|  | ||||||||
|  | ||||||||
| | ||||||||
| | ||||||||
 |
 |
|
|
|
||
 |
 |
|
|||||||||||||||||||
A nemzetközi közösség sajátosságai
Az államok közössége alapvető ismérvei meghatározásának legjobb módszere e közösség - és az államilag szervezett társadalmak (belső társadalmak) - sajátosságainak szembeállítása.
Az államok közösségének alapvető ismérvei az alábbiak
A belső társadalom szempontjából az állam - Max Weber szerint - egy adott terület felett a törvényes hatalom monopóliumát gyakorló szervezet, azaz jogilag 424d36e a legfőbb hatalom az állam területén és az ott élő emberek, a lakosság felett. Az államok közössége, mint ilyen semmiféle hatalommal nem rendelkezik tagjai, azaz a közösséghez tartozó államok felett, ennek következtében nincsenek törvényhozó, végrehajtó, igazságszolgáltatási és erőszakszervei. Ellenkező esetben nem államok közösségéről, hanem szuperállamról beszélhetnénk. Az államok közössége tehát az államként elkülönült egységek konglomerátuma, az egymás mellett létező szuverén és jogilag egyenlő államok társadalma, melyben a hatalom az egyes államok kezében van. A belső társadalom fölött álló centralizált hatalommal szemben az államok közösségében a hatalom megosztott.
Az államok közösségének maghatározó vonása a heterogenitás, az egyes államok közötti alapvető különbségek. A különböző államok területének nagysága, lakosságának lélekszáma, földrajzi helyzete, gazdasági fejlettsége stb. tekintetében sokszoros nagyságrendi eltérés van, amelyeket meghatványoznak az államformák és politikai rendszerek, az ideológiák, a kultúrák és a morális értékrendszerek sokszínűsége. Ezek alapján léteznek szuperhatalmak, nagyhatalmak, középhatalmak, kis államok és miniállamok is. Az államok közösségének végletekben megnyilvánuló heterogenitásából következik az, hogy az egyes államok alapvetően eltérő államérdekek megvalósítására törekednek, ugyanakkor ezek érvényesítésének lehetőségeit a tényleges hatalmi egyenlőtlenség eleve behatárolja. Az államok közösségével szemben a belső társadalmak jóval homogénebbek. Az államhatalom kényszerítő ereje mellett számos egyéb integráló tényező is hat: az államot alkotó nemzethez tartozás, azaz a közös nyelv és kultúra, a történelmi tradíciók, olyan társadalmi, politikai és gazdasági viszonyok, melyek keretébe az egyéni törekvések beilleszthetők.
Az államon belüli életviszonyok és az államok közösségének tagjai közötti nemzetközi kapcsolatok megszervezésének lehetőségei, módszerei, eszközei és formái is szembeállíthatók. E különbségek különösen szembeötlőek a jogforrásokban, a jogi szabályozás tárgyában és a jogi normák hatályosulását biztosító módszerekben.
A jogalkotás szempontjából meghatározó eltérés az, hogy míg a belső társadalmakban a jogalanyok felett álló, erre feljogosított állami szervek hozzák létre a minden jogalanyt kötelező magatartási szabályokat, addig az államok közösségében a nemzetközi jog szabályai két vagy több állam, esetleg a nemzetközi közösség, mint egész tagjai akaratának összeegyeztetésével jönnek létre. Azaz az adott nemzetközi jogszabály csak azokat az államokat kötelezi, amelyek valamilyen módon részt vettek az adott normára vonatkozó jogalkotási folyamatban. Tehát a belső jog - mint a nemzeti jogrendszerek összessége - szubordinációs jellegű az alávetettséget tükröző jogforrásaival, míg a nemzetközi jog koordinációs jellegű, mely lényegében csak a jogalkotó államok akaratösszeegyeztetését biztosító jogforrásokat ismeri, azaz a nemzetközi szerződést és a nemzetközi szokásjogot.
A jogi szabályozás tárgyában is világosan láthatók a belső jog és a nemzetközi jog közötti különbségek. A lényegi különbség a két normarendszer eltérő funkciójából következik. Amíg a belső jog minden életviszonyt szabályozni kíván - mely gyakran átcsap túlszabályozásba- addig az Állandó Nemzetközi Bíróság a nemzetközi jog funkcióját abban határozta meg, hogy az államokat saját akaratukból kötelező jogszabályok abból a célból jönnek létre, hogy szabályozzák ezen egymás mellett létező független közösségek közötti kapcsolatokat vagy közös célok megvalósítását.
Summázva:
A nemzetközi jog elsősorban az államok szuverenitásának korlátozását jelenti, azaz tilalomrendszerből áll, amelyek lehetnek közvetlenek (pl. beavatkozás, erőszak tilalma) és közvetettek (szuverén egyenlőség, népek és nemzetek önrendelkezési joga, nemzetközi kötelezettségek tiszteletben tartása).
Az eltérő nemzeti érdekek miatt a nemzetközi jogalkotásra irányuló állami akaratok összeegyeztetésének sikeressége legtöbbször korlátozott és eleve kompromisszumot tételez fel.
A nemzetközi kapcsolatok számos területére a nemzetközi jog nem képes uralmát kiterjeszteni, azaz a nemzetközi kapcsolatok jogi szabályozottság szempontjából tele vannak hézagokkal, melyek csak némi pontatlansággal tekinthetők joghézagoknak.
A nemzetközi kapcsolatok alacsony szabályozottsági szintjének és az államok közösségén belüli tényleges egyenlőtlenségnek együttes hatására a hatalom domináló tényező.
A jogalkalmazás síkján a belső jog és a nemzetközi jog között kiáltó ellentmondás tapasztalható. A belső jogban a jogalanyok jogviszonyairól külön jogalkalmazó szervek hoznak meghatározott eljárási szabályok szerint döntéseket. Két vagy több állam közreműködését igénylő nemzetközi jogalkotással szemben viszont a nemzetközi jog szabályainak alkalmazása az egyes államok feladata. Minden állam maga állapítja meg és minősíti a nemzetközi helyzet jogilag releváns változásait, a kialakult tényállásokat, maga határozza meg az alkalmazandó nemzetközi jogszabályokat és azok tartalmát, tisztázza a tényállás és az irányadó jogi normák közötti kapcsolatokat, maga dönt saját és más államok magatartásának jogszerűségéről, végül maga érvényesíti az esetleges nemzetközi felelősségből keletkező igényeket. A belső jog nemo iudex in sua causa elvet a nemzetközi jogban felváltja annak ellentéte: mindenki saját ügyének bírája. Bár ha az egyik állam jogalkalmazási döntését más államok vitatják, a jogvitát a nemzetközi jog által rendelkezésre bocsátott eszközökkel kell rendezni.
Találat: 2039
