online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

Petőfi Sandor 1823-1849

irodalom

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
Kanyadi Sandor 1929 -
Anticka literatúra, Orient
A KOMMUNIKÁCIÓ FOLYAMATA
Az angol reneszansz színhaz
A KLASSZIKUS MODERN REGÉNY
REALIZMUS 1830-1870
TAMÁSI ÁRON: KIVIRÁGZOTT KECSKESZARVAK
Tornyai Janos (1869-1936)
KÁRMÁN JÓZSEF: FANNI HAGYOMÁNYAI
Nyelv-kód, magyar csoda
 
 

Petőfi Sándor 1823-1849

„Ő az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot.”- írta róla Németh G. Béla.

„Nincs még egy költő a világirodalomban, akinél az élet és költészet oly tökéletes egységet alkotott volna, mint Petőfinél” – írta Fekete Sándor.

Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett. Irodalmunkra mindeddig a legnagyobb hatást gyakorolta. Legalább néhány versét minden magyar ismeri. Költészetére, irodalomfelfogására szinte minden jelentős magyar alkotó reflektált.

Addig ismeretlen témákat honosított meg költészetünkben: nála jelenik meg először a családi líra, a szerelmi költeményekben a hitvesi, házastársi szerelem ábrázolása, tájköltészetében pedig a Puszta, a magyar Alföld méltó rajza.

Korai költeményeiben, első kötetében követi a n 121f58b épiesség stílusát, mely a korszakban viszonylag friss felfedezés. Költészete nyomán új hangok kerülnek a versekbe, nyelve felszabadul a Kazinczy-féle „fentebb stíl” használatától. Elhagyja a mitológiai elemeket, a finomkodó körülírásokat. Közérthetően, egyszerűen szól mindenkihez, a nép nyelvét beemeli az irodalomba úgy, hogy emellett megjelenik a kora művelt, tanult emberére valló szókészlet is.


Különösen szerencsés pillanatban lépett fel: a reformkorban alakultak ki tulajdonképpen a folyamatos irodalmi élet keretei; a „korlátlan lehetőségek” ideje volt ez, amikor a szépliteratúra tájékozódási és vonzási köre kicsi és könnyen áttekinthető volt; a hazai nyelv és irodalom művelése nem csupán kulturális ügynek, hanem hazafias tettnek számított.

Szeptember végén

Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

1847 szeptember 8-tól október 20-ig a koltói Teleki-kastélyban töltötte mézesheteit Petőfi és Szendrey Júlia. Itt születtek olyan versei, mint a Beszél a fákkal a bús őszi szél és a Szeptember végén. A lírai én az emberi élet örök nagy kérdéseiről: szerelemről, halálról, mulandóságról meditál e halhatatlan elégiában. Idő- és értékszembesítő ez a költemény, melyben nyár és közelgő tél, ifjúság és mulandóság, hűség, hűtlenség, értéktelített és értékvesztett világa feszül egymásnak.

A vers felejthetetlen természeti képpel indul. A koltói kastély kertjéből eléje táruló völgyet, a távolban „bérci tetőt” szemléli a lírai én. A nyár szépségeit, a még nyíló virágokat, a zöldellő lombokat a tél fenyegető közelsége árnyékolja be. A nyár és tél riasztó ellentétét fedezi fel önnön lelkében is: fiatal ifjú szívében még ott a viruló kor, de sötét haja őszbe vegyül már. E szubjektív párhuzam képeiben felvillannak mind a négy évszak motívumai: a lángsugarú nyár, a kikelet, az őszbe vegyülő haj, a tél dere. E metaforák sejtetik meg a rohanó, feltartóztathatlan idő múlását.

E részletező képek után összegez a lírai én: „Elhull a virág, eliramlik az élet”. Ez a dallamos strófakezdő sor nemcsak szavai fogalmi jelentésével beszél az élet mulandóságáról, de zenéjével is. A folyékony ’l” hangok lágyságát a gyorsan pergő „r” hangok ellensúlyozzák, halmozásukkal is a mulandóság érzését sugallják. Ezt erősítik fel a lebegő anapesztusok, melyek a sajátos szeptember végi elégikus, borongós hangulat varázskörébe ragadják az olvasót.

Nem véletlenül állította Kosztolányi azt, hogy ez a magyar irodalom legszebb verssora. A fenyegető elmúlás látványa személyes élménnyé mélyül, s ez alakítja a költemény további érzelmi, gondolati fonalát.

A leíró versbeszéd a vallomásos és a dialogizáló versbeszéddel váltakozik.  Az általános mulandóság, az élet eliramlása ébreszti fel a lírai énben a halál gondolatát, s az özvegyen maradó fiatal hitves látomását. A beteljesült szerelem boldog napjaiban önkéntelenül merülnek fel a féltés és az aggodalom őszínte érzései: „

„Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre/ Könnyezve borítasz-e szemfödelet?/ S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,/ Hogy elhagyod érte az én nevemet?”

A költemény utolsó részében a fiatal özvegy látomása hívja elő azt a fájdalmas elképzelést, hogy Júlia újra férjhez mehet. A írai én eljátszik ezzel a lehetőséggel, s a szentimentális költészet kelléktárából kölcsönzött szinpadias jelenetet épít föl. Megláttaja az özvegyi fátylat eldobó asszonyt s a sírból kilépő halott önmagát. De a hitvesi hűtlenségre nincs más szava, mint a halálon túli szerelemé, hiszen még akkor is, ott is szeretni fogja.

Elválás

Itt a bucsúperc: válok. - Nem szabad!
Leomlok, a világ kereng velem!
E szenvedés, e szörnyü kín alatt
Hogy nem repedsz meg, égő kebelem?

Nem, én nem hordom többé terhemet,
Habár egy élet rajta függene,
Válj lángszavakká, titkos érezet,
Te szívem pokla, szívem édene.

S ha szólanék is, mit remélhetek?
A sors irántam oly vad, oly kemény;
Oh kárhozat, oh gyilkos képzetek!
Nem gyúl érettem viszonérzemény.

Én távozom, s örökre távozom
Gyötrő titkommal tőled, oh leány!
Vezessen a sors boldog útakon,
Öröm-tavasznak tündér-korszakán.

Legyen pályád mosolygó rózsakert,
És minden óra benne rózsaszál,
S ne tudd, ne tudd, leányka, e levert
Sziv-éjjelen, hogy csillagom valál!

Szerelmi költészetének egyik nagyon korai zsengéje az 1839-ben keletkezett Elválás című költeménye.

A cím a vershelyzetre utal, a beteljesületlen szerelem okozta fájdalom nyomán a lírai én végleg búcsút mond a kedvesnek. A vers felütésében a „Nem szabad!” felkiáltás e szerelem titkos, rejtett voltára utal. A lírai én talán még önmagának sem meri bevallani érzéseit, s a kedves elől is rejteni próbálja, nem bízik szerelme viszonzásában.



A versbeszéd zaklatott belső monológ, a lélek legmélyebb szenvedéseit feltáró önkitárulkozó vallomás. A lélek zaklatottságát a felszólító, felkiáltó és kérdő mondatok feltűnő gyakorisága fejezi ki.

A költemény önmegszólító versként indul, a lírai én mintegy önmagával vitatkozik, úgy érzi, hogy képtelen tovább szótlanul hordani szenvedését, ki kell mondania, szavakba kell öntenie fájdalmát: „Válj lángszavakká titkos érezet,/ te szívem pokla, szívem édene”. Az idézett két metafora a pokol és az éden kulcsszavai a költeménynek, hiszen kifejezik azt a romantikusan felnagyított érzést, mely egyszerre fájdalmat és egyszerre örömet jelent a lírai én számára.

A vers második részében az önmegszólító versbeszéd dialogizáló formát ölt. Megszólítja kedvesét, s az igaz szerelmes önzetlenségével boldogságot, örömet kíván a kedvesnek „Vezessen a sors boldog útakon,/ öröm-tavasznak tündér-korszakán”.

A költemény szervező elvévé épp e szembeállítás, az ellentét válik, mely a lírai én viszonzatlan szerelemből fakadó boldogtalansága, és a kedves felhőtlen, boldog jövője között feszül. Az előbbire a „szív-éjjelen”, az utobbira az „öröm-tavasz” metafora utal. Petőfi költői leleményének, nyelvteremtő zsenijének korai megnyilatkozásai ezek a különös szószerkezetek, melyeknek jelentésköre igen tág. Beilleszkednek részben a szentimentalizmus és romantika kelléktárába, másrészt az archetípusok rendjébe az évszak- és napszakszimbolika révén. Hangulatilag a vers elégikus, a felütése patetikus, tragikus.

Az én szerelmem...

Az én szerelmem nem a csalogány,
Kit fölkeltett a hajnalszürkület,
Hogy édes ének szóljon ajakán
A nap csókjától rózsás föld felett.

 

Az én szerelmem nem kies liget,
Hol csendes tóban hattyúk ringanak,
Fehér nyakok mig bókot integet
A vízbe néző hold sugárinak.

Az én szerelmem nem nyugalmas ház,
Mit kert gyanánt körűl a béke vett,
Hol a boldogság anyaként tanyáz,
S tündérleányt szűl: a szép örömet.

Az én szerelmem rengeteg vadon;
A féltés benne mint haramja áll,
Kezében tőr; kétségb'esés vagyon,
Minden döfése százszoros halál.

Már a címe is jellegzetes e korai Petőfi versnek, hiszen utal a költemény vallomásos jellegére, a lírai én önkitárulkozó személyiségére. A címként kiemelt „az én szerelmem” birtokos jelzős szerkezet minden versszak élén megismétlődik, s ez a kitüntetett hely  nyomatékosítja a vallomás szubjektív, személyes voltát. Ugyanakkor az ismétlés a vers egyik szerkesztő elve is.

A versbeszéd manifesztum jellegű, retorikus, melynek során a lírai én érveket és ellenérveket sorakoztat fel.

Az első három strófában elhatárolja magát a konvencionális szerelemfelfogástól. Ezt fejezik ki az ismételt tagadások. Számára a szerelem „nem csalogány”, „nem kies liget”, „nem nyugalmas ház”. E metaforák, melyekkel a szerelmet azonosítja a nyugodt, derűs, kiegyensúlyozott szerelem ismérvei.

A szentimentalista és romantikus líra kelléktárából kölcsönzött díszletelemekből bontja ki az egyes versszakok élén kiemelt metaforákat. A csalogány metaforához az édes ének, a hajnalszürkület, a rózsás föld jelzős szerkezetek társulnak önfeledt, idillikus hangulatot keltve. A második versszak központi metaforájához a „kies liget”-hez szintén idillikus hangulatot keltő képek társulnak:, a „ringó hattyúk” jelzős szerkezet, a „csendes tó” és a „vízbe néző hold” megszemélyesítések.

A harmadik versszak „nyugalmas ház” metaforája komplex, allegorikus képpé tágul, melynek képi elemei az elvont fogalmak allegorikus női alakokban való megjelenítése: „Hol a boldogság anyaként tanyáz,/ s tündérleányt szűl: a szép örömet”.

Ezzel az idillikus szerelemfelfogást tagadja a lírai én. A háromszoros tagadás után a vers zárlatában megfogalmazza saját szerelemfelfogásának lényegét. Szerinte a szerelem „rengeteg vadon”, melyhez szükségképpen hozzátartozik a féltés, a kétségbeesés és a mindenre elszántság.

Megváltozik a vers díszletezése. A vadromantika tájaira vezet (vadon, haramia, tör, döfés, halál). Nonkonformista, lázadó, újszerű szerelemfelfogást fejez ki. E kétféle szerelemfelfogás szembeállítása szervezi a költeményt, és osztja két aszimmetrikus szerkezeti egységre. Az első három versszakot előkészítésnek, fokozásnak is tekinthetjük, melyre csattanószerűen felel az utolsó versszak. A költemény műfajilag dal – rövid terjedelmű, szubjektív életérzést fejez ki, nagyfokú zeneiség jellemzi.

A virágnak megtiltani nem lehet...

A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.

Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
Szeretôje lettem én szép lelkednek -
Szép lelekednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűvös-bájos tükrében.



Titkos kérdés keletkezik szívemben:
Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mint ôsszel a felhô a napsugarat.

Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
Tündér orcád tejben úszó rózsája:
Bujdosója lennék a nagyvilágnak,
Vagy odáadnám magamat a halálnak.

Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lekedet.

A népiesség egyik legszebb megnyilatkozása ez a vers. Petőfi nem külsőségekben követi a népdalt, nem törekszik a népies fordulatok, néprajzi sajátosságok halmozására, mint számos kortársa, hanem úgy él vele, mint egyéniségének természetes kifejező eszközével. A népdal szellemét, a benne megnyilatkozó népi szemléletet sajátította el a költő. Ez a magyarázata annak, hogy dalai már életében elindultak a folklorizáció útján, és szerves alkotó részei lettek népköltészetünknek. Ilyen dalai a Távolból, Befordultam a konyhára, Temetésre szól az ének vagy A virágnak megtiltani nem lehet...

A lírai én közvetlen személyes megnyilatkozása e költemény, vallomás, melyet kedveséhez intéz. Közvetlen, az élőbeszédre emlékeztető stílusa, nagyfokú zeneisége, egyszerű, tiszta érzelemkifejezése révén a dal műfajába sorolható.

Akár a népdalok, Petőfi dala is természeti kezdőképpel indul: „A virágnak megtiltani nem lehet,/ Hogy ne nyíljék ha jön a szép kikelet”. Megjelennek a népdalra jellemző motívumok (a virág, a tavasz), melyek összekapcsolják, párhuzamba állítják a természeti képet a szerelmi érzéssel: „Kikelet a lyány, virág a szerelem”. Már a második versszakban megszólítja a kedvest, népies megszólítással forró szerelmi vallomásra fakad: „”Kedves babám, megláttalak, szeretlek!/ Szeretője lettem én szép lelkednek-/ Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden/ szemeidnek bűvösbájos tükrében”.

A versszak hangulata idilli. A következő versszakban a szerelmi érzés idilljébe belejátszik az esetleges viszonzatlanságból fakadó fájdalom elégikussága. Költői kérdések, felkiáltások fejezik ki a lírai én lelkében felmerülő kételyt: „Mást szeretsz-e gyöngyvirágom, vagy engem?” Természetből vett hasonlattal fejezi ki a remény és reménytelenség közt vergődő lélek állapotát: „Egymást űzi bennem e két gondolat,/ Mint ősszel a felhő a napsugarat”.

A fokozásban eljut a halál gondolatáig, hiszen az élet szerelem nélkül értelmetlen.A verszárlatban az udvarló versek gesztusával kér szerelmet: „ Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet”, majd Isten áldását a kedvesre.

Feltűnő a versben a kedvest megnevező metaforák változatossága, melyek a népköltészet ismert fordulatai: „gyöngyvirágom”, „ babám”, „ boldogságom csillaga”, „ szívem gyöngye”.

A népies stílushoz remekül illik a népdalok ütemhangsúlyos ritmusa, páros rímszerkezete.

Éj van...

Éj van, csend és nyúgalomnak éje,
A magas menny holdas, csillagos;
Szőke gyermek, kékszemű kökényfa,
Drágagyöngyöm! mit csinálsz te most?

Engem édes álmak környekeznek,
De nem alszom, ébren álmodom.
Minden álmam egy fényes királyság,
S koronája te vagy, angyalom!

Be szeretném most, ha lopni tudnék,
A lopás bármily rút lelki folt!
Meglopnám az álmak kincstárát, hogy
Gazdagítsam a szegény valót.

Az 1845-ös esztendőben két szerelmi versciklust is alkotott Petőfi: a Cipruslombok Etelke sírjára és a Szerelem gyöngyei címűt. Az előbbi az alig fellobbanó, máris tragédiába fuló szerelem emlékét őrzi, az utóbbi egy rövid, boldog fellángolás eredménye. Mednyánszky Bertához, a gödöllői jószágigazgató lányához intézi a harminckilenc darabból álló versfűzért. A ciklus valamennyi verse 10-9-10-9-es szótagszámú strófákból épül fel. Általában zárt szerkezetűek, költői nyelvezetük képkincsük sokszínű. Két darabja már a költő életében közkedvelt lett: a Fa leszek, ha... és az Éj van címűek.

A költemény a szerelmi vágyakozás verse. Az érzelmek elemi erejű, spontán megnyilatkozása azonban hiányzik a költeményből. Ez nem is csoda, hiszen a költő csupán néhányszori találkozás emlékéből szövi versbe kedvese alakját, s a spontán lírai megnyilatkozás helyett inkább a szerelemről magáról elmélkedik.

A vers címe kijelöli a vershelyzet idődimenzióját. Jelenidejűségével egy pillanatképet villant fel. Leírással indul a vers, Petőfi kedvelt természeti motívumai, a hold és a csillagok a díszletelemek. A díszletezéssel meg is teremti az ábrándozás romantikus hangulatát. A magányos lírai én álom és valóság határán idézi meg a kedvest: „Drága gyöngyöm, mit csinálsz te most?”

A dialogizáló versbeszéd azonban csak ürügy arra, hogy önmagáról, saját érzelmeiről valljon. Álmai „fényes királyság”-ának legszebb koronájaként nevezi kedvesét. Eljátszik a gondolattal, hogy szerelme erejével milyen áldozatra is lenne képes. Kiderül, hogy akár a legrútabb cselekvésre is vállalkozna, meglopná az „álmok kincstárát”, hogy a valóságot megszépítse. Moralizáló magatartásával „A lopás bármily rút lelki folt” fokozza, kiemeli saját vállalkozását.

A romantikus felnagyítás, túlzás mellett a vers képanyaga is a romantika kelléktárából való. Az „édes álmok” szinesztézia a „fényes királyság”, a „korona”, „kincstár” metaforák a lírai én felfokozott érzelmeinek képi kifejezései. A romantika mellett  a népiesség stílusjegyei is felbukkannak a költeményben, főként a kedvest azonosító metaforákban, mint a „drága gyöngyöm” és a „kék szemű kökényfa”.

A költemény hangulata ábrándos, melankolikus. A félrímek lehalkítják a vers zeneiségét.


: 4639