A kisebbségvédelem az általános nemzetközi jogban

A dolog természete szerint a kétoldalú szerző­dések lennének a legmegfelelőbb és leghatékonyabb eszközei a különbö­ző kisebbségek védelmének, a szerződő felek közötti érdekellentétek, kü­lönösen a viszonosság hiánya azonban - parancsoló politik 444i86e ai érdekek hiányában - megakadályozhatja, megnehezítheti kétoldalú szerződések megkötését, vagy azok tényleges végrehajtását lényegében meghiúsíthatja.

A generális sokoldalú szerződések, mint a nemzetközi kisebbségi jog forrásai

a) A Polgári és Politikai jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 27. cikke a következőképpen rendelkezik: "Olyan államokban, ahol nemze­ti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbséghez tartozó sze­mélyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorol­ják vagy hogy saját nyelvüket használják".

E rendelkezést értelmezve grosso modo az alábbi következtetések adódnak:

Nem a kisebbség mint egész, hanem a kisebbségek tagjainak jogairól van szó. Ebből következően a kisebbségi jogok individuális természetűek, még ha értelemszerűen általában csak együttesen gyakorolhatók.

Az egyes kisebbségi jogok, jelesül a nyelvi, kulturális és vallási jogok közül csak a vallásszabadságot és annak esetleges korlátait tartalmazza az említett, a kulturális jogok tekintetében pedig a Gazdasági, Szociális és Kulturális jogok Nemzetközi Egyezségokmánya ad útmutatást, végül a nyelvi jogok meghatározatlansága következtében legalábbis kérdéses az, hogy e jogok mennyiben tartozhatnak a kisebbségvédelemhez.

A különböző emberi jogokkal kapcsolatos kötelezettségekkel ellentét­ben a területi államot csak non facere (nem tevési) kötelezettség terheli, és ezt is függővé tették attól, hogy ezen állam elismerje kisebbségek létezését. E bennrejlő szubjektivizmust tovább fokozza az a körülmény, hogy a kisebbségek fogalmát sem az egyezségokmány, sem általában a nemzetközi jog nem határozza meg.

A szerződésértelmezés logikai módszeréből következően a kisebbség­védelem az emberi jogok nemzetközi rendszerének integráns részévé vált, melynek következtében e jogintézmény ideiglenes jellege megszűnt és egyben utat nyitott jogi természeté­nek átalakulásához is.

Az egyezségokmány fakultatív jegyzőkönyvéhez csatlakozó államok ese­tében a különböző kisebbségek tagjai panasszal fordulhatnak az Emberi Jogi Bizottsághoz. E bizottság eddig alig több mint fél tucat kisebbségi üggyel foglalkozott. Ezen kívül az 1503. ajánlás keretében is felvethetők lenné­nek - legalábbis elvileg - kisebbségi problémák.

Az egyezségokmány hatályba lépését követően a kisebbségek és a faji diszkrimináció albizottsága újból napirendre tűzte a nemzetközi kisebb­ségvédelem problémáját. 1979-ben készült el az ún. Capotorti-jelentés, mely­nek különös jelentőségét általában elismerik. Az albizottsági munka ered­ményeként fogadta el 1992-ben az ENSZ Közgyűlése a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségek jogairól szóló deklarációt. Bár e deklaráció nem minősíthető az egyezségokmány idézett 27. cikke quasi-autentikus értelmezésének, számos új gondolattal járul hozzá a nemzetközi kisebbségi jog fejlődéséhez. Ezek közül különösen a követke­zők emelhetők ki: A deklaráció ugyan az emberi jogok nemzetközi rend­szerébe illeszti a kisebbségvédelmet, és ezen belül hangsúlyozza a demokráciát, mint annak conditio sine qua non ját, de kiemeli a kisebbségvédelem fontosságát az adott államok politikai és társadalmi stabilitása szempontjá­ból is

Az 1992. évi deklaráció elfogadása után az ENSZ család figyelme az őslakosság jogainak védelmére irányult. Ennek keretében született meg a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 1989. évi őslakosság és törzsi népek egyezménye (169. sz. egyezmény), valamint 1994-ben az őslakosság jogai­ról szóló ENSZ-deklaráció tervezete. E dokumentumok megkülönböztető sajátossága abban fogalmazható meg, hogy - a sikeres fogalommeghatáro­zás mellett - egyértelműen elismerik a csoportjogokat, ide értve a belső önkormányzatot is, az erőforrásokkal való rendelkezés és a környezet meg­óvásának jogát, sőt szólnak a kulturális genocídium megakadályozásáról is.

Végül - a kép teljessége kedvéért - megemlíthető a gyakorlatilag fe­ledésbe merült, az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni 1960. évi UNESCO-egyezmény (1964. 11. tvr.), valamint a kisebbségvédelem szem­pontjából is relevánsnak tekinthető 1948. évi genocídium egyezmény, a faji diszkrimináció minden formájának kiküszöböléséről szóló 1965. évi egyez­mény és a gyermek jogairól szóló 1989. évi egyezmény. Ez utóbbiakkal a következő pontok foglalkoznak.