online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia
Gazdaság
Gyógyszer Kozmetikumok Sport
Irodalom
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

Bevezetés a betegség értelmezésének filozófiajaba

gyógyszer

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
A rostokról és a cukorbetegségről az aloe vera termékek tükrében
A JOGI SZABÁLYOZÁSSAL KAPCSOLATOS MEGÁLLAPÍTÁSOK
A has
Köszvény ( Arthritis urica )
Életmódvaltas II
Az erdei gyümölcsök génmegőrzése, különös tekintettel a Pyrusokra
Az aloe mint legalis teljesítményfokozó
A kéz
Szív és a perikardium, Keringés, Nyirokrendszer
Homoktövis Hippophae rhamnoides
 
 

Bevezetés a betegség értelmezésének filozófiájába

1. Értelmezés és értékelés

Az első könyv címe (szó szerinti fordításban: A betegség mint út, németül Krankheit als Weg) bizonyos félreértésekhez vezetett. Amit mond, azt mi kizárólag szó szerint és értékelés nélkül gondoljuk. A betegség - járható út, önmagában véve se nem jó, se nem rossz. Egyedül az érintett személytől függ, hogy mit kezd vele. Számos beteggel volt alkalmam együtt átélni, ahogy tudatosan végigment ezen az úton, és visszatekintve képes volt levonni azt a következtetést, hogy "súlyfeleslege", "szívinfarktusa" vagy akár a "rákja" is nagy eséllyé vált a számára. Ma már feltételezhetjük, hogy Ávilai Szent Teréz életében a szívinfarktus volt az, ami őt későbbi útjára vezette. Hildegard von Bingenről pedig tudjuk, milyen szoros összefüggés volt migrénes fejfájásai és látomásai között. Egészen biztos, hogy ez a két nagyszerű ember elfogadta azt az üzenetet, amelyet betegsége hozott a számára, és példásan átültette a saját életébe. Pontosan ez az Út a teljességhez (Betegség mint út) célja: hogy tanuljunk a saját tüneteinkből és fejlődjünk általuk.

Komoly félreértésre utal tehát, ha valaki ezzel az elmélettel és a benne rejlő filozófiával visszaélve értékítéleteket alkot másokról. Az ezoterikának semmi köze a bűnbakképzéshez. Mint ahogy az első kötetben részletesen kifejtettük, bűnbakkeresés helyett abból indulunk ki, hogy minden ember alapjában véve bűnös, mivel kivált az egységből. Az, hogy az ember bűnössé válik, nem a mindennapi életben elkövetett kisebb vagy nagyobb hibák következménye, hanem egy alapvető hibáé. Az ember eredendő bűne annak következménye, hogy kilépett a paradicsomi egységből. Az ellentétek világában való lét szükségképpen tele van hibákkal, és arra szolgál, hogy megtaláljuk az egységhez visszavezető utat. Minden hiba és minden egyes kórkép a tökéletességhez hiányzó elemekre világít rá, és ezzel ad esélyt a fejlődésre.


Ha valaki arra használja a betegségek értelmezését, hogy egy másik emberről értékítéletet mond, ez arra utal, hogy az illető személy több szempontból is félreértette az oivasottakat. Ez az elmélet semmilyen indítóokot nem szolgáltat a bűnbakkereséshez. Egyrészt az eredeti bűn közös, a felelős kiderítéséhez nincs szükség emberi közreműködésre. Másrészt legalább annyi okunk lenne arra, hogy szívből gratuláljunk a betegnek a betegségéhez, hiszen ez remek lehetőségeket rejt magában az érintett személy fejlődésére és tanulására. Az úgynevezett "primitív népek" ebből a szempontból jóval előttünk járnak. Ok azt tartják, hogy a betegséggel a sors szólt bele az életünkbe, és készségesen el is fogadják ezt, gondolván, így lehetőséget kaptak arra, hogy bizonyítsanak. Számos olyan törzs van, amelyikben a leendő sámán egyenesen vágyik arra, hogy megkapja a beavatási betegséget. Ez a betegség az egyedüli dolog ugyanis, ami a tapasztalatszerzés új területeire vezetheti őt. Egyes helyeken olyan következetesen ragaszkodnak ehhez a gondolathoz, hogy egy gyógyító csak azokat a betegségeket gyógyíthatja, amelyeket testileg és lelkileg már ő maga is átélt. Ha a gyógyítót a belső világok lélekvezetőjének tartjuk, akkor neki, akárcsak egy idegenvezetőnek, az illető vidéket már azelőtt meg kell ismernie, mielőtt odavinné a turistákat.

Nálunk ennek a gondolatnak csak a nyomai lelhetők fel. Egy pszichoterapeutától végül is joggal várhatjuk el, hogy mind a saját, mind a kollektív lelki tájakat alaposan bejárja és tudja, hogy hová kíséri el a betegeit.

Teljesen értelmetlen tehát valakinek csak azért szemrehányást tenni, mert rá is érvényes a mindannyiunkat összekötő és alapvető tény, hogy az ember megbetegszik, hogy ebből az alkalomból egy nehéz tanulási időszakot kell átélnie, és ennek megfelelően lehetőséget kap a fejlődésre. Ha valaki mégis a negatív értékítéletek mellett marad, akkor annak a "betegség mint út" koncepciójához semmi köze. Nem ez az elmélet motiválja őt, hanem az, hogy szeret másokat bántani.

Aki fegyverként használja a mutatóujját, és mások kórképeit értelmezve vádlón mutogat rájuk, vagy pedig saját magát vádolja a betegsége miatt, az többek között azt is elárulja, hogy az egész elméletet úgy, ahogy van, félreértette. Ha visszaél az értelmezéssel, és arra használja fel azt, hogy vádoljon másokat, például azzal a felkiáltással: "Azért van székrekedésed, mert olyan fösvény vagy!", akkor félreismeri az összes betegség árnyéktermészetét. Az árnyék az érintett személy számára a definíció értelmében tudattalan. Pontosan ezért van az, hogy az így megvádolt ember az értelmezést sem tudja elfogadni. Ha tudná, hogy fösvény, akkor semmi oka sem Ienne arra, hogy székrekedése legyen. Senkinek sem lehet szemrehányást tenni az árnyékáért. Épp ellenkezőleg, létünknek e legnehezebb témájával kapcsolatban a lehető legóvatosabb bánásmódra van szükség. Ahhoz, hogy kis lépésekben és a saját ütemében fedezze fel az ember, vajon milyen kapcsolata is van a betegségben kifejeződő ténnyel, ahhoz minden erejére szüksége van, és ehhez a környezetétől is meg kell kapnia a megfelelő segítséget. Ezt pedig a minősítés legalább annyira hátráltatja, mint amennyire az értelmezés segíti.

Aki saját magát vádolja a betegségéért, az félreismeri a betegség nyújtotta fejlődési lehetőségeket. Ha a lelki síkig hatolva vizsgálunk meg egy betegséget, az sem az eredendő bűnt, sem az előállt probléma konkrét tényeit nem változtatja meg. Ezzel se jobb, se rosszabb emberré nem válunk, csak a tudásunk és felelősségtudatunk 919h72j lesz nagyobb. Ha nem veszünk tudomást erről a tudásról és a vele járó felelősségről, akkor alig változik valami, marad minden a régiben. Ha ezzel szemben vállaljuk a felelősséget a saját sorsunkért, akkor a betegség eséllyé válik számunkra, és lehetővé teszi, hogy válaszolhassunk mindarra, amire a saját mintánk utal.

Az eljárás mindazonáltal egyáltalán nem nehéz. A testünk szintjén mindannyian tudjuk értelmezni a bajunkat. Mindenki oda tud bökni a mutatóujjával arra a helyre, amelyik panaszokat okoz neki. Ennek a könyvnek az a célja, hogy segítsen megtalálni az összefüggést a testünkben megtapasztaltak és lelkünk között. Régen ez éppolyan magától értetődő volt, mint amilyen nyilvánvaló manapság az, hogy rá tudunk mutatni, rrii höl fáj. Arról van szó, hogy átvitt értelemben az ujjunkat bele kell dugnunk a sebbe. Ehhez pedig bátorságra van szükség, de azért nem olyan nagyon sokra, hiszen a seb már amúgy is ott van. Nem akkor keletkezik, amikor rátesszük az ujjunkat, ettől pusztán csak jobban tudatosul. Hosszú távon pedig éppen ennek a bátor lépésnek köszönhetően kapja meg a Iehetőséget arra, hogy begyógyuljon.


2. Vakság önmagunkkal szemben és a kivetítés

Nem mások betegségeinek, hanem a sajátunknak az értelmezése jelenti a tulajdonképpeni esélyt. Ezt viszont megnehezíti az az általános jelenség, hogy az ember meglehetősen vak, ha önmagára néz. A kivetítés (projekció) problematikája, az a hajlandóságunk, hogy minden kellemetlen és nehéz dolgot kívülre helyezünk át és ott is dolgozzuk fel, illetve küzdünk meg vele, a kórképek értelmezésének a munkáját is hátráltatja. Míg mások szemében a szálkát is világosan felismerjük, szívesen elnézzük a magunkéban lévő gerendát. Az Út a teljességhez című munkánkkal kapcsolatos tapasztalataink egy jellemző mintára mutattak rá. Ha a barátainkról és az ismerőseinkről van szó, akkor azt találjuk, hogy a tünetek értelmezése tökéletesen jellemző. Ha viszont a saját tünetünkről van szó, sokszor egy nagy "de" kerül a mondat elejére. Hirtelen csődöt mond az, ami a partnerünk vagy az anyósunk-apósunk esetében olyan meggyőzően működött.

A betegségek értelmezése nem más, mint az árnyékkal végzett munka, és ezért gyakran kellemetlen. Annyira, hogy egyenesen abból indulhatunk ki, ha egy értelmezés találó, akkor arra spontán elutasítással reagálunk. Ha viszont egy értelmezés első hallásra kellemesnek tűnik, akkor vagy nem helyes, vagy nem elég mély. Ezért az a legegyszerűbb, ha mások betegségein tanulunk meg értelmezni, és az így szerzett tapasztalatainkat saját magunkra is alkalmazzuk. Csak akkor válik értelmes és eredményt hozó tudássá ez az elmélet, ha képesek vagyunk megtenni ezt a nehéz lépést. De ha megtesszük, mindez az önmegismerés és az önmegvalósítás járható útjává válik.

Más, főleg az ezoterikus területről származó értelmezési rendszerekkel szemben a kórképek szimbolikájának megvan az az előnye, hogy az érintett síkkal kapcsolatban alig ad lehetőséget a félreértésre. Igen csekély a veszélye annak, hogy például a gyomorfekélyt a közvetlenül küszöbönálló megvilágosodás jeleként értelmezzük. A test gondoskodik róla, hogy észrevegyük, itt most nagyon is jelenvaló, komoly tanulási feladatról van szó.

3. A tünetek átértékelése

Az első pillantásra a mai orvostudomány és a mi elméletünk között az a leglényegesebb különbség, hogy mi a tüneteket pozitívan értékeljük. Ahelyett, hogy a megszokott gyakorlat szerint szövetségre lépnénk a beteggel a tünete ellen, a szövetséget a tünettel kötjük meg. Így ismerhetjük fel, hogy mi az, ami a betegnek hiányzik, és amire a tünetei figyelmeztetik. Ha megszabadítjuk a tünetet a rátapadt negatív ítélettől, akkor értékes útmutatóként szolgálhat hiányainkhoz, és abban is a segítségünkre van, hogy tökéletesebb és egészségesebb ember váljék belőlünk.

Mivel minden embernek vannak tünetei, ezért egy olyan fejlődési lehetőséggel állunk szemben, mely felett képtelenség átsiklani. Azzal kapcsolatban, hogy mindenkinek vannak tünetei, ritka egyetértés uralkodik az orvostudomány különböző területei között. A hagyományos medicina egyre kifinomultabb vizsgálómódszereivel gyakorlatilag minden embernél talál valamit, ami eltér a normálistól. Az egészségügyi statisztikák (1), amelyeket inkább betegségstatisztikának nevezhetnénk, ugyanilyen szellemben születtek. A természetgyógyászat a még érzékenyebb diagnosztizálási módszereivel még annyi valóban egészséges embert sem talál, mint a hagyományos orvoslás. Mindegyik irányzat pánaszkodik e miatt az állapot miatt, míg a vallásos gondolkodás és az ezoterikus megdönthetetlen adottságként fogadja el ezt az állapotot. Felfogása szerint a poláris világ embere szükségképpen nem egészséges, és az elveszett egységet keresi, amelyet maga mögött hagyott a Paradicsomban. Érdekes, hogy a hagyományos orvoslásnak elkötelezett WHO (2) egészségdefiníciója emlékeztet leginkább az ezoterikus szemléletre. Eszerint az egészség a testi, szellemi és a szociális jólét állapota. Ennek megfelelően az anatómia- és élettankönyvekben ábrázoltakon kívül ezen a világon egyetlen egészséges ember sem létezik.

Akár egészségpolitikai botrányként, akár az egységből való kiválásunk logikus következményeként értékeljük, hogy mindannyian betegek vagyunk, tény marad, hogy valamennyien rendelkezünk tünetekkel. A tünetek pedig lehetőséget adnak arra, hogy fejlődjünk általuk. A kérdés az, vajon tovább akarjuk-e folytatni azt a több ezer éve sikertelen kísérletezést, hogy kiküszöböljük a világból a tüneteket, vagy inkább veszszük magunknak a fáradságot, hogy útmutatóként ismerjük fel és kövessük őket.

4. A tünetek eltolódása két irányba

Az orvosok teljes mértékben magukra maradtak azzal a hiedelmükkel, hogy az ember bizonyos dolgokat csak úgy ki tud iktatni a világból. A fizikusok és a kémikusok tudják és be is bizonyítják, mindössze az lehetséges, hogy az egyik megjelenési forma a másikká változik át. Teljességgel lehetetlen tehát, hogy valami úgy tűnjön el, hogy ne jelenjen meg helyette valami más.

Ha egy jégtömböt felmelegítünk, akkor a szilárd anyag folyékony halmazállapotúra változik, tehát víz lesz belőle. Ha ˇ tovább melegítjük, akkor a folyadékból légnemű halmazállapotú pára keletkezik. A hűtés során visszájára fordul ez a folyamat, a gőzből először folyadék, majd újra szilárd jég lesz. Ez magától értetődik a számunkra, és a fizika meg is magyarázza az energiamegmaradás törvényével, mely szerint az energia mennyisége mindig állandó marad. Soha semmi sem hagyja magát valóban megsemmisíteni.

A fizika továbbá azt tanítja, hogy a víz különböző megjelenési formáit a vízmolekulák különböző rezgési állapota okozza. Szilárd állapotban a molekulák építőkövei viszonylag alacsony frekvencián rezegnek. A folyékony tartományban energetikailag élénkebbek és magasabb a rezgésszámuk. Légnemű halmazállapotban a legélénkebbek, és így frekvenciájuk is a legmagasabb.

Az ezoterikus tanok egy ennek megfelelő felfogásból indulnak ki, amikor a szilárd halmazállapotban a materiális, vagyis a föld-, a folyékonyban a lelki vagy a víz-, a légnemű halmazállapotban pedig a szellemi, a levegőelemet látják. A rezgésszám a testitől a szellemi felé haladva egyre magasabbá válik. A mi témánkra ez a következőképpen vonatkozik: a testnek mint az anyagi világ kifejeződésének a legalacsonyabb a rezgési frekvenciája, a lelki síké közepes, a szellemié pedig a legmagasabb. Következésképp ahhoz, hogy azt, ami a legalsó rezgési szinten mint testi tünet csapott le ránk, a lelki síkra emeljük, energiára van szükség. Még ennél is több energia kell ahhoz, hogy az adott téma a szellemi síkra kerüljön. Ezt az energiát a kórképek értelmezése során tudatossággal és a témával való elmélyült foglalkozással kell előteremtenünk.



A betegség keletkezésének a fentiekkel ellentétes irányú folyamatában ezt az enegiát megtakarítjuk. Ha olyan téma közeledik felénk, amellyel nem akarunk szembesülni, és ezért hagyjuk, hogy a szellemiből lesüllyedjen a lelki tartományba, majd onnan még lejjebb, a testünkbe, akkor tudatossági energiát takarítunk meg. Mindaz, amit nem akarunk a tudatunkba beengedni, és amiről úgy hisszük, ha nem veszünk róla tudomást, azzal meg is szüntettük, a szó eredeti értelmében a másik oldalra vagy C. C. )ung meghatározásával élve az árnyékba kerül. Az árnyék következésképp mindazt tartalmazza, amit nem akartunk tudomásul venni és elfogadni, inkább megpróbálunk elnézni felette. Hiszen homlokegyenest szemben áll azzal az énnel, mely csupa olyasmiből épül fel, amit szívesen elfogadunk a sajátunknak és amivel azonosítjuk magunkat. Ebben az értelemben nincs olyan én és nincs olyan ember, aki örömmel találkozna össze az árnyékban rejtőzködő dolgokkal.

Mivel azonban árnyékunk az egészségünk szempontjából szükséges részünket alkotja, csak akkor válhatunk minden szempontból egészségessé, ha integráljuk ezt az árnyékot. Az ember mint egész az énjéből és az árnyékából áll. A kettő együtt alkotja a Selfet, ez az integrált, önmegvalósító embert jelenti. Következésképp önmagunk megtalálásának az útja. A betegségtünetek az árnyék olyan megnyilvánulásai, amelyek , a lélek mélyéből bukkannak a testi sík (világ) felszínére. Így

már könnyen hozzáférhetőek, és remek útmutatóként szolgálhatnak a tökéletesség felé vezető úton.

A gyomorfekély konkrét példája a tüneteltolás (vagy a tünetváltás) jelenségét is segít megérteni, bármelyik irányba próbálkozzunk is a dologgal. A tüneteltolás fogalmát a hagyományos orvoslás és a hagyományos pszichológia alkotta meg. Kiderült ugyanis, hogy az "elterapizált", azaz megszüntetett tünetek egy másik helyen újra előbukkannak. A testre figyelő hagyományos orvoslás felfogásában a tüneteltolás természetesen a testben zajlik. Cinikusan azt is mondhatnánk, hogy a tünetek szervről szervre, a betegek pedig "szakembertől szakemberig" vándorolnak.

Aki ideges gyomorpanaszokkal keresi fel az orvost, általá23


ban pszichofarmakonokat kap. Ezek a gyógyszerek az úgynevezett pszichovegetatív kapcsolatok felbontását idézik elő, azaz kémiai úton blokkolják a gyomor vegetatív idegei és a psziché (lélek) közötti kapcsolatot. Abban hátráltatják tehát a gyomrot, hogy a pszichével együtt reagáljon. A fájdalom megszüntetésének ez a módja, mely az érintett személy általános helyzetén mit sem változtat, csak ideig-óráig hatékony. A hagyományos orvoslás következő lépése az, hogy sebészeti úton szünteti meg a psziché és a vegetatívum közötti kapcsolatot. Egyszerűen átvágja a bolygóideg (X. agyideg) megfelelő ágait. Ha már ehhez is túl késő van, akkor kiveszik a gyomor egyvagy kétharmadát. Ami már nincs, az nem is fájhat. Ez pedig igazán rövid távú logika, hiszen az ily módon lekicsinyített gyomor számos más emésztési problémát fog okozni. Ezekkel a lépésekkel kizárólag a testet veszik célba. A tünetet a testi és ezzel a horizontális (vízszintes) síkon tologatják ide-oda.

Ennek az lenne az alternatívája, hogy vertikális (függőleges) irányba toljuk el a tünetet: a testi síkról a lelki és végül a szellemi síkra. Ahhoz azonban, hogy a tünet az alacsonyabb rezgésszámú síkról a magasabb frekvenciájú síkra kerülhessen, energiára van szükség, amelyet magának az érintett személynek kell szolgáltatnia. Az orvos itt csupán a katalizátor (3) szerepét töltheti be. Tudatos elkötelezettséggel képesek lehetünk arra, hogy megnézzük, milyen lelki gyökerei vannak a gyomorfekélynek. Mi az, ami nyomást gyakorol a gyomorra, mi az a megemészthetetlen valami, amit lenyeltünk? Végül is mi vezet oda, hogy mi magunk emésszük el a saját húsunkat? Ugyanis ez az a képlet, amelyet minden gyomorfekély elénk állít. A megfelelő kutatás során kirajzolódnak az érzelmileg hangsúlyos témák hátterében meghúzódó tudatossági minták, és ha felfedeztük, fel is dolgozhatjuk őket. A függőleges irányú tüneteltolódásnak megvan az az előnye, hogy a tünetek nem terjednek tovább, hanem ellenkezőleg, megoldhatóvá válnak.

5. Forma és tartalom

A test, a lélek, illetve a szellem függőlegesen egymás felett elhelyezkedő síkjai a forma és a tartalom tartományának felelnek meg. A test a forma tartományában létezik, a lélek, illetve a szellem a tartaloméban. A vallásos és az ezoterikus világ24

szemlélet szerint ez a párhuzamosság magától értetődik, a természettudományok számára azonban idegen. Az ókorban minden forma és ezzel minden dolog egy mögötte álló idea megnyilvánulásának számított. Coethe megfogalmazásában általánosan elfogadottá vált az, hogy: "Minden mulandó dolog csak hasonlat." Az élet számos területén, a művészettől a technikáig a forma és a tartalom közötti kapcsolat a mai napig magától értetődő. Michelangelo bármelyik szobrát azért tartjuk nagyra, amit mond számunkra. Bármilyen fontos is az anyag, mindig a tartalom mögött a helye. Ha egy technikai eszközön villogni kezd egy figyelmeztető lámpa, ez arra ösztönöz bennünket, hogy megkeressük a mögötte rejlő okot. Tudni szeretnénk, mit akar jelenteni a lámpa villogása. Amikor azonban a testünk küld fájdalmas figyelmeztető jeleket, akkor sok embernek az az első dolga, hogy tablettákkal elnyomja őket anélkül, hogy megkeresné a mélyebben fekvő okokat. Miért éppen a test jelzései ne fejeznének ki semmit? Már azzal is az egészségünket szolgálnánk, ha olyan tudatosan kezelnénk a testünket, mint ahogy ezt a gépeinkkél teszszük.

A következő példa megvilágítja a tudományos és az értelmező medicina közötti különbségeket. Tegyük fel, hogy egy ismerősünktől megkérdezzük, milyen volt az új darab, amelyet a színházban látott, és erre ő így válaszol: "A színpad nyolc méter hosszú, négy méter széles és két méter magas volt. Tizennégy színész játszott a darabban, nyolc nő és hat férfi. A jelmezeket nyolcvanhat méter lenből és negyvenöt méter selyemből varrták, a színpadot harmincöt reflektorral világították meg..." - és így tovább. A válasszal alighanem elégedetlenek lennénk. Ezzel szemben ha az orvos egy alapos kivizsgálás után ugyanilyen tény- és adatmennyiséget mond el a testünkről, azt igen nagyra értékeljük. Pedig ez az orvos ugyanúgy elakadt a formális dolgoknál, mint ismerősünk a színházban. Csak akkor érzi úgy a beteg, hogy valamelyest felvilágosították, ha az összes vizsgálati eredményt és leletet felolvasva így szól hozzá az orvos: "és ezt az egészet tüdőgyulladásnak nevezzük". Ezzel a szakértő értelmezte az adatokat és a leleteket, és máris jelentéssel telt meg a mondanivalója az érintett személy számára.

A mi elméletünk még tovább megy egy lépéssel. Felteszi ugyanis a kérdést: Mit jelent valójában a tüdőgyulladás? A baj


megjelenési helye jelzi az érintett síkot. A tüdő a gázcsere szerve, ezenkívül a tüdő segítségével kommunikálunk, mivel a hangszálat a kilélegzett levegő rezegteti meg. Mindannyian ugyanazt a levegőt lélegezzük be, így a tüdőnkön keresztül vagyunk kapcsolatban egymással. A testben a tüdő két lebenyének összeköttetése megteremti a jobb és bal oldal kapcsolatát, ahogy a légzés is összeköti a tudatost és tudattalant. Nincs még egy olyan szervi funkció, amely mindkét síkon ennyire egyenértékűen hozzáférhető lenne. A tüdő mint szerv tehát az adott problematika síkja, és ha róla van szó, akkor a kapcsolatok, illetve a kommunikáció témája az; amivel foglalkoznunk kell. A gyulladás* - ahogy a hagyományos orvoslás leletei is minden kétséget kizáróan megmutatják - harcos összeütközés, konfliktus, amely a szövetekben játszódik le. Az ellenanyagok harcolnak a kórokozók ellen, folyik a fegyverkezés, a küzdelem, az egyik meghal, a másik győz. Következésképp a tüdőgyulladásban a kommunikáció területén lévő konfliktus testesül meg. De még ezzel a valamivel mélyebbre behatoló értelmezéssel kapcsolatban is lehetnének további kérdéseink, és folytathatnánk az értelmezést is: Miért éppen velem történik ez, miért éppen most, és miért éppen ez sújt rám? Miben gátol és mire kényszerít ez engem?

A diagnózisok értelmezése gyors eljárás, és helyénvaló még akkor is, ha csupán kis darabkákat ad hozzá a kórkép nagy mozaikjához. Mivel a diagnózis általában latinul hangzik el, az legyen az első lépés, hogy lefordítjuk a saját nyelvünkre. A

p *

sclerosis multi lex lefordítva azt jelenti: "sokszoros me keményedés", ez pedig már maga is vet némi fényt a betegség természetére. Más diagnózisok pedig szinte elvesztik ijesztő jellegüket. A PCPA (4) nevű "ítélet" hallatán megrémült betegek újra bátorságra kaphatnak, ha lefordítják nekik azt, amit ez a négy betű jelent: Primaer (elsődleges) Chronische (krónikus = idült) Poly (sok) Arthritis (ízületi gyulladás). Ahhoz, hogy ezt a diagnózist megtudják, egyáltalán nem kellett volna orvoshoz menniük. Hiszen azt maguktól is tudták már régóta, hogy több ízületük be van gyulladva.

Ha megvizsgáljuk a formát és a tartalmat, kiderül, hogy mindkettő egyaránt fontos. Minek a színdarab, ha nincs színpad és színész? Kosztüm nélkül legalábbis kínos lenne a helyzet, világítás nélkül pedig sötétben maradna a dolog értelme is. A fentiek közül mindegyik fontos, de egyikük sem minden.

Analóg a helyzet a testi mérési eredményekkel és a leletekkel is. A formális aspektusok leírásához elengedhetetlenül szükséges, és természetesen mi is ezeket használjuk kiindulópontként. Ezek teszik lehetővé ugyanis az első lépést, és ezzel a második lépés előfeltételévé válnak. Ez a második lépés pedig nem más, mint a betegség jelentésének feltárása, azaz az értelmezés, amely természetesen nem helyettesíti a Ieleteket és a diagnózist.

Mindebből következik, hogy a hagyományos medicina fontos alapot szolgáltat a munkához, és az értelmező orvoslás egyáltalán nem teszi ezt feleslegessé, csak jelentősen kibővíti. Mindkét orvoslási irányzatnak ugyanaz az emberi test az alapja, fő tevékenységi területei azonban más-más síkon helyezkednek el.

A hagyományos medicina látószöge beszűkül a testre, és ami a gyógyításnak ezt a szintjét illeti, itt gyakran valóban csodálatos teljesítményekre képes. A lélek gondozását azonban a pszichológiára hagyja, a szellemmel pedig már régóta csak a teológia törődik. Aki azt veti a hagyományos orvoslás szemére, hogy nem segítette hozzá lelke meggyógyításához, ahhoz a városi strandvendéghez hasonlít, aki elismeri, hogy jó a strand, de nehezményezi, hogy nincs kilátás a tengerre. Pedig tengert senki sem ígért neki, ahogy manapság az orvostudomány sem ígéri a test-lélek-szellem együttes gyógyulását, hanem csupán a test karbantartásának szerény területére korlátozódik.

A visszavonulás a jelentés síkjáról nemcsak a hagyományos orvoslásra, hanem a legtöbb természetgyógyászati eljárásra (5) is jellemző. Ezek sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint általában gondolják, ugyanis mindkettő ugyanazon a mechanisztikus világszemléleten nyugszik. Mindkettő a múltban keresi az okokat, és abban verseng egymással, hogy ki találja meg az alapvetőbbeket és ki tünteti el leghatékonyábban a tüneteket. Még harci eszközeik megválasztásában (6) is sokkal közelebb állnak egymáshoz, csak éppen ezt nem ismerik be. Aki a tünetek ellen harcba száll (ellenszereket használó, fájdalom esetén fájdalomcsillapitó), annak fegyverre van szüksége. Védeni pedig nyilvánvalóan az allopátiás szemléletet védi. Ez pedig fölesküdött a tettes ellen, és a leghatásosabb ellenszerekkel próbálja kiiktatni.

Amikor a természetgyógyászok azt vetik az orvostudomány 27


szemére, hogy nagy előszeretettel nyom el mindent kortizonnal (mellékvesekéreg-hormon), akkor azt is meggondolhatnák, hogy a kortizon a szervezet egyik saját hormonja, következésképp egyértelműen a természet része, még pontosabban szólva a saját természetünké. A hagyományos orvoslás legkedveltebb szívgyógyszere, a digitálisz nem más, mint gyűszűvirágkivonat, és hogy ez a növény természetes-e, azt nem érdemes vitatni. Még a legelső és legkedveltebb antibiotikum mögött is az Aspergillus penicillinum, azaz a penészgomba rejlik. A homeopátia ezzel szemben egy cseppet sem természetes. Természetes körülmények között ugyanis sohase fordul elő olyan potencia, mint a C30 vagy a D200: A homeopátia mesterséges eljárás, a régi homeopátia orvosok nem is szégyellték művészetnek nevezni és eszerint gyakorolni a tudományukat.



6. A homeopátia

A homeopátia világszerte a hagyományos orvoslással és a jelenlegi természetgyógyászattal is szöges ellentétben ál!. Ez a világszemlélet a valóban alternatív orvoslás szellemi alapját adja. Elméletünkkel mi is ennek a világszemléletnek vagyunk az elkötelezettjei. Itt nem arról van szó, hogy egy tünet ellen küzdünk éppen a tünet ellenszerével. Ehelyett szövetkezünk a tünettel, és hozzá hasonló alternatívákkal végül is támogatjuk azt a kísérletet, hogy felvillantson egy addig hiányzó elvet a beteg életében.

Eredetileg az orvostudomány is mélyen ebben a gondolkodásmódban gyökerezett, még a jelvénye, az Aszklépiosz botján felfelé tekeredő kígyó is ezt mutatja. Mellesleg az Egészségügyi Világszervezet csak az ötvenes években fogadta el ezt az orvoslás nemzetközileg kötelező jelvényeként. Ennek a szimbólumnak az emberiség kezdetéig visszanyúló története van. A Paradicsomban a kígyó az, aki - mintegy az ördög karjának meghosszabbításaként - az Istennel való szakításra csábítja az embert. Ő a szimbóluma az ellentétek világának, és a valóság két pólusa között tekeregve halad előre. A kígyó a földhöz van bilincselve, ezt kapta büntetésül a bűnbeesésért, másrészt erre teszi alkalmassá a formája is. Hermann Weidelener vallásfilozófus azt mondja a kígyóról, hogy az egész állat egy láb (7). Az áldozatát körbefonja, ugyanúgy, mint az alvi28

lág, melynek ugyancsak a szimbóluma. Két méregfoga mellett még egy kettéhasított nyelve is van, mely a becstelenség, a viszály és az összeveszés (két pártra szakadás) szimbóluma. A kígyó másfelől rendelkezik azzal a képességgel, hogy a régit, a már átéltet radikálisan maga mögött hagyva évente egyszer levedli a bőrét, és mindent egészen elölről kezd.

Mint azokban a régi időkben, amikor a kígyókat ott tartották Aszklépiosz szent templomában, a mai napig is az az orvosok tulajdonképpeni és legfontosabb feladata, hogy a polaritás mérgét (e) olyan ajándékká változtassák, amitől fejlődhet és gyógyulhat a beteg. A homeopátiás orvoslás látásmódjában és cselekedeteiben is a kezdetektől fogva ezt a gondolatmenetet követi, egészen a gyógyszerek előállításáig. Olyan mérgekből, mint az arzén vagy a Lachesis (9), a homeopátia orvosságot készít, mégpedig úgy, hogy hígításokkal fokozatosan megszabadítja őket az anyagszerűségüktől. Ez az úgynevezett potenciálás nem is hígítás, hanem összerázás, illetve dinamizálás, mint ahogy ezt a homeopátia hangsúlyozza is. Emellett az ősanyag vagy őstinktúra minden hígítási lépéssel egytizedére (D potenciák, a D a decimálist jelenti) vagy egyszázad részére (C potenciák, a C centestimálist jelenti) csökken, és mintájuk minden hígítási lépéssel átmegy a hordozóanyagra (10). Az ilyen módszerrel készített potenciák a D 23 felett már semennyit sem tartalmaznak a kiindulási anyagból, csak a teljes és az eredeti mérgező jellegétől egészen megfosztott információt. Ez az információ pedig a szellemi tartományba tartozik, mert legyőzte az alacsonyabb rezgésű anyagi síkot. Testi mivoltától megszabadítva és egy magasabb síkra átemelve igazi gyógyírként hathat. Olyan információt ad a betegnek, amely hiányzott belőle, és így egészségesebbé teszi őt.

A homeopátiás gyógyszereket a gyógyszervizsgálatok során ismerik meg. Az egészséges orvos az adott szert alacsony, azaz még anyagot tartalmazó potenciában beveszi, és regisztrálja az így kiváltott tüneteket. Ha a betegnél ugyanolyan vagy hasonló tünetek lépnek fel, akkor általában magasabb, azaz anyagmentes formában kell kapnia a szert, mely mint tiszta információ, csakis a gyógyuláshoz vezethet, amennyiben a gyógyszerkép fedi a tüneti képet.

Minden kórkép egy olyan idea, illetve minta testi szintre süllyedt kifejeződése, amely hiányzik az emberből. Ezt egy hasonló gyógyszeres vagy szellemi információval kezelni le29


het. Az első esetben homeopátiáról beszélünk, a másodikban a minta tudatosításáról vagy a betegség értelmezéséről. Az információ saját természeténél fogva magasabb rezgési szinten van, mint a testi probléma. Ha sikerül visszahozni a problematikát erre a magasabb szintre, a méreg ajándékká válik. Az árnyéknak a tünetegyüttesben való megnyilvánulása az árnyék megvilágosításához vezet, és a betegség az önismerés útjává válik.

7. Az okkereső játék

A hagyományos orvoslást az ok-okozati összefüggésekről alkotott elmélete gátolja abban, hogy megértse a betegségek tartalmát, illetve üzenetét. A természettudományokhoz hasonlóan abból indul ki, hogy mindennek megvan a múltban fellelhető oka. Azt tartja feladatának, hogy ezt az okot megtalálja és megküzdjön vele.

Az a feltűnő ebben az ok-okozati koncepcióban, hogy rendkívül korlátozó jellegű. Csak egy irányba, nevezetesen a múltba lehet elindulni, és csak egyszer, legfljebb kétszer tehetjük fel a "miért" szabványkérdést. Természetesen más irányban is kereshetnénk, és tetszés szerinti ideig folytathatnánk a további kérdezősködést. Miért fáztam meg? "Mert két nappal ezelőtt belélegeztem a kórokozót." Így hangozhatna a hagyományos orvoslás számára elfogadható válasz. Na de miért tudtak megtámadni ezek a kórokozók? "Mert az immunrendszerem legyengült." Ám itt is tovább kérdezhetünk: Miért gyengült le az immunrendszerem? Olykor a válasz az öröklésre hivatkozik a következő mottóval: "Mert ezt az immunrendszert örököltem a szüleimtől." Ám miért éppen ilyen immunrendszert kaptam a szüleimtől? A felelet most már előkeríti a nagyszülőket is, akik szintén a szüleiktől örököltek stb. Végül aztán Ádámnál és Évánál és annál a kérdésnél landolunk, hogy: "Miért kaptak az első emberek ilyen immunrendszert útravalóul?" "Tudományosabban" ugyanezzel a kérdezési technikával eljutnánk akár az ősrobbanásig is. A következő kérdésre adott válasz mindenesetre ugyanilyen nyitott marad: Az isten szerelméremiért robbant olyan hirtelen?

A kauzalitás elve csak az első pillanatban tűnik olyan meggyőzőnek, a másodikra már kiderül, hogy megvannak a maga meglehetősen gyenge pontjai. A leggyengébb ezek közül is

az, hogy bizonyíthatóan nem felel meg a valóságnak, mint ahogy azt a modern fizika is tanúsítja. Ez a legfejlettebb természettudomány átlépte a mechanisztikus és a kauzalitásra felépített világkép határait és meg is cáfolta ezt a világképet.

Ehhez a nem csupán az orvostudomány számára döntő fordulóponthoz az atom belsejében elhelyezkedő egészen pici részecskék kutatása során jutottak el a fizikusok. Azt találták, hogy a fény fotonjáig bezárólag minden részecskének van egy tükörképszerű ellenpólusa (11 ). Minden részecskéhez tartozik tehát egy ikerrészecske, mely amannak mindenben az ellentéte. Egy kísérlet során, amely még Einstein nevéhez fűződik, az ikerrészecskék egyikét valamilyen hatásnak tették ki, míg a másikkal nem csináltak semmit. Meghökkentő módon kiderült, hogy a befolyásolt részecskénél beálló állapotváltozás a nem bolygatott részecskét úgy változtatta meg, hogy az továbbra is az ikerpárja ellentéte legyen. Még meglepőbb volt az, hogy a két változás egyazon pillanatban történt, és ezzel a , hírközlés minden formája, mint magyarázó elv, kiesik.

Az angol )ohn Bellnek sikerült aztán matematikailag bizonyítania, hogy az egyazon forrásból származó, úgynevezett fáziskötött részecskék örökre összetartoznak, méghozzá logikailag érthetetlen, akauzális módon. A Bell-teoréma még egy lépéssel tovább megy, és azt állítja, hogy mindez nemcsak a szubatomikus részecskék esetében igaz, hanem hogy ez a törvény általános érvényű. Ezzel megcáfolták a kauzalitást, illetve egy olyan magyarázó modell szintjére süllyesztették, amely a valóságnak csupán a megközelítését teszi lehetővé.

Ha meggondoljuk, hogy a tudomány szerint univerzumunk egy robbanásból, az úgynevezett ősrobbanásból keletkezett, akkor csupán egymással összeköttetésben lévő részecskékből kell állnia. És pontosan ebből indulnak ki a Kelet szent írásai is. A hindu védák és a buddhizmus szutrái szerint a valóság minden aspektusa folyamatosan minden más aspektusával kapcsolatban áll. Most, amikor a fizikusok metafizikainak tűnő eredményeket mutatnak fel, nem arról van szó, hogy a modern és az ókori tudomány közelít egymáshoz, mint ahogy azt előszeretettel szokták gondolni, hanem arról, hogy a természettudomány egyoldalúan közeledő lépéseket tesz a bölcseleti tanok időtlen tudása felé.

Ha a kauzalitást megcáfoljuk, akkor felmerül a kérdés: miért kell továbbra is tartani magunkat hozzá? A kauzalitás teljes

kizárásával - legalábbis ebben a társadalomban (12) - nem boldogulhatnánk mivel a gondolkodásunk, beleértve még a nyelvet is, kauzálisan meghatározott (ahogy ezt például ez a mondat is bizonyítja). Mindenesetre semmi okunk sincs rá, hogy ragaszkodjunk a kauzális gondolkodás korlátozott alformájához, mint amilyen a tudományos gondolkodás is. A kauzalitást, mint a rendelkezésünkre álló magyarázó elvek legjobbikát, tovább tágíthatjuk, mint ahogy ezt már Arisztotelész is megtette. Amint nagyító alá veszünk egy olyan egyszerű folyamatot, mint mondjuk egy sportesemény, azonnal kiviláglik a görög mester tágabb kauzalitásfelfogásának előnye. Még egy százméteres futás is túl hosszú, ezért vágjunk ki belőle egy kis részletet, mondjuk a startot. Arra a tudományos kérdésre: "Mi az oka annak, hogy a sportolók hirtelen futásnak erednek?" van egy tudományosan elfogadott válasz: az ok a startpisztoly hangja. A múltból a jelen felé hat, mindig kéznél van, és a lövés megismételhető.

Ám könnyen lehet, hogy valaki nem elégszik meg ezzel a magyarázattal. Nyomban azt mondja, hogy a sportolók egy sokkal fontosabb oknál fogva ugranak fel, mégpedig azért, mert meg szeretnék nyerni az aranyérmet. A lehetséges győzelem azonban a startnál még csak a jövő zenéje, ezért a tudomány ezt mint okot nem fogadhatja el. Arisztotelész szemlélete szerint minden történés hátterében egy mintaoknak kell lennie. A százméteres futás esetében ezt a szerepet a játékszabályok töltenék be. Ezek például megtiltják, hogy a sportoló kerékpáron tegye meg az utat vagy más, nem megengedett segédeszközt használjon. Csak a "százméteres futás" már régóta létező mintája alapján tudják a sportolók egyáltalán, hogy melyik iránybaˇkell nekilódulniuk. Végül pedig ott van még a materiális alap, illetve ok, a salakpálya, az izmok stb., amit a tudomány is elfogad. Egy helyett most négy okunk is van, és még ezzel sem feleltünk meg a valóságnak, ám egyre közelebb kerülünk hozzá.

Ha a betegségtünetek értelmezésében felhasználjuk ezt a négy okot attól a hagyományos orvoslás természetesen még nem válik hamissá. Kizárólag annyí történik, hogy azt az egyetlen okot, amelyet ő szem előtt tart, kiegészítettük és kibővítettük.

A megszokás és a vakság önmagunkkal szemben gyakran

azt vonja maga után, hogy éppen a saját fontos betegségeink 32

esetében a "jól bevált" monokauzalitás karjaiba menekülünk. Így aztán a saját tüdőgyulladásunkat megint csak a kórokozók nyakába varrjuk, és ezért nem is tesszük fel a további kérdéseket. A kórokozók természetesen minden tüdőgyulladásban szerepet játszanak, ők szolgáltatják a múltból ható okot. Ám hogy nem egy személyben felelősek a tüdőgyulladásért, azt az a tény is bizonyíthatja, hogy a legtöbb egészséges ember is ott hordozza a tüdejében ugyanazokat a kórokozókat, és mégsem betegszik meg tőlük. Ha azonban egy egészséges személyt mondjuk egy súlyos autóbaleset után beszállítanak az intenzív osztályra, akkor ugyanezek a kórokozók hirtelen aktívvá válnak benne. Nem azért olyan nagy a tüdőgyulladás veszélye az intenzív osztályon, mintha ott hemzsegnének a kórokozók. Ennek ugyanis éppen az ellenkezője igaz; sehol sem üldözik és tizedelik őket olyan mértékben, mint éppen ott. A tüdőgyulladás fontosabb oka a kommunikációs konfliktus, és ez nyomban meg is testesül, mihelyt a beteg összes kapcsolata csupán gumicsöveken keresztül tartható fenn. Ahogy minden esetben meglelünk egy funkcionális okot, ugyanúgy megtalálhatjuk a cél-, illetve az ősokot, és rábukkanhatunk egy mintára, amelybe az egész történés beleillik.



8. Analógia és szimbolika

Még ha visszanyúlunk is Arisztotelész négy alapokához, a "betegség mint út" filozófiája nem annyira a kauzális, mint inkább az analógiás gondolkodáson alapszik. Megint csak a fizika tárhatja fel előttünk az utat e felé a bölcsesség felé. A fizikusok a szimmetriát állították a kauzalitás helyére, és elmagyarázták, hogy a számunkra még felfogható utolsó törvények a szimmetria törvényei. A szimmetriafelfogás közelít a régi orvostudomány analógiás gondolkodásához, ezt fejezi ki Paracelsus mondata, a "Mikrokozmosz = makrokozmosz", vagy minden ezoterikus tanítás alapmondata, a "mint fent, úgy lent, illetve mint kint, úgy bent". Amikor a formát és a tartalmat, a testet és a lelket, az embert és a világot (13) analóg módon látjuk, közelebb vagyunk a valósághoz, mint amikor okokat keresünk. A fizika ugyanis bebizonyította, hogy nem a kauzális egymásutániság, hanem a szinkron egymásmellettiség határozza meg a világot.


Ennek a világfelfogásnak nem az analízisben, hanem a szimbolikában van a kulcsa. Ez áll a tünetek értelmezésének középpontjában is. Mint minden más képet, a kórképet sem az anyaguk elemzése, hanem inkább a kontemplatív (14) szemlélet segítségével tudjuk egész mivoltukban felfogni. Ha egy festmény mondanivalójára úgy próbálunk rájönni, hogy egyre kifinomultabb elemzésnek vetjük alá az anyagát - kudarcot vallunk. Végül is a kezünkben lesznek a festékpigmentek összetételével kapcsolatos számadatok, de a kép őszi hangulatát ezek nem érzékeltetik. Azt inkább a színek szimbolikája, mint kémiai összetétele adja. Ahhoz, hogy egy festményt értelmezzünk, valamennyi benyomásunkat egyetlen összbenyomássá kell egyesítenünk. Az egész több, mint a részek összege.

A "szimbólum" szó a görög symbolunrból származik, ami annyit jelent, mint összedobálni, összeilleszteni. Ahhoz, hogy a kórképek értelmezése során képesek legyünk az embert a maga egész mivoltában megérteni, valamennyi különálló megfigyelésünket és benyomásunkat egyetlen mintába, illetve az összes kis jelképet egy átfogó szimbólumba kell illesztenünk.

A modern fizika legitimációja ellenére az analóg gondolkodás továbbra is könnyen háttérbe szorul az analitikus gondolkodás mögött. Ennek ellenére sokkal nagyobb szerepet játszik az életünkben, mint amekkorát szívünk szerint beismernénk. Amikor első alkalommal találkozunk valakivel, kialakul bennünk egy kép, amely a szimbólum- és az analógiaértésen alapul. Még ha az intellektusunk figyelmeztet is arra, hogy az első benyomás csal, gyakran hosszú időre van szükségünk ahhoz, hogy ezt elfogadjuk. Amikor meglátogatunk valakit a lakásán, kialakul bennünk egy kép az otthoniakról és ezáltal róla is, ugyanúgy, mint amikor az autójába beszállni látjuk. Mindez egy többé-kevésbé tudatos szimbólummegértésen alapszik.

Ha jobban megnézzük, maga a természettudomány is az összehasonlító gondolkodáson alapszik, ugyanis minden mérésben jelen van az összehasonlítás és a kapcsolatba, illetve analógiába állítás művelete. Akár távolságot, akár hőmérsékletet vagy nyomást mérünk, mindig egy hitelesített skálával való összehasonlításra vagyunk utalva. Mivel a természettudománynak a mérés az alapja végül is rnondhatjuk, hogy maga is az összehasonlító gondolkodáson alapszik.

Egyik kedvenc tudománya, a statisztika terén még világosabban felismerhető, milyen közel is áll a medicina az analógiás gondolkodáshoz. Mindig újra és újra belebotlunk azokba a kísérletekbe, amelyek statisztikákkal igyekeznek bizonyítékokat szolgáltatni. A módszer ismert és igen csábító. Az ember megkérdez száz heroinfüggő személyt, hogy fogyasztott-e heroin előtt valamilyen cannabisterméket, például hasist vagy marihuánát. Ha 90%-uk igennel válaszol, akkor máris kész a "bizonyíték", hogy a cannabis (indiai kender) a heroinhoz vezető első drog. Ami logikusan cseng, még sincs semmiféle bizonyító ereje. Mert ha másképp kérdezünk, statisztikailag "bebizonyíthatjuk", hogy a tej a legveszélyesebb drog a világon, ugyanis a heroinfüggőségben szenvedők 100%-a és minden alkoholista is tejjel kezdte annak idején. Egyáltalán nem arról van szó, hogy lebecsüljük a statisztikát, hanem épp ellenkezőleg arról, hogy az alapjául szolgáló összehasonlító gondolkodást rehabilitáljuk. A statisztikák fontos dolgokat mondhatnak el, épp csak bizonyítani nem tudnak semmit. A mérési eljárások és a statisztikák egyaránt azt mutatják, mennyire elterjedt az analógiás gondolkodás. Az a tény, hogy nem akarjuk ezt tudomásul venni, nem sokat változtat a dolgon.

9. Formaadó mezők

Mivel nincs olyan régi kultúra és nincs olyan modern társadalom, amelynek ne lennének meg a maga rítusai, kiindulhatunk abból, hogy ezek szükségképpen hozzátartoznak az emberi élethez. Eddig még kevés kutatás foglalkozott hatásosságukkal. Csak az elmúlt évtizedben született meg egy ezzel kapcsolatos teória. Sheldrake kísérletekkel igazolta, hogy különböző élőlények olyan kapcsolatban állnak egymással, amely logikus magyarázatokkal nem megfogható. Posztulálta az úgynevezett formaadó mezőket, amelyek anélkül közvetítik ezeket a kapcsolatokat, hogy ehhez anyagra vagy információátvitelre volna szükségük. Különböző kísérletek bizonyítják, hogy az élőlények egy közös mezőben meghatározatlan módon összeköttetésben vannak egymással, egészen hasonlóan ahhoz, mint az atomfizikusok ikerrészecskéi. Ugyanabban a pillanatban ugyanazon a rezgési síkon rezegnek, és majdnem úgy viselkednek, mint egy élőlény. A dolog egy nagy halrajhoz vagy

egy gabonamezőhöz hasonlítható, amelyen végigsöpör a szél. A megfigyelt helyzetekben az élőlényeknek idejük sincs arra, hogy a megszokott értelemben véve fe!vegyék a kapcsolatot egymással.

Az amerikai Condennek az embereknél is sikerült hasonló

jelenségeket kimutatnia. Egy különlegesen lassító kamerával filmre vett egymással kommunikáló személyeket. Ebből aztán kiderült, hogy a beszélő és a hallgató ugyanabban a pillanatban egészen pici, úgynevezett mikromozgásokkal összeköttetésben állt egymással. Ez az együttrezgés az autista gyerekek kivételével minden embernél kimutatható. Olyan összefüggésnek bukkantunk a nyomára az organikus élet területén, amely az elemi részecskefizika megmagyarázhatatlan összefüggéseinek felel meg.

Egy hangversenyteremben bárki megtapasztalja az ilyen tértől és időtől független mezőket. Itt olyan harmónia uralkodik, mely az eddigi kritériumaink szerint megmagyarázhatatlan. Miként lehetséges, tehetjük fel naivan a kérdést, hogy olyan sok különböző zenész olyan sok különböző reakcióidővel ugyanabban az ütemben játszik? Természetesen mindannyian ugyanarra a karmesterre figyelnek, de mindegyiknek a maga reakcióidejével kellene követnie a jelzéseket és átültetnie a maga hangszerére. Hogy mégsem ez történik, az a zene öszszekötő mintájának tudható be. A logikusan elvárható káosz helyett szimfónia, azaz együtthangzás keletkezik, mert a zenészek eggyé válnak a mintával, és egy Iényként cselekszenek. A hallgatók is ráhagyatkoznak erre a mintára, és eggyé válhatnak  a zenével, a karmesterrel, a zenészekkel és a többi nézővel. Ez a titka annak, miért nem helyettesítheti a koncerttermet a technikailag egyre tökéletesebb gépi zene.

Ezekkel a logikai úton felfoghatatlan, Iáthatatlan és mégis érezhető mezőkkel végzett gyakorlati tapasztalatok teszik lehetővé a meditációt is. Majdnem minden kolostorban voltak meditációs termek, amelyeket kizárólag erre a célra lehetett használni, nehogy megzavarják a légkörét. Akinek volt alkalma olyan teremben meditálni, amelyben már ezer éve meditálnak emberek, az megtapasztalhatta, hogy itt sokkal könynyebben megy a meditáció, és mélyebbre visz, mint otthon a saját hálószobánkban vagy akár a repülőgépen ülve. Azok a nagy csoportok, melyeknek tagjai összhangban vannak egymással, szintén érezhető mezőt hoznak létre. A Tai Csinál, az

egyik ősi kínai mozgásmeditációnál ez különösen érezhető. Ha a csoport egy lényként mozog, óriási erők keletkeznek. Egy ősi katonai tapasztalás szerint könnyebben megy a menetelés, ha egyszerre lépnek a katonák. Hogy milyen nagy az összhang és a rezonancia ereje, azt az is mutatja, mennyire megnő a veszélye, hogy leszakadjon a híd, ha egyszerre lépő csapatok menetelnek át rajta.

Kialakulhatnak ilyen mezők nagy távolságokat átfedve is, mintegy a tértől függetlenül. Illusztrálhatja ezt az a tény is, hogy nemritkán egyszerre találnak fel valamit a világ különböző részein, és hogy ugyanazok az eszmék ugyanabban a pillanatban különböző helyeken is felmerülnek. Még a politikában is megjelent ez a tapasztalat. A keleti blokk rezsimjeinek majdnem ugyanabban a pillanatban lezajló összeomlása egy mintaszerű mező erejét mutatta. Lejárt az idő, és ugyanazok a tankok, amelyek évtizedek óta gondoskodtak a temetői nyugalomról, hirtelen már nem tudtak mihez igazodni. Míg a sarokba szorított intellektus ezekre a példákra még kereshet más magyarázatokat is, egy drasztikus kísérlet azonban megoldhatatlan problémák elé állítja ezen a téren. Egy nyúlanyától elvették a kölykeit, és elvitték őket egy atom-tengeralattjárón az anyától körülbelül ezer kilométerre. Amikor egy előre meghatározott időpontban megölték a kisnyulakat, az anya mérhetően "reagált" a dologra. A "reagálás" szó itt tulajdonképpen nem is megfelelő, hiszen az anyának semmiféle alapja nem volt arra, hogy, bármire is reagáljon, helyesebb azt mondani, egy mező kötötte össze a kölykeivel, amely váratlanul megszakadt. A reakcióhoz idő kell, itt azonban az idő nem jutott szerephez.

Miközben mi még mindig azt gondoljuk, hogy a világ legkülönbözőbb okoknál fogva mozgásban van, a modern fizika máris az ellenkezőjét bizonyítja: a valóságban egy számunkra megmagyarázhatatlan szinkronicitás uralkodik, és a kauzalitás pusztán csak gondolkodási hiba, még ha oly hihető is. A formaadó mezőkben történő jelenségek szinkronban vannak egymással, és kauzálisan nem lehet megmagyarázni őket. Fölmerülhet bennünk a gyanú, hogy a mai fizika és biológia annak a mély valóságnak a nyomában jár, amelyet a keleti szent szövegek különböző szinteken szinkron lefutó nagy mintaként írnak le, amelyben mindennek megvan a saját helye, minden mindennel összefügg, de ok-okozati szempontból semmi sem


feltételezi egymást. Az analógia tan cseng egybe leginkább a formaadó mezők elméletével. Ezért aztán érthető, hogy manapság megint odafigyelnek az olyan régi tanításokra, mint amilyen Paracelsusé is, miszerint az ember és a világ egy (15).

Kézenfekvőnek tűnik a számunkra, hogy a rituálék hatását a formaadó mezők elvével hozzuk összefüggésbe. A rituálék a legközvetlenebb módon képesek arra, hogy ilyen mezőket felépítsenek és a valóságba horgonyozzanak. Ha megnézzük a régi beavatási szertartásokat és gyógyító rítusokat, ebből a gyanúbóf bizonyosság lesz. A pubertáskori beavatások során nem az történik, hogy az ifjaknak elmagyarázzák a felnőttvilág szabályait, hanem a rituális cselekedetek végrehajtása által válnak a fiatalok e világ részeivé anélkül, hogy valamit is meg kellene érteniük belőle. Ha egyszer már bevezették őket az új szférába, automatikusan nyitva áll előttük annak minden lehetősége. Mi, akik már nem hiszünk a rítusokban, és ezért nem is tudunk erős mezőket felépíteni, alig vagyunk képesek akár csak elképzelni is az efféle dolgokat.

Találat: 1094