online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom Gyermekek Játék Könyvek Mesék Nyelvtan Oktatás óvoda Személyiségek Történelem Versek
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

József Attila 1905-1937

irodalom

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
A realizmus
JÓKAI MÓR: A KŐSZÍVŰ EMBER FIAI
Vörösmarty Mihaly 1800-1855
KRÚDY GYULA: A HÍDON
Vajda Janos 1827-1897
Balassi Balint 1554 – 1594
A ROMANTIKUS REGÉNY
TAMÁSI ÁRON: KIVIRÁGZOTT KECSKESZARVAK
AZ ANEKDOTIKUS REGÉNY
 
 

József Attila 1905-1937

A XX. századi magyar líra egyik csúcsteljesítménye József Attila életműve. Iskolát teremtő nagy költőnk volt, akinek költészete példa és mérték lett. A korában lehetséges poétikai eljárásmódok szintézisét teremtette meg. A század és az örök emberi nagy kérdéseire keres minduntalan választ. Az élet, a halál, a szépség, a szabadság, elidegenedés, a teljesség, a boldogság, remény, idő ennek az életműnek a tartópillérei. A klasszikus modernség, az avantgard, az újnépiesség és a későmodern európai törekvéseivel összhangban alakítja ki költői formanyelvét. Ilyen értelemben is szintézisteremtő költő volt. Mély szellemi, filozófiai, tudományos tájékozottság jellemzi. Gondolati költészetében lírává oldódik a széleskörű ismeretanyag, ez a költészet képes mindenkihez szólni.

Tiszta szívvel

 Nincsen apám, se anyám,

 se istenem, se hazám,

 se bölcsôm, se szemfedôm,



 se csókom, se szeretôm.

 Harmadnapja nem eszek,

 se sokat, se keveset.

 Húsz esztendôm hatalom,

 húsz esztendôm eladom.

 Hogyha nem kell senkinek,

 hát az ördög veszi meg.

 Tiszta szívvel betörök,

 ha kell, embert is ölök.

 Elfognak és felkötnek,

 áldott földdel elfödnek

 s halált hozó fû terem

 gyönyörûszép szívemen.

Korai költészetének talán leghíresebb verse az 1925-ben keletkezett Tiszta szívvel című verse. Az is hozzájárult a vers elhiresüléséhez, hogy megjelenése kihatott a költő további életére, hiszen egyetemistaként professzora, Horger Antal, megfenyegette, s azzal vádolta, hogy aki ilyen verseket ír, nem taníthatja az ifjúságot. A költő pályája kettétört, nem fejezte be az egyetemet. De a tanításról nem mondott le: „Én egész népemet fogom/ nem középiskolás fokon/ taní-/ tani” – írja a Születésnapomra című költeményében.

A Tiszta szívvel meghökkentő ars poetica. Az alig húszéves fiatalember léthelyzetének és az ebből fakadó életérzésnek pontos megerökítője, de ugyanakkor, a háború utáni fiatal nemzedék kilátástalan sorsát és az ellen tiltakozó lázadást is kifejezi. A költeményt nagyfokú személyesség jellemzi, hiszen a lírai én saját léthelyzetének leglényegesebb vonásait emeli ki. Teljesen magára maradt, nincsen a társadalomnak olyan értéke, melyet ő magáénak érezhetne. Ez a döbbenetes felismerés a vers felütésében fogalmazódik meg. A létige jelen idejű tagadó alakjának verskezdő pozícióba emelése és a „se” tagadószó hétszeri ismétlése a hiányt és a tagadást, minden öröknek hitt érték tagadását fejezi ki. Életrajzi elemek és a világnézeti fejlődés életrajza jelképes egységgé olvadnak a versben. 535d31f

Az első versszak, a vershelyzet, a hiány leltárbavétele, negatív leltár:  „nincsen apám, se anyám,/ se istenem, se hazám,/ se bölcsőm, se szemfedőm,/ se csókom, se szeretőm”. Németh Andor úgy látta, hogy a versnek két része, két felvonása van. Az első három versszak: állapotleírás, melyben nem mozdul az idő. Az utolsó szakaszban viszont felgyorsul, s egy kis balladát kapunk. A vers epikus elemei által rájátszik a Kádár Kata című népballadára: ahogy ott a szerelmesek szívéből növő virág összehajol, úgy itt is „halált hozó fű terem” a csak kívülállók szemében gyilkos fiatalember „gyönyörűszép”, azaz „tiszta szíve” fölött.

Elképzelhető egy másik tagolás is: az első hat sor állapotrajzához képest új egységnek tekinthető a második hat, amely a lírai én reakcióját jeleníti meg. A vers első fele kietlenül statikus, míg a második fele siváran drámai. Az első két versszak jelenidejű, tényrögzítő, míg a másik kettő jövőidejű és feltételes módot használ: szándékokat és fenyegetéseket tartalmaz.

A lírai én anarchisztikus szemben állást fejez ki a fennálló rend törvényeivel, lázadása fiatalos hitéből, erkölcsi tisztaságából, saját értékeinek tudatából fakad. A vers beszélője önmagát az igazság, a szépség és a tisztaság letéteményesének tekinti. Ezt csak úgy lehetséges, ha tettei nem önszántából fakadnak, hanem az ellehetetlenülő léthelyzetből kényszeresen következnek. A „halált hozó fű terem” sor a személyes lét kudarcából fakadó, a népi átokmondásokkal rokonságot tartó keserű ráolvasás. A zárlat, mely a lírai én jővőképének is fölfogható, értelmezhető fenyegetésnek, de felidézhet a lírai én sorsa iránti szánalmat, a vele való együttérzést is.

A verszárlat visszakapcsol a címhez. A „gyönyörűszép szívemen” jelzős szerkezet szinonimája a vers címének, és ugyanakkor zárttá teszi a költeményt, és nyomatékosítja a lírai én magartását. Feltűnik a költemény formafegyelme, mely a modern verstartalommal ellentétben áll.

Ez a formafegyelem megmutatkozik a hibátlan ritmusú (4/3 hangsúlyos magyaros ritmus) sorok, a népies formához illő páros rímek megválasztásában, amelyek fölerősítik a költeméy zeneiségét. A hangulatteremtésben ellentétező szerepük van, hiszen a könnyed, dallamos sorok súlyos üzenetet hordoznak.Formafegyelem és formabontás az avantgárd kísérletezés éveiben különösen szembeötlő lehetett. Radikalizmusa az izmusok törekvéseihez köti a verset. Amikor Ignotus a Nyugatba írt cikkében az avantgárd utáni új hullám mintadarabjaként méltatta a Tiszta szívvel-t, erre a kettősségre: modernség és formafegyelem sikeres összeegyeztetésére figyelt föl. Ignotus véleménye pedig jelentős mértékben orientálta József Attilát, aki 1927-től kezdve igyekezett minél teljesebben megfelelni ennek az igénynek, s költői életművét a modernség és a klasszikus formafegyelem követelményeinek egyszerre eleget tevő poétika jegyében építette föl.

Ringató

Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derűvel,
tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással.

A szerelem örök lírai téma az ősköltészettől napjainkig újbó és újból visszatér más formát, más alakot öltve. József Attila költészetében is visszatérő téma. Ő is a könnyed, dalszerű verstől az Óda bonyolult kompozíciójáig számtalan kifejezésmóddal kísérletezett. A kegyetlen őszinteség, amellyel önmagát és a világot vizsgálta szerelmi költészetére is jellemző. Vád és panasz, szeretet és gyűlölet, férfias gőg és gyermeki védtelenség, harmónia és diszharmónia felesel egymással szerelmes verseiben. E kettősség jellemzi a Ringatő című dalát, mely a megújított modern dal egyik legszebb példája. A klasszikus dallal szemben, mely egynemű életérzéseket szólaltat meg, József Attila dala egyszerre idézi meg a harmonikus, boldog szerelem pillanatát és annak lehetséges elvesztéséből fakadó fájdalmat.

A Ringató ugyanolyan talányos, játékos cím, akár az egész költemény. A vershelyzet egyszerre idézi fel a tavon himbálózó csónak látványát (ring a tó), és a ringatás bensőséges hangulatát. Felidézi az anyaöl emlékét, a gyermeknek anyjához fűződő ragaszkodását, hiszen a szó elsődleges jelentése éppen ezt a képet hívja elő. Nem véletelen a társítás, hiszen József Attila szerelmi költészetében többször is felbukkan az anyamotívum.

Már az első szava (a „holott”) is többféleképpen érthető. Mai jelentése: ‘jóllehet’, ‘bár’; de az is lehet, hogy a régi magyar költészetre utal vissza (Balassinál: holott kikeletkor) és úgy értendő: ‘ahol’; Szabolcsi Miklós pedig játékos hanghatásként értelmezi, a ringatás zenei aláfestéseként. Nem világos az sem, hogy ki beszél benne kihez. A költő tudatosan játszik rá mind a szavak, mind pedig a beszédhelyzet kétértelműségére. Ez a kettősség a költemény egészére vonatkozik, hiszen az első versszak csupa harmónia és öröm, a második viszont éppen e harmónia elvesztéséből fakadó szomorúság. A lírai én egy-két elemből építi fel a tökéletes boldogságot keretező és ugyanakkor megjelenítő természeti képet. E leírás díszletelemei a nád, a csobogás, a kékség és a tó. Az ég kékje, a tó szeíd hullámzása a boldog szerelemre emlékeztet.



A két strófa közötti szünetben mintha kimondatlanul is elsötétülne az égi kékség, s megsejtjük a lírai én érzéseinek zaklatottságát: a féltést, hogy elmúlik e derű s harmónia, s kedvese máshoz pártol. Az eufória megtörik, de a szerelem sugárzása tovább tart. A lírai én szerelmének igazi mélysége, hogy az őt elhagyó kedvesnek boldogságot kíván: „de az is ringassa/ ilyen ringatással”.  A szerelemben nemcsak boldog, hanem jó is lesz az ember, még akkor is, ha ez a jóság fájdalmat okoz neki.

A vers hangulatához igazodik a vers zeneisége. Nincsenek benne bonyolult képek. Ritmusképlete egyszerű (ősi hatos sorok), rímei természetesek, keresetlenek (félrímek).

Nem emel föl

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szivem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

 

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

Fiatal éveiben sokszor és sokféle formában szólt Istenről, majd kései lírájában (1935 után) talál rá újra: a nyugtalan, önvádaktól gyötört költő Istenhez fordul, hogy magáramaradottságát segítsen feloldani.

A vers bekapcsolható az istenes versek lírai hagyományába. Balassi istenkereső könyörgéseit, Ady megtépázott istenhitének verseit idézi föl.

A beszédhelyzet dialogizáló, melynek csak az egyik hangját halljuk. A versbeszéd könyörgő, panaszos. Jellemző a felszólító mondatformák gyakorisága, mely az  ószövetségi panaszzsoltárok hangját idézi föl.

A panaszzsoltárok, jeremiádok általános jellemzője, hogy feltételez egy megszólítót és egy megszólítottat. A megszólított az Isten, a megszólító maga a lírai én. A versben megszólaló lírai én  feltétlen bizalommal fordul Istenhez, akitől a segítséget várja.

A költemény felütésében a lírai én léthelyzetének kilátástalanságát vallja meg. A „nem”, „már”, „sem” időhatározó és a tagadószavak kifejezik azt a helyzetet, hogya lírai én már valamennyi lehetőséget számbavett, és „kegyetlen árva”-ságában csak Isten maradt egyedüli menedéke. A gyámolításra szoruló lírai én önmagát gyermekien elesettnek, személyiségét és a világot minden rend nélkülinek tapasztalja. A „sár” metafora és az egyes szám első személyű „belenehezültem” állítmány a személyes lét egyedül megoldhatatlan válságát jelzi. E helyzetből való menekülés kettős szereplehetőséget kínál: a dacos lázadást és az istenhez való menekülés gesztusát. Ez a kettősség a szöveg hangulatiságára is kihat.

A világtól való különállás dacos lázadása, és ugyanakkor a valahová, a valakihez tartozás vágya szólal meg a második versszakban. Úgy véli, hogy eddig maga próbált boldogulni a világba. Sorsának, életének kínjait maga viselte, s talán a világ szenvedéseit is magára vette, de a továbbiakban erre már képtelen. Könyörgésében épp ennek az állapotnak a megszűntetését várja Istentől: „most már te őrködj énfelettem”. Utolsó kérésének „Vizsgáld meg az én ügyemet” időhatározói mellékmondata, amely egyben a vers zárósora: „mielőtt magam feláldoznám” – elárulja, hogy az isteni gondokat magára vett beszélő önkéntes áldozatra készül. Ugyanakkor utal arra, hogy ezt a fenyegetést Isten igazságtevése talán még elháríthatja: „Vizsgáld meg az én ügyemet,/ mielőtt magam feláldoznám.”

A költemény különös hitelét az adja, hogy e tragikus jóslat, az önfeláldozás két évvel később beteljesedik.

Reménytelenül

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -

A magát mindenséggel mérő költő pályájának csúcsán, a harmincas évek elején, rátalál önálló hangjára, és kialakítja a sajátosan rá jellemző verskompozíciós elveket: mindig valamilyen konkrét szemléleti képből kiindulva jut el az általános, elvont gondolat szintjére, azaz a meditációt, a folozófiai eszmefuttatást valami konkrét, tárgyias képből bontja ki. Ez a versépítő módszer jellemző a tárgyias intellektuális stílusra. Ekkor bontakozik ki sajátos képrendszere, amelynek visszatérő motívumai a fagy, a hideg, a fa, az éjszaka, a csillagok. Ezekre a motívumokra épül az emberi lét lényegét kereső gondolati verse, a Reménytelenül is.

A költemény alcíme „Lassan, tűnődve” a zenei tempójelzésre emlékeztet utalva a versgondolat megfontolt megszületésére, ugyanakkor sugallva a versolvasás kívánt tempóját.

A vers címe, alcíme, szövege  hangulatilag és gondolatilag egymást erősítik, és kölcsönösen felidézik.

Elégikus lemondást sejtet, s a költemény egésze a beletörődést mintázza meg.

A vers felütése az általános emberi sors végső tapasztalata felől indítja a meditációt. Erre utal a lírai én hiánya, személytelensége, s az általános alany értékű „ember” személyébe való helyezkedés: „Az ember végül homokos,/ szomorú vizes síkra ér”. A metaforikusan értelmezhető tér a világ, az élet és a lélek kietlen, sivár vidéke. Olyan hely ez, ahonnan a tudat önmagára reflektálhat, ráeszmél az élet végességére. A szemlélő alapvető léthelyzete a magány. Magatartása az illúzióktól mentes szemlélődés. Míg az első versszak az álatlános emberi felől közelíti meg a lét nagy kérdéseit, a második versszak már a személyes, egyéni léthelyzet feltárása: „Én is így próbálok csalás/ nélkül szétnézni könnyedén”.

„Ezüstös  fejszesuhanás/ játszik a nyárfa levelén” fa motívuma a lírai én sorsszimbólumává válik. A nyárfa leveleihez társított ezüstös fejszesuhanás a személyes lét végességét és veszélyeztettségét sugallja. Az ezüst színhatás hidegsége az egész versre jellemző, s mintegy előkészíti a záró versszakban megjelenő kozmikussá tágított magány érzetét. A záró versszak egyetlen komplex kép, melynek fő motívumai az „ ág”,  a „szív”,a „csillagok”. Az előbbi kettő a parányira, az emberire, a mikrokozmikusra utal. A szív metonímiához az „ül”, „vacog” társításával a lírai én, ugyanakkor a madár (mint lélekszimbólum) képét asszociáljuk.


A „csillagok” motívumához az előbbiekkel szemben a kozmosz, az univerzum, a mindenség borzongató magányát asszociálhatjuk. A mikrokozmosz és a világmindenség közti arányok végletessé nőnek. A lírai én ebben a végtelen univerzumban láttatja magát. A szorongó létállapotot csak a csillagvilág szelíd szemlélődése, megrendült részvéte oldja fel némileg. Ezt az érzést erősíti fel a csillagok megszemélyesítése, benne a lírai én meghallja, átéli a világ csendjét.

A tér végtelenné tágult, s vele együtt a vers első részében még emberi léptékű tér és idő mitikussá tágul a vers végére.

Talán eltünök hirtelen...

Talán eltünök hirtelen,

akár az erdőben a vadnyom.

Elpazaroltam mindenem,

amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet

szem-maró füstön száritottam.

Bánat szedi szét eszemet,

ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát

a vágy, mely idegenbe tévedt.

Most rezge megbánás fog át:

várhattam volna még tíz évet.

Dacból se fogtam föl soha

értelmét az anyai szónak.

Majd árva lettem, mostoha

s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont

szabadnak hittem és öröknek

és most könnyezve hallgatom,

a száraz ágak hogy zörögnek.

József Attila életművének egyik utolsó darabja ez a költemény, mely 1937 novemberében nem sokkal a költő tragikus halála előtt keletkezett.

A vershelyzet a személyiség torokszorító eljelentéktelenedésének megjelenítése: „Talán eltünök hirtelen, / akár az erdőben a vadnyom.” A verset elégikus hangnem uralja, a lehetőségek eljátszását a három idő - a jelen, a múlt és a jövő - szembesítésével tárja fel a lírai én. Időszembesítő, illetve „létösszegző” vers.

Az idősíkok szoros ok-okozati rendbe illeszkednek. A vers középpontjában a lírai én élettörténete áll, ennek epikus elemeiből építkezik. Az időben való meghatározottság központi szerepét jelzi az időhatározó szavak gyakorisága, például: „már”, „most”, „korán”, „soha”, „majd”.  A szöveg jövő idejű kijelentéssel indul és jelen idejű kijelentéssel zárul, a közbeeső mondatokban a múlt idő dominál. A jövő a halálnál is teljesebb megsemmisülést jelent a lírai én számára, a múlt pedig mulasztások és bűnök sorozataként jelenik meg. Mindkét idősíkhoz egyaránt negatív hangulat társul. Nemcsak egymást határozzák meg kölcsönösen, hanem a jelent is, amelyben számára nem marad más, mint az életút csődjével való könyörtelen számvetés.

A „Talán” módosítószóval indító feltételes jelentéstartalmú mondat a lírai én megszűnését helyezi kilátásba. A hasonlat (Talán eltünök hirtelen,/ akár az erdőben a vadnyom) természeti képből építkezik, s ezáltal a halál inkább a természetbe, a mindenségbe való beolvadást jelöli. A költőnek így sikerül feloldania a megsemmisüléstől való féllelmet, feszültséget, s rezignáltan elégikussá tennie az elmúlás fájdalmát.

Az alapvető problémája a lírai énnek a személyiség megvalósításának elmulasztása, amiért valamiképpen ő maga is felelős, jóllehet a felsorolt bűnök súlytalanok vagy magyarázhatók. Úgy érzi, soha nem azt tette, amit tennie kellett volna: „elpazaroltam mindenem”, „Dacból se fogtam föl”, „kiröhögtem az oktatómat”. Az „anyai szó” és az oktató elutasítása, az alapvető emberi kötődések hiányát jelzik, a lírai én végleges magára maradottságát.

A záró versszak képi szinten visszatér a vers felütéséhez „...erdőben a vadnyom”, s  az utolsóban a „zöld vadon” az erdő metaforikus, szimbolikus képét erősíti fel. A „zöld vadon” az ifjúság létminőségében korlátlannak hitt lehetőségeire utal, melyek utóbb egy megélt élet után már csak illúziónak, gyerekes hitnek bizonyulnak. Azért is válik a „zöld vadon” száraz, zörgő ágakká. Kiemelt szerepe van a jelzőhasználatnak, nemcsak hangulatkeltő, hanem jelentésképező szerepük van, széles asszociációs lehetőségeket kínálnak: „bimbós gyemektestem”, „szem-maró füst”, „rezge megbánás”.

„Ifjúságom, e zöld vadont / szabadnak hittem és öröknek” - a vers legszebb, nosztalgikusan megidézett képe, amelynek utólagos illúzióvá nyilvánítása akár a lírai én büntetésének is felfogható.

Harmatocska

Guggolva ringadoz
a málnatő, meleg
karján buggyos, zsíros
papíros szendereg.

Lágy a táj, gyöngy az est;
tömött, fonott falomb.
Hegyek párája rezg
a halmokon s dalom.

Hát dolgoztam híven,
zümmögve, mint a rét.
Milyen könnyű a menny!
A műhely már sötét.

Fáradt meg együgyü,
vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fű
és mint a csillagok.

A költemény címe a Harmatocska, becézett formában egy kis harmatcsöppet idéz föl, amely éppoly gömbölyű, mint az ég, éppoly gyöngyszerű, mint az est, mint azok a természetelemek, amelyekből a vers építkezik.

Szabolcsi Miklós úgy határozza meg műfaji szempontból a verset, hogy ez egy „táj-dal”. Dalszerűsége első pillantásra feltűnik. Könnyed, harmonikus életérzést sugároz, ritmusa és rímelése zenei hatást keltenek. Tájversjellege mellett is lehet érveket hozni, mert valóban egy tájék atmoszféráját, kellékeit sorolja föl a szöveg.

A szemlélő közelképből indul ki, és aztán tágul a horizont, s feltűnnek a vers valóságelemei: a környező hegyek, völgy, halmok.

Az első strófája bensőséges képzetnek ad alakot. A strófa József Attila egyik visszatérő témáját tartalmazza: az anya gyermekkel képzetet: „Guggolva ringadoz/ a málnatő, meleg/ karján buggyos, zsíros/ papiros szendereg”. A ringatás fontos összetevője a bensőséges anyaképnek.

A tárgyi elem, a látvány: zsíros papír a málnabokron. Esztétikai minősége a rút. A megszemélyesítés: anya gyermekével a karján esztétikailag pedig a szép pólusa felé gravitál. Ami a rútnak és a szépnek elegyéből létrejön, azt hívja az esztétika groteszknek. József Attila gyakran ironikussá torzítja a tiszta szépséget, hogy groteszket hozzon létre.

A Harmatocska első strófája is jól mutatja ennek az áttűnési technikának a lényegét.

A málnatő a papirossal nem egyszerű megszemélyesítés, amelyben a látvány másodlagossá válik a belőle kiépült emberi alakhoz képest, hanem a tárgyi világ megőrzi fontosságát, önálló értékét, s így kettős látás jön létre, két egyenrangú, egy gyökerű, de kettéágazó képnek jutunk a birtokába. Mindvégig látjuk a málnatövet, és csak átdereng rajta a gyermekét ringató anya. Nyelvileg úgy jár el a költő, hogy keveri a növényi, illetve tárgyi világra vonatkozó szavakat az emberre jellemző nyelvi elemekkel. A guggolás emberi tulajdonság. A ringadozás éppúgy jelentheti a szélfútta bokor jellegzetes mozgását, mint az anya tevékenységét. A „karján” az ágak megszemélyesítése, hiszen karja csak az embernek lehet vagy az ember által készített tárgyaknak. Ráadásul ez a kar meleg, mint az emberi testrészek. A „buggyos, zsíros” elsődlegesen a papiros jelzői, de másodlagosan jól érzékeltetik a bebugyolált csecsemőt is. A szendergés azonban megint csak emberhez kapcsolható állapot. József Attila tehát nyelvileg mesterien összefonja a növényi és az emberi létszférát.



A második versszakban is a nominális stílus dominál. Ige itt sincs, csak névszói állítmány: „Lágy a táj, gyöngy az est”. Ugyanez a nominális mondat bukkan föl a harmadik strófa második két sorában: „Milyen könnyű a menny! / A műhely már sötét.”

A „Lágy a táj, gyöngy az est”, leírásnak is tekinthető, és akkor a gyöngy egy halvány, fehéren csillogó szín megjelölése, s a gyöngyszínű helyett álló rövidítésnek fogható föl.

A gyöngy tehát itt több, mint szín: a maga gömbölyű, dekoratív tárgyi mivoltában szerepel az est állítmányaként. Ezzel az állítmánnyal valami nagyon magasztalót tudtunk meg az estről, mint amikor valakiről, akinek jól megy a dolga, azt mondjuk: „Gyöngy élete van.” A gyöngy szót a népnyelv is magasztaló, becéző kifejezésként használja: „Gyöngyöm, bogaram.”

  A „gyöngy” és a „lágy” az adott szerkezetekben inkább arra szolgálnak, hogy az estet és a tájat egyetemes összefüggésekbe emeljék.

A mennyről is ugyancsak nominális stílusban szól: „Milyen könnyű a menny.”

A Harmatocska lírai énje otthon érzi magát a világban, és egy olyan világot mutat fel, amelyben otthon érezhetjük magunkat. Ebben a világban, amelynek szerkezete egyszerű, átlátható, a táj lágy, az est gyöngy, a menny pedig könnyű.

A vers voltaképpeni tárgya az én és a világ harmonikus viszonyának megragadása.

A második strófa második két sora egy érdekes stíluseszközt, a közölést alkalmazza: „Hegyek párája rezg / a halmokon s dalom.” A két sorvégi mondatrész közrefogja – »közöli« – azt a harmadikat, amellyel mindkettő egyforma mondattani viszonyban áll.”

Ez a stíluseszköz nem öncélú, hanem ennek révén közelebb férkőzhetünk ember és világ harmóniájának titkához. A lírai alany ugyanis, aki otthon van ebben a világban, a „dalom” metonímia révén, mely magára a lírai énre utal, mintegy beleolvad a környezetbe. Erre utal a rét hasonlat is, hiszen a lírai én is úgy „dolgozik”, úgy alkotja a verset, annyi színből, annyi hangból szövi össze a verset, akár a rét zenéjét alkotó zümmögő apró élőlények.

A második hasonlat talán bonyolultabb, mint az előbbi. A József Attilánál gyakori eljárás, a mikro- és makrokozmikus összekapcsolása itt valósul meg. A mikroszkopikus tájelem, a fű, és a vele intim közelségbe hozott makrokozmikus, a csillagok: „s reszketek, mint a fű/ és mint a csillagok”. Más verseitől eltérően a két hasonlat itt nem a lírai én magányát, elidegenedését fejezi ki, hanem a mindenségben való feloldódását fejezi ki.

A ringadozás, a rezgés, a reszketés és a zümmögés egyaránt kétféle létező: a természeti és az emberi szféra között közvetít, köztük teremt egységet. A megnyugvás jellegzetes mozgása ez: nem egyirányú, előretörő, hanem egy helyben maradó aktivitás, de aktivitás, elevenség. A vers minden legkisebb eleme is tehát harmóniát sugall. Ember és világ harmóniáját.

A Harmatocska univerzuma idilli világ, amelyben az ember a fű és a csillagok között, mindkettővel egylényegűen, mindkét vonatkozással harmóniában létezik. Ez az ember éppoly egyszerű, átlátszó, rendezett, mint a világa.

Hymnusz a borhoz

Bor, te dús örömelixír,
Bor, te táltos rőt pogány,
Csók az Élet ajakán,
Kedvesemnek várva vitt hír.

Vérem forrjon véled össze,
Bor, te férfikor teje,
Mindeneknek elseje,
Torkom érced hadd fürössze.

Bor, te ünnep ékes gyolcsa,
Május hímes köntöse,
Víg tüzek víg kürtöse,
Őserők tüz-istenkorcsa.

Bor, ma téged megrabollak,
Mellem érted döng s tüzel,
Bor, téged vasárnapollak.

Bor, ó égjünk, égjünk együtt el!

A vers címe két műfajcsoportba is besorolja a költeményt. Egyrészt a himnusz, másrészt a bordal kategóriájába: a borhoz himnikus hangnemben szóló dicsőítés. Profán himnusz. A bordal népi líránk egyik műfaja, borozás közben énekelt dal, mely az italt dicséri, fogyasztására biztat, és csapongó gondolatmenetű, komoly vagy tréfás módon fejezi ki a mámoros hangulat által kiváltott érzelmeket, gondolatokat. A magyar bordalban a közép- és újkori diákdal továbbá a falusi kántorok, verselgető kisnemesek, főként pedig a népies költők (Csokonai, Petőfi) hatásával kell számolnunk.

József Attila verse rájátszik a bordal hagyományára, s ugyanakkor a himnusz műfaji sajátosságaira is, hiszen költeményében fölfedezhetők a  görög lírából áthagyományozódó műfaj szerkezeti sajátosságai: a megszólítás, a tárgy megnevezése; az érvelő rész és a zárás, azaz visszatérés a felvetéshez. Ezt a szerkezeti megoldást, amit ABA-formának szokás nevezni, József Attila költeményében is fölfedezhetjük.

A bor életelixír, a halhatatlanság itala; az igazság, a vidámság és a termékenység szimbóluma. A „föld vére”, az életerő, az emberfölötti energia kifejezője. Tűzként és vérként is értelmezhető. A versben a bor és a tűz központi metaforák.  A bor és a tűz az univerzum két nagy hatalma. Jelképezik az isteni és emberi természet összeolvadását vagy az emberivel láthatatlanul összekeveredő istenit.

A tűz ősmotívum, A szerelem, a házasság szimbóluma. Az összes egyetemes motívum, mint a szél, a víz, a tűz az eső a lelket is szimbolizálja. A szárnyaló lendületű költemény a bor megszólításával indít. Metaforasorban köszönti: „dús örömelixír”-nek, „táltos, rőt pogány”-nak, „Csók”-nak, „várvavárt hír”-nek nevezi. A metaforák azonosító elemei hangzásukkal és jelentésükkel az antikvitás korát idézik meg, és áttételesen Bacchus, Dionüszosz mámoros ünnepeinek hangulatát idézi meg.

A második versszakban a vér és a bor vörös színe által összemosódik emberi és elemi. Erre rájatszik a „vérem”, „véled” alliteráció, fölfokozva a költemény zeneiségét. „Vérem forrjon véled össze” óhaj a lírai én azonosulási vágyát fejezi ki ezen őserővel. Az isteni átlényegülés révén az alkotás mámorát éli át a lírai én. Az alkotó jelképévé válnak az olyan metaforák, mint a „táltos”, a szó hatalmának birtokosa, „az őserők, tűz-istenkorcsa”, „víg tüzek víg kürtöse”, és az „érced torkom hadd fürössze” metonímia. A kürt és az érc hangzásuk révén a dal, a vers isteni eredetére utalnak.

A verszárlatban felerősödik az istenivel való egylényegűség gondolata: „Bor, ó égjünk, égjünk együtt el!” – ugyanakkor kifejezi, hogy az alkotás mámorító de önemésztő tűz is.

A vers fokozásra épül, mely a tűzhöz kapcsolódó képekből bomlik ki. Minden versszakban föllobban ez a tűz a „csók”, „forrjon”, „tüzel” és  az „égjünk” szavakban. A vers hangulatilag kapcsolódik a himnusz műfajához, hiszen magasztos, ünnepélyes, dicsőítő.

    

Találat: 5332