye – fantasztikus volt.

  A lány megállt a lépcsö aljában, felvonta egyik vékony szemöldökét. Szeme kék volt, akár a testvéreié, a hibátlan hófehér bör csak kiemelte kékségét. Haja szabadon, hullá­mosan és elbüvölöen omlott a vállára.

  Öltözékének egyedi eleganciája jobban illett volna a Madison Avenue–hoz, mint Ardmore–hoz.

  –Jó reggelt. Teaszünet?

  – Telefon. – Trevor a süteményt majszolta, míg a lányt figyelte. ír akcentusú beszéde, hangja, amely füstös volt, mint a tözegtüz, ugyanolyan szexis volt, mint a megjelenése.

  – Felteszek teát, mert odafent nem volt, és nem szeretem anélkül kezdeni a napom. Ingerültté tesz. – Pillantása ha­nyagul végigsuhant a férfin, miközben a tüzhelyhez ment. –Iszik egy csészével, hogy leöblítse a süteményt? Vagy máris vissza kell mennie dolgozni?

  – Egy percem azért van.

  – Szerencséje, hogy a fönöke nem olyan keménykezü. Hallom, a Magee vasszigorral irányít.

  – Úgy is van.

  Míg a teavíz felforrt, Darcy elökészítette a kannát a tea leforrázásához. A férfi közvetlen közelröl még jobb benyo­mást tett rá. Tetszettek éles arcvonásai, állán a kis forradás. Ettöl veszélyesnek látszott, és Darcynak elege volt a kiszá­mítható, unalmas férfiakból. Jegygyürüt nem viselt, azt rög­tön észrevette, de ez nem jelent semmit, gondolta.

  – Egyenesen Amerikából jött ide, hogy a színházon dol­gozzék? – kérdezte.

  – Igen.

  – Messze az otthona. Remélhetöleg magával tudta hozni a családját.

  – Ha feleségre gondol, nem vagyok nös. – Félbetörte a süteményt, és felét Darcynak kínálta.

  A lány magában mulatva vette el.

  –Akkor hát szabadon utazik oda, ahol épp munkát kínál­nak, nem? És mivel foglalkozik?

  – Ami adódik.

  Azám, gondolta Darcy, és a süteményt rágcsálta. Jól sej­tette, hogy veszélyes ember.

  – Afféle ezermester, aki jól jön bárhol.

  – Egy darabig nem mozdulok innen. – Trevor megvárta, míg Darcy a kannába tölti a zubogó forró vizet. – Lenne kedve egy vacsorához?

  Darcy hosszan, oldalvást ránézett, és halványan elmoso­lyodott.

  – Hogyne. Szívesen elköltök egy finom vacsorát, s hozzá szeretem az érdekes társaságot. De most jöttem vissza vaká­cióról, és jó ideig nem lesz szabad idöm. A bátyám, Aidán kíméletlenül beosztja az idöm.

  – És egy reggelihez mit szólna? Darcy letette a kannát.

  – Nagy örömmel. Talán egy–két nap múlva tegye fel ezt a kérdést, amikor már kicsit belerázódtam az itthoni életbe.

  – Talán felteszem.

  Darcy kissé meglepödött, söt csalódást érzett, hogy a fér­fi nem kérlelte tovább. Hozzászokott, hogy a férfiak könyö­rögnek neki. De elfordult, és elövett egy vastag bögrét a teának. – Amerika melyik részébe valósi?

  – New York.

  – New York City. – Darcy szeme felcsillant, amikor vissza­fordult. – Hát nem csodálatos?

  –Javarészt az.

  –A világ legizgalmasabb városa lehet. – Miközben elkép­zelte, ahogy elötte már vagy ezerszer, két kezébe szorította a bögrét. – Talán nem a legszebb. Párizst mindig is gyönyö­rünek éreztem, nöiesnek, ravasznak, érzékinek. New Yor­kot inkább férfinak vélném, követelödzönek, vakmerönek és annyira kirobbanóan energikusnak, hogy örök rohanás­ban kell élnie az embernek, hogy lépést tudjon tartani vele. Letette a férfinak elövett bögrét, és jót mulatott magán.

  – Megesik, hogy magának más róla a benyomása. Meg­szokta, hiszen mindig is ott élt.

  – Kétlem, hogy Ardmore–ról és a környékröl az jutna eszé­be, hogy varázslatos. – Trevor látta, hogy Darcy erre a meg­jegyzésre ismét felvonja a szemöldökét. – A világ apró, de tökéletes zuga, ahol az ember kedvére elöre– vagy vissza­nyúlhat az idöben. És bár energia van itt is, ez türelemböl fakad, és nem kell rohanni, hogy lépést tartsunk vele.

  – Érdekes, hogyan vélekednek mások arról, amit minden­nap látunk. – Kitöltötte a férfinak a teát. – Szerintem olyas­valakinek, aki tea és sütemény mellett így filozofál, nem kel­lene téglahordásra fecsérelnie a tehetségét.

  – Megszívlelem. Kösz a teát. – Trevor az ajtó felé indult, és elég közel ment el Darcyhoz, hogy érezze, éppolyan fi­nom az illata, mint a külseje. – Visszahozom a bögrét.

  – Feltétlen. Shawn az utolsó kiskanálig tudja, mi van a konyhájában.

  – És egyszer jöjjön megint az ablakhoz – tette hozzá a férfi, amikor kinyitotta az ajtót. – Jó volt látni magát.

  Darcy magában mosolygott, amikor a férfi kiment.

  – Ez viszont is igaz, New York City.

  Miközben azon töprengett, mit válaszoljon, ha majd a férfi megint meghívja, felvette a teáskannát, hogy felvigye az eme­letre. Kitárult a hátsó ajtó.

  – Hát visszajöttél.

  Brenna egy lépéssel bent termett, és apró cementgörön­gyök repkedtek róla.

  – Ne gyere közelebb. – Darcy úgy tartotta maga elé a kan­nát, mintha pajzs lenne. – Jézus, Mária, Brenna, annyi ce­ment van rajtad, mint a téglákon.

  –Tömbök, és közelröl sincs annyi. Ne reszkess, nem ölel­lek meg.

  – Ajánlom is.

  – Hiányoztál.

  Bár Brenna megjegyzése ellágyította, Darcy megvetöen felhorkant.

  – Fiatal házasként nem hiszem, hogy lenne idöd utánam ácsingózni.

  – Össze tudom a kettöt egyeztetni. Maradt még egy bögrényi? Tíz perc szünetem van.

  – Nem bánom, de mielött leülsz, teríts újságot a szék­re. Te is hiányoztál – vallotta be Darcy, és elövett két bög­rét.

  – Tudom. Még mindig az a véleményem, hogy bátorság­ra vall egyedül elmenni Párizsba. Tetszett? – kérdezte Brenna, és kötelességtudóan újságpapírt terített maga alá. – Ponto­san olyan volt, mint remélted?

  – Igen. Az illatok, a hangok, az épületek, a boltok és a kávéházak. A látnivalókra egy hónap sem lett volna elég. Csak teát tanulnának meg fözni. – Belekortyolt a teájába. –De jól elvoltam a borral. Mindenki hihetetlenül elegáns, még amikor nem is akar az lenni. Fantasztikus ruhákat vettem. Az eladók fenn hordják az orrukat, és úgy viselkednek, mint­ha szívességet tennének, hogy elveszik az ember pénzét. Ez még izgalmasabbá tette az összbenyomást.

  – Örülök, hogy jól mulattál. Kipihentnek látszol.

  – Tessék? Hiszen alig aludtam egész héten. De... feltöltödtem energiával – magyarázta Darcy. – Persze ma reggel munkakezdésig lustálkodni akartam, de ez a zaj a halotta­kat is felébreszti.

  – Hozzá kell szoknod. Jól haladunk.

  – Az ablakomból nem úgy fest. Inkább látszik lövészár­kokkal tarkított törmelékkupacnak.

  – A hét végére befejezzük az alapozást, és beépítjük a vízcsöveket. Kitünö brigád jött össze a New Yorkból érke­zett jól képzett társaságból és azokból, akiket papával kivá­logattunk. Magee nem türi a henyélöket. És az építkezés minden csínját–bínját ismeri, így nem árt, ha az ember állan­dó készenlétben van.

  –Amiböl azt szüröm le, hogy élvezed a munkát.

  – Mérhetetlenül. És ideje visszamennem. –Várj. Ajándékot hoztam.

  – Számítottam rá.

  – Mindjárt megyek és lehozom. Nem akarom, hogy össze­koszold a szobáimat.

  – Erre is számítottam – jegyezte meg Brenna, mialatt Darcy felfutott a lépcsön.

  – Nincs dobozban – kiáltott le Darcy. – Könnyebb volt zacskóba csomagolni. Hálás vagyok Jude–nak, hogy azt aján­lotta, vigyek még egy böröndöt. De a tied nem foglalt el sok helyet.

  Kis bevásárlószatyorral jött vissza, aztán összeszükült szemmel méregette Brenna kezét.

  – Majd én kiveszem. – Selyempapírba csomagolt batyut csúsztatott ki a szatyorból, óvatosan kibontotta, aztán feltar­totta.

  Brennának leesett az álla.

  – Shawn imádni fogja – jegyezte meg Darcy.

  Csillogó zöld anyagból varrt, csaknem áttetszö rövid há­lóing volt, keskeny vállpánttal.

  – Ostoba tökfejnek kellene lennie, ha nem tetszene neki – mondta Brenna, amikor megjött a hangja. – Próbálom el­képzelni, hogy állna rajtam. – Huncut öröm csillant meg a szemében. – Szerintem ö is odalesz érte. Gyönyörü darab, Darcy.

  – Itt tartom, amíg meg nem mosakodsz, és haza nem in­dulsz.

  – Kösz. – Brenna óvatosan, nehogy összekoszolja, csó­kot nyomott Darcy arcára. – Nem mondom, hogy rád gon­dolok, amikor felveszem, és azt hiszem, ezt nem is akarod.

  – Nem bizony.

  – Nehogy Shawn meglássa – figyelmeztette Brenna, ami­kor kifelé indult. – Szeretném meglepni.

 

 

  Szinte túlságosan is könnyü volt visszazökkenni a régi ke­rékvágásba. Bár Shawn nem morgott vele, mivel Párizsból különleges szakácskönyvet hozott neki, minden más ugyanaz volt. Mintha el sem utazott volna, gondolta.

  Darcy, ha agyonütik, akkor sem tudta volna megmonda­ni, hogy örül–e vagy szomorkodik emiatt.

  Az ebédidö alatt meg sem állt. Törzsvendégeik mellett a rajokban érkezö turistákkal és a színházon dolgozó munká­sokkal egészült ki az éhes vendégsereg.

  Még csak fél egy, gondolta Darcy, és egyetlen szabad asz­tal sincs. Hálás volt, hogy Aidán felvette Sineadot, így nem egyedül kellett az egésszel megbirkóznia. De az isten sze­relméért, ez a lány lassúbb, mint egy végelgyengülésben szenvedö csiga.

  – Kisasszony! Még nem is rendeltünk.

  Darcy megismerte az akcentust: brit, elökelö iskola, bosszús, ezért legszebb mosolyát öltötte fel.

  – Bocsássanak meg, mivel szolgálhatok?

  – Mindketten a napi ajánlatot kérjük, és egy pohár Smithwicket.

  –Az italt máris hozom. – Átfurakodott a bárhoz, s közben még három rendelést is felvett. Villámgyorsan átsurrant a bárpult végén levö átjárón, odakiáltotta Aidannak az ital­rendelést, a következö pillanatban már a konyhában volt.

  A munka hevében is kecses, gondolta Trevor. Korábban érkezett, és az egyik hátsó asztal mellé ült az emberei közé. Tökéletes hely, ahonnan az igen vonzó Miss Gallaghert fel­szolgálás közben figyelheti.

  Amikor Darcy kijött a konyhából, harciasan csillogott a szeme, és ez nem is múlt el, akármilyen szívélyesen cseve­gett is a vendégekkel. Italt, ételt szolgált fel, kedvesség­gel árasztotta el a törzsvendégeket. De Trevor látta, hogy éles pillantású kék szeme a termet pásztázza, és amikor a mosdóból elökerült Sineadon megakadt, tüz lobbant ben­ne.

  Jaj, kedvesem, gondolta Trevor, ez a lány elevenen fal fel. Vagyis pontosan azt teszi, amit ö is tenne egy lusta alkal­mazottal.

  Nagyra becsülte Darcyt, amiért uralkodott magán, és csu­pán lesújtó pillantást vetett az új pincérnöre, majd utasítot­ta, hogy végezze a dolgát. Az ebédidö forgalma mellett nem lehet valakit lekapni a tíz körméröl. De Trevor sejtette, hogy müszak után Sineadnak lesz nemulass.

  És úgy vélte, jó napja van, hogy Darcy épp az ö asztaluk felé indul.

  – Mit hozhatok ezeknek a szép, nagyszerü férfiaknak ma délben? – Elövette noteszét, majd gyönyörü szemét Trevorra függesztette. – Éhesnek látszanak.

  – A Gallaghernél senki sem jár rosszul a menüvel.

  – Nem bizony. És hozzá mit hozhatok?

  – Teát. Jéggel.

  Darcy égnek emelte szemét.

  – A jenkik így rontják el a kifogástalanul finom teát. De természetesen állunk szolgálatukra. És önöknek, uraim?

  – Nekem nagyon ízlik, ahogy a halat és a sült krumplit készítik.

  Darcy rámosolygott a kellemesen egyszerü arcú, cingár emberre.

  – Bátyám örülni fog a dicséretének. És ha nem haragszik a kérdésért, ugyan hova valósi, ezzel a kedves akcentussal?

  – Georgiába, assz'nyom. Donny Brime a nevem, a georgiai Maconból. De olyan szépen még senkit sem hallottam beszélni, mint magát. Én is jeges teát kérek, mint a fönök.

  – Épp amikor már azt hittem, ír vér csörgedezik az erei­ben. És önnek, uram?

  – Vagdalt húsos lepényt kérek, szalma–, akarom monda­ni, sült krumplival, és... – a megtermett, érdes, sötét szakál­lú férfi sajnálkozó pillantást vetett Trevorra – ...jeges teát, mint a többiek.

  – Amint lehet, itt vagyok.

  – Ez a legszebb lány, akit életemben láttam – sóhajtott fel Donny. – Az ember szíve örül, hogy férfinak született, mi, Lou?

  Lou a szakállát simogatta.

  – A lányom tizenöt, és ha rajtakapnék egy férfit, hogy úgy néz rá, ahogy szerintem én néztem erre a pompás kis falatra itt, hát biztos megölném.

  – A lánya meg a felesége még mindig tervezik, hogy ide­jönnek? – kérdezte Trevor.

  – Amint Josie iskolájában véget ér a tanítás. Pár hét még.

  Trevor kényelmesen hátradölt, míg a másik kettö a csa­ládról beszélgetett. Őt senki sem várta otthon, ö sem leste, mikor érkezik ide hozzá valaki. De ez nem bántotta. Jobb egyedül élni, mint hibásan dönteni, ahogy ö is majdnem tette.

  Egyedül élni annyit tesz, hogy szabadon jöhet–mehet, ahogy a munka megkívánja. Rendszeres utazása miatt se büntudat, se feszültség nem rontja a kapcsolatot. Bár anyja sokat kérleli, hogy állapodjon meg, legyenek végre unokák, tény, hogy egyedül sokkal hatékonyabban intézi az életét.

  A közeli asztalt figyelte, amely mellett fiatal pár ült két kisgyerekkel. A nö igyekezett elterelni a nyügös csecsemö figyelmét, míg a férfi a nyafogó nagyobbik gyerek által kiön­tött üdítöt próbálta felitatni.

  Ez nem valami hatékony, állapította meg magában Trevor.

  Darcy kihozta a teát, és láthatóan nem izgatta, hogy a nya­fogásból hangos bögés lett.

  – Máris itt az étel, és ha kérnek még teát, csak intsenek. –Változatlan mosollyal a másik asztalhoz sietett, az ifjú apá­nak egy csomó szalvétát nyomott a kezébe, és közben elhá­rította bocsánatkérését. – Nem olyan nagy dolog, ugye, kis ember? – guggolt le a kisfiúhoz. – Feltöröljük, de ez a nagy sírás–rívás elijeszti a tündéreket. Visszaédesgethetnéd öket, ha nem félnének, hogy belefulladnak a könnyeidbe.

  – Hol vannak a tündérek? – kérdezte a kicsi azoknak a gyerekeknek a feszült hangján, akiknek már régen itt volna az ideje, hogy ebéd után szundítsanak.

  – Ó, hát most épp elbújtak, de visszajönnek, amint bizto­sak benne, hogy nem akarod bántani öket. Lehet, hogy ami­kor legközelebb lefekszel aludni, az ágyad körül táncolnak majd. Lefogadom, a húgocskád már látja is öket – intett az álomba merült kislány felé. – Azért mosolyog.

  A kisfiú már csak szipogott, és gyanakvás meg kíváncsi­ság keverékével leste a húgát.

  Ez aztán hatékony volt, gondolta Trevor, amikor Darcy a következö asztalhoz ment.

 

 
3.

 

  – Nos, Sinead, átvennénk még egyszer mindazt, amit el­mondtam, amikor felvettelek?

  A két müszak közti szünetben Darcy elküldte két bátyját, és leült egy asztalhoz az új pincérnövel. Igaz, hogy Aidán vezette a kocsmát, és Shawn uralkodott a konyhában, de ugyanígy tudta mindenki, hogy a kiszolgálást illetöen Darcyé az irányítás.

  Sinead ide–oda csúszkált a széken sovány fenekével, az­tán összeráncolta a szemöldökét a nagy koncentrálástól.

  – Nos, azt mondtad, hogy barátságosan vegyem fel a ren­deléseket.

  – így igaz. – Darcy az üdítöjét itta és várt. Majdnem felsó­hajtott, amikor Sinead ideges kis pillantásokat lövellt körbe, mintha nem a kocsmában, hanem valami egzotikus bün­barlangban lenne. – És mire emlékszel még?

  –Én...

  Jézusom, tud ez a lány valamit teknösbékatempónál gyor­sabban csinálni?

  – Nos – rágta alsó ajkát Sinead, és ujjával az asztalra raj­zolt. – És vigyáznom kell, hogy megint csak barátságosan, annak a vendégnek szolgáljam fel az ételt és italt, aki ren­delte.

  – És arra emlékszel–e, Sinead, hogy ügyesen és gyorsan kell felvenned és kivinned a rendelést?

  – Hát persze. – Sinead lesütötte a szemét, és szinte poha­rára szegezte a pillantását. – De olyan zavaró, Darcy, hogy mindenki akar valamit, ráadásul egyszerre.

  – Könnyen lehet, de be kell hogy lásd, a kocsma olyan hely, ahova az emberek azért jönnek, mert akarnak valamit, nekünk meg az a dolgunk, hogy ezt megadjuk nekik. Mun­kát nem lehet úgy végezni, hogy müszakod felét a vécében rejtözködve töltöd.

  – Jude azt mondta, hogy kezdek belejönni. – Sinead felemelte a fejét, szemébe könnyek gyültek.

  – Ezzel nálam nem érsz célt. – Darcy elöredölt. – Könnyes szem, legördülö cseppek csak férfiaknál és lágy szívüeknél válnak be, és én egyik kategóriába sem tartozom. Fojtsd vissza a könnyeid, és figyelj rám jól.

  A visszafojtás inkább hangos szörcsögés lett, de Darcy elégedetten bólintott.

  – Munkát kértél tölem, és megígérted, hogy keményen fogsz dolgozni. Azóta kis híján három hét telt el, és máris csökkentetted az iramot. Egyenes kérdésre egyenes választ várok. Akarod ezt a munkát?

  Sinead a szemét törölgette, a szempillafesték, amit elsö heti keresményéböl vett, elkenödött. Akadt volna nem egy, aki a látványt szánalmasnak találja, és meglágyul a szíve. Darcynak csupán az jutott eszébe, hogy Sineadnak még gya­korolnia kell, miként ontsa tetszetösebben a könnyeit.

  – Igen. Szükségem van a munkára.

  – Egy dolog, hogy szükséged van rá, megint más, hogy elvégzed–e. – És ezt most majd mindjárt megérted, gondolta Darcy. – Két óra múlva itt légy az esti müszakra.

  A teljes döbbenettöl hamar felszáradtak a könnyek.

  – De hiszen szabad vagyok ma este!

  – Nem, most már nem. Ha meg akarod tartani az állásod, visszajössz, készen arra, hogy elvégezd a munkát, amiért fizetnek. Azt akarom, hogy ügyesen egyik asztaltól a mási­kig menj, aztán asztaltól a konyhába és vissza. Ha valamibe belezavarodsz, vagy valamit nem értesz, vagy nem emlék­szel rá, fordulj hozzám, és kisegítlek. De... – Szünetet tar­tott, míg Sinead ismét a szemébe nézett. – De nem türöm, hogy munka közben lelépj. Oké, ha pisilned kell, de ahány­szor csak kiszöksz hátra, és öt percnél tovább maradsz, le­vonok egy fontot a béredböl.

  – Nekem... izé... vizelési problémám van. Darcy felkacagott volna, ha nem olyan szánandó.

  – Ez csak duma, és mindketten tisztában vagyunk vele. Ha baj lenne a hólyagoddal, tudnék róla, mert anyád már biztos elmondta volna Brenna anyjának, és töle a fülembe jutna.

  A sarokba szorított Sinead bocsánatkéröröl duzzogóra vál­tott.

  – De mégis egy font, Darcy...!

  – Annyi bizony, és arra gondolj, mibe kerül, amikor leg­közelebb elpárologsz. – És az a font a dugipénzéhez csapó­dik, gondolta Darcy, mivel neki kell a lusta lány helyett is dolgoznia. – A Gallagher hírnevét nemzedékek öregbítet­ték – folytatta Darcy. – Ha itt dolgozol, ehhez a mércéhez kell alkalmazkodnod. Ha nem teszed, vagy képtelen vagy rá, kirúglak. Kapsz még egy esélyt, Sinead. De ez az utolsó.

  – Aidán nem ilyen kemény szívü, mint te.

  Darcy felvonta a szemöldökét, amikor Sinead alsó ajka megremegett.

  – De most nem Aidannal van dolgod, igaz? Van két órád. Idöben itt légy, különben úgy veszem, hogy ezt nem tekin­ted neked való munkának.

  – Itt leszek. – Sinead láthatóan bosszúsan tápászkodott fel. – Meg tudom csinálni. Másból sem áll, mint tálcák cipeléséböl, ahhoz meg nem kell sok ész.

  Darcy bübájos mosolyt vetett rá.

  – No látod.

  – Amint elég pénzt tettem félre, hogy hozzámehessek Billyhez, felhagyok az egésszel.

  – Dicséretes cél. De most ma van. Menj, járd le a haragod, mielött olyat mondasz, amit késöbb megbánsz.

  Sinead távozása után Darcy elüldögélt még az asztalnál. Számított rá, hogy Sinead bevágja maga mögött az ajtót, így az ajtódörrenésre csak égnek emelte a tekintetét. Ha fe­leennyi energiát pazarolna a munkára, nem került volna sor erre a kellemes kis csevegésre.

  Vállával körözött, hogy enyhítsen izmai feszültségén, láb­ujjait megmozgatta a cipöben, hogy múljon a fáradtsága, majd felállt. Összegyüjtötte a poharakat, hogy a bárpulthoz vigye öket. Ekkor bukkant fel Trevor a konyha felöl.

  Szép mintapéldánya annak, akinek Isten a férfit szánta, gondolta Darcy. A napi munkától talán egy szemernyit ren­detlen és piszkos, de ez nem csökkenti vonzerejét.

  – Pillanatnyilag zárva vagyunk – közölte a lány.

  – A hátsó ajtót nem zárták be.

  – Errefelé barátságos népek laknak. – Darcy a bárhoz vit­te a poharakat. – Sajnos, most nem szolgálhatok sörrel.

  – Nem is azért jöttem.

  – Igazán? – Darcy jól tudta, mit akar a férfi, elég volt a pillantását látnia, de kedvére volt a játék. – Akkor hát mit keres itt?

  –Amikor ma reggel felkeltem, még nem kerestem semmit. – Rákönyökölt a bárpultra. Mindketten tudjuk, mire megy ki a játék, gondolta. Könnyebb a táncot járni, ha mindkét tán­cos ismeri a lépéseket. – De akkor megpillantottam magát.

  – Behízelgö a modora, Mr. New York City.

  – Trev. Van pár órányi szabad ideje. Nem akarja velem tölteni?

  – Honnan tudja, hogy van szabad idöm?

  – Munkaadói eligazítása végén léptem be. Tudja, a lány­nak nincs igaza.

  – Amennyiben?

  – Ész is kell hozzá, és tudni kell használni is. Magának pedig van esze.

  Ez meglepte Darcyt. Ritka az olyan férfi, aki észreveszi az okosságát, még ritkább, aki elismerö megjegyzést is tesz rá.

  – Úgy értsem, hogy az eszem vonzza?

  – Nem. – A férfi szemében megcsillanó nevetés, felvilla­nó mosolya kellemesen megbizsergette Darcyt. – Az egész vonz, de az esze felkeltette az érdeklödésem.

  –Jobbára kedvelem az öszinte férfiakat. – Darcy egy pil­lanatig elgondolkodva nézte a férfit. Kellemes flörtölésnél több természetesen szóba sem jöhet. Nem bizony, gondolta határozottan, de meglepetten érezte a gondolat nyomában felébredö öszinte sajnálkozást.

  Egy dologban azonban igaza van a férfinak: ideje van bö­ven.

  – Szívesen járnék egyet a parton. De nem munkában len­ne a helye?

  – Rugalmas az idöbeosztásom.

  – Szerencséje van. – Darcy végigment a pult mentén, és felemelte a lapot. – És talán nekem is.

  A férfi átment a nyíláson, aztán megállt közvetlen Darcy elött.

  – Egy kérdésem van.

  – Igyekszem választ adni rá.

  – Miért nincs valaki, akit meg kell ölnöm, mielött ezt te­hetem? – kérdezte a férfi, és könnyedén szájon csókolta Darcyt.

  A lány visszaejtette az átjáró lapját.

  – Válogatós vagyok – mondta. Az ajtóhoz sétált, és válla fölött derüs, higgadt pillantást vetett a férfira. – És majd tu­domására hozom, New York–i Trev, hogy ha újra megpró­bálkozhat ezzel. Nagyobb lelkesedéssel. – így korrekt. – Kilépett Darcyval együtt, s megvárta, hogy a lány bezárja a bejárati ajtót.

  A levegöben tenger– és virágillat érzödött. Darcy többek között ezt szerette Ardmore–ban. Az illatokat, hangokat, a csodálatosan kitárulkozó tengert. Végtelenségében lehetö­ségek rejlettek. Elöbb–utóbb ismét partot mos, másik helyet, ahol ismeretlenek élnek, új dolgokat lehet felfedezni. Eb­ben is csoda van.

  Itt pedig vigasz, gondolta, amikor felemelt kézzel üdvö­zölte Kathy Duffyt, aki ajtajából köszönt oda.

  – Elöször jár Írországban? – kérdezte Darcy, amikor a ten­gerpart felé sétáltak.

  – Nem. Többször megfordultam Dublinban.

  – Egyik kedvenc városom. – Darcy a partot nézte, a cso­portokban álldogáló turistákat. Önkéntelenül elfordult, és a sziklák felé indult. – Csodás üzletek, éttermek. Ilyesmit nem talál Ardmore–ban.

  – Miért nem él Dublinban?

  – Itt a családom... mármint egy része. Szüleink Boston­ban telepedtek le. És nem égek a vágytól, hogy Dublinban lakjak, amikor a világon ezerszámra van más hely, és még alig láttam belölük valamit.

  – És mit látott?

  Darcy felnézett a férfira. Valóban ritka példány, gondolta. Eddig jobbára csak olyanokat ismert, akik magukról szeret­tek beszélni. De játszhatják a férfi szabályai szerint is.

  – Frissiben Párizst. És persze Dublint, hazámnak szinte minden zugát. De a kocsma akadályoz az utazásban.

  Darcy megfordult, majd hátrált pár lépést, kezével takar­va el a szemébe sütö napot.

  – Kíváncsi vagyok, milyen lesz, amikor elkészül vele. Trevor megállt, és elnézte Darcyval együtt a kocsmát.

  – A színházzal?

  – Igen. Láttam a terveket, de nem értek az ilyesmihez. – Fel­emelte az arcát, hogy simogassa a sós tengeri szellö. – A csa­lád elégedett vele, pedig ök nagyon igényesek.

  – Ahogy a Magee Vállalat is.

  – Nem kétlem, bár nem igazán értem, miért esett Magee választása egy dél–írországi kis falura. Jude szerint elsösor­ban érzelmi okai voltak.

  A keresetlenül kimondott igazság Trevort meglepte, és kissé zavarba is hozta.

  – Valóban így véli?

  – Ismeri Johnnie Magee és Maude Fitzgerald történetét?

  – Hallottam már. Jegyben jártak, és úgy volt, hogy összeházasodnak, de a férfi elesett a háborúban. Franciaor­szágban.

  – Maude sosem ment férjhez, egyedül élt a Tündérdombi Házban, amíg meg nem halt. Hosszú élete volt. Kis híján betöltötte a százat, amikor elhunyt. A fiatalember anyja, már­mint Johnnie Magee–é, pár éven belül belehalt a bánatba. Azt beszélik, Johnnie volt a kedvence, és nem lelt vigaszt sem férjében, sem többi gyermekében, sem a vallásban.

  Különös érzés volt itt sétálni, ezzel a szinte ismeretlen lánnyal beszélgetni a családjáról, olyanokról, akiket sose lá­tott. Még furcsább volt, hogy többet tudott meg róluk, mint eddig bárkitöl.

  – Azt gondolná az ember, hogy egy gyermek elvesztésé­nél nincs nagyobb bánat.

  –Való igaz, csakhogy ott voltak azok, akik éltek, és szük­ségük volt rá. Fényüzés bánatba temetkezni, amikor az em­ber megfeledkezik a halott kedvéért az élökröl.

  – Igaza van. Mi lett a családdal?

  – Azt mondják, a férj végül rászokott az italra, és mérték­telenül ivott. Azt hiszem, whiskybe fojtani a bánatot semmi­vel sem jobb, mint halálra bánkódni magunkat. A lányok –ha jól emlékszem, hárman voltak – férjhez mentek, amint lehetett, és szétszóródtak. Volt még egy fiú, tíz évvel fiata­labb Johnnie–nál, aki végül feleségével és kisfiával Ameri­kába ment, és ott megcsinálta a szerencséjét. Soha nem tért vissza, és az a hír járja, soha nem is lépett kapcsolatba itt maradt családtagjaival. – Darcy megint megfordult, és vissza­nézett a kocsmára. – Szívtelenségre vall, hogy soha nem né­zett vissza. Egyetlenegyszer sem.

  – Hát igen – mormolta Trevor. – Valóban.

  – A Magee Vállalat gyökerei tehát Ardmore–ba nyúlnak vissza. És úgy fest, hogy a cég élén most álló Magee hajlan­dó idöt és pénzt áldozni arra, hogy a gyökerek itt se sorvad­janak el.

  – Zavarja talán?

  – Ugyan, dehogy. Nekünk is jót tesz vele, és minden bi­zonnyal ö sem jár rosszul. Az üzlet az üzlet, de marad hely egy kis szentimentalizmusnak is, amíg az nem megy a lé­nyeg rovására.

  – És mi lenne az?

  – A haszon.

  – Mindössze erröl lenne szó?

  Darcy kicsit elfordult, és az öböl felé intett.

  – Nézze csak, Tim Riley hajója most fut be. Hajnal óta kint van a legénységével. A halászoknak igen keserves az életük. Tim meg a hozzá hasonlók nap mint nap kihajóz­nak, kivetik a hálót, dacolnak az idöjárással és majd bele­szakadnak a munkába. Mit gondol, mégis miért teszik?

  – Majd maga válaszol rá.

  – Szeretik. – Darcy hátravetette a haját, nézte, ahogy a hajó felszalad egy hullámtaréjra. – Nem számít, mennyit szit­kozódnak, panaszkodnak, szeretik ezt az életet. Tim úgy vigyáz a hajójára, mint más az egyszülött fiára. Tisztes árat kér a zsákmányért, és senki sem mondhatja el Tim Rileyról, hogy nem lehet megbízni benne. Megvan a munka szerete­te, a hagyomány, a megbecsülés, de a lényeg mégiscsak a haszon. Ha az embert nem a megélhetés kényszere hajtja,' végtére is mi más ez, ha nem hobbi?

  A férfi elkapta Darcy egyik, szélben röpködö hajtincsét.

  – Talán mégis az eszéhez vonzódom. Darcy felkacagott és elindult.

  – Szereti, amit csinál?

  – Igen. Nagyon is.

  – És mit szeret benne a legjobban?

  – Mit látott, amikor ma kinézett az ablakon?

  – Hát elöször is magát, nem? – Darcy jutalma a derüs vi­dámság volt, ami felélénkítette a férfi arcát. – Ezenkívül ször­nyü felfordulást.

  –Ahogy mondja. Legjobban az üres telket szeretem, vagy egy lerobbant régi épületet. A bennük rejlö lehetösége­ket.

  – Lehetöségek – suttogta maga elé Darcy, és megint a ten­geren idözött a tekintete. – Ezt nagyon is megértem. Élvezi, hogy a semmiböl vagy olyasmiböl, ami elhanyagolt, valamit építhet.

  – Igen. Változtatni, de nem tönkretenni. Ha kivág egy fát, talán megéri az áldozatot az, amit a helyére ültet? Hosszú távon fontos–e, vagy csak pillanatnyilag?

  – Á, már megint a filozófus. – Illik hozzá az arca, gondol­ta Darcy, bár a férfi széltöl borzas haja és a halvány heg mégis más, kevésbé elmélkedö hajlamú oldalát tárta fel. –Tehát maga a Magee élö lelkiismerete?

  – Szívesen tekintem magam annak.

  Szokatlan érzés egy alkalmazottól, vélte Darcy, de azért tetszett neki. Tény, hogy e pillanatban nemigen talált a férfi­ban olyat, ami ne tetszett volna neki.

  – Odafent a sziklákon, a nagy szállodán túl a férfiak egy­kor nagyszerü épületeket emeltek. Ma mindez csak rom, de a szív, a lényeg megmaradt, és akik felmennek oda, több­nyire érzik is ezt. Az írek tudják, mi az, hogy áldozat, és hogy miért és mikor számít. Egyszer érdemes lenne felsétál­nia oda.

  –Tervbe vettem. De kellemesebb volna, ha találna rá idöt, hogy felkísérjen.

  – Ez is egy lehetöség. – Darcy az idöre gondolva vissza­fordult a kocsma felé.

  – Megegyeztünk. – Trevor megfogta Darcy kezét, hogy megállítsa, és élvezettel látta a lány tekintetében felvillanó enyhe bosszúságot. – Szeretnék találkozni magával.

  – Tudom. – Mivel ez volt a legcélravezetöbb és mindig bevált módszer, Darcy félrehajtotta a fejét, és ajkára incsel­kedö mosoly ült ki. – Csakhogy én még nem döntöttem ma­gával kapcsolatban. Nem árt, ha egy nö óvatos, amikor jó­képü idegenekkel van dolga.

  – Édesem, az ilyen adottságú nöknek a férfiak csupán cél­táblák, amin gyakorolhatnak.

  Darcy ingerülten rántotta el a kezét.

  – Csak ha megérdemlik. Attól, hogy valakinek szép az arca, még nem szívtelen.

  – Nem, de... szép arc és éles ész veszélyes kombináció, és pazarlás lenne, ha nem tudná, hogyan éljen velük.

  Darcy fejében megfordult, hogy otthagyja, de a férfi kí­váncsivá tette.

  – Különös beszélgetés. Nem tudom eldönteni, hogy ked­velem–e magát vagy sem, de elég érdekesnek találom ah­hoz, hogy némi idöt szánjak a kérdés tisztázására. De most vissza kell mennem dolgozni. Azután, ahogy Sineadot meg­leckéztettem, nem illik elkésnem.

  – Sinead alábecsüli magát.

  – Tessék?

  – Alábecsüli magát – ismételte meg Trevor, miközben visszafelé sétáltak a homokos parton. – A felszínt látja: gyö­nyörü nö, aki remekül ért a divathoz, és azzal üti el az idöt, hogy besegít a családi vállalkozásba, amit a bátyjai irányíta­nak. Egy nö, aki Sinead véleménye szerint a ranglétra utolsó fokán áll, és nemigen tesz mást, mint teljesíti a parancsokat.

  Darcy szeme összeszükült, de nem azért, mert bántotta szemét a nap.

  – Úgy, szóval így látja?

  – Nem én, hanem Sinead. Tapasztalatlan fiatal lány. Nem veszi észre, hogy maga legalább annyira vezeti a Gallagher–kocsmát, mint a két bátyja. A külseje nem árt az üzletmenet­nek, sem a hangulatnak, de figyeltem ma. – Lenézett a lány­ra. – Egyszer sem esett ki a ritmusból, még akkor sem, ami­kor dühös volt.

  – Ha bókokkal próbál megnyerni... nos, nem mondom, hogy hatástalanul. Bár bevallom, hasonlóban még nem ré­szesített férfi.

  – Nem, mert mind azt mondják, hogy ilyen gyönyörü nöt még életükben nem láttak. A nyilvánvalót minek kimonda­ni? Bizonyára unja is már.

  Darcy megállt, amikor elérték a kocsma utcáját, hosszan nézett a férfira, aztán elnevette magát.

  – Úgy érzem, mégis kedvelem magát, és nincs ellenemre, hogy itt és most egy kis idöt töltsek a társaságában. És ha még gazdag is lenne, itt nyomban magához mennék felesé­gül, hogy életem végéig szórakoztasson és kényeztessen.

  – Tehát erre vágyik, Darcy? Hogy kényeztessék?

  – Miért is ne? Szeretem a fényüzést, és ezt a vágyam ki is kell elégítenem. Amíg nem akadok olyan férfira, aki hajlan­dó és meg is van rá a módja, hogy tejben–vajban fürösszön, addig kénytelen vagyok magam elöteremteni a rá valót. –Felnyúlt, és megérintette a férfi arcát. – Ami nem azt jelenti, hogy addig is ne ülhetnék le a terített asztal mellé valakivel.

  – A szókimondást is szereti.

  – Amikor úgy tartja kedvem. De mivel úgy érzem, hogy a legügyesebb hazugságon is azonnal keresztüllát, minek fá­radoznék vele?

  – Tessék, már megint.

  Darcy értetlenül pillantott rá, amikor átmentek az utcán.

  – Micsoda már megint?

  – Hatékonyság. Egy nöben kimondottan izgatónak tar­tom.

  –Jesszusom, maga aztán tényleg nagyon fura figura. De mivel elszórakoztat, hogy ilyen könnyen izgalomba tudom hozni, elfogadom a reggelire szóló meghívását.

  – Holnap?

  Darcy zsebében csörgette kulcsait, és azon tünödött, miért annyira kedvére való az ötlet.

  – Nyolckor. A szálloda éttermében.

  – Nem ott szállok meg.

  – Nos, akkor a panzióban...

  – Á, itt vagy, Darcy! – Aidán jelent meg a hátuk mögött, kezében kulccsal. – Jude azt hitte, átnézel hozzánk a két müszak között.

  – Másfelé járt az eszem.

  – Látom, megismerkedett a húgommal – mondta Aidán Trevornak. – Nincs kedve bejönni egy korsó sörre? A cég számlájára.

  – Sajnos, dolgom van. Nekem is máson járt az eszem ­siklott pillantása Darcyra. – De máskor szívesen élek a meg­hívásával.

  – Amikor csak jólesik. Az emberei sok elfoglaltságot ad­nak. És most, hogy Darcy is visszajött, lefogadom, még több lesz a dolgunk. – Rájuk kacsintott, majd kulcsát a zárba dug­ta. – Ma késö este várhatóan seinsunl tartunk. Ha van ideje, nézzen be, és akkor némi képet alkothat arról, mit nyújtunk a színházába tartó vendégeinek, amikor átmennek a kocs­mán.

  – Már alig várom.

  – Beszéltél Sineaddal, Darcy? Darcy Trevor szemébe nézve felelt:

  – Lerendeztem. Máris jövök és elmesélem.

  – Rendben. Jó estét, Trevor.

  – A késöbbi viszontlátásra.

  – Az emberei – ismételte meg Darcy, amikor Aidán mö­gött becsukódott az ajtó. – A színháza.

  – Úgy van.

  – Akkor hát maga Magee. – Darcy óvatosan beszívta a levegöt, de tudta, hogy ez csak kis ideig nyugtatja meg. –Miért nem árulta el?

  – Nem kérdezte. Különben is, mit számít?

  – Szerintem meg nagyon is számít, hogy elöttem minek állítja be magát. Nem élvezem, ha félrevezetnek, és játsza­doznak velem.

  Trevor kezével az ajtóra csapott, mielött Darcy dühösen feltéphette volna.

  – Beszélgettünk – mondta higgadtan a férfi. – Ebben nem volt semmi megtévesztö.

  – Akkor e téren másképpen gondolkozunk.

  – Talán csak azért haragszik, mert kiderült, mégis gazdag vagyok, és most kénytelen hozzám jönni.

  Lehengerlönek szánt mosolyt vetett rá, de csak leforrázó pillantást kapott cserébe.

  – Tréfásnak szánt megjegyzése nem helyénvaló. És most kérem, menjen az ajtóból. Még nem nyitottunk ki.

  – Elsö összezördülésünk?

  – Nem. Az utolsó. – Darcy feltépte az ajtót, ami majdnem a férfi arcába csapódott. Nem vágta be maga mögött, de Trevor a vastag ajtón át is jól hallotta, ahogy Darcy ráfordítja a kulcsot.

  – Aligha hiszem – mondta a férfi jóval vidámabban, mint hasonló körülmények között más férfi. – Nem bizony – tette hozzá, és elindult a kocsijához, közben pedig arra gondolt, hogy talán most jó alkalom nyílik felsétálni a sziklákhoz és megnézni a romokat, amelyekröl mindenki regélt.

 

 

  Ime, az az Írország, amelynek látására vágyott. Az ösi, a szent, vad és misztikus. Meglepetten látta, hogy egyedül van, mi­vel úgy hitte, aki vonzódik ehhez a helyhez, bizonyára gyak­ran felkeresi a sziklák fenséges magasát, ahol komoran gub­basztanak a romok.

  Körbejárta a szent nevére keresztelt és egyenetlen, gö­röngyös földböl kiemelkedö kápolna meredek köoromzatát. Bizonyára az itt nyugvó lelkek örzik, gondolta. Három kökereszt is ört állt, alattuk a kút mélyén csendes volt a for­rásvíz.

  Úgy hallotta, gyönyörü innen a hegyfok körül a séta, de valahogy nagyobb kedve volt kicsit itt idözni.

  Darcynak igaza van, szögezte le magában. Az épület ta­lán leomlott, de szíve, lényege tovább él.

  Hátrébb lépett. Tiszteletböl vagy babonából nem lépett sírokra. Ha jól sejti, az apró, lyukacsos kövek sírokat jelez­nek.

  Lenézett, és megpillantotta Maude Fitzgerald sírkövét.

 

  LÁTÓ ASSZONY

 

  – Hát szóval itt vagy – mormolta maga elé. – Anyám nagy­bátyjának egyik régi fényképalbumában, amit anyám nagy­apám halálakor megörzött, volt rólad egy fénykép. Nagy­apám kevés képet hozott át a tengeren. Vajon miért épp a tiéd az egyik?

  Leguggolt. Meghatotta és szelíden mulattatta a sírt szö­nyegként takaró tengernyi virág.

  – Bizonyára szeretted a virágokat. A házadat körülvevö kert is csodálatos.

-            Maude keze alatt bámulatosan nött minden.

  Trevor a hang hallatán a kút felé pillantott, majd felemel­kedett. Szokatlan öltözékü férfi állt a forrás mellett: minden ruhadarabja ezüst volt, amin megcsillant a napfény. Jelmez, vélte Trevor. Biztos a szállodában rendeznek álarcosbált. Hosszú, fekete hajával, gonoszkodó mosolyával és villámló kék szemével amúgy is színészkedö típusnak látszott.

  – Nem ijedsz meg könnyen, ugye? Nos, ez mindenesetre a javadra szól.

  – Ijedösek ne ide jöjjenek – jegyezte meg Trevor. – Le­nyügözö hely – nézett körül még egyszer.

  – Én is kedvelem. Te vagy hát a Magee Amerikából, aki álmokat épít, és válaszokat keres.

  – Többé–kevésbé helytálló. És nekem kihez van szeren­csém?

  – Carrickhez, a tündérkirályhoz. Örülök, hogy megismer­hetlek.

  –Aha.

  A Trevor hangjából kihallatszó nyájas derü komor szemöldökráncolásra késztette Carricket.

  – Bizonyára hallottál már rólam, még odaát, Ameriká­ban is.

  – Hogyne hallottam volna. – A férfi vagy bolond, vagy tartja magát elképzelt szerepéhez, gondolta Trevor. Esetleg ez is, az is. – Véletlenül épp a dombon álló házban szálltam meg.

  –Tudom jól, hol az ördögben laksz, és elegem van ebböl a lekezelö hangból, amit velem szemben megengedsz ma­gadnak. Nem azért hoztalak ide, hogy csúfot üzz belölem.

  – Te hoztál ide?

  – Halandók – morgolódott Carrick. – Szeretik azt hinni, hogy minden az ö fejükböl pattan ki. Itt a végzeted, és össze­kapcsolódik az enyémmel. Van–e rajtam kívül másnak több joga hozzá, hogy egy–két aprósággal hozzásegítselek az uta­záshoz?

  – Figyelj, haver, ha ilyen korán felöntesz a garatra, nem kéne napra menned. Szívesen visszakísérlek a szállodához.

  – Hogy részeg vagyok, azt hiszed? – Carrick hátravetette a fejét, és addig hahotázott, amíg fájó oldalára kellett szorí­tania a kezét. – Ostoba tökfilkó. Még hogy részeg. Majd megmutatjuk, ki a részeg. Várj egy percet, míg összeszedem ma­gam.

  Néhány mély lélegzetvétel után Carrick felsóhajtott.

  – Nézzük csak... valami nem túl bonyolultra gondoltam, mert látom, hogy cinikus vagy. Á, már eszembe is jutott!

  Tekintete kobaltkékre sötétült, és Trevor megesküdött vol­na, hogy a férfi ujjhegyei aranyos fényt árasztottak, majd kezében kristálytiszta, átlátszó gömb jelent meg. A gömb­ben Trevor és Darcy álltak egymás mellett, miközben mel­lettük a Kelta–tenger hullámai mosták a partot.

  – Tekints hát végzetedre. Szép az arca, erös az akarata, és szerelemre éhes a szíve. Vagy–e annyira eszes, hogy elnyerd, amit a sors kínál?

  Carrick egy gyors csuklómozdulattal Trevor felé hajította a gömböt. A férfi ösztönösen el akarta kapni, de ujjai csak valami hüvöset és lágyat érintettek. A gömb buborékként pattant szét.

  – Pokolian ügyes fogás – nyögte ki nagy sokára Trevor, aztán felpillantott, de a forrásnál már nem állt senki. Ismét egyedül volt, csak a szél borzolta a füvet. – Pokolian ügyes – ismételte, és nem szívesen vallotta be, ahogy üres kezére nézett, mennyire megrendült.

 
4.

 

  Éjjel álmok üldözték. Trevor mindig széles, élénk ecsetvo­násokkal álmodott, de amióta a Tündérdombi Házban la­kott, álmai körülhatárolttá, kristálytisztává váltak, mintha va­laki élesebbre állította volna a felvevögép lencséjét.

  A temetöbeli furcsa férfi fehér, szárnyas lovon repült a végtelen kék tenger fölött. Trevor érezte a mondabeli pari­pa széles hátát és meg–megránduló izmait maga alatt. A ten­ger és az ég a távolban világosan elváltak egymástól, mint­ha valaki vonalzóval vékony vonalat húzott volna közöttük.

  A víz zafírkék volt, az ég szürke, mint a füst.

  A ló a tengerbe vetette magát, vizet érö izmos mellsö lá­bairól szétfröcskölödtek a cseppek, Trevor egyenként érez­te öket a börén. Ajkán sós volt a tengervíz.

  A következö pillanatban már az örvénylö vízbe merül­tek. Hideg volt, annyira hideg, hogy a Sötétséget valami kí­sérteties ragyogás törte csak meg. Színjátszó fény csillant itt–ott, mint rebbenö tündérszárnyak, és a muzsika, ami a víz lüktetésén áthallatszott, sípszó volt.

  Egyre mélyebbre hatoltak ebbe az elembe, oly simán ha­sították a vizet, mint elöbb az eget. Trevor vérét felforrósí­totta a repülés izgalma.

  A lágy tengerfenéken sötétebb, ijesztöbb kék domb lük­tetett, mint egy várakozó szív. A férfi, aki királynak nevezte magát, vállig belemélyesztette karját ebbe a kékségbe. Trevor saját börén érezte az anyag síkosságát, ahogy a lüktetés vib­rálón végigfutott a karján. Ujjait behajlította, kezét ökölbe szorította, csavart egyet, és kitépte "a szív szívét.

  Neki, gondolta, szorosan markolva, amit kiszakított. Ez az állhatatosságom. Csak neki.

  Amikor felébredt, kezét még mindig ökölbe szorította, de a szív, ami dobogott, csak az övé volt.

  Értetlenül és döbbenten nyitotta szét az öklét. Természe­tesen nem volt benne semmi – miért is lett volna? – de érez­te a tenyeréböl lassan elszálló erö villamosságát. A tenger szíve.

  Nevetséges. Nem kell tengerbiológusnak lennie ahhoz, hogy tudja, nincs csillogó kék tömeg, nem lüktet szerves élet a Kelta–tenger fenekén. Nem látott mást, mint a tudatalatti szó­rakoztató kivetülését, bizonygatta magának. Jelképek sora, ebben biztos volt, mit ha akarna, élete végéig elemezhetne.

  Csakhogy ehhez semmi kedve.

  Trevor felkelt, hogy a fürdöszobába menjen. Szórakozot­tan a hajába túrt. Érezte, hogy nedves.

  Döbbenten megtorpant. Kezét elöbb lassan leeresztette, és közben le nem vette róla a szemét. Aztán megint felemel­te és megszagolta. Tengervíz lenne?

  Meztelenül visszazöttyent az ágy szélére. Soha nem tar­totta magát különösképp fantáziadúsnak. Valójában úgy tar­totta, hogy mélyebben gyökerezik a valóság talajában, mint az emberek többsége. De tagadhatatlan, hogy azt álmodta: szárnyas lovon leszáll a tenger mélyére, és úgy ébredt, hogy tengervíztöl nyirkos a haja.

  Milyen magyarázatot talál erre egy racionálisan gondol­kodó ember?

  Magyarázathoz információ kell. Ideje hát beszerezni.

  Korai New Yorkot hívni, de faxolni bármikor lehet. Mi­után felöltözött, leült a hálószobájával szemben kialakított dolgozószobájában. Megfogalmazta szüleinek szánt elsö üzenetét.

 

  Drága anyám és apám!

 

  Remélem, mindketten jól vagytok. Az építkezés terv sze­rint halad, és úgy látszik, nem lépi túl a költségvetési keretet sem. Bár néhány napi megfigyelés után nyilvánvaló, hogy O'Toole–ék nélkülem is boldogulnak, mégis úgy döntöttem, egyelöre maradok, és ellenörzöm az építés menetét. Azután itt a közösséggel kiépítendö kapcsolatok kérdése is. A falu és a körülötte levö parókia jórészt támogatja a színházat, az építkezés ennek ellenére zavarja a környék megszokott nyu­galmát. Azt hiszem, bölcs lenne, ha itt maradnék, hogy lás­sanak, tudják, hogy kézben tartom a dolgokat.

  Egyúttal innen szeretném folytatni az elökészítö hírve­rést.

  Természetesen élvezem az ittlétet is. Pontosan olyan gyö­nyörü, ahogy elmesélted, papa. És szeretettel emlékeznek vissza rátok. Idöt kellene szakítanotok rá, hogy átlátogassa­tok.

  A Gallagher is olyan, ahogy emlékeztél rá, és ahogy Finkle leírta. Kitünöen vezetett, barátságos és népszerü vállalko­zás. Briliáns ötlet volt összekötni a színházat a kocsmával, papa. Több idöt szándékozom eltölteni itt, hogy világosabb képet alkothassak arról, hogy vezetik, milyen változtatások­ra vagy finomításokra van szükség, amelyekböl a színház profitálhat.

  Biztosra veszem, mama, hogy nagyon tetszene a ház, amelyben lakom. Festeni nem lehetne szebbet, és még kísér­tetem is van! Maggie nénivel nagyon élveznétek. Eddig saj­na még egyetlen földöntúli jelenségben sem volt részem, de mivel igyekszem megismerkedni a helyi színezetü, témák­kal, szeretném megkérdezni, nem tudtok–e olyan ismerettel szolgálni, amely az itteni legendával kapcsolatos. Termé­szetesen rossz csillagzat alatt született szerelmesekröl van szó. Egy lányról és egy tündérkirályról.

  Hívlak benneteket, amint lehetöségem nyílik rá.

 

  Szeretettel:

   Trevor

 

  Átolvasta, hogy megbizonyosodjék, kérése nem ébreszt túlzott kíváncsiságot, majd elküldte szülei otthoni számára.

  Következö faxát az asszisztensnöjének küldte, és itt már nem takargatta a lényeget.

 

 

  Angéla – szeretném, ha egy ardmore–i legendával kap­csolatban minden lehetséges információt felkutatnál és el­küldenél. Támpontok: Carrick, tündérkirály, Gwen Fitzgerald, Tündérdombi Ház, Régi Parókia, Waterford. Tizen­hatodik század.

 

  Trevor Magee

 

  Amint elküldte, órájára pillantott. Bár már nyolc elmúlt, korainak tartotta, hogy más forrásokat is „megcsapoljon". Vár még egy órát, és akkor keresi fel Jude Gallaghert.

  Amint elkészült, rátört a váratlan, kegyetlen koffeinéhség. Annyira, hogy kész lett volna odahagyni mindent. Legin­kább automata, idökapcsolós kávégépét hiányolta. Legelsö adandó alkalommal vesz egyet.

  Kevés civilizáltabb dolog van a világon, gondolta Trevor, mint a frissen fött kávé illatára ébredni.

  A lépcsö aljára ért, amikor kopogtatás hallatszott. Az ajtó­hoz menet gondolatai már a konyhában idöztek, a kávé el­sö, lökést adó kortyára koncentrált.

  Amikor ajtót nyitott, rájött, hogy van más, a kávéra ébre­désnél civilizáltabb dolog, s az ott áll a lépcsöje tetején.

  Egy okos, bölcs férfi bármikor a kávé elé helyez egy gyö­nyörü, kék szemü nöt, aki bö nyakú, testhez simuló puló­vert visel, mosolya pedig maga a kihívás. Trevor pedig igen eszes férfi volt.

  –Jó reggelt. Mindig ilyennek ébred?

  – Reggeli meghívásnál többet kell tennie ahhoz, hogy er­röl saját szemével gyözödjék meg.

  – Reggeli?

  – Úgy véltem, erre szólt a meghívása.

  – így van. – Agya, úgy látszik, lassan mozog a napi kof­feinhiány miatt. – Meglepett, Darcy.

  Darcynak pontosan ez volt a szándéka.

  – Kapok enni vagy nem?

  – Fáradjon be. – Trevor szélesebbre tárta az ajtót. – Meg­látjuk, mit tehetünk. – A lány belépett, a férfit könnyedén súrolva elment mellette. Édes bün volt az illata.

  Darcy körbesétált, bekukkantott a ház elején levö nappa­liba. Itt szinte semmi sem változott, amióta Maude meghalt. Bájos csecsebecséi a helyükön maradtak, ahogy a könyvek­kel zsúfolt polcok vagy a kanapé kifakult anyagára hajított puha, régi kendö is.

  – Látom, rendet tart – fordult vissza a férfi felé. – Szere­tem, ha egy férfi rendszeretö. Vagy talán ezt is hatékonyság­nak nevezi?

  – A hatékonyság rend is, és ilyen az életem. – A lány sze­mébe nézve kezét könnyedén Darcy vállára tette, és elége­detten vette tudomásul, hogy Darcy változatlan halvány de­rüvel néz vissza rá. – Arra voltam csak kíváncsi, miért nem bánik lekezelöen velem.

  Darcy elismeröen vonta fel a szemöldökét.

  – Kiszámítható lett volna, a kiszámíthatóság pedig egy­hangú.

  – Lefogadom, hogy maga soha nem unalmas.

  – Olykor biztos elöfordul. Még haragszom magára, de reg­gelit azért kérek. – Megkerülte a férfit, aztán válla fölött hát­rapillantott. – Föz, vagy elmenjünk valahova?

  – Fözök.

  – Ó, most maga lepett meg engem. – Érdekes. – Hogy a maga helyzetében valaki elboldoguljon a konyhában...

  – Világhírü sajtos omlettet tudok készíteni.

  –Azt majd eldöntöm én... és nagyon finnyás vagyok, elö­re megmondom. – Darcy visszament a konyhába, és hagy­ta, hogy mielött utánamegy, a férfi hadd méltányolja, amit lát.

  Darcy leült a helyiség közepén levö kis asztal mellé, kar­ját hanyagul átvetette a széktámlán. Pontosan úgy festett, mint egy olyan nö, aki hozzászokott, hogy kiszolgálják. Bár szervezetének már nem volt szüksége kezdölökésre, Trevor elöször a kávét tette oda.

  – Míg itt ülök, és figyelem, ahogy a háztartással bíbelö­dik, talán elmondhatná, miért hagyott tegnap locsogni a csa­ládjáról, felmenöiröl, és miért érdekelte annyira az informá­ció, amit már rég ismert.

  – Mert nem ismertem.

  Miután lehiggadt, Darcy maga is ezt gyanította. A férfi nem olyan benyomást tett rá, mint aki kérdésekre fecsérli az idöt, amikor eleve tudja a választ.

  – Ha nem bánja, megkérdezem, hogy lehet az? Trevor ugyan bánta. Legalábbis más esetben. De úgy érez­te, Darcynak magyarázattal tartozik.

  – Nagyapám alig beszélt itt maradt rokonairól vagy Ardmore–ról. Vagy ami azt illeti, Írországról.

  Míg a kávéra várt – istenem, bárcsak mielöbb kész len­ne! –, elövette az omlett alapanyagait.

  – Nehéz természetü ember volt. Áthatolhatatlan páncél­lal. Az volt az érzésem, hogy keserü emlékeket hagyott hát­ra. Ezért erröl a témáról nem beszéltünk.

  – Értem. – Nem egészen, tette hozzá gondolatban Darcy, mert számára ismeretlen volt egy olyan család, ahol nem beszélnek meg mindent. Jobbára hangosan kiabálva egy­mással. – Nagyanyja is idevalósi volt.

  – Igen. És tartotta magát nagyapám kívánságaihoz. – Ami­kor Darcyra pillantott, tekintete hüvös és távoli volt. – Min­denben.

  – Keménykezü ember lehetett a nagyapja, és mint ilyen, nehezen kezelhetö és félelmet ébresztö.

  – Apámra is illik a keménykezü jelzö. És egyáltalán nem tartom sem nehezen kezelhetönek, sem félelmetesnek.

  – Szóval részben azért tért vissza, hogy saját szemével lás­sa, honnan származnak a Magee–k.

  – Részben.

  Az elutasító hangra Darcy szemöldöke felszökött. Neu­ralgikus pont, gondolta, és bár szívesen kíváncsiskodott vol­na még, hagyta. Egyelöre.

  – Nos, mivel most itt van, ahol van, mondja el, mi a véle­ménye a házról.

  A feszültség, amely már ingerültté tette Trevort, kissé eny­hült. Lehajtotta elsö csésze kávéját, míg a tojásokat törte fel.

  – Épp most küldtem faxot anyámnak, amiben azt írtam, festö ecsetjére való.

  – Faxot? Anya és fia faxon érintkeznek?

  –Anya és fia a technika eszközeit használják, amikor hasz­nát látják. – Eszébe jutott a jó modor, és töltött Darcynak is, majd odavitte az asztalhoz. – Két különbözö világból a leg­jobb, nem? Zsúpfedeles vidéki kunyhó és a mai világ nyúj­totta kényelem.

  – Kifelejtette a kísértetét.

  Trevornak nem szokott remegni a keze, de most majd­nem elejtette a nyeles serpenyöt.

  – Azt azért nem állítanám, hogy az enyém.

  – Míg e fedél alatt él, a magáé. Lady Gwen tragikus sorsú asszony, és bár együtt érzek vele, és méltányolom a történet romantikáját, nehezen fogom fel, hogyan vágyakozhat ha­lálon túl, századokon át is valamire, akár a szerelemre is. Az élet a lényeg, nem? És ezt kell élnünk.

  – Mit tud még róla?

  – Annyit, amit ezen a vidéken bárki más. – Élvezettel néz­te, ahogy a férfi hosszú ujjú, ügyes kezei dolgoznak. – Bár Jude alaposabban tanulmányozta könyvében a legendát. Többen is látták, akiket ismerek.

  A férfi hátrapillantott. Nem meglepetés, inkább elövigyá­zatosság volt a szemében.

  – És maga?

  – Nem tünök annak a típusnak, akire egy kísértet idejét pazarolja. Talán maga látja majd, amikor itt jön–megy.

  – Maga épp elég látvány nekem. És mi a helyzet a legen­da másik felével? Carrickkel?

  – Ó, ö nagyon csavaros eszü, és fortélyos is. Makacs büsz­keség és hirtelen harag hozta abba a keserves kutyaszorító­ba, amiben most van, és most nem válogat az eszközökben, hogy az idö leteltének közeledtével éljen velük. Talán nem tünt fel magának, de Brenna munka közben láncon viseli nyakában a gyürüit: az eljegyzési és a jegygyürüjét.

  – Láttam egyszer egy építkezésen, hogy egy férfi hasító–fürésszel majdnem levágta az ujját, mert a gép beleakadt a jegygyürüjébe. – Trevor tányérokat vett elö, elfelezte az om­lettet. Mozdulatainak könnyed eleganciája végtelenül tetszett Darcynak. – De mi köze Brenna gyürüinek a legendához?

  – Eljegyzési gyürüjébe gyöngyöt foglaltak, vagyis a má­sodik drágakövet, amit Carrick Gwennek ajánlott fel: a hold könnyeit, amelyeket varázsiszákjába gyüjtött. Shawn Carrick–töl kapta a gyöngyöt.

  Trevor felvonta a szemöldökét, majd evöeszközt vett elö.

  – Milyen bökezü!

  – Erröl nem nyilatkozhatom, azt viszont tudom, hogy Shawn Öreg Maude sírja mellett kapta a gyöngyöt Carrick–töl, és aztán Brennának adta. Az elsö drágakö egy gyémánt volt, napgyémánt. Kérdezze csak róla Jude–ot, ha érdekli. Carrick utoljára egy zafírt ajánlott fel Gwennek. A tenger szí­vét.

  – A tenger szívét. – Trevor az álmát látta, de oly tisztán és élesen, hogy önkéntelenül is lenézett a kezére.

  – Úgy véli, tetszetös kitaláció, és én is osztanám a vélemé­nyét, ha azok, akiket ismerek, nem lennének részesei ennek a történetnek. Egy fejezet van már csak hátra, már csak két szívnek kell egymásra találnia és fogadalmat tennie. – Darcy belekortyolt a kávéjába, és a csésze fölött a férfira nézett. –Amióta Öreg Maude meghalt, a másik kettö, aki maga elött ebben a házban élt, az elsö és második fejezetet képviselte.

  Trevor nem felelt azonnal, hanem kivette a kész pirítóst a gépböl.

  – Arra figyelmeztet – mondta végül –, hogy engem vá­lasztottak harmadiknak?

  – Kézenfekvö, nem? Bármilyen gyakorlatiasan gondolkod­jék is, Magee, ereiben ír vér folyik, és olyan férfi leszárma­zottja, aki egykor azt a nöt szerette, aki ebben a házban la­kott. A varázs megtöréséhez én biztos magát választanám.

  A férfi elgondolkodva vette elö a vajat és a lekvárt.

  – Egy magához hasonló, gyakorlatias gondolkodású nö ezek szerint hisz a varázslatban.

  – Hisz? – Darcy ültében közelebb hajolt hozzá. – Hiszen én magam varázsolok, drágám!

  Abban a pillanatban Trevor gondolkodás nélkül elhitte volna Darcyról, hogy boszorkány, szeme úgy villogott, te­kintete olyan tüzes, mosolya olyan büvös volt.

  – Komoly varázserejét tegyük most félre. Azt akarja mon­dani, hogy valóságosnak tekinti ezt a történetet, annak min­den részletét?

  – De még mennyire. – Darcy felvette villáját. – És a maga helyében, ha már itt lakom, jobban örizném a szívem. – Szá­jához emelt egy falat krémes sajtos omlettet, és bekapta. –Van, aki hisz abban, hogy ha valaki e fedél alatt veszti el a szívét, az örökre szóló köteléket jelent.

  – Akárcsak Maude szerelme. – Az elképzelés jobban megijesztette, mintsem be merte volna vallani. – De miért mondja ezt el?

  – Kíváncsi voltam, megkérdezi–e. Maga vonzó férfi, és tet­szik is nekem. Ráadásul – és ezt nem szégyellem bevallani, mert a szememben nagyon is sokat nyom a latban – gazdag is. Komoly esélyt látok arra, hogy esetleg élvezni fogom a társaságát.

  – Megkéri a kezem?

  Darcy szélesen, elbüvölön rámosolygott.

  – Egyelöre még nem. Azért hoztam szóba, mert úgy lá­tom, maga olyan ember, akinek éles tekintete úgy hatol át a színlelés szövedékén, mint kés a vajon.

  Felvette kését, és mindjárt bemutatta a hütöböl elövett vajon.

  – Még sosem voltam szerelmes. Próbáltam – vallotta be, és szemének ragyogása egy pillanatra elfelhösödött, aztán csak vállat vont, és vajat kent pirítósára. – Egyszerüen kép­telen vagyok rá. Lehet, hogy a végzet nem szán egymásnak bennünket, de ha igen, esetleg egy mindkettönknek elö­nyös egyezséget köthetnénk.

  Trevor az adott körülmények között úgy találta, hogy el­kelne még egy kávé. Felállt, hogy töltsön még a csészékbe.

  – Kötöttem már üzletet sokféle emberrel, számos kultúrá­ba nyertem betekintést, de mondhatom, ennél különösebb reggeli beszélgetést még nem folytattam.

  – Hiszek a végzetben, Trevor, a rokon lelkek egymásra találásában, kényelemben és egyenes beszédben, ha annak célja van. – Bekapott egy falatot. – És maga?

  – Hiszek a rokon lelkek találkozásában, a kényelemben és az öszinteségben, amikor az célravezetö. A végzet már más lapra tartozik.

  – Ahhoz túlzottan ír, hogy ne legyen fatalista – eröskö­dött Darcy.

  – Ilyen lenne az oktalan állat lelke?

  – Természetesen. Közben pedig derülátón érzelgösek és sötét, izgató babonával átitatottak igyekszünk maradni. Őszin­teségröl szólva... – Miközben ettek, szeme gonoszkodva a fér­fira villant. – Ez már csak fokozat és nézöpont kérdése. Mert mindent összevetve, mi lehet jobb egy színpompás túlzások­kal körített, ügyesen megszerkesztett mesénél? Az öszinteség azonban olyasmi, amit szerintem maga igenis méltányol, te­hát mi rossz lehet abban, ha tudomására hozom, hogy ha belém akar szeretni, nem akadályozom meg benne?

  Trevor élvezte a második csésze kávét. És Darcyt.

  – Próbálkoztam én is a szerelemmel. De nekem sem jött össze.

  Darcy arckifejezése elöször tükrözött együttérzést. Oda­nyúlt, és megfogta a férfi kezét.

  – Azt hiszem, ugyanolyan fájdalmas lehet elveszteni a fe­jünket, mint szerelem nélkül élni.

  Trevor lenézett összefonódó ujjaikra.

  – Sajnálatra méltó pár vagyunk, Darcy.

  –Jobb, ha nem ámítjuk magunkat, nem? És tisztában va­gyunk a korlátainkkal. Megeshet, hogy megakad a szeme valami csinos kis teremtésen, és szívét egyböl a lába elé rak­ja. – Darcy lassan felhúzta a vállát. – De addig sem bánom, ha idejét és nem megvetendö anyagi javait rám pazarolja.

  – Kalmárszellemüek vagyunk, nem?

  – Úgy bizony. Nagyon is haszonlesö vagyok. – Darcy ba­rátságosan megveregette a férfi kezét, aztán folytatta az evést. – De magának sosem kellett garasoskodnia, nem?

  – Ebben igaza van.

  – Ha viszont jövedelem kiegészítésre vágyik, omlett készí­tésböl mindig megélhet. – Darcy felállt, és a két tányért a mosogatóhoz vitte. – Szeretem, ha valaki jól föz, mert ez nem erösségem, és nem is óhajtom megtanulni.

  A férfi mögé lépett, két kezét egyetlen mozdulattal végig­húzta Darcy vállán, két karján, majd újra vissza a válláig.

  – Elmosogat?

  – Nem. – Darcy szívesen nyújtózott volna, mint egy do­romboló macska, de okosabbnak vélte, ha ezt most nem teszi. – Arra még talán rávehet, hogy eltörölgessek.

  Hagyta, hogy a férfi maga felé fordítsa, és míg Trevor fölé hajolt, mindvégig a szemébe nézett. Aztán erösen sajnálkoz­va a férfi ajkára tette az ujját, mielött az megcsókolhatta vol­na.

  – Megmondom, mit javasolok. Könnyen és stílusosan el tudnánk csábítani egymást.

  – Helyes. Hadd kezdjem én.

  Darcy halkan, gyöngyözön felkacagott.

  – De bármily elégedettek lennénk is utána, korai lenne. Tartogassuk máskorra ezt a kalandot.

  Trevor közelebb vonta magához.

  – Minek várni? Maga a fatalista.

  – Szellemes. De várunk, mert én így akarom. És nagyon erös az akaratom. – Még egyszer megérintette ujjával a férfi ajkát, aztán elhúzódott töle.

  – Az enyém is. – A férfi sietség nélkül felemelte Darcy kezét, elöször tenyerét, majd kézfejét simította végig az aj­kával.

  – Ez tetszik. Esetleg máskor visszajövök még többért. A helyzet jelenlegi állása mellett, úgy hiszem, mégis magára hagyom a mosogatást. És most szépen kísérjen ki, ahogy úriemberhez illik.

  – Mondja, hány férfit csavart eddig az ujja köré? – kérdez­te Trevor, amikor kifelé indultak a konyhából.

  – Ó, már régóta nem számolom. De egyik sem panaszko­dott. –Visszanézett, amikor bent megszólalt a telefon. – Fel kell vennie?

  – Nem. Majd a rögzítö felveszi az üzenetet.

  – Rögzítö és fax. Kíváncsi lennék, Öreg Maude–nak mi lenne erröl a véleménye. – Darcy kilépett a házból, és le­ment a lépcsön oda, ahol virágok táncoltak az enyhe szellö­ben. – Illik ehhez a helyhez – jegyezte meg Darcy, miután egy percig figyelmesen tanulmányozta a férfi arcát. – És gon­dolom, ugyanilyen jól illik valami elökelö igazgatósági ülés­terembe is.

  Trevor letört egy szál verbénát, és átnyújtotta Darcynak. –Jöjjön vissza.

  – Ó, bizonyára erre járok majd megint. – Darcy hajába tüzte a virágot, miközben a kertkapu felé indult.

  Trevor ekkor jött rá, miért nem hallotta a motorzajt. Darcy biciklin érkezett.

  – Ha vár egy percet, Darcy, visszaviszem kocsival.

  – Szükségtelen. Viszontlátásra, Trevor Magee. Felpattant a biciklire, lekarikázott a keskeny felhajtón a hepehupákra és árkokba, amit a helybeliek útnak tituláltak. És mindeközben sikerült hihetetlenül szexis látványt nyúj­tania, állapította meg Trevor.

 

 

  Miután bement a faluba, még elnézett az építkezéshez is, így dél is elmúlt már, amikor elsétált a Gallagher–házhoz. Kopogására öblös, izgatott ugatás volt a válasz, mire Trevor óvatosan hátrált egy lépést. Városi ember lévén, egészséges tisztelettel viseltetett minden iránt, ami ekkora zajt csap.

  Az ugatás másodpercekkel elöbb szünt meg, mint ahogy nyílt az ajtó. A kutya ott ült Jude mellett, és vadul csóválta a farkát. Trevor nem elöször látta, de mindig csak messziröl. Fogalma sem volt róla, hogy ilyen hatalmas.

  –Jó napot, Trevor. Milyen kedves, hogy meglátogat. Jöj­jön csak be.

  – Á... – Trevor jelentöségteljes pillantást vetett a kutyára, Jude pedig felkacagott.

  – Higgye el, Finn teljesen ártalmatlan. Szereti felverni a házat az ugatásával, hogy azt higgyem, engem védelmez. Köszönj szépen Mr. Magee–nek – parancsolt a kutyára, mire az engedelmesen felemelte egyik széles mancsát.

  –Jóban szeretnék lenni vele – mondta Trevor, és remélve, hogy a kutya minden ujját meghagyja, mancsot rázott vele.

  – Ha nyugtalanítja, kiengedhetem a hátsó kertbe.

  – Nem, dehogy, nem zavar. – Legalábbis remélem, gon­dolta. – Bocsásson meg, hogy zavarom. Reméltem, hogy van rám egy perce.

  – Több is. Jöjjön be, és foglaljon helyet. Kér egy kis teát? Ebédelt már? Shawn mesés ragut küldött fel.

  – Nem, nagyon köszönöm, de semmit sem kérek. Ne fá­radjon miattam.

  – Nem fáradság – kezdte Jude, de aztán egyik kezét a vesetájékára, a másikat a hasára szorítva hátrébb lépett.

  – Üljön le. – Trevor karon fogta, és a nappali felé vezette. – Bevallom, hogy inamba száll a bátorságom a nagy kutyák és várandós asszonyok láttán.

  Nem mondott igazat. A nagy kutyáktól valóban tartott, de a terhes asszonyok ellágyították. Megjegyzése közben azon­ban sikerült székhez terelnie Jude–ot.

  – ígérem, egyikünk sem harap. – Jude hálásan leült. –Esküszöm, megfogadtam, hogy az egész terhesség alatt megörzöm a nyugalmam és mozgásom eleganciáját. A nyu­galommal még most sincs baj, de hatodik hónap körül bú­csút mondtam a kellemnek.

  – Nekem úgy tünik, jól viseli. Tudják, hogy fiú lesz–e vagy lány?

  – Meglepetést akarunk. – Finn fejére tette a kezét, amikor a kutya leült a széke mellé. Trevor látta, hogy nem kell leha­jolnia. – Tegnap este sétáltam egyet, és megnéztem az épít­kezést. Sokat haladtak.

  – Egyenletesen folyik a munka. Jövö ilyenkorra már lesé­tálhat, és megnézhet egy müsort.

  – Már alig várom, komolyan. Megelégedést nyújthat ál­mokat valóra váltani.

  – Maga nem ezt teszi? Könyveivel, kisbabájával.

  – Kedvelem magát. Kényelmesen elhelyezkedett, hogy elmondja, mi nyomja a lelkét?

  – El is felejtettem, hogy pszichológus.

  – Csak tanítottam pszichológiát. – Bocsánatkérö mozdu­lattal felemelte két kezét, aztán leejtette öket. – Az elmúlt évben igyekeztem kigyógyítani magam a félénkségböl, hogy ki merjem mondani, amit gondolok. Az eredménynek van jó és rossz oldala is. Nem akarok eröszakos lenni.

  – Kérdezni szeretnék valamit, azaz beszélgetni akarok va­lamiröl. Maga azonnal rájött. Ez nem eröszakosság... csak hatékonyság – mondta némi gondolkodás után. – Mostaná­ban egyik visszatérö kifejezésem. Carrickröl és Gwenröl.

  – Igen? – Jude összekulcsolta kezét, komolyan és nyu­godtan nézett rá. – Mi van velük?

  – Gondolja, hogy léteznek? Léteztek? – javította ki magát.

  –Tudom, hogy léteznek. – Látta a férfi szemében felvilla­nó kétkedést, és várt, hogy átgondolja elöbb mondanivaló­ját. – Maga meg én máshol születtünk. New Yorkban, Chi­cagóban. Városi, csiszolt világban, az életünk tényeken, a mindennapok kézzelfogható valóságán alapul.

  Trevor tudta, hova akar az asszony kilyukadni, és bólin­tott.

  – De már nem vagyunk ott.

  – Nem. Valóban eljöttünk onnét. Ez olyan hely, amely virágzik... nos, nem igazán ez a helyes kifejezés, mert nem kell virágoznia. Egyszerüen van. Ez a hely most az ottho­nom, ez a hely, amely idevonzotta, hogy egyik álmát felépít­se, nem történelmi vagy földrajzi okoknál fogva különbö­zik attól, ahonnan idejöttünk. Megérti azt, amit elfelejtet­tünk.

  – A valóság azért csak valóság, a világnak bármely pont­ján éljünk is.

  – Magam is így gondoltam régebben. Ha maga most is így vélekedik, miért aggasztja Carrick és Gwen?

  – Csak érdekelnek.

  – Látta Lady Gwent?

  – Nem.

  – Akkor Carricket.

  Trevor habozott, eszébe jutott a férfi, akivel Szent Declan forrásánál találkozott.

  – Nem hiszek a tündérekben.

  – De érzésem szerint Carrick hisz magában – mormol­ta Jude. – Szeretnék mutatni magának valamit. – Felállni készült, aztán halkan szitkozódni kezdett, majd kezével ingerülten intett Trevornak, hogy ne álljon fel. – Az ördög­be is, még nem tartok ott, hogy valahányszor leülök, daru­val kelljen felemelni. Egy perc, és itt vagyok. – Arrébb csú­szott, aztán a fotel karfájába fogódzkodva álló helyzet­be tolta magát. – Maradjon csak nyugodtan. Kis idö múlva itt leszek. Nem jövök–megyek olyan könnyen, mint ré­gen.

  Amikor kiment, Trevor visszaereszkedett a székébe. Fin­nel érdeklödve és némi gyanakvással szemlélték egymást.

  – Nem lopom el az ezüstöt – bizonygatta Trevor –, így az a legjobb, ha mindketten maradunk, ahol vagyunk.

  Mintha csak felszólításnak vette volna, Finn odaögyelgett hozzá, és mellsö mancsaival Trevor ölébe támaszkodott.

  –Jesszusom. – Trevor óvatosan felemelte a két óriási man­csot, és eltolta magától a kutyát. – Jobban nem is célozhattál volna. Most már tudom, apám miért nem hagyta, hogy meg­tartsam azt a kiskutyát. Le!

  A parancsszóra Finn azonnal lezöttyent a fenekére, és sze­retettel megnyalta Trevor kezét.

  – Lám, máris összebarátkoztak.

  Trevor felpillantott Jude–ra, és alig bírt uralkodni magán, hogy fészkelödéssel ne enyhítsen golyói lüktetésén.

  – Azám.

  – Feküdj, Finn! – Jude szórakozottan megveregette a ku­tya fejét, aztán Trevor lába elé ült egy priccsre. – Tudja, mi ez? – kérdezte, és tenyerét a férfi elé tartotta. Tiszta, ragyogó kö feküdt benne.

  – Elsö pillantásra gyémántra szavaznék, a méretböl ítélve igen szépen csiszolt üvegnek mondanám.

  – Elsörangú briliáns, úgy tizennyolc–húsz karátos lehet. Vettem egy drágakövekröl szóló könyvet, fogtam egy na­gyítót, és magam kiókumláltam. Nem akartam ékszerész­hez vinni. Tessék – biztatta a férfit –, nézze csak meg köze­lebbröl.

  Trevor elvette Jude tenyeréröl a követ, és az ablakon beáradó fény felé tartotta.

  – Miért nem akarta ékszerésszel felbecsültetni?

  – Mivel ajándékba kaptam, közönségesnek tartottam vol­na. Tavaly ellátogattam Maude cousine sírjához, és láttam, ahogy Carrick az övén viselt zsákból egy csomó ehhez ha­sonló követ szór a földre. Láttam, ahogy e kö kivételével mindböl virág lett, ez viszont ott sziporkázott a virágok kö­zött.

  Trevor megforgatta a követ, és eltünödött.

  – Napgyémántok.

  – Megváltozott az életem, amikor idejöttem. Ez a drágakö jelkép. Nem számít, hogy felbecsülhetetlen értékü gyémánt vagy szépen csillogó üveg. Minden attól függ, hogyan lát­juk a dolgokat. Én varázslatot láttam, és ez megnyitotta elöt­tem a világom.

  – Nekem tetszik a magamé.

  – Magán múlik, hogy változtat–e rajta vagy sem. Oka volt, hogy Ardmore–ba jött.

  – Az ok az volt, hogy színházat építsek.

  – Építsen – suttogta Jude. – Hogy mennyit, az magától függ.

 

 
5.

 

 

  Logikus volt a döntés, hogy az estét a kocsmában töltse. Üzleti célból, természetesen. Trevor szívesebben tekintette annak, mivel egójára súlyos csapást mért volna, ha beisme­ri: elsösorban Darcyn akarja a szemét legeltetni. Hiszen nem fickós kamasz, hanem meglett üzletember. Gallagherék kocs­mája most már igencsak üzleti érdeklödése körébe tartozik, bizonygatta magának.

  És a látottak alapján jól menö vállalkozás.

  Az asztalok többségénél ültek: sör mellett beszélgetésbe merült családok, párok, turistacsoportok. Egy tizenötnél nem idösebb fiú a sarokban ült, és szomorú dallamot játszott har­monikáján. A kandallóban lobogott a tüz, mert estére hü­vösre, nyirkosra fordult az idö, és a tözegparázs mellett há­rom, széltöl cserzett arcú idös férfi üldögélt, pipázott, és verte lábával a taktust.

  Közelükben egy még elsö évét be sem töltött gyerek ug­rált anyja térdén.

  Trevor arra gondolt, hogy anyja milyen jól érezné itt ma­gát. Carolyn Ryan Magee negyedik generációs ír volt, aki­nek szülei és nagyszülei sosem jártak Írországban. És szé­gyentelen érzelgösséggel beszélt arról, amit ír gyökereinek tekintett.

  A férfi tisztában volt vele, hogy egyedül anyjának köszön­heti, hogy ismeri azt a keveset, amit apja családjáról tud. Anyjának igen sokat jelentett a család, még ha a rokonok meghaltak és nemzedékek óta a földben pihentek is. Anyja, amikor valami fontos volt neki, azonnal a család férfiai tu­domására hozta. És a férfiak képtelenek voltak ellenállni ne­ki, mélázott el Trevor.

  Ő játszott ír zenét a házban, míg apja égnek emelt tekin­tettel csak türte. Ő mesélt esténként kisfiának tündérekröl, manókról és koboldokról.

  És ö volt az, aki szenvedélyes elszántsággal simította el férjének a családjával szemben érzett sértettségét és neheztelését. Bár még az ö befolyása is kevés volt, hogy melegsé­get lopjon apja szívébe, annyit mindenesetre elért, hogy in­gatag hidat épített közöttük, lehetövé tette mindkét fél szá­mára az udvarias, tiszteletteljes viselkedést.

  Trevor valójában azt sem tudta eldönteni, hogy észrevet­te volna–e az apja és apja szülei közötti távolságot, ha nincs otthona meleg szeretete és nyitottsága.

  Az általa ismert házaspárok közül egy sem volt, akik olyan vidám odaadással szerették egymást, mint a szülei. Varázs­latosan meghitt csoda volt kettejük kapcsolata, amit Trevor sosem tekintett magától értetödönek.

  Elképzelte, ahogy anyja itt ül, ahol most ö, és magába szívja a helyiség atmoszféráját, együtt énekli a többiekkel a dalokat, nagyokat beszélget vadidegenekkel. Erre gondolt, míg körülnézett a teremben, és a kékes füstöt látva eszébe jutott, hogy kellene ide egy szellözö berendezés. De aztán megcsóválta a fejét, és a bárpulthoz ment. Lehet, hogy ká­ros az egészségre, de akik idejönnek, pontosan ilyen füstös légkörre vágynak.

  Látta Brennát, ahogy a pult túlsó végében sört szolgál ki, és komoly beszélgetést folytat egy legalább százhúsznak ki­nézö öregemberrel.

  Szabad szék csak a pult túlsó végén volt, Trevor tehát ide ült fel, és megvárta, míg Aidán poharakat tesz ki, és aprót ad vissza.

  – Hogy s mint mennek a dolgok? – kérdezte Aidán, és sört csapolt még a poharakba, ahogy csökkent a hab.

  – Nagyszerüen. Nagy ma a forgalom.

  – Mostantól tél beálltáig így is lesz. Mivel olthatom a szom­ját?

  – Egy korsó Guinnesszel.

  – Helyes. Jude mesélte, hogy benézett ma hozzá, és a he­lyi színezet aggasztotta.

  – Aggodalomról szó sem volt. Csak kíváncsiságról.

  – Úgy ám, kíváncsiság. – Aidán végzett a két sörrel, és hozzáfogott Trevor sörének lassú csapolásához. – Az em­berben önkéntelen is feltámad a kíváncsiság, ha valaminek a közepébe csöppen. Jude kiadója azon a véleményen van, hogy a világnak ez iránt az eldugott kis sarka iránt jókora kíváncsiságot ébreszt majd, ha kijönnek Jude könyvével. Mindkettönk üzletmenetének jót tesz.

  – Akkor fel kell készülnünk rá. – Trevor körbenézett, és észrevette, hogy Sinead nagyobb igyekezettel dolgozik. Csak Darcyt nem látta sehol. – Több segítségre lesz szüksége, Aidán.

  – Már gondoltam rá. – Burgonyaszirommal töltött meg egy kosarat, és a pultra tette. – Ha itt az ideje, Darcy beszél pár emberrel.

  Mintegy végszóra Darcy hangja csendült fel a konyhaaj­tóból. Szívböl jövö, körmönfont szitkok formájában.

  – Még vak szamár fenekének sem válnál be, és soha az életben nem fogom fel, minek neked ilyen kökemény ko­ponya, amikor óvnia nem kell semmit, hiszen ész nem szo­rult bele. Olyan ostoba vagy, mint egy birka, és háromszor olyan kellemetlen.

  Trevor kérdön félrehajtott fejmozdulatára Aidán rendü­letlenül tovább csapolta a sört.

  –Édes húgunk hirtelen haragú, és Shawn puszta léte düh­kitörést provokál nála.

  – Még hogy hárpia! Majd adok én neked hárpiát, te ferde szemü, fogatlan varangyos béka.

  Hallható robaj, majd kiáltás harsant, újabb szitkok, aztán Darcy kipirultán, tüzesen villogó tekintettel kivágta az ajtót, csípöjének támasztva egy hatalmas, megrakott tálcát.

  – Fejbe vágtam a férjed egy serpenyövel, Brenna, bár se­hogy sem fogom fel, hogy választhatott egy magadfajta ér­telmes nö ilyen faragatlan tuskót.

  – Remélem, üres volt, mert Shawn ragujának nincs párja.

  – Üres bizony, mert úgy jobban szól. – Darcy felvetette a fejét, mélyen beszívta a levegöt, aztán elégedetten kifújta. Megigazította a tálcát, majd a pult lapja felé indult, és akkor vette csak észre Trevort.

  Arcáról egy szempillantás alatt mintha letörölték volna a haragot. Bár pillantásának tüze nem enyhült, izgatóvá vált.

  – Nézd csak, ki jött be az esti esö elöl! – hangja dorombo­lásba váltott, ahogy odaért a bárpult végéhez. – Felhajtaná a lapot, kedves? Tele van a kezem.

  Világéletében fél kezében egyensúlyozta a tálcát, de örö­met szerzett neki a férfi mozgásának látványa. Elismeréssel dünnyögött magában, amikor a férfi lecsúszott a székröl, és odament, hogy kérését teljesítse.

  – Nincs is jobb, mint amikor az embert egy erös, jóképü férfi menti ki szorult helyzetéböl.

  – Vigyázzon, Trev, mert a szép arc mögött egy mérges kígyó lakozik – mondta Shawn mérgesen, és letett újabb két adagot a bárpultra.

  – Oda se figyeljen a mi kis páviánunk karattyolására. –Kemény pillantást vetett válla fölött Shawnra. – Amilyen jószívüek a szüleink, vándorcigányoktól vették meg. Ha tö­lem kérdi, kidobták az ablakon azt a tizenkét fontot.

  Csípöriszálással elvonult, hogy kivigye az ételt.

  – Ügyes volt – mormolta Shawn. – Biztos a végére tarto­gatta. Jó estét, Trev. Nincs kedve egy kis harapnivalóhoz?

  – Azt hiszem, megpróbálom a ragut. Úgy hallottam, fi­nomra sikerült.

  – Úgy van. – Shawn siralmas mosollyal dörgölte a fején támadt dudort. Tekintete oda vándorolt, ahol a fiú vígabb dallamot kezdett harmonikáján játszani. – Megfelelö alkal­mat választott. Hangulatától függöen úgy játszik, mint egy angyal vagy mint egy ördög.

  – Még magát sem hallottam játszani – jegyezte meg Trevor, és visszatelepedett a székre. – Amint hallom, ugyanolyan jól bánik a hangszerrel, mint a fözökanállal.

  – Kicsit tényleg értek hozzá. Akárcsak a testvéreim. Gallagher–adottság a zenei érzék.

  – Fogadjon el egy tanácsot a zenével kapcsolatban. Ke­ressen ügynököt.

  – Nos – fordult vissza Shawn, és Trevor szemébe nézett. –Jó árat fizet a dalokért, amiket eddig megvásárolt. Bízom benne, hogy nem csap be. Becsületes arca van.

  – Egy ügyes ügynök többet is ki tudna csikarni.

  – Nincs rá szükségem. – Futó pillantást vetett Brennára. –Már megvan mindenem.

  Trevor értetlenül emelte fel a korsó sört, amit Aidán elé tett.

  – Finkle azt mondta, hogy hiányzik magából az üzleti ér­zék. De meg kell mondanom, hogy közel sem olyan osto­ba, mint amilyennek Finkle beállította. Ne vegye sértésnek.

  – Nem is vettem annak.

  Trevor a korsó széle fölött figyelte Shawnt.

  – Finkle azt is mondta, hogy folyton egy másik befektetö­vel, valami londoni étterem–tulajdonossal rémisztgette.

  – Tényleg? – Shawn szemében derü csillant. – Ki hinné. Mondd csak, Aidán, hallottunk valami londoni éttermesröl, aki a kocsmánkat akarta kibövíteni?

  Aidán elgondolkodva kinyomta nyelvével az arcát.

  – Rémlik, hogy Mr. Finkle felhívta rá a figyelmem, bár biztosítottam róla, hogy ilyen személy nem létezik. Tény –mondta, majd jelentöségteljes szünet után folytatta –, hogy valamennyien óriási igyekezettel próbáltuk az ellenkezöjé­röl meggyözni.

  – Én is így gondoltam. – Trevor nagyot kortyolt a Guinnessböl. – Nagyon ravasz.

  Aztán meghallotta Darcy gyors, gyöngyözö kacagását, és látta, hogy a lány megsimogatja Connor fejét, majd csillogó szemmel a fiú szemébe nézett, és rákezdett egy dalra.

  Pergö ritmusú dal volt, a szavak egymásra torlódtak. New York–i kocsmákban, vagy amikor anyjának odahaza ír ze­nére támadt kedve, Trevor hallotta már, de soha nem ilyen elöadásban. Ilyen aranyló, érett borhoz hasonló buja han­gon.

  Finkle jelentésében olvasta, hogy Darcy szépen énekel. Finkle nem egyszerüen megemlítette, hanem áradozott ró­la. Trevor nem tulajdonított a dolognak különösebb jelen­töségét. Mivel a lemezkiadó vállalat a szíve csücske volt, tud­ta, hogy egekig dicsért hangok sokszor udvarias tapsra ér­demesek csak.

  Trevor hallgatta és nézte a lányt, és meg kellett hogy álla­pítsa, jobban is hihetett volna a felderítöjének.

  Amikor Darcy ismét a refrénbe kezdett, Shawn a pultra könyökölt, és csatlakozott hozzá. A zene nevetésbe fordult, miközben Darcy visszajött a pulthoz, és könnyedén Trevor vállára téve a kezét, bátyjának énekelt.

  – „Ha hazamegyek, elmondom a mamának, hogy a fiúk nem hagynak békét a lányának."

  Nem, gondolta Trevor, ezt a lányt sosem hagyták békén a fiúk. Jómaga is boldogan meghúzta volna Darcy haját, per­sze nem olyan játékosan, mint ahogy a dalban állt, hanem hogy hátrahúzza a fejét, és csókjaival halmozza el.

  Férfiak ezreiben ugyanezt az érzést ébresztené, gondol­ta. Az elképzelés vonzónak tünt üzleti szempontból, sze­mély szerint mégis bosszantotta. Mivel nevetségesnek érez­te a féltékenységet, inkább az üzleti oldalra összpontosított.

  A dal végén Darcy átnyúlt a pult fölött, elkapta Shawn grabancát, odahúzta magához, és cuppanós csókot adott ne­ki.

  – Idióta – mondta látható szeretettel.

  – Hárpia.

  – Három hal sült krumplival, két ragu, két adag malátás sütemény. És most mars vissza a konyhába, ahova való vagy. – Szórakozottan végigsimította Trevor vállát, miközben Aidanhoz fordult. – Három korsó Guinness, egy Harp, egy pohár Smithwick és két kóla. Az egyik kóla Connornak lesz, és azt én fizetem. Nem haragszik? – kérdezte Trevortól, ami­kor elvette a korsó sörét, és belekortyolt.

  – Kérést is teljesít?

  – Mást sem teszek itt.

  – Énekeljen még egyet.

  – Mielött bezárunk, biztos eléneklek még pár dalt. – A poharakat rakosgatta, amiket Aidán továbbított neki.

  – Nem. Most. – A férfi kivett egy húszfontost a zsebéböl, és két ujja közé csippentve felemelte. – Ezúttal egy balladát.

  A lány pillantása Trevor arcáról a bankjegyre siklott, az­tán vissza a férfi arcára.

  – Túlzott borravaló egy dalért.

  – Gazdag vagyok, nem emlékszik?

  – Ezt az egyet nem felejtettem el. – Darcy a húszasért nyúlt, majd amikor a férfi elhúzta elöle, összeszükült szemmel né­zett Trevorra.

  – Elöbb hadd halljam a dalt.

  Darcyban végigfutott, hogy elvböl – vagy inkább harag­ból – tudomást sem vesz róla. De húsz font nagy pénz, az éneklés meg csekélység. Ezért rámosolygott a férfira, és a tálcát felvéve dalra fakadt.

  Gyertek, lányok, szépek, fiatalok, mind, aki még virágjá­ban lobog. Óvjátok gondosan kerteteket, El ne lopják belöle a kakukkfüvet.

  Connor egy–két taktus után játszani kezdte a kíséretet, és elpirult, amikor Darcy rákacsintott, és letette elé az üdítöt. Darcy énekelve szolgálta ki a többieket; dala sajnálkozásról szólt, az ártatlanság elvesztéséröl. Elhallgattak a beszélge­tök, és nem egy vendég felsóhajtott. Mivel Trevor fizette a dalt, Darcy a szemébe nézve, neki énekelte el az utolsó so­rokat, amikor visszament a pulthoz.

  Elégedettség csillogott a szemében, amikor taps csattant, és még ott villogott, amikor kikapta Trevor kezéböl a bank­jegyet.

  – Fejenként húszért annyit dalt éneklek, ahányat csak akar. – Elvette a Guinnesseket, amiket közben Aidán csapolt, és ment, hogy felszolgálja öket.

  – Az ördögbe is, én a feléért is éneklek egyet! – kiáltotta valaki, és hatalmas kacagás közepette rázendített a Biddy Mulligamz.

  – Hétvégén hivatásosak játsszanak – mondta Aidán Trevor–nak. – A kocsma fizeti a zenekart.

  – Okvetlen meghallgatom. – Nézte, ahogy Darcy a bár mögé megy, és a lengöajtón át bemegy a konyhába. – Szok­tak hármasban játszani?

  – Hogy az öcsém, Darcy és én? Cetliken, néha csak úgy szórakozásképpen. Utazásaim közben olykor vacsoráért énekeltem. Keserves élet volt.

  – Szerzödéssel nem lett volna az.

  Trevor még egy órát maradt. Lassan iszogatta a sorét, él­vezettel elfogyasztotta a ragut, hallgatta a szemmel látha­tóan fáradhatatlan Connort, ahogy egyik dalt a másik után játssza.

  Egyszer ajtót nyitott egy házaspár elött, akiknek vállán egy–egy gyerek aludt. A családok távoztak elsöként, meg néhány viharvert arcú férfi, bizonyára halászok, akiknek haj­nal elött már kint kell lenniük a vízen.

  Kilenc felé egyre kevesebben rendeltek ételt, de az ital­rendelés nem lanyhult. Trevor is távozni készült.

  – Vége mára, fönök? – kiáltott oda Brenna.

  – Vége, amíg rá nem jövök, milyen vitamintól bír napi tizenöt órát talpon lenni.

  – Dehogy vitamin. – Brenna az órák óta ugyanazon a szé­ken ülö öregemberhez hajolt, és megpaskolta bütykös ujjú kezét. – Egyetlen igaz szerelmem, Mr. Riley ad eröt a mun­kához.

  Riley öregesen göcögött.

  – Kérek még egy korsóval, drágám, és hozzá egy csókot.

  – A sörért fizetnie kell, de a csók ingyen van. – Míg csa­polt, visszanézett Trevorra. – Viszlát reggel.

  – Egy percre elrabolom a húgát – mondta Trevor Aidan–nak, és elkapta Darcy kezét, mielött a lány elment volna mellette. – Most maga kísérjen ki engem.

  – Annyi idöm csak akad – felelte Darcy, és Aidán rosszal­lására fittyet hányva az ajtóhoz ment.

  Az esö finom ködpára volt, amely átitatta a levegöt. A ten­ger felöl a hullámok egyenletes robaja hallatszott, és köd–pamacsok úsztak a járda fölött. Távoli ködkürt éjszakai ha­jót jelzett.

  – De csodálatosan hüvös! – tartotta fel arcát Darcy a szitá­ló esöbe. – Ilyenkorra már igencsak levegötlen odabent.

  – Bizonyára alig áll a lábán.

  – Nem tagadom, hogy jólesne egy erös masszírozás. –Jöjjön vissza velem, és gondoskodom róla. Darcy tágra nyitotta a szemét.

  – Csábító ajánlat, de még dolgoznom kell, aztán pedig ki kell aludnom magam.

  Trevor úgy emelte ajkához a kezét, ahogy korábban.

  – Akkor jöjjön reggel az ablakhoz.

  Darcynak tetszett, ahogy erre megdobbant a szíve, és iz­galom járta át. Olyan nö volt, aki hitt az érzékek adta gyö­nyörben, a benyomások élvezetében. De ennél tovább kell látnia, és nem szabad elfelejtenie a játékszabályokat.

  – Lehet, hogy megteszem – felelte, és ujjával lassan vé­gigsimította a férfi arcát. – Ha eszembe jut.

  – Gondoskodjunk róla, hogy így legyen. – A férfi karja átfogta Darcy derekát, de már nem tudta Darcyt magához vonni, mert a lány mellkasának feszítette a kezét.

  A várakozás izgalmában Darcy szíve hevesen vert. Kelle­mes volt az esö, a nedves bör illata, a köré fonódó erös ka­rok szorítása. Régen volt, hogy utoljára férfinak megenged­te, hogy átölelje.

  Ez mindennek a kulcsa, gondolta. Az, hogy ö engedi meg. Az ö választása, döntése, hangulata. Fontos, hogy mindig ö irányítson, s kézben tartsa a férfit, akit közel enged magá­hoz.

  Amint más kezébe adja a gyeplöt, elfelejtheti, hogy a be­nyomások, bármily magukkal ragadók, mégiscsak tünéke­nyek.

  Úgy döntött, itt biztonságos helyen vannak, hogy kipró­bálja a férfit. És kiderítse, akar–e tovább lépni. Ezért aztán a férfi mellkasának feszített kezét Trevor nyaka köré fonta, és lehúzta magához a fejét.

  Meg kell hagyni, hogy nem kapkodja el a dolgot, gondol­ta Darcy. Nem markolássza, nem ügyetlenkedik, nyelvét nem dugja le a torkán. Vonzó a stílusa: határozott, magabiztos, árnyalatnyit vad csupán. Nem olyan veszélyes, mint Darcy elsöre gondolta, és ezt végeredményben kicsit bánta is.

  Aztán a férfi változtatott a testhelyzetén, kezét végigcsúsz­tatta Darcy hátán, fejét félrehajtva kezdte csókolni.

  Darcy gondolatai elmosódtak. Ó, istenem, futott át az agyán még utoljára, aztán megszünt gondolkodni.

  Trevor elevenen akarta felfalni. Gyors, mohó csókokkal. És úgy képzelte, Darcy pontosan ezt várja el egy férfitól. Mohóságot, forró szenvedélyt, kétségbeesett vadságot. És Trevorban kitörésre készen megvolt mindez. Amikor Darcy–ért nyúlt, látta Darcy tekintetében az enyhe rosszallást.

  Ezért hát lassan vette be a várat, próbálkozás közben fi­gyelt, és érezte, ahogy a megvetésböl helyeslés, majd élve­zet lesz. És mellette megmaradt a hüvös mérlegelés, ami, miközben a lány elkábította, némi ingerültséggel töltötte el. Aztán egy ponton túl többre vágyott, és el is vette.

  Agya távoli sarkában homályosan érzékelte a változást. Darcyban a feszültség lágy, fokonkénti megadássá szelídült, amely csöndes volt, mint körülöttük az esö.

  Mindketten lehunyták a szemüket, és már egyikük sem fontolgatott.

  A tarkójára simuló kéz hajába markolt. Darcy lábujjhegy­re állt, teste a férfiéhoz simult, szinte eggyé olvadt vele, míg a férfi a falnak nem szorította. Szív vad dobogással felelt szívnek.

  Trevor hátrahúzódott, hogy kitisztuljon a feje, levegöt kap­jon. Gondolkodjon. Darcy továbbra is a falnak dölt, majd egy hosszú, doromboló sóhaj után kinyitotta a szemét.

  – Ez tetszett. – A kelleténél talán jobban is, gondolta. De azért beharapta alsó ajkát, mintha meg akarná örizni a csók ízét, s ezzel újra felizgatta a férfit. – Miért nem ismétled meg?

  – Tényleg, miért nem?

  Két keze közé fogta Darcy arcát, ujjaival hátrafésülte a haját, amíg marokra nem tudta fogni. Aztán hosszúra nyúj­totta a várakozást, ajka csak milliméterekre volt a lányétól, egészen addig, míg mindkettöjük lélegzése felgyorsult.

  – Megörjítjük egymást.

  A hang, amit Darcy kiadott, félúton volt a sóhaj és a neve­tés között.

  – Pontosan ezt gondoltam én is. Kezdjük most mindjárt. –Fogaival elkapta a férfi alsó ajkát, finoman, majd erösebben harapdálni kezdte, hogy aztán nyelvével megcirógassa.

  – Kezdetnek nem rossz. – Trevor csak ennyit tudott ki­nyögni, mielött száját a lányéra szorította.

  Darcyval táncosan, sebesen forogni kezdett a világ, ami­töl gyönyörüségesen megittasult. Érzések cikáztak végig az idegein: a férfi érintése, szikársága, háta mögött a nedves fal, a börére permetezö esö.

  A lánynak csak egy járt az eszében: hogy lebírhatatlan vágyat ébresszen a férfiban, megtörje erejét, könyörögni hall­ja, mielött maga tenné ugyanazt. Mindent beleadott hát a csókba, a pillanatba, és ennélfogva többet adott, mint akart.

  Ismét a férfi húzódott el. Ha nem teszi, egy diákbál után felhevült kamasz kifinomultságával és önuralmával vonszolja el Darcyt a kocsijához, hogy a hátsó ülésre döntse. Egyetlen csókkal megbolondította. Méghozzá egy zsúfolt kocsma elött, az esöben, a járdán. ,  – Egyedüllétre van szükségünk – nyögte ki.

  – Elöbb–utóbb bizonyára. – Darcy nagy nehezen kiegye­nesítette megroggyant térdét. – De eléggé felajzottuk egy­mást ahhoz, hogy itt most abbahagyjuk. Azt hiszem, ma éj­jel nem fogok sokat aludni, de nem bánom, hogy így tör­tént. – Némileg megnyugodva megigazította a haját, amely­röl finom esöcseppek repültek szét. – Tudod, amikor utol­jára jenkivel csókolództam, úgy aludtam utána, mint a bunda.

  – Bóknak vegyem?

  –Annak bizony. Élvezettel gondolok arra, milyen lesz leg­közelebb veled csókolódzni, de most vissza kell mennem, neked meg ideje lenne hazaindulnod.

  Megfordult, hogy bemenjen, de Trevor megfogta a karját. Darcy nem állt még olyan biztosan a lábán, hogy ellen tud­jon állni, ha a férfi netán rájönne, hogy fölényben van, és eröszakosabban lépne fel vele szemben, ezért ragyogó, ka­cér mosolyt vetett rá.

  – Hátrább az agarakkal, Trevor. Ha sokáig maradok, Aidán megleckéztet, és elrontja a kellemes hangulatom.

  – Szeretném, ha a következö szabad estéd velem tölte­néd.

  – Én pedig szívesen töltöm veled. – Barátságosan megve­regette a férfi kezét, és besurrant az ajtón.

 

 

  Trevort meglepte és fel is bosszantotta, hogy ennyire kifor­dult önmagából. Nem indult el rögtön, hanem egy ideig ült a kocsiban, hallgatta az esöt, várta, hogy megnyugodjon, keze remegése elmúljon. Tudta, milyen egy nöt kívánni, söt vadul sóvárogni arra, hogy testét ölelje, az övé alatt tudja. Mint ahogy azt is tudta, söt elfogadta, hogy e sóvárgás koc­kázattal és bizonyos fokú kiszolgáltatottsággal jár.

  De bármire vágyik is, bármit akar Darcy Gallaghertöl, az meröben más, mint amit eddig más nötöl akart.

  Töprengve nézte a kocsma csukott ajtaját, és arra gon­dolt, mennyire más ez a lány. Szexis, önzö, csábító. Vannak más nök, akiktöl nem tér el e tulajdonságok tekintetében, de azok nem vállalják önmagukat ilyen leplezetlen öszinte­séggel.

  Játszik vele, és ezt nem is titkolja. És mi tagadás, Trevor csodálta érte. Mint ahogy azért is, hogy Darcy tisztában van vele, hogy ö, Trevor is így cicázik vele.

  Izgalmas lesz látni, ki gyöz, és addig hány fordulóra kerül sor.

  Trevor végre megnyugodott, mert biztosra vette, hogy kedve szerint tudja majd irányítani Darcyt. Elindult a rázós úton, és magában mosolygott. Nem emlékezett olyan nöre, aki ennyire felforrósította a vérét, lekötötte az intellektusát, és hatott a humorérzékére. S e hármat össze tudta egyez­tetni.

  Akkor is élvezné együttléteiket, ha nem lenne köztük tes­ti vonzalom, gondolta. Darcy bámulatos és öszinte beszél­getötárs. Romantikus szempontból test és lélek is kielégülhet. És milyen megkönnyebbülés, hogy meghitté váló kap­csolatukban mindkét fél kölcsönös elégedettségre és érde­kes együttlétre vágyik.

  Kapcsolatuk üzleti része viszonylag komplikációmentes­nek tekinthetö. A kocsma Darcyé és a testvéreié, de az üz­letnek ezzel a. részével most és a jövöben is Aidán fog fog­lalkozni.

  Itt van viszont Darcy hangja, ami önmagában is izgalmas, érdekes kérdés. Megfordult a fejében néhány ötlet, amin el kell gondolkodnia, mielött Darcyval megbeszélné öket. Meg volt gyözödve arról, hogy Darcy hallgat majd tapasztalt ta­nácsaira. És ellenállhatatlannak találja majd, amit ajánlani tud és fog is neki.

  Darcy szereti a pénzt, és annyit szeretne, amennyiböl nagystílüén élhet. Nos, ezen a téren segítségére lehet, gon­dolta.

  A lényeg a haszon, mondta Darcy elsö alkalommal a ten­gerparton. Trevornak volt némi elképzelése, hogy ezt a vég­célt hogyan érhetik el. Egy dallal.

  Befordult a háza melletti utcába, és kifejezetten elégedett volt, hogy milyen jól alakulnak itteni dolgai, milyen reme­kül tölti az idejét Írországban.

  Kiszállt a kocsiból, szokásból bezárta, aztán a ködben az égve hagyott lámpát követve a kertkapuhoz ment.

  Nem tudta volna megmondani, miért nézett fel, mi kény­szerítette, hogy tekintetét az ablakra emelje. De attól, amit látott, mintha villámcsapás érte volna, úgy nyilallt végig va­lami tetötöl talpig az idegein.

  Elöször Darcyra gondolt, ahogy a nöi alakot keretbe fog­lalta az ablak. Az alak rá emlékeztette, ahogy a lányt elöször megpillantotta a hálószoba ablakában. Ugyanaz a meglepe­tés, de nem felismerés, hanem vágy.

  Ezt a nöt is keretbe foglalta az ablak, és gyönyörü volt ö is. De haja halványszöke volt, lebegö, akár a köd, amely Trevort körülvette. Szeme – bár sötét volt, hogy lássa a szí­nét, mégis tudta – tengerzöld, tekintete fájdalmas.

  Ez az asszony – ezt is tudta – háromszáz éve halott.

  Nem vette le arcáról a tekintetét, míg kitárta a kertkaput. Látta, hogy egyetlen könnycsepp gördül le az arcán. Szíve pörölyként vert a mellkasában, mialatt a szélcsengö halk mu­zsikájára a nedvességtöl súlyos virágok között sietve végig­ment az ösvényen. Erös, nyirkos virágillat, csilingelés járta át a levegöt.

  Kinyitotta az ajtót, aztán benyomta.

  Bent néma csönd. A lámpa, amit égve hagyott, hosszú fénycsíkokat vetett a régi fapadlóra, s a csíkok ferdén estek a sarkokba. Elfeledte, hogy kulcsait még kezében szoron­gatja. Szórakozottan felkapaszkodott a lépcsön, majd ami­kor a hálószoba ajtajához ért, visszatartotta a lélegzetét, és felkapcsolta a villanyt.

  Arra számított, hogy nem találja itt. Káprázat, amely sem­mivé foszlik a fényben. De amikor fény öntötte el a szobát, az asszony ott állt vele szemben. Trevorból egyszerre sza­kadt ki a visszatartott levegö.

  Az asszony deréktáji finoman összekulcsolta két kezét, világos aranyhaja földig érö, egyszerü szabású szürke ruhá­jára omlott, és a könnycsepp lassan száradt orcáján.

  – Miért vesztegetjük el, ami bennünk van? Miért várunk oly soká, hogy megragadjuk?

  Hangja ír ritmusával emelkedett és ereszkedett, és még a látványnál is jobban megdöbbentette a férfit.

  – Ki... – kezdte, de természetesen tudta, kivel áll szem­ben, így ezt felesleges volt megkérdeznie. – Mit keres itt?

  – Megnyugtató idehaza várakozni. Sokáig vártam. Ő azt hiszi, maga az utolsó. De nem tudom, igaza van–e, amikor maga nem akarja, és ennyire elszántan küzd ellene.

  Lehetetlen. Kísértettel nem szoktak társalogni. Valaki va­lamilyen oknál fogva szórakozik vele, ideje tehát véget vet­ni a játéknak. Trevor elörelépett, és kinyúlt, hogy megfogja a nö karját, de keze semmit markolt.

  Megbénult ujjai közül kihullottak a kulcsok, és nagy zaj­jal a nö lába elé hullottak.

  – Olyan nehéz elhinni, hogy több van, mint amit meg tud fogni? – kérdezte kedvesen az asszony, mert ismerte, mit jelent hiedelmek ellen harcolni. Megtehette volna, hogy a férfi meg tudja érinteni, de akkor a férfi kevésbé hitt volna a létezésében. – Pedig szíve mélyén, vérében tudván tudja, csak hagynia kellene, hogy elméje is befogadja.

  – Muszáj leülnöm. – Trevor hirtelen lerogyott az ágy szé­lére. – Álmomban láttam magát.

  Az asszony most elöször mosolyodott el. Szelíd derüjébe együttérzés keveredett.

  – Tudom. Régen eldölt, hogy most e helyre jöjjön.

  – Végzet?

  – Nem szereti ezt a szót hallani, mindig küzdeni akar elle­ne. –Az asszony fejét rázta. – A végzet bizonyos utakra terel bennünket. De hogy maga mit tesz itt és most, az magától függ. Az út végén magáé a választás. Én is választottam.

  – Valóban?

  – Ó, igen. Azt tettem, amit helyesnek véltem. – Muzsiká­ló hangjába harag keveredett. – Ettöl még nem válik he­lyessé, de egyszerüen ezt gondoltam, és úgy éreztem, meg kell tennem. Kedves, jó ember volt a férjem. Gyermekeink végtelen boldogságot adtak, otthonunkban elégedett vol­tam.

  – Szerette a férjét?

  – Igen. Egy idö múlva megszerettem. Szerelmünk gyön­géd volt és megállapodott, és férjem nem is kért tölem töb­bet. Nem az a perzselö szenvedély volt, amit egy másik iránt éreztem. Érti–e már, hogy azt hittem, Carrick iránti érzéseim fellobbanásnál nem többek? Tüz, amely forrón, hevesen lo­bog, és amikor leég, nem marad más, mint hamu. De téved­tem. – Elfordult, mintha kinézne az ablakon, az üvegen, az esön túlra. – Tévedtem – ismételte meg. – Sokáig vártam ezen a helyen, sokáig és magányosan, és még most sem múlt el szívemböl annak a szerelemnek heve, fájdalma és öröme. A szerelem könnyen rejtözik szenvedély mögé, és olyankor nem lehet felismerni.

  – Úgy is mondják, hogy a szenvedélyt gyakran összeté­vesztik a szerelemmel.

  – Mindkettö igaz. De akárhogy vágyódtam is utána, fél­tem a tüztöl. És félelmemben, vágyódásomban sosem te­kintettem a lángok közé, hogy észrevegyem a drágaköve­ket, amelyek a lángok között várnak rám.

  – Ismerem a szenvedélyt, de a szerelmet nem. Mégis... más nökben magát kerestem.

  Az asszony pillantása összekapcsolódott Trevoréval.

  – Még nem jött rá, mit keres, és remélem, ez is elkövetke­zik, így vagy úgy, de a vége felé közeledünk. Nézze meg jól, mit akar építeni, azután válasszon.

  – Tudom, hogy mit... – De az alak már kezdett elenyész­ni. Trevor felugrott, utánanyúlt. – Várjon! Az ördögbe is... –Egyedül volt. Járkált, idegességét próbálta csökkenteni, de idegei ehelyett pattanásig feszültek.

  Hogy a pokolba birkózzon meg ezzel? Álmok, varázslat, kísértetek. Semmi szilárd, semmi kézzelfogható. Ha úgy vesszük, semmi hihetö.

  Mégis elhitte az utolsó szóig, és éppen ez nyugtalanította.

 
6.

 

  – Megviseltnek látszik ma reggel.

  Trevor belekortyolt a kávéba, amit kihozott magával az építkezésre, és villámló szemmel nézett Brennára.

  – Hallgasson!

  Brenna nem is titkolta, hogy magában jót mulat rajta. Mos­tanra megismerte munkaadóját, és nem aggódott, ha hara­pós kedvében találta. Ha a hozzá hasonlók valóban harapni akarnak, nem szokták elöre figyelmeztetni az áldozatot.

  – És haragos is. Várjon, mindjárt kihozatok egy hintaszé­ket, aztán letelepedhet egy ernyö alá, és szundíthat egyet.

  A férfi ivott még egy korttyal.

  – Látott már betonkeveröt... belülröl?

  – Fél kézzel elbánnék magával, amilyen nyúzott ma reg­gel. De komolyan mondom, menjen be a konyhába, és szép nyugodtan igya meg a kávéját.

  – Felvidít az építkezés.

  – Engem is. – Brenna végignézett a berendezéseken, a behemót gépeken, a csöveket cipelö, egymást játékosan ug­rató férfiakon. – Fura népek vagyunk, nem? Papa apróbb javításokat végez, ezért nincs itt ma, így aztán szerencse, hogy benézett, és olyan hangulatban van, mint aki munká­val akarja elütni a duzzogását.

  – Nem duzzogok. Sosem szoktam.

  – Hát akkor rágódik valamin. Idönként nekem sincs elle­nemre egy kis tépelödés, bár jobbára odavágok, és már túl is vagyok rajta.

  – Shawnnak érdekes lehet az élete.

  – Shawn drága lélek, egyetlen szerelmem, de mindent el­követek, hogy ne ölje meg az unalom.

  – Az gyilkos tud lenni.

  Brenna bólintott. A férfi ma reggel nem volt olyan hüvös és tartózkodó, mint máskor, hangjából nem sütött a távol­ságtartás. Brenna olyan embernek tartotta, aki csak addig emel falat maga és mások közé, míg ismerösei megbízható­ságáról meg nem gyözödik. Örült, hogy „átment a vizsgán".

  – Ma délelött ellenörzik az új ciszternából idevezetö és a szennyvízülepítö csöhálózatot. Ha minden jól megy, a nap végére be is temethetjük.

  Elindult, hogy megmutassa Trevornak, mennyit haladtak. Az éjszakai esö feláztatta a talajt, és még most is egyenlete­sen esett. Víz csorgott le Brenna sapkaellenzöjéröl, csillo­gott a sapkára tüzött kis ezüsttündéren, amint lekuporodott egy árok mellé.

  Hihetetlenül élvezte a sár, a férfiak és a benzin szagát.

  – Látja, azt a minöséget használtuk, amit elöírt, és remek is lett. Papa meg én tavaly télen egy eltört szennyvízcsövet javítottunk, és mondhatom, egyhamar nem akarok hasonló munkával foglalkozni.

  – Ezzel nem lesz baj. – Trevor leguggolt mellé, és alapo­san körülnézett. Világosan kirajzolódott elötte a színház hosszú, alacsony épületének vonala, a kövel kirakott hom­lokzat, idöjárástól megsötétedett faszegély, amely egybeol­vad a kocsma homlokzatával. Elbüvölö és egyszerü, de min­den, amiböl és amire épül, az a legmodernebb technológia vívmánya.

  Végtére is ez volt az álma. Az itt levöre alapozni, tisztelet­ben tartani, még akár szemlére is tenni, miközben felhasz­nálja az új anyagokat és mindazt, amit az eltelt századok alatt az emberi találékonyság létrehozott. Ezért van itt, hogy azon a helyen hagyja a Magee–k nyomát, ahonnan családja származik. Ittlétének semmi köze csinos kísértetekhez és régi legendákhoz.

  Hirtelen visszazökkent a jelenbe. Brennára pillantott, aki türelmesen figyelte.

  – Bocsánat – szabadkozott. – Elkalandoztak a gondola­taim.

  Döbbentnek és nagyon dühösnek látszott. Brenna habo­zott. Végül is csak pár napja ismerik egymást személyesen is.

  – Ha az építkezéssel kapcsolatban nyugtalanítja valami, remélem, elmondja, hogy mindent elkövethessek a rendbe­hozataláért. Hiszen részben azért fizet, hogy elsimítsam a dolgokat. Ha személyes természetü problémája van, szíve­sen meghallgatom, már ha olyasmi, amit meg akar beszélni.

  – Azt hiszem, ez is, az is. Köszönöm, de még rágódom rajta egy kicsit.

  – Tépelödés közben a legjobb, ha foglalt az ember keze.

  – Milyen igaza van. – Trevor felegyenesedett. – Lássunk munkához.

 

 

  Kemény, piszkos munka volt, és az emberek többsége nem találta volna kellemesnek. Trevor azonban élvezte. A sár­ban nagy furnérlemeztáblákat fektettek le, hogy anyagszál­lításkor a talicskák és az emberek ne a sárban tocsogjanak. Trevor rúdfának és lécezetnek való fát cipelt, álldogált a ponyva alatt, ahol a vízvezeték–szerelök dolgoztak, és hall­gatta, hogy dobol az esö a vásznon. Egy vödör kávét ivott, és kezdte magát félig–meddig embernek érezni.

  Brennának igaza van, gondolta. Elfoglaltsága elüzi a fe­lesleges gondolatokat, besöpri mindazt, ami nyugtalanítja, agya eldugott sarkaiba. Miközben a napi problémákkal küsz­ködik, apránként végére jár, mi folyik itt, és azt is tudni fog­ja, hogy mit tegyen.

  És ez jóval hatékonyabb, mint a céltalan töprengés, gon­dolta.

  Átázva, sárosan és jóval megkönnyebbültebb hangulat­ban emelt vállára egy újabb furnérlemezt. Egyszerre elfogó­dott idegesség lett úrrá rajta, futott végig hátgerincén, biriz­gálta meg hátul a tarkóját. És akárcsak elözö este, valami arra kényszerítette, hogy felnézzen.

  Darcy az ablakban állt, és az esöfüggönyön át öt figyelte.

  Nem mosolygott, ahogy Trevor sem. Egymásba fonódó pillantásuk tiszta tudatosságról árulkodott, amely ösi, sze­xuális és erotikus volt, akár meztelen testek érintkezése. Az elsö reggel fesztelen flörtölése már a múlté volt. Mint ahogy az azóta játszott ravasz csábítás is.

  Fellobbanás és perzselö szenvedély. Igen, Trevor most már pontosan értette, ahogy a csontig hatolóan hideg esöben állt, és azt a nöt nézte, akit alig ismert.

  Alig ismeri, gondolta, de meg kell szereznie. És az sem érdekli, milyen hamar ég le a tüz. Bosszantotta, hogy ilyen könnyen vágyai játékszerévé válik, ezért vállán arrébb tette a falapot, és az ácsokhoz vitte.

  Amikor jobb belátása ellenére újra felnézett, Darcy már nem állt az ablakban.

 

 

  Darcy úgy tett, mintha mi sem történt volna, mintha nem csapott volna beléjük villámcsapásként a tudatosság. Ami­kor Trevor az esöböl bejött ebédelni, futólag ránézett, majd anélkül, hogy munkaritmusa megtört volna, tovább írta a rendelést.

  Bámulatos és pokolian dühítö. Nem ismert még nöt, aki ily könnyedén ébresztette volna fel benne ezt a két érzést.

  Aznap kisebb volt a tömeg. Biztos nem jöttek át a turisták a szállodából az esö miatt. Bár tudta, hogy megátalkodott­ságra vall, szándékosan olyan asztalhoz ült le, ami Sineadhoz tartozott. Kíváncsi volt, mit lép erre Darcy abban a kis sakkjátszmában, amibe – úgy látszik – most belefogtak.

  Ügyes húzás, gondolta Darcy elismeröen, amint felismer­te, mire megy ki a játék. Igaz, ezzel csak magának árt, gon­dolta, mert lassabban szolgálják ki, de világos, mire akar kilyukadni. Most rajta a sor, hogy elöre– vagy hátralépjen. Viszont mindig lehet oldalra is, tette hozzá gondolatban, mi­közben egy asztalról, amit letakarított, felvette a borravalót.

  – Esös idönk van ma, nem, Trevor? – szólt oda a terem másik végéböl, ahol a piszkos edényeket gyüjtötte össze.

  – Nem is kevéssé.

  –Á, de hisz épp ez a jellemzö ránk. Gondolom, ilyen na­pokon inkább a New York–i elökelö irodájában ülne.

  Trevor élvezte a beszélgetést. Egyik csizmás lábát átve­tette másik térdén.

  –Jól érzem magam itt, ahol vagyok. És te?

  – Ó, amikor itt vagyok, másutt szeretnék lenni, és fordít­va. Állhatatlan természet vagyok. – Elövette a jegyzetblokk­ját, és ragyogó mosollyal a következö asztalhoz lépett. – Mi­vel szolgálhatok?

  Felvette a rendelést, aztán a mellette levö asztalnál is, lead­ta Shawnnak, és kivitte az italt, mire Sinead Trevorig jutott. Trevor a szeme sarkából látta Darcy önelégült mosolyát.

  Nem kért mást, csak egy tál levest, és megvárta, míg Darcy kiviszi a következö rendelést.

  – Kutatási munkát kell végeznem a környéken, és a mai nap épp megfelel rá. Nincs kedved vezetömül szegödni?

  – Kedves, hogy rám gondoltál, de nincs idöm, hogy tisz­tességesen ellássam a feladatot.

  – Nekem is csak pár szabad órám van. Kölcsönkérhet­ném a húgát két müszak között, Aidán?

  – Ötig azt csinál, amit akar.

  – Kölcsönkérni? – kacagott fel kurtán Darcy. – Még mit nem. Ha idegenvezetönek fogadsz fel, egyezzünk meg tisz­tességes honoráriumban.

  – Óránként öt font.

  Darcy pillantása éles volt, ugyanakkor kedves is.

  – Tisztességest említettem. Tíz font, és rendelkezésedre állok.

  –Kapzsi.

  – Kis tétben játszol – vágott vissza a lány, és néhány ven­dég kuncogni kezdett.

  – Tíz, de ajánlom, hogy jól csináld.

  – Drágaságom – rebegtette Darcy a szempilláját. – Eddig minden férfi ugyanezt mondta.

  A konyhába indult, Trevor pedig hozzákezdett a leves­hez, amit Sinead elé tett. Ő is, Darcy is elégedettek voltak egyezségükkel.

 

 

  Darcy kénytelen volt némi idöt piperézkedéssel tölteni. Nem volt sem szokása, sem természetéhez nem illett, hogy ne rúzsozza át a száját, ne frissítse fel parfümjét, ne babráljon a hajával, vagy ne fontolgassa, mit vegyen fel. Végül esös idö­ben tett autós kiránduláshoz jobban illö sima zöld blúz, fe­kete ujjatlan mellény és nadrág mellett döntött.

  A jenkik teljesen odavannak, hogy ír utakon furikázza­nak, mindegy, hogy esik–e, vagy hét ágra süt a nap. Mintha soha életükben nem láttak volna zöldellö mezöket.

  Az idöjárás miatt fekete szalaggal kötötte hátra a haját, és még egy kabátot is a vállára dobott, mielött lassan levo­nult.

  Megszokta, hogy várnak rá a férfiak.

  Shawn a déli müszak maradékainak eltakarítása közben fütyörészett. Darcyt meglepte, hogy Trevor nem várja türel­metlenül a konyhában, és nem issza közben a számára lát­hatóan életet jelentö kávéját.

  – Trevor a kocsmában van?

  – Fogalmam sincs. Hallottam, hogy Brennának említette, még van pár telefonhívása. Még azelött történt, hogy fel­mentél helyrehozni a harci festésedet.

  Mivel Darcy válaszra érdemtelennek tartotta Shawn meg­jegyzését, átvonult a kocsmába, ahol már csak Aidant talál­ta. Épp bezárni készült.

  – Kirúgtad, hogy kint várjon a kocsiban?

  – Tessék? Ja, Trevort? Nem, azt hiszem, azt mondta, hogy valakit fel kell még hívnia.

  Darcyt tetötöl talpig megrázta, amit hallott.

  – Elment? – kérdezte elhülve.

  – Gondolom, mindjárt itt lesz. De ha már úgyis vársz, rád hagyom, hogy bezárj. És idöben itt légy, Darcy.

  – De... – Ezt az egy szótagot is alig bírta kinyögni, ami egyébként sem számított, hiszen Aidán már ott sem volt.

  O még soha nem várt senkire! Képtelen volt elviselni, hogy itt áll készen, és a férfi nem járkál fel–alá, nem néz másod­szor vagy harmadszor az órájára. Nagyon rossz irányba ha­ladnak a dolgok, gondolta.

  Inkább értetlenül, mint dühösen fordult meg, hogy vissza­menjen a lakásába, és elfelejtse az egészet, amikor nyílt az ajtót, és a bezúduló esöben Trevor lépett be.

  –Á, kész is vagy. Sajnálom, de feltartottak. – Trevor kitárta Darcy elött az ajtót, és fesztelenül mosolygott. A Darcy arcán tükrözödö értetlen bosszúság közel állt ahhoz, amire számí­tott. Biztosra vette, hogy eddig minden férfi, akivel Darcynak dolga volt, izgatottan várt, hogy Darcy végre megjelenjen.

  Te jössz, gyönyörüm, gondolta.

  – Drága az idöm, ha a tied nem is – vonult el mellette Darcy, és csak egy mérges pillantásra méltatta, mielött kilé­pett az esöbe.

  – Az idö csak része a problémának. – A férfi igyekezett védeni Darcyt az esötöl, míg az bezárta a kocsmát. – Min­denki markolni akar belöle. Csak pár órára vágyom, amikor nem kell telefonálnom, és nem várnak tölem semmire sem választ.

  – Akkor egyetlen kérdést sem teszek fel.

  Trevor az autóhoz kísérte, tartotta az ajtót, míg Darcy el­helyezkedett az ülésen. Míg a túloldalra ment, azon tünö­dött, meddig füstölög a lány.

  – Gondoltam, észak felé mehetnénk. Talán a part menti úton indulhatnánk, aztán... majd meglátjuk.

  – Te vezetsz, és te is fizetsz. Trevor elindult a járda mellöl.

  – Azt mondják, hogy Írországban eltévedni emeli az itt–tartózkodás kellemességét.

  – Tartok töle, hogy akinek határozott úti célja van, ezt nem találja olyan vonzónak.

  – Nekem szerencsére e pillanatban nincs kifejezett úti cé­lom.

  Darcy fészkelödött, kényelmesebb ülést keresett. Szép ko­csi volt, tágas és drága illatú, még ha bérelt is. Nem olyan rossz, gondolta: esöben, drága autóban furikázni egy jóké­pü férfi társaságában. Aki, ha úgy vesszük, még fizet is a kiváltságért, hogy vele lehet.

  – Gondolom, mindig határozott elképzelésed van arról, hova tartasz, mielött megteszed az elsö lépést.

  – Célom van – javította ki Trevor. – A kettö nem ugyanaz.

  – Célod ma tehát az, hogy a közvetlen környéket meg­nézd, elképzelésed legyen arról, milyen emberek jönnek el a színházadba, és hogyan jutnak oda.

  – Igen, részben ez is. Azonkívül néhány órát szeretnék eltölteni veled.

  – Ügyes húzás, hogy a kettöt megpróbálod összeegyez­tetni. Errefelé Dungarvan fekszik – folytatta Darcy –, a part menti út Waterford Citybe vezet, észak felé pedig a hegyek­hez jutsz.

  – Merre szeretnél menni?

  – De hiszen én csak kísérönek szerzödtem, nem? A turis­ták meg szoktak állni An Rinnben, egy kis halászfaluban Dungarvan elött. Ott még keltául beszélnek. Erröl neveze­tes, valamint a sziklákról vagy a hegyekröl nyíló szép kilá­tásról, másról nem, a turisták mégis gyakran felkeresik, mert elbüvöli öket, hogy az ott lakóknak kelta az anyanyelvük.

  – Te beszélsz keltául?

  – Pár szót. Beszélgetni már nem tudok.

  – Kár, hogy elvész a nyelv.

  – Érzelgösség beszél belöled. Egyszerüen arról van szó, hogy az angollal bárhol könnyebb boldogulni. Amikor Pá­rizsban jártam, mindig akadt valaki, aki tudott annyit ango­lul, hogy megértessem magam. Keltául beszélöt nehezeb­ben találtam volna.

  – Hidegen hagy, ami ír, Darcy?

  – És téged, ami amerikai?

  – Igen – felelte némi gondolkodás után a férfi. – Adottnak tekintem.

  – így vagyok vele én is. – Darcy az esökopogást hallgatta, a fény változásait figyelte, amely gyöngyházfényü csíkot vont a szürke felhök szélére. – Nemsokára felszakadnak a fel­hök. Ha szereted az ilyesmit, hamarosan szivárványt is lát­hatsz.

  – Igen, szeretem a szivárványt. Mondd csak, mit szeretsz Ardmore–ban, abban a helyben, ahol élsz?

  Darcynak még sosem tették fel ezt a kérdést, és most meg­lepetten tapasztalta, hogy készen áll a válasszal.

  – A tengert. Hangulatváltozásait, illatát, ahogy átitatja az levegöt. Csöndes reggeleken van benne valami lágyság, vi­harban pedig tombol.

  – A hangját – mormolta Trevor. – Ami olyan, mint a szív­verés.

  – Költöi megfogalmazás. Shawnra vall, nem rád.

  – A legenda harmadik próbatétele. Drágakövek a tenger szívéböl.

  – Úgy van. – Darcynak tetszett, hogy a férfit foglalkoztat­ja a legenda. Mostanában ö is sokszor gondolt rá. – Gwen hagyta, hadd váljanak virágokká, pedig azokkal nem lakat­hatta jól a családját. Tisztelem a büszkeséget, de nem akkor, ha súlyos árat kell fizetni érte.

  – Eladnád a büszkeséged szép kövekért.

  – Nem én. – Ravasz, magabiztos pillantást vetett a férfira. – Megtalálnám a módját, hogy mindkettöt megtartsam.

  Darcyn kívül nem sokan lennének erre képesek, gondol­ta Trevor. És eltünödött azon, vajon miért dühíti ez annyira.

  A felhök közül elötört a napsugár, megcsillant az esöfátyolon, és olyan fénybe borította a tájat, mint amilyet csak csiszolt tengeri kagyló belsejében látni. A fénylö, büvös szí­nek csíkjai három, világosan elkülönülö és kirajzolódó szi­várványban egyesültek. Trevor úgy látta, mintha az ég hirte­len virágba borulna, és egy egyszerü, törékeny virág szir­monként bomlana ki.

  A pillanat varázsának engedve leállította a kocsit az út közepén, és belefeledkezve nézte az ég vékony kék vász­nán ragyogó három színívet.

  Darcy közben a férfit figyelte. Úgy érezte, mintha Trevorról hirtelen lehullana a keménység, a világfias kifinomult­ság leple, és mögötte láthatóvá válna a személyisége lénye­gét alkotó kedvesség, aminek létezését addig nem sejtette. Meghatotta, ahogy Trevor a fény és esö csodálatos játékát bámulja, és leplezetlen gyönyörüség csillog a szemében.

  Amikor a férfi felé fordult, és boldogságtól ragyogva rá­mosolygott, Darcy engedett a késztetésnek: odahajolt hoz­zá, két keze közé fogta az arcát, és megcsókolta – játéko­san, könnyedén, barátian, mert ilyen volt a férfi mosolya is.

  – Hogy szerencsét hozzon – magyarázta Darcy, amikor visszazöttyent a helyére. – Van valami babona, ami össze­köti a szivárványt, a csókot és a szerencsét.

  – Ha nem lenne, ki kellene találni. Lássuk csak, hova ve­zetnek. Mármint a szivárványok – füzte hozzá, amikor Darcy kérdön felvonta a szemöldökét. – Szeretném azt hinni, hogy a csókokról tudom, hova vezetnek, a szerencsémre meg az utóbbi idöben igazán nem panaszkodhatom.

  Trevor rákanyarodott egy keskeny, alig észrevehetö bekötöútra. A parttól és a hegyektöl is egyforma távolságra fekvö mezök nedvesen, zölden hullámzottak; itt–ott szür­ke köfalak vonala, göcsörtös fák sötétebb zöld koronája varázsolt csodát a hétköznapiból. Trevor észrevett egy há­zikót: megszólalásig hasonlított a Tündérdombi Házhoz krémszínü falaival, zsúpfedelével. A képeslapra kívánkozó látványt apró fehér pamacsok, legelészö birkák tették tökéletessé.

  És fölötte, a halványkék égen a hármas szivárvány szín­pompája.

  Trevor kinyitotta a tetöablakot, és nagyot nevetett, ami­kor Darcy szitkozódni kezdett, mert az üvegen meggyült víz a nyakába csurgott. A bezúduló levegö friss volt, fensé­gesen tiszta, és valami elementárist kevert Darcy börének illatába.

  Ahogy az út egyre feljebb kanyargott, Trevor váratlanul meglátta. A gyöngyfényü ég háttere elött álló épületnek már csak három fala állt, a negyedik kökupaccá omlott össze. Ami állt, dacolt az idövel, és úgy magasodott a csöndes, vi­déki tájban, mint vér, hatalom és látomás emlékmüve.

  Trevor lehajtott az út szélére, és megállította a kocsit.

  – Menjünk. Nézzük meg közelebbröl.

  – De Trevor, hiszen'ez csak egy rom! Ahova csak mész Írországban, mindenütt találsz egyet. Ennél szebbeket is, ha érdekel az ilyesmi. Ott van mindjárt az ardmore–i katedrális vagy a kápolna.

  – Ez viszont itt van, ahogy mi is – nyúlt át elötte Trevor, és kinyitotta az ajtót. – Pont olyan épület, ami idevonzza az embereket.

  – Akiknek nincs annyi eszük, hogy ott nyaraljanak, ahol medence és ötcsillagos éttermek vannak – morogta bosszú­san Darcy, aztán lemondóan kikászálódott a kocsiból, és követte a férfit. – Egy a számtalan romos vár vagy eröd kö­zül, amit biztos Cromwell katonái fosztottak ki. Mást nem is csináltak, csak fosztogattak és gyújtogattak.

  Nedves volt a fü, és Darcy örült, hogy volt annyi esze, hogy csizmát vegyen. Folyton a lába elé nézett, mert tudta, mire számíthat egy mezön, ahol birkák és tehenek legel­nek.

  – Se tábla, se jelzés, semmi. Csak egy magányos rom. Darcy félrehajtotta a fejét, mert úgy vélte, célravezetöbb mulatni, mint bosszankodni ezen a kiránduláson.

  – Mégis mi más lenne?

  Trevor a köre fektette tenyerét, és felnézett a falra. –Kíváncsi lennék, hányan építették. Mennyi ideig? Ki adott parancsot arra, hogy itt építsék fel, és miért? Védelem és menedék.

  Belépett, és Darcy – hogy kedvében járjon — utána ment.

  A lehullott kövek között vad, erös szálú fü nött, az ég felé nyitott falakon csorgott a víz. Építész szemmel nézve Trevor rögtön látta, hol voltak az emeletek, és lenyügözte a törött fagerendák puszta mérete.

  – Huzatos, büdös lehetett idebent – jegyezte meg Darcy. Erösödött a fény, de feltekintve Trevor még mindig látta a hármas szivárványt.

  – Hova lett belöled a romantika?

  – Hah! Kétlem, hogy az itt élö nök, akiknek két szülés között mosni, fözni, takarítani kellett, olyan romantikusnak találták. Inkább a túlélésre összpontosítottak.

  – Akkor ez sikerült is nekik. Életben maradtak. Fennma­radt a nép. Az ország. Ez a varázs húzza ide az embereket, te viszont nem veszed észre, mert benne élsz.

  – Ez történelem, nem varázslat.

  – Mindkettö. Ezt építem itt, ezért jöttem vissza.

  – Magasra törö becsvágy.

  – Minek alacsonyabbra helyezni a mércét?

  – Ebben, látod, egyetértünk. És mivel ez a becsvágy a Gallagherek érdekeit is szolgálja, mindent elkövetek, hogy álmaid valóra váljanak.

  – Éppen erröl szeretnék beszélni veled. De más alkalom­mal.

  – Miért nem most?

  – Mert most még egy kis szerencsére van szükségem. Megfogta a lány két kezét, ujjaik egymásba fonódtak. De ahelyett, hogy magához húzta volna Darcyt, ö lépett oda hozzá.

  – Ősi kastély falai között, hármas szivárvány alatt, azt hi­szem, szerencsét találok.

  – Összekevered a mondásokat. A szerencse a szivárvány végén vár rád.

  – Én inkább itt próbálkozom vele. – Futó, baráti csókot adott, mint amilyet elöbb Darcytól kapott. Látta a lány sze­mében megcsillanó nevetést, mire erösebben, forróbban csó­kolta meg. – Úgy tudom, három az igazság, harmadszorra hat az igézet – mormolta, és szenvedélyesen tapasztotta száját Darcyéra. E váratlan csókkal mindkettöjüket próbára akarta tenni. Darcy olyan hévvel viszonozta, mintha tudta volna, mi következik, mintha számított volna rá. Csók közben szét­nyíltak ajkai, és csókjában nem megadás volt, hanem köve­telés. Egyenlök voltak, vágyukban is. Ujjaik oly szorosán kul­csolódtak össze, hogy kezük ökölbe szorult. Úgy kapasz­kodtak egymásba, mintha attól félnének, hogy ha elenge­dik egymást, vakon rohannak az ismeretlenbe.

  Darcy szíve lázasan kalapált, és izgalma a férfira is átra­gadt.

  Borzongató, elsöprö érzés volt, hogy ugyanolyan nyers, zabolátlan vágy támadt fel bennük, mint elsö alkalommal. Darcyban kirobbanni készülö vihar dúlt. Ellenállhatatlanul vágyott rá, hogy megadja magát érzékei sodró erejének, még ha a végén összetörten, megsemmisülten tér is magához.

  Itt és most; mit számít, hol vannak és kicsodák, vagy kik voltak, és miért tünik az, ami kettejük között van, olyan he­lyénvalónak?

  Aztán a férfi elhúzódott kissé, ajka Darcy halántékára, majd hajára vándorolt, és ez a nyugalmat sugárzó gesztus ráéb­resztette Darcyt, mennyire kifordította önmagából, elgyen­gítette az, amit történt. És ez újból óvatosságra intette.

  – Ha az, amit teszünk a szivárvány alatt, szerencsét hoz, életünk végéig el leszünk látva – jegyezte meg.

  A férfi képtelen volt nevetni, tréfával sem tudta elütni Darcy megjegyzését. Felkavarta valami, egy bonyolult, meg­magyarázhatatlan érzés, ami rejtélyes módon vággyal keve­redett.

  – Hányszor éreztél már ilyet?

  Mielött Darcy válaszolhatott volna, Trevor elengedte a ke­zét, aztán megfogta Darcy vállát, és kissé eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen.

  – Egyenes választ várok. Hányszor éreztél úgy, ahogy most?

  Hazudhatna, gondolta Darcy. Tudta, hogy ügyesen, erö­feszítés nélkül tud hazudni. De csak ha nem számít. A férfi tekintete átható volt, öszinte és kicsit haragos. Ez utóbbiért Darcy igazán nem hibáztatta.

  – Nem állíthatom, hogy valaha is éreztem hasonlót, kivé­ve tegnap este.

  – Én sem. Én sem – ismételte meg a férfi, majd elengedte Darcyt, hogy nyugtalanul fel–alá járkálhasson. – Ezen iga­zán érdemes elgondolkodni.

  – Azt hiszem, Trevor, mindketten tudjuk, hogy minél váratlanabbul és hevesebben csap fel a láng, annál gyorsab­ban lobban el és hül ki.

  – Lehet. – Trevor Gwenre gondolt, és arra, amit mondott neki. – Ezzel mindketten tisztában lennénk, mielött fejest ugranánk.

  – így van. – Ahogy azt is megértették, hogy egyikük sem képes a szerelemre. De Trevornak igaza van, gondolta Darcy. Szánalmas párt alkotnak. – Mindketten tudnánk – ismételte meg. – Ahogy azt is tudjuk, hogy mielött végeznénk, lefek­szünk egymással, de van, ami összekuszálja a kapcsolatun­kat. Üzleti ügyek.

  – Ehhez nincs köze az üzletnek.

  – Nincs, és nem is szabad, hogy köze legyen. De mivel üzleti kapcsolatban állunk, kölcsönös szakmai érdekek köt­nek össze minket, amelyek a családomat is érintik, van, ami­röl beszélnünk kell, és amiben meg kell egyeznünk, mielött ágyba bújunk. Kívánlak, és meg is akarlak kapni, de feltéte­leim vannak.

  – Mit akarsz, valami átkozott szerzödést ajánlasz?

  – Ne gondolj semmi hivatalosra, és kikérem magamnak ezt a hangot. Azért vagy dühös, mert vágysz rám, és nem elöbb gondoltál arra, amit mondtam.

  Trevor kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán be­csukta és elfordult. A fenébe is, Darcynak igaza van.

  – Egyezzünk meg abban, mit várunk személyes kapcsola­tunktól, és szögezzük le, hogy ezt az üzlettöl külön kezeljük.

  – Így van. És amint említetted, ezen érdemes elgondol­kodnunk. Lehet, hogy az hiszed, bárkivel lefekszem, aki megtetszik, vagy aki épp kéznél van. – Vigyázott, hogy szenvtelen maradjon a hangja, amikor a férfi felé fordult. –De tény, hogy ennek épp ellenkezöje igaz. Körültekintö va­gyok és válogatós, és érzések nélkül, megértés és megisme­rés híján sosem fekszem le senkivel.

  – Darcy, elég volt egy órát töltenem veled, hogy ezzel tisztában legyek. Én is igényes vagyok. – Visszasétált a lány­hoz. – Kedvellek, és kezdlek megismerni. És amikor eljön az ideje, lefekszünk egymással.

  Darcy feszültsége mosollyá enyhült.

  – Azt hiszem, ez volt az elsö komoly beszélgetésünk. Vi­gyáznunk kell, nehogy szokássá váljon, mert még elijeszt­jük egymást. Nos, sajnálattal közlöm, hogy vissza kell vin­ned.

  Kezét nyújtotta a férfi felé.

  – Következö alkalommal a part menti úton megyünk –mondta Trevor.

  – Következö alkalommal gyertyafényes vacsorára hívsz meg, pezsgöt rendelsz, és úgy csókolsz kezet, mint elöször. – Darcy felpillantott, és látta a nedves fü felett ívelö, lassan halványuló szivárványokat. – De odafelé mehetünk a part menti úton is.

  – Megegyeztünk. Tedd magad szabaddá valamelyik este.

  – Azon leszek.

 
7.

 

  A meleg, száraz idö a közelgö nyár eleven kékjére festette az eget, tengert. Fehéren, ártalmatlanul lebegtek a felhök Ardmore felett, és a virágok úgy itták be a napsugarat, mint korábban az esöt. A kerek örtorony hosszú, karcsú árnyé­kot vetett az általa örzött sírokra. Magasan fent, a sziklákon, a szent forrásának vizét gyöngéden fodrozta a szél.

  Kutyák kergettek nyulakat a mezökön, madarak békés kórusa köszöntötte a napot.

  A faluban ingujjra vetközve dolgoztak a férfiak, börük pirospozsgás lett a napon. Trevor elnézte, ahogy épülete váza az álmát alkotó gerendák és tömbök által lassan for­mát ölt.

  Ahogy haladt a munka, úgy nött a nézöközönség. Az öreg Mr. Riley nap mint nap tízkor megállt az építkezés mellett. Akár az órát is hozzá lehetett igazítani. Kinyitotta tábori,szé­két, sapkaellenzöje árnyékából figyelt, társaságnak meg ott volt egy termosz tea. Ült és figyelt, vagy elszundított, aztán hajszálpontosan egykor felállt, összecsukta székét, és elcso­szogott dédunokájához, aki az ebédjét készítette.

  Gyakran csatlakozott hozzá valamelyik cimborája, és együtt ütötték agyon az idöt az építkezésnél, miközben dá­mát vagy tízlapos romit játszottak.

  Trevor egyre többször gondolt arra, hogy Mr. Riley az épít­kezés talizmánja.

  Gyerekek is eljártak, és félkörben leültek Mr. Riley széke köré. Tágra nyitott szemmel nézték, hogyan imbolyog egy acélgerenda, amint daruval a helyére emelik.

  És amikor a helyére került, néha lelkesen megtapsolták.

  – Mr. Riley ükunokái és a barátaik – magyarázta Brenna Trevornak, amikor a férfi aggodalmaskodni kezdett, hogy a gyerekek túl közel merészkednek az építkezéshez. – Mr. Riley székénél nem mennek tovább.

  – Ükunokái?! Hisz akkor legalább olyan idös lehet, mint amennyinek kinéz.

  – Százkettö volt tavaly télen. A Rileyk szép kort érnek meg, bár Mr. Riley apja elég hamar, mindössze kilencvenhat évesen hunyt el, Isten nyugosztalja.

  – Bámulatos! Hány ükunokája van?

  – Hadd számoljak utána... tizenöt vagy inkább tizenhat. Ha emlékezetem nem csal, tavaly télen született az utolsó. Nem mindegyik él a közvetlen közelében.

  – Tizenhat?! Szent ég!

  – Nos, nyolc gyermeke volt, közülük hat még él. A nyolc gyermektöl összesen harminc unokája született, és azt már nem is tudom, hogy azoknak hány gyermekük van. Hát ennyi. Két dédunokája, valamint egyik unokája férje is itt dolgozik a maga keze alatt.

  – Hogyan is kerülhetném ezt el?

  – Vasárnaponként mise után Mr. Riley kilátogat a temetö­be felesége sírjához. Lizzie Rileynak hívták az asszonyt. Öt­ven éven át voltak házasok. Mr. Riley ugyanazt a régi, vacak széket viszi magával a temetöbe is, vagy két órát üldögél az asszony sírja mellett, hogy legyen ideje elmesélni az összes friss pletykát és családi eseményt.

  – Mikor halt meg Mrs. Riley?

  – Ó, húsz–egynéhány éve.

  Hetven év, amit egyetlen asszonynak szentelt. Elképesz­tö, mégis reményt ébresztö, gondolta Trevor. Egyeseknek, úgy látszik, sikerül.

  – Mr. Riley drága ember – tette hozzá Brenna. – Hé, Declan Fitzgerald, vigyázz azzal a pallóval, mert még képen vágsz vele valakit.

  Brenna fejét csóválva ment oda, és vállára emelte a palló másik végét.

  Trevor már majdnem elindult utána. Délutánját javarészt az építkezésen akarta tölteni – emelgetéssel, cipekedéssel, kalapálással. Légkalapácsok és kompresszorok dübögtek és döngtek, mellettük a betonkeverö folytonos morgása telje­sen lekötötte az ifjú közönség figyelmét. Mr. Riley a gyere­kek mellett üldögélt székében, és teáját iszogatta. Trevor hir­telen késztetésnek engedve odament hozzá.

  – Mi a véleménye?

  Riley figyelte, ahogy Brenna leteszi a pallót.

  – Erös épületet emel, és jó munkásokat fogadott meg. Mick OToole és csinos Brennája értenek a mesterségükhöz. –Riley fakó, öreg szemét Trevorra emelte. – Ahogy maga is, ifjú Magee.

  – Ha nem fog esni, határidö elött tetö alá hozzuk. Riley viharvert arca ezer ráncba szaladt. Mintha vékony fehér papírt sziklára simítanának rá, gondolta Trevor.

  – Kész lesz vele, amikor eljön az ideje, fiam. A világnak már csak ilyen a rendje. Apai nagybátyjára hasonlít.

  Trevor nem elöször hallotta ezt; nagyanyja egyszer této­ván ugyanezt a megjegyzést tette. Trevor leguggolt Riley mel­lé, hogy az öregúrnak ne kelljen a nyakát tekergetnie.

  Megszólalásig Johnra, nagyapád fiatalon elhunyt báty­jára hasonlítasz, Trevor. Nagyapádnak nehéz... szóval ne­héz ezt elviselnie.

  – Valóban?

  – Úgy bizony. Johnnie Magee–re. Ismertem jól öt is meg a maga nagyapját is. Johnnie jóvágású fiatalember volt. Szür­ke szemü, lassú mosolyú, nyurga, erös termetü, akárcsak maga.

  – Milyen ember volt?

  – Ó, hát csendes, de mély érzésü. Tele gondolatokkal, érzésekkel, de elsösorban Maude Fitzgerald iránt. Csak azt a lányt akarta, senki és semmi mást.

  – Helyette katonai behívót kapott.

  – Ahogy mondja. Vele együtt sok fiatal esett el francia föl­dön 19l6–ban. Meg itt is, az Írország függetlenségéért vívott helyi háborúban. Meg akárhol másutt, bármikor, amikor csak kitört valami csetepaté. A férfiak háborúba mennek, a nök meg várnak és sírnak.

  Csontos kezét az oldalánál ülö egyik gyerek fejére tette.

  – Az írek csak tudják, hogy minden kört jár be. Az öregek is tudják. Én meg öreg is, ír is vagyok.

  – Azt mondta, hogy ismerte a nagyapámat.

  – Bizony, fiam. – Riley hátradölt, teája a kezében, és pi­paszárlábait vékony bokájánál keresztezte. – Dennis a báty­jánál izmosabb volt, és mindig a jövöt fürkészte, nem a je­lennek élt. Ha nem veszi zokon, nyughatatlan természet volt, Ardmore szük volt neki, és elsö adandó alkalommal el is hagyta. Kíváncsi volnék, megtalálta–e odaát azt, amit kere­sett, elégedett lett–e.

  – Nem tudom – vallotta be öszintén Trevor. – Nem állíta­nám, hogy kirobbanóan boldog ember lett volna.

  – Sajnálom. A boldogtalan emberek általában megkeserítik a körülöttük élök napjait is. A felesége, Mary Clooney csendes, magának való lány volt. A családja – ha nem csal az emlékezetem, tízen voltak – a Régi Parókián gazdálkodott.

  – Nagyszerü az. emlékezete. Riley göcögve felnevetett.

  – Á, az agyam szerencsére nem hagyott el. Csak a test lassult le mostanára. – Riley rájött, hogy a Magee fiú a múlt történéseiröl, családja itteni gyökereiröl szeretne többet is megtudni. Ami érthetö, nem? – A kisbaba, a maga édesapja, szép gyerek volt. Sokszor láttam, ahogy az úton totyog, anyja kezébe kapaszkodva.

  – Meg az apjáéba?

  – Nos, vele nem láttam olyan gyakran, csak olykor–oly­kor. Dennis a megélhetésért küszködött, és minden fillért félretett, hogy Amerikába utazhassanak. Remélem, jó éle­tük volt odaát.

  – Igen. Nagyapám arra vágyott, hogy építsen, és azzal is foglalkozott.

  – Akkor ez biztosan kielégítette. Emlékszem, amikor az apja, az ifjabb Dennis visszatért ide, alighogy kiserkent a szakálla. – Riley elhallgatott, és töltött még egy kis teát ma­gának a termoszból. – Derék fiatalemberré serdült, kelle­mes modora volt, és nem egy helyi lány szívét megdobog­tatta. Ahogy maga is – kacsintott Trevorra. – Mégis akkori­ban úgy döntött, nem hagy mást maga után, csak emléket. Maga másként döntött. – Riley csészéjével az építkezés felé intett. – Az a célja, hogy építsen valamit, nem?

  – E pillanatban nagyon is úgy fest.

  – Nos, Johnnie nem akart mást, csak egy kis házat meg a lányt, akit szeretett, de a háború megfosztotta mindkettötöl. Anyját öt évvel késöbb a bánat vitte sírba. Nehéz lehet örökké egy halott báty árnyékában élni, nem gondolja?

  Trevor megint felpillantott, és a fakó, ravasz pillantású sze­mekbe nézett. Okos öregember, gondolta. Végtére is, ha va­laki elmúlt száz, bölcsnek kell lennie.

  – Gondolom, igen, még ha háromezer mérföldnyire kell is utaznia, hogy megszabaduljon töle.

  – Így van. Sokkal jobb egy helyben állni, és felépíteni a magáét. – Bólintott, ezúttal helyeslöen. – Nos, mint említet­tem, hasonlít a rég elhunyt John Magee–re, föként az arc­csontjai és a szeme. Amint Johnnie meglátta Maude–ot, töb­bé nem vetette a szemét másra. Hisz a romantikában és az örökkön–örökkében, ifjú Magee?

  Trevor elkapta a pillantását, tekintete Darcy ablakára ván­dorolt, aztán vissza.

  – Egyesek számára igen.

  – Hinnie kell benne, különben nem szerzi meg – kacsin­tott az öreg, és csészéjét Trevornak nyújtotta. – Nem csak köböl és fából lehet építeni, és az is lehet ugyanolyan tar­tós. – Öregségtöl elformátlanodott kezét a hozzá legközelebbi gyerek fejére tette. – Örökkön–örökké.

  – Van, aki kövel és fával többre megy – felelte Trevor, aztán elgondolkodva lehörpintette a teát. Elakadt a lélegzete, szeme elhomályosult a könnyektöl. – Jesszusom – sikerült nagy keservesen kinyögnie, amikor a whiskyvel feljavított tea maró égetése kissé enyhült.                                           

  Riley úgy kacagott, hogy sípolva kapkodta a levegöt, ráncos arcát a vidámság rózsaszínre festette.

  – Szeretném tudni, édes fiam, mit ér egy csésze tea kevéske ír whisky nélkül. Nehogy azt mondja, hogy annyira felhígították odaát, Amerikában a vérét, hogy nem bírja az italt?

  – Délelött tizenegykor rendszerint nem szoktam élni vele.

  – Mi köze az idönek az iváshoz?  Ez az ember olyan öreg, mint Mózes, gondolta Trevor, és            

  már vagy egy órája szopogatja a whiskyvel hígított teát.

  Trevor nem akart szégyenben maradni, ezért lehajtotta a maradékot, amit az öreg széles mosollyal jutalmazott.

  – Derék ember maga, ifjú Magee. Nincs magával semmi baj. És mivel így áll a dolog, mondok magának valamit. Az a gyönyörü kislány Gallagheréknél nem éri be kevesebbel, mint egy forróvérü, gerinces és eszes férfival. Szerintem ma­gára mindhárom jelzö áll.

  Trevor visszaadta az öregnek a csészét.

  – Pusztán egy színház felépítése végett jöttem ide.

  – Ha ez igaz, akkor mondok még valamit. Azt mondják, az ifjúságot fiatalokra pazarolják, de én úgy látom, a fiatalok pazarolják el az ifjúságot. – Töltött még egy csésze teát. –Kénytelen leszek magam elvenni Darcyt – mondta vígan csil­logó szemmel, és belekortyolt az italba. – Igyekezz, édes fiam, mert a nök meghódítása terén verhetetlen vagyok.

  – Nem felejtem el. – Trevor felegyenesedett. – Mit csinált John Magee, mielött elment a háborúba?

  – Úgy érti, mivel foglalkozott. – Ha Riley furcsállotta is, hogy Trevor nem tudja, egy szóval sem említette. – Halász volt. Szíve a tengerért dobogott, és Maude–ért, semmi má­sért.

  Trevor bólintott.

  – Köszönöm a teát – mondta, és visszament, hogy csatla­kozzék az embereihez.

 

 

  Kihagyta az ebédet. Rengeteg telefonhívást kellett lebonyo­lítania, a faxok elküldése várhatóan egy órát vesz majd igény­be, és délután még úgyis találkozik Darcyval. Reményke­dett, hogy Darcy észreveszi a távolmaradását, és nem tudja majd mire vélni. Ha jól ismeri – és Trevor szerette azt hinni, hogy ennyire már biztos ismeri a lányt –, akkor Darcy szá­mít rá, hogy bejön, hogy muszáj bemennie. És amikor Trevor mégsem bukkan fel, bosszankodni fog.

  Helyes, mélázott el Trevor, amikor belépett a házikóba. Igyekezett Darcyt bizonytalanságban tartani. Félelmetes fegyvernek tartotta ugyanis a lány hanyag magabiztosságát, amit csak tovább erösített Darcy gögje. És itt süllyedjen el, ha nem találja mindkettöt nagyon vonzónak.

  Magán mulatva egyenesen a dolgozószobájába ment. Har­minc percen át fel sem nézett a munkából. Egyik ritka tulaj­donsága éppen ez a képessége volt, hogy képes volt kiik­tatni minden gondolatot, hogy csak a pillanatnyi feladatra koncentráljon. És erre most igencsak szüksége volt, amikor elméjét még elevenen foglalkoztatták a Riley által elmon­dottak, és Darcyt sem tudta gondolataiból teljesen szám­üzni.

  Amint a legégetöbb problémákat lerendezte, elküldte a faxokat, válaszolt az e–mailekre, és el is küldte öket, azon a jövöbeni problémán kezdett töprengeni, ami formálódni kez­dett a fejében.

  Ideje, hogy nekilásson az alapozásnak, gondolta. Felvet­te a telefont, és a Gallagher–kocsma számát tárcsázta. Örült, hogy Aidán vette fel a kagylót. Trevor szeretett mindig a vezetövel tárgyalni. Vagy ez esetben a családfövel.

  –Trev beszél.

  – Azt hittem, egyik asztalom mellett üldögél ilyentájt.

  Aidán hangosabban beszélt, hogy túlkiabálja az ebédidö­ben megszokott zsivajt. Trevor elképzelte, ahogy másik ke­zével beszélgetés közben is sört csapol. A háttérben füst­ként kacskaringózott a levegöben Darcy nevetése.

  – Ügyeket kellett intéznem. Szeretnék magával és a csa­ládjával összeülni egy megbeszélésre, ha alkalmas maguk­nak.

  – Megbeszélésre? A színházzal kapcsolatban?

  – Részben. Lenne esetleg egy órájuk, mondjuk, a két mü­szak között?

  –Azt hiszem, ennek semmi akadálya. Ma?

  – Minél elöbb, annál jobb.

  – Helyes. Jöjjön át, várjuk. A konyhaasztal mellett szok­tunk tanácskozni.

  – Az nekem is megfelel. Megkérné Brennát is, hogy csat­lakozzék a kupaktanácshoz?

  – Hogyne. – Elvonja a munkától, gondolta Aidán, de vé­leményét megtartotta magának. – Akkor a késöbbi viszont­látásig.

  A konyhaasztal mellett. Trevornak eszébe jutott, hogy ná­luk is ott tartották a legtöbb fontos tanácskozást. Elsö isko­lanapja elött, mielött elutazott baseball–edzötáborba, autó­vezetöi vizsgája elött és így tovább. Élete – és testvére élete – átmeneti rítusait ott vitatták meg, ott mértek ki súlyos bün­tetést, osztottak komoly dicséretet.

  Furcsa, merengett el, de eljegyzése felbontását is akkor közölte a szüleivel, amikor a konyhában ültek. Ott mesélte el az ardmore–i színházra vonatkozó terveit, és ott közölte velük, hogy át akar jönni Írországba.

  Miközben kiszámolta, hány óra lehet New Yorkban, rá­jött, a szülei is éppen ott lehetnek most. Újra felvette a kagy­lót, és otthoni számukat tárcsázta.

  –Jó reggelt. Magee–rezidencia.

  –Jó napot, Rhonda, itt Trev beszél.

  –Jaj, Trevor úr! – Magee–ék házvezetönöje sosem hívta másképp, még akkor sem, amikor rávert a fenekére. – Hogy érzi magát Írországban?

  – Remekül. Megkapta a képeslapom?

  – Hát persze. Tudja, mennyire szeretek lapot kapni. Épp tegnap mondtam Cooknak, hogy Trevor úr sosem felejti el, mennyire örülök, ha lapot küld az albumomba. Tényleg olyan zöld ott minden?

  – Még zöldebb. Miért nem gyözödik meg róla a saját sze­mével?

  – Tudja, hogy csak akkor ülök repülöre, ha valaki fegy­verrel kényszerít. A szülei most reggeliznek. Boldogok lesz­nek, hogy felhívta öket. Várjon egy percet. Aztán vigyázzon magára, Trevor úr, és ne felejtsen el mihamarabb hazajönni!

  – Úgy lesz. Viszlát és kösz.

  Várt, s közben szeretettel maga elé képzelte a vézna fe­kete asszonyt, ropogósra keményített kötényében, ahogy végigsiet a gyönyörü fehér márványpadlón, a remekmüvek, antik bútorok mellett az elegáns barna téglás épület hátsó traktusába. Eszébe sem jut, hogy Trevor hívását a házi tele­fonon jelentse be. Ilyen fontos családi eseményeket csak személyesen lehet közölni.

  A konyhában finom kávé–, friss kenyér– és ibolyaillat ter­jeng, ez utóbbi anyja kedvence volt. Apja elött nyitva az új­ság, a pénzügyi rovatnál. Anyja a vezércikkeket olvassa, és ingerülten kommentálja a világ dolgait és a szük látókörü gondolkodást.

  Nem az a kínos csend, finomkodó feszültség uralkodik, mint nagyszülei házában. Apjának úgy sikerült megszaba­dulnia ettöl, mint nagyapjának Ardmore–tól. De az ifjabb Dennis magánélete nem ment tönkre, hanem valóban felépí­tette a maga életét.

  – Trev! Kicsikém, hogy vagy?

  – Nagyon jól. Majdnem olyan jól, mint te, a hangod alap­ján. Gondoltam, reggelinél érlek benneteket.

  – Hiába, a szokás rabjai vagyunk. De így még boldogab­ban indul a napunk. Mondd csak, mit látsz.

  Régi, megszokott kérés, gondolta Trevor. Gondolkodás nélkül az ablakhoz lépett.

  – A háznak elökertje van. Ilyen kis házhoz képest egé­szen lenyügözö. Bárki is tervezte, pontos elképzelése volt arról, hogy mit akar. Olyan, mint egy... varázslónö kertje. Fehér varázslónöé, aki lányoknak segít, hogy megtörjék a gonosz varázst. Egymásba folyó virágfoltok, színek, formák és illatok kavalkádja. Mögöttük vadfukszia sövény. Maga­sabb, mint én, és zöld alapon sötétvörös virágok pompáz­nak rajta. Az út, ami a kerttöl elválaszt, keskeny, mint egy árok, és mély árkokat vájtak bele az autókerekek. Ha ötven­nél gyorsabban mész, összekoccannak a fogaid. A hihetet­lenül zöld domboldalak a falu felé lejtenek. Tetöket, fehér házfalakat és tiszta, rendes utcákat látni. A templomtornyot és jóval messzebb egy kerek tornyot, amit még fel kell ke­resnem. S mindezt a tenger veszi körül. Ma napos idö van, így a napfény visszatükrözödik a kékségröl. Gyönyörü.

  – Biztosan az. Boldognak tünsz.

  – Miért ne lennék az?

  – Nem voltál az mostanában. Mi több, régóta nem. De most átadom a kagylót apádnak, aki már a szemét forgatja. Gondolom, üzletröl akartok csevegni.

  – Mami. – Annyi minden kavargott benne az után a be­szélgetés után, amit az öregemberrel folytatott, akit leszár­mazottjai vettek körül. Azt mondta ki, ami legerösebben élt benne. – Hiányzol.

  – Ó! Látod, mit müveltél – szipogott az anyja. – Beszélj apáddal, míg én kisírom magam.

  – Sikerült elterelned a figyelmét a kézifegyverekröl szóló vezércikkröl – zengett Dennis Magee hangja a telefonban. –Hogy megy a munka?

  – Idöben és költségvetésen belül vagyunk.

  –Jó hír. így is marad?

  –Mindenesetre közel hozzá. Mamának, neked, Dorónak és családjának jövö nyáron feltétlen ki kell vennie egy he­tet. A Magee–knek testületileg itt kell lenniük a nyitó elöadá­son.

  – Visszatérés Ardmore–ba. Mondhatom, sosem gondol­tam volna. A jelentésekböl ítélve nem sokat változott.

  – Nem is szabad, hogy megváltozzon. Küldök egy írásos naprakész jelentést, de tulajdonképpen nem ezért hívtalak. Mondd, papa, jártál valaha a Tündérdombi Házban?

  Kis szünet, sóhaj.

  – Igen. Kíváncsi voltam az asszonyra, aki nagybátyám meny­asszonya volt. Talán azért, mert apám ritkán beszélt róla.

  – Mit derítettél ki?

  – Hogy John Magee hösként halt meg, mielött módja lett volna élni.

  – És nagyapa neheztelt ezért.

  – Kíméletlenül fogalmazol.

  – Kíméletlen ember volt.

  – Nem beszélt arról, amit bátyja, családja iránt érzett. So­ha nem próbáltam megtörni a jeget. Minek tettem volna? Mással kapcsolatban sem tudtam soha az érzéseit kipuha­tolni, hát még azzal, amit Írországban hátrahagyott.

  – Sajnálom. – Hallotta apja hangjában a fáradtságot, hal­vány elkeseredettséget. – Jobb lett volna, ha szóba sem ho­zom.

  – Ne butáskodj. Akkor is foglalkoztatna. Hiszen ott vagy. Ha visszatekintek, azt hiszem, apám elszántan amerikaivá akart válni, és engem is annak akart nevelni. Itt akart nevet szerezni magának. New Yorkban a maga ura volt. Egyéb­ként is.

  Érzéketlen, kemény ember, akit jobban érdekelt a fököny­ve, mint a családtagjai. De Trevor nem látta értelmét, hogy ezt ki is mondja, amikor apja ezzel mindenkinél jobban tisz­tában volt.

  – Amikor visszatértél ide, mit találtál? – kérdezte inkább.

  – Bájt, érzelmeket, erösebb kapcsot, mint gondoltam.

  – Pontosan. Ahogy mondod.

  – Még vissza akartam menni, de mindig közbejött valami.

  És nem szégyellem bevallani, hogy városi fiú vagyok. Nem tudok a fenekemen megülni, ha egy hétig vidéken vagyok. Te meg anyád jól érzitek magatokat a természet lágy ölén, de nekem Hamptonsnál vidékibb hely nem való, ha meg akarom örizni a józan eszem. Ne vihogj, Carolyn, nem illik — jegyezte meg Dennis szelíden. Trevor a tájat nézte.

  – Ez távolról sem Hamptons.

  – Na látod. Pár hét abban a bérelt házban, és rám húzhat­játok a kényszerzubbonyt. Nem bírom sokáig a régimódi dolgokat.

  – De jártál itt látogatóban, találkoztál Maude Fitzgeralddal.

  – Igen, Istenem, idestova harmincöt éve. Bár már hetven körül járt, Maude egyáltalán nem tünt öregnek. Kecsesen mozgott, nem roskatagon, ahogy egy magamfajta zöldfülü képzelte egy ilyen idös asszonyról. Teával, süteménnyel kí­nált. Mutatott a nagybátyámról egy régi fényképet, amit bar­na börrámában tartott. Nem felejtettem el, mert arra a dalra emlékeztetett... na hogy is hívják... a Willie MacBride–ra. Az­tán együtt elsétáltunk a nagybátyám sírjához. A dombon te­mették el, a rom és a kerek örtorony közelében.

  – Még nem jártam ott. De készülök rá.

  – Nem emlékszem már pontosan, hogy miröl beszélget­tünk. Nagyon régen történt. De egyvalami megmaradt az emlékezetemben, a furcsasága miatt. A sír mellett álltunk, és Maude megfogta a kezem. Azt mondta, hogy ami belö­lem származik, visszatér, és mindent megváltoztat. Büszke leszek. Gondolom, rád célozhatott. Azt beszélték, hogy látó asszony, már ha az ember hisz az ilyesmiben.

  – Ide elég betenni az embernek a lábát, hogy hinni kezdjen.

  – Nem vitatom. Látogatásom alatt egy este a parton sétál­tam. Megesküdnék, hogy sípok muzsikáját hallottam, és az égen egy férfi lovagolt fehér lovon. Igaz, hogy elötte felhaj­tottam pár korsóval a Gallagherben.

  Bár apja nevetett, Trevor hátán végigfutott a hideg.

  – Hogy nézett ki?

  – Kicsoda? Gallagher?

  – Nem. A lovas.

  – Részeg képzelgés. Na tessék, anyádnak ennyi is elég volt – motyogta Dennis, és a háttérböl Trevor anyja vidám kacagását hallotta.

  – Folytasd nyugodtan a reggelit.

  – Ne csak dolgozz, hanem élvezd is az ottlétet. Küldd el, amikor tudod, a jelentést, Trev, és elöjegyzésbe vesszük a jövö nyarat. Jelentkezz.

  – Igen.

  Amikor letette a kagylót, elgondolkodva nézett ki az ab­lakon. Képzelgések, illúziók, valóság. Ardmore–ban nem lát­szott köztük jelentös különbség.

  Befejezte még a munkát, amit a New York–i nyitás elött lehetett, aztán elsétált John Magee sírjához.

  Erös szél fújt a régi sírok között. Számos kö megdölt, fel­billent a földmozgás miatt, és a hepehupás füben úgy fes­tettek, mintha halottjaik fölé hajlanának. John Magee–é azon­ban egyenesen állt, mint a katona, aki a sírban nyugodott. Egyszerü kö volt, amit megviselt az idö és a szél, de a bele­vésett betük tisztán olvashatók voltak:

 

  JOHN DONALD MAGEE

  1898–1916

  Fiatal volt még, hogy harctéren essen el

 

  – Bánatában anyja vésette rá e szavakat – mondta Carrick, amikor a semmiböl felbukkanva megállt Trevor mellett. –Véleményem szerint az ember mindig túl fiatal ahhoz, hogy háborúban essen el.

  – Honnan tudod, miért vésette rá?

  – Ó, kevés akad, amit nem tudok, és még kevesebb, ami rejtve marad elöttem. Ti, halandók, emlékmüvet emeltek a halottaknak. Érdekes szokásnak találom. Sajátosan emberi­nek. Kövek és virágok, maradandó és elmúló jelképei. Miért látogatod meg azokat, akiket életükben nem ismertél, Trevor Magee?

  – Feltehetöen a vérségi kötelék miatt. Nem is tudom. –Dühös elkeseredettséggel fordult Carrick felé. – Mi az ör­dög ez?

  – Mármint hogy én, úgy érted? Több van belöled anyád­ból, mint nagyapádból, ezért mostanra már a választ is tu­dod, még ha felhígított jenki véred nem is fogadja el, ami nyilvánvaló. Világlátott ember vagy, nem? Több helyen meg­fordultál, többet láttál, mint a veled egykorúak. Eddigi uta­zásaid során sosem találkoztál varázzsal?

  Trevor maga is hinni akarta, hogy több van benne anyjából, mint nagyapjából, de Carolyn Magee sem volt egyszerü eset.

  – Mostanáig nem beszélgettem tündérekkel és kísértetek­kel.

  – Beszéltél Gwennel? – Carrick tekintetében kihunyt a vi­dámság, szemének ragyogó kékje elsötétült és élessé vált. Megragadta Trevor karját, és érintése olyan volt, mint az áramütés: forró, energiával teli. – Mit mondott?

  –Azt hittem, mindent tudsz... vagy kitalálsz.

  Carrick hirtelen eleresztette és elfordult. Kapkodó, egye­netlen léptekkel fel–alá kezdett járkálni a füben, a kövek kö­zött. Látható színekkel, szikrákkal villódzott körülötte a le­vegö.

  – Ő az egyetlen, aki számít, az egyetlen, akit mégsem lá­tok tisztán. Tudod–e, milyen az, teljes szívedböl kívánni va­lakit, minden porcikáddal vágyakozni utána, és az, aki után így sóvárogsz, mégis elérhetetlen marad számodra?

  – Nem.

  – Baklövést követtem el vele szemben. Hidd el, ez a tény mélyen megsebzett büszkeségemben. Bár nem kizárólag az én hibám. Gwen is tévedett. De aligha számít, hogy melyi­künk cipeli a súlyosabb terhet e balfogás miatt. – Megállt és visszafordult. A levegö ismét nyugodt volt körülötte. – Eláru­lod, mit mondott neked?

  – Rólad és megbánásról beszélt, szenvedélyröl, amely fel­lobban és éget, szerelemröl, amely nem múlik el. Hiányzol neki.

  Carrick tekintete érzelmek viharáról árulkodott.

  – Ha... ha netán még egyszer beszélne veled, megmon­danád neki, hogy várok rá, és senkit sem szerettem azóta, hogy utoljára találkoztunk?

  Megmagyarázhatatlan oknál fogva már nem tünt különös­nek, hogy arra kérik: adjon át üzenetet egy kísértetnek. –Meg.

  – Gyönyörü, ugye?

  – Nagyon.

  – A férfiak könnyen esnek abba a hibába, hogy csak a szépséget látják, és nem a szívet. Én is ezt tettem, és drágán megfizettem érte. De te nem követed el ugyanezt a hibát. Ezért vagy itt.

  – Azért vagyok itt, hogy színházat építsek, és megismer­jem a gyökereimet.

  Carrick jókedve visszatért. Odament Trevorhoz.

  – Mindkettöt megteszed, s még többet is. Itt nyugvó ösöd derék fiatalember volt, kissé álmodozó, lágy szívü ahhoz, hogy jó katona váljék belöle, és elkövesse azt, amit a hábo­rúban ember ember ellen elkövet. De kötelességtudatból elment harcolni, és itt hagyta szerelmét.

  – Ismerted?

  – Igen. Mindkettöjüket, bár engem csak Maude ismert. Mielött John Magee elment, Maude egy amulettet adott ne­ki, hogy az megvédje. – Pattintott egyet, s ujjai végén lánc lógott, rajta kis ezüstkorong. – Maude biztos azt akarná, hogy a tied legyen.

  Trevor kíváncsiságában az elövigyázatosságról is megfe­ledkezett. Elvette az ezüstláncot, amely meleg volt, mintha valaki viselte volna. A korongon már elhalványult az írás.

  – Mi áll rajta?

  – Régi ír nyelven egyszerüen csak annyi, hogy: Örökké tartó szerelem. Maude adta Johnnak, és az hüségesen visel­te. De végül a háború, ha a szerelemnél nem is, de a taliz­mánnál erösebb volt. John egyszerü életre vágyott, nem úgy, mint az öccse, aki kivándorolt Amerikába. Apád apja többre vágyott, megdolgozott érte, és meg is valósította. Ez csodá­latra méltó. Te mit akarsz, Trevor Magee?

  – Építeni.

  – Az is bámulatra méltó. Hogy fogod hívni a színházad?

  – Még nem gondolkoztam rajta. Miért?

  – Úgy érzem, jó nevet fogsz választani, mert olyan ember vagy, aki megfontoltan dönt. Ezért is élsz még egyedül.

  Trevor ujjai összezárultak a medál körül.

  – Szeretek egyedül élni.

  – Lehet, de leginkább attól félsz, hogy hibát követsz el.

  – Igaz. Megbeszélésem van.

  – Elkísérlek egy darabon. Szép nyarunk lesz. Ha fülelsz, hallhatod a kakukkot. Jó elöjel az elkövetkezendökre. Sze­rencsét kívánok neked a megbeszélésre és Darcyval is.

  – Köszönöm, de mindkettöt kézben tartom.

  – Nos, elhiszem, hogy így van, másképp nem lennék ilyen jó hangulatban. De Darcy is kézben tart téged. Ha nem ha­ragszol meg azért, amit mondok, de ti ketten igazán szóra­koztatóvá teszitek a várakozás utolsó napjait.

  – Nem vagyok a terved része.

  – Ez nem tervezés kérdése. Annak a kérdése, ami van, és ami lesz. Több beleszólásod van, mint nekem, és mégis kevés.

  Carrick megállt. Innen már látta a házat, a krémszínü fala­kat, a zsúptetöt, a napos szobát, a szivárványszínü virágos­kertet.

  – Egyszer kijött hozzám, szíve hevesen vert, szeme ra­gyogott. Félelem és szerelem úgy összekuszálódott benne, hogy egyikünk sem tudta kibogozni. És én annyira biztosra vettem, hogy ajándékokkal és ígéretekkel elkápráztatom, hogy nem nyújtottam felé az egyetlent, ami számított.

  – Nem kaptál még egy esélyt? Carrick ajkán fanyar mosoly jelent meg.

  – Kaphattam volna, ha nem várok olyan sokáig, hogy meg­ragadjam. Tovább nem megyek, amíg le nem telik az idö. Irányítsd Darcyt, Magee, mielött ö irányít téged.

  – Az én életem, az én dolgom – felelte kurtán Trevor. Vé­gigment a házhoz és autójához vezetö lejtön. De nem állta meg, hogy vissza ne tekintsen.

  Már meg sem lepödött, hogy Carricknek hült helyét látta. Csak a zöld domb magasodott mögötte, és egy madár édes, ragyogó, kétszólamú dalát hallotta.

  Vélhetöen a kakukk, gondolta Trevor. Jobb ötlete nem volt.

  De félre ezekkel a gondolatokkal, parancsolt magára, és eltökélten ment tovább. Félre a régóta halott rokonok és kedveseik iránti érzésekkel, tündérkirályok látogatásával és gyönyörü kísérteteknek szóló üzenetekkel.

  Üzleti tárgyalásra készül.

  Azért nyakába akasztotta a láncot, és az ezüstmedált inge alá dugta, ahol az melegen szívére simult.

 
8.

 

  Mindig az van elönyösebb helyzetben, aki hazai pályán ját­szik, gondolta Trevor. Már amikor belépett, tudta, de képte­len volt jobb ötlettel elöállni. Nemcsak a Gallagher–ház volt hazai pálya, de a falu, a megye, az egész átkozott ország az övék. Hacsak nem talál ki valamit, hogy a megbeszélést át­tegye New Yorkba, kénytelen az esélytelenebb fél szerepét felvállalni.

  Ráadásul még számbeli fölényben is vannak. Ezen sem lehet segíteni.

  Ami azt illeti, nincs ellenére egyezséget kötni, amikor rosszak a kilátásai. A kihívás csak édesebbé teszi a sikerrel járó elégedettséget.

  Már ki is dolgozta taktikáját. A feltehetöen paranormális élményeivel járó kérdések, kételyek, általános szorongás pe­dig várhatnak estig.

  Abban a pillanatban, amikor a Gallagher–házba bekopog­tatott, a Magee Vállalatot képviselte. Felelösség, kiváltság volt, amit nagyon is komolyan vett.

  Darcy nyitott ajtót, ajkán kacér mosoly játszott, fejét olyan szögben hajtotta félre, ami egyszerre fejezett ki arroganciát és humort.

  Jesszusom, legszívesebben egyetlen mozdulattal bekap­ná, és azzal túl is lenne rajta. Ehelyett inkább felvonta a sze­möldökét.

  –Jó napot, Miss Gallagher.

  –Jó napot magának is, Mr. Magee. – Darcy szándékosan nem hátrébb, hanem elörébb, a férfi felé lépett. – Nem csó­kolsz meg?

  Trevor fel akarta falni.

  – Késöbb.

  Darcy felvetette a fejét, és arcából kisöpörte sötét haját.

  – Könnyen lehet, hogy akkor már nem lesz kedvem hozzá.

  – Majd lesz, ha megcsókollak.

  Darcy vállat vont, bár kissé bosszús volt, aztán félreállt, hogy beengedje.

  – Szeretem, ha egy férfi magabiztos. Általában. A többiek a konyhában vannak, és rád várnak. A színházról van szó?

  – Részben.

  Darcy egy fokkal ingerültebb lett, de hüvösen szólalt meg, miközben a férfit a konyha felé vezette.

  – És ez a férfi még rejtélyes is. Ennyi elég, hogy rabul ejtse a szívem.

  – Hányadszor is?

  – Ó, már évekkel ezelött felhagytam a számolással. Állha­tatlan természet vagyok. Nálad hányadik is?

  – Még mindig egy sem.

  – Kár. Itt is van – jelentette be Darcy, miközben Trevor úgy hallotta, hogy szenvedélyes vita folyik.

  – Ha netán rosszkor jöttem...

  – Ugyan dehogy. – Aidán felállt, és az egymásra dühösen meredö Brenna és Shawn felé intett. – Ha ök ketten hetente legalább hatszor nem kapnak hajba, ijedtünkben már or­vost hívunk.

  – Megígérted, hogy a berendezés részleteit rám hagyod! – csattant fel Brenna.

  – A konyhapult meg a többi anyagáról és színeiröl van szó. Ki az ördög föz nálunk?

  – A kék rétegelt müanyag szép és praktikus.

  – A gránit elegáns és tartós. Két életre is elég.

  – Nekünk viszont csak ez az egy van, ezzel kell töröd­nünk, nem? Trevor...

  De amint felé fordult, Trevor már fel is emelte a kezét.

  – Nem, szó sem lehet róla. Meg se forduljon a fejében, hogy véleménynyilvánításra kérjen fel. Férj és feleség közti vitában nem foglalok állást.

  – Ez nem vita. – Brenna duzzogva dölt hátra, és összefon­ta karját. – Csak megbeszélés. A rétegeléssel egy perc alatt megvagyok. Tudod, hogy ugyanezt gránitból mennyi ideig tart elkészíteni?

  – Érdemes kivárni a megfelelöt – mondta Shawn, és lá­gyan megcsókolta Brennát. – Aztán nagy becsben tartani.

  – Gondolod, hogy ezzel leveszel a lábamról?

  – De mennyire.

  Brenna beszívta a levegöt, aztán nagyot fújt.

  – Gazember – jelentette ki végtelen szeretettel.

  – Most, hogy ezt a kényes és életbe vágó kérdést megol­dottuk... – Aidán intett Trevornak, hogy foglaljon helyet. –Kér egy sört, vagy inkább teával kínálhatjuk?

  Az ö felségterületük, emlékeztette magát Trevor, és leült.

  – Köszönettel vennék egy sört. – Jude–ra pillantott. – Hogy van?

  –Jól. – Jude úgy érezte, Trevort nem igazán érdekli, hogy állandóan mintha elefánt ülne a hólyagján, úgy érzi magát.

  – Aidantól tudom, hogy ma kihagyta az ebédet a kocsmá­ban. Készíthetek egy szendvicset?

  – Köszönöm, nem kérek. – Trevor megfogta Jude kezét.

  – Maradjon csak ülve. Hálás vagyok, hogy idöt szakítottak erre a megbeszélésre, méghozzá elözetes értesítés nélkül.

  – Nem gond. – Aidán letette Trevor elé a sört, azután lete­lepedett. Az asztalföre. A Gallagher–pályán játszunk, gon­dolta Trevor. Ezzel valamennyien tisztában vannak. – Egyál­talán nem. Brennától tudjuk, hogy az építkezés terv szerint halad, és meg kell mondanom, ez errefelé meglepetésszám­ba megy.

  – Kitünö müvezetöm van – köszöntötte Brennára a poha­rát Trevor, aztán ivott egy kortyot. – Azt hiszem, jövö május­ra kész is leszünk.

  – Olyan sokára?! – kérdezte döbbenten és elszörnyedve Darcy. – Még egy éven át ekkora zaj lesz?

  – Miféle zaj? – vonta fel szemöldökét a férfi, aztán úgy folytatta, mintha Darcy meg sem szólalt volna. Tudomást sem vett Darcy felháborodott hadarásáról. – Jövö tavaszra tervezek pár elöadást, elsösorban a helybelieknek. De a hi­vatalos megnyitót június harmadik hetére tüztem ki.

  – Nyárközépre – jegyezte meg Darcy.

  – Nyár dereka júliusra esik.

  – Nem ismered a pogány idöszámítást? Nyárközép június 22–e, és az remek választás lenne. Ünneplésre való éjszaka. Tavaly Jude elsö cetlijét aznap rendeztük, és kivételesen si­keres volt, nem, drágám?

  – Végsö soron igen. Miért az egy hónapos késedelem? –kérdezte Jude Trevortól.

  – Kivált azért, hogy bebiztosítsuk magunkat, növeljük a várakozás izgalmát, elöadókat szerzödtessünk, hírverést csi­náljunk. Úgy terveztem, hogy májusban rendeznénk egy kis zártkörü megnyitót. Kizárólag meghívottaknak: falubeliek­nek, családnak, válogatott fejeseknek.

  – Nagyon okos – mormolta Darcy.

  – Egyszerü rutin. Érdeklödést ébreszt, jó reklámot csinál a júniusi megnyitóhoz. És ha szükséges, marad idö, hogy igazítsunk azon, amin kell.

  – Akár egy kosztümös föpróba – szúrta közbe Darcy. Trevor rábólintott.

  – Pontosan. Kérném a segítségüket a környékbeli meghí­vottak névsorának összeállításában.

  – Könnyen teljesíthetö kérés – mondta Aidán.

  – És szeretném, ha maguk is fellépnének. Mind a hárman. Aidán a söréért nyúlt.

  – A kocsmában.

  – Nem. A színpadon – igazította helyre Trevor. – A nagy színpadon.

  – A színházban? – Aidán bele sem ivott a sörbe, úgy tette vissza a poharat. – Miért?

  – Mert hallottam magukat, és tökéletesek.

  – Igazán hízelgö, Trev.

  Shawn elgondolkodva vett ki egy teasüteményt, amit Jude készített oda az asztalra.

  – De csak olyasmit hallott tölünk, amit a magunk szóra­koztatására játszottunk. Nincs begyakorlott számunk. Nem vagyunk hivatásosak. Nem tudunk olyasmit, amit a színhá­zába keres.

  – Pontosan ilyeneket keresek. – Trevor pillantása Darcy–ra siklott, egy kis ideig elidözött rajta, aztán továbbván­dorolt. –Terveimbe beletartozik a helyi tehetségek bemuta­tása, a már ismert elöadók mellett újak bevezetése. Jobbat elképzelni sem tudok, mint a Gallagher–triót, amint a meg­nyitón válogatást adnak elö Shawn Gallagher muzsikájá­ból.

  – Hogy az enyémböl? – szaladt ki a vér Shawn arcából. –

  Hogy a megnyitón... Nem akarom beleütni az orrom a dol­gába, Trev, de hibát követ el.

  – Dehogyis! – kiáltott fel Brenna, és Shawn vállára kop­pintott. – Briliáns ötlet! Tökéletes. De eddig csak három szá­mát vette meg, Trev.

  Trevor félrebillentette a fejét.

  – Mert csak hármat mutatott meg.

  – Tessék! – Brenna ezúttal nagyobbat koppantott Shawn–ra. – Tökfilkó! Képzelje csak, több tucat dala van. Ha átjön hozzánk, megnézheti öket. Shawn el is játszhatja, amelyiket csak akarja. Zongoráját már be is zsúfolta a nappalinkba. Meg a hegedüjét, és...

  – Maradj csendben – mondta halkan Shawn.

  – Ne mondd, hogy maradjak csendben, amikor...

  – Csend legyen. – A parancs élesebben csattant, és Brenna fortyogva bár, de elhallgatott. – Át kell még gondolnom. –Shawn zaklatottan a hajába túrt. – Sok mindent. – Felesége bosszús felszisszenésére csak egy pillantással válaszolt. –Brenna...!

  Az asszony felsóhajtott. Férje pillantása türeleméit, megér­tésért esdekelt. Hogyan mondhatna nemet?

  – Mindössze annyit mondok, hogy olyan sokat tudsz nyúj­tani, Shawn, és emiatt nincs mit aggódnod. Azonban való­színüleg részben ezért is vagy zseniális. Alkut ajánlok.

  – Éspedig? – rántotta meg türelmetlenül a vállát Shawn.

  – Hadd válasszam ki a következöt. Csak egyet. Trevnek. Szerencsés kézzel választottam elöször is, nem?

  – De igen. Igaz. Rendben van. Brenna holnap elvisz ma­gának egy dalt, Trev, hogy véleményt mondjon róla.

  – Már alig várom. – Trevor habozott. Egy baj van csak, gondolta. Kedveli ezeket az embereket. – De ajánlatos len­ne, hogy ügynök képviselné Shawnt.

  – Minek? Brenna nem elég rémes? – bökött ujjával Shawn a feleségére. – Éjjel–nappal le nem megy a nyakamról, két­szer is átolvassa a szerzödést, amit küldött. Nekem már ki­folyt volna töle a szemem. Legyen úgy, ahogy eddig.

  – Számomra csak leegyszerüsíti a dolgokat. – Trevor más témára váltott. Ismét Aidanhoz fordult. Üzletemberek egy­mást közt. – Maguk hárman, a Gallagherek Ardmore–t jelen­tik. A színház a faluhoz tartozik, és ez valamennyiük hasz­nára válik. A kettö szorosan összefonódik, annál a gyakor­lati oknál fogva is, hogy kocsmájuk jól bevezetett vállalko­zás, és máris zenei központnak tekinthetö. Ha elsö szám­ként léptetjük fel magukat a megnyitón, az remek sajtóvissz­hanggal jár. A reklám elösegíti a jegyeladást, a jegyek növe­lik a bevételt. A Gallaghernek és a színháznak egyaránt.

  – Ezt nem kétlem. De az, hogy miénk a Gallagher–kocsma, más szempontból is lényeges. Valójában a mi dolgunk a kocsma müködtetése.

  – És mennyire öregbíti a kocsma jó hírét, ha elöadják és felveszik Shawn muzsikáját?

  – Felveszik? Kicsoda?

  –A Celtic Records. A lemezeket a színházban áruljuk majd – folytatta gördülékenyen Trevor. – Minden adott a hírnév­hez: müvészek, program, reklám, terjesztés. Ilyet nem lehet mesterségesen elöállítani. Maguk viszont erre születtek.

  – Kocsmárosok vagyunk, nem elöadók.

  – Téved. Született elöadómüvészek. Megértem, hogy el­sö helyen a kocsma áll. Ezzel számolok is. De a fellépés, lemezkészítés érdekes, hasznot hajtó és megelégedést nyújtó mellékfoglalkozás lehetne.

  – Miért olyan fontos ez neked?

  Darcy elöször szólalt meg. Trevor ránézett.

  – Mert fontos a színház, és maximumnál kevesebbel nem érem be. Azonkívül hasznot hajt – tette hozzá. – És végül is nem ez a lényeg?

  Aidán egy percig nem szólt, aztán bólintott.

  – Bizonyára belátja, hogy ez mindannyiunkat meglepe­tésszerüen ért. Át kell gondolnunk, meg kell beszélnünk. Öten így vagy úgy, de közös nevezöre kell hogy jussunk. Hogy úgy mondjam, általánosságban meg kell állapodnunk, mielött áttérnénk a részletekre. Amikböl feltehetöen egy cso­mó lesz.

  – Értem. – Trevor érezte, hogy eljött a pillanat, amikor nem szabad tovább erösködnie. Hagynia kell, hogy az ötlet gyökeret eresszen. Felállt. – Ha kérdésük van, tudják, hol találnak. Ne siessen vissza, Brenna. Innen úgyis az építke­zésre megyek.

  – Köszönöm. Megyek, amint tudok.

  Darcy megérintette Aidán karját, hogy ne álljon fel.

  – Majd én kikísérlek – mondta Trevornak.

  Darcy fejében egymást kergették a gondolatok. Tudta, hogy fontos, söt életbe vágóan fontos a leglényegesebbet kiragadni közülük, és abba belekapaszkodni. Ezért is nem szólt addig, amíg ki nem értek a ház elé.

  – Komoly meglepetéssel szolgáltál, Trevor.

  – Látom, de nem egészen világos, mi ebben a meglepö. Fületek is, eszetek is van. Ti is tudjátok, hogyan játszotok együtt.

  – Talán épp arról van szó, hogy hallottam. – Darcy vissza­nézett a házra, ahol – jól tudta – családja már Trevor ajánla­tát vitatja. Mégis mielött maga is véleményt nyilvánít, tisz­tázni akarja saját gondolatait, érzéseit. – Nem vagy a hirte­len elhatározások embere. Üzleti téren semmiképp.

  – Igaz.

  – Nem váratlan ötletröl van tehát szó, ami eszedbe jutott.

   –Amióta elöször hallottalak énekelni, ezen jár a fejem, és több szempontból is végiggondoltam. A hangod elöször a szívet facsarja össze, csak aztán rázza meg velejéig az em­bert. Nem mindennapi tehetség.

  – Hm. – Darcy továbbsétált Jude kertjének keskeny ösvé­nyén. –És ez az elképzelés, amivel ma elénk álltál... szóval úgy gondolod, hogy öregbíti közös vállalkozásaink hírne­vét.

  – Nem gondolom, Darcy. Tudom. Az a dolgom, hogy tud­jam.

  Darcy hátrafordult, és a válla fölött a férfi arcát fürkészte.

  – Igen, azt hiszem, igazad van. És mennyit fizetnél ezért az „öregbítésért"?

  Trevor elmosolyodott. Biztosra vette, hogy Darcy rátapint majd a lényegre.

  – Megegyezés kérdése.

  – És mi lenne a tárgyalási alap?

  – Ötezer a fellépésért. A lemezfelvétel más lapra tartozik. Darcy elismeröen felvonta a szemöldökét. Egy esti ének­lésért többet kap, mint többheti pincérkedésért.

  – Fontban vagy dollárban?

  Trevor farmerja zsebébe akasztotta a hüvelykujjait.

  – Fontban.

  Darcy elgondolkodva hümmögött.

  – Nos, ha úgy döntünk, hogy érdekel minket az ajánla­tod, Aidán úgyis huzakodni fog veled e miatt a nevetséges összeg miatt.

  – Alig várom. Aidán az üzletember. – Trevor nem vette le a szemét Darcyról, mialatt közelebb lépett hozzá. – Shawn a müvész.

  – És én ki vagyok?

  – A nagyra vágyás. Hárman együtt fantasztikus csapatot alkottok.

  – Mondtam már, de megismétlem: okos ember vagy. –Elkapta pillantását a férfiról, és a tengert nézte, a lassan, si­mán gördülö hullámokat. – Becsvágyam van, ez igaz. De öszinte leszek veled, Trevor. Ez az ötlet soha nem fordult meg a fejemben. Eddig csak kedvtelésböl énekeltem.

  Megütközött, amikor Trevor végighúzta ujját a torkán. –Az, amit idebent örzöl, gazdaggá tehet, Darcy. Híressé. És ebben segítségedre lehetek.

  – Nem akármilyen ajánlat. Legalantasabb énemre és vá­gyaimra apellál. – Pár lépést sétált elöre, amíg oda nem ért az utca végére, amely bevezetett a faluba, ahol születésétöl fogva élt. – Milyen gazdaggá?

  Trevor nevetése könnyedén és tiszta gyönyörüséggel szólt.

  – Kedvellek, Darcy.

  – Én is percröl percre jobban kedvellek. Vágyom rá, hogy gazdag legyek, és ezt nem szégyellem kimondani.

  A férfi fejével a ház felé intett.

  – Beszéld rá öket.

  – Azt már nem. Elmondom a véleményem, kiabálok is, ha nagy a zsivaj, ha kell, sértésekre sértésekkel válaszolok, de nem beszélem rá öket semmire, ami nekik nem megfele­lö. Egyformán kell akarnunk, vagy sehogy. Gallagheréknél ez így megy.

  – Neked megfelel?

  – Még nem döntöttem el, de hogy úgy mondjam, benne lennék, hogy kipróbáljam. Most már vissza kell mennem, mert már biztos szenvedélyessé fajult azóta a vita. De...

  – Igen?

  – Szeretnék kérdezni valamit, mert te értesz az ilyesmi­hez. –Mélyen a férfi szemébe nézett, fogva tartotta a pillan­tását. Trevor szemében akarta látni a választ, mielött az ki­mondta. – Shawnról van szó. Ugye zseniális?

  – Igen.

  Egyszerü válasz volt, amit férfi szinte csak odavetett. És így volt tökéletes.

  – Tudtam. – Könnyek gyültek Darcy szemébe, csodálato­san ragyogóvá tették kék szemét. – Meg kell emésztenem, mielött visszamegyek közéjük, különben Shawnnak akko­rára dagad a feje a beképzeltségtöl, hogy amikor legköze­lebb fejbe kólintom, nem találom el az agyát. Olyan büszke vagyok rá! – Kicsordult a könnye, szipogni kezdett. – A fe­nébe is.

  Trevor, akit készületlenül ért Darcy érzelmi kitörése, csak bámult rá, aztán hátsó zsebébe nyúlt kendöjéért.

  – Tessék.

  – Tiszta?

  – Elképesztö vagy, Darcy. Tessék. – Felitatta a lány könnyeit, aztán kezébe nyomta a kendöt. – Ugye megten­néd érte?

  – Mit? – fújta ki Darcy az orrát.

  – Az elöadást, a lemezfelvételt. Még ha egy porcikád sem kívánná, akkor is megtennéd Shawnért.

  – Nem esik le az aranygyürü az ujjamról, nem?

  – Hagyd abba. – Trevor megragadta a karját, és összeszü­kült szemmel fürkészte az arcát. – Mindegy, milyen árat kel­lene fizetned, megtennéd érte.

  – A bátyám. Nincs, amit meg ne tennék érte. – Mélyet sóhajtott, hogy összeszedje magát, kivonta magát a férfi szo­rításából, és visszaadta a kendöt. – De vigyen el az ördög, ha ingyen megteszem.

  Amikor elfordult, hogy visszamenjen, Trevorban küzde­lem dúlt. Büszkeség és vágy csatáztak benne. És a vágy ke­rült ki gyöztesen.

  – Szerezz egy szabad éjszakát, Darcy, a fenébe is. Szaba­dulj el valahogy!

  – Majd meglátjuk. – De a nyers követelés izgatón végig­bizsergette. Mégis, a pillantás, amit hátravetett, gúnyos volt.

  Amint belépett a házba, Darcy nekidölt a bejárati ajtónak, és lehunyta a szemét. Elgyöngült. A férfiban volt valami, ami elgyöngítette. És különös érzés volt, amikor mindez a férfi ajánlatának és ígéreteinek szédítö energiájával vegyült.

  Térde remegett, lába táncra akart perdülni.

  És ennek ellenére fogalma sem volt, hogy szíve mélyén mit is akar.

  Kinyitotta a szemét, csaknem elmosolyodott. A konyhá­ból harsogó vitából nyilvánvaló volt, hogy családja sem tudja, mitévö legyen.

  A konyha felé indult, de a szalon ajtajában megállt, és pillantása a régi zongorára esett. A zene és a kocsma eszmélése percétöl élete része volt. Örökkön–örökké. De a zene mindig csak mulatság volt, élvezet, sosem pénzkereseti for­rás. Legelsö emlékeinek egyike épp a zongorához füzödött: anyja ölében ül, ugyanezen a zongoraszéken, zene és neve­tés veszi körül.

  Erös, jó hangja van, ezt tudta. Nem tökfej, tisztában van vele, hogy hangja megüti a kívánt mértéket. De más dolog minden reményét e hangba és abba vetni, hogy Trevor Magee mit hoz ki belöle.

  Bölcsebb lenne komoly elvárások nélkül belevágni az egész vállalkozásba, határozott. így nem érheti súlyos csa­lódás sem.

  Épp akkor lépett be, amikor Brenna dühös megvetéssel felkiáltott:

  – Egy krumpliba több ész szorult, mint a fejedbe, Shawn! Ez az ember tálcán kínálja életed soha vissza nem térö lehe­töségét, és te agyonszorongod magad!

  – Az én életem, nem?

  – Szerintem ezek alapján jogot formálhatok arra, hogy eb­be az életbe beleszóljak – emelte fel a láncra füzött gyürü­ket Brenna.

  – Az én muzsikámról van szó, és még te sem préselheted ki belölem.

  – Belementél, hogy megmutatod neki egy darabodat –avatkozott bele békeközvetítöként Aidán. – Várjuk meg, mi lesz vele, miután megnézte. Ami a másik ügyet illeti, min­den szempontból meg kell vizsgálnunk. – Felpillantott és intett. – És még Darcy véleményét sem hallottuk.

  – Ha reflektorfénybe kerülhet, és készpénzzel tömik meg a zsebét, akkor máris tudjuk, mit gondol – jegyezte meg Shawn.

  Darcy fanyar mosollyal válaszolt.

  – Mivel nem vagyok egy mogyoróagyú idióta, mint az asz­tal mellett ülök közül egyesek, nincs kifogásom egyik ellen sem. De... – kivárta, míg Shawn figyelmes tekintettel fel nem nézett rá – ...az jár a fejemben, hogy a Magee–fajta férfiak nem egy alkalomra szóló egyezségben vagy kis összegek­ben gondolkoznak. Nem vagyok biztos benne, hogy bár­melyikünk is készen áll arra, amit ö tervez.

  – Shawn zenéjére van szüksége, és arra, hogy ti hárman elénekeljétek – emelte égnek a karját Brenna. – Ésszerü, okos ajánlatnak tünik.

  – Hárman vagyunk – mondta Aidán nyugodtan, és tekin­tetét egyik arcról a másikra emelte. – Mindhárman más–más vágyakkal. Nekem Jude, a baba, a kocsma és ez a ház szá­mít. És ezen nem változtatok. Shawnnak ott az új otthona, Brennával közös életük elsö lépéseit most teszik, azonkívül ott a kocsma és a zeneszerzés. De zenét a maga módján, a maga idejében tud csak írni. Igazam van?

  – Igazad bizony.

  – És Darcy... úgy vélem, a ma felvetett ötlet mögött, a sorok között, amit én is meghallottam, nemcsak te, az volt, hogy ez talán pontosan az, amire szükséged van.

  – Még nem határoztam. A zenét mindig is magánjellegü­nek tekintettük, amit csak családi körben vagy barátok kö­zött müveltünk. Megértem Brenna álláspontját, a felvetés egyszerübb oldalát: ésszerü, értelmes dolog egy este fellép­ni, énekelni, hogy megerösítsük a kocsmát és a színházat összefüzö szálakat. Ráadásul nem arról van szó, hogy vonítunk, mint kutyák a holdra, és ezzel szégyent hozunk a csa­ládi névre. De ez a Trevor Magee ravasz alak. Nekünk még nála is ravaszabbnak kell lennünk, és aszerint kell cseleked­nünk, hogy bármit is teszünk vagy nem teszünk, az ponto­san az legyen, amit akarunk.

  Aidán bólintott, aztán a felesége felé fordult.

  – Még nem szóltál hozzá, Jude Frances. Nincs vélemé­nyed a dologgal kapcsolatban?

  – Hogyne lenne. – Az ordibálás végeztével úgy érezte, végre eljött az ideje, hogy oda is figyeljenek rá. – Vegyük elöször a gyakorlati szempontokat – kezdte, és hasán össze­kulcsolta a kezét. – A reklámhoz vagy a szórakoztatóipar­hoz édeskeveset konyítok, de a forgatókönyv, amit Trevor felvázolt, egyszerünek, ötletesnek és hatékonynak tünik. És valamennyiünk hasznát szolgálja.

  – Igaz – bólintott Aidán. – De ha a zenét átvisszük a szín­házba, mi marad nekünk a kocsmában?

  – A családias, kötetlen légkör. Annál hatásosabb, mivel már felléptetek, volt lemezfelvételetek. És az, aki betér egy korsó sörre, éppolyan hangulatban talál benneteket, hogy a bárpult mögött vagy a konyhából kilépve elénekeltek egy dalt. A turisták feltétlen odalesznek érte.

  – Hát ez aztán átkozottul briliáns gondolat – mormolta elismeröen Darcy.

  – Szó sincs róla. Csak éppen ültem már a kocsmában, és figyeltelek benneteket, és tudom, milyen elbüvölö. Trevornak is így támadhatott az ötlete. Nagyon jól tudja, hogy hat egyik a másikra. Nézzük a következöt... – Mély levegöt vett. – Magánéleti szinten szerintem semmi sem változtathatja meg, hogy mit tartasz a legfontosabbnak, Aidán. Nem vagy–vagyról van szó. Bárhogy is döntesz, az helyes lesz, mert életednek megvan a középpontja, és az számodra a legfon­tosabb.

  Aidán felemelte Jude kezét, és megcsókolta.

  – Hát nem csodálatos asszony? Láttatok már hozzá fogha­tót?

  Jude nem eresztette el férje kezét, hanem mindkettejükét a babára tette.

  – Shawn. Káprázatos tehetség lakik benned. Minél job­ban szeret Brenna, minél inkább csodálja a tehetséged, an­nál türelmetlenebb, hogy nem osztod meg a világgal.

  – Akkor átkozottul nagyon kell hogy szeressen.

  – Ez az én keresztem – harapott bele egy süteménybe Brenna, és dühösen meredt a férjére.

  – Úgy gondolom, hogy egy családi fellépés és lemezfel­vétel jelentené az igazi megoldást a zenéd számára. Bízol bennük, ök pedig megértenek. Nem lenne könnyebb ezt a nehéz lépést megtenned úgy, hogy családi kötelékbe ka­paszkodsz?

  – Nem kéne, hogy miattam legyen így.

  – Válaszolj már a kérdésre, te halképü szamár! – förmedt rá Darcy.

  –Természetesen könnyebb lenne, de...

  – És most egy szót se többet – bólintott önelégülten Darcy. – Hagyd, hogy Jude befejezze. Mert azt hiszem, most jövök én, és szeretem az osztatlan figyelmet.

  – Az biztos, hogy nem vonulsz vissza félénken a reflek­torfényböl – vette fel teáját Jude, és belekortyolt. Egyre ke­vésbé tudott sokáig egy helyben ülni, mert rögtön megfáj­dult a háta. – Színpadra születtél. Imádni fogod a figyelmet, fényeket, tapsot.

  Shawn felhorkant.

  – Úgy habzsolja majd, mint macska a tejszínt. Hiúság, Darcy, a neved.

  – Mit tegyek, ha a családban nekem jutott minden szép­ség?

  – Nehéz erre válaszolni, mert tizenhárom éves korod óta nem láttalak festék nélkül.

  – Kár, hogy nekem meg mindig a te képedet kell látnom.

  – Valami más vitatémát is kereshetnétek, mivel ha egy­másra nézünk, olyan, mintha tükörbe néznénk. – Aidán felemelte az ujját, mielött bármelyik testvérének alkalma lett volna gonoszkodó megjegyzést tenni. – És most hagyjátok, hogy Jude befejezze.

  – Mindjárt megvagyok. – Bámulatos, mennyire alkalmaz­kodott ennek a családnak a ritmusához, gondolta Jude. –Úgy vélem, élveznéd, hogy színpadon lehetsz, közönség­nek játszhatsz. De még ha el is rémítene, ha a puszta gondo­lattól is irtóznál, akkor is megtennéd. Bármit ezért a ket­töért.

  Bár Jude kijelentése ijesztöen közel járt Trevorral folyta­tott beszélgetése záróakkordjához, Darcy vidáman felhor­kant.

  – Magam mulatságára tenném.

  – Sok dologban nem is vitatom, hogy így van – helyeselt Jude. – De ezt megtennéd Aidanért, mert Aidán a kocsma. És Shawnért, mert ö a zene. És csak utoljára magadért. Szó­rakozásból.

  – Ez is közrejátszik, nem? – emelkedett fel Darcy, és fesz­telenül a tüzhelyhez indult, de Aidán elkapta a kezét, ami­kor elment mellette.

  Közelebb húzta, de Darcy ellenállt. Aidán megint oda­vonta, mire Darcy megadó sóhajjal az ölébe telepedett.

  – Mondd meg, mit szeretnél, Darcy, drágám.

  – Azt hiszem, egy esélyt.

  Aidán bólintott, aztán Shawn szemébe nézett.

  – Egy–két napig töprengjünk rajta. Aztán beszélek újra Magee–vel, és meglátom, tulajdonképpen mit tartogat a tar­solyában.

 

 
9.

 

  Reggelente korán kizavarta Darcyt az ágyból az ablaka alatt folyó zümmögés, dobogás és moraj. Ha csak eszébe jutott, hogy ez még egy évig így megy majd, legszívesebben pár­nát húzott volna a fejére, és megfullasztotta volna magát, hogy ne hallja többé.

  Mivel azonban az öngyilkosság gondolata távol állt töle, megpróbált védekezni az építkezés zaja ellen. Felerösítette a zenét, vagy feküdt az ágyában, és arra gondolt, hogy egy zajos nagyvárosban él. New Yorkban vagy Chicagóban. A zaj csupán a bájos, ma­gasba törö tetötéri lakása alatt nyüzsgö jármüveknek és em­bereknek köszönhetö.

  Többnyire bevált, de ha mégsem, szitkozódva bevonult a zuhany alá, és sokáig nem jött elö.

  Máskor meg, ha a hangulata épp olyan volt, az ablakhoz sétált, és elnézte a lent folyó munkát. Tekintete Trevort ke­reste. De megtiltotta magának, hogy ezt naponta megtegye, vagy legalábbis naponta meglássák, amint ott áll.

  Kiszámítható lenne.

  Szerette elnézni a férfit, kíváncsi volt, mit müvel aznap. Trevor néha csak nézte az építkezést, haját fújta a szél, és mint „férfi a férfival", zsebbe dugott hüvelykujjal, bölcs, jó­zan képpel megvitatott valamit Brennával vagy Mick O'Toole–lal.

  Máskor – Darcynak ilyenkor jobban tetszett – a munka kellös közepében kalapált, cipelt vagy fúrt valamit. Ilyen­kor ingujjra vetközött, és ha jó rálátás esett, Darcy még iz­mai játékát is megfigyelhette.

  Különös érzés uralkodott el rajta. Eddig is szerette hosszan, alaposan megnézni a férfiakat, de nem emlékezett, hogy va­laha is ennyire lekötötte egyetlen férfi látványa. Vagy ilyen izgalmasnak találta, amint a férfi kétkezi munkát végez.

  Jó felépítésü, mélázott el Darcy, amint az ablakban állt. Azzal a növel, akinek nem akad meg a tekintete egy magas és szikár testfelépítésü férfin, nos, azzal a növel valami nincs rendben, vélte. A férfi mozgásában is volt valami. Könnyed volt, magabiztos és a helyzetet uraló. Elképzelte, és miért is ne képzelte volna el, hogy ugyanilyen magabiztos és irányí­tó az ágyban is. És aki ura a helyzetnek, az alapos, az alapos szeretkezés pedig igen fontos egy nö számára.

  Néha megfordult a fejében, mivel lehetne megtörni a fér­fi önuralmát. Végtére is egy vad, önfeledt szeretkezés sem utolsó dolog, gondolta Darcy.

  Kissé nyugtalanította, hogy olyan gyakran gondol a férfi­ra. És olyan gyakran keresi a tekintetével. Reggelente, dél­ben, estefelé.

  Trevor néha bejött a kocsmába. Máskor távol maradt. Darcy biztosra vette, hogy szándékosan. Hogy ne legyen olyan kiszámítható. Játszottak egymással, s ezzel mindket­ten tisztában voltak.

  Az ördögbe is, Darcy még ezt is vonzónak találta benne. Trevor legalább olyan öntelt, mint ö, gondolta.

  Nem vett ki szabad estét. Természetesen szándékosan. Igaz, szívesen várakoztatta a férfit, de magát is. Kellemes feszültséget érzett. Világos volt, hogy ha együtt töltik majd az estét, nem pusztán vacsorázni ülnek le.

  Egyikük sem vacsorára vágyik.

  Régóta nem kívánt már meg férfit. Nem sóvárgott egy bi­zonyos férfi után. Igaz, hiányzott az ölelés. Az erö és a szen­vedély, a megkönnyebbülés elötti heves forróság a gyomor­ban.

  Darcy maga elött elismerte, hogy szereti a szexet, csak az a baj, hogy jó egy éve már senki sem hozta kísértésbe.

  De most kétségtelen erös kísértést érez, gondolta Darcy, amikor Trevor felnézett, és találkozott a tekintetük. Elme­rülten átadta magát a felkavaró izgalomnak, ami végigfutott rajta. Ez a férfi sokféleképp is kísértésbe viszi. Tehát... ideje szabaddá tenni magát.

  Lemosolygott a férfira. Lassan, csúfolódón, aztán ellépett az ablaktól. Hadd legyen min töprengenie, gondolta.

  Nyugtalan volt. Nem volt kedve elkezdeni a hosszú na­pot, még öltözködni sem akart. Bekóborolta a lakását. In­kább szokásból, mint kívánságból feltette forrni a teavizet. Ez a lakás volt az elsö, amit életében elöször egyedül uralt. Döbbent meglepetéssel tapasztalta, hogy hiányzik a két báty­ja. Még a rendetlenségük is.

  Szemben velük, Darcy rendszeretö volt, és ezt a lakás is tükrözte. Halvány rózsaszínre festette a falakat, jobban mondva kedveskedéssel rávette Shawnt, hogy fesse ki, de elégedett volt az eredménnyel. Otthoni hálószobájából el­hozta kedvenc bekeretezett reprodukcióit: Monet vízililio­mait és egy erdörészletet, amit egy könyvesboltban látott meg. Álomszerü hangulatukért szerette öket.

  Darcy maga varrta a függönyöket, mert ha akarta, ügye­sen bánt a tüvel. Az antik szófára dobott díszpárnákat is ö készítette. A szép dolgokért lelkesedö, gyakorlatias nök tud­ják, hogy lényegesen olcsóbb megvenni a szaténselymet vagy bársonyt, aztán megvarrni, mint tenger pénzt leszur­kolni a készért.

  Így több pénz marad cipökre meg fülbevalókra.

  Az asztalon állt a malacperselynek használt köcsög, ami­ben a borravalót gyüjtötte. Egy nap, egy gyönyörü szép nap megint összegyülik annyi, hogy elutazhasson, gondolta. Bár­hova. Egy pazar útra.

  Talán egy trópusi szigetre. Ahol parányi bikiniben heve­részhet, kókuszhéjból bolondos, gyümölcsös italt kortyol­hat. Vagy Olaszországban ülhet egy napsütötte teraszon, s onnan gyönyörködhet a vörös cseréptetökben és a nagy­szerü katedrálisokban.

  Esetleg New Yorkba, ahol végigsétálhatna az Ötödik su­gárúton, megbámulhatná a kirakatok erdeje mögött felhal­mozott kincseket, és kiválaszthatná, ami csak rá vár.

  Egy nap – és valahányszor szabadjára engedte a képze­letét, erre vágyott – nem egyedül járja majd a világot, gon­dolta.

  De nem számít, rótta meg magát. Jó volt egyedül egy hé­ten át Párizsban, és jó lesz másutt is, ha majd arra kerül a sor. Addig is itt van, és itt vár rá a munka is.

  Elöször leforrázta, leszürte a teát, aztán arra gondolt, hogy ha már úgyis korán kelt, kicsit elüldögél a szófán, átnézi valamelyik képes divatlapját, és átadja magát a nyugalmas reggel örömének.

  De mielött leült, pillantása a hegedüre esett, amit állvá­nyon tartott, inkább csak díszként, mint használati tárgyként. Homlokát ráncolva letette teáscsészéjét, és felvette a hang­szert. Régi volt, de a hangja tiszta. Lehet, hogy ez lesz? Az életét mindig is átszövö zene lesz az, ami megnyitja elötte az ajtókat, elrepíti azokra a helyekre, amelyekröl álmodik, és vörös szönyeget terít a lába elé, amelyre már alig várja, hogy ráléphessen?

  – Furcsa lenne – suttogta maga elé. – Olyasmi, ami álmá­ban sem jutna az ember eszébe, hiszen ott van az orra elött.

  Lustán gyantázta a hegedüvonót, álla alá szorította a hang­szert, és játszani kezdte, ami elsönek eszébe jutott.

 

 

  Trevor arra számított, hogy Darcy lejön, ezért otthagyta az építkezést, és telefonálás ürügyén besurrant a kocsma kony­hájába. De Darcyt nem találta ott.

  Viszont meghallotta a muzsikát – fájdalmas, romantikus hegedüszót. Holdfényhez illö zenét, gondolta.

  Elindult arra, amerröl a hang jött.

  Darcy ajtaja a lépcsö tetejéröl nyílt, a zene az ajtót ostro­molta, aztán szárnyalt, mint a remény, és csorgott, mint a könny.

  Trevornak eszébe sem jutott kopogni.

  Meglátta a lányt, amint félrefordulva, csukott szemmel ját­szik. Belefeledkezve a zenébe. Haja kibontva, álomtól kó­cosan omlik hosszú, kék köntösére. Keskeny meztelen láb­fejével a taktust veri.

  Trevornak elakadt a lélegzete. Darcy muzsikálásától ki­száradt a torka. A lány önmagának játszott, gyönyörü arcán nyugalmas élvezet ragyogott.

  Minden, amire vágyott, amit tervezett, amiröl álmodott, egybeolvadt ebbe az egy nöbe, ebbe a pillanatba. És Trevort az érzés velejéig megrázta.

  Magasba szállt a hang, egyik hang másikat visszhangzott, majd lassan csend lett.

  Darcy a zenén lebegve felsóhajtott, és kinyitotta a sze­mét. És meglátta a férfit. Szíve vadul, szinte fájdalmasan meg­dobbant. Mielött magához térhetett volna, feltehette volna világias álarcát, a férfi odalépett hozzá.

  Darcy érezte, hogy nem kap levegöt, mintha valaki el­szorítaná a torkát. Vagy megmarkolná a szívét. Aztán a férfi szájon csókolta. Szenvedélyesen, tüzesen. Észvesztön.

  A lány karja erötlenül lehullott, mintha a vonónak és a hegedünek hirtelen elviselhetetlen súlya lenne. A férfi ke­zei közé fogta az arcát, vágya forróságot árasztott, és átfor­rósította Darcyt is. Nem volt más választása, mint befogadni a vágy hevét.

  És végül megadta magát. Lassan, lágy nöiességgel, amitöl minden férfi a világ urának érzi magát. S mert megadta ma­gát, ettöl a Trevort feszítö vágy fájdalma remegéssé csende­sült, csókja gyöngéd lett, keze simogatva becézett. Élvezte a pillanat gyönyörüségét.

  Amikor elhúzódott Darcytól, a lány küszködött, nehogy megborzongjon, és mosolyt eröltetett az ajkára.

  – Nos, jó reggelt.

  – Ne szólj, kérlek. – Trevor újra magához ölelte, de most csak Darcy feje búbjára fektette az arcát.

  Darcy hátrébb akart lépni. Az, ahogy a férfi most ölelte, a csóknál is bizalmasabb volt, és éppoly felkavaró. És amikor Trevorhoz simult, be kellett vallania magának, hogy éppoly ellenállhatatlan is.

  –Trevor...

  –Pszt...

  Ki tudja, miért, de ezen elnevette magát.

  – Te aztán szeretsz parancsolgatni.

  A feszültség, amely kis híján szétrobbantotta a férfit, egy­szerre elmúlt.

  – Nem tudom, minek töröm magam. Úgysem hallgatsz rám.

  – Miért tenném?

  Trevor még kis ideig magához szorította, csak addig, míg kiélvezte, hogy Darcy köntöse nagyon vékony.

  – Sosem zárod be az ajtót?

  – Minek zárnám? – Darcy végre hátralépett. – Senki sem jön be és marad itt, ha én nem akarom.

  – Ezt nem felejtem el. – Trevor felemelte a kezét, és vé­gigsimította Darcy haját. – Nem is tudtam, hogy hege­dülsz.

  – Ó, a zene a Gallagherek vérében van – intett Darcy a hegedüvel, aztán visszatette az állványra. – Kedvem támadt játszani. Ennyi az egész.

  – Mit játszottál?

  – Shawn egyik dalát. Nincs címe, sem szövege.

  – Nincs szükség egyikre sem. – Látta, ahogy Darcy szeme ragyogni kezd a büszkeségtöl. – Játssz valami mást.

  Darcy csak a vállát vonta meg, és letette a vonót.

  – Már nincs kedvem. – Felvette a teáját, szemében már jókedv és számítás csillogott. – Az jár a fejemben, hogy mos­tantól talán azoknak kellene tartogatnom a játékom, akik fizetnek.

  – Hajlandó lennél leszerzödni? Egyedül?

  Darcy csaknem összerándult, de aztán ügyesen uralko­dott magán.

  – A feltételektöl függ.

  – Mit akarsz?

  – Ó, hát ezt meg azt. És az összes többit. – Darcy a szófá­hoz sétált, leült, és lábát keresztbe vetette. – Önzö és pénz–sóvár müvész vagyok, Magee. Pazar luxust, kényeztetést, rabszolgai imádatot követelek. Nem bánom, ha meg kell dol­goznom értük, de a munka végeztével meg akarom kapni öket.

  Trevor elgondolkodva nézte, aztán leült Darcy mellé a szófa karfájára, és próbálkozva ujját végighúzta a lány kulcs–csontján egészen a kebléig.

  – A segítségemmel megkaphatod öket.

  Darcy tekintete olyan jeges hideget árasztott, hogy más­nak a vér is megfagyott volna az ereiben.

  – Nem kétlem – mondta, majd egy hirtelen mozdulattal ellökte a férfi kezét. – De én nem olyan munkára gondol­tam.

  – Helyes. Akkor a kettöt külön kezeljük. A jégböl tüz lett egy szempillantás alatt.

  – Á, szóval csak egy apró kísérlet volt? És mit tettél volna, ha hanyatt vetem magam?

  – Ki tudja? – Trevor elvette a lány teáscsészéjét, és töltött magának. – Gyönyörüséges vagy, Darcy, de ezzel csalódást okoztál volna. – Kezét a lány vállára tette, amikor az harag­tól remegve fel akart pattanni. – Bocsánatot kérek érte.

  – Nem árulom magam pénzért.

  – Meg sem fordult ilyen a fejemben. – De voltak más nök, akik megtették. És az akkor is, most is keserü szájízt ha­gyott. – Kétféleképp is akarlak: mint üzletember és mint fér­fi. Szeretném, ha megértenéd, hogy egyiknek nincs köze a másikhoz.

  Darcy kezdett felengedni. Küzdött dühe ellen, mert tud­ta, hogy természetének ez kellemetlen vonása.

  – Gondolom, hasonló megnyugtatást vársz tölem is.

  – Éppen most kaptam meg.

  – Stílusosabban is próbára tehettél volna.

  –Egyetértek. – Hideg, számító és nagyapjára jellemzö mó­don viselkedett, gondolta Trevor. – Sajnálom – mondta, és komolyan is gondolta.

  – És a bocsánatkérést melyik énedtöl kapom? Ez talált, gondolta Trevor.

  – Mindkettötöl, mert mindkettö vétett az illem ellen. Darcy visszavette a csészéjét.

  – Akkor mindkettönek megbocsátok.

  – Tegyük egy percre félre az üzletet. Pár napra Londonba kell mennem. – El akarta halasztani, de... Darcy vágyik bi­zonyos dolgokra, miért is ne adna belölük ízelítöt? – Tarts velem.

  A lány ingerültsége ismét nött, de ez a váratlan fordulat teljesen kioltotta és összezavarta. Óvatosságra intette.

  – Menjek el veled Londonba? De miért?

  – Elöször, mert szeretnék lefeküdni veled. – Trevor me­gint visszavette a csészét, és átfutott a fején, hogy a tea vala­miféle színpadi kellékké, vált kettejük beszélgetéséhez.

  – Ezt már megbeszéltük egyszer. Ardmore–ban is van ágy.

  – Idöbeosztásunk üti egymást Ardmore–ban. Másodszor, mert szeretek a társaságodban lenni. Jártál már Londonban?

  – Nem.

  – Tetszeni fog.

  – Minden bizonnyal. – Elvette a férfitól a csészét, amikor az felé nyújtotta, és belekortyolt a teába, hogy átgondolhas­sa Trevor ajánlatát. Olyasmit kínál, gondolta, amire mindig is vágyott. Elegáns utazást. Londoni városnézést, ráadásul nem egyedül.

  Természetesen elvárja, hogy lefeküdjön vele. Ahogy ö is. Minek szemérmességet színlelni, amikor mind a ketten tud­ják, hogy erre sor fog kerülni?

  – Mikor indulsz?

  – Alkalmazkodom hozzád. Darcy kurtán felkacagott.

  – Te aztán nem! De ha az idöbeosztásod hozzám tudod igazítani, akkor talán el tudom intézni, hogy elszabaduljak. Beszélnem kell Aidannal, és helyettest kell találnom. Nem fog tapsolni, de majdcsak ráveszem.

  – Ebben nem kételkedem. Tudasd, melyik nap jó, és én gondoskodom a többiröl.

  Darcy ajkára visszatért a gyakorlott macskás mosoly.

  – Ó, ezt már szeretem. Amikor a férfi gondoskodik min­denröl. Menj csak. – Felállt, és ujját kiszámított mozdulattal végighúzta a férfi állán. – Amint lehet, értesítelek.

  Trevor elkapta a csuklóját, és erös szorítása hatására Darcy kérdön felvonta a szemöldökét.

  –Velem nem üzhetsz játékot, Darcy. Nem tartozom a bolondíthatók közé.

  Amikor elengedte és kiment, majd maga mögött behúzta az ajtót, Darcy csak állt, nem mozdult. Igazat kellett adnia a férfinak. Valóban más volt, mint eddigi ismerösei. Érdekes lesz kideríteni, pontosan milyen is, és valójában ki is ez az ember.

 

 

  – Voltál már szabadságon.

  Darcy otthon szeretett volna beszélni Aidannal, ahelyett, hogy a kocsmában várna rá. Sietnie kellett, ha még otthon érje, és örömmel látta, hogy épp a reggeli végén tart. Elsö reakciója az volt, amire számított, ezért cseppet sem lohasz­totta le.

  – Tudom, és pompás hetem volt. – Darcy vígan kitöltött Aidannak egy csésze teát. Azután az asztal alatt odacsem­pészte Finnek a pirítós sarkát. – És tudom, hogy ilyen rövid idön belül nagy kérés, de ez olyan lehetöség, amit nem aka­rok kihagyni. Te is sokat utaztál, Aidán.

  Lágy, kedves hangon beszélt. Végül is e mellett a taktika mellett döntött. Követelödzés, szitkozódás, dühkitörés is elég hatásos lenne, de biztosra vette, hogy ezzel a hanggal ha­marabb célt ér.

  – Annyit láttál, és olyan sok helyen megfordultál. Tudod, milyen érzés sóvárogni egy hely után. A vérünkben van.

  – Ahogy a kocsma is, és most kezdödik csak a szezon. –Aidán dzsemet kent a pirítósára. Finn, aki már ismerte a dör­gést, arrébb araszolt, hogy Aidán könnyebben odalopjon neki egy falatot. – Jude–dal nem helyettesíthetlek, amikor már csak hetei vannak hátra a szülésig.

  – Ez meg sem fordult a fejemben. Ha azt látom, hogy tál­cát visz, a te fejeden verem szét.

  Mivel Aidán tudta, hogy Darcy öszintén érez, és fenyege­tését is komolyan kell venni, csak felsóhajtott.

  – Darcy. Számítok rád, hogy segítségemre leszel, hogy fennakadás nélkül menjen a bolt.

  – Tudom, és hidd el, ezt teszem éjjel–nappal. Betanítot­tam Sineadot, bár voltak napok, amikor legszívesebben szét­vertem volna azt az ostoba koponyáját a bárpulton. De az elmúlt hetekben sokat fejlödött.

  – így van. – Aidán tovább borongott a reggelije felett.

  – Gondoltam, megkérem Betsy Clooneyt, hogy hajlan­dó–e szívességböl beállni helyettem két napra, hiszen dol­gozott már a kocsmában, és ismeri a munkamenetet.

  – Jesszusom, Darcy, Betsynek azóta egy rakás gyereke van. És tíz éve nem dolgozott a kocsmában!

  – Sok változás nem történt azóta, és bármibe lefogadnám, hogy Betsy élvezné a dolgot. És te is tudod, Aidán, hogy megbízható.

  –Az, de akkor is...

  – És van még valami, amit meg akartam említeni. Alice Mae nyárra munkát keres.

  Aidán rosszkedve elképedésre váltott.

  – Hiszen még tizenöt sincs.

  – Tudod jól, hogy ennyi idösek sem voltunk, és már dol­goztunk. Brenna említette, hogy a kis húga költöpénzt sze­retne keresni. Gondoltam, adok neki egy esélyt. Okos kis­lány, és O'Toole lévén szorgalmas is. Egy müszakban dol­goztatnám, a déliben. Ma kezdhetne, hogy betanítsam, mi­elött elmegyek Londonba.

  – Istenem, hisz nemrég még pelenkás volt.

  – Öregszünk, mi? – Darcy felállt egy pillanatra, hogy ar­con csókolja a bátyját. – El akarok menni, Aidán, és gondos­kodom róla, hogy míg elvagyok, simán menjen a kiszolgá­lás.

  –Volt idö, amikor a Gallaghereknél csak Gallagherek szol­gáltak ki. Néha persze Brenna is, de ö családtagnak számí­tott.

  – így nem maradhat. – Mivel értette, mi bántja Aidant, söt sajnálkozását is, újból felállt, Aidán háta mögé ment, és át­karolta a nyakát. – Változtattunk. Már akkor, amikor papa és mama elutaztak Bostonba. Most bövül az üzlet, de azért Gallagher marad.

  – Igaz, és épp ezt szeretném a család számára. De van, amikor eszembe jut, és eltünödöm, vajon helyesen tet­tem–e.

  – Helyettünk is aggódsz, és Isten áldjon meg érte. Hát persze hogy helyesen cselekedtél. Jól és helyesen, Aidán. A Gallagherért és mindnyájunkért. Büszke vagyok rád.

  Aidán egyik kezével megveregette Darcy kezét, a másik­kal meg lopva szalonnát dobott Finnek.

  – így próbálsz levenni a lábamról.

  – Ha eszembe jutott volna, biztosan. – Darcy még utoljára megszorította Aidán kezét. – Muszáj elmennem. Muszáj lát­nom.

  Aidán ismerte az érzést. A mélyen rejtözö, kínzó vágyat, hogy menjen és lásson. Öt évébe került, hogy megszaba­duljon töle. Darcy csak két napot kér.

  De...

  – Kimondom kereken. Nem tetszik, hogy Magee–vel mész el.

  Darcy szeme elkerekedett, száját csücsörítette. Amikor Jude ebben a pillanatban belépett, úgy döntött, ennél töké­letesebb nem is lehetne az idözítés, és sógornöjéhez for­dult.

  – Hallottad ezt?

  – Sajnálom, de nem. Miröl volt szó?

  – Aidán váratlanul élénk érdeklödést tanúsít a szexuális életem iránt.

  – Szó sincs róla. A francba is. – Aidant nem lehetett könnyen zavarba hozni, de Darcynak most mégis sikerült. –Árva szót sem szóltam szexröl. – Sziszegve fújta ki a leve­göt, miközben Darcy merön nézte. – Csak utaltam rá – bök­te ki végül méltóságteljesen.

  – Á, szóval utaltál rá?

  –Azt hiszem, visszamegyek... – kezdte Jude.

  – Dehogy mész. – Darcy egy székre intett. Finn rögtön odaugrott hozzá, a következö lopott falatot remélve. – Ülj csak le, mert ez érdekesnek ígérkezik. A férjed, az én drága testvérem burkoltan célzott arra, hogy helyteleníti Magee–vel létesített szorosabb kapcsolatomat.

  –Jézus Mária! – fogta a fejét Aidán. – Felmegyek...

  – Nem mész sehova. Kérsz egy kis teát, Jude, drágám? –Darcy meg sem várta Jude válaszát, hanem elövett egy csé­szét, és kitöltötte a teát. – Elöször is azt kell tisztáznunk, hogy bátyám általában vagy csak ebben a bizonyos esetben ellenzi a szexet. – Darcy visszaült az asztalhoz, és bübájo­san Aidanra mosolygott. – Nos, melyik is, Aidan, szívem?

  – Ne szórakozz velem.

  – Ejnye, de mérgesek vagyunk.

  – Szexröl szó sem esett, csak annyit mondtam, nem tet­szik, hogy elmész vele Londonba.

  – Londonba készülsz? – kérdezte Jude, aki úgy döntött, jól érzi magát, és eszik egy falat pirítóst.

  – Trevor megkért, hogy rövid üzleti útjára kísérjem el. De úgy tünik, Aidán azt szeretné, ha inkább itt feküdnék le Trevorral, mint Londonban. Így van?

  – Egyáltalán nem akarom, hogy lefeküdj vele, mert az ko­moly gubancot okozna. – Aidán rettenetes zavarában szinte üvöltött, miközben a két nö szótlanul bámult rá. – És se így, se úgy nem akarok tudni róla!

  – Akkor feltétlen megkíméllek majd a részletektöl. – De Darcy hüvös hangja csak olaj volt a tüzre.

  – Vigyázz a nyelvedre.

  – Vigyázz te! – vágott vissza Darcy. – A magánéletem és kivált ez a területe egyedül rám tartozik. Trevorral tisztáztuk a „gubancot", amit voltál szíves említeni, és mint ésszel élö emberek nem fogunk belegabalyodni.

  Jeges tekintettel nézett le Aidanra, amikor felállt.

  – Felhívom Brenna anyját, és megkérdezem Alice Mae–vel kapcsolatban. És Betsy Clooneyval is beszélek. A részle­teket tisztázzuk, mielött elmegyek. Viszlát, Jude – mondta, majd arcon csókolta sógornöjét, mielött kiment.

  Távozása után sistergett a levegö a Gallagher–konyhában, mialatt Jude fesztelenül pirítóst majszolt.

  – Halljam, mi a véleményed? – támadt neki Aidán.

  – Semmi.

  – Á! – Aidán fortyogott, ujjaival dobolt, és dühösen rán­colta a homlokát. – De valamire csak gondolsz, nem?

  Jude megpróbált kikecmeregni szorult helyzetéböl.

  – Nem igazán, Szerintem Darcy mindenre kitért.

  – Tessék! – bökött Aidán vádlón Jude–ra. – Szóval az ö oldalán állsz!

  – Természetesen – mosolyodott el Jude. – Ahogy te is. Aidán ellökte székét az asztaltól, felállt, és járkálni kez­dett. Finn is elöbújt az asztal alól, és mellé szegödött.

  – Azt képzeli, hogy ura a helyzetnek, bánni tud ezzel az emberrel. Világlátottnak, dörzsöltnek hiszi magát. Istenem, Jude, hiszen eddig védetten élt! Sem alkalma, sem ideje nem volt, hogy ilyen tudásra szert tegyen.

  Jude félretolta a pirítósat.

  – Egyesek ezzel a tudással születnek, Aidán.

  – Akárhogy is, Darcy sosem került össze olyan emberrel, mint Magee. Magee rafinált. Jó ember, becsületes is, ha en­gem kérdezel, de attól még dörzsölt. Nem akarom, hogy kihasználja a húgom.

  – Te így látod?

  – Sehogy sem látom, s épp ez a bajom. De tudom, hogy jóképü, gazdag, és bármennyit hülyéskedett is Darcy, hogy majd pont egy ilyen férjet fog magának, Magee könnyen elvakíthatja. És ha így lesz, hogy látja majd meg, hogy merre vezet az út?

  – És te hogy látod, Aidán? – kérdezte lágyan Jude.

  – Nem akarom, hogy bántódás érje.

  – Én igen.

  Aidán a megrázkódtatástól szóhoz sem jutott, csak fele­ségére meredt, megtámaszkodott széke támláján, és kis idö múlva tudott csak megszólalni.

  – Hogy mondhatsz ilyet, hogy akarhatod, hogy Darcyt fájdalom érje?

  – Ha Magee fájdalmat tud okozni neki, akkor fontos Darcy számára. Lásd be, Aidán, hogy soha senki nem számított Darcynak. Játékszernek vagy nem is tudom, idötöltésnek, unalomüzönek tekintette a férfiakat. Nem akarod, hogy olyat találjon, aki igazán számít?

  – Dehogynem. De nem hiszem, hogy Magee az. – Bosszú­san ismét fel–alá kezdett járkálni. – És föként nem akkor, amikor mindketten az ösztöneikkel gondolkodnak. – Fejét csóválta. – Londoni kirándulás. Alig ismerik egymást, és máris Londonba utaznak.

  – Egy esös este beléptem egy füstös kocsmába, és rád néztem. Attól a pillantástól megváltozott az életem, és még csak azt sem tudtam, ki vagy.

  Aidán megtorpant. Mérhetetlen szerelem feszítette szét a szívét.

  – Millió közül egy olyan találkozás akad, mint a miénk. –Leült, és az asztalon átnyúlva megfogta Jude kezét. – És sze­repet játszott benne a sors is.

  – Megeshet, hogy ebben is szerepe van. Aidán szeme összeszükült.

  – Csak nem arra gondolsz, hogy köze van a legendához? Az utolsó felvonáshoz?

  – Szerintem egy Gallagher maradt csak. Egy szív, amit nem érintett meg a szerelem, amit nem ajánlottak fel, nem adtak oda. És érdekesnek találom, nem is érdekesnek, izgalmas­nak, hogy Trevor Magee idecsöppent Ardmore–ba. írói szem­szögböl... – egy pillanatra elhallgatott, mert még mindig be­leszédült a gondolatba, hogy ö író – ...nehezemre esne el­hinni, hogy ez merö véletlen. A régi családi kötelék – anyád révén Darcy Fitzgerald, Maude unokatestvére. Trevor apai nagybátyja volt Maude egyetlen szerelme. Elvesztették egy­mást, ahogy Carrick és Gwen is.

  – Képzeleted és romantikus vénád, Jude Frances, semmi több – legyintett Aidán.

  – Majd meglátjuk, nem igaz? – vont vállat az asszony.

 

 

  Darcy nem várt arra, hogy meglássa. Alice Mae már útban volt munkába, Betsy boldog volt, hogy két napig dolgoz­hat. Darcy önmagával elégedetten, forgószélként átvonult a konyhán, és kiment a hátsó ajtón.

  Döbbenten torpant meg a két épületet összekötö fedett átjáró masszív szürke kockákból rakott falai és faácsolata láttán. Máris kivehetö, hogy milyen lesz, gondolta, még az ö avatatlan szemével is. Férfiak álltak az állványon, kopácsol­tak, fúrtak vagy szegecseltek. Hogyan mondhatja meg eb­ben a zajban?

  Valaki – Darcy véleménye szerint túlzottan optimista ille­tö – bekapcsolta a rádiót. Zenének is vélhetö csilingelést és vijjogást lehetett csak hallani belöle.

  Darcy látta, hogy a tetö ívben hajlik majd, a bárdolt sza­rufa vaskos, akár a kocsmát nemzedékek óta tartó szaru­fák.

  Váratlanul belenyilallt valami, és egy pillanat múlva rá­jött, hogy büszkeség feszíti. A Gallagher a gyökér, a színház az öreg fa egyik ága.

  A padozaton kígyózó kábelek és zsinórok között óvato­san lépkedve ment végig. Észrevette Trevort, aki a fedett átjáró kiszélesedö végében az állványon állt. Derekán szer–számöv, kezében valami ügyes gép zümmögött. Színezett védöszemüveget viselt, amely éppúgy védte a naptól, mint a repkedö faszilánkoktól, betonportól.

  Keménynek, késznek és Darcy hangulatához épp illönek látszott.

  A lány megállt alatta, és várt, de közben érezte magán a férfiak pillantását, akik inkább öt bámulták, mint hogy biz­tonságosan végezzék a munkájukat. Mick O'Toole ment el mellette, vállán köteg acélbetétet egyensúlyozva.

  – Elvonod a munkások figyelmét, csinos kis Darcy.

  – Csak egy percig maradok. Hogy megy a munka, Mr. O'Toole?

  – Csak ö maga tudja, mit és hogyan akar. Mivel egyetér­tek vele, jobban már nem is mehetne.

  – Lenyügözö lesz?

  – Az. Ardmore díszére válik. Vigyázz, drágaságom. Sok mindenben meg lehet itt botlani.

  – Nekem is megfordult a fejemben – mormolta Darcy. Szent igaz, hogy Trevor Magee–röl lévén szó, sok a buktató.

  Amint Mick továbbindult, Darcy megint felnézett, és lát­ta, hogy Trevor az, aki vár rá. így már sokkal jobb, gondolta elégedetten.

  – Egy szóra, Mr. Magee! – kiáltott fel.

  – Mit tehetek önért, Miss Gallagher?

  Á, szóval nem veszi a fáradságot, hogy lejöjjön. így is jó. Darcy felemelte vállára hulló haját.

  – Ma meg holnap betanítom az új részmunkaidös pincér­nöt. Ha megfelel, csütörtöktöl rendelkezésére állok.

  Trevoron úrrá lett a várakozás izgalma, de csak bólintott.

  – Akkor csütörtök reggel indulunk. Hatkor önért megyek.

  – Igen korai indulás.

  – Minek idöt vesztegetni?

  Egy szívdobbanásnyi pillanatig egymás szemébe néztek.

  – Valóban, minek?

  Darcy megfordult, és visszament a konyhába. Amikor be­csukta maga mögött az ajtót, vad, diadalittas indián táncot lejtett.

 
10.

 

 

  Darcy alapos megfontolás, az elönyök és hátrányok gondos mérlegelése után úgy döntött, hogy ezúttal nem késik. Ki­zárólag önös érdekböl szakított korábbi szokásával, és ezt nem is szégyellte bevallani. Két szabadnapja minden percét ki akarta élvezni.

  Kevés holmit csomagolt be, ami nem kis lemondásába ke­rült, s emiatt órákig tartó válogatás elözte meg a végsö dön­tést. Tervezgetés, töprengés, elvetés. Félretett pénzéhez is hoz­zányúlt, amit csak kivételes alkalmakkor tett meg. De valami csodálatosat akart venni, hogy emlékezetessé tegye az utat.

  Két napig megállás nélkül robotolt, hogy nyugodt lelkiis­merettel hagyja ott a kocsmát, és biztos kezekben tudja feladatait. Alvás helyett manikürt, pedikürt és arcápolást ik­tatott be, hogy a lehetö legragyogóbban nézzen ki.

  Csatára készülö tábornok ravaszságával és elörelátásával választotta ki fehérnemüjét.

  Trevor Magee azt sem tudja majd, mi csapott bele, ha egy­szer ö, Darcy megengedi, hogy elcsábítsa.

  A gondolatra furcsa lámpalázat érzett, pedig higgadt, hü­vös, világlátott benyomást akart kelteni. Nem volt kedve a culchie, vidéki bunkó szerepének eljátszásához. Sem Lon­donban, sem az ágyban. És a probléma részben a férfinak az a tulajdonsága volt, amivel Aidán Trevort jellemezte.

  Dörzsölt.

  Egyre megy, hogy munkaruhában van, és együtt gürcöl a munkásaival. Még ha sárban taposva építöanyagokat cipel is, a veríték és piszok alatt ott a kiváltságos helyzetböl, isko­lázottságból és gazdagságból álló csiszoltság.

  Darcy ismert más férfiakat is, akik kiváltságosnak szület­tek. Mi több, mesterien elsajátította a képességet, hogy felis­merje és a tömegböl kiválassza a turistáskodó vagy vakáció­zó vagyonos csemetéket.

  De Trevor távolról sem volt az a vagyonos csemete, és Darcy érzése szerint soha nem is volt az. Vagyona mellett keményen dolgozott, és a jól végzett munka ellenértékével, az eröfeszítéssel járó hatalom jól állt neki. Kivívta vele Darcy tiszteletét, amit a lány keveseknek tartott fenn.

  Trevorhoz foghatóval még nem találkozott. És ez egyszerre izgatta és óvatosságra intette.

  Megfigyeléseit és érdeklödését fokozta, át– meg átszötte a helyzetet igencsak bonyolulttá tevö tény: hogy kívánta a férfit. Ilyen összpontosítással és intenzitással még nem vá­gyott senkire. Sóvárgott keze érintésére, csókjaira. Testéhez simuló testére.

  Néhány órát aludt csak az éjjel, de azalatt a férfiról álmo­dott. Különös, zavaros álmokat. A férfi fehér, szárnyas lo­von jött el érte, együtt repültek a zafírkék tenger, szülöföld­je zöld mezöi fölött a gyöngyházfényü levegöben, amíg ezüstpalotához nem értek, ahol a fák ágait aranyalmák és ezüstkörték húzták le, és a levegöt betöltö zene szívfájdítóan gyönyörüséges volt.

  Az álomban – röpke, ködös pillanatig – szerelmes volt, úgy, ahogy azt régebben elképzelhetetlennek tartotta, és amiben sosem volt biztos, hogy valóban vágyik rá. Olyan teljesen, vakon és repesö örömmel volt szerelmes, hogy sem­mi sem számított, csak a férfival töltött percek.

  Trevor csak egyetlenegyet mondott neki, míg napfény­ben, holdfényben és tündérfényben repültek.

  Mindent. És még annál is többet.

  Darcy csupán egyetlen választ tudott adni, egyet érzett, amikor teste a férfiéhoz simult, arcát a férfi arcához szorítot­ta: Te vagy a minden s még annál is több.

  És ezt komolyan is gondolta; teste–lelke, minden, ami volt és valaha lesz, ezt visszhangozta. Amikor felébredt, azt kí­vánta, bárcsak újra eltöltené ez az érzés, az érzelmek elsöp­rö ereje. De ezt képtelen volt álmaiból átmenteni a valóság­ba, és csak mosolygott képzelödésén.

  Sem ö, sem Trevor nem adnak a képzelödésre, gondolta.

  Pontban hatkor lecipelte táskáját. Szíve izgatott várako­zással dobogott. Vajon mit lát, tesz és tapasztal a következö negyvennyolc órában?

  Mindent, gondolta nevetve. És még többet.

  Tekintete még utoljára végigfutott a kocsmán. Rend és tisztaság honolt. Sinead, Betsy és Alice Mae remélhetöleg elvégzik azt, amit ö gyakran egyedül csinál. Beléjük verte a lényeget, a biztonság kedvéért még írott emlékeztetöt is ha­gyott. Elégedetten lépett ki az ajtón, és megfogadta, hogy amíg vissza nem tér, egyetlen gondolatot sem pazarol mun­kahelyére.

  Pontosan hat óra volt.

  Elismeréssel látta, hogy Trevor épp akkor áll meg a járda mellett, amikor ö kilép az ajtón. Egy hullámhosszon gon­dolkodnak, s ez megkönnyíti majd a dolgokat.

  Azon viszont meglepödött, hogy a férfin öltöny van. Olasz, gondolta, amikor Trevor kiszállt, hogy elvegye a táskáját. Elképesztöen drága holmi, bár egyáltalán nem hivalkodó, gondolta. Barnásszürke színe kiemelte a férfi szemének szí­nét, az ing és nyakkendö azonos árnyalatúak voltak, és eu­rópai eleganciát sugároztak.

  Hatalom, gondolta ismét Darcy. Valóban jól illik hozzá.

  – Lám csak, milyen csinosak vagyunk ma reggel – jegyez­te meg a lány, és szántszándékkal megdörgölte a zakó anya­gát.

  – Megbeszélésre várnak. – Trevor lecsapta a csomagtartó tetejét, aztán elörejött, hogy ajtót nyisson Darcynak. – Idö szükében vagyok. – Amint Darcy elsuhant mellette, Trevor orrát megütötte a lány illata, és magában a pokolba kívánta a megbeszélést és minden résztvevöjét.

  Darcy megvárta, míg a férfi is beül a kocsiba, csak akkor szólalt meg.

  – Úgy képzeltem, hogy egy ilyen pozíciójú ember ura az idejének.

  – Aki így tesz, még egy tényezövel dúsítja a megbeszé­lést, amin rendszerint megfeneklik minden. Az egójával.

  – Ha nem tévedek, neked is van. Trevor kikanyarodott az útra.

  –A dolog nyitja, hogy ezt felismerjük. Intézkedtem, hogy a Heathrow–n soför vezette kocsi várjon minket. Elvisz a ház­hoz, hogy lepakolhass. Napközben rendelkezésedre áll, ha várost akarsz nézni, vagy vásárolni szeretnél.

  – Tényleg? – Lám, lám. – Igazán figyelmes töled.

  – Holnap több lesz a szabadidöm, de a mai nap zsúfolt. –Darcyra pillantott. – Ma este hatig vagyok foglalt. Nyolcra vacsorához asztalt foglaltattam. Megfelel?

  – Tökéletesen.

  – Helyes. Az asszisztensem elfaxolt egy listát a látnivalók­ról. A lista az aktatáskámban van. Repülés közben átnézhe­ted. Segít, hogy megtervezd, mivel töltsd a mai napot.

  – Igazán kedves gondolat. Majd átnézem. Bizonyára ag­gódtál, hogy nem tudom lefoglalni magam.

  Trevor megint Darcyra pillantott. A lány csinos, palakék nadrágkosztümöt viselt, hozzá puha anyagú, enyhén csillo­gó rózsás krémszínü blúzt. Öltözéke nem egyszerüen csak elegáns volt, hanem okosan, tökéletesen nöies.

  – Nos, tényleg úgy hiszem, hogy nem fogsz unatkozni. Trevor kedvét elrontotta, hogy Darcy nem fog céltalanul kóborolni nélküle, nem vágyakozik utána, nem várja. Duz­zogva némaságba burkolódzott.

  Inkább üzleti megbeszélésre emlékeztet, mint... mindegy, mi az ördög is ez. Találkára? Nem volt ínyére a szó. De nem illett rá a szerelmi légyott sem. Egyikük sem romantikus al­kat. Akarnak valamit. Célravezetö, ha ezzel szembenéznek, és módszeresen állnak hozzá.

  Ennek ellenére bosszantotta a dolog.

  Idöben értek Waterford repülöterére. Darcy itt kapott elö­ször ízelítöt abból, mekkora hatalma van egy gazdag em­bernek. Poggyászukat villámgyorsan elvitték, gyakori „Er­re, Mr. Magee és asszonyom" és „Kellemes utat kívánunk, Mr. Magee és asszonyom"–mai terelték át öket a biztonsági ellenörzésen.

  Darcy – legutóbbi párizsi útja zürzavarára és hányattatá­saira emlékezve – most ismét megfogadta, hogy vagy elsö osztályon utazik, vagy sehogy. De még a luxusról szött ál­mait is felülmúlta, amikor Trevor a kifutópályán keresztül egy formás kis géphez kísérte.

  – A tied?

  – Nem, a cégé – felelte a férfi, és megfogta Darcy karját, míg a lépcsön felmentek a repülögép ajtajához. – Sokat uta­zom, kényelmesebb, ha saját gép áll rendelkezésemre.

  Darcy belépett az utastérbe, és uralkodnia kellett magán, nehogy meglepetésében felkiáltson.

  – Azt elhiszem.

  Kényelmes, pompás sötétkék börüléseket pillantott meg, köztük ezüstböl készült tartókban kristályvázák, harmatos sárga rózsacsokrokkal. Lába alatt süppedös szönyeg.

  Az udvarias mosolyú, hibátlan börü egyenruhás légiutas-­kísérö név szerint üdvözölte, majd megkérdezte, kér–e fel­szállás elött narancsleves pezsgöt.

  Reggelire pezsgö, gondolta Darcy. Ez igen.

  – Köszönöm, jól fog esni.

  – Nekem egy kávét legyen szíves, Monica. Van kedved körülnézni? – kérdezte Darcytól.

  – Hogyne, örömmel. – Remélve, hogy nem bámul, mint egy félnótás, letette a táskáját.

  – Erre van a konyha.

  Darcy bekukkantott, és látta, hogy az ügyes Monica már fözi a kávét, és pukkanással nyitja ki a pezsgösüveget. Az apró helyen minden centimétert ötletesen kihasználtak, a rozsdamentes acélfelületek csillogtak.

  – A pilótafülke. – Trevor a nyitott ajtó felé intett. A bonyo­lult vezérlöpult elött ülö férfi körbefordult a székével. – Ké­szen állok, ha ön is, Mr. Magee. Jó reggelt, Miss Gallagher. Rövid és sima útra számíthat Heathrow–ig.

  – Köszönöm. De egyedül vezeti a gépet? Úgy értem, nincs másodpilótája?

  – Egy ember is elég hozzá – felelte a pilóta. – És nincs szükség másodpilótára, ha Mr. Magee a fedélzeten tartóz­kodik.

  – Valóban? Szoktál repülni, Trevor?

  – Olykor–olykor. Tíz percet kérünk, Donald, aztán kérjen felszállási engedélyt a toronytól.

  – Igen, uram.

  – Számos európai érdekeltségünk van – kezdte Trevor, miközben visszavezette Darcyt az utastérbe. – Elsösorban az itteni rövid távú utakra használjuk a gépet.

  – És hosszabb utakra?

  – Nagyobb gépünk van. – Kinyitott egy ajtót. Teljes iroda tárult Darcy szeme elé: finom vonalú antik íróasztalon szá­mítógép, a falon videoképernyö, ágy. Egy oldalajtón át für­döszobába lehetett belátni. Minden makulátlanul tiszta volt.

  – Személyi és üzleti kényelem.

  – Ha az elöbbiröl gondoskodnak, jobban megy a máso­dik. A Celtic Records hat évével viszonylag új vállalatnak tekinthetö, de felfutóban van és jövedelmezö.

  – Á, szóval a londoni üzleti út a Celtickel kapcsolatos.

  – Jobbára igen. Ha szükséged van valamire, és nem lá­tod, csak szólj.

  Darcy hátrafordult és ránézett.

  – Mindent látok, amire szükségem van.

  Trevor felemelte a kezét, és ujjára csavarta Darcy hajfürt­jét.

  – Helyes. Indulhatunk is.

  – Nem indultunk el már? – mormolta Darcy, mialatt a he­lyükre mentek.

  Letelepedett az ülésbe, elvette az utaskísérötöl a karcsú pezsgöspoharat, és úgy érezte, minden együtt van ahhoz, hogy pazarul érezze magát.

  A pilóta betartotta ígéretét. Rövid, problémamentes útjuk volt. Darcy ugyan akár órákig is repült volna, és élvezte vol­na minden pillanatát. Semmiségekröl beszélt, míg észre nem vette, hogy Trevor nem figyel rá. Bizonyára a mai megbe­szélések körül járnak a gondolatai, és hagyta, hadd tervez­gessen a férfi, ö pedig addig átnézte a programjavaslatot.

  Igen, mindet látni akarja, az összesét. A Hyde Parkot és a Harrod's–ot, a Buckingham–palotát és a Chelsea–t. Élvezni akarta az utcák örült forgalmát és a hatalmas, árnyas parko­kat.

  Heathrow–n ugyanolyan formaságoktól mentesén folyt minden, mint Írországban. Hiába, az út pénzzel van kikö­vezve, gondolta, miközben átsétáltak a vámon. Arra azon­ban nem számított, hogy a soför vezette kocsi egy limuzin lesz, a soför pedig egyenruhát visel. Már épp fel akart kiál­tani meglepetésében, de még idöben magába fojtotta, majd könnyedén felmosolygott Trevorra.

  – Kiszállsz ott, ahova menned kell?

  – Nem. Ellenkezö irányba megyek. Az esti viszontlátásra.

  – Sok szerencsét a tárgyalásokhoz. – Darcy már nyúlt vol­na, hogy elfogadja a soför kinyújtott kezét, aki be akarta segíteni a kocsiba. Olyan kecsesen, légiesen akart beszáll­ni, mintha világéletében ezt tette volna.

  De Trevor elkapta a karját, és nevén szólította. Darcy mo­solyogva, kérdön felvont szemöldökkel fordult vissza, ám ekkor a férfi a levegöbe emelte, hogy kénytelen volt egyen­súlyért Trevor vállára támaszkodni, és szédítön szájon csó­kolta. A józan gondolkodású üzletember forróvérü szeretö­vé változott, és ez az átváltozás nemcsak gyors és maradék­talan volt, de végtelenül erotikus is.

  Darcy agyából tovatünt minden gondolat; a tehetetlen­ség pompás érzését felfokozott érzékiség ellensúlyozta.

  Mielött hangosan felnyögött, a férfi elengedte, és tüzes pillantás után elégedettnek tünö arckifejezéssel bólintott.

  – Kellemes napot – mondta, és otthagyta Darcyt, aki alig állt a lábán a diszkréten semmibe révedö soför és a nyitott kocsiajtó elött.

  Darcy valahogy becsusszant az ülésre. Az, hogy szinte nem érezte a testét, olyan élménnyé tette a beszállást, mint­ha ritka levegöjü térben lebegne, amelynek rózsa– és böril­lata van.

  Össze kellett szednie az akaraterejét, hogy visszataláljon a valóságba, és élvezze elsö utazását egy csöndesen suhanó tágas autóban. Végighúzta ujját az ülésen. Bársonyos bör­huzat, színe mint a viharfelhöké. Mint Trevor szemének szí­ne pillanatokkal korábban.

  A soför mintha fényévekre lett volna töle, a füstüveg elválasztón túl. Darcy eltökélte, hogy minden részletet meg­jegyez, ezért körülnézett. Televízió, kristálypoharak, a tetön finom megvilágítást nyújtó lámpák, tetöablak. Darcy felsó­hajtott a halkan szóló klasszikus zene hallatán, és amikor kinyújtotta a lábát, és elégedetten át akarta adni magát az utazás gyönyörüségének, észrevette az ülésre tett keskeny dobozt.

  Aranypapírba csomagolt, ezüstszalaggal átkötött doboz volt. Darcy felkapta, majd megrándult az arca, amikor fel­nézett a soförre. Egy nagyvilági nö nem veti rá magát az ajándékra. Úgy hozzászokott már, hogy szinte unja, ha kap valamit.

  Magában kuncogva kinyitotta a kis borítékot. Isten hozott Londonban. Trev.

  – Minden trükköt bevet – suttogta maga elé Darcy. – Ne­kem csak jó – vonta meg aztán a vállát. Megbizonyosodott, hogy a soför nem figyel rá, majd nekilátott, hogy körmével kibontsa a szalag csomóját. Mégsem eshet neki és szaggat­hatja le a papírt! Várakozástól reszketve bontotta ki a szala­got, vette le a csomagolópapírt, majd mindkettöt gondosan összehajtogatta, és betette a táskájába. Végül mély lélegze­tet vett, és kezében tartotta, aztán kinyitotta a keskeny bár­sonydobozt.

  –Jézus Mária! – sikkantott fel a soförröl és a nagyvilági­ságról megfeledkezve. Mi több, mindenröl megfeledkezett, kivéve a kezében tartott csillogó holmiról, amely teljesen elkápráztatta.

  Leesett az álla, amikor magasba tartotta a karkötöt, és hagyta, hogy a kövek villogása vízesésként hulljon alá. Kes­keny volt, és talán törékeny is lett volna, ha nincsenek a merész színek. Kétségtelenül smaragdok, rubinok és zafí­rok sziporkáztak napként villogó briliánsokkal körülvéve.

  Darcy életében nem érintett még ilyen szépséget, ilyen finom és elképesztöen drága ékszert. Ezt igazán nem sza­bad elfogadnia. Csak felpróbálja, ennyi az egész. Hogy lás­sa, hogy áll. Milyen érzés.

  Mesésen állt, és még csodálatosabb érzés volt.

  Ahogy csuklóját forgatta, nézte, ahogy a fény megvillan a köveken, úgy érezte, mintha folyékony arany kacskaringóz­na a börén, és abban a pillanatban úgy döntött, hogy in­kább levágatja a kezét, semhogy visszaadja a karkötöt.

  Lelkiismerete pedig kénytelen lesz megbékélni e ténnyel.

  Annyi idöt töltött a karkötö csodálatával, hogy majdnem lemaradt a londoni városnézésröl. Amikor magához tért, küz­denie kellett az erös késztetés ellen, hogy letekerje az abla­kot, és kihajoljon. És egyszerre habzsoljon fel minden látni­valót.

  Lázasan törte a fejét, mit is nézzen meg elöször, mit csi­náljon. Sok ahhoz, hogy két rövid napba belezsúfolja. Gyor­san kicsomagol, és azonnal beleveti magát a látni– és tenni­valókba.

  Már kezdte magában kidolgozni az útvonalat, miközben az elsuhanó várost csodálta. Amikor az autó megállt egy elö­kelö városi palota elött, Darcy homlokát ráncolta, és a szál­lodát kereste.

  Akkor kapott észbe, hogy Trevor házat mondott, nem szál­lodát. Háromezer mérföldnyire lakik New Yorkban, és háza van Londonban.

  Hát már sosem lesz vége a meglepetéseknek?

  Gyorsan összeszedte magát, és engedte, hogy a soför ki­segítse a kocsiból.

  – Máris behozom a csomagjait, Miss Gallagher.

  – Nagyon köszönöm. – Darcy a kocsitól a házhoz ment, fellépkedett a szigorúan formára nyírt sövény közt a rövid lépcsösoron, s remélte, hogy magabiztos hölgy benyomá­sát kelti.

  Nyílt az ajtó, mielött még eldönthette volna, hogy kopog­jon vagy egyszerüen csak besétáljon. Magas, vékony férfi hajolt meg elötte, fején gyér, öszes haj.

  – Remélem, kellemesen utazott, Miss Gallagher – mond­ta. – Stiles vagyok, Mr. Magee komornyikja. Örömmel kö­szöntjük itt minálunk.

  – Köszönöm. – Darcy már készült, hogy kezet nyújt, az­tán meggondolta magát. Bizonyára nem szokás – kivált an­gol komornyikokkal – kezet rázni.

  – A szobájába vezethetem, vagy netán megkínálhatom va­lami frissítövel?

  – Ha nincs ellenére, szívesen megnézném a szobám. –Ahogy parancsolja. Máris gondoskodom a poggyászá­ról. Winthrup majd felvezeti.

  Winthrup jóformán zajtalanul lépett elö. Pöttöm asszony volt, ugyanolyan szertartásos fekete öltözékben, mint a ko­mornyik. Haja színtelen hamuszürke volt, szeme a vastag lencse mögött vizenyösen fakó.

  – Jó reggelt, Miss Gallagher. Ha lenne kedves követni, máris a szobájába vezetem.

  Ne bámészkodj tátott szájjal, te idióta!, szólt rá magára Darcy. Tettetett nemtörödömséggel átment a hall fényes, aranyszínü fapadlóján, elhaladt a középen lecsüngö pom­pás csillár alatt, és elindult felfelé a csodálatos lépcsön.

  Nem mondhatta, hogy palotát juttat eszébe. Ahhoz túl elö­kelö és méltóságteljes volt. Inkább múzeumra emlékeztet, gondolta. Tökéletes, néma, félelmetes.

  A falakat képek díszítették, de Darcy nem mert megállni, hogy megnézze öket. A falat egyébként biztosan selyem­mel tapétázták, olyan simának és dús anyagúnak tetszett. Darcy kénytelen volt ökölbe szorítani a kezét, nehogy vé­gigsimítsa.

  A házvezetönö – Darcy érzése szerint Winthrup az volt –végigvezette a folyosón, amit érett, sötét fával burkoltak. Darcy kíváncsi volt, vajon hány szoba van a házban, milyen a berendezésük, mit látna az ablakokból. Aztán Winthrup kitárt elötte egy csodálatosan faragott ajtót, amely mögött pompa fogadta.

  Hatalmas, baldachinos ágy, amelynek négy oszlopa a bolt­íves mennyezet felé tört. Darcy nem tudta, milyen szönye­gek borítják a fényes padlót, de hogy régiek és csodálato­sak, abban biztos volt.

  Minden tükörfényesen ragyogott: sublótok, szekreterek, tükrök és asztalok. Óriási kristályvázában – becslése szerint legalább öt kilót nyomhatott – több tucat fehér rózsa illato­zott.

  Mély sötétzöld függöny keretezte a csillogó ablakot, a füg­gönyt aranybojtos zsinórral húzták félre és kötötték meg.

  Rózsaszínnel erezett fehér márványkandalló, a kandalló­párkányon magas gyertyatartók, középen káprázatosan fe­hér virágok, ezúttal liliomok.

  Kényelmesen elrendezett bársonyfotelok, fényes aszta­lok szinte hívogatóan intettek felé, hogy foglaljon helyet.

  –Jobbra találja a nappalit, balra a fürdöszobát. – Winthrup összekulcsolta vékony kezét. – Parancsolja, hogy kicsoma­goljak, vagy elöbb pihenne egy keveset?

  – Én... – Darcy attól félt, hogy megkukul. – Én tulajdon­képpen. .. egyáltalán nem vagyok fáradt, de azért köszönöm.

  –Állok rendelkezésére, ha esetleg körül óhajt nézni a ház­ban.

  – Kedves öntöl, de körülnézhetek esetleg egyedül?

  – Hogyne. Mr. Magee reméli, hogy otthon érzi magát. A házi telefonon elég, ha megnyomja a kilencest, ha rám van szüksége, a nyolcast, ha Stilesra. Ha netán szeretne felfris­sülni...

  – Feltétlen. Nagyon köszönöm. – Darcy elindult a fürdö­szoba felé, bár lábai alig akartak engedelmeskedni. Az ör­dögbe is, gondolta aztán, és visszafordult. – Gyönyörü szo­ba, Miss Winthrup.

  Winthrup mosolya olyan apró volt, mint ö maga, de arcát mégis ellágyította. –Valóban az.

  Darcy belépett a fürdöszobába, aztán lehunyta a szemét, és nekidölt az ajtónak. Úgy érezte, mintha színdarabban sze­repelne vagy álmodozásai egyikébe csöppent volna. De nem, ez maga volt a valóság. Érezte, ahogy szíve mellkasá­ban kalapál, és libabörös lett a gyönyörüségtöl.

  Felsóhajtott, majd egyszerüen rávigyorgott a fürdöszobára.

  Egy szobát összenyithattak a fürdöszobával, hogy ilyen óriási teret kapjanak, gondolta. A két, ovális mosdó közötti pultot is virágok ékesítették. A csempe, a padló és a falak puha tónusú tengerzöld színüek voltak, ezért úgy tünt, mint­ha valami tenger alatti álomvilágban lenne.

  A széles peremü kádban akár hárman is kényelmesen el­fértek volna. A kád szélén dús, páfrányhoz hasonló levelü növények álltak. Külön volt egy zuhanyozófülke is – önma­gában szoba nagyságú, gondolta Darcy, amikor közelebb ment, hogy jobban megnézze. Az erezett üvegfalak mögött vagy fél tucat szórófejet látott; olyan lehet zuhanyozni, mint­ha vízesés alatt állna, gondolta, és majdnem azonnal neki­vetközött, hogy kipróbálja, igaza van–e.

  Kristálytálak álltak itt–ott, rózsaszirmokkal vagy illatos szappannal, szép üvegekben fürdöolaj, fürdösó és krémek. Darcy leült a láthatóan a ház úrnöjének szánt, különálló tük­rös pult elötti párnázott padra, és farkasszemet nézett bol­dog, kipirult tükörképével.

  – Befutottál, mi?

 

 

  Elsö megbeszélése, majd a második alatt Trevor gondosan kiiktatta Darcyt a gondolataiból. Majdnem sikerült is. Csak épp Darcynak megvolt az a zavarba ejtö tulajdonsága, hogy hiába tuszkolta be agya egyik sarkába, váratlanul elöugrott onnét. Vagy inkább elösiklott, gondolta magában mulatva. Hajlékonyan, alattomosan surrant elö, amikor Trevornak épp másra kellett volna összpontosítania.

  Újra az órájára pillantott. Még sokat kell várnia, amíg egye­dül csak rá gondolhat. De ha elkövetkezik a pillanat, eskü­szik, hogy együttlétük megéri majd a hosszú várakozást.

  –Trev...?

  – Hm? – Amikor rájött, hogy homlokát ráncolja, kisimítot­ta vonásait, és bocsánatkéröen intett. – Bocsáss meg, Nigel. Elkalandoztam.

  – Ez újdonság nálad.

  Nigel Kelsey, a Celtic Records londoni leányvállalatának vezetöje éles szemü és még élesebb hallású férfi volt. Együtt tanult Trevorral Oxfordban, ahol elsö látásra szimpatikus­nak találták egymást. Amikor eljött az ideje, hogy személyes kedvencének tekintett vállalkozását nemzetközi méretek­ben is kiterjessze, Trevor Nigel megbízható kezébe tette le a vezetés felelösségét.

  – Csak mindenféle jár a fejemben. Vegyük elsönek Shawn Gallaghert.

  – Boldogan. – Nigel hátradölt a székében. Ritkán hasz­nálta íróasztalát; inkább csak kelléknek tekintette.

  Mindenki arra számított, hogy apja és nagyapja nyomdo­kaiba lép, és ügyvéd lesz; a gondolatra még ma is megbor­zongott. Nem nézte le a családi hagyományokat, de sokkal szívesebben pazarolta iskolázottságát valami szórakoztatóbbra. A Celtic Records felettébb szórakoztatónak bizonyult, még ha kedves régi jó barátja szorosan fogta is a gyeplöt. Szoros gyeplö, de hasznot hajtó vállalkozás, gondolta Nigel.

  És a hintó, amelynek bakján ült, érdekes helyekre vitte el. Munkájához, amelyet nagyon is komolyan vett, a tehet­ségek mulattatása is hozzátartozott. Estélyekre, rendezvé­nyekre járt. S mindezt a vállalat fizette.

  – Ügynök nélkül tárgyalok vele – folytatta Trevor. – Vagy ha a feleségét is hozzáveszem, valamiféle ügynöke mégis van. És az asszonyt nem lehet számításon kívül hagyni. En­nek ellenére tanácsoltam, hogy keressenek ügynököt. – Ni­gel finoman felvont szemöldöke láttán Trevor vállat vont.

  – Kedvelem Shawnt, Nigel. És becsületesen akarok eljárni ve­le szemben, mivel nem hajlandó ügynököt igénybe venni.

  - Amúgy is tisztességes üzletet szoktál kötni, Trev. Inkább én vagyok az, aki idönként megkavarja kissé a dolgokat. Csak hogy izgalmasabb legyen a dolog.

  – Vele nem tehetjük meg. Ösztönöm azt súgja, hogy zse­nire bukkantunk, akit ha hagyunk a maga tempójában al­kotni, hosszú távon kifizetödö befektetés lesz.

  – Egyetértek. Zseniálisak a dalai, és piacképesek is.

  – Van még más is.

  – Éspedig? – Nigel értetlenül nézte, hogy Trevor feláll, és járkálni kezd a szobában. Trevort ritkán látta nyugtalannak, vagy inkább Trevor vigyázott, hogy nyugtalansága ne lát­szódjék. Még Nigel elött is leplezte. – Mindjárt sejtettem, hogy van valami, amikor másik vállalkozásod kellös közepére idö­zítetted ezt a megbeszélést.

  – Shawnnak van egy bátyja és egy húga. Hármukkal le­mezfelvételt szeretnék Shawn válogatott müveiböl. Ez len­ne az elsö forgalomba hozott lemezük.

  Nigel elgondolkodva vonta össze a szemöldökét, és gyü­rükkel borított ujjaival dobolt.

  – Nem akármilyenek lehetnek.

  – Nekem elhiheted.

  – Akkor is, Trev... tudod, hogy könnyebb lenne ismert müvészek elöadásában piacra dobni a lemezt.

  – Rád bízom, hogy megoldd ezt a problémát. – Trevor halvány mosollyal az ajkán fordult felé. – Hallottam öket játszani. Szeretném, ha pár napra leruccannál Ardmore–ba. Meghallgatod öket, és ha úgy véled, tévedek, újra beszé­lünk erröl.

  – Ardmore. – Nigel arca megrándult, majd a fülébe füzött kis aranykarikát húzogatta. – Jesszusom, Trev, hogy kényszeríthetsz egy hozzám hasonló megrögzött városlakót, hogy egy kis ír faluba utazzon, ami szinte rajta sincs a térképen?

  – Figyelj ide – kezdte Trevor komolyan. – Van valami a Gallagherekben, de mielött további nyomást gyakorolnék rád vagy rájuk, szeretném, ha látnád és hallanád ezt. Elfogu­latlan véleményedre vagyok kíváncsi.

  – És mikor nem volt elfogulatlan a tiéd?

  – Van valami a Gallagherekben – ismételte meg Trevor. –Valami van Ardmore–ban, a környékben. – Ujjai öntudatla­nul az inge alatt viselt medálra tévedtek. – Talán a levegö­ben van valami, az ördög tudja. Szeretném, ha átjönnél. Azt akarom, hogy saját szemeddel lásd, felmérd.

  Nigel felemelte két kezét, és leejtette öket.

  – Te vagy a fönök. Feltételezem, hogy amúgy is látnom kell, mi van ebben a helyben, ami miatt annyi idöt, pénzt és eröfeszítést áldozol erre a színházi örületre.

  – Ez nem örület. Ez egy teljesen komoly üzleti koncep­ció. Ne prüszkölj! – figyelmeztette Nigelt Trevor elörelátóan.

  – Nem szoktam. Igaz, néha röhögök dolgokon, de most megállom.

  – Rendben. Van egy új szám Shawn Gallaghertöl. – Trevor odament az aktatáskájához, és kivette a kottát. – Nézd meg.

  Nigel csak mosolygott.

  – Inkább meghallgatnám – mondta, és a szoba másik vé­gében álló zongorára intett.

  – Rendben, de Shawn gitárra, hegedüre és sípra hangsze­relte.

  – Majd csak kihámozom a lényeget. – Nigel lehunyta a szemét, míg Trevor a zongorához ment. Nigel nem tudott zongorázni, de ettöl függetlenül csalhatatlan zenei érzéke volt.

  És érdeklödése azonnal felébredt, amint Trevor eljátszot­ta a nyitó akkordokat.

  Gyors, eleven, visszafogottan érzéki és mulatságos, gon­dolta Nigel. Igen, Trevornak – mint mindig – most is igaza van. Shawn Gallagherrel megfogták az isten lábát. És nem árt, ha személyesen megismerkedik a fickóval, még ha emiatt – isten segélje! – arra az isten háta mögötti helyre kell is utaznia.

  Hallgatta a zenét, bólogatott, majd elvigyorodott, amikor barátja dalra fakadt. Trevornak erös hangja volt, mégis haj­lékony. De Nigel azonnal rájött, hogy a szöveg inkább illik nö szájába.

  A kezed is, a szíved is enyém lesz és egészen!

  Vihar jön, hogyha azt hiszed: egy részeddel beérem.

  Igen, ez egy nönek való dal: magabiztos, söt arrogáns és szexis nönek.

  Kinyitotta a szemét, és vigyorogva várta, míg Trevor be­fejezi a dalt. Nem lehetett könnyen elkápráztatni, de most lábával ütötte a taktust.

  – A pasi egy átkozott zseni – jelentette ki Nigel. – Egysze­rü, öszinte szöveg, bonyolult zenei szólamok szövedéke. Nem mindenki tudja elöadni, méghozzá kellö elevenség­gel.

  – Nem bizony, de ismerek valakit, aki képes rá. Szervezd meg az utad Ardmore–ba, Nigel.

  Nigel kortyolt a mindig közelében álló drága ásványvíz­böl.

  – Ha kell, hát kell. Ez lenne tehát ma délutánra az elinté­zendö ügyek zöme?

  – Igen. Miért?

  – Mert mint régi, kipróbált barátod szeretném végre tud­ni, miért nem férsz a börödbe. Ideges vagy, Trev, és ez nem szokásod.

  Trevor nem örült, hogy barátja átlátott rajta, semmiképp sem azelött, hogy ismét látná Darcyt.

  – Egy nöröl van szó.

  – Á, hiszen mindig arról van szó, nem?

  – De nem ilyenröl. Magammal hoztam.

  – Valóban? Ez már újdonság. – Szavait jelentöségteljesen elnyújtotta. – És mikor lesz szerencsém megpillantani a höl­gyet?

  Trevor leült, és nyugalmat eröltetett magára.

  – Amint lejössz Ardmore–ba – felelte, majd ismét üzleti témákra tért vissza.

 
11.

 

 

  Darcy nem egészen tudta, melyik szerepet válassza. Mintha csak színpadon lenne, gondolta. Üljön az elegáns társalgó­ban, teázzon vagy koktélt igyon, amikor Trevor hazajön, vagy elökelöbb és fesztelenebb, ha az emeleti nappaliban ül, és könyvet olvas?

  Vagy talán még jobb, ha egyáltalán nincs itthon.

  Végül – mivel nem volt tisztában az egyes karakterek in­dítékaival – úgy döntött, hogy az esti vacsorára készülödik. Böven volt rá ideje, s ez önmagában is luxusnak számított. Tengernyi ideje volt, hogy lubickoljon a kádban, magára ken­je az antik üvegcsékben odakészített illatos krémtusfürdöket.

  Kellemesebb, ha készen várja Trevort, gondolta, miköz­ben lábára kente a lágy testápolót. így elkerülhetö a kínos zavar, hogy miképp és hol öltöznek fel vacsorához. A mai elöadás utolsó felvonása nyilvánvalóan a szex lesz, és be kell látnia, hogy a bemutató türelmetlenséggel és ideges­séggel tölti el.

  Igen, úgy lesz jó, ha illendöen várja. Fekete kisestélyiben. Lemegy, kér egy koktélt, és amikor Trevor belép, ott fogja látni a rémisztöen rideg társalgóban, ahogy a „ház úr­nöjének" szerepében várja.

  Winthrup majd kis szendvicseket szolgál fel, vagy ez a komornyik dolga? Végtére is teljesen mindegy. Majd ö meg­kínálja Trevort, mintha minden áldott nap ezt csinálná.

  Pontosan így fogja játszani a szerepét.

  Trevor abban a pillanatban lépett be a hálószobába, ami­kor Darcy illatos–ragyogóan kilépett a fürdöszobából. Darcy benseje remegni kezdett. Rögtönöznie kell, gondolta, és leg­szebb mosolyát öltötte fel.

  – Szia! Azt hittem, még vagy egy órát elleszel.

  – Ma korán végeztem. – Trevor mindvégig a szemébe né­zett, míg becsukta maga mögött az ajtó. – És neked milyen napod volt?

  – Köszönöm, csodás. – Miért áll itt földbe gyökerezett láb­bal? Most pedig szépen át fog sétálni a szobán, parancsolt magára. – Remélem, siker koronázta a tárgyalásaidat.

  – Megérte, hogy felutazzunk.

  Amikor a férfi elindult felé, Darcynak sikerült ellöknie ma­gát az ajtótól, és a kis asztalhoz mennie, ahova a karkötöt tette.

  – Szeretném megköszönni. Gyönyörü, és ami legalább olyan fontos, pazar ajándék. Mindketten tudjuk, hogy nem szabadna elfogadnom.

  Trevor odalépett hozzá, majd elvette a karkötöt, és Darcy csuklójára tette.

  – És éppoly jól tudjuk, hogy nem fogod visszautasítani. –A halk csattintás, amellyel bekapcsolta, hangosan visszhang­zott Darcy fejében.

  – Feltételezem, hogy tudjuk. Kemény eröfeszítésembe ke­rült a gyönyörünek és pazarnak ellenállni.

  – De minek is ellenállni? – Trevor határozottan és hír­vággyal Darcy vállára tette a kezét, majd végigsimította két karját. – Nekem például nem áll szándékomban.

  Trevor nem így tervezte. Igen civilizáltan képzelte el. Ital, elegáns vacsora, amit Darcy nagyon élvezne, nyugalmas au­tózás haza, finom, gyakorlott csábítás, amely élvezetet je­lentene mindkettöjüknek.

  De Darcy most itt állt elötte, hosszú köntösben, böre für­déstöl illatos és meleg, tekintete óvatos és figyelmes.

  Minek ellenállni?

  Mélyen Darcy szemébe nézett, míg megoldotta köntöse övét. Figyelte, ahogy tüz lobban sötétkék szemében, hallot­ta, ahogy Darcy halkan felsóhajt. Lehajolt, és csókjával fel­fogta a sóhajt, keze a vékony anyag alá nyúlt, és végigsimí­totta Darcy oldalát.

  – Most – suttogta, és meglepte, hogy a lány börének érin­tésétöl végigborzong a gyönyörüségtöl.

  – Akkor hát legyen – súgta Darcy, és hagyta, hogy testén eluralkodjon a vágy. Karját a férfi nyaka köré fonta.

  Trevor lassan, apránként akarta birtokba venni, fokonként akarta eljuttatni mindkettöjüket a csúcsra. De abban a pilla­natban, amikor Darcy visszacsókolta, testét az övéhez szorítot­ta, a mohó vágy elsöpörte elhatározását. Mintha egész életé­ben csak erre várt volna, hogy ezt érezze, érintse, birtokolja.

  Lerántotta Darcy válláról a köntöst, és harapdálni kezdte a lány vállát.

  Darcyból gyönyör és döbbenet kiáltása szakadt ki tom­pán. A vágy hevében elfeledkezett szerepjátszásról, indíték­ról, következményekröl. Mohóságában most már ö is ránci­gálni kezdte a férfi zakóját, míg az a földre nem esett. Trevor vadul csókolta, míg Darcy ügyetlenül próbálta kioldozni nyakkendöjét. Botladozva ugyan, de a következö pillanat­ban már az ágyon voltak.

  Alkonyi félhomály ereszkedett a szobára, odakintröl tom­pán hallatszott be a londoni forgalom, az elsuhanó autók zaja. A hallban levö állóóra ötöt ütött. A szobában csak halk kiáltásokat, mormolást lehetett hallani.

  Darcy végiggördült a pompás dunyhán Trevorral. Elme­rült, végigsiklott rajta. Ujjai a férfi inggombjaival bajlódtak, Trevor félrevonta Darcy köntösét. A férfi ránehezedö súlya belepréselte Darcyt a dunyhába; mintha selyemfelhöbe me­rülne el, gondolta, aztán a férfi ajka összezárult a mellbim­bója körül, és Darcy többé nem gondolkodott.

  Tüz, fény, korbácsoló vágy, leplezetlen gerjedelem vad, reszketeg sodrása – ez volt, ami eltöltötte Darcyt, lángra gyúj­totta a vérét, torkából elöcsalta a gyönyör nyers kiáltását.

  – Siess. – Szinte kántálta. – Siess, siess, siess. – Meghal, ha nem érzi magában. Zokogva lihegett, míg a férfi nadrágjá­nak kapcsával kínlódott.

  Trevornak remegtek az ujjai. Fejében ezer hullám ezer sziklán megtörö robaja visszhangzott. Minden lélegzetvétel fájdalommal járt, elakadt tüdejében, végigperzselte torkát, szívét szaggatta. Csak abban volt biztos, hogy ha még egy percet vár, ott pusztul el.

  Darcy teste ívben meghajolt, csípöjét hozzászorította, és Trevor egyetlen erös lökéssel belehatolt.

  Egyszerre nyögtek fel, és találkozott a tekintetük. Döbbe­net döbbenetre felelt. Egyetlen, majd még egy szívdobba­násnyi idöre egymás szemébe néztek.

  Aztán már csak mozgás volt, szenvedélytöl hajtott vad sze­retkezés. Egymáson mozgó testek egészséges kapkodása, el–elcsukló, gyorsuló lélegzetvétel, csúcsra eljutott, halk asszonyi kiáltás. Testek síkos, verítékes násztánca.

  A gyönyör csúcsán Darcy másodszor is felkiáltott; meg­rázta a csodák egymásutánja. És amikor keze ernyedten visszahullott a takaróra, érezte, hogy a férfi is vele hullik vissza. És úgy hallotta, hogy a nevét mondja.

  Mozdulatlanul feküdt, összetörten, csodálatosan kielégülten. Trevor Darcy hajába temette az arcát, hosszú, formás teste mélyen a takaróba préselte a lányt. Most végre tudja, gondolta Darcy, milyen, ha Trevor elveszti az önuralmát. Milyen csodálatos, vad érzés!

  Ahogy egymáshoz simultak, Darcy érezte, ahogy a férfi szíve pörölyként ver. A kielégültség mesés hullámain ringa­tózva oldalra hajtotta a fejét, és megcsókolta a férfi vállát.

  Erre a mozdulatra Trevor kinyitotta a szemét, és megpró­bált ismét tiszta fejjel gondolkodni. Darcy lágyan simult a karjába, formálható volt, mint a puha viasz, nem az a vágy­tól feltüzelt nö, aki sietségre hajszolta. Tudta, hogy minden­képp gyorsan és vadul tette volna magáévá. Soha senkit nem kívánt úgy, ahogy Darcyt abban a pillanatban. Mintha az élete múlna azon, hogy megkapja–e.

  Veszélyes nö, gondolta. És a következö gondolata az volt, hogy fütyül rá. Újra meg akarja kapni. Aztán újra meg újra.

  – Nehogy elaludj – mormolta.

  – Eszemben sincs. – De Darcy hangja elfúló és nyers volt, és ismét feltüzelte a férfit. – Csak ellazultam. – Darcy kinyi­totta a szemét, és a csillagos, csigavonalas stukkódíszítést nézte a mennyezeten. – És élvezem a látványt.

  – Késö tizennyolcadik század.

  – Milyen érdekes! – Darcy magában mulatva elnyújtózott a férfi alatt, mint egy macska, majd inkább a maga, mint a férfi örömére gondolva, végighúzta kezét a férfi hátán. – György korabeli vagy rokokó? Képtelen vagyok fejben tar­tani a müvészettörténeti korszakokat.

  A férfi elvigyorodott, és felemelte fejét, hogy lenézhes­sen rá.

  – Ha akarod, idegenvezetés, majd kiselöadás következik, csakhogy késöbb. Most inkább... – És lassan mozogni kez­dett Darcyban.

  – Hm – szívta be Darcy remegve a levegöt, s fújta ki. –Egészséges férfi...

  – Akinek nincs egészsége, semmije sincs – hajolt le a fér­fi, és beharapta Darcy alsó ajkát.

 

 

  Trevor állta a szavát. Elvitte Darcyt vacsorázni. Elegánsan szervírozott francia étel, amelyet azért olyan felhajtással hoz­tak ki, hogy közben jót mulattak, bor, amely mint folyékony arany csorgott le a torkukon. Trevor úgy vélte, Darcyhoz illik a környezet, az aranyozott tükrök, nyugalmas színek, kristálytartóban álló gyertya. Az elegáns, egyszerü vonalú fekete ruhában ülö káprázatos nöröl senki sem hinné el, hogy egy ír kocsmában szolgál fel.

  Ez is Darcy tehetsége, ez a kaméleonszerü átváltozó képesség. Feleselö pincérnö, fantasztikus, szíveket fájdító éne­kesnö, bombázó az ágyban, élénk társasági nö.

  De valójában kicsoda Darcy Gallagher?

  Megvárta, míg különleges desszertjéhez a lány pezsgöt ivott, és csak akkor hozta szóba az üzletet.

  – A mai egyik tárgyalás témája te voltál.

  Darcy felpillantott, és a megjegyzés egy percre elvonta belsö harcától, hogy kispolgári–e, ha az utolsó falatig megeszi a tányérján levö különleges, ritka konyhamüvészeti csodát.

  – Én? Ó, úgy érted, a színházzal kapcsolatban?

  – Nem, bár azt is érintettük.

  Darcy úgy vélte, attól még nem nézik ki innen, mint osto­ba parasztot, ha a desszert felét magába tömi, és kanalára emelt egy tejszínböl és csokoládéból álló pompás falatot.

  – Mi más üzlethez lenne közöm?

  – A Celtic Recordshoz. – Trevor óvatosan haladt elöre. Darcy alakváltozásai között volt az üzletasszony is, és Trevor nem becsülte le személyiségének ezt az oldalát.

  Darcy kicsit összeráncolta a homlokát, aztán felemelte po­harát.

  – Shawn muzsikájának lemezfelvételére, a megnyitóra ter­vezett fellépésünkre. Családi döntés, családi vállalkozás. Gondolom, ennek lehet nevezni. Feltehetöen hajlandóak le­szünk megállapodásra jutni ezekben a kérdésekben.

  – Remélem, így lesz. – Trevor fesztelenül belekóstolt Darcy desszertjébe. – De nem egészen erre céloztam. Rólad van szó, Darcy. Kifejezetten és kizárólagosan rólad.

  Darcy szívverése felgyorsult. Letette pezsgöspoharát.

  – Kizárólagosan, de milyen szempontból?

  – Szükségem van a hangodra.

  – Á! – Darcy ügyesen titkolta mélységes csalódottságát. Itt nincs helye, bizonygatta magának. – Ezért hoztál ide, Trevor?

  – Részben. És ez a rész teljesen független attól, ami ma este történt.

  Amikor Trevor keze rákulcsolódott az övére, Darcy lené­zett a két kézre, és arra gondolt, mennyire illenek egymás­hoz. De mivel ezt túl romantikus gondolatnak találta, felné­zett a férfira.

  – Természetesen ezeket abszolút külön kell kezelni, kü­lönben iszonyú zürzavar keletkezik, nem? Ha jól gondolom, nem vagy olyan ember, aki általában – hogy is nevezzem – viszonyt folytat a kliensekkel.

  A férfi hátradölt, pillantása kemény lett.

  – A szexet nem használom üzleti céljaim eléréséhez, ha erre célzói. Viszonyunknak semmi köze üzleti kapcsolataink bármelyikéhez.

  –Természetesen. De ha csak egyikröl lehetne szó, melyi­ket választanád?

  – Az töled függne – felelte mereven a férfi.

  – Értem. – Darcy halvány mosolyt eröltetett az arcára. – Jó tudni. Bocsáss meg, kérlek, egy pillanatra.

  Össze akarta szedni magát, hogy tisztán tudjon gondol­kodni, és lecsillapodjon a szíve is. Miközben a férfi értetle­nül nézett utána, kiment a nöi mosdóba, ahol nekidölt a szépen csempézett mosdószegélynek, és mély levegöt vett.

  De hát mi baja?, kérdezte magától. Trevor élete nagy le­hetöségét kínálja, amit kedve szerint elfogadhat vagy visszautasíthat. Miért fájlalja mégis? Mi ez a nyugtalanság, söt boldogtalanság, amit érez?

  Anélkül, hogy tudatában lett volna, romantikus elképze­léseket dédelgetett Trevor Magee–vel kapcsolatban. Gondo­lataiban, álmodozásában azt képzelte, hogy fontos a férfi számára. Szereti úgy, ahogy van, számtalan hibájával együtt. Szereti elkötelezettség, zavaró érdekek nélkül. Csak egy kis törödésre vágyott, gondolta, és lehunyta a szemét, azután lassan leült a tükör elötti párnázott padra.

  Csakis magát hibáztathatja azért, ami történt. Trevor olyan érzéseket ébresztett benne, amit mások még soha. És na­gyon közel járt, veszélyesen közel, hogy olyan pontot érint­sen a szívében, amelynek még maga Darcy sem tudott ne­vet adni.

  De úgy vélte, nagyon könnyen bele tudna szeretni. Min­den eröfeszítés nélkül. És bátorítás sem kellene hozzá. De mi lesz azután?

  Megacélozta a szívét, és felnézett a tükörbe. Nézzünk szembe a tényekkel, mondta magának. Egy olyan férfi, mint Trevor, nem köti le tartósan magát egy hozzá hasonló csalá­di hátterü és korlátokkal rendelkezö nö mellett. Természe­tesen lehet vele mutatkozni, ügyesen játssza a szerepét is, de ettöl még az ardmore–i Darcy Gallagher marad, aki fel­szolgál a családi kocsmában.

  Másfajta férfit könnyen az ujja köré tudna csavarni, és el­felejtetne vele ilyen világias szempontokat. Nem ezt tervez­te világéletében? Nem abban reménykedett, hogy talál egy gazdag, jóképü férfit, akit elbüvöl a szépsége, és aki attól a perctöl tejben–vajban füröszti? Darcynak nem lett volna el­lenére, hogy beleszeressen, vagy legalábbis teljes szívéböl kedvelje azt, aki kívánalmainak megfelel. Tisztelni, becsül­ni akarta, élvezni a szerelmét, és cserébe mély érzést és hü­séget adott volna.

  Ebben nincs semmi szégyellnivaló.

  De Trevor nem olyan ember, aki csak egy szép arcra kí­váncsi. Ennek éppen most adta bizonyságát. Üzleti vonat­kozásban legalább annyira szüksége van rá, a kölcsönös von­zalom mellett a kölcsönös haszon is szerepet játszik.

  A szenvedély, amelyet egymás iránt éreznek, fellobban és kihuny, gondolta. Nem kell Jude–hoz hasonló romanti­kusnak lennie, hogy tudja: szerelem nélkül a szenvedély ké­részéletü.

  Így hát... Darcy nagyot sóhajtott. Józanul kell gondolkod­ni, annyit elvenni mindenböl, amit a férfi ajánl, amennyit csak lehet, és amennyihez kedve van. Felállt, kihúzta ma­gát, és visszament a férfihoz.

  Trevor közben kávét rendelt, és rosszkedvüen merengett mellette. Azt sem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbült vagy csalódott, hogy a szomorúság, amit Darcy szemében távozása elött csalhatatlanul megpillantott, mostanra eltünt.

  – Lehet, hogy nem fejeztem ki magam elég világosan... –kezdte, de Darcy megrázta a fejét, és könnyedén elmoso­lyodott.

  – Nem, minden tökéletesen világos. Csak egy kis gondol­kodási idöre volt szükségem. – Felvette kanalát, és evett egy falatot a desszertböl. – Elöször is mondj valamit a Celtic Recordsról. A gépen azt mesélted, hogy hat éve alapítottad.

  – Így van. Érdekelt a zene, kivált a hagyományos. Anyám nagyon szereti.

  – Valóban?

  – Negyedik generációs ír. Azt hihetné az ember, hogy Mayo megyében egy kisbérlö kunyhójában született, olyan ádázul írpárti.

  – Szóval anyád kedvéért fogtál bele.

  – Nem. – De aztán ügyetlenül keresgélte a szavakat, gon­dolatai összezavarodtak. Természetesen anyja kedvéért csi­nálta. Ez az igazság. Vajon miért nem ébredt erre rá koráb­ban? Az isten szerelméért, hiszen még a névvel is anyja ked­vében akart járni. – Vagy csak részben, azt hiszem.

  – Nagyszerünek tartom – mondta Darcy, és szívesen meg­simogatta volna a férfi haját. – Téged miért zavar?

  – Mert ez üzlet.

  – A kocsma is, de azért a családhoz kapcsolódik. Attól, hogy tudom, hogy a kettöt egyszerre jelenti számodra, csak jobban kedvelem a Celtic Recordsot. Ettöl fontosabb szá­modra, emiatt jobban is törödsz vele. Én is szívesebben ve­szek fontolóra üzleti ügyeket egy jól vezetett vállalattal.

  – Ez olyan. És a müvészek is, akikkel szerzödést kötünk. A központ New Yorkban van, de betörtünk a nemzetközi piacra, ezért itt is van már egy irodánk. És egy éven belül Dublinban is lesz.

  „Mi", gondolta Darcy. Amikor a cégröl beszél, sosem egyes szám elsö személyben említi. Bizonyára nem szerénység­böl, hanem a csapatmunka iránti lelkesedésböl és megbe­csülésböl. Erröl a kocsma jutott eszébe, és bólintott.

  – Miféle egyezségre gondoltál? Üzletileg – tette hozzá, és elégedetten nyugtázta, hogy a férfi szeme összeszükül.

  – Szokásos lemezfelvételre szóló szerzödésre.

  – Mivel e téren nincs tapasztalatom, azt sem tudom, mi­vel jár egy ilyen szerzödés. – Darcy pezsgöspohara széle fölött tanulmányozta a férfi arcát, majd ösztöne sugallatára folytatta. – De okosabbnak tünik ügynököt fogadni, aki – ha úgy döntök, hogy érdekel az ajánlatod – megbeszélné veled a részleteket. Őszintén szólva, Trevor, nem tudom, hogy éneklésböl akarok–e megélni, de az ajánlatodat azért meghallgatom.

  Trevor úgy érezte, ennyiben kellene hagynia. Üzleti ta­pasztalata azt súgta, bólintson, és térjen át más témára. Mégis elörehajolt.

  – Gazdaggá teszlek.

  – Ez mindig is elökelö helyen szerepelt elképzeléseim kö­zött. – Darcy belekanalazott a desszertbe, és Trevor felé nyúj­totta a falatot. – Lehet, hogy végül megengedem, hogy se­gíts elérnem e célt.

  Trevor megragadta a csuklóját.

  – Mindent megkapsz, amire valaha vágytál. És még egy csomó mást is, ami meg sem fordult a fejedben. – Érezte, hogy a lány szívverése felgyorsul.

  –Jézusom, te aztán tudod, hogy csinálj étvágyat valami­hez. – Darcy kifújta a levegöt. – De én nem szoktam meg­gondolatlanul fejest ugrani valamibe.

  Trevor megnyugodva bólintott.

  – Ez igaz. És szeretem benned ezt a tulajdonságot. Jófor­mán mindent kedvelek benned.

  – Lehetséges ügyfeleddel vagy a kedveseddel beszélsz? Trevor átölelte Darcy nyakát, megcsókolta, de olyan hosszan, hogy jó néhányan odafordultak.

  – Érthetö a válaszom?

  – Tökéletesen. Miért nem viszel haza, és szeretkezel ve­lem, hogy egyikünknek se kelljen többé gondolkodnia?

  – Tényleg. Miért is nem? – kérdezett vissza a férfi, és in­tett, hogy kéri a számlát.

 

 

  Másnap reggel Trevor kelt fel elsönek, Darcy még aludt. A férfi minden üzleti ügyét gyorsan le akarta tudni, hogy a nap hátralevö részét Darcyval tölthesse.

  Vásárlással, gondolta öltözködés közben. Darcy imádná. Szabadjára engedi valamelyik butikban, hadd vegyen meg mindent, ami csak megtetszik. A Ritzben uzsonnáznak, az­tán otthon, kettesben megvacsoráznak, végül ismét ágyba csábítja.

  Kénytelen lenyelni, ha hencegése, Darcy elkápráztatása mindazzal, amit hatalmában áll a lába elé tenni, kínos ér­zést, mi több szégyenérzetet ébreszt benne.

  Az ördögbe is, még egy napot szeretne eltölteni vele. Vagy kettöt. Egy hetet. Valahol, ahol kettesben vannak, nem von­ja el semmi a figyelmüket, nem szakítja el a lánytól az üzlet.

  Felperzselnék egymást, de fantasztikus repülés lenne, mi­elött földre zuhannak.

  Hirtelen jött szeszélynek engedve kihúzott egy fehér ró­zsát, pár sort firkantott egy papírra, és a rózsával együtt a Darcy feje melletti párnára tette. Aztán azon kapta magát, hogy leül az ágy szélére, és elnézi a lányt. Tökéletes szépsé­gü arc, álmában derüs nyugalom sugárzik róla. Gyönyörü haja éjszakai szerelmeskedésüktöl kócosan terül szét a pár­nán. Csuklóján villog a karkötö, amit töle kapott, és Trevor tudta, hogy ezenkívül Darcy nem visel mást.

  De nem pusztán a vágy hajtotta Darcy felé. Gyengédsé­get is érez iránta, gondolta. Gyengédséget és vágyat. Őszin­te volt, amikor azt mondta Darcynak, hogy mindent szeret benne. Vonzó, szórakoztató, izgató, bosszantó és mulatta­tó nö. Trevor megértette anyagiasságát is, és nem ítélte el miatta.

  De egy pillanatig, egy ostoba, gyönge pillanatig azt re­mélte, bárcsak úgy ismerkedtek volna össze, úgy találtak volna egymásra, hogy Darcy nincs tisztában a vagyona nagy­ságával.

  A lány elsö pillanattól kereken megmondta, mit akar: pénzt és luxust. Hajlandó a megfelelö férfival kapcsolatra lépni, ha az hajlandó és képes is e kettöt nyújtani neki.

  Trevor nem akarta, hogy a pénzéért kelljen bárkinek is. Sem most, sem soha az életben. Még ha pillanatnyilag haj­landó is pénzzel kényeztetni el mindkettöjüket.

  Elhessentette a gondolatot, aztán odahajolt, könnyü csó­kot lehelt Darcy arcára, és hagyta, hadd aludjon tovább.

  Darcy még egy órát meg sem moccant, aztán lustán meg­fordult. Amikor kinyitotta a szemét, elsö pillantása a rózsára esett.

  Elmosolyodott, és sóvárgás ébredt a szívében. Hosszan felsóhajtott, aztán a virágért nyúlt, és szirmait simogatta, míg felült, és elolvasta Trevor levelét.

  Kettöre kész vagyok, és érted jövök. Remélem, rám bízod magad egész délután. Trev

  Elözö éjjel rábízta magát, gondolta Darcy, és most elége­detten dölt hátra. Milyen mesés így ébredni, merengett, és arcához simította a rózsát. Arra gondolt, hogy talán lemegy reggelizni, vagy enged a bünös csábításnak, és felrendeli a reggelit, hogy mint egy hercegnö, ágyban költse el.

  A második ötlet annyira megnyerte a tetszését, hogy már nyúlt is a telefonért. Amikor megszólalt, elrántotta a kezét, és felnevetett.

  Biztos nem öt keresik, ezért nem vette fel, hanem kimá­szott az ágyból, és köntösbe bújt. Akkor kopogtattak, ami­kor megkötötte az övét.

  – Igen. Fáradjon be.

  – Elnézést, Miss Gallagher, de Mr. Magee keresi telefo­non. Önnel szeretne beszélni.

  – Máris. Köszönöm. – Darcy felvette a rózsát, és üdvözülten romantikus, lusta hangulatban felemelte a kagylót. – Szia, Trevor. Most olvastam a leveled, és szívesen rád bízom ma­gam.

  – Útban vagyok oda.

  – Máris? Hiszen még sok idö van kettöig.

  – Darcy. Most azonnal vissza kell mennem Ardmore–ba. Mick O'Toole–t baleset érte. Az építkezésen.

  – Megsérült? – Darcy talpra ugrott. – Hogyan? Jól van? Mi történt?

  – Magasból esett le. Kórházban van. Most szóltak, nem tudom a részleteket.

  – Elkészülök, mire ideérsz. Siess.

  Darcy nem szólt többet, csak letette a kagylót, aztán ki­ráncigálta a szekrényböl a táskáját, és nekilátott a csomago­lásnak.

 

 

  Iszonyatosan hosszúnak tünt a visszaút. Darcy hol imádko­zott, hol Trevort hallgatta, aki további részleteket próbált megtudni a balesetröl.

  – Fent állt az állványon – mesélte a férfi. – Amennyire tudni lehet, megbotlott az egyik munkás, és Micket vagy el­sodorta, vagy magától elcsúszott. Eszméletlen volt, amikor a mentö érte jött.

  – De életben van. – Darcy kezének bütykei elfehéredtek, ahogy szorosan összefonta ujjait.

  –Igen. Darcy..–Trevor megfogta a kezét, és gyöngéden szétfejtette görcsösen összefonódó ujjait. – Agyrázkódásra és törött karra gyanakodnak. Belsö sérülések felöl még nem tudni biztosat. Vizsgálják.

  – Belsö sérülés... – Darcy gyomra összeszorult, aztán görcsbe rándult. – Olyan végzetes, rejtélyes csengése van ennek a kifejezésnek. – Darcynak elcsuklott a hangja, és megrázta a fejét. – Ne aggódj, nem borulok ki.

  – Nem sejtettem, hogy ilyen közel álltok egymáshoz.

  – Mintha családtag volna. – Darcy szemét elöntötték a könnyek, de nagy önuralommal visszapislogta öket. – Olyan, akár az apám. Brenna... meg a többiek biztos egészen oda­vannak. Ott kellene lennem.

  – Mindjárt ott leszel.

  – Egyenesen a kórházba szeretnék menni. Intézkednél, hogy kocsi vigyen oda?

  – Együtt megyünk, rögtön a repülötérröl.

  – Ó, azt hittem, az építkezésre kell menned. Akkor rend­ben. – Ujjait szemére szorította, és mélyeket lélegzett. – Ször­nyen félek. Ki sem mondhatom, mennyire.

  Trevor átölelte, és magához szorította, míg a gép földet nem ért.

  Figyelte, hogy szedi össze magát, hogy acélozza meg a szívét a repülötérröl a kórházig tartó úton. Szeme száraz volt, tekintete nyugodt, keze ölében pihent. Mire megérkeztek, és végigmentek a folyosón, ahova irányították öket, ismét ura volt önmagának.

  –Mrs. OToole...

  Mollie felkapta a fejét, és felállt. Öt lánya ott volt mellette.

  – Ó, Darcy, hát visszajöttél? Elrontottuk a szép utadat.

  – Mondja meg, kérem, hogy van. – Darcy megfogta Mollie kezét, erösen szorította, és megpróbált nem gondolni arra, hogy Maureen és Mary Kate is sír.

  – Nos hát, leesett, és beverte a fejét. Most a koponyáját meg egyebeket vizsgálnak. Tudod, milyen kemény fejü, így szükségtelen aggódnunk.

  – Hát persze – szorította meg bátorítólag Mollie jeges ke­zét Darcy. – Mindjárt gondoskodom róla, hogy mind kapja­tok egy finom teát, helyes? Csak üljön itt nyugodtan, drága­ságom, és bízza ránk. Gyere, Brenna, segíts, hogy minden­kinek hozzunk egy csésze finom, forró teát.

  – Isten áldjon, Darcy, az'bizony jólesne. Mr. Magee. –Mollie remegö mosolyt eröltetett az arcára. – Kedves, hogy eljött.

  A férfi Brennára nézett, amikor az felállt, biccentett, majd megfogta Mollie kezét, és egy székhez vezette.

  – Mi történt? – esett neki Darcy a sógornöjének, amint hallótávolságon kívül kerültek. – Mekkora a baj?

  – Nem láttam, mi történt. – Brenna hangja megbicsaklott, ezért megköszörülte. – Úgy tudom, Bobby Fitzgerald elvesz­tette az egyensúlyát, miközben egy tömböt húzott fel az áll­ványra. Azt hiszem, papa odafordult, hogy elkapja, de mind­ketten eldöltek, és az állvány is síkos volt az esötöl. Egysze­rüen lebucskázott. Talán a tömbnek a szalagvasa, amit Bobby felhúzott, ledöntötte a lábáról, és átbukott a biztonsági kor­lát felett. Istenem... – Elhallgatott, és kezét arcára szorította. – Csak azt láttam, hogy leesik. Egy kiáltást hallottam, és azt, hogy a földre zuhan. Feküdt és nem mozdult. Feküdt a föl­dön, Darcy, és vérzett a feje. – Szipogott, ujjaival dörgölte a szemét. – Nem esett magasról, de nagyot puffant. Nem hagy­ták, hogy megmozdítsam. Nem gondolkodtam, csak meg akartam fordítani, de Istennek hála, volt, aki józanul gon­dolkodott, és figyelmeztetett, hogy fej– vagy gerincsérülés is lehet. Szegény Bobby... magánkívül van. Megkértem Shawnt, hogy vigye ki, és járjanak egyet.

  – Minden rendben lesz – ölelte át Darcy Brenna vállát. –Rendbe hozzuk.

  – Úgy örülök, hogy itt vagy. El sem mondhatom, mennyi­re félek. Mary Kate amúgy is hajlamos a hisztériára, Maureen terhes, Alice Mae meg nagyon fiatal. Patty nem omlik össze, és Isten a megmondhatója, hogy mama sem, de nem mondhatom el nekik, milyen volt látni, ahogy a földre zu­han, és mennyire rettegek, hogy többé nem tér magához.

  – Magához fog térni. – Amikor Brenna sírva fakadt, Darcy magához ölelte. – Lefogadom, hogy nemsokára beenged­nek hozzá, és azonnal jobban érzed magad.

  Brenna feje fölött látta, hogy Trevor végigjön az elöcsar­nokon. A férfi megállt mellette, és megfogta a vállát.

  – Mindjárt gondoskodom a teáról. Maradj csak itt a... csa­ládoddal.

  – Köszönöm. Menj, mosd meg az arcod – utasította Brennát Darcy, majd élénkebben hozzátette: – Aztán iszunk egy kis teát, és várjuk az orvost.

  – Nincs semmi bajom – bizonygatta Brenna, és arcát dör­gölve hátrébb húzódott. – Maradj mama mellett. Megmo­sakszom, és máris ott vagyok.

  A kis várószobában Darcy Mollie székének karfájára tele­pedett.

  – Mindjárt itt a tea.

  – Jól fog esni. – Mollie felnyúlt, hogy megveregesse Darcy térdét, aztán önmaga megnyugtatására is otthagyta a bal ke­zét. – Rendes ember ez a Trevor. Üzleti útját félbeszakítva visszajön, mert az én Mickem megsérül.

  – Természetes, hogy visszajön.

  – Nem mindenki tenné meg – rázta a fejét Mollie. – De hogy megtette, sokat elárul a jelleméröl. És most itt ült mel­lettem, s azt mondta, hogy ne aggódjak, hanem csak arra gondoljak, hogy segíthetnék Micknek, hogy meggyógyul­jon. Majd ö törödik az orvosokkal, vállalja a kórházi költsé­geket. És azt is mondta, hogy Mick teljes fizetést kap, még ha egy darabig nem is jár dolgozni. Arra számít, hogy csak kis ideig lesz távol a munkahelyétöl – folytatta Mollie, és kis szünetet tartott, míg hangja remegésén úrrá lett. – Biztosra veszi, hogy Mick hamarosan megint dolgozik, mivel mind­két OToole–ra szüksége van, hogy rendben menjen a mun­ka.

  – És ebben teljes mértékben igaza van. – Darcy torkát ezúttal a hála könnyei fojtogatták. Honnan tudja, pontosan mik azok a szavak, amiket ezeknek az embereknek monda­nia kell, akiket alig ismer?

  Darcy felállt, amikor Trevor megjelent az ajtóban, és csu­pán szívére hallgatva odament hozzá. Két tenyere közé fog­ta a férfi arcát, és lágyan, szívböl szájon csókolta.

  – Gyere, ülj ide a családhoz – mondta a férfinak, és magá­val vonta.

  Darcy már hozzákészült a várakozáshoz, amikor megje­lent az orvos.

  – Mrs. O'Toole?

  – Igen? Hogy van a férjem? – Mollie felpattant, és megra­gadta a hozzá legközelebb ülö Alice Mae kezét.

  – Szívós ember – mosolyodott el biztatóan az orvos, mi­közben Brenna odarohant. – A legfontosabb, hogy rendbe jön.

  – Istennek hála – kapaszkodott meg Mollie Brenna vállá­ban. – Istennek legyen hála!

  – Agyrázkódás, a karja is eltört. A csont... – alsókarján mutatta – ...nem szilánkos a törés, hanem inkább elpattant a csont, és ez nagy szerencse. A sebek némelyike mély, bor­dáin is komoly zúzódásokat találtunk, de egyik sem tört el. Elvégeztük a vizsgálatokat, és nincs belsö sérülés. Termé­szetesen egy–két napig bent tartjuk.

  – Magánál van?

  – Hogyne. És nagyon is éber. Önt kérte, no meg egy kor­só sört, bár önt említette elsönek.

  – Ajánlom is – kiáltott fel nevetés és zokogás közt Mollie. – Bemehetek hozzá?

  – Bekísérem a megfigyelöbe, aztán amint elhelyezzük va­lamelyik kórteremben, mind tölthetnek vele egy percet. Nem szép látvány sebekkel és kék foltokkal. Nem akarom, hogy megrémüljenek.

  – Öt gyerek mellett hozzászoktam már mindkettöhöz.

  – El tudom képzelni.

  – Várjatok meg itt, míg bent vagyok apátoknál – rendel­kezett Mollie a családjához fordulva. – Ha rátok kerül a sor, nincs bögés, nyavalygás, tehát addigra szedjétek össze ma­gatokat. Ha mégis szükségét érezzük, késöbb alaposan ki­sírhatjuk magunkat otthon.

  Darcy megvárta, míg Mollie elmegy az orvossal, majd Brennához fordult:

  – Helyes, de hogy csempészünk be neki egy korsó Guinnesst?

 
12.

 

 

  – Lám az én kislányom! Ugye azért jöttél, Darcy, hogy kivi­gyél innen?

  Huszonnégy órával azután, hogy az állványról lebucskáz­va jobbára a fejére esett, Mick O'Toole rózsás volt és eleven, kékre–zöldre verve foltosán s nem is kevéssé kétségbeeset­ten. Darcy áthajolt az ágyrácson, és szeretettel homlokon csókolta.

  – Sajna nem. Még egy napot kell kibírnia, ha mindent úgy találnak, ahogy lennie kell abban a kösziklában, amit a nya­kán hord. Ezért most inkább virágot hoztam.

  Mick egyik szeme körül fekete karika ékeskedett, arcán egy tátongó sebet hármas pillangókapoccsal fogtak össze, homlokát, amelyre Darcy a csókot nyomta, vörös zúzódá­sok és még véresebb horzsolások tarkították.

  Mindent összevetve olyan benyomást keltett, mint egy ve­rekedö, aki alulmaradt az ökölharcban.

  Mick széles, reménykedö mosolya lehervadt, és azonnal hosszú, némiképp megjátszott sóhaj szakadt fel belöle. Darcy legszívesebben vigasztalón babusgatta volna.

  – Semmi baj a fejemmel – bizonygatta Mick – meg a töb­bivel sem, kivéve ezt a törött csápot itt, ezért meg csak nem lehet a kórházi ágyhoz láncolni valakit, nem?

  – Az orvosok más véleményen vannak. De hoztam vala­mit, ami felvidítja.

  – Szép virágok – dicsérte öket duzzogva Mick. Mint egy tizenkét éves kisfiú, aki nem teheti, amit szeretne.

  – Szépek bizony. Jude kertjéböl valók. A másik viszont máshonnan – mondta Darcy, és kivette táskájából a virág­csokrot, félretette, majd kihúzott egy lezárt müanyag poha­rat. – Guinness, de csak egy pohárnyi, mert csak ennyit tud­tam behozni. Ezzel kell hogy beérje.

  – Királynö vagy.

  – Az bizony, és elvárom, hogy úgy is bánjanak velem. –Lepattintotta a pohár fedelét, a csempészárut átnyújtotta a betegnek, aztán leengedte az ágyrácsot, hogy az ágy szélé­re telepedhessen. – Olyan jól érzi magát, ahogy kinéz?

  – Pompásan vagyok. Esküszöm. A karom fáj egy kicsit, de nem elviselhetetlenül. – Belekortyolt a sörbe, és nagyot sóhajtott, ám ezúttal gyönyörüségében. – Sajnálattal hallot­tam, hogy Trewel vissza kellett rohannotok Londonból. Pe­dig nem történt semmi komoly, csak rosszul léptem és le­bucskáztam.

  – A frászt hozta ránk. – Darcy szeretettel kisimította Mick haját a homlokából. – És most gondolom, a sok nö körül­zsongja.

  Mick szeme huncutul csillogott.

  – Cseppet sem bánom. Egyik szebb, mint a másik, és mióta magamhoz tértem, percenként benéznek hozzám. Készen állok, hogy visszamenjek dolgozni, de Trev hallani sem akar róla. Azt mondta, minimum egy hét, míg egyáltalán oda­dughatom a képem, és akkor is csak orvosi hozzájárulással. – Mick hízelgöre fogta. – Közbenjárhatnál értem, drágasá­gom. Elmondhatnád neki, mennyivel többet használna a heverészés helyett, ha dolgozhatnék. Egy férfiember biztos job­ban odafigyel arra, amit egy ilyen gyönyörü kislány mond.

  – Nem vesz le a lábamról, Mr. Michael O'Toole. Egy hét nem a világ. Pihenjen, és ne izgassa magát a munka miatt. Még böven marad építenivaló, mire kikerül innen.

  – Utálom elfogadni a pénzt, miközben ágyban henyélek.

  – Úgy helyes, hogy fizessen, hiszen munkahelyi baleset volt, és amúgy sem jut miatta koldusbotra. Ez a lépés egyéb­ként is rávilágít a jellemére, ahogy a tépelödés meg a ma­gáéra.

  – Meglehet, és bevallom, Mollie–t nagyon megnyugtatta, még ha nem is mondja. – De Mick ujjai tovább morzsolták a takarót. – Rendes ember, tisztességes fönök, de zavar, hogy munka nélkül kapok pénzt.

  – Mikor fordult elö, hogy nem dolgozott meg százszáza­lékosan a fizetségért? Minél elöbb felgyógyul, annál hama­rabb újból munkába állhat. És máris közölhetem, hogy baj van a vízvezetékemmel. Meg kéne nézni.

  Darcy ezt csak kitalálta, de azonnal látta, hogy felvidítja vele Micket.

  – Amint talpra állok, megnézem. Persze ha sürgös, Brennát is elhívhatod.

  – Várhat, és én is várok.

  – Helyes. – Mick kényelmesen elhelyezkedett, és ekkor szemébe tünt a Darcy csuklóján megcsillanó karkötö. – Ho­hó, mi ez? – Megfogta Darcy kezét, és amikor megfordította, a karkötö csak úgy sziporkázott. – Nem akármilyen csecse­becse.

  – Nem bizony. Trevortól kaptam. – Darcy látta, hogy Mick szemöldöke felszalad a homlokára, és kérdön mozog le s fel.

  – Tényleg?

  – Igen. És tudom, hogy nem lett volna szabad elfogad­nom, de úgy döntöttem, nem utasítok vissza ilyen nagylel­kü gesztust.

  – Miért is tennéd? Amióta csak feltüntél a színen, le nem veszi rólad a szemét. Ha engem kérdezel, jó ízlése van, te meg, kislányom, nagyon jól jársz egy olyannal, mint Trevor Magee.

  – Nem egészséges álmokat kergetni, Mr. O'Toole. Játék mindkettönknek. Egyikünk sem akar komoly kapcsolatot.

  – Nem? – Mick megint felvonta a szemöldökét, aztán ész­revette, hogy Darcy felszegi az állát – amióta Mick ismerte, mindig ezt tette –, és Mick nem feszegette tovább a kérdést. – Nos, végtére is majd meglátjuk, nem?

 

 

  Mick örömére egy óra sem telt el Darcy távozása után, és Trevor állított be, méghozzá egy korsó Guinnesszel. Mick értékelte Trevor merészségét, hogy el sem dugta, mint ahogy azt a körmönfontságot is, ahogy Darcy becsempészte az övét.

  – Ez aztán a kedvemre való férfi!

  – Á, szóval maga is kér? – Trevor könnyed mosollyal át­nyújtotta a korsót, és leült. – Gondoltam, mostanra már majd kibújik a böréböl.

  – Ahogy mondja. Ha hozott volna ruhát, most szépen ki­sétálnék innen magával.

  – Holnapig várnia kell. Most beszéltem az orvossal, és megígérte, hogy holnap reggel kiengedik.

  – Nos, a semminél jobb. Arra gondoltam, visszamennék dolgozni, amolyan müvezetöi munkakörben. Nem emelget­nék semmit – folytatta sietve, amikor Trevor csak kifejezés­telenül nézett vissza rá. – Nem dolgoznék, csak – hogy úgy mondjam – rajta tartanám a szemem a dolgokon.

  – Egy hét múlva.

  –A pokolba is, ember, tudja, milyen az, mozdulatlan he­verni itt, miközben egy csomó tyúk kotkodácsol körülöt­tem?

  – Csak legvadabb álmaimban látok ilyet. Mick kurtán felkacagott, és nekilátott a sörnek.

  – Egy órája sincs, hogy Darcy elment.

  – Szereti magát.

  – Nagyon is kölcsönös érzés. Véletlen megláttam a mü­tyürt, amit adott neki. A karkötöt.

  – Illik hozzá.

  – Illik bizony. Ragyogó, drága, mutatós darab. Egyesek, ha ránéznek erre a lányra, arra gondolnak, lám, kacér te­remtés, aki csak szórakozást keres. Pedig tévednek.

  – Nem vitatom.

  – Mivel az apja és egyben jó barátom, Patrick Gallagher a nagy víz túlfelén van, magamra vállalom, hogy keresetlen szavakkal felhívjam valamire a figyelmét. Ne játsszon ezzel a kislánnyal, Trevor. Nem csecsebecse, mint az a csinos kar­kötö, amit valahol egy ékszerboltban választott. Nagy a szí­ve, és szeretetre sóvárog, még ha vigyáz is, hogy ezt meg ne lássák rajta. Bármennyire mondja is mindenkinek meg saját magának is, hogy ez csak móka és kacagás, semmi komoly, vigyázatlan kézben ugyanúgy összetörik a szíve, mint más lánynak.

  – Nem szándékozom vigyázatlan kézzel hozzáérni. –Trevor hangja hüvös lett, csak egy hajszálnyi választotta el a kioktató hangnemtöl.

  Nem az a fajta, aki megszokta, hogy elfogadja mások pa­rancsait vagy akár jó tanácsait, esetleg viselkedésével kap­csolatos figyelmeztetéseit, gondolta Mick.

  – Óvatlanságnak is nevezhetném. Egy férfi könnyen bán­hat óvatlanul egy növel, még ha nem áll is szándékában, kivált, ha a nö számít rá.

  – Majd vigyázok, hogy óvatos legyek, akármire számít is Darcy.

  Mick bólintott, és megint csak ennyiben hagyta a dolgot. De magában eltünödött, mi az, amire Trevor számít.

 

 

  Micknek egy dologban igaza volt. Trevort valóban nem olyan fából faragták, hogy tanácsokat fogadjon el, föként nem nö­vel kapcsolatban. Tudta jól, mi van közte és Darcy között. Mindketten okos, józan felnöttek, akik szenvedélyesen von­zódnak egymáshoz. A vágyhoz gyengédség és tisztelet tár­sul. Mi mást kívánhat valaki egy kapcsolattól, pláne egy fu­tó viszonytól?

  De Mick szavai nem hagyták nyugodni, és fejében jártak, míg visszahajtott Ardmore–ba. Nem az építkezésre ment, ha­nem a Toronydomb felé kanyarodott. Vissza kell térnie öse sírjához, és még a romokat sem nézte meg. Félórát nyugod­tan rászánhat.

  A kerek torony a falu fölött örködött, és lentröl szinte min­den pontról látni lehetett. A házba menet vagy onnan jövet mindig látta, de soha nem érzett sürgetö kényszert, hogy idöt szánjon arra, hogy közelebbröl is megnézze. Most azon­ban a keskeny út szélére húzódott, leállította a motort, és kiszállt a kocsiból. Hajába azonnal belekapott a szél.

  Amikor belépett a kis kapun, látta, hogy turisták kapasz­kodnak fel a régi kövek és keresztek közti dimbes–dombos terepen a szent nevét viselö egykori templom tetö nélkül maradt, romos köépületéhez. Meglepte, hogy ez bosszúság­gal tölti el; nem gondolta, hogy bárki is erre jár fényképezö­gépével, hátizsákjával vagy útikönyvével.

  Butaság, gondolta aztán, és kis híján nevetett magán. Hi­szen ezek pontosan azok a turisták, akiket reményei szerint idecsalogat majd a színházával. Ezek meg akik a tengerpart kedvéért jönnek ide, amikor beköszönt a nyári meleg.

  Csatlakozott hát hozzájuk. Lassan felsétált a templomhoz vezetö lejtön, s közben megnézte a római árkádsort, az idö­töl és széltöl megkopott vésést.

  A törmelék és a sírok között két, „ogam" írásos követ he­lyeztek biztonságba. Eltünödött, vajon hogyan állnak össze értelmes szavak a köbe vésett vonalakból. Valamiféle mor­ze lehetett, gondolta, amit az ókoriak találtak ki, és keresztutaknál jelként véstek fel az utazóknak.

  Hallotta, hogy egy asszony gyerekeit szólítja. A vontatott hanglejtés amerikaira utalt; keleti part északi része, tette hoz­zá magában. Vajon az ö beszéde is ennyire elüt az itteni hely beszédétöl? Ahol a hangok édesen áradnak, és még ma is régi muzsika szól minden szóból?

  Kilépett a romépületböl, és most a tornyot vette szemügy­re. A régi örtorony tetején megmaradt a kúp alakú tetö, és az épület úgy festett, mintha még ma is ellen tudna állni minden támadásnak.

  Miért szálltak partra a hódítók újra meg újra? Rómaiak, vikingek, szászok, normannok, britek? Miféle vonzeröt gya­korolt rájuk e kis sziget, hogy hajlandók voltak harcolni és meghalni érte?

  Megfordult, tekintete a távolt kutatta, és úgy vélte, rész­ben megtalálta kérdésére a választ.

  A domb lábánál festményszerüen rendes és csinos volt a falu, elötte széles, homokos tengerparti sáv ragyogott arany­sárgán a szeszélyes napsütésben. A parton túl kéken, mint a nyári égbolt, a tenger végtelenje csillámlott ugyanabban a bizonytalan napfényben, szélén apró fehér fodrokat vetet­tek a hullámok.

  A dombok buja zöldje magasodott mögötte, itt–ott sötét­barna foltokkal, tompa arannyal tarkítva. Rajtuk túl csak a hegyek sötét csúcsainak árnyéka tört az ég felé.

  Míg állt és nézelödött, változott a fény. Elcsúszott, erösebb lett, látta a földön a nap elött elúszó felhök árnyé­kát.

  Fü, hervadt virág és tenger illata töltötte meg a levegöt.

  Nem az ország szépsége vonzotta ide a partot éröket, gon­dolta Trevor. De biztosra vette, hogy részben e szépség bír­ta maradásra öket, s ezért harcoltak.

  – Magunkba olvasztjuk a hódítókat, míg eggyé nem vál­nak velünk.

  Trevor hátrafordult. Ír turistára vagy helybelire számított, de tekintete Carrick zabolátlan kék szemének pillantásával találkozott.

  – Váratlan helyeken bukkansz fel. – Trevor némi megle­petéssel tapasztalta, hogy egyedül vannak, noha pillanatok­kal elöbb még jó páran ténferegtek a domboldalon.

  – Kedvemre való a magány – kacsintott rá Carrick. – Ne­ked nem?

  – Nehéz egyedül lenni, amikor tetszés szerint elökerülsz a semmiböl.

  – Szót akartam váltani veled. Hogy halad a színházépítés?

  – Terv szerint.

  – Á, ti, jenkik nagyok vagytok az idöbeosztásban. Meg­számlálhatatlan jenki fordul meg itt, óráját nézi, térképét für­készi, és azon töri a fejét, hogy ossza be a látnivalókat úgy, hogy ki ne fusson az idöböl. Azt gondolná az ember, hogy átkozott szabadságuk alatt megfeledkeznek erröl, de úgy látszik, a szokás rabjai.

  Trevor haját fújta a szél, kezét zsebébe mélyesztette.

  – Szóval az amerikai idömániáról akartál beszélgetni ve­lem?

  – Ó, ezt csak a beszélgetés indításának szántam. Ha ismét apai nagybátyád sírját keresed, erre gyere. – Carrick meg­fordult, és csillogó ezüstzekéjében könnyed, kecses léptek­kel elindult az egyenetlen talajon.

  – John Magee – szólalt meg Carrick, amikor Trevor oda­lépett mellé a sírköhöz. – Szeretett fiú és testvér. Otthonától távol, a harctéren esett el."

  Trevornak összeszorult a szíve, tompa fájdalmat érzett.

  – Szeretett fiú, ezt nem kétlem. Azt viszont igen, hogy szeretett testvér lett volna.

  – Nagyapádra gondolsz. Ha ritkán is, de eljárt ide.

  – Igazán?

  – Igen. Itt állt, mint te, jobbára összevont szemöldökkel, sötét, zavaros gondolatok kergették egymást a fejében. S mert ez nyugtalanította, lakatot tett a szívére. És szántszán­dékkal, nagy kattanással bezárta.

  – Igen – helyeselt csöndesen Trevor. – Elhiszem, amit mon­dasz. Amennyire emlékszem, minden tette mögött elhatá­rozás állt.

  – Bizonyos tekintetben téged is elhatározások vezérel­nek. – Carrick megvárta, míg Trevor felemeli a fejét, és te­kintetük ismét találkozik. – De nem különös, hogy amikor az, aki apádat nemzette, ezen a dombom állt, és lenézett otthonára, nem azt látta, amit te? Nem egy bübájos helyet, amely varázzsal, kitárt szívvel fogadja. Csapdát látott, és bokában levágta volna a lábát, csak hogy elmenekülhes­sen.

  Carrick Ardmore felé fordult, és hosszan tanulmányozta. Fekete haja úgy lobogott a szélben, mint egy köpeny.

  – S talán le is vágta. És megcsonkítva ment Amerikába. Ha nem ezt teszi, ma nem állsz itt, nem nézel le, és látod azt, amire ö képtelen volt.

  – Vagy nem volt hajlandó – helyesbített Trevor. – De iga­zad van. Nélküle nem lennék ma itt. Mondd csak, ki hoz virágot ennyi idö után is John Magee sírjára?

  – Hát én. – Carrick a cserépben virágzó vadfuksziára mu­tatott. – Mivel Maude már nem teheti, és ez volt hozzám az egyetlen kérése. Maude sosem felejtette el John Magee–t, John halála és az övé között szerelme egyetlen percre sem ingott meg. Halandók erényeinek egyik legnemesebbike állhatatosságuk.

  – Nem mindenki büszkélkedhet vele.

  – Nem, de akiknek megadatik, megismerik örömét. Áll­hatatos–e a szíved, Trevor Magee?

  Trevor megint felpillantott.

  – Ezzel a kérdéssel nem sokat foglalkoztam.

  – Válaszodat hajszál választja el a hazugságtól, de majd másként fogalmazom meg a kérdést. ízelítöt kaptál a szép Darcyból. Mit gondolsz: képes vagy hátat fordítani a terített asztalnak, és itt hagyni csapot–papot?

  – Kettönk ügye kizárólag magánügy.

  – Hah! Fittyet hányok rá, mit tekintesz magánügynek. Há­rom évszázadot vártam rád, és most már biztosan tudom, hogy rád és nem másra. Te vagy az utolsó. Itt állsz, azon tépelödsz, nem tesznek–e bolonddá, jóllehet ez is a büszke­ség egy fajtája, mégpedig nagyapád-féle rátartiság, holott nem kellene mást tenned, mint elvenni, amit már amúgy is ne­ked adtak. Tüzes szenvedély füt érte. Agyad elhomályosítja, de te megtorpansz annak küszöbén, hogy kiderítsd, szíved mélyén mit érzel iránta.

  – Tüzes vérnek és zavaros fejnek nincs köze a szívhez.

  – Ostobaság. Nem a szenvedély az elsö lépés a szerelem felé, a második nem a vágyakozás? Túl vagy az elsön, a má­sodik kellös közepén vagy, de makacsságodban nem isme­red el. Én várok. – Türelmetlenség villant a szemében, amely­ben mintha belsö tüz égett volna. – Csakhogy nekem is van átkozott idöbeosztásom, ezért nem árt, ha kissé élénkebb tempóra váltasz, jenki.

  Ujjával pattintott, s Trevor szeme elött villám cikázott. Carrick eltünt.

 

 

  Trevor pocsék hangulatban volt. Hirtelen, szörnyü hangu­latban. Nem elég, hogy Mick O'Toole kéretlenül tanácsokat osztogat a magánéletével kapcsolatban, hozzá még olyas­valaki is beleüti az orrát a dolgaiba, akinek nem is volna szabad léteznie. Halandó és halhatatlan arra próbálják rá­venni, hogy döntö lépésre szánja el magát, ami Darcyt illeti, de itt pusztuljon el, ha hagyja magát sarokba szorítani.

  Az ö életébe senki se szóljon bele, és Darcyéba se.

  Hogy ennek nyomatékot adjon, elhessentette azokat, akik az építkezésen kérdéssel fordultak hozzá, és egyenesen a kocsma hátsó ajtajához sietett.

  Shawn a fazekak súrolásából pillantott fel.

  – Jó napot, Trev. Ebédidö már elmúlt, de összeüthetek valamit, ha megéhezett.

  – Kösz, de nem kérek semmit. Darcy itt van?

  – Most ment fel a kis palotájába. Van még halleves, ha... – Shawn hangja elhalt, amikor Trevor szó nélkül nekivágott a lépcsönek. – Nos, bizonyára nem arra éhezik, amivel én szol­gálhatok neki.

  Trevor nem kopogott. Tudta, hogy modortalanság, de va­lami perverz elégedettséggel töltötte el. Mint ahogy Darcy meglepett arca is, amikor kezében kis bevásárlótáskával ki­lépett a hálószobából, és megpillantotta.

  – Á, szóval otthon érzed magad? – A hangsúlytalan sza­vak mögött érezhetö volt az ingerültség. De Trevor ezt is élvezte. – Sajnálom, hogy most nem szórakoztathatlak, de Jude–hoz indulok, hogy odaadjam a kis játék bárányt, amit a babának hoztam.

  Trevor válaszképp odalépett hozzá, marokra fogta a ha­ját, hátrarántotta a fejét, és vadul szájon csókolta. Darcyt meg­rázta a csók, a következö pillanatban azonnali és elsöprö vágy lett úrrá rajta.

  Elöször eltolta magától a férfit, és ezt komolyan is gon­dolta. Aztán erösen magához vonta, és ezt is komolyan gon­dolta. Trevor egyikkel sem törödött, amíg nem végzett a csók­kal. Amikor végzett, kartávolságnyira tartotta magától Darcyt, és szeme keményen csillogott.

  – Megelégszel ennyivel?

  Darcy küszködött. Ereje, esze is elhagyta.

  – Ami a csókot illeti, én...

  – A fenébe is, nem erröl van szó. – Trevor hangja dühé­ben nyersebben csattant, amire Darcy szeme összeszükült. – Megelégszel azzal, amit ez tesz veled, amit – jól tudod –velem tesz?

  – Állítottam–e mást?

  – Nem. – De miközben Trevor indulatán próbált úrrá len­ni, megfogta Darcy állát. – De állítanál–e?

  Bármennyire felajzott volt is, Darcy tévedhetetlenül érez­te, hogy a férfi hüvösen, számítón és alaposan fürkészi. Iz­gató, ha valakinek ilyen erös önuralma van, gondolta. És kihívást jelent.

  – Biztosra veheted, hogy neked szólok elsönek, ha elé­gedetlen vagyok.

  – Helyes.

  – S mivel betartom a szavam, máris közlöm veled, hogy nem szívelem, ha hívatlanul betörsz az otthonomba, és bru­tálisan bánsz velem, csak mert valami bántja a csöröd.

  Trevor kis nevetéssel megrázta a fejét, és egy lépést hátrált.

  – A lényegre tapintottál. Bocsáss meg. – Lehajolt a tás­káért, amit Darcy elejtett, és átadta neki. – Fent jártam a To­ronydombon. Nagybátyám sírjánál.

  Darcy félrehajtotta a fejét.

  – Egy rokont gyászolsz, aki sokkal azelött hunyt el, hogy te megszülettél?

  Trevor már tagadni készült, de aztán kicsúszott száján az igazság.

  – Igen.

  Darcy szíve meglágyult. Megérintette a férfi karját.

  – Ülj le, és fözök egy teát.

  – Kösz, nem kérek. – Trevor megfogta Darcy kezét, és szórakozottan ajkához emelte, ami Darcyban vágyódást éb­resztett. Aztán a férfi elfordult, és nyugtalanul az ablakhoz ment, hogy megnézze a lent folyó munkát.

  Kicsoda ö voltaképpen, kérdezte magától. Hódító, aki igénnyel lép fel? Vagy leszármazott, aki gyökereit keresi?

  – Nagyapám nem mesélt soha Ardmore–ról, és nagy­anyám, aki szolgaian kötelességtudó feleség volt, szintén nem. Következésképpen...

  – Felébredt a kíváncsiságod.

  – Igen. Pontosan így van. Hosszú idön át fontolgattam, hogy ellátogatok ide. Idönként eszembe jutott, kiforratlan terveket kovácsoltam. De nem köteleztem el magam semmi mellett. Aztán eszembe villant a színház gondolata. Készen, mintha évek során apránként állt volna össze.

  – Nem így szokott ez néha lenni az ötletekkel? – kérdezte Darcy. Odalépett Trevor mellé, és kinézett ö is az ablakon. –Tudatában sem vagyunk, de ott bujkálnak a gondolataink­ban, aztán egyszer csak készen elöpattannak.

  – Azt hiszem, valóban így van. – Trevor észre sem vette, de megfogta Darcy kezét. Mintha ez lenne a legtermészete­sebb. – Mivel már túl vagyunk rajta, nem származhat károm abból, ha elmondom, hogy többet is fizettem volna a bérle­tért, magasabb százalékot is megadtam volna. Muszáj volt megszereznem.

  Darcy mély levegöt vett, közben mérlegelt, aztán kifújta a bent tartott lélegzetet.

  – Akkor hát abból sem származhat kár, ha cserébe eláru­lom, hogy kevesebbel is beértük volna. De borzasztóan él­veztük az alkudozást és Finkle cukkolását.

  Trevor ezúttal nagyot nevetett, és feszültsége csaknem tel­jesen feloldódott.

  – Apai nagybátyám is bizonyára idejárt, meg nagyapám is. A Gallagherbe.

  – Ó, feltétlen. Az nyugtalanít, hogy mit gondolnának ar­ról, amit itt csinálsz?

  – Nem izgat, mit gondolna a nagyapám. Többé már nem. Á, ismét a fájó pontra tapintott. Darcy azonban most meg­próbált finoman többet megtudni.

  – Ennyire kemény ember volt?

  Trevor habozott, de aztán úgy tünt, közlékeny hangulat­ban van.

  – Mi volt a véleményed a londoni házról?

  – Nagyon elegáns – felelte zavartan a lány.

  – Kibaszott múzeum.

  Darcy pislogott a csodálkozástól, mert Trevor hangjából sütött a harag.

  – Nos, bevallom, a múzeum hasonlat nekem is megfor­dult a fejemben, de azért szépnek találtam.

  – Miután nagyapám meghalt, szüleim szabad kezet ad­tak, hogy változtassak rajta. Azon, amihez harminc éven át hozzá sem nyúltak. Nyitottabbá tettem, lágyabbá, de lénye­gében az ö háza maradt. Merev és szertartásos, mint ami­lyen ö volt. Apámat is így nevelte. Keményen, érzések nél­kül.

  – Sajnálom. – Darcy körkörösen simogatta Trevor hátát. –Szomorú, nehéz és szomorú lehetett olyan apa mellett fel­nöni, aki nem tudja kimutatni a szeretetét.

  – Nem erröl van szó. Valami csoda folytán apám szeretö, nyitott és jó humorú ember lett, és az ma is. Apja szöges ellentéte. De nem sokat mesél, kivéve talán anyámnak.

  – Ő pedig neked – mormolta Darcy –, mert tudja, hogy meg kell értened.

  – Meröben más családot, életet akart, mint amilyenben felnevelkedett. És ezt a kettöt meg is teremtette. Szigorúan neveltek fel minket, mármint a húgomat és engem, de min­dig éreztük a szeretetüket.

  – A tölük kapott ajándék szépségét szerintem épp az mu­tatja, hogy ezt a szeretetet sosem tekintetted magától értetö­dönek.

  – Igazad van. – Darcy felé fordult. Furcsa, de nem számí­tott rá, hogy a lány megérti, vagy hogy ez a megértés könnyebbséget jelent majd számára. – Ezért nem érdekel, hogy nagyapámnak mi lenne a véleménye arról, amit itt csi­nálok. Az viszont igenis érdekel, mit szólnak majd az elké­szült színházhoz a szüleim.

  – Akkor hadd mondjak valamit. Szerintem büszkék lesz­nek. Írország lényege maga a müvészet, s te még többet hozol ide, ráadásul gyakorlatias célokat is megvalósítasz, ál­lást teremtesz, és jövedelmet biztosítasz. Jó dolgot csinálsz, apád, anyád és örökséged díszére válsz.

  Nyomasztó kö gördült le Trevor szívéröl.

  – Köszönöm. Nem is sejtettem, milyen sokat számít. Ez ütött szíven, amikor odafent álltam a dombon. Nagyon is számít. Az, amit itt csinálok, és amit itt hagyok. S miköz­ben erre a következtetésre jutottam, elbeszélgettem Carrick–kel.

  Darcy ujja megrándult Trevor tenyerében. Amikor a férfi lenézett, tisztán látta Darcy arcán a meglepödést, mielött tátva maradt száját becsukta, és hümmögni kezdett.

  – Azt hiszed, hallucináltam?

  – Nem. – Darcy kis szünet után folytatta. – Egyáltalán nem. Mások, akiknek ép eszében szilárdan hiszek, hasonlóról szá­moltak be. Errefelé nyitottak vagyunk az ilyesmi iránt.

  De Darcy ismerte a legendát, és olyan idegesség vett eröt rajta, hogy muszáj volt leülnie a szék karfájára.

  – Miröl beszélgettetek?

  – Sok mindenröl. Nagyapámról, Öreg Maude–ról és Johnnie Magee–röl. Ütemtervröl, erényekröl, a színházról. Rólad.

  – Rólam – törölte bele hirtelen izzadt tenyerét nadrágjába Darcy. – Pontosabban mit?

  – Ismered a legendát, talán nálam is jobban. Ha jól értem, három pár egymásra találása, szerelme, egymás elfogadása és szerelmi esküje szerepel benne.

  – így mondják.

  – Az elmúlt egy év alatt két bátyád lett szerelmes, fogadta el párját–sorsát, és fogadott örök hüséget.

  – Tudok róla, mivel ott voltam az esküvöjükön.

  – Akkor ismerve gyors észjárásod, feltételezem, hogy ne­ked is megfordult a fejedben, hogy három Gallagher van. –Egy lépést tett Darcy felé. – Kicsit sápadtnak látszol.

  – Méltányolnám, ha a lényegre térnél, amit már régóta kerülgetsz.

  – Helyes, akkor beszéljünk egyenesen. Ránk esett a vá­lasztása mint terve harmadik, egyben utolsó szakaszára.

  Darcy mellkasát forróság töltötte el, és elviselhetetlen nyo­más nehezedett rá. Majdnem öklével kezdte verni, hogy eny­hítsen rajta. De nyugalmat eröltetett kezére, pillantására.

  – És neked ez ellen kifogásod van.

  – Neked nem lenne?

  Darcy felindultságában nem vette észre a kérdés megke­rülését.

  – Nem én beszélgetek tündérkirályokkal, vagy igen? Egyébként én sem lelkesedem különösebben azért, hogy sorsom és jövöm más igényei vagy vágyai szerint alakítsam.

  – Én sem – mondta a férfi. – És nem is hagyom, hogy így legyen.

  Darcy úgy érezte, érti már, miért beszélt Trevor a nagyap­járól. Hogy Darcy belássa, hidegségét kitöl örökölte. A lány lassan felállt.

  – Látom már, miért ez a szokatlan hangulat. Felbosszan­tott még az a távoli eshetöség is, hogy én lehetek a végzeted és jövöd. Igaz? A puszta gondolat, hogy egy ilyen neveltetésü és pozíciójú férfi fülig beleszeressen egy pincérnöbe.

  Trevor annyira elképedt, hogy egy percbe telt, míg meg tudott szólalni.

  – Ezt meg honnan az ördögböl veszed?

  – Ki hibáztatna azért, hogy ilyen ötlet hallatán dühös és elkeseredett légy? Szerencse, hogy mindketten tudjuk, hogy a szerelemnek kettönk dolgához semmi köze.

  Trevor máskor is szembesült haragos nökkel, de nem tar­totta valószínünek, hogy valaha is állt elötte olyan, aki ennyi­re képesnek látszott arra, hogy fizikailag is kárt tegyen ben­ne. Békítön emelte fel a kezét.

  – Elöször is annak, hogy mivel keresed a kenyered, nincs köze... semmihez sem. Másodszor is nem vagy pincérnö, de az sem számítana, ha az lennél.

  – Italt szolgálok fel egy kocsmában, akkor hát szerinted mi más lennék, mint pincérnö?

  – Aidán vezeti a kocsmát, Shawn a konyhát, te pedig a felszolgálást – magyarázta türelmesen Trevor. – Gondolom, ha nagyon akarnád, az egészet elvezetnéd, vagy bármely más kocsmát itt vagy odaát Amerikában. De nem ez a lé­nyeg.

  – Nekem viszont igenis ez. – Darcy mégis visszafogta dü­hét, amíg már csak alig leplezetten vibrált.

  – Darcy. Azért meséltem el, mert mindkettönkre vonat­kozik, mert viszonyunk van, és úgy helyes, hogy tudjuk, hogyan állunk. Most végre tisztáztuk, és egyetértünk abban, hogy nem bonyolódunk bele valami ösi legendába. – Meg­fogta a lány kezét, és hüvelykujjával kézfejét simogatta, hogy elüzze belöle a feszültséget. – Ettöl függetlenül, teljesen füg­getlenül kedvelem azt, aki vagy, nagyon jól érzem magam veled, és úgy kívánlak... ahogy még soha senkit – fejezte be.

  Darcy ráparancsolt magára. Önuralom, gondolta. El kell fogadni, még örülni is kell. De olyan ür maradt a lelkében, amit semmi sem töltött be.

  – Rendben. Mindentöl függetlenül én is hasonlóképp ér­zek. Tehát semmi gond, igaz? – Mosolya felragyogott, láb­ujjhegyre állt, és melegen szájon csókolta a férfit, majd az ajtó felé taszigálta.

  – Most pedig kifelé, mert dolgom van. El kell mennem.

  – Átjössz este a kunyhóba? Darcy a pillája alól nézett fel rá.

  – Szívesen. Éjfél körül várj rám, és tölts ki egy pohár bort.

  – Akkor hát viszlát. – Megcsókolta volna újra, de Darcy már rácsukta az ajtót.

  A lány az ajtónak dölt, és háromszor tízig számolt. Csak azután engedte ki a levegöt. Szeme harciasan fénylett. Á, szóval józanul, ésszerüen, Magee módra csináljuk? Túl ma­gasan áll minden és mindenki fölött, hogy belezuhanjon egy legendába vagy egy szerelembe.

  Hát fogadjunk, hogy mire végez vele, térden állva könyö­rög majd. Darcynak ígéri a világot s mindent, amit a világ kínál.

  És amikor majd ezt teszi, Darcy talán, esetleg hajlandó lesz elfogadni. Majd ez megtanítja a férfit, mikor intézheti el egy vállrándítással Darcy Gallaghert és a szerelmet.

 
13.

 

 

  Trevor mindent összevetve elégedett volt a dolgok meneté­vel. Az építkezés terv szerint haladt. A falubeliek segítöké­szek és érdeklödök voltak. Nem múlt el nap, hogy ne verö­dött volna össze egy csoport a készülö színház körül, ne vetett volna fel javaslatokat, ne mesélt volna rokonairól.

  Találkozott unokatestvéreivel is. Ketten ott dolgoztak nála.

  Mickre még pár napig nem lehet számítani, így több idöt kell töltenie az építkezésen. De nem bánja. így legalább ar­ra összpontosít, amire kell. Kevesebbet gondol Darcyra.

  Úgy vélte, Darcy tekintetében tisztázott mindent. Józan gondolkodásúak, nem befolyásolja öket holmi legenda vagy önös érdekeit hajszoló tündér. Vagy a tenger mélyén egyen­letesen és erösen dobogó kék szívröl látott álmok.

  Várják üzleti ügyei, emlékeztette magát, miközben kávét vitt fel a Tündérdombi Házban levö dolgozószobájába. Te­lefonhívások, tárgyalásra váró szerzödések, és még anyagot is kell rendelnie. Nem pocsékolhatja az idöt arra, hogy azon törje a fejét, mit lát és mit nem, miben hisz és miben nem. A munka nem vár, míg ö azt próbálja kideríteni, hogy az ír mítoszokból mennyi a valóság és mennyi a képzelet.

  Megérintette az inge alatt lógó medált. Ez valódi, gondol­ta. Valódibb nem is lehetne. De kézben tartja, mint a többi ügyét.

  Órájára pillantott, és arra gondolt, hogy New Yorkban épp otthon éri apját. Belépett a hálószobába, aztán megrándult a keze, és forró kávé ömlött rá.

  – Isten verje meg.

  – Ejnye, szükségtelen káromolni az Urat. – Gwen csen­des rosszallással folytatta a kézimunkát. A tiszta kandalló elött ült a székben, haja csinosan hátrakötve, arca nyugodt, keze gyorsan és ügyesen járt a fehér anyag hímzése köz­ben. – Égett sebre gyógykenöcs való – javasolta Trevor­nak.

  – Semmiség. – Mi egy kis kényelmetlenség a kísértetlá­táshoz képest? Hát még ahhoz, hogy beszélget vele, gon­dolta. – Már majdnem meggyöztem magam arról, hogy nem hiszek magában.

  – így van, és mindig azt teszi, ami a legkényelmesebb választásnak tünik. Vagy azt szeretné, ha békén hagynám?

  – Nem is tudom, mi lenne jobb. – Trevor letette a kávét az asztalra, íróasztala elötti székét úgy fordította, hogy szemtöl szembe kerüljön Gwennel. Leült, és szórakozottan sebére szorította a száját. – Álmodtam magáról. Mondtam a múlt­kor. De azt nem, hogy amikor idejöttem, félig–meddig már hittem abban, hogy itt megtalálom. Nem magát... – helyes­bített a szavakat keresve, ami jócskán felbosszantotta. – Va­laki... –az élöszót tapintatlannak érezte – ...valódit. Egy nöt.

  Gwen Trevorra emelt pillantása szelíd volt és végtelenül megértö.

  – Talán úgy vélte, megtalálja a nöt, akiröl álmodott, és ö lesz az igazi?

  – Lehet. Nem mintha keresném – tette hozzá sietve a fér­fi. – De talán.

  – Egy férfi, ha hagyja, beleszerethet egy álomba is. Egy­szerü. Nem kell hozzá eröfeszítés, nem jár vele eröfeszítés vagy gond. És ha már erröl van szó, öröm sem. Szeret meg­dolgozni valamiért, nem? Ilyen a természete.

  –Azt hiszem, ez igaz.

  – A nö, akivel megismerkedett, sok eröfeszítést, munkát és gondot jelent. Mondja csak, Trevor, örömöt ad–e?

  – Úgy érti, Darcy?

  – Ki másnak szenteli idejét? – Gwen felvonta a szemöldö­két. –Természetesen Darcy Gallagherre gondoltam. Egy gyö­nyörü és különleges nöre, akinek olyan a hangja, mint egy... – Hangja elhalkult. Megrázta a fejét, és könnyedén felneve­tett. –Azt akartam mondani, mint egy angyalnak, bár egyéb­ként kevés angyalszerü van benne. Nem, inkább olyan a hangja, mint egy igazi nönek: telt, buja és férfiakat szédítö. Magát is megvadította.

  – A halottak is életre kelnének töle. Ne vegye zokon.

  – Nem vettem. Kíváncsi lennék, Trevor, hogy mit gondol, Darcy az, akit keres?

  – Nem keresek semmit. És senkit.

  – Mindannyian keresünk. A szerencsések találnak is. –Gwen keze megállt egy pillanatra, és az élénk színnel hím­zett mintákon pihent. – A bölcsek elfogadják. Én szerencsés voltam, de oktalan. Nem tudna tanulni a hibámból?

  – Nem vagyok szerelmes Darcyba.

  – Talán igen, talán nem. – Gwen ismét felvette a tüt. – De még nem nyitotta meg szívét a szerelem kockázata elött. Elszántan védi szívét a szerelem ellen, Trevor.

  – Megeshet, hogy hiányzik belölem a szerelem képessé­ge. – Levágták azzal a lábbal, amely Ardmore csapdájába szorult, mielött még megszülettem, gondolta.

  – Ostobaság.

  – Megbántottam egy nöt, mert nem szerettem.

  – És közben bizonyára maga is sebeket szerzett. Emiatt kételkedik önmagában. Ígérem, hogy nemcsak túlélik a sze­relmet, de gazdagabbak is lesznek általa. Ha többé nem fegy­vernek, hanem ajándéknak tekinti a szívét, megtalálja, amit keres.

  – Nem a szívem a legfontosabb itt, hanem a színház. Gwen egy hangot hallatott, amit akár helyeslésnek is le­hetett tekinteni.

  – Nagyszerü, hogy építeni tud, és túléli az, amit épít. Ez a ház, bármily egyszerü is, korokon át tartott. Persze változ­tattak rajta ezt–azt, hozzátoldottak egy szobát, de lényege változatlan maradt. S nem változik alatta ezüsttornyaival és kék folyójával a tündérpalota sem.

  – A házat s nem a tündérpalotát választotta – hívta fel a figyelmét Trevor.

  – Így van. Igen, ezt választottam. Helytelen megfontolás­ból, de nem bánom a gyermekeimet vagy a férfit, akinek szültem öket. Szívemnek ezt a részét Carrick talán sosem fogja megérteni. És megértettem, hogy nem vezetne jóra, ha megkérném, hogy értse meg. Szívek egyesülhetnek, még­sem változnak azok, akiknek a szívéröl szó van. A szerelem ezt elfogadja. Mindent elfogad.

  Trevor most vette csak ki, milyen mintát hímez Gwen az anyagra. Az ezüstpalota volt, ragyogó tornyaival, folyója kék, mintha drágakövekböl lenne, a fák ágait súlyos aranygyü­mölcsök húzzák le. A vizet átszelö hídon két befejezetlen alak áll.

  Ő, Gwen, amint kezét Carrick felé nyújtja, döbbent rá a férfi.

  – Magányos nélküle.

  – Üresség... – Gwen gyöngéden megsimította a fonalat, amellyel az ezüstzekét hímezte – ...üresség honol bennem. Egy hely, amely vár. Ahogy én is.

  – Mi lesz, ha nem törik meg a varázs?

  Gwen felemelte a fejét, szeme elsötétült, pillantása lágy és nyugodt volt.

  – Itt maradok, és csak szívemben látom viszont.

  – Mennyi ideig?

  – Ameddig kell. Választhat, Trevor Magee, ahogy egykor én is választhattam. Csak döntenie kell.

  – Ez nem ugyanaz – kezdte Trevor, de az asszony alakja lassan elhalványult, elenyészett, mint a köd. – Nem ugyanaz – ismételte meg az üres szobának. Bár az asztal felé fordítot­ta székét, beletelt egy kis idöbe, mire felvette a telefont, és hozzákezdett az intézésre váró ügyekhez.

 

  Elöször apját hívta, és hangja hallatán megnyugodtak az idegei. Felvette a ritmust, visszazökkent szokott munkatem­pójába. Felhívta Londonban Nigelt, aztán a Celtic Records Los Angeles–i vezetöjét. Megnézte, hány óra, és látta, hogy nemsokára éjfél. New Yorkban hét óra, gondolta, és feltár­csázta a rendületlenül megbízható Finkle otthoni számát.

  Jegyzetek halmozódtak fel az asztalon, számítógépe be­kapcsolva és müködésben, vállával a füléhez szorította a te­lefont, miközben Finkle monoton beszámolóját hallgatta, és ekkor hallotta meg kintröl, hogy megáll egy autó. Arrébb mozdult, hogy kilásson az ablakon. Hosszan elnézte, ahogy Darcy a kertkapuhoz sétál.

  Megfeledkezett a borról.

  Darcy azt fontolgatta, kopogjon–e, de látta, hogy világos van a dolgozószobában. Á, szóval dolgozol? Ravaszkásan csillant a szeme, amikor benyitott a házba. Majd mindjárt nem fogsz, gondolta, és egyenesen felment a lépcsön.

  Megállt a dolgozószoba ajtajában, és egyszerre érzett bosszúságot és elégedettséget, amikor a férfi folytatta a meg­kezdett telefonbeszélgetést, és begörbített ujjával intett, hogy jöjjön be.

  Bosszús volt, hogy a férfi nem lélegzet–visszafojtva várja. És elégedett, mert tudta, hogy pillanatokon belül izgatott kiskutyaként liheg majd elötte.

  – A holnapi New York–i zárás elött szükségem van a je­lentésre. – Trevor lefirkantott valamit, aztán szórakozottan bólintott. – Igen. Nos, a nap végéig kapnak haladékot, hogy elfogadják–e az árajánlatunkat. Tovább nem áll az ajánlat. Igen, azt akarom, hogy pontosan ezekkel a szavakkal mondja meg nekik. Következö. Nem tetszenek a Dressler–terv ár­ajánlatai. Egyértelmüen mondja meg nekik, hogy ha szo­kott fürészáru ellátónk nem áll elö jobbal, más megoldás után kell néznünk.

  Máshol jártak a gondolatai, amikor oldalra pillantott, és belekortyolt a kávéba, miközben Darcy kigombolta a ka­bátját. Aztán a következö lélegzetvétellel levegö helyett ká­vét szívott be, és majd megfulladt.

  A kabát földre hullott, és Trevor látta, hogy Darcy csupán a karkötöt, magas sarkú cipöt és macskás mosolyt visel.

  – Tökéletes – nyögte ki nagy nehezen. – Jesszusom, tö­kéletes vagy. – Finkle hangja még zümmögött a fülében, de Trevor letette a kagylót, és felállt.

  – Értsem úgy, hogy vége a munkaidönek? –Vége.

  Darcy körülnézett, aztán félrehajtotta a fejét.

  – Nem látom a pohár bort.

  Trevor felfedezte, hogy akkor is lehet beszélni, ha torká­ban dobog a szíve.

  – Elfelejtettem. – Szaggatottan vette a levegöt. – Majd ké­söbb kitöltöm.

  Darcy hátrahajtotta a fejét, hogy a férfi szemébe nézhes­sen, és azt lássa, amit látni akart. Vágyat. Nyers, fájdalmasan gyönyörüséges vágyat.

  – Rettenetes szomjúság gyötör.

  – Késöbb – nyögte a férfi, mielött szája mohó csókban forrt össze Darcyéval.

  Birtokba vette a lányt. Keze kapkodva, keményen mar­kolta, vadul csókolta, és elvette, amit Darcy felkínált. Azt adta, ami után Darcy sóvárgott. A lány kétségbeesett vágyat, egyszerre elfojthatatlan, veszélyes és elemi szükséget akart töle. Meztelenül, szemérmetlenül kínálkozott fel neki, hogy elöcsalogassa a férfiból az állatot.

  A férfi durván szeretkezett vele, és nemtörödömsége nö­velte mindkettejük izgalmát. Önuralma s annak igénye is megszünt. És a veszedelmes varázs, amit kiagyalt, magába szippantotta Darcyt is.

  Trevor falnak szorította a lányt, az illatos nöi bör örjítöén érzéki íze elvette az eszét. Keze bejárta a lány testét, olykor fájdalmasan, mégis gyönyörüségesen markolta, nem tudott betelni a formákkal, idomokkal, a nöi test titkaival.

  Forró, nedves, vibráló.

  Ujjai végigsiklottak Darcyn, belé hatoltak, és tébolyba ker­gették. Még amikor érezte, hogy Darcy teste megremeg a csúcsponton, amikor érezte, hogy az orgazmus hevessége velejéig megrázza, akkor is – mindvégig – a szemébe né­zett. És a sötét, fátyolos kékségben mintha a diadal tüzét fedezte volna fel.

  Még el tudott volna húzódni töle, hogy akaratát össze­szedve tisztán tudjon újra gondolkodni, visszanyerje stílu­sát, ravaszságát, de Darcy. hozzásimult, egyetlen lassú, kí­gyózó mozdulattal testét az övéhez szorította, karját bárso­nyos béklyóként fonta köré.

  – Még – dorombolta. – Adj még, és vegyél el még többet. Itt. – Finoman harapdálni kezdte a férfi alsó ajkát. – És most.

  Trevort akkor sem igézte volna meg jobban, ha a legördögibb varázsigéket kántáló boszorkány lett volna. Trevor akár megesküdött volna, hogy a pokol tüze érintette meg, amikor Darcy ajka az övére tapadt.

  Azután már csak lázas és csodálatos örület volt. Diadal­mámorában Darcy megtalálta azt a vad és felkorbácsoló, ré­mülettel vegyes gyönyört, amit az ébreszt, ha egy férfiból a vágy vadállatot csinál. És ezt hagyja, söt sóvárog utána.

  Vére forrt, szíve olyan hevesen vert, mint a férfié, keze éppoly sóváran járta be testét, mint a férfié az övét.

  Leszaggatta róla az inget, és boldog volt, amikor reccsent az anyag. Fogát a férfi vállába mélyesztette, amikor az ismét eljuttatta a csúcsra.

  Vörös, sürü köd takart el mindent, nem látott. Körmeit a férfi hátába vájta, de Trevornak még ezek az apró, fájó szú­rások is gyönyörüséget okoztak. Vére primitíven dobolt fe­jében, szívében, ágyékában. Állva belé hatolt, és csókjával fojtotta el szaggatott kiáltását.

  Minden lökés egy újabb lépés volt a pokol és menny kö­zött kifeszített vékony kötélen. Mindegy, hova hullanak, már nem volt megállás. Trevor tudta ezt, ezért hátrahúzta Darcy fejét, keze elveszett csodálatos hajában, szemét le nem vet­te az arcáról.

  – Látni akarlak – lihegte. – Látni akarom, ahogy magad­ban érzel.

  – Nem érzek mást, csak téged. Trevor.

  Darcy lebukott a kötélröl, és magával rántotta a férfit is. Trevor pedig nem törödött azzal, hova zuhannak, amíg a karjában tartja.

  A férfi állt, ahol szeretkeztek, levegö és józanság után kap­kodott. Teste súlya álló helyzetben tartotta Darcyt, ahogy Trevor a falnak támaszkodott, hogy el ne essen.

  Darcy elernyedt – Trevor már ismerte, hogy szeretkezés után mindig ez történik..Azzal biztatta magát, hogy mindjárt összeszedi magát, lesz annyi energiája, hogy mindkettöjü­ket eljuttassa az ágyig. Mindjárt. Még egy perc.

  – Nem bírom így tovább – suttogta vállába Darcy.

  – Tudom. Csak egy perc.

  – Le is csúszhatnánk a padlóra, és egy kicsit úgy marad­hatnánk. Amúgy sem érzem a lábam. Elszédítesz, Trevor.

  Megnevettette a férfit, aki elfordította a fejét, és arcát Darcy hajába temette.

  – Mondhatnám, hogy karomban viszlek az ágyig, de so­sem jutnék el addig, és lerombolnám a férfiúi rettenthetetlenségröl alkotott képed. Elgyöngítesz, Darcy.

  – Ezek után nehéz lenne lerombolni az említett képet.

  – Nos, ebben az esetben – kezét Darcy térde alá csúsztat­ta, és felemelte a lányt. Haja összekócolódott, pillantása ál­mos és kielégült volt.

  Darcy a férfi nyakában függö ezüstmedállal játszott, keze összezárult körülötte. Viszonozni akarta a férfi mosolyát, de csak bámult, amikor szíve a férfi lába elé esett.

  – Mi az? – Trevort megijesztette a lány szemében tükrözö­dö döbbenet, arca hirtelen sápadtsága. Gyorsan az ágyhoz vitte és leültette. – Fájdalmat okoztam?

  – Nem. – Ó, Jézusom, ó, édes Istenem! Isten szent anyja. – Csak elszédültem, ahogy az elöbb is mondtam. Már job­ban vagyok, de majd meghalok egy korty italért. Ha nem esik nehezedre, kérlek, hozz egy pohár bort.

  – Hát persze. – Trevort nem gyözte meg, és még gyorsan végigsimította a lány arcát. – Ülj itt, ne mozdulj. Máris jövök.

  Amint kitette lábát a szobából, Darcy megragadta a pár­nát, és vadul öklözni kezdte. A francba is, saját csapdájába esett. Úgy tervezte, hogy behálózza, elszédíti, kétségbeesés­be dönti, kielégíti, elbódítja, és rabszolgájává teszi.

  Most pedig öngólt rúgott, amikor így hirtelen beleszere­tett.

  Nem így akarta. A párnába vágott, aztán magához szorí­totta, amikor gyomra összefacsarodott. Hogy fogja ujja köré csavarni a férfit, amikor Trevor már rég az ujja köré csavarta öt?

  Pedig milyen remek terv volt. Minden rendelkezésére ál­ló fegyvert, bübájt, ravaszságot, indulatot bevet, és amikor a férfi már magatehetetlen, elereszti vagy megtartja. Addigra ideje is lett volna böven, hogy eldöntse, melyiket választja.

  De ez Isten büntetése, gondolta elkeseredve. A sors kis fintora. Biztosra vette, hogy szíve nem hódol be, míg el nem dönti, beleszeressen–e vagy sem. Most viszont nincs miröl döntenie.

  Életében elöször nem ura a szívének. Ijesztö érzés.

  Gyötrelmes aggodalmában kézfejébe harapott. Most mit csináljon? Hogyan lesz képes akár gondolkozni?