|  | ||||||||
|  | ||||||||
| | ||||||||
| | ||||||||
 |
kategória |  |
||||||||
|
|
||||||||||
 |
 |
|
|
|
|
|
||
|
|
DRÁMAI KÖLTEMÉNY
Szempontok:
műfaj: kevert műfajúság, líraiság előtérbe helyezése, cselekmény háttérbe szorulása, filozofikus jelleg, belső vita, műfaji sajátosságai
kérdésfelvetés, kérdéskörei: az emberi lét célja, értelme, az eszmék elérésének lehetőségei
eszmék: megjelenített eszmék (boldogság, szabadság, 727f51h szeretet stb.), szerepe a történetalakításban, megjelenési formái, módja (motívumok, jelképek), képviselői (történelmi, bibliai, mesei szereplők)
szereplők: rendszere (segítői, akadályozói a boldogságkeresésben, az élet értelmének a keresésében), hősök életeszményei
szerkezet: a kompozíciót megteremtő elv (ciklikusság, ellentétezés), indító és záró jelenetek szerepe
tér és idő: események tere és ideje, jelképesség
jelképesség: tér és idő, cselekmény, motívumok, főhősök
nyelvezet: képszerűség
gondolatiság és líraiság a párbeszédekben, monológokban
Műfaj
A drámai költemények vagy emberiségköltemények általában az egész emberiség vagy az emberi lét általános sorskérdéseit jelenítik meg, s alapjuk általában valamely mitikus történet, tehát részben a korábbi évszázadokban keletkezett történetek újraértelmezései is. Madách műve a romantikus világdrámák vagy emberiségköltemények sorába illeszkedő alkotás. Többek között Goethe Faustjával, Byron Káinjával, Shelley A megszabadított Prométheusz című alkotásával, valamint Vörösmarty Csongor és Tündéjével tart szoros rokonságot.
A műfajnak megfelelően Az ember tragédiája is egyszerre mutatja fel a műnemek jellemzőit. Az elbeszélt történetben az epikusság jegyei figyelhetők meg. Ugyanakkor szembetűnő a tényleges drámai akciók visszaszorulása, valamint a líraiság előtérbe kerülése. Az alakok jelképessége (a szereplők egy-egy eszme megtestesítői), valamint a mozaikos szerkesztés a líraiság és a gondolatiság erőteljes jelenlétére utalnak. Ezzel szemben a drámaiság sajátosságait őrzi a cselekvéssor, amely párbeszédekkel és monológokkal halad előre.
Kérdésfelvetés
Madách műve az emberi lét alapvető kérdéseire keresi a választ. Legáltalánosabban arra, hogyan határozható meg vagy meghatározható-e az ember helye a világban, mi adhat létének célt és értelmet. Létezik-e szabad akarat, és ha igen, miben áll az ember döntési szabadsága? Választhat-e tetteivel a bűn és erény között? Továbbá, meddig terjed szabadságának határa, és mi az, ami már nem tartozik az emberi illetékesség körébe?
Szerkezet
A mű egyes jelenetei csak lazán függnek össze, sem időben, sem térben nem kapcsolódnak közvetlenül, folyamatosan egymáshoz. A mozaikos szerkezet egységét a központi helyzetbe állított drámai hős teremti meg.
Térszerkezet
Az ember tragédiája tizenöt színre tagolódik, tehát nem követi a felvonások szerinti hagyományos drámai építkezést. A színek keretszínekből (1-3; 15) s álomszínekből (4-14.) állnak. A keretszínek helyszíne a tapasztalaton túli, normaadó világ, az álomszínek színtere a Föld (valójában Ádám tudata), ez a normakövető szint. A földi színek sora kiterjed az űrjelenetre (13.). Ezt nyomatékosítja, hogy ez a terület a Föld szellemének hatáskörébe tartozik, aki itt jut másodszor fontos szerephez.
Időszerkezet
A térszerkezethez hasonlóan a műben az időviszonyok is osztottak. A mennyekhez az Úr és Lucifer szavai szerint a végtelen idő tartozik. A drámai cselekmény indulásának konkrét ideje a teremtés befejezésének mozzanata. A normaadó szféra örök idejével szemben az emberpár létéhez a mitikus idő kapcsolódik. A földi szférában viszont - a történelem és az egyes ember szintjén is - a véges idő érvényesül. Ádám a teremtés és kiűzetés utáni, valamint az emberi történelem tényleges kezdete előtti idő határhelyzetében álmodik. Eszerint az álomszínek cselekménye a végtelen idő folyamatának egy kinagyított időpillanata.
Cselekmény
A mű drámai cselekménye két, egymással összefonódó szálon bontakozik ki. Az egyik cselekményszál az Úr és Lucifer vitájának történetét viszi színre, a másik Ádám férfivá érésének, "felnövekedésének" történetét. A bibliai anyagot Madách a mítoszok szellemében alkotja újra. Az Úr és Lucifer küzdelmét tematizáló cselekményszál a létezés legáltalánosabb keretét: a létezők világának (anyag) és az eszme létezésének síkját jeleníti meg, és a bibliai Teremtéstörténetet formálja újra. A cselekményszál három fázisa az Úr és Lucifer összecsapása, az Úr veresége és eltűnése a világból, majd az Úr dicsőséges visszatérése. Mivel azonban az Úr és Lucifer küzdelme csak a földi szférában dőlhet el, perükben Ádámot hívják döntőbírául. Bár ebben a vonatkozásban Ádám szerepe alárendelt, eszköz jellegű, a "döntés" feladata felnőttet, férfit kíván. Így fonódik össze a két cselekményszál.
Szereplők
A drámai költemény szereplői a normaadó vagy normakövető szinthez való tartozásuk, valamint egymáshoz való viszonyuk mentén értelmezhetőek. A mű szereplői közül az Úr, valamint az angyalok kara és a főangyalok (beleértve Lucifert is) tartoznak a normaadó szférához. Ádám és Éva a földi, a normakövető szint képviselői.
Az Úr. Az Úr alakja az angyalok karának és a három főangyalnak az első színbeli, valamint az Úr és az angyalok karának utolsó színbeli megszólalása alapján jellemezhető. Az első színben megidézett teremtéstörténet szerint az Úr maga a teljesség. Olyan eszmei képlet, amelyben az ellentétek (fény-árnyék, büszkeség-szerénység, gyenge-erős, fenyegető-védelmező, véges-végtelen stb.) kiegyenlítik és egy magasabb harmónia jegyében feloldják egymást. A főangyalok szerint az Úr megtestesíti az Eszmét (abszolút szellem, értelem), az Erőt (mozgás, változás, dinamizmus, akarat) és a Jóságot (erkölcsi tökéletesség, gondviselés, kegyesség, érzelem). Az álomszínekből hiányzik az Úr, csak Éva homályos paradicsomi emlékei és a fényszimbolika (pl. a londoni szín végén a glória) jelzi a jelenlétét. A 15. színben dicsőségesen megjelenő Úr kijelöli az ember illetőségi körét a tudás és a hit vonatkozásában. Ugyanakkor az ember által kiküzdött tudás miatt sem az Úr, sem Ádám nem térhet vissza Isten és Ember eredeti viszonyához.
Lucifer. Lucifer önmagában nem, csak az Úrhoz való viszonyában értelmezhető. Ezt a viszonyt a két szereplő különbözőképpen fogalmazza meg. Az Úr Lucifert is a teremtett világ részének, tehát neki alárendelt erőnek tekinti. Lucifer ugyanakkor az Úrral való egyenrangúságát állítja, és önmagát a teremtésben részes erőnek tünteti fel. Az Úr nem semmisíti meg a lázadó főangyalt, s ezzel elismeri a tagadásnak, mint az egyik normaképző elvnek a szerepét a világ működésében.
Ádám. A normakövető szint szereplői csak az égi szférához, vagyis az Úrhoz és Luciferhez való viszonyukban jellemezhetők. Ádám a teremtés legnagyszerűbb eredménye. A teremtett anyag, amely képes az öntudatra. Álomutazása során a tökéletes teremtés földi megvalósításának eszméje vezérli, ezért válhat a luciferi tagadás eszközévé.
Jelképesség
a cselekményben: a bibliai anyagot Madách a mítoszok szellemében alkotja újra. Az Úr és Lucifer küzdelmét tematizáló cselekményszál a létezés legáltalánosabb keretét: a létezők világának (anyag) és az eszme létezésének síkját jeleníti meg, és a bibliai Teremtéstörténetet formálja újra.
A szereplők: Ádám létének és személyiségének kiteljesítéséért vívott küzdelme és sorsa általában az emberi törekvéseket és sorsot képviseli. A szereplők nem drámai értelemben vett jellemek, azaz hús-vér emberek, hanem jelképes alakok, egy-egy eszme, gondolat megtestesítői. Így az Úr a FŐJÓ, Lucifer a TAGADÁS, Ádám a KÜZDÉS, Éva a SZERETET elvének megtestesülései.
Találat: 8456
