A külföldiek gazdasági tevékenysége

Valamely állam egyoldalú intézkedése a külföldi tulajdon igénybevételére, azaz a külföldi tulajdonos tulajdonának elvonására általában az államosítás jogintézményének keretében valósul meg, de egyéb megoldásokat is alkal­maznak, p1. kisajátítás, elkobzás, kényszeradásvétel, kényszercsőd, ellenőrzés megszerzése, a külföldi beruházóval kötött szerződés módosítása vagy meg­szüntetése, földreform.

Az államosítási intézkedésekből keletkező nemzetközi jogi helyzet főbb sajátosságai az alábbiakban összegezhetők:

Az államosító állam intézkedésének legitimá 232h75c lására a nemzetközi jogra hivatkozik és a nemzetközi közösségen belül komoly törekvés van ezen jogalap megerősítésére, sőt kiterjesztésére. Azok az államok, melyek állampolgárait vagy jogi személyeit az államo­sítási intézkedések érintik, általában diplomáciai és nemzetközi jogi lépé­seket tesznek az államosító állam ellen.

A két ellentétes törekvés közötti kompromisszum megteremtése érdeké­ben szerződések megkötésére és a jogviták bírói rendezésére kerülhet sor.

Az előzőekben említett sajátosságok determinálják azt, hogy a nemzet­közi jog milyen válaszokat adott a különböző államosítási intézkedésekből eredő kihívásokra.

Inkább a deklarációk szintjén a nemzetközi közösség elismerte az ál­lamok államosítási jogát mint a szuverenitásból folyó jogok egyikét. Ebben a vonatkozásban utalni lehet az ENSZ Közgyűlésének 1962. évi - a természeti erőforrások feletti állandó szuverenitásról szóló - határozatára, mely egyértelműen jelezte a tulajdon szentségének és az ebből következő szerzett jogok tiszteletben tartása elvének elavulását, így az államosítási jog elismerésével annak feltételeire (közérdek, diszkrimináció tilalma, kártérítés) helyezte a hangsúlyt. A nyugati államok és a fejlődő országok közötti erővi­szonyoknak a hetvenes években bekövetkezett változása következményeként 1974-ben megszületett az "Új nemzetközi gazdasági rendről" szóló deklará­ció, valamint "Az államok gazdasági és szociális jogainak chartája. Az ENSZ Közgyűlésének ezen határoza­tai, melyek nyilvánvalóan nem nemzetközi jogforrások, megerősítik az államok teljes és állandó szuverenitását természeti erő­forrásaik és a gazdasági tevékenységek felett, ide értve ezek birtoklását, hasz­nálatát és a velük való rendelkezést. E határozatok szerint az államosítási jog gyakorlásánál többé nem conditio sine qua non a kártérítés, ezt az állam tör­vényeivel összhangban csak biztosíthatja, továbbá eltö­rölték a nemzetközi jogra mint az esetleges viták rendezésére vonatkozó jog­alapra való hivatkozást is.

A fejlődő országok törekvései tükröződtek azokban a törekvések­ben is, mely az ún. transznacionális vállalatok feletti ellenőrzés biztosítá­sára irányultak, amit ezen vállalatok "megrendszabályozása" kísérleteként is szoktak jellemezni. A keserű gyakorlati tapasztalatok után a fejlődő országok úgy látták, hogy a transznacionális vállalatok tevékenysége veszélyezteti alapvető gazdasági érdekeiket, sőt politikai sta­bilitásukat és függetlenségüket is. Sok reményt fűztek ahhoz, hogy sikerül az ENSZ keretében megalkotni a "Transznacionális vállalatok magatartási kódexét", mely irányelveket határozott volna meg ezen vállalatok tevékeny­ségére, ide értve a fogadó ország gazdasági szuverenitásának tiszteletben tartását és gazdaságfejlesztési céljainak figyelembevételét. Az 1976-ban a transznacionális vállalatok ENSZ Bi­zottságában megkezdődött tárgyalások azonban zsákutcába jutottak, és ez napjainkig sem változott.

Az államosító és az államosítással érintett államok gyakran rendezték az ilyen intézkedésekkel kapcsolatos vitájukat kétoldalú nemzetközi szerző­dések megkötésével. Ezeket szokás ún. globális kártalanítási megállapodások­nak nevezni, melyek lényege az, hogy az államosí­tó ország a tényleges kárnál jóval kisebb összeget fizet a másik szerződő félnek, eset­leg kölcsönösen lemondanak egymással szembeni követeléseikről. Ezen globális kártalanítási megállapodások általában a függő vagyonjogi kérdések rendezéséhez kapcsolódnak. Az ilyen típusú megállapodások nyitányaként a Németország és Szovjet-oroszország közötti 1922. évi rapallói szerződés em­líthető, melyben a német és a szovjet kormány kölcsönösen lemondtak kö­veteléseikről és az egyik utolsó az 1976. évi magyar-amerikai vagyonjogi megállapodás, melynek keretében kaptuk vissza a Szent Koronát is.

Az államosítási jogviták perek sorozatát indították el hol nemzeti bí­róságok, hol pedig nemzetközi választott bíróságok előtt. Az ENSZ Nemzet­közi Bírósága strictu sensu államosítási ügyekkel nem foglalkozott, de a diplomáciai védelemmel kapcsolatos ügyek áttételesen ezt a területet is érintették. Az államosítási ügyek két módon kerültek nemzeti bíróságokhoz.

Az államosított vagyon hozadékának (pl. az iráni és algériai olaj, a chi­lei réz) exportja lehetővé tette azt, hogy az államosítási intézkedések által érintett cégek harmadik állam bírósága előtt pert indítsanak az államosítá­si intézkedések illegitimitására hivatkozva és ideiglenes intézkedésként kér­jék e vagyontárgyak zár alá vételét. E perekben nem az merült fel, hogy az államosítási jogszabályok általában érvényesek-e, különösen az ilyen jogsza­bályokat elfogadó államok területén, hanem arról volt szó, hogy extrater­ritoriális hatályuk az adott bíróság országában elismerhetők-e.

Nem tekinthetők kivételesnek azok az esetek, amikor az államosító ál­lam indít pert más államban a külföldön levő, de az államosítás hatálya alá eső vagyon megszerzésére. Így járt el p1. Kuba, melyekben az amerikai bíróságok az ún. Act of State doktrína félretételével olyan döntéseket hoztak, hogy a nemzetközi jog szabályaiba ütköző államosítási jogszabályok hatálya az Egyesült Államok területén nem ismerhető el.

Az államosítási jogviták nem kizárólag egyes államok nemzeti bíróságai elé kerültek, hanem nemzetközi választott bírói eljárások tárgyai is voltak. E pere­ket külföldi társaságok indították egyes államosító országok ellen, melyek kö­zül a legnevezetesebbek a British Petroleum y. Líbia (1973), a Texaco-Calasiastic y. Líbia (1977), a Liamco y. Líbia (1977), valamint az Aminoil y. Kuwait (1982) ügyek. Az e perekben hozott ítéletek megfogalmazták a beruházások nemzet­közi védelmének legfontosabb elveit, jelesül az államosítás jogszerűségének feltételeit, illetve meghatározták az állam és a külföldi cég közötti szerződés (p1. koncessziós szerződés) jogi természetét. Ez az irányzat folytatódott egyrészt a Nemzetközi újjáépítési és Fejlesztési Bank égisze alatt működő Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központja joggyakorlatában (infra), másrészt ehhez igazodik az 1980. évi algíri megállapodással felállított törvényszék gya­korlata is, mely az amerikai-iráni vagyonjogi kérdések rendezésével foglalko­zik (p1. az 1987. évi ítélet az Amoco-ügyben).

A nyolcvanas évektől terjedt el a kétoldalú beruházásvédelmi egyezmé­nyek létrehozásának gyakorlata. E szerződések száma napjainkban meghalad­ja az 1200-at, melyből Magyarország részesedése több mint 50 megállapodás a világ legkülönfélébb országaival. A különböző beruházásvédelmi szerző­dések lényegében egy közös modellhez igazodnak: meghatározzák a beru­házó és a beruházás fogalmát, rendelkeznek a beruházások elősegítéséről és engedélyezéséről, a beruházások védelméről, tartalmazzák a legnagyobb kedvezményes záradékot, biztosítják a nyereség szabad átutalását. A szerző­dések kulcsszabálya szerint a külföldi tulajdon elvonása vagy korlátozása csak közérdekből, megkülönböztetés nélkül és megfelelő törvényes eljárás keretében történhet, ezenkívül tényleges és megfelelő kártalanítást kell fizet­ni. A szerződések fontos eleme a jogviták rendezési módjainak meghatáro­zása. Kétféle jogvita alakulhat ki: egyrészt a szerződő felek között a szerző­dés értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatban, melyben végső soron választott bíróság hoz döntést. A másik eset az, amikor a jogvita az egyik szer­ződő fél és a másik szerződő fél beruházója, azaz természetes vagy jogi sze­mélye között keletkezik, mely ügyekben egyre inkább a Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központja joghatóságát kötik ki, bár több szer­ződésben még előírják az ad hoc választott bírósági eljárást is.

A Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank égisze alatt működő nemzetközi intézmények

Az 1965. évi washingtoni egyezmény az államok és más államok termé­szetes és jogi személyei közötti beruházási viták rendezéséről szól. A nemzetközi magánberuházások jogi biztonságának megterem­tése érdekében a washingtoni egyezmény felállította a Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központját, mely igazgatótanácsból, titkárságból, valamint a békéltetők és választott bírók paneljéből áll. Ez utóbbiak tagjait (4-4 fő) a szerződő felek és az igazgató­tanács elnöke (10-10 fő) jelöli ki.

Az eljáró békéltető bizottság és választott bíróság tagjainak kiválasztá­sánál mutatis mutandis átvették az 1907. évi hágai egyezménnyel felállított Állandó Választott Bíróság megoldásait. Az ICSID keretében eljáró választott bíróságok joghatósága a szerződő államok egymás közötti, illetve az egyik szerződő fél és a másik fél termé­szetes és jogi személyei közötti jogvitákra terjed ki, a választott bíróság ál­tal alkalmazandó jog körébe pedig a felek által előzetesen meghatározott jogszabályok, erre vonatkozó megállapodás hiányában a vitában álló szer­ződő állam joga (ide értve a kollíziós nemzetközi magánjogi szabályokat is), valamint a nemzetközi jog releváns szabályai.

A washingtoni egyezmény ténylegesen generális sokoldalú szerződés, továbbá a kétoldalú beruházásvédelmi megállapodások többsége, sőt egyes multilaterális szerződések is elfogadják a Központ joghatóságát.

Az 1985. évi szöuli egyezmény hozta létre a Nemzetkö­zi Beruházásbiztosítási Ügynökséget különösen a fejlődő országokban irá­nyuló termelő célú külföldi magánberuházások támogatására a nem keres­kedelmi kockázatok csökkentésével. Az Ügynökség nemzetközi jogalanyi­sággal rendelkező nemzetközi szervezet. A szöuli egyezmény rendelkezik a fedezett kockázatokról, a biztosítható beruházások és beruházók köréről, a díjakról, a károk megtérítéséről, a viszontbiztosításról, a kötelezettségvállalás maxi­mális terjedelméről.

A felállított Nemzetközi Beruházásbiztosítási Ügynökség kormányzóta­nácsból, igazgatótanácsból, elnökből áll, jegyezhető alaptőkéje 1 milliárd különleges lehívási jog, amit - előre meghatározott mértékben - a tagok jegyeznek. Ennek megfelelően - eltérve az 1 állam 1 szavazat elvtől - alakul a döntéshozatalban való részvétel: van tagsági szavazat és részvényesi szavazat, mely utóbbi az alaptőkéhez való hozzájárulás függvénye. Külön melléklet szól az ügynökség és a tagok közötti viták rendezéséről.