A diplomáciai és a konzuli kapcsolatok jogának forrásai

Évszázadokon keresztül a nemzetközi szokásjog elvei biztosították mind az ad hoc (alkalmi) követek, mind az állandó diplomáciai képviselők külön­leges jogállását. A konzulátusok esetében viszont a nagyszámú konzuli szer­ződés szabályozta ezen intézmény működésének kérdéseit. A XX. század második felében megtörtént a diplomáciai és a konzuli kapcsolatok jogának kodifi 919g61j kációja, melynek következtében a nemzetközi közösség grosso modo a hatályos nemzetközi szerződéseket alkalmazva folytatja a diplomáciai és a konzuli tevékenységet. A nemzetközi szokásjog szabályai így csak azokra a kérdésekre irányadók, melyeket a kodifikációs szerződések kifejezetten nem szabályoznak (Martens-klauzula).

A nemzetközi jog ezen területén megvalósított kodifikáció eredményei az alábbi jogforrásokban jelennek meg:

A diplomáciai kapcsolatokról szóló 1961. évi bécsi szerződés az állandó diplomáciai képviseletekről szól, szabályozza a dip­lomáciai kapcsolatok felvételét, a képviselet tagjainak kinevezésével, a meg­bízatás megszűnésével, a diplomáciai feladatokkal kapcsolatos kérdéseket, valamint a diplomáciai képviselet és a képviselet tagjainak kiváltságait és mentességeit. Az 1961. évi bécsi szerződés quasi univerzális szerződés, mivel a nemzetközi közösség szinte valamennyi tagja a szerződés részesévé vált. A szerződéshez kapcsolt fakultatív jegyzőkönyv, melyhez csak az álla­mok egy része csatlakozott, kimondja, hogy a szerződés értelmezése és al­kalmazása tárgyában keletkezett jogviták a Nemzetközi Bíróság kötelező joghatóságába tartoznak. Az 1961. évi szerződés rendelkezéseit vette át mutatis mutandis a következő két jogforrás, mely ugyan lehet, hogy téve­désnek bizonyult, de a diplomáciai jogot elég az 1961. évi szerződés alap­ján elemezni, rámutatva néhány fontosabb eltérésre.

Az 1969. évi New York-i egyezmény szól a különleges missziókról, mely a hajdani ad hoc követ mai megfelelője, azaz ideiglenes jelleggel, meghatá­rozott feladatok megoldására a fogadó államba küldött missziót jelent. A küldő és a fogadó állam közötti diplomáciai vagy konzuli kapcsolat létezé­se nem feltétele a különleges missziók küldésének és fogadásának. A New York-i egyezmény szorosan követi a diplomáciai kapcsolatokról szóló 1961. évi bécsi szerződés rendelkezéseit, melyben sokan az egyezmény széles körű elfogadása elmaradásának fő okát látják. A hasonlóságok tagadása nél­kül a különleges misszióknak vannak speciális vonásai is. Pl. a különleges missziót vezetheti a küldő állam államfője, kormányfője vagy külügyminisztere, illetve más magas rangú személye, mely esetről az egyezmény úgy ren­delkezik, hogy a felsorolt személyek a fogadó országban és harmadik álla­mokban élvezik a nemzetközi jog által nyújtott kiváltságokat, mentességeket és könnyítéseket. Nem ritka az sem, amikor a két állam különleges misszió­ja harmadik országban találkozik (p1. az amerikai-kínai nagyköveti találko­zók Varsóban az 1972. évi csúcstalálkozókig vagy a párizsi Vietnam konferen­cia 1969-1973 között), melyről keveset mond az a szabály, hogy ilyen esetben szükség van a harmadik állam hozzájárulására, mely tartalmazhat feltételeket és meghatározhatja kötelezettségeinek terjedelmét.

A nemzetközi szervezetek mellett működő állami képviseletek a mai nemzetközi jog intézményei, ezért a rájuk vonatkozó nemzetközi jogi sza­bályozás kevésbé tudott teljes terjedelmében és megfelelő pontossággal kifejlődni. Ezen kívül más tényezők is befolyásolták a nemzetközi jogalko­tást, különösen:

. Bár a legtöbb nemzetközi szervezet a nemzetközi jog alanya, ugyan­akkor egymástól jelentősen különböznek, vannak univerzális és nem-uni­verzális szervezetek, politikai és technikai szervezetek, stb.

. Miután a nemzetközi szervezetek nem szuverének, ez kihat az ún. ius legationisra (követek küldésének és fogadásának joga), és más - a szuve­renitásból levezethető - jogosítványokra (agrément, persona non grata minősítés).

. A diplomáciai képviseleteket és a különleges missziókat jellemző bi­lateralizmus, azaz a küldő és a fogadó állam közötti jogviszony helyett eb­ben az esetben háromoldalú jogviszonyról van szó, melynek alanyai: a kül­dő állam, a nemzetközi szervezet és a székhelyállam, azaz azon ország, melynek területén a nemzetközi szervezet működik. A székhelyállam szempontjából olyan problémák merülnek fel mint az általa el nem ismert állam (esetleg felszabadítási szervezet) képviseletlétesítési joga, továbbá milyen intézkedéseket tehet biztonságának védelmére, a területén elköve­tett jogsértések ellen, stb.

Az 1975. évi bécsi egyezmény is átveszi a diplo­máciai kapcsolatokról szóló 1961. évi bécsi szerződés releváns rendelkezé­seit, továbbá jelentős mértékben eltér a székhelyegyezményekben alkalma­zott megoldásoktól. Feltehetően ezen okokra vezethető vissza az, hogy az 1975. évi bécsi egyezmény még nem lépett hatályba.

A kodifikációból kimaradt a nemzetközi szervezetek által felállított kép­viseletek helyzetének szabályozása, melyeket a nemzetközi szervezet a tag­államokba vagy más nemzetközi szervezetekhez küldhet. Példaként említ­hetők az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) koordinátorai vagy egyes szakosított intézmények rezidensei a fejlődő országokban. A nemzetközi szervezetek képviseleteinek státusát speciális szerződések szabályozzák és e képviseletek tagjainak mint nemzetközi tisztviselőknek a jogállására pe­dig az adott nemzetközi szervezet kiváltságairól és mentességeiről szóló szerződések, illetve a székhelyegyezmények vonatkoznak.

A Nemzetközi Jogi Bizottság 1989-ben elfogadta a diplomáciai futár státusáról szóló végleges tervezetet, melyből azonban nem lett nemzetközi szerződés.

A konzuli kapcsolatokról szóló 1963. évi bécsi egyezmény kodifikálja a konzuli jogot, összegezve a nagyszámú, kétoldalú konzuli egyezményben megnyilvánuló jogelveket. A bécsi egyezményben való részvétel nem teszi automatikusan feleslegessé a kétoldalú konzuli szerző­dések hatályban tartását, sőt újak megkötését sem, mert különösen a kon­zuli feladatok ellátásához konkrét szerződési szabályokra van szükség. A nemzetközi gyakorlat maga is alátámasztja ezt a feltevést, továbbra is létez­nek kétoldalú konzuli szerződések, Magyarország ilyen tárgyú szerződése­inek száma meghaladja a harmincat. Ezenkívül 1967-ben az Európa Tanács tagállamai megkötötték a konzuli funkciókról szóló európai egyezményt.

A diplomáciai és konzuli képviseleteknek, a különleges misszióknak és a nemzetközi szervezetek mellett működő állami képviseleteknek az a közös sajátossága, hogy az őket létrehozó állam területén kívül, más államok területén mű­ködnek. A dolog természete szerint státusukat elsősorban és lényegileg a nemzetközi jognak kell szabályoznia. A nemzetközi jog és a belső jog vi­szonyára vonatkozó alkotmányos megoldások szerint e nemzetközi jogszabályok a belső jog részévé válnak. Ezen kívül a nemzeti jogszabályokban, különösen a kódexekben megjelennek egyes nemzetközi jogi rendelkezések, sőt egyes országokban külön kül­ügyi törvények is születtek.

A nemzetközi kapcsolatok működtetésében nemcsak a különböző dip­lomáciai szervek vagy konzuli képviseletek vesznek részt. Az állam külpo­litikai céljainak megfogalmazása, a külpolitikai-diplomáciai lépések megha­tározása, a nemzetközi kapcsolatokat érintő döntések meghozatala az államszervezet csúcsán elhelyezkedő szervek, az ún. kormányzati szervek feladata. Ide tartozik az államfő, a parlament, a kormányfő, a külügyminisz­ter, továbbá gyakorlatilag a kormány valamennyi tagja és egyéb országos fő­hatóságok vezetői. Miután e szervek nem külföldön, hanem az állam terü­letén működnek, ezért őket a nemzetközi kapcsolatok belső szerveinek nevezzük. A belső szervek feladat- és hatáskörét, felépítését és működését, kölcsönös függőségüket, az ellensúlyokat minden ország nemzeti jogrend­szere szabályozza, a legfontosabb kérdéseket a dolog természete szerint al­kotmányos szinten.

A belső szervekre irányadó nemzeti jogalkotást néhány nemzetközi szo­kásjogi elv egészíti ki, melyek közül a legfontosabbak az alábbiak:

A nemzetközi szerződések megkötésében való részvétel

Külföldi tartózkodás esetén kiváltságok, mentességek és könnyítések illetik meg, melyre kifejezetten utal az 1969. évi New York-i egyezmény.

Az államuk nevében tett hivatalos nyilatkozataik államukat kötelezik. Ez az ún. Ihlen-elv.

Az Állandó Nemzetközi Bíróság a Dánia és Norvégia közöt­ti Kelet-Grönland-ügyben (1933) nem fogadta el a szigettel kapcsolatos nor­vég területi igényeket, miután Ihlen norvég külügyminiszter az oslói dán követ előtt kijelentette: Norvégiának nincsenek területi igényei és a külügy­miniszter nyilatkozata államát kötelezi. A hetvenes években Ausztrália és Új­Zéland a Nemzetközi Bírósághoz fordultak, mellyel meg kívánták akadályoz­ni azt, hogy Franciaország légköri nukleáris kísérleteket hajtson végre a Csendes-óceán délkeleti térségében (a Mururoa korallzátonyon). A Bíróság­nak a francia nukleáris kísérletek ügyben (1974) hozott ítélete nem foglalko­zott a joghatósággal kapcsolatos pergátló kifogásokkal, még kevésbé jutott el az ügy érdeméig. Az ítélet annak vizsgálatára szorítkozott, hogy van-e jogvita a felek között? A Bíróság nemle­ges álláspontját arra alapozta, hogy Franciaország egyoldalú aktusokkal vál­lalta a légköri nukleáris kísérletek megszüntetését, és ebből a szempontból különösen fontos a köztársasági elnök ilyen tárgyú nyilatkozata, mely a fran­cia állam hivatalos