A nemzetközi kapcsolatok elméletei

A nemzetközi kapcsolatok elmélete, mint önálló tudományág a II. világháború után alakult ki az USA-ban és onnan terjedt el a világ más részeibe - különösen Nyugat-Európába.

Realista irányzat és gyökerei:

A nemzetközi kapcsolatok elsõ önálló elméletét a H. Morgenthau álta 525e42f l megalkotott realista irányzattal azonosítják, mely az ún. neorealizmussal folytatódott. A realista irányzat a nemzetközi politikai kapcsolatokat állítja elõtérbe, melyeket egyértelmûen erõviszonyokként értelmez. Képviselõi hangsúlyozzák a nemzetközi magatartás elválasztásának szükségességét az adott állam belpolitikájától, politikai filozófiájától, jogrendszerétõl. A nemzetközi kapcsolatok központi eleme a hatalom, minden külpolitika célja és alapja, melyet a nemzeti érdek megvalósításának, az államhatalom megóvásának, sõt növelésének szolgálatába állítanak. Az államok közötti versengés természetes jelenség, mely feszültségekben, konfliktusokban, válságokban és háborúkban fejezõdik ki.

A nemzetközi kapcsolatok hatalmi, illetve erõviszonyként valófelfogásának gyökerei T. Hobbes munkásságában találhatók (Leviathan). Szerinte az emberiség õsállapotát a mindenki mindenki ellen jellemezte, melybõl a társadalmi szerzõdés megkötésével emelkedtek ki. A társadalmi szerzõdésben az emberek - a béke érdekében - alávetették magukat az állam uralmának, mellyel a társadalmi rend és béke megvalósulhatott, miután részben önként elfogadták, részben az államhatalom kikényszeríthette. Hobbes nézetéhez hasonlóan gondolkodott Rousseau és Kant is.

N. Machiavelli A fejedelem c. mûvében az uralkodás, a hatalomgyakorlás követelményeit fogalmazta meg. Véleménye szerint az erkölcsi parancsnak nincs helye a politikában, a cél szentesíti az eszközt. Ha gonosznak kell lenni, kerülni kell a gonoszság látszatát. Az államok egymáshoz való viszonyát állandó rivalizálás jellemzi. Az emberek soha sincsenek megelégedve saját erõforrásaikkal, és mindig szeretnének másokat kormányozni. (stb.)

A geopolitikai elmélet (Mackinder, Ancel, Moreau-Defarges, Ratzel, Haushofer) a földrajzi tényezõk, mint objektív feltételek segítségével magyarázza a hatalom megosztottságának feltételeit, ezek a tényezõk határozzák mag az államok biztonságát, virágzását és befolyását, a tengeri útvonalak és erõforrások birtoklásának szükségességét.

Behaviorizmus:

Ez az elmélet az USA-ban alakult ki. A behaviorizmust nem a nemzetközi kapcsolatok mozgatórugóinak feltárása foglalkoztatja, hanem a rendszereket, a döntéshozatalt, a konfliktust állítja érdeklõdésének középpontjába, tehát voltaképpen alkalmazott tudománynak tekinthetõ, valódi alaptudomány nélkül. A behaviorizmus három fõ típusa:

A rendszerelméletek (M. Kaplan, D. Easton) összehasonlítják a különbözõ struktúrákat annak a feltételezésnek alapján, hogy a különbözõ területek hasonló megoldásaiban valami közös valóságnak kell megnyilvánulni. Kulcsfogalmai az egyensúly, az alrendszerek, a modellek, az integráló és deintegráló folyamatok, a szereplõk száma.

A döntéshozatali megközelítési mód (Snyder, Paige, Rosenau) az állam képviselõinek különbözõ helyzetekben tanúsított magatartását vizsgálja. E szereplõk vonatkozásában figyelembe kell venni a körülményeket, más szereplõkhöz fûzõdõ kapcsolataikat, a különbözõ cselekvési lehetõségeknek tulajdonítható lehetõségeket.

A konfliktuselmélet (T.C. Schelling, Rapoport) általában a konfliktusok létezésének tényébõl indul ki, és azt vizsgálja, hogy milyen ésszerû magatartást kell tanúsítani a különbözõ konfliktusok során annak, aki "nyerni" akar. Ez utóbbi logikusan magyarázza a játékelmélet nagy népszerûségét a nemzetközi kapcsolatok amerikai specialistáinak körében.

Nemzetközi kapcsolatok harmonizációs megközelítései:

Különbözõ elméletek - adottnak véve a nemzetközi kapcsolatok konfliktus-természetét - ennek meghaladására törekednek, azokat az intézményeket és módszereket kutatják, melyek segítségével a szükségszerû konfliktusok megelõzhetõk, kezelhetõk, illetve megszüntethetõk. Ide tartozik az európai integrációt megindító J. Monnet kvázi-föderalizmusa, a funkcionalizmus (Haas, Kehonae, Nye), mely úgy látja, hogy a nemzetközi kapcsolatok intenzitásának fokozódásával egyre inkább technikai jellegûvé válik az együttmûködés, az együttmûködés szükségessége és tényleges mûködése egyre erõsíti az államok közötti interdependenciát, melynek végsõ következményeként a nemzetközi kapcsolatok nemzetközi szervezetek nélkül elképzelhetetlenek. A békekutatás (J. Galtung) pedig a nemzetközi kapcsolatok klasszikus elemzésének meghaladását tûzi ki célként, "aktív" békét javasol, és ennek érdekében a strukturális erõszak kiküszöbölését is a közvetlen erõszak mellett.

Marxizmus:

Marx a történelem mozgatórugóját abban az antagonisztikus ellentmondásban találta meg, amely szembeállítja a kizsákmányolókat és a kizsákmányoltakat, e két osztály közötti harc, azaz az osztályharc jelenti az emberiség történetét.

A nemzetközi kapcsolatok az erõviszonyokkal azonosulnak, így az erõszak a legfontosabb tényezõ, az osztályharc államon belül és nemzetközi mértékben is folyik.

A konfliktusok okait a gazdaságban kell keresni.

Az erõviszonyok a társadalmi haladás alapján a szocializmus javára változnak, így a világháború elkerülhetetlenségét felváltja a különbözõ társadalmi rendszerû országok békés egymás mellett élése.

A szocializmus, mint magasabb rendû társadalmi formáció általánossá válásával az államok közötti konfliktusok és háborúk megszûnnek.

Összegzés:

Nem létezik a nemzetközi kapcsolatok totalitását, valamennyi jelensége együttes magyarázatát adó elmélet.

A különbözõ elméletek döntõ többsége a nemzetközi kapcsolatokat az erõviszonyokkal azonosítja. Minden állam - lehetõségeihez mérten - állandó erõfeszítéseket tesz külsõ környezetének ellenõrzésére, befolyásolására. Tehát a nemzetközi élet fõ szereplõi - az államok között állandó versengés, feszültségek, konfliktusok, háborúk keletkeznek.

"A nemzetközi színtéren a nagyhatalmak mindig gengszterként, a kis államok pedig prostituáltként viselkednek." (S. Kubrick)

A nemzetközi kapcsolatok ilyen természete arra az okra vezethetõ vissza, hogy a nemzetközi kapcsolatokból hiányzik az egységes hatalom, a nemzetközi közösség egyes tagjai között megosztott hatalomban pedig kiáltó különbségek, egyenlõtlenségek vannak, melyek különbözõ okok függvényei.

Az erõszak mindenhatósága ellenére a nemzetközi kapcsolatok rendszere nemcsak patologikus rendszereket mutat. A nemzetközi kapcsolatokra nem az állandósult anarchia, a dzsungel törvénye a jellemzõ, hanem ellenkezõleg: a hatalom önmagában szabályozó tényezõ, egyrészt vannak természetes korlátai, másrészt a nemzetközi közösség szereplõi közötti erõmegoszlás állandó törekvése az egyensúly megteremtése, fenntartása vagy megváltoztatása.

A nemzetközi kapcsolatok soha nem egy dimenziósak, a konfliktusok dominanciája mellett mindig fennáll az együttmûködés is, ugyanakkor a konfliktus-együttmûködés viszonya térben és idõben különbözõképpen alakult.

Az erõ szupremáciája, a hatalmi hierarchia ténylegessége mellett más tényezõk is hatnak. A nemzetközi kapcsolatokban a mágikus jellegû, ugyanakkor ambivalens jelentésû érdekek ütköznek össze vagy kerülnek összhangba, melyek bevallottan, hallgatólagosan vagy tagadva különbözõ értékeket is tartalmaznak.