A nemzetközi vízügyi egyezmények

A pozitív nemzetközi jog csak lassan és fokozatosan ismerte el a folyami hajózás szabadságát. Az 1814-15-ös Bécsi Kongresszus összegezte az addigi jogfejlõdést. A záróokmány kimondta a hajózás szabadságát a nemzetközi folyókon, a parti államok kötelezettségévé tette a hajózó út fejlesztését, továbbá kötelezte az érdekelt államokat arra, hogy az egyes ne 848h72i mzetközi folyókra nemzetközi szerzõdéseket hozzanak létre. Az 1885. évi berlini szerzõdéssel az európai hatalmak kiterjesztették a hajózás szabadságát a Niger és Kongó folyókra is.

A nemzetközi jog I. világháború utáni fejlõdését még mindig a hajó­zás-centrikusság jellemezte, melynek alátámasztására elég a békeszerzõ­désekre utalni (így az 1920. évi trianoni szerzõdésre is). E megoldást azt jellemezte, hogy a nemzetközi folyók joga fontos eleme a kialakítandó új nemzetközi jogrendnek.

A Nemzetek Szövetségének égisze alatt 1921-ben Barcelonában összehí­vott közlekedési konferencián - többek között - elfogadták a nemzetközi érdekû hajózható vízi utakra vonatkozó egyezményt és statútumot, mely - a résztvevõk szándéka szerint - az 1815. évi bécsi záró­okmány helyébe lépett volna. A barcelonai statútum nemcsak új terminus technicus bevezetését jelentette, hanem mérsékelni kívánta a békeszerzõdé­sekkel megvalósított internationalizáció mértékét is. A barcelonai konferen­cián nyilvánvalóvá vált az a tény, hogy a latin-amerikai országok nem isme­rik el a hajózás általános szabadságát, továbbá a szerzõdés hûvös fogadtatása a nemzetközi közösség részérõl je­lezte a folyami hajózás rezsimjének kezdõdõ hanyatlását.

Az idõk változásának jeleként értékelhetõ az, hogy mind a békeszerzõ­désekben, mind az 1921. évi barcelonai statútumban helyet kapott a nem hajózási célú hasznosítások problémaköre. Megkezdõdött a vízügyi szerzõdések számának gyors gyarapodása és a szerzõdési tárgyak bõvülése. E folyamat nem állt meg a II. világháború után sem, ellenkezõleg: sorozatban jöttek létre az ún. "nagy" vízügyi szerzõdések (p1. 1959. évi Nílus-megállapodás, az 1960. évi Indus-szerzõdés, az 1961. évi Columbia-egyezmény, az 1969. évi Rio de la Plata szerzõdés), különösen fontossá vált a vízminõség-védelem (p1. az 1972-1978. évi Észak-amerikai Nagy Tavak Vízminõségi Megállapo­dás, az 1977. évi Rajna-egyezmények), univerzális és nem univerzális nemzetközi szervezetek kezdtek el foglalkozni a nemzetközi vízügyi együttmûködés megszervezésével. E téma a jogtudomány érdeklõdésének elõterébe került és 1970-ben megindult a nem hajó­zási célú hasznosítások jogának kodifikációja.

A nemzetközi vízügyi viszonyok általánosan elismert sajátossága az, hogy minden nemzetközi folyó földrajzi és gazdasági-társadalmi tényezõk szempontjából egyedi jelenség, azaz különbözik minden más nemzetközi folyótól nemcsak a tényleges hasznosítások, hanem a hasznosítási lehetõ­ségek, a határon átterjedõ hatások mérete és gyakorisága, az árvizek, az ökológiai rendszerek, stb. tekintetében. E tényezõknek köszönhetõen a nemzetközi vízügyi problémák nemzetközi jogi megoldásait a partikulariz­mus uralja: minden egyes nemzetközi folyóra konkrét rendezés szükséges. E következtetést a nemzetközi gyakorlat egyértelmûen igazolja: a több mint 400 hatályos vízügyi szerzõdés (és a már megszûnt, több mint 1000 szer­zõdés is) bilaterális vagy ún. szûk körû multilaterális szerzõdés.

A nemzetközi folyókra vonatkozó nemzetközi jogi szabályozás partiku­larizmusát a nemzetközi jog fejlõdése bizonyos mértékben meghaladta. A vízügyi problémák súlyának, a nemzetközi vízügyi konfliktusok számának és intenzitásának növekedése, melyben bennrejlik a nemzetközi béke és biz­tonság veszélyeztetése, érdekeltté tette a nemzetközi közösséget mint egészt e problémák megelõzésében, mérséklésében vagy megoldásában. A nem­zetközi közösség szerepvállalása a nemzetközi vízügyi viszonyok területén leginkább nemzetközi szervezeteken keresztül valósult meg. A nemzetközi szervezetek keretében nemzetközi tudományos együttmûködést szerveztek (p1. UNESCO Nemzetközi Hidrológiai Évtizede és Hidrológiai Programja), jelentéseket dolgoztak ki (p1. az ENSZ fõtitkára a Természeti Erõforrások Bizottsága számára), szakértõi vélemények születtek az optimális igazgatási modellekrõl (1957, 1975), ajánlásokat és programokat dolgoztak ki (Európa Tanács Vízügyi Chartája, az ENSZ 1977. évi vízügyi konferenciájának ún. Mar del Plata-i akcióprogramja), szorgalmazták vízügyi szerzõdések megkötését (p1. Világbank, az ENSZ Fejlesztési Programja), és a hatályos szerzõdésekhez való csatlakozást (UNEP) és - ami nemzetközi jogi szempontból leginkább releváns - megvalósították a nemzetközi vízügyi kapcsolatok területén kiala­kult nemzetközi szokásjogi szabályok kodifikációját.