|  | ||||||||
|  | ||||||||
| | ||||||||
| | ||||||||
 |
kategória |  |
||||||||
|
|
||||||||||
 |
 |
|
|
|
|
|
||
|
|
A nehezen barátkozó, befelé forduló Juhász Gyula Nagyváradon szokatlanul aktívnak bizonyult. Tanári munkája mellett jutott ideje a versírásra, több helyi lap foglalkoztatta újságíróként, és ö a Holnap címü antológia szerkesztöje is. Színikritikusként 1908. október 6-án cikk 616i83g et ír a Nagyváradi Színház Bánk bán elöadásáról, ebben olvasható a következö mondat: Sárvári Nusitól nem vártuk, hogy ilyen jó lesz Izidóra szerepében.
Amikor az írás megjelent, még Juhász Gyula barátai sem gondolták, hogy ennek a mondatnak milyen jelentösége lesz a költö életében. Szerelemre lobbant a szöke hajú, kék szemü színésznö iránt, aki a kortársak egybehangzó véleménye szerint nem volt tehetséges. Hogy ez az érzelem milyen mély és erös volt, azt a késöbbi Anna-versek bizonyítják. Ennek ellenére a félszeg, tartózkodó férfi nem merte venni magának a bátorságot, hogy a lány elé álljon, és bevallja, mit érez iránta. Sávári Anna 1937-ben, a költö öngyilkossága után ezt nyilatkozza egy újságírónak: "Én Juhász Gyulát alig, de alig ismertem. Mindössze talán egyszer beszéltem vele."
Amikor 1909-ben a tanítási szünet végén Juhász Gyula visszatér Szegedröl Nagyváradra, megtudja, hogy az összel kezdödö új színi évadra Sárvári Anna más városba szerzödött. Ekkor írja fájdalmas hangú szerelmi elégiáját, a Megölt szerelem sírkövére címüt, amelynek ez a refrénje: De Anna meghalt, Annát eltemettem! Szinte hihetetlen, hogy ennek a viszonzatlan szerelemnek az emléke elkíséri a költöt egész életén át. Félszáznál több verse igazolja ezt, amelyekböl a magyar szerelmi líra legszebb ciklusainak egyike állítható össze. E versfüzér legismertebb darabja, a Milyen volt...
A vers négysoros strófáival, a természeti képeknek az emberre vonatkoztatásával emlékeztet a népdalokra, bár egyszerüsége a müköltöi eszközök tökéletes alkalmazásából fakad. A népdalokban a képzettársításnak köznapibb formáival találkozunk; Juhász Gyula az impresszionista líra gyakorlatát követve a benyomások összetettebb tartalmát formálja költöi képek sorává. A versben a költö Anna egy-egy vonását - haját, szemét és hangját egy-egy évszak jellegzetes képével kapcsolja össze. Nem a természeti kép idézi fel a nöt, hanem az emlékezetében élö nöalak képe kelt benne életre természeti képeket.
A Milyen volt... szerkezetét az a mondatpárhuzam határozza meg, amelyet a három versszakkezdö sor felépítésbeli azonossága teremt. A nem tudom már valójában olyan tagadás, amelyet a rákövetkezö három sor kétségessé tesz. A tudom-érzem és a tudom-vissza-révedek csak a lírai alany tétovaságának, válnak bizonyítékává. De nemcsak a versszakonként ismétlödö látszólagos ellentmondás teszi feszessé a szerkezetet, hanem az a váratlan megoldás is, ahogy az elsö versszak nyarat idézö, a második versszak öszre utaló képe után elkerülve a pesszimizmus csábítását, nem engedi a vers érzelmi ívét lehanyatlani, s a tavaszba lendíti a képzeletét. A szöke mezö metaforája kevésbé Anna képét, sokkal inkább a költö lelkiállapotát tükrözi az olvasó számára. Juhász Gyula nem tudja már, milyen volt Anna; nem arra a színésznöre akar emlékezni, aki észre se vette az ö vonzódását; Juhász Gyula azt a nöt akarja érezni, akinek az arcképe szentképpé formálódott a lelkében. A valóságos Anna elérhetetlennek bizonyult, de az Anna-szentkép megidézhetö bármikor, hogy enyhítsen a lélek fájdalmán.
És ha kész a szentkép, akkor az imádság sem maradhat el. Ezt is papírra veti a költö 1926-ban Anna örök címmel. Mintha Szüz Máriához szóló fohász lenne, úgy zárja le egy imádságból vett formulával a verset. A szerelmi vallomás öszintesége, a látszólag nyugodt hang mögül fölsejlö izgatottság azonban még ezt a szokatlan megoldást is hitelesíti, és a vallásos olvasó sem talál kivetnivalót benne. Az imádságra emlékeztet a vers azzal is, hogy mindvégig következetesen a megszólításos formára épül, a sorokban a költö Annához fordul.
Tétova állítással kezdi. Az elfakult arckép, az elmaradó emlék, az elmosódó kontúrok mind-mind önmegnyugtatásul szánt állítás, ugyanakkor minden azt igazolja, hogy a költöben változatlan élességgel élnek az emlékek, és emiatt nyugtalan a lelke. Ha sikerült volna felejtenie, megnyugodna; de nem sikerült, mert minden bizonnyal nem is akart felejteni igazán.
Egy-egy jól szerkesztett mondat alkot egy-egy szárnyat ezen a hármas oltáron. Az elsö szárny, az elsö hat sor a múltra utal. Ha pusztán a tartalom oldaláról közelítünk, akkor a nyugalom árad felénk, de a költöi forma mást sugall. A szokatlan szórend a tartalom látszólagos nyugalma mögött megsejteti azt a nyugtalanságot, amelyröl bizonyosságot majd a hármas oltár harmadik szárnya tükröz.
A jelenre utaló középsö részt a Ma már... kezdetü sor vezeti be. A kijelentések a mára vonatkoznak, de fontosabb, amit a múltról árulnak el: egykoron Anna nevének kimondása is nyugtalanságot keltett a költöben. A latintanárból még kifakad egy szállóige (ifjúság, bolondság), de a magára eröltetett nyugalom eltünik, s a mondat felkiáltásba megy át. A megismételt ne hidd minden korábbi állítást, megkérdöjelez, s utat enged az áradó vallomásnak.
Semmi sem igaz abból, ami a felejtésre vonatkozott a korábbi sorokban! Anna jelen van minden pillanatában s meghatározza életét, amely azért elhibázott, mert Anna nélkül kell megélnie. Ez már a jövöre utaló jelen, az örökkévalóság folytonossága, amely himnikus erövel hangsúlyozódik a záró sorban.
A Madonna-arcú lidérc végérvényesen beköltözött a lélekbe. Pedig ekkorra már éltek ott a költö teremtette más démonok is: a sikertelenségé például (ahogy Juhász a maga sorsát érzékelte) vagy a háttérbe szorítottságé. Ahogy múltak az évek, egyre többet viaskodik ezekkel a benne élö démonokkal s a lélek, pedig fokozatosan számolja fel magát ezekben a belsö küzdelmekben.
Találat: 2964
