online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia Pszichiátria Pszichológia Szociológia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

Tarsadalomszerkezet, tarsadalmi egyenlőtlenség

szociológia

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
A ciganysag Magyarorszagon . Ki a cigany?
ELSŐSEGÉLYNYÚJTÁS
Szalasi viszonya kortarsaival
HAJLÉKTALANSÁG 2001-2002 KUTATÁSI BESZÁMOLÓ
Konstruktivizmus a német tarsadalomelméletben
Esettanulmany - Roma gyermekek az óvodaban
DROGOK – EGY ISMERETLEN VILÁG?
Tarsadalomszerkezet, tarsadalmi egyenlőtlenség
 
 

Társadalomszerkezet, társadalmi egyenlőtlenség

1. A társadalomszerkezet fogalma és jelentősége

A társadalom szerkezete a szociológia egyik alapkategóriája. Tudományos vizsgálatok sorozata által bizonyított tény, hogy az emberek mindennapi életét (hogy mit fogyaszt, mennyi szabad ideje van és mivel tölti, milyen munkalehetőséghez jut hozzá, mennyi a jövedelme, milyen lakáskörülmények között él, stb.) alapvetően meghatározza a társadalmi struktúrában elfoglalt helye. Ugyancsak vizsgálatok által igazolt összefüggés, hogy a nehéz fizikai munka végzése, az egészségtelen munkakörülmények, az alacsony iskolázottság, az alacsony jövedelem, a rendezetlen családi viszonyok és más hátrányos társadalmi helyzetet eredményező tényezők döntő szerepet játszanak a betegségek kialakulásában, holott azt gondolhatnánk, hogy egészségesnek vagy betegnek lenni alapvetően a biológiailag örökletes tényezőktől függ.


A társadalomszerkezet tanulmányozása ad választ arra, hogy egy adott társadalomban,  annak egy közösségében miért olyan arányban fordulnak elő bizonyos társadalmi jelenségek. Filozófiai alapösszefüggés, hogy a struktúra meghatározza a működést, a funkcionálást, a működés viszont átalakítja a struktúrát. A társadalom működése és a társadalom felépítése, szerkezete csak kölcsönhatásukban érthető meg.

 1.1 A szerkezet általános fogalma

A szerkezet (latinul structura) minden létező alapvető jellemzője, ami létezik, strukturálódik is (szerkezete van). Filozófiai értelemben a struktúra valamely rendszer belső felépítésének a formája, amely a rendszer elemei közötti törvényszerű összefüggések egységeként jelenik meg. Amikor struktúráról beszélünk, azt mindig valamilyen egészre, egységre vonatkoztatjuk. Ha a struktúrát keressük, az első feladat az egész viszonylagos önállósággal rendelkező részekre való tagolása, a második feladat a részek közötti viszony (tartós, lényegi összefüggések) megállapítása.

A struktúra tehát:

·     valamely egység viszonylagosan önálló részekre való tagolódása,

·     az egyes részeknek egymáshoz való viszonya,

·     egy elemnek az egészhez való viszonya (egy elem helyzete az egészen belül).

1.2 A társadalom szerkezete

A társadalom szerkezetének fogalma az alábbiakat tartalmazza:

·     A társadalom tagolódása eltérő helyzetű csoportokra (pl. munkaadók, munkavállalók, szellemiek, fizikaiak, városon és falun lakók, nők és férfiak, fiatalok, középkorúak és idősek, többségi- és kisebbségi etnikumhoz tartozók, vezetők és beosztottak, stb.).

·     Az egyes csoportok egymáshoz való viszonya, (munkaadók és munkavállalók viszonya, nők és férfiak, fiatalok és idősebbek, vezetők és beosztottak viszonya, stb.)

·     Egy csoportnak a társadalom egészéhez való viszonya (az adott csoport helyzete a társadalom egészén belül.) (Pl. a munkások helyzete a társadalomban, az értelmiség helyzete a társadalomban, a munkavállalók, egyes foglalkozási csoportok helyzete a társadalomban, helyzetük stagnáló, romló vagy javuló tendenciája.)

A társadalom szerkezetéhez közvetlenül kapcsolódik a társadalmi egyenlőtlenség fogalma. Az egyes társadalmi csoportok eltérő helyzete a társadalomban azt eredményezi, hogy anyagi, szellemi, társas szükségleteik kielégítésében mennyiségi és minőségi tekintetben jelentős különbségek jönnek létre. Ezek a különbségek - egyenlőtlenségek - befolyásolják az egyének egész életútját, végső soron életesélyeiket is. A társadalmi egyenlőtlenségek az alábbi tényezők alapján vizsgálhatók:

·     a vagyon nagysága és jövedelem termelő képessége

·     a jövedelem nagysága és megszerzésének módja

·     az érdekérvényesítés lehetőségének mértéke

·     iskolai végzettség, képzettség, műveltségi szint

·     munkakörülmények

·     lakásviszonyok

·     a lakóhely környezeti minősége

·     a szabadidő mennyisége és eltöltésének módja

·     az egészségi állapot.

A társadalom tagjai elsősorban a társadalmi egyenlőtlenségeket érzékelik, nem a struktúrát. Az adott struktúrában elfoglalt helyüket a társadalom tagjai nem mindig látják világosan. A tényleges társadalmi helyzet és az, hogy az egyén hol helyezi el magát a társadalom szerkezetében, nem mindig esik egybe. Az osztályhoz, réteghez tartozás tudata nem egyértelműen tükrözi a tényleges társadalmi helyzetet. Az emberek többségét nem érdekli az, hogy vannak-e osztályok, létezik-e a kizsákmányolás vagy sem. Ezt elvont, filozófiai kérdésnek tartják. Az embereket az foglalkoztatja, hogy van-e lehetőségük helyzetük javítására vagy az elért életszínvonaluk megtartása kerül veszélybe.

 Az egyének arra törekednek, hogy szükségleteiket minél magasabb szinten elégítsék ki. Ehhez a mintát a náluknál jobb feltételek között élőktől kölcsönzik. A minta követése növelheti az egyének teljesítményét, így a társadalmi egyenlőtlenségek végső soron pozitív hatást gyakorolhatnak a gazdasági fejlődésre, a társadalom dinamikájára. Amennyiben a társadalmi egyenlőtlenségek olyan mértékűvé válnak, hogy lehetetlenné válik a minták követése a teljesítmény növelésével, az a társadalmi normák megszegését, a normától eltérő magatartási formák, a devianciák szaporodását eredményezheti, a társadalom integráltságának csökkenéséhez, a társadalmi béke megbomlásához vezethet.

1.3 A társadalom szerkezetének vizsgálata

Számos módszertani nehézségbe ütközik:

·     Döntést igényel, hogy a társadalom mely egységére (egy országra, egy megyére, egy városra, egy település valamelyik részére) irányul a struktúra vizsgálata. A regionális és kontinentális integráció - amelynek a motorja a kereskedelem, a közlekedés, a távközlés és a tömegkommunikáció - hatására a társadalmi jelenségek sem maradnak meg az államhatárokon belül, így nem egyszerű annak eldöntése, hogy melyik társadalom, milyen egységének struktúráját vizsgáljuk.

·     Különösen az élettelen  természethez, de az élővilághoz viszonyítva is,  a társadalmi struktúrák igen változékonyak. A ma élő idősebb, 60 éven felüli generáció élete során három, egymástól lényegesen eltérő társadalmi-politikai rendszerben élt, egymástól lényegesen eltérő társadalmi struktúrákban kellett helyüket megtalálni, egy adott struktúrában elfoglalt helyük is gyakran lényegesen változott. (Parasztból munkás vagy szellemi dolgozó, munkásból vezető beosztású lett, majd ismét munkásként dolgozott, vezetőből munkanélküli vagy nyugdíjas lett, stb.)

·     A társadalomban számos struktúra létezik egymás mellett, egymásra épülve. Egy korábbi társadalmi-gazdasági rendszer struktúrájának egyes elemei megmaradhatnak, vagy újraéledhetnek egy új fejlődési szakaszban is. (Pl. a feudális címek fennmaradása a fejlett kapitalista társadalmakban, vagy Magyarországon a rendszerváltás után megvalósult kárpótlás során  a mezőgazdaságban újra megjelentek a 40-50 évvel korábbi tulajdonviszonyok egyes elemei.)

A társadalom szerkezetével kapcsolatos tudás felhalmozását, az egyes jelenségek súlyának, jelentőségének felismerését  a az adott társadalom érdekviszonyai és ezeket kifejező politikai viszonyok is befolyásolják. Ennek is köszönhetően a társadalom szerkezetéről nem alakulhattak ki általánosan elfogadott elméletek.

1.4 A társadalom szerkezetére vonatkozó elméletek

A társadalom szerkezetének mibenléte az ókortól kezdve foglalkoztatta a gondolkodókat. A struktúra elméletekről is számos rendszerezési kísérlet született.

1.4.1 Az általánosítható tapasztalatok

·     Nem alakult ki általánosan elfogadott fogalomrendszer:  a társadalom szerkezetéről, a társadalom rétegződéséről hol azonos értelemben beszélnek, hol pedig eltérően értelmezik a struktúrát és a rétegződést.

·     A struktúra elemeinek, a strukturális csoportoknak a  megnevezése is több féle módon történik, gyakran eltérő a rétegek, osztályok értelmezése.

·     A társadalmi struktúrát hol a társadalmi munkamegosztásra, hol a tulajdonviszonyokra, hol a hatalmi viszonyokra alapozva építik fel.

A nemzetközi szakirodalomban a legnagyobb hatást a struktúra elméletekre Karl Marx és Max Weber gyakorolta.

1.4.2 Marx elmélete

·     Marx elméletében a társadalom szerkezete alapvetően osztályszerkezet. Az emberek megélhetését a termelési eszközök biztosítják. A termelési eszközökhöz való viszony (van-e termelési eszköze vagy nincs, tulajdonos-e vagy sem) alapján rendeződnek osztályokba az emberek. Az osztály Marx szerint olyan emberekből áll, akiknek azonos a viszonyuk a termelési eszközökhöz.

·     Marx szerint a tulajdonnal rendelkező osztályok kizsákmányolják a tulajdonnal nem rendelkezők osztályát. Az idetartozó emberek megélhetési kényszertől vezérelve kénytelenek munkaerejüket (egyetlen tulajdonukat) áruba bocsátani, munkabér fejében használatra átengedni a termelési eszközöket birtoklóknak, akik arra törekednek, hogy a bérmunkás jóval több értéket állítson elő a munkanap során, mint a számára kifizetett munkabér. A munkás így munkaereje értékén felül állít elő új értéket, amit Marx értéktöbbletnek nevez. Az értéktöbbletet a munkás állítja elő, de a tőkés elsajátítja, ez a forrása a kizsákmányolásnak.

·     Az értéktöbblet felhalmozása hatalmas méretű vagyonok keletkezését eredményezi a tőkések kezén, míg a munkások mindig szegények maradnak,  munkájuktól elidegenednek, gyakran fizikailag és szellemileg  megnyomorodnak.

·     A munkások és a tőkések közötti társadalmi egyenlőtlenségek szükségszerűen konfliktusokhoz vezetnek. A technikai fejlődés következtében a munkásosztály egyre nagyobb hányada dolgozik nagy termelő szervezetekben, amely lehetővé teszi a nagy tömegben való hatékony politikai fellépést, az osztályharcot. Az osztályharcos munkásság öntudatra ébredése oda vezet, hogy hatékonyabban tudnak fellépni a tőke ellen. Az osztályharc célja: a kapitalizmus, mint társadalmi rendszer megdöntése.

·     Marx szerint a tőkés társadalom alapvető konfliktusait főleg  két szembenálló osztály a tőkések és a munkásosztály hordozza. Ezért sokak szerint  Marx elméletét polarizált modellnek lehet tekinteni. Marxot halála megakadályozta abban, hogy osztályelméletét szisztematikusan kifejtse. (Fő műve A tőke ott maradt befejezetlen, ahol a Mi is az  osztály? kérdését tette fel.) Írásaiból azonban kiderül, hogy az alapvető osztályokon belül további csoportokat különböztet meg (pl. ipari-, kereskedelmi- és banktőkéset), vagy korábbi társadalmi rendszerekből megmaradt strukturális csoportokat, pl. a földbirtokosokat. Ezek között akár konfliktusok is keletkezhetnek, mert verseny van közöttük az értéktöbblet elosztásában.

1.4.3 Max Weber felfogása

·     Max Weber is - Marx nyomdokain haladva -  az osztályokat az objektív gazdasági viszonyokhoz köti, azonban Marxtól eltérően  a termelési eszközök tulajdona mellett a munkaerő képzettségi színvonalát, az iskolázottságot, valamint ennek nyomán kifejlődött képességeket is fontosnak tartja, mert e tényezők alapvető szerepet játszanak abban, hogy mennyit keresnek és milyen munkafeltételek között dolgoznak.

·     A társadalmi struktúrán belül meghatározó jelentőségűnek tartja a társadalmi megbecsültséget, a tekintélyt, a presztizst is. Ezek alapján eltérő lehet a különböző társadalmi csoportok helyzete a társadalomban. Az eltérő tekintéllyel, presztizzsel rendelkező, az életvitel tekintetében különböző csoportokat Max Weber rendeknek nevezi. A rendek különböznek az osztályoktól, mert általában a tulajdon feletti rendelkezés magasabb presztízst is biztosít, de a szegény nemesek, vagyonukat elvesztett arisztokraták is rendelkezhetnek magas presztízzsel, nemesi származásuk miatt.

·     A társadalomszerkezet, a rétegződés meghatározó tényezője a hatalom is Max Weber szerint. Érdekeik érvényesítése, a hatalom megszerzése céljából az emberek pártokba tömörülnek. A pártok olyan csoportosulások, amelyek tagsága az  alapvető érdekek és célok tekintetében azonos állásponton áll. A pártok kapcsolódhatnak az osztályokhoz is, de a vallás vagy a nemzeti jelleg alapján is szerveződhetnek.

Max Weber munkássága azért fontos, mert Marxhoz viszonyítva az osztálykülönbségek mellett egyéb strukturáló tényezőkre is felhívta a figyelmet és a jelentős ösztönzést adott a későbbi kutatóknak ahhoz, hogy a társadalom szerkezetét és rétegződését árnyaltabban elemezzék, ne csupán a gazdasági tényezőkre koncentráljanak, hanem vegyék figyelembe a gazdaságon kívüli tényezőket is.

1.5 A társadalom szerkezetének metszetei

 Különböző metszetekben vizsgálhatjuk a társadalom szerkezetét. Megkülönböztethetünk:

·     alap- és másodlagos struktúrát

·     makro- és mikrostruktúrát.

Számos metszetet készíthetünk a társadalomról, mindegyik metszetben más és más struktúra tárul fel. Az alap- és másodlagos struktúra az egyik metszet.

Alapstruktúrának azt nevezzük, ami a társadalom alapvető életfolyamatával, az anyagi javak (termelési eszközök és fogyasztási cikkek) előállításával kapcsolatban jön létre, amely a termeléssel összefüggésben létrejövő társadalmi viszonyokra, a tulajdon- és munkamegosztási viszonyokra épül. A tulajdon- és munkamegosztási viszonyok alapján osztályokat és  rétegeket különböztetünk meg a struktúrán belül. Az alapstruktúrán belül elfoglalt hely, az osztályhelyzet kijelöli az egyének mozgásterét, hogy mit tehet és mit nem. (Ha valakinek nincs tulajdonában termelési eszköz  vagy pénztőke, megélhetése miatt nem tehet mást, mint alkalmazásba áll, bérmunkát vállal.)

A másodlagos struktúra az alapstruktúrán belüli további rétegződést jelent a gazdasági ágazat, a jövedelem, a képzettség, a lakóhely szerint. E tényezők alapján az életkörülményekben eléggé jelentős különbségek alakulhatnak ki, eltérhetnek az érdekek osztályon és rétegen belül. Mégsem tekinthetjük e különbségeket alapvetőnek, mert pl. a jövedelmet tekintve nem a nagysága a döntő, hanem az, hogy  tőkejövedelemről vagy munkajövedelemről van szó, a tőke hozadéka vagy a munkavégzés eredménye. Ez jelent alapvető, osztály-jellegű elkülönülést. A másodlagos struktúra ismerete is fontos, mert választ adhat pl. a felső osztályon vagy a hatalmi eliten belüli érdekviszonyok alakulására, amit a politikai viszonyok elemzésénél mindenképpen szükséges figyelembe venni. A tőkésosztályon belüli további (nem alapvető) strukturálódást jelent a pénztőkések, bankárok, kereskedelmi tőkések, ipari tőkések rétege. A munkásosztályon belül a képzettség alapján elkülönülnek a szak -, a betanított- és a segédmunkások. A másodlagos struktúra ismerete árnyaltabb, részletesebb felbontású társadalomképet, az aktuális döntések számára jobb elemzési lehetőséget biztosít.

Egy másik metszetét a társadalmi struktúrának makro- és mikrostruktúrának nevezzük. A makro-struktúrához az egész társadalmat átfogó képződményeket sorolunk. Az alap- és a másodlagos struktúra osztályai és rétegei a makro-struktúra részei, mert

·     nagy létszámú társadalmi egységekről van szó,

·     az egyes társadalmi egységek (osztályok és rétegek) tagjait társadalmi viszony (tulajdon- és munkamegosztási viszony, egyéb gazdasági, kulturális és politikai viszony) kapcsolja egybe úgy, hogy befolyásolják egymás szükségleteinek kielégítését anélkül, hogy személyesen is találkoznának. A társadalmi viszonyt dolgok is közvetíthetik. Pl. a termelőt és a fogyasztót a termék, az áru kapcsolja össze.

A mikrostruktúra a társadalom finomszerkezete, az egyén közvetlen társadalmi környezetét jelenti. A mikrostruktúrában összegződnek az egyéni magatartások és alakítják ki a társadalmi jelenséget, valamint a csoportok közvetítésével jutnak el az egyénhez a társadalmi hatások. A mikrostruktúra képződményeiben, a csoportokban történik meg az individuális és a szociális egymásba való átmenete.

 A mikrostruktúrában az emberek között társadalmi kapcsolat jön létre, azaz az emberek, mint konkrét személyek kerülnek érintkezésbe egymással.

A mikrostruktúra képződményei:

·     a kiscsoportok vagy elsődleges csoportok (család, rokonság, szomszédság, baráti kör, munkahelyi kiscsoport, klikk, hobby és szabadidő-csoportok, stb.)

·     a másodlagos csoportok vagy szervezetek.

A kiscsoportok spontán módon jönnek létre, kielégítve az emberek természetes társulási igényeit. Tagjait teljes kapcsolat fűzi egybe, azaz a kapcsolatban az egyének teljes személyiségükkel vesznek részt.

A másodlagos csoporton belül vagy a csoport (szervezet) szolgáltatásait igénybevevők és a szervezet tagjai között csak részleges a kapcsolat, az emberek nem teljes személyiségükkel vesznek abban részt. (Furcsa lenne, ha az addig ismeretlen adóhivatali tisztviselőtől adóügyünk intézése közben édesanyja hogylétéről kérdezősködnénk, vagy az igazoltató közlekedési rendőrtől megkérdeznénk: hogy és miként van mostanában?)

Az alap- és másodlagos struktúra, a makro- és mikrostruktúra ismerete ad választ arra, hogy valójában hogyan működik a társadalom.

Ezek után vizsgáljuk meg részletesebben a társadalom alapstruktúráját!

2. A társadalom alapstruktúrája

Mint már említettük, az alapstruktúra a társadalom alapvető létfolyamata, az anyagi javak termelése során jön létre.

A termelésnek, mint sajátosan emberi tevékenységnek két oldala van:

·     a termelés folyamata: az emberek között együttműködés, a munka megosztása, másfelől

·     a termelés eredménye:  a tulajdon.

A munkamegosztási- és tulajdonviszonyok együttesen, egymással bonyolult kölcsönhatásban alakítják ki a társadalom alapstruktúráját. A tulajdon, egy termelési ciklus kiinduló- és végpontja, a termelés célja (a megnövelt tulajdon). A tulajdonviszonyok meghatározzák a munkamegosztási viszonyokat is (akié a tulajdon, a termelési eszköz, az dönt, irányít, akinek nincs más tulajdona, mint a munkaereje, az végrehajtja az utasításokat, ő végzi a munkát. A munkamegosztás ugyanakkor visszahat a tulajdonra is: ha a termelők megfelelően alakítják ki a munkamegosztást, termelékenyebb a munka, nagyobb mértékben gyarapszik a tulajdon. A munkamegosztás fejlődése nyomon követi a termelés, a technikai-műszaki színvonal fejlődését, a tudás felhalmozását. Ennek eredményeképpen különülnek el egymástól a gazdaság ágazatai: a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem, a szolgáltatások és válik el egymástól a szellemi és a fizikai munka. A munkamegosztás fejlődésének következtében alakulnak ki olyan strukturális csoportok, mint a  földművelő, a paraszt, a munkás, a szellemi foglalkozású, az értelmiségi Ezeket rétegeknek nevezhetjük. A munkamegosztási viszonyokon alapuló struktúrára ráépülnek a tulajdon alapján elkülönülő csoportok, amelyeket osztályoknak nevezhetünk. Az osztályok voltaképen speciális, a tulajdon által tovább differenciált rétegek.

Marx értelmezése szerint az osztályok az emberek olyan nagy csoportjai, amelyek közül az egyik elsajátíthatja a másik munkáját annak következtében, hogy a gazdaság adott rendszerében különböző a helyzetük.

Marx szerint a termelőeszközök alapján három osztályt lehet megkülönböztetni:

·     Munkásosztály (termelési eszközökkel nem, csak saját munkaerejükkel rendelkeznek, ezt adják el a termelőeszköz tulajdonosoknak, a tőkéseknek. A munkaerő ára a bér, a munkabér amit kapnak a munkaerejük használatáért legfeljebb fizikai létük fenntartását teszi lehetővé, felhalmozást nem, ezért a munkás mindig rákényszerül munkaerejének áruba bocsátására.

·     Tőkések, földbirtokosok osztálya - olyan mértékben birtokolják a termelési eszközöket, hogy azokat már saját maguk nem tudják működtetni, ezért bérmunkásokat foglalkoztatnak. Az ő általuk termelt többletből - értéktöbbletből - hatalmas vagyont, tőkét halmoznak fel.

·     Önállóak, kispolgárok (kiskereskedők, kisiparosok) csak annyi termelési eszközzel rendelkeznek, amennyit maguk is működtetni tudnak, így idegen munkaerőt nem alkalmaznak, legfeljebb családtagot vonnak be a munkába. Mivel idegen munkát nem sajátítanak el, nem is tudnak a termelés bővítéséhez szükséges tőkét felhalmozni, sőt a piaci versenyben rendre alulmaradnak a tőkés vállalkozásokkal szemben, ezért sok kistermelő tönkre megy, proletarizálódik.

A tulajdonnak  - mint társadalmi viszonynak - három eleme van:

·     birtoklás (kezében van, használja),

·     rendelkezés (dönt róla, mire használja fel, eladja vagy használja, működteti),

·     elosztás (a tulajdon hasznából való részesedés).

Mivel a tulajdon működtetése szakértelmet kíván, a tulajdonosok jelentős köre rendelkezési jogának egy részét átadja megbízottjának, a vezetőnek, aki alkalmazottja a tőkésnek vagy a részvényeseknek, ugyanakkor a tulajdonosi jogok egy részét is gyakorolja (a tulajdon működtetése, felhasználásáról való döntés), átmenet képezve az alkalmazottak és a tőkések között. Éppen ezért több szakember a vezetőket, a menedzsmentet is a tőkésosztályhoz sorolja, mert a vezetők nagyfokú felelőséggel, és  döntési szabadsággal rendelkeznek, jövedelmük az átlagos munkabér sokszorosa, tehát a tulajdon hasznából  jelentős mértékben részesednek, e mellett sok vállalati vezető rész-tulajdonnal is rendelkezik az általa irányított vállalatnál. Bár a menedzsment munkamegosztási csoport eredendően, de oly mértékben részesülnek a tulajdonosi jogokból, érdekeltségük és ebből következően magatartásuk olyannyira közel áll a tőkésekéhez, hogy őket nem indokolatlan a tőkésosztályhoz sorolni.

A társadalom alapstruktúrájának elemei tehát:

·     az osztályok

·     idegen munkaerőt foglalkoztató tulajdonosok,

·     saját munkaerejüket használó tulajdonosok és

·     nem tulajdonosok (csak munkaerejükkel rendelkezők), valamint

·     az alapvető társadalmi munkamegosztáson (ipar, mezőgazdaság, szellemi - fizikai munka stb.) alapuló rétegek (munkásság, parasztság, szellemiek, értelmiségiek, stb.)

Korábban azt állítottuk, hogy az alapstruktúrát a munkamegosztási és a tulajdonviszonyok együttesen, egymással bonyolult kölcsönhatásban hozzák létre. Ez azt is jelenti, hogy a tulajdon birtoklása vagy nem birtoklása tovább strukturálja a munkamegosztási rétegeket. Pl. a mezőgazdaságot alapul véve a parasztság az osztály alapján is strukturálódik.

·     A gazdag parasztsághoz tartozók (országonként változó mértékben nagy kiterjedésű földterülettel, nagy állatállománnyal rendelkeztek) állandóan és nagy számban foglalkoztattak  idegen munkaerőt gazdaságukban,

·     a középparasztok csak a mezőgazdasági csúcsmunkák (aratás, szüret, betakarítás) idején alkalmaztak nem nagy létszámú, kisegítő munkaerőt,

·     a kisbirtokos parasztság csekély földterülettel rendelkezett, amit maga is meg tudott művelni, e mellett még arra is rákényszerült, hogy időnként bérmunkát (napszámot) vállaljon,

·     a szegényparasztság, a zsellérek pedig nem rendelkeztek földtulajdonnal, csak munkaerejükkel, amit kénytelenek voltak eladni a gazdag-  vagy a középparasztságnak.

Mint látható, a tulajdonviszonyok polarizálják a mezőgazdaságból élőket. Az osztálykülönbségek legvilágosabban a két póluson mutatkoznak meg: gazdagparasztság (idegen munka elsajátítása) - szegényparasztság (munkaereje eladásának kényszere) . A köztük levő csoportokban az osztályelkülönülés különböző,  átmeneti jegyei is megtalálhatók. A kisbirtokos, a kistermelő is tulajdonos, de idegen munkaerőt nem használ fel. Ez a csoport a két pólus közötti középpont, tőlük lefele a tulajdonnal nem rendelkezők, bérmunkára kényszerülők vannak, felfelé pedig az idegen munkát is felhasználó, a tulajdon nagyságában és a bérmunka felhasználásának mértékében különböző csoportok helyezkednek el..

Az osztályjegyek az egyes társadalmi-gazdasági rendszerekben (rabszolgatartó társadalom, feudalizmus, korai kapitalizmus, kapitalista ipari társadalom, érett kapitalizmus - posztindusztriális társadalom) eltérő intenzitással és formában, gyakran rejtetten, átmeneteket képezve jelennek meg.

A kapitalizmus előtti társadalmi rendszerekben az osztályok elkülönülése a magatartás és a személyes érintkezés területén is megnyilvánult. Pl. a magyarországi feudális rendszerben fegyvert csak nemes ember viselhetett, az öltözék is elárulta, hogy viselője melyik társadalmi osztályhoz tartozik. Az osztályokba születésükkel kerültek be emberek, az osztályhatárok átlépése (pl. nemesi címhez jutás) csak kivételes esetben volt lehetséges.  A polgári forradalom eltörölte a születési kiváltságokat.

A kapitalista társadalomban az egyik osztályból a másikba való átjutás  a vagyonszerzésétől vagy a vagyon elvesztésétől függ.   A modern társadalmakra (az érett kapitalista társadalomra) az jellemző, hogy az osztályjegyek még inkább rejtettebbé válnak. Az ipari társadalom termelékenysége lehetővé teszi a termelő eszközökkel nem rendelkező osztályok fogyasztásának növekedését is, így a ruházat, a fogyasztás, a mindennapi magatartás szintjén, ha vannak is mértékben és minőségben különbségek, nem nyilvánvalóak. Ezért általánossá válik az a meggyőződés, hogy az osztálystruktúra leépülőben van. 

3.  A társadalomszerkezet változásának tendenciái a fejlett ipari társadalmakban

·     A részvények elterjedésével, a részvénytársasági forma általánossá válásával (a kollektív tőkés tulajdonnal) az osztályok nehezebben különíthetők el.

·     A kiélezett piaci verseny körülményei között a tőke elvesztése vagy növekedése, jövedelmezősége döntően az eredményes gazdálkodáson, a vállalati vezetők felkészültségén, szakértelmén áll. Ez megnöveli a  vállalati vezetők súlyát a részvényesekkel szemben oly mértékben, hogy a tulajdonosi jogosítványok egy részét is megszerezhetik.

·     Az iparilag fejlett országokban a termelékenység növekedése következtében növekedett az alkalmazottak jövedelme és fogyasztási szintje. Az életkörülmények javulása, a civilizáció szintjének növekedése nem csak a szellemi foglalkozásúakat, hanem a munkások képzettebb rétegét is érintette. A hagyományos középosztályhoz (kisvállalkozók, kiskereskedők, kisgazdák) az életszínvonal tekintetében felzárkózott a szellemi foglalkozásúak nagyobb, a fizikai munkások („kék gallérosok”) kisebb hányada, kialakítva ezzel az új középosztályt. A  komfortos lakáskörülmények, a korábbinál lényegesen magasabb szintű táplálkozás és ruházkodás (beleértve a divat követését), a gépkocsi használata, a televízió és más szabadidő eltöltését szolgáló eszközök birtoklása, szolgáltatások igénybevétele, a szabadság pihenéssel, utazással való eltöltése általánosan követett normává, életmóddá vált. Ennek az életstandardnak a hatása  a belső piacra  a gazdasági stabilizáció legfontosabb tényezője az iparilag fejlett országokban. A középosztály méreteinek növekedése számos egyéb szociológiai jelenséggel kapcsolatos.(Tömegkommunikáció, tömegkultúra, közvélemény, reklám, divat, fogyasztás, stb.)

·     A középrétegek létszámbeli növekedése nem tette kevésbé polarizáltá az iparilag fejlett országokat. A vagyon és a hatalom zöme változatlanul a felső osztály kezében összpontosul. Nagy-Britanniában a lakosság 25%-a rendelkezik valamennyi részvénnyel, ennek ellenére a lakosság mindössze 1%-ának a tulajdonában van az összes magánkézen levő részvény 75%-a.,  a felső 5% pedig a részvények 90%-át birtokolja.

·     A termelékenység növekedésével együtt járó életszínvonal emelkedés nem tüntette el az alsó pólust, a szegénységet. A teljes gépesítés, az automatizálás csökkenti a termelés élőmunka szükségletét, állandósítja a munkanélküliséget. A munkanélküliek jelentős hányada devianciák rabja lesz. A tartósan munkanélküliek, betegek, fogyatékosak, alacsony jövedelem mellett sok gyerekkel rendelkezők vagy gyermeküket egyedül nevelők, kisebbségi létük miatt hátrányos helyzetben levők, iskolázatlanok, alacsony műveltségűek a piacgazdaságba nem tudnak sikeresen beilleszkedni, életszínvonaluk jóval a társadalmi átlag alatt van. Ők tekinthetők a fejlett országokban szegényeknek.

·     Az ipari fejlődéssel párhuzamosan csökken a mezőgazdaságból élők létszáma és nő az iparban foglalkoztatottak száma. A gazdasági fejlődés motorja a tömegtermelés, a nagy sorozatban való gyártás, amelynek munkaerő szükségletét a mezőgazdaságból elvándoroltak biztosítják. Országonként eltérő mértékben válik tömegessé a női munkaerő felhasználása is, ami átalakítja a hagyományos családi életet. Csökken a falvak, nő a városok népessége. A falvak népessége öregszik, a városi népességben nő a fiatalabb nemzedék aránya.

·     Az érett kapitalizmusban, a posztindusztriális társadalomban a gazdasági fejlődés motorja nem a tömegtermelés, hanem a több tudást és információt felhasználó termékek előállítása (tudás-intenzív termelés, információs társadalom) valamint a szolgáltatások bővülése (szolgáltatói társadalom). Ennek következménye a társadalom szerkezetére az, hogy csökken a közvetlenül a termelésben dolgozók (munkások) létszáma, növekszik a tervezésben, értékesítésben, szolgáltatásokban dolgozók, a szellemiek száma és aránya.

·     A fejlett ipari társadalmakban csökken a születések száma, nő az átlagos életkor, valamint a nyugdíjasok létszáma és aránya. A munkanélküliek, a devianciák miatt idő előtt megrokkantak,  valamint a nyugdíjasok együttesen jelentős számú járadékos réteget alkotnak. A társadalom elöregedése miatt egy aktív keresőre egyre több járadékos jut, ami jelentősen megterheli a szociális ellátó rendszereket.

4.   A társadalom alapstruktúrája Magyarországon

4.1. Társadalomstruktúra a  centralizált társadalmi - gazdasági - politikai rendszerben

A „szocialista” korszak társadalomszerkezetéről hosszú éveken át viták folytak a szakemberek körében. A vita alapja az volt, hogy a társadalom alapstruktúrája hogyan építhető fel. A hivatalos ideológia a sztálini két osztály (munkásosztály, parasztság) egy réteg (szellemiek) álláspontján volt. A társadalomkutatók a végzett munka jellege alapján képezett rétegződésben  látták a társadalom alapstruktúráját, kimutatva, hogy a jelentősebb strukturális különbségek nem elsősorban a jövedelmi különbségekben, hanem a lakásviszonyokban, a tartós fogyasztási eszközökkel való ellátottságban és főleg a művelődésben, a kulturális javak fogyasztásában  vannak.

A munka jellege alapján felépített modellt később számos bírálat érte amiatt, hogy egybemosott kategóriákat (pl. vezető állásúak, értelmiségiek), vagy a parasztságon belül az egyéni parasztokat, a munkásokon belül az önálló kisiparosokat nem különítette el.  A lefolytatott rétegződés vizsgálatok jelezték, hogy az olyan nagy létszámú rétegeken belül, mint pl. az értelmiség vagy a munkásság, az életkörülményekben, életmódban jelentős különbségek jöttek létre.

A társadalomkutatók számára nagy dilemmát okozott azon két-keresős családok besorolása valamelyik strukturális csoportba, ahol a házastársak más-más társadalmi rétegbe tartoztak. (Pl.  szellemi feleség - szakmunkás férj, vagy fizikai munkát végző feleség, szellemi dolgozó férj.) Később igazolódott, hogy a szellemi, általában középfokú végzettségű, adminisztratív munkakörben dolgozó feleség és szakmunkásférj típusú családok nem a két eltérő társadalmi réteg közeledését jelentik, mert ugyanazon rétegből (a munkásokból) származnak a házastársak. (A lányokat szívesen tanítatták a szülők, hogy megkíméljék őket a fizikai munkától, a fiúk esetében szakmunkás végzettséget részesítették előnyben,  mert hamarabb, és sok szellemi foglalkozásúnál nagyobb jövedelmet értek el.)

A társadalmi rétegződés finomabb megrajzolását biztosította az u.n. „státusz-csoport” modell, amelyben kedvező - kedvezőtlen skála alapján hét dimenzió mentén, az életkörülmények és az életmód különbségei alapján próbáltak a kutatók társadalmi rétegeket leírni.

Minden vizsgálatból kitűnt, hogy az u.n szocialista rendszerben az  iskolai végzettség az a mutató, ami a leginkább magyarázza a társadalmi különbségeket. Voltak olyan feltevések is, hogy az állam működtetésében kulcsszerepet játszó értelmiség a vezető réteg a társadalomban, és osztállyá szerveződése sem kizárt, mert kivételes helyzetét, kulturális tőkéjét utódaira át tudja örökíteni és úton van az értelmiség ahhoz, hogy a politikai hatalmat is megszerezze az állami tulajdon túlsúlyán alapuló, centralizált társadalmi rendszerben.

Az 1968-ban meginduló gazdasági reformfolyamat révén a piac szerepe növekedett Magyarországon. Megjelent - bár csekély létszámú maradt egy vállalkozói réteg („maszek” = magánszektor) amely komolyabb konkurencia híján keresleti piacon komoly anyagi gyarapodásra tett szert. Ezt a vagyont nem tudta tőkésíteni, a vállalkozásba beforgatni a vállalkozások nagyságának állami limitálása miatt. Magas jövedelmét e réteg látványos módon fogyasztotta el („presztizs-fogyasztás”), ami állandó témája volt a nyolcvanas évtized közéletének. A piac szerepének növekedésével egy kettős struktúra jött létre Magyarországon: a hatalom és a piac, egymásra merőleges tengelyek mentén („L” modell.)

Az egyik struktúra  a hatalmi tengely mentén alakult ki,  az állami tulajdon, valamint működtetése révén termelt nemzeti jövedelem elosztása feletti rendelkezés alapján az állami redisztributív gazdaság - gyakorlatilag a hatalommal rendelkezés mértéke szerint strukturálódott.  Ennek csúcspontját a hatalmi - politikai elit képezte, a vele ellentétes pólust a hatalommal nem rendelkező, a döntésekre hatást gyakorolni nem tudó munkások alkották. E mellett jelent meg - alárendelt módon, de nem elhanyagolható mértékben a piaci gazdaság alapján szerveződő struktúra, amelynek csúcspontján a második gazdaságban, vagy olykor a szürke vagy fekete gazdaságban sikeresen mozgó vállalkozók voltak. A két struktúra egyes kutatók szerint  keresztezi („L- modell”) vagy részben fedi egymást azáltal, hogy az állami redisztributív gazdaságban dolgozók egy része (értelmiségiek, szakmunkások, termelőszövetkezeti tagok. stb.) a piac által vezérelt második gazdaságban is szereznek (a redisztributív gazdaságban megszerezhetőnél jóval nagyobb) jövedelmet.

Hatalom                                                                                       Piac

Az állami vállalatoknál dolgozó műszaki-gazdasági szakértelmiségiek a nyolcvanas évektől kezdve fokozatosan vezető beosztásokba kerültek, komoly piaci ismeretekre, üzleti kapcsolatokra és valószínűleg tőkére is szert tettek a gyakori nyugati üzleti utak alkalmával. E réteg polgárosulni akart, amit a politikai rendszer nem engedett meg, ezért támogatták a reformokat és a rendszerváltást is. A rendszerváltás idején a már korábban is vállalkozók, valamint a vállalati vezetők (technokraták) a privatizáció révén igyekeztek gazdasági helyzetüket, befolyásukat megszilárdítani. Ezáltal komoly politikai konfliktusba keveredtek a „szocialista” korszakban politikai ellenzékben levő, ott gazdasági befolyást szerezni nem tudó elittel.

4.2. A társadalom szerkezete a mai magyar társadalomban

A kilencvenes évek elején Magyarországon – hasonlóan  a többi volt szocialista országhoz – több, nagy hatást kiváltott változás következett be:

1      A gazdaság válsága: a keleti piacok összeomlása, a nyugati piacokon az állami ipar által előállított termékek versenyképességének csökkenése. Ennek nyomán felgyorsul a gazdasági szerkezet átalakulása, a bányászat, a nehézipar visszaszorul, a feldolgozó ipar, a szolgáltató szektorok a gazdaságon belül növelik súlyukat.

o    A fizikai dolgozók aránya csökkent, a szellemi területen dolgozók száma és aránya a növekedett.

o    Az állami iparnak a  keleti piacok elvesztésével összefüggő gazdasági válsága,  valamint a privatizáció miatt a korábbi (gazdaságilag gyakran indokolatlan) foglalkoztatási szint esett, az aktív keresők, a  foglalkoztatottak száma lényegesen csökkent.

o    Növekedett ezzel egyidejűleg a munkanélküliek, valamint a járadékosok (rokkant nyugdíjasok, öregségi nyugdíjasok, munkanélküli segélyen levők, jövedelempótló támogatásból élők) száma, a gazdaságilag inaktív háztartások aránya.

o    A nagyarányúvá váló munkanélküliség miatt a szegénység jelentős növekedése következett be.

2      A termelőeszközök tulajdonosi szerkezetének megváltozása, az állami tulajdon dominanciájának megszűnése, a termelő célú magántulajdon meghatározóvá válása.

1      Megkezdődött az állami tulajdon privatizációja, új, magántulajdonban levő (kis-, közepes- és nagy-) vállalkozások jöttek létre.

2      Az önfoglalkoztató vállalkozók (kisvállalkozók) száma ugrásszerű növekedett. Ez nem tekinthető egyértelműen pozitív folyamatnak, hiszen sokan a munkanélküliségtől való menekülés miatt, kényszerből lettek vállalkozók tőke és piaci, vállalkozói ismeretek nélkül, ami lehetetlenné teszi a piacon való helytállást.

3      Növekedett a magángazdaság súlya, valamint a magánszektorban foglalkoztatottak aránya.

1      A piacgazdaságra való áttérés, a gazdasági egyensúly helyreállításának társadalmi következményei súlyosak voltak.



 A piacgazdaságra való áttéréssel az állami ártámogató rendszer fokozatosan leépült. A külkereskedelem liberalizálásával a hazai árszínvonal közeledett a piacgazdaságok nemzetközi árszintjéhez. A kormányzatok az export növelése érdekében rendszeresen leértékelték a forintot, amely árnövelő, inflációs hatást váltott ki.  A nyolcvanas években már érzékelhető gazdasági válságot, a magyar gazdaság teljesítményének romlását ellensúlyozni, az életszínvonal drasztikus csökkenését megakadályozni csak külföldi hitelek felvételével tudta megoldani a kormány. A gazdasági egyensúly helyreállítását a kilencvenes években a kormányok a  belső fogyasztás csökkentésével (felhasználva az infláció eszközét), a szociálpolitikai támogatások mérséklésével, a támogatásban részesülők körének szűkítésével próbálták megvalósítani. A munkanélküliség, az infláció növekedése az átlagos reáljövedelmek csökkenéséhez vezetett. A kádári korszak középrétegének kétharmadát közvetlenül fenyegette a társadalmi lecsúszás, az elszegényedés.

1    Lényegesen növekedtek a jövedelmi különbségek. A kereken tízmilliós magyar lakosságot tíz jövedelmi csoportra (decilisre) osztva az 1982-ben  években a legmagasabb jövedelemmel rendelkező egymillió magyar állampolgár egy főre jutó jövedelme 3,8-szer volt nagyobb, mint a legalacsonyabb jövedelemmel rendelkező egymillió magyar állampolgáré. 1987-ben 4,6-szeresre, 1993-ra a legfelső és legalsó jövedelmi csoportok (felső és alsó decilis) közötti különbség  5,9-szeresre növekedett. 1995-ben pedig a legalsó és a legfelső tized közötti jövedelmi különbség 7,5-szeresre nőtt. A legalsó és legfelső tizedek közötti különbség 2002-ben már 7,9 –szeres volt.

·     A társadalmi egyenlőtlenség nem csupán a fogyasztásban, hanem a lakásviszonyokban, az életmódban, az egészségi állapotban, a magas színvonalú, piacképes ismereteket adó képzési formákban való részvétel területén is növekedett.

·     Aki a privatizációban sikeres volt, hosszú távra megalapozta utódainak is a jövőjét. Aki nem tudott a privatizáció révén jelentős vagyonhoz jutni, az árnyék-, szürke- vagy fekete gazdaságban sem tudta a lábát megvetni, annak számolni kell a fokozatos elszegényedéssel vagy a talpon maradáshoz a munkateljesítmény egészséget veszélyeztető mértékű növelésének kényszerével. Ennek eredményeképpen a nagy társadalmi munkamegosztási rétegeken belüli társadalmi egyenlőtlenségek tovább növekedtek. A korábban a társadalom középosztályához tartozók, (elsősorban az oktatás, az egészségügy, az államigazgatás alsó fokán dolgozó közalkalmazottak és köztisztviselők), ha nem tudtak mellékfoglalkozásban vállalkozást indítani, fokozatosan elszegényedtek. Mivel a szociológiai vizsgálatok nem egyértelműen jelzik a középszinten élők arányának csökkenését, valószínű, hogy a  társadalom középosztálya átstrukturálódott, feltöltődött a piac- és árnyékgazdaságban, informális gazdaságban sikeresen helytállókkal.

·     Növekedett a társadalom tagjai között a verseny a gazdasági pozíciókért, az állásokért, a puszta megélhetésért. Romlott a társadalmi szolidaritás, növekedett a létbizonytalanság, a szorongás az emberekben (a „rosszkedvű magyarság” témája a nemzetközi és hazai sajtóban), növekedett a mentális megbetegedések száma, nagyobb problémává vált a deviancia (bűnözés, prostitúció, kábítószer fogyasztás, stb.)

·     A mai magyar társadalomban  meghatározó tényezővé vált a termelési eszközökkel, tőkével való rendelkezés, az idegen munka elsajátításának lehetősége. A mai magyar társadalom kétségen kívül osztálytársadalom. Ám ha a magyar társadalom osztályszerkezetét akarjuk megrajzolni, nagyon nehéz helyzetbe kerülünk. A magyar társadalom felső osztályáról, a nagyvállalkozókról és a vállalati vagy intézményi vezetőkről (topmanagerekről) nem állnak rendelkezésünkre országos statisztikai adatok. Szociológiai vizsgálatok alapján tudható, hogy a magyarországi vállalkozások tőkés tulajdonosai öt csoportból kerültek ki:

·     külföldön élt magyar, külföldön szerzett tőkével alapított vállalkozást,

·     bankoknál, minisztériumoknál vezető beosztásban vagy vezető szakemberként dolgozott, nemzetközi tapasztalatokra, kiváló üzleti kapcsolatokra tett szert,

·     vállalatoknál korábban általában középvezetői szinten dolgozó vezetők, főleg saját vállalatuk privatizációjában vettek részt,

·     a rendszerváltás előtt is vállalkozók voltak, ebből azonban nem tudtak jelentős tőkét gyűjteni a politikai rendszer korlátozásai miatt, a rendszerváltás utáni sorsuk attól függött, hogy előnyös privatizáció vagy kedvezmények igénybevételével hogyan tudtak olcsó hitelhez jutni,

·     külföldi vállalkozók, külföldi tőkével vásároltak vállalatokat, gyakran a piacszerzés céljából.

·     Növekedett a külföldi tőke szerepe a magyar gazdaságban. 1994-ben 23.557 külföldi érdekeltségű vállalkozás volt Magyarországon. 2002-ben már 26.797.  Ma már a külföldi érdekeltségben levő vállalkozások adják a hozzáadott érték 40-45%-át, gazdasági súlyuk tehát rendkívül nagy. A technika fejlesztésén kívül piacokat is hoznak az országnak, ez nagyon jelentős gazdasági stabilizációs tényező. Hosszú távon viszont kétségtelen veszélyt jelent a profit nagymértékű kivonásának veszélye is. Semmit nem tudunk  arról, hogy a külföldi tőke tulajdonában levő vállalkozásokkal milyen tulajdonosi kör rendelkezik, a hazai tőkés osztály milyen hányadát alkotják a külföldi tőkések.

·     A nemzetközi szakirodalomban a felső osztályhoz sorolják a vezető beosztású alkalmazottakat is. A vezető, irányító beosztásban dolgozókról sem állnak rendelkezésünkre megbízható adatok. 2001-ben a  3.696.928 főt számláló  foglalkoztatottakból 764.835 fő  (20,7 %) dolgozott vezető, értelmiségi munkakörben. Ez az adat sem alkalmas a struktúrára való következtetésre, hiszen a vezető, irányító foglalkozásúak mellett az értelmiségi munkát végzőket is tartalmazza. A rendszerváltás során az állami vállalatok felső vezetői köre jelentősen átalakult. A szociológiai vizsgálatok eredményei alapján megállapítható, hogy az  új vezetői garnitúrába nem kerültek be a korábbi rendszer politikai funkcionáriusai, ugyanakkor többségük a rendszerváltás előtt is valamilyen  - általában középszintű - gazdasági irányító funkciót töltött be. Az újonnan létrejött vállalatok vezetőinek zömét is korábban gazdasági irányítói  tapasztalatokat szerzettekből választották ki. A tulajdonszerzésben, vállalkozóvá válásban is azoknak volt nagyobb esélye, akik korábban   a vállalatoknál gazdasági vezetőként vagy ügyintézőként dolgoztak, munkájuk révén jelentős piaci ismeretekre és kapcsolatokra tettek szert.

·     A megélhetésben, a jövedelem megszerzésében növekszik a tulajdon szerepe, de változatlanul a munkával szerzett jövedelem a meghatározó. 1994-ben Magyarországon a háztartások összes jövedelme 3 578,1 milliárd Ft. volt. Ebből a munkavállalói jövedelem 2 216,1 milliárd Ft, ami az összjövedelem  61,9%-a. 1999-ben a munkavállalói jövedelem 4 915,9 milliárd Ft, ami a háztartások összes jövedelmének (8.328,5 milliárd Ft) 59 százaléka. Tulajdonosi jövedelem 1991-ben 68,0 milliárd, 1994-ben 177,4 milliárd Ft, ami az összes háztartási jövedelem 4,95 százalékát adta.  1999-ben a tulajdonosi jövedelem 533,5 milliárd Ft, ami az összes háztartási szektor jövedelmének 6,4 százaléka. Ezek az adatok a tőkejövedelmek növekedését jelzik, de azt is, hogy meghatározók a munkából származó jövedelmek. E jelenség mögött szerepet játszhat a vállalkozások nyereségének eltüntetése az adózás alóli kivonás céljából, de az is, hogy Magyarországon csupán a csúcsvezetők munkajövedelme közelítette meg a nemzetközi szintet. Ugyanakkor ezek a statisztikák  semmit nem árulnak el a tulajdonosi osztály összetételéről, a vagyoni koncentráció mértékéről.

·     Bár kétségkívül növekszik társadalmunkban a tulajdon szerepe, nem állítható az, hogy kizárólagos szerepük lenne a társadalmi egyenlőtlenségek keletkezésében. 1992-ben földtulajdonnal valamint ipari és szolgáltatási célú termelővagyonnal a háztartások 32%-a rendelkezett Magyarországon. Földtulajdonnal, ipari és szolgáltatási célú termelővagyonnal a Budapesten élő háztartások 12%-a, a megyeszékhelyeken élő háztartások 20%-a, az egyéb városokban lakó háztartások 30%-a, a községekben élő háztartások 47,5%-a rendelkezett 1992-ben. A vezető beosztású háztartásfők 19,6%-a, az értelmiségi (és önálló szellemiek) 15,9%-a, a szakmunkások 11,9%-a, a mezőgazdasági fizikaiak 12,8%-a, a mezőgazdasági önállóak 18,9%-a rendelkezett termelővagyonnal. Ugyanakkor az egy főre jutó háztartási jövedelem a szakmunkásokét 100%-nak tekintve a felső szintű vezetők esetében 162%, az értelmiségiek esetében 140%, alsó szintű vezetőnél 114%, az irodai dolgozóknál 120%, az önálló iparos és kereskedőknél 122%, a szakmunkásoknál 100%, a szakképzetlen munkásoknál 90%, a mezőgazdasági munkásoknál 85%, a nyugdíjas háztartásoknál 94%, a munkanélküliek esetében 78%.  A képzettségnek, a beosztásnak ma még döntő jelentősége van a társadalmi egyenlőtlenségek keletkezésében. Valószínű, hogy ebben a piacgazdaságunk fejletlensége játszik szerepet.

·     A termelőtulajdon nem koncentrálódik egyetlen társadalmi rétegnél. Elképzelhető, hogy a piaci verseny következtében felerősödő társadalmi differenciálódás jobban fogja a termelő vagyont koncentrálni egy szűkebb létszámú vállalkozói réteg kezében, mind a mezőgazdaságban, mind pedig egyéb gazdasági ágazatokban. Az 1992-ben a KSH által végzett mobilitási adatok arra utalnak, hogy a vállalkozói rétegbe, a magánszektorba való bekerülés nem függ attól, hogy 1948-ban (az államosítások előtt) a szülőknek volt-e termelő vagyona. A magánszektorban dolgozók 39%-ának, a nem magánszektorbeliek 52%-ának rendelkeztek a szülei termelő vagyonnal 1948-ban. A magánszektorban dolgozó vezetők esetében a szülők 12%-ának, a nem magánszektorban tevékenykedő vezetőknél a szülők 21%-ának volt termelő vagyona. Ezek az adatok arra utalnak, hogy a magánszektorban dolgozó vezetők pozíciójukat, tulajdonukat saját teljesítményüknek és nem a szülők vagyonának köszönhetik.

·     A technikai fejlődés szerte a világon a fizikai dolgozók számának csökkenését, a szellemiek arányának növekedését hozza magával.  Az 1990. népszámlálás adatai szerint az aktív keresők 61,8%-a fizikai foglalkozású, 33%-a szellemi foglalkozású, 5,2%-a önálló (a segítő családtagokkal együtt.)    A rendszerváltás után a szellemiek aránya tovább növekedett, mivel a munkanélküliség a fizikaiakat jobban érintette.  Ezen túlmenően a gazdaság szerkezeti átalakulása, a posztindusztriális növekedési pályára való áttérése is a szellemi munkát végzők arányának a növekedésével járt együtt. A 2001-es népszámlálás adatai szerint a vezető, az értelmiségi és egyéb szellemi foglalkozásúak aránya a foglalkoztatottakon belül elérte a 41 százalékot.  Erre utal az alábbi táblázat is, amely a 2001-es népszámlálás adatai alapján számított százalékos megoszlást mutat..

Foglalkoztatottak megoszlása foglalkozási főcsoport szerint 2001 (fő / %)

Összevont foglalkozási főcsoport

%

Vezető, értelmiségi foglalkozású

764 835

20,7

Egyéb szellemi foglalkozású

737 639

19,9

Szolgáltatási foglalkozású

562 018

15,2

Mezőgazdasági foglalkozású

117 340

3,2

Ipari, építőipari foglalkozású

1 162 038

31,5

Egyéb foglalkozású

353 058

9,5

Összesen

3 696 928

100,0

A rendszerváltozás után jelentős változások történtek a foglalkoztatottak összetételében is. Ezek között a legnagyobb mértékű változás az ipari és mezőgazdasági szektorban foglalkoztatottak  számának a csökkenése. 1990 után új kategóriaként jelent meg a társas vállalkozási tagság, mint foglalkoztatási jogviszony. A kilencvenes évek eleje óta csökkent a társas vállalkozások tagjainak száma és aránya. Különösem drámai a csökkenés a szövetkezeti tagságban. Amíg 1992-ben 225 ezer fő, a  foglalkoztatottak 5,6 százaléka volt szövetkezeti tag, 2003-ban már csak 8.600 fő, a foglalkoztatottak 0,2 százaléka tartozott a szövetkezetek tagságához. A szövetkezés visszaesése is jelentős szerepet játszik  a falusi lakosság munkanélküliségének magas voltában csakúgy, mint az agrártermelők piaci kiszolgáltatottságában.

A foglalkoztatottak száma és aránya foglalkozásuk jellege szerint

(ezer fő, %)

a foglalkoztatás jellege

1992

2003

Alkalmazott

3 203,4 (79,6 %)

3 399,2 (86,7 %)

Szövetkezet tagja

   225,0   (5,6 %)

       8,6   (0,2 %)

Társas vállalkozás tagja

   257,9   (6,4 %)

   114,7   (2,9 %)

Vállalkozó

   290,1   (7,2 %)

   378,4   (9,6 %)

Segítő családtag

    49,3    (1,2 %)

     21,0   (0,0 %)

Összesen

4 025,7 (100,0 %)

3 921, 9 (100,0 %)

A kilencvenes években ugyanakkor jelentősen növekedett az egyéni vállalkozások száma és aránya. Mint már említettük, a vállalkozások számának növekedése nem tekinthető minden tekintetben pozitívnak a kényszerből való vállalkozást figyelembe véve.

5.  Társadalmi egyenlőtlenségek, szegénység, szociális kirekesztődés

5.1 A társadalmi  egyenlőtlenségek keletkezése

Mint már említettük, az egyének és családok, társadalmi csoportok helyzete a társadalomban nagy különbségeket mutat a mindennapi életüket, szükségleteik kielégítését, életesélyeiket, életük minőségét illetően. Ezeket a különbségeket nevezzük társadalmi egyenlőtlenségeknek.

A társadalmi egyenlőtlenségek főleg  az alábbi területeken alakulnak ki és hatnak az emberek mindennapi életére, életük minőségére: jövedelem, vagyoni helyzet, munkakörülmények,

lakásviszonyok, a lakóhelyi környezet állapota, műveltség, iskolázottság, a szabadidő eltöltésének módja, az életmód, az egészségi állapot.

Egyenlőtlenséget jelent a jobb társadalmi helyzetben levő csoportokba való bejutás lehetőségének mértéke is,  ezt szokták esélyegyenlőtlenségnek nevezni. Az esélyek egyenlősége azt jelenti, hogy a társadalom minden tagjának egyforma a lehetősége pl. a munkához jutásra vagy a tanuláshoz.

A társadalmi egyenlőtlenségek keletkezése a piacgazdaság elkerülhetetlen velejárója. Az egyenlőtlenségek bizonyos szintje ösztönözheti is a gazdasági növekedést, ha a társadalom tagjainak módjuk van teljesítményük növelésével egy vagy több területen megközelíteni vagy utolérni a jobb társadalmi helyzetben lévő csoportok fogyasztását, életmódját. Az emberek elfogadják a társadalmi egyenlőtlenségeket, ha úgy érzik, teljesítményük növelésével ők is előre juthatnak. Igazságosnak, méltányosnak, elfogadhatónak tartják az emberek  az egyenlőtlenségeket, pl. a nagyobb jövedelmet, ha  mögötte nagyobb teljesítmény áll.

A társadalmi fejlődés zavaraihoz, a társadalmi egyensúly megbomlásához vezet, ha az egyenlőtlenségek meghaladják a társadalom által elfogadhatónak tartott mértéket. Amíg a társadalom jobb helyzetben levő tagjai gyakran pazarolnak, addig jelentős számú csoportok az alapvető életszükségleteiket sem képesek kielégíteni.  Ha  a jövedelmek szélsőségesen polarizálódnak, ha a társadalom egy része teljesítményének növelésével sem képes életkörülményein változtatni, vagy ha elveszítik a reményüket arra, hogy valaha is jobb körülmények közé kerüljenek, instabil társadalmi állapot alakul ki.

5.2 A szegénység, mint társadalmi probléma

Azt a társadalmi állapotot, amelyben élők az elosztási viszonyok eltorzulása miatt alapvető életszükségleteiket sem képesek az adott társadalomban elfogadott színvonalon kielégíteni, szegénységnek nevezzük.

A szegénység csökkentése nem csak a társadalmi humánum, a társadalmi civilizáltság kérdése, a  jövő fenntarthatóságának kérdése is, a társadalmilag fenntartható fejlődés feltétele.

A fenntartható fejlődés elemei

A szegénység csökkentése kemény gazdasági, politikai, környezeti érdek. Nem mindegy, hogy a felnövekvő fiatalokból a gazdaság számára fontos  munkaerő vagy munkanélküli lesz, a társadalom számára nem közömbös, hogy adófizető vagy az adót fogyasztó, a piacon vásárló, vagy szükségleteit korlátozó ember lesz.

A szegénység világprobléma. Egyaránt jelen van a fejlődő és a fejlett országokban, de eltérő módon és mértékben. A világ fejletlenebb részén a népesség növekedése a szegénység bővített újratermeléséhez vezet. A fejlődő országokban a szegénység szó szerint a lét vagy nemlét kérdése. 1961-2000 között a világban az élelmiszertermelés két és félszeresére,  az egy főre jutó élelmiszertermelés csaknem másfélszeresére nőtt. Az élelmiszerárak 1965-2003 között megfeleződtek. 1961-2000 között az alultápláltak (éhezők) száma 918 millió főről 798 millió főre csökkent, de 2003-ban már ismét 815 millió főt tett ki.  Több mint 800 millió ember éhezik a Földön, naponta 30 000 gyermek hal meg a Földön betegség és alultápláltság következtében.

Korukhoz képest kis súlyú öt éven aluli gyermekek aránya egyes országokban

USA                              1 %

Singapore                    14 %

Thailand                      19 %

Philippines                  28 %

Ethiopia                      47 %

Bangladesh                 48 %

India                            49 %

A szegénységet a fejlődő országokban egészséges ivóvíz és az elemi higiénés feltételek hiánya is jellemzi.  Az ENSZ fejlesztési programja által megjelentetett UNDP Human Development Report 2007 egyik legfontosabb megállapítása az, hogy  felülkerekedni a vízhiány és a higiénés állapotok okozta krízisen, a 21. század egyik legnagyobb kihívása.

Ma mintegy 1,1 milliárd embernek a fejlődő országokban nem megfelelő a vízhez való hozzájutása, és   2,6 milliárd ember híján van az alapvető higiénés körülményeknek.

Ennek az 1,1 milliárd embernek a többsége átlagosan naponta 5 liter tiszta vízhez jut, ez egytizede annak, amennyit a fejlett országokban a WC lehúzásához egy nap felhasználnak.

Az ivóvíztől és a higiénétől való megfosztottságnak sokszorozó hatása van. Minden évben 1,8 millió gyermek hal meg a Földön hasmenésben, 4.900 haláleset jut minden napra. A tisztítatlan ivóvíz és a rossz higiénés feltételek a második legnagyobb gyermek-gyilkosok a Földön.

A hasmenés miatti halálozás a Földön 2004-ben hatszor nagyobb volt, mint ahányan meghaltak évente az 1990-es években fegyveres konfliktusokban. 443 millió iskolai nap megy  veszendőben minden évben a víz minőségével kapcsolatos betegségek miatt. A fejlődő országok lakosságának közel fele szenved olyan betegségekben, amelyek a vízhiányból és az alapvető higiénés viszonyokból  származnak.

Az ENSZ 2000-ben közreadott, az új évezredre szóló célkitűzéseiben az első helyen szerepel az extrém szegénység és az éhezés radikális mértékű csökkentése.

A világ fejlett részén sem ismeretlen jelenség a szegénység, bár mértéke és megnyilvánulási módja más mint a fejlődő országokban. 2000-ben az Európai Unió akkori tagállamaiban (EU-15) is több mint 50 millió ember volt veszélyeztetett a szegénység által. Az EU-27-ben nyilvánvalóan nagyobb a szegények száma.

A világ legerősebb gazdaságával büszkélkedő Egyesült Államok sem mentes a szegénység problémájától. Hosszú fellendülés után 2001-ben az USA-ban csökkentek az átlagjövedelmek, emelkedett a szegények száma. 2001-ben az USA-ban  nőtt, és rekordszintet ért el a leggazdagabbak és a legszegényebbek közötti különbség, a hivatalos szegénységi küszöb 50 százalékánál kevesebb jövedelemmel rendelkezők is többen lettek. 

1      2001-ben az USA-ban az egy háztartásra jutó átlagjövedelem 42 228 $ (tíz és félmillió Ft) volt.  Ez 934 $-al kevesebb, mint 2000-ben volt.

2      2001-ben az amerikai lakosság 11,7 százaléka, csaknem 33 millió ember élt a szegénységi küszöb  (négytagú családdal számolva 18 104 $) alatt.  A szegények 2000-ben még 1,3 millióval kevesebben voltak.  A „nagyon szegények” száma 12,6 millióról 13,4 millióra nőtt.

Az 1990-es évektől kezdve a világ fejlett részén – így az Európai Unióban is – nagyobb figyelmet szentelnek a szegénység mérséklésének. Ennek az oka az, hogy a szegénység elfogadható mértékre való csökkentése nem csupán a társadalmi szolidaritás eszméjéből következik, hanem kemény gazdasági és politikai érdekké vált. A demográfiai viszonyok kedvezőtlenné válása, a társadalom elöregedése nem csupán a nagy szociális ellátó rendszereket, az egészség- és a nyugdíj biztosítást fenyegeti, hanem az egész állam létezését kérdőjelezi meg. Az adófizetők számának csökkenéséből eredő gondokat tetézi a szegénység növekedése. A szegények nem képesek növelni az állam bevételeit, ugyanakkor kirekesztődésük a munka világából, a fogyasztásból, a kultúrából, a közéletből instabil társadalmi állapot kialakulásához vezet.

A szegénység, mint társadalmi állapot meghatározása nem egyszerű feladat. Nincs általánosan elfogadott fogalma a szegénységnek, bár kutatása már az 1700-as években megkezdődött. A szegénység és a nyomor részletes feltérképezését 1699-ben John Bellers végezte el. John Booth a 19.sz. végén kezdte el a társadalmi rétegződéssel összefüggően a szegénység kutatását, 1902-ig 17 kötetben összegezte vizsgálatának eredményeit a korabeli népszámlálási adatokra, saját megfigyeléseire és az általa végzett interjúkra támaszkodva. Booth célja az volt, hogy feltérképezze London társadalmi-gazdasági rétegződését. Booth nyolc társadalmi réteget különböztetett meg, ezek között négy volt a szegénységi határ felett és négy alatta. Ezt a kifejezést, hogy szegénységi határ ő vezette be a társadalomtudományokba. A nyolc réteg meghatározásához a jövedelem nagyságát, a foglalkoztatás jellegét, a lakáshelyzetet és az életkörülményeket vette alapul Charles Booth.

A szegénységkutatás Rowntree révén tovább gazdagodott. Elsőként ő kísérelte meg, hogy a szegénységet mért adatok alapján, számszerűsíthető formában   határozza meg. Az ő nevéhez fűződik a létminimum meghatározása. A létminimum azoknak a javaknak és szolgáltatásoknak a számbavétele, amelyek a létfenntartásához, a minimális emberi szükségletek  kielégítéséhez szükségesek. A létminimum számítása az évek során sokat változott, ma már nem csupán a puszta fizikai lét újratermeléséhez szükséges javakat értik rajta, hanem a társadalomban való élés szükségleteit is igyekszenek figyelembe venni.

A létminimumhoz köthető az abszolút szegénység fogalma. Az abszolút szegénység esetén  az egyén vagy a család a létminimum alatt él.

A szegénységnek azonban kialakult egy másik fogalma is az iparilag fejlett országokban, ahol a XX. század második felében az életszínvonal emelkedése lehetővé tette az állam jólléti funkcióinak erősödését. Ezekben a társadalmakban szegénynek számítanak azok is, akiknek az életszínvonala alatta marad a társadalom átlagának. A  relatív szegénységről akkor beszélünk, amikor az egyén vagy. a család életnívója erősen elmarad az adott társadalom átlagos szintjétől. A relatív szegénységgel kapcsolatban gyakran használják a  depriváció fogalmát is, ami olyas valamitől való megfosztottságot jelent, ami a társadalom többségének a rendelkezésére áll. A magyar szakirodalomban gyakran használt kifejezés a hátrányos helyzet, ami a depriváció magyar fordítása, relatív lemaradást jelent. A többszörösen hátrányos helyzet esetén egynél több hátrányról van szó, a hátrányosító tényezők halmozódnak.

Magyarországon a rendszerváltás előtt hivatalosan nem lehetett szegénységről, csak hátrányos helyzetről beszélni. Az állam által kiépített jóléti rendszer következtében – amit sokan a gazdaság teljesítményével összhangban nem álló, „koraszülött” jóléti rendszernek neveztek – a nyolcvanas évekre a mélyszegénység visszaszorult, főleg az egyedül álló, falusi környezetben lakó idős emberek sújtotta. A rendszerváltás után az erősödő piacgazdálkodás a gazdasági válság, gazdasági szerkezetváltás körülményei között megnövelte a társadalmi egyenlőtlenségeket, jelentősen nőtt a jövedelmi differenciálódás, mint már arról korábban említést tettünk. A tartós munkanélküliség sok tízezer embert érintett, a szegények száma nőtt. Különösen rosszabbodott a kisgyermekes családok helyzete, újra megjelent Magyarországon a gyermekek éhezése, alultápláltsága, mint társadalmi probléma. Ferge Zsuzsa kutatásai alapján megkülönböztetünk nyomorban élőket, akik a hajléktalanok, a városi nyomornegyedekben, falusi nyomortelepeken, cigánysoron élnek. Zömük szakképzetlen, tartósan munkanélküli, gyakran beteg, fogyatékos, munkaképtelen. Ezek között az emberek között rendszeres az éhezés, hiányoznak az elemi civilizációs feltételek. A következő csoport a lecsúszással fenyegetett szűkölködők. A hátrányos helyzetű térségekben, falvakban élő segéd- és betanított munkások tartoznak ide, akiket a munkanélküliség fenyeget, de a lecsúszás fenyegeti a kényszer-vállalkozók jó részét, a valamint  az 1-2 holdon, extenzíven gazdálkodókat is. A jövő nélküli szűkölködőket a folyamatos megélhetési gondok jellemzik, az alacsony nyugdíjjal,  a 45 éven felüli, alacsony szakképzettséggel rendelkezők, akiket már nem alkalmaznak sehol sem, ha munkanélkülivé válnak, ők képezik ezt a csoportot. Végül az átmeneti szegények azok, akiknek esélyük van arra, hogy kikerüljenek rossz helyzetükből. Ilyenek a fiatal anyák, akik a GYES, a GYED után visszatérhetnek a munka világába, azok a fiatalabb munkavállalók, akiknek átképzés révén reményük van arra, hogy munkát találjanak.

Magyarországon a kilencvenes évek végén a szegények  aránya a lakosságon belül (az átlagjövedelem ötven-hatvan százaléka alapján számolva) 9-10 százalék lehet. Magyarország is elkötelezte magát a szegénység mérséklésében. (A magyar kormány  csatlakozott az 1995-ben kiadott, a társadalmi fejlődés előmozdítását célzó koppenhágai nyilatkozathoz, vállalta az ENSZ millenniumi fejlesztési céljainak támogatását, amelyek között szerepel a szegénység csökkentése is. Ugyanakkor a pénzügyi források szűkössége, valamint a nem elégséges kormányzati akarat miatt a szegénység visszaszorítására eddig még hathatós lépések nem történtek.

 

5.3 A szociális kirekesztődés

A szociális kirekesztődés újabb fogalom a társadalomtudományokban és a politikában. Gyakran a szegénység modernebb fogalmának tartják. Valójában nem teljesen fedi egymást a két fogalom. A szegénység statikus, a kirekesztődés inkább dinamikus fogalom, utal a szegénységi létből adódó következményekre, folyamatokra. A szociális kirekesztődés által veszélyeztetett emberek társadalmi helyzetükből, életkörülményeikből adódóan főleg,  de nem kis részben személyiségükből, életkörülményeikből adódó problémákra való reagálásuk, probléma-megoldásuk módjából következően  is kizáródnak a társadalmi élet fő sodrásából, beleértve a munka világát, de a művelődést, sőt a közéletet is,  nem jutnak hozzá azokhoz a javakhoz, szolgáltatásokhoz és lehetőségekhez, amelyek a társadalom többségének rendelkezésére állnak. A szociális kirekesztődés olyan, mint az emberi szervezetben az infarktus, a szövet-elhalás. A szociálisan kirekesztődött emberek nem vesznek részt a társadalmi élet fő folyamataiban a társadalmi átlagnak megfelelő intenzitással. Nem adót termelnek, hanem fogyasztják az állam bevételeit, alacsony szinten fogyasztanak, ami érzékelhető kiesést okoz a belső piacon, a fizetőképes kereslet alakulásában. Ugyanakkor reményvárásuk kiszolgáltatottá teszi őket a populista, szélsőséges politikai irányzatoknak, azért a szociális kirekesztődés erősödése a társadalmak demokratikus berendezkedését veszélyezteti.

Magyarország számára az EU-hoz való csatlakozás a szegénység és a szociális kirekesztődés elleni küzdelem terén is nagy kihívást jelent. Az Európai Unió a jelenlegi, 2010-ig tartó évtizedet a szegénység és a szociális kirekesztés elleni küzdelemnek szentelte. Magyarország, mint tagország is csatlakozott a szegénység és kirekesztés elleni Uniós programhoz.

5.4 A szegénység és társadalmi kirekesztés elleni együttműködés az Európai Unióban (olvasmány)

Az 1970-es évek vége óta az európai országok tapasztalták a szegénység új formáinak jelentkezését, amelyek elsősorban a gazdasági, társadalmi és demográfiai változásoknak tulajdoníthatók. Manapság az átlagpolgár bizonyos körülmények között veszélyeztetetté válhat a szegénység által, válhat, belesodródhat a társadalmi kirekesztődés folyamatába. Ez a jelenség mindegyik tagállamot érinthet, bár mértéke és jellege országonként változhat.

Minden olyan háztartás (vagy ilyen háztartásban élő személy), mely az átlagos jövedelemnek kevesebb, mint 50 százalékával rendelkezik, a szegénységi küszöb alatt lévőnek, azaz szegénynek tekintendő.

Ezzel a mércével mérve csaknem 18 millió szegény háztartás volt az Európai Unióban 1988-ban, ezekben alig valamivel kevesebb, mint 52 millió egyén élt. A szegénynek számító emberek háromnegyede Németországban, Olaszországban, Franciaországban és az Egyesült Királyságban él, mivel ezek a legnépesebb országok. Ha a szegény háztartások arányát vizsgáljuk és nem a számát, akkor   más képet kapunk.  Pl. az Európai Unió kis északi országaiban 10-ből kevesebb, mint egy háztartás hátrányos helyzetű,  addig Görögországban, Olaszországban és Portugáliában ötből egy.

A hátrányos helyzetű lakosságnak nemcsak számarányát, hanem jellemzőit is fontos ismerni. Társadalmi-foglalkozási kategóriák szerint vizsgálva e háztartások csaknem fele olyan, ahol a háztartásfő nyugdíjas vagy munkanélküli. A nyugdíjas kategóriába tartozó háztartások között a szegény háztartások aránya magasabb, mint az országos átlag. Görögországban, Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban is négy közül legalább egy ilyen háztartás szegénynek tekintendő, míg az Egyesült Királyságban, Franciaországban és Írországban ez a szám egy a hathoz. Azon háztartások körében, ahol a háztartásfő munkanélküli, a százalékarány sokkal magasabb. Az itt elfogadott meghatározást alkalmazva négy ilyen háztartás közül legalább egy szegénynek tekintendő minden országban, Dánia és Hollandia kivételével. Végezetül van egy harmadik kategória: az, amelyben a háztartásfő fizikai munkás. Ez a hátrányos helyzetű lakosság egyötödét képviseli. Ez utóbbi esetben azonban a szegény háztartások aránya általában az országos átlag alatt van. Dániában, Hollandiában és Belgiumban 15 közül kevesebb, mint egy háztartás szegény, összehasonlítva a spanyolországi, olasz és portugál életkörülményekkel, amelyek között ötből egy háztartás szegény.


Nehéz pontosan meghatározni a szegénységet, de még nehezebb annak mérése.  A szegénység leküzdésére létrehozott közösségi programok előkészítő kutatásának részeként különböző szegénységi vagy egyenlőtlenségi mutatókat vizsgáltak. E monetáris mutatók vagy pontosabban szegénységi arányszámok alapján becsülték fel a szegénységet az Európai Unió minden országában az 1980-as évek végén. A számítások során a meglévő családi költségvetés-vizsgálatok egyes adatait használták fel. E vizsgálatok kiterjedtek az akkori 12 tagállamra, de  a hajléktalanok, vagy azok, akik nem rendelkeznek állandó tartózkodási hellyel, valamint a közösségekben lakók (például idősek otthonaiban élők) nem kerültek be a vizsgálatokba.  A fogyasztási kiadásokat is felhasználják minden országban a jólét mérésére. A vizsgálat alá vont egységek a háztartások, és miután ezek mérete és összetétele változik, megfelelőségi skálát alkalmaznak ahhoz, hogy a háztartásonkénti kiadásokat felnőtt-ekvivalensenkénti kiadásokra fordítsák át. Ezek az eredmények reálisabbak, mint amelyek egyszerűen a személyek számlálásán alapulnak. Az itt ismertetett eredményeket az OECD-skála alapján állítottuk össze, amely egy 1-es együtthatót tulajdonít az első felnőttnek, 0,7-et a háztartásban lévő többi felnőttnek, és 0,5-öt a gyermekeknek (14 év alatt). Ezeket az Eurostat részéről végrehajtott Szegénységi statisztikák a kései 1980-as években című kutatásból merítettük.

Az Európai Unióban a '90-es évek második felétől erősödött fel a szociális kérdések iránt érdeklődés. Elsőként a foglalkoztatáspolitika, a szociális biztonsági rendszerek koordinációja és a nemek közötti esélyegyenlőség területén fektették le a tagországok az együttműködés alapjait. A szegénység és társadalmi kirekesztődés által fenyegetett társadalmi csoportok (munkanélküliek, fogyatékos személyek, etnikai kisebbségek tagjai, egyéb alacsony jövedelmű csoportok) integrációját célzó uniós szintű együttműködés jogi alapjait az 1999-ben hatályba lépett Amszterdami Szerződés 136. és 137. cikkelye tartalmazza. A Szerződés arról rendelkezik, hogy a társadalmi kirekesztődés elleni harcnak az EU új szociálpolitikai célkitűzésévé, az európai szociális modell egyik alappillérévé kell válnia.

Az Európai Tanács 2000 márciusában megrendezett Lisszaboni Ülésén azt tűzte ki célul, hogy az EU 2010-re a világ legversenyképesebb s legdinamikusabban fejlődő tudás-alapú társadalmává váljon, amely képes a fenntartható gazdasági növekedésre, több és jobb munkahely és erősebb társadalmi kohézió biztosítása mellett. Az ülést előkészítő bizottsági javaslat arról is beszámolt, hogy az EU tagországaiban a szegénységi küszöb alatt élők és a társadalmi kirekesztődés által fenyegetettek száma elfogadhatatlanul magas: 2000-ben a teljes népesség 18%-a élt a szegénységi küszöb alatt, ezt 2005-ig 15%-ra, 2010-ig 10%-ra kell csökkenteni, míg a szegénységben élő gyermekek számát a felére kell csökkenteni
 ugyancsak 2010-ig. E célok elérése érdekében döntés született a közös társadalmi kirekesztés elleni stratégia megvalósításáról. Mivel az Unió a tagállami szociális rendszerek nagyfokú különbözősége és eltérő tradíciói miatt tiszteletben tartja azok kizárólagos kompetenciáját ezen a területen, a jogi szabályozás helyett egy annál puhább szabályozókon alapuló együttműködést vezetett be. Ez az ún. nyitott koordinációs módszer, amely a következőket foglalja magába: 

1.    Közös célkitűzések lefektetése
- A társadalmi kirekesztés elleni küzdelem négy közös célkitűzését 2000 decemberében fogadták el Nizzában;

2.   A közös célkitűzések beépítése a nemzeti és regionális politikákba;
- A célkitűzések megvalósítását célzó intézkedésekről  a tagállamoknak két évente ún. nemzeti cselekvési tervek  keretében kell beszámolniuk. A cselekvési tervek első hulláma 2001-2003-as időszakra, második hulláma, a 2003-2005-ös időszakra vonatkozik.

3.   Közös indikátorok, mutatószámok kidolgozása, amelyek lehetővé teszik a tagállami intézkedések hatásainak és a legjobb gyakorlatoknak az összehasonlítását 
- A 18 közösen használt mutató az ún. Laekeni-indikátorok.

4.   A kölcsönös tanulási folyamat részeként rendszeres monitorozás és értékelés történik.
- Ennek fő eszköze a Bizottság a tagállami cselekvési tervekről készített Közös Jelentése.

5.   E folyamatok támogatására jött létre a társadalmi kirekesztés elleni Közösségi Akcióprogram (2002-2006). 

Az Európai Tanács Nizzai Ülése 2000. decemberében elfogadta a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem közös célkitűzéseit, majd felkérte a tagállamokat a 2001. július - 2003. június közti időszakra vonatkozó nemzeti cselekvési tervük kidolgozására. A cselekvési terveket a tagállamok 2001. júniusára készítették el, az ún. nizzai-célkitűzések alapján bemutatva szegénység és társadalmi kirekesztés ellenes intézkedéseiket.



A négy közös célkitűzés:

1.   a foglalkoztatottság lehetővé tétele és a forrásokhoz, jogokhoz, javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférés mindenki számára;

2.   a társadalmi kirekesztődés kockázatának megelőzése;

3.   a legveszélyeztetettebbek segítése;

4.   minden érintett szereplő mozgósítása.

A tagállami cselekvési tervekről az Európai Bizottság 2001. október közepére elkészítette a Közös Jelentést, amelyben részletezte azokat a legfontosabb kockázati tényezőket, amelyek leginkább növelik a kirekesztődés veszélyét; számba vette a legfontosabb kihívásokat és ezek megoldásának eszközeit, valamint a tagállamok legjobb gyakorlatait. Az országok közti összehasonlítás érdekében kidolgozásra kerültek a társadalmi kirekesztődés közös mutatószámai, amelyeket 2001. decemberében, az Európai Tanács Laeken-i Ülésén fogadtak el.

A tagállamok 2001-2003-ra szóló cselekvési terveit követően a Bizottság 2002. végén értékelte a közös célkitűzések rendszerét és kisebb módosításokat követően közzétette a 2003-2005-re szóló cselekvési tervek kidolgozásáról szóló útmutatóját. A tagállamok ez alapján, 2003. nyarára nyújtották be a Bizottsághoz második cselekvési terveiket, melyekről a Bizottság szintén közös jelentést készített.

Az együttműködés erősítésének eszközeként a társadalmi kirekesztés elleni stratégiát 2002. január 1-től Közösségi Akcióprogram segíti, amelyet öt évre fogadtak el, 75 millió eurós költségvetéssel. Az akcióprogram leszögezi, hogy a társadalmi kirekesztés leküzdése mindenek előtt a tagállamok feladata, így a program szándéka a nemzeti cselekvési tervek végrehajtásának elősegítése, a tagállamok akcióinak gazdagítása, az országok közti együttműködés, a tapasztalatcsere elősegítése.

Az Akcióprogram keretében támogatott tevékenységek: a társadalmi kirekesztődés jellegzetességeit, okait, folyamatait, tendenciáit feltáró kutatások támogatása; a szakmapolitikai együttműködés, az információcsere áramlásának elősegítésére, valamint a legjobb gyakorlatok kölcsönös megismertetésére irányuló tevékenységek; illetve valamennyi érintett szereplő bevonása és hálózatépítés a szegénység és társadalmi kirekesztődés elleni harc érdekében. Az Akcióprogramba való bekapcsolódásra a tagjelölt országoknak 2002. közepén nyílt lehetőségük, azóta Magyarország is részt vesz ennek munkájában.

Az Unió 2002-ben döntött a tagjelölt országok bevonásáról a társadalmi kirekesztés elleni közösségi folyamatokba. Első lépésként egy olyan Társadalmi Befogadásról szóló Közös Memorandum (JIM) elkészítését jelölték meg feladatként, amelyben bemutatásra kerülnek az adott országban a szegénység és a társadalmi kirekesztettség területén jelentkező fő problémák, a legfontosabb kihívások és célkitűzések, valamint a jelenleg rendelkezésre álló eszközök és a jövőben végrehajtani tervezett szakmapolitikai intézkedések. E Memorandum elkészítésére 2003 folyamán, az Európai Bizottság érintett szervezetével szoros együttműködésben került sor, és 2003. december 18-án írta alá Brüsszelben az illetékes magyar tárca és az Európai Bizottság képviselője. A Memorandum idehaza széleskörű tárcaközi együttműködésben, a társadalmi partnerekkel történt egyeztetéssel készült.

Taggá válását követően Magyarország is a korábbi tagállamokkal megegyező feltételekkel vesz részt az együttműködésben, vagyis Magyarországnak is cselekvési terveket kell készítenie a társadalmi kirekesztődés területén előirányzott intézkedéseiről. Az első - 2004-2006-ra szóló - nemzeti cselekvési tervet 2004. július 31-ig kellett elkészíteni. A  cselekvési tervvel kapcsolatos uniós szempontok megegyeznek azokkal, amelyeket az Unió a tagállamok 2003-2005-ös cselekvési terveihez kiadott. 

6. Térbeli társadalmi rétegződés és egyenlőtlenségek

Az alapstruktúra mellett megkülönböztetünk másodlagos struktúrát is. A lakóhely, a kor, a nem, az iskolai végzettség alapján létrejövő rétegződés az alapstruktúrán belüli további strukturális különbségeket eredményez.

6.1 A térbeli társadalmi egyenlőtlenségek létrejötte

A társadalmak térben és időben léteznek. A tér fontos feltétele a társadalmak fejlődésének, hiszen a természeti környezet egyik lényeges jellemzője a térbeli kiterjedés, a lakóhelyek, a települések elhelyezkedése, a környezet állapota, a földrajzi adottságok. Az emberek számára nem közömbös, hogy hol laknak, találnak-e lakóhelyükön megfelelő munkát, jó iskolákat gyermekeik számára, kielégítő egészségügyi ellátást, hivatalos ügyek intézése lehetséges-e helyben, vagy csak más településen,  hozzájutnak-e megfelelő lakáshoz és milyen a levegő minősége, a lakókörnyezet tisztasága, de az sem mindegy, hogy milyenek ,a szomszédok. Fontos számunkra, hogy az a település, ahol élünk, fejlődik-e, javulnak-e az életkörülmények vagy inkább romlanak, de az is foglalkoztat bennünket, hogy az országnak a fejlődő, vagy a stagnáló, esetleg a hanyatló részén élünk, sőt az sem érdektelen számunkra, hogy milyen országunk nemzetközi helyzete, a fejlődő vagy stagnáló, esetleg a hanyatló régiókhoz tartozunk-e inkább, távolodunk-e a fejlődési központoktól vagy közeledünk-e azokhoz?

A térbeli adottságok meghatározzák az emberek mindennapi életkörülményeit, befolyásolják a társadalmak, országok, régiók fejlődési esélyeit. A tér, mint a természeti környezet (vagy az átalakított természet, az épített környezet) egyik fontos jellemzője nem korlátlan bőséggel áll az emberek, a társadalom rendelkezésére.

Az emberek szívesebben laknak ott, ahol munkát találnak,  nagyobb jövedelemre tehetnek szert, emellett a környezet is egészséges, és biztosított a mindennapi kényelmet szolgáló infrastruktúra (közművek, kereskedelmi hálózat, intézmények, stb.) is.  De a földek kiterjedését nem lehet növelni, a hiányzó infrastruktúrák megépítése sok költséget és időt igényel, nem szólva a virágzó gazdasági életről, ami a nagyobb jövedelem elérésének alapja. . A fejlődés azonban nem egyenletes, régiók, országok, országrészek, települések, városrészek stb. között jelentős különbségek lehetnek a fejlettség-fejletlenség, fejlődés - stagnálás- hanyatlás, egészséges-egészségtelen skálák alapján. A következő térkép a munkanélküliség mértékét mutatja megyénként 2004-ben Magyarországon. Világosan kirajzolódik a fejletlenség és a gazdasági hanyatlás térbeli-társadalmi alakulása.

A  korlátozottan rendelkezésre álló javak tekintetében általános a birtoklásukért folyó küzdelem a társadalom tagjai között. A tér is ilyen küzdelem tárgya. Országok, etnikumok között fegyveres konfliktusokhoz is vezethet ez a küzdelem, egy országon, egy társadalmon belül szerencsére csak a piac eszközeivel vesznek részt az emberek a tér jobb adottságokkal rendelkező részeinek birtoklásáért folytatott igyekezetben. Akik gazdagabbak, nagyobb jövedelemmel  vagy politikai befolyással, kapcsolatrendszerrel, informáltsággal egyszóval hatalommal rendelkeznek, egy településen belül a jobb természeti adottságokkal és infrastrukturális ellátottsággal rendelkező területeket foglalják el. Itt rendszerint a telekárak is magasabbak, ami önmagában is megakadályozza azt, hogy ide alacsony jövedelmű családok költözzenek. Ha az emberek telekhez, lakáshoz nem hatósági kiutalás révén, hanem az ingatlanpiacon jutnak, akkor a társadalmi egyenlőtlenségek megjelennek a térben  is.

6.2 A települések falura és városra való elkülönülése, az urbanizáció folyamata

Falvaink a honfoglalás után alakultak ki a  nomád magyarok téli szálláshelyein a letelepedés és a földművelésre való áttérés után. Városaink a társadalom térbeli szerveződésének, a térbeli munkamegosztásnak köszönhetik létüket. A városok a földesúr tartózkodási helyén (a vár környékén) jöttek létre. Ide települtek a kézművesek, a kereskedők, itt alakult ki  a piac, itt építették fel a templomot is. A városokat  a fejlődő társadalom  differenciálódó szükségletei hozzák létre:

·     védelem (vár)

·     piac (a környékbeli falvak mezőgazdasági termékeinek kézműves termékekre való cseréje )

·     közigazgatás (földesúri bíráskodás)

·     kultusz (templomok építése)

·     kultúra (iskolák, intézmények létrehozása)

A város koncentrálja a társadalom gazdaságát, az információkat, a tudást, a hatalmat és természetesen az embereket is, akik e sokféle társadalmi funkciót ellátják. Ezért a várost nem csupán településnek, lakóhelynek, hanem a társadalom térbeli szerveződési formájának tekintjük. Ezért a városfejlődés - az urbanizáció - a társadalom fejlődése is egyben.

Az urbanizáció szakaszait hozzárendelhetjük a társadalom fejlődési állomásaihoz  is.

A preindusztriális urbanizáció a városok kialakulását, az ókori és a középkori városfejlődést jelenti. Mivel a társadalom fejlődésének a hajtóereje a gazdaság, a preindusztriális (a gépi nagyipar, az ipari társadalom előtti) urbanizáció motorja a kézműipar és a kereskedelem fejlődése.

Az ipari forradalommal az újkorban az urbanizáció újabb szakaszához érkezik el. A manufaktúrákat felváltják a gyárak, amelyek koncentrálják a munkaerőt és új munkamegosztást, új ipari kultúrát hoznak létre, a tömegtermelést, a nagy sorozatban való előállítást. Ez a technikai fejlődés, a termelékenység növekedéséhez, a gazdaság, a tőke és a városi lakosság nagyfokú koncentrációjához, robbanásszerű városfejlődéshez vezet. A társadalom egésze is átalakul, az urbanizáció hatására a falusi hagyományos közösségi élet is megváltozik. A falvak lakossága csökken, korösszetétele megváltozik, nő az idősebb generáció aránya a falusi lakosságon belül. A városokban csökken a társadalmi kontroll, növekszik a bűnözés, romlik a környezet minősége.

Az urbanizáció harmadik szakasza a posztindusztriális társadalomhoz kötődik. A fejlődés motorja a tudásintenzív termelés és a szolgáltatások fejlődése. A falvakban is fejlődik az infrastruktúra (városiasodás), az új, kisebb létszámú vállalkozások megjelennek a falvakban is. Előbb megáll a városok eddigi gyors létszámnövekedése, majd a városok (főleg az ipari városok) népessége csökkenni kezd. (Dezurbanizáció). Növekszik a városkörnyéki települések létszáma (szuburbanizáció).

A magyar urbanizációt - mint az ipari fejlődést - a megkésettség jellemzi. Ugyanakkor az ipari fejlődéshez viszonyítva is van elmaradás. A trianoni békével Budapest ellenpólusai, a nagyvárosi gyűrű (Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Kolozsvár stb.) elkerült Magyarországtól. Az elmúlt negyven esztendő során az ipari növekedés az infrastrukturális fejlesztések (úthálózat, távközlés, csatornázás, gázellátás) elhanyagolásával, a falvak hátrányos helyzetének növekedésével valósult meg. A rendszerváltás után felgyorsult a hiányzó infrastruktúra kiépülése, ugyanakkor az ország nyugati és keleti része között nagy különbségek vannak e téren, ami a gazdasági növekedést is akadályozza. Ezt mutatja az alábbi térkép is.

Hazánk az ipari fejlődési szakasz végén áll, de már érzékelhetők az urbanizáció harmadik szakaszának előjelei is. (Pl. az ipari városok népességének csökkenése, amiben természetesen a gazdasági válság is szerepet játszik.)

6.3 Településhálózatunk jellemzői

2003-ban 3145 település volt Magyarországon. Ezek népességük nagysága szerint az alábbi megoszlást mutatták:

A települések száma népesség-nagyságcsoportok szerint (fő)

(2003.I.1.)

X - 499

500-999

1000-1999

2000-4999

5000-9999

10.000 -49.999

50.000 -99.999

100.000 és több

Összesen

1.027

690

644

503

138

122

12

9

3.145

Látható a táblázatból, hogy az összes település 33 %-a 500 főnél kisebb lélekszámú aprófalu. E falvak lakossága elöregedett, önerejéből fejlődni képtelen. E falvakban a lakosság egészségügyi, szociális, oktatási ellátása színvonalasan csak jelentős ráfordításokkal oldható meg. Az ötszáz főt meghaladó és ezer főt  el nem érő települések aránya 22 %. E települések gazdasági élete is válságos, a társadalom itt is elöregedett. E két települési típus adja az települések összességének több mint 55%-át. A táblázat adatai azt is mutatják, hogy kevés hazánkban az igazi nagyváros. E tények a múltban a településpolitika irányítóit arra ösztönözték, hogy mesterséges eszközökkel is segítsék elő a lakosság koncentrációját a nagyobb településeken. Ez a koncentrációs politika nagyobb vesztességet eredményezett elsősorban a kisebb falvakban, mint eredményeket a nagyobb településeken.

6.4 A város és a falu társadalmi különbségei

·     A városok és a falvak közötti társadalmi különbségek a népesedésben is jelentkeznek. A nyolcvanas évtizedben lelassult a városok népesedésének növekedése, gyorsult a falvak népesség - vesztése.. A falvak gyorsabb ütemű népességvesztésének tendenciája a 90-es években is folytatódott. 1990-1993 között  a városok népessége 0,4%-kal, a falvaké 1,9%-kal csökkent. Folytatódott a falvak elöregedésének tendenciája. Ebből eredően a falvakban ma már a természetes fogyás nagyobb mértékű, mint a városokban. (1994-ben a városok természetes fogyásának értéke  -1,3., a községek esetében ez az érték -3,6.)

·     1000 lakosra a városokban 5,4 házasságkötés és 2,7 válás jut. A falvak esetében ezer lakosra 5.1 házasság és 1.6 válás jut, a házasságok kötése és  felbomlása kisebb gyakorisággal történik.

·     Az iskolai végzettség tekintetében is vannak még jelentős különbségek, elsősorban a közép- és felsőfokú végzettséggel rendelkezők arányát tekintve, az alapfokú (8 osztályos) végzettségűek arányában - főleg ha a fiatalabb korosztályokat vesszük figyelembe - a falvak elmaradása kisebb mértékű. (1990-ben a falvakban a 15 éves és idősebb népesség 69%-a, a városokban 82%-a rendelkezett általános iskolai végzettséggel. A felsőfokú végzettségűek aránya (a 25 éves és idősebb lakosság körében) a falvakban 4%, a városokban 11%.

·     A falvak elmaradnak a városoktól a szellemi foglalkozásúak arányában, illetve ezen arány növekedésének tekintetében is. Ez részben magyarázható azzal, hogy a városok a termelés mellett a középszintű oktatási, egészségügyi, közigazgatási szolgáltatások központjai is, amely funkciók ellátása főleg szellemi foglalkozásúakat igényel. A szellemi foglalkozásúak arányának növekedése világjelenség. A falvakban is nőtt a szellemiek aránya, de a növekedés üteme elmaradt a városoktól. Ennek az oka az, hogy az elmúlt évtizedekben a  városok a fejlesztési forrásokból nagyobb arányban részesültek és gyorsabban tudták fejleszteni a szolgáltatásokat is. A falvak alacsony lélekszámából, funkcióinak kisebb köréből adódóan kevesebb a munkaalkalom, és kisebb a munkahely-változtatásra is a lehetőség.

·     Bár az aktív keresők aránya 1970 óta folyamatosan csökkenő tendenciát mutat, a falvakban a csökkenés a városokhoz viszonyítva nagyobb mértékű. A lakosság elöregedése következtében növekedett a falvakban a nyugdíjasok száma. Sok falusi ember a munkanélküliségtől a korengedményes nyugdíjazás, valamint a rokkanttá minősítés eszközével élt, ami szintén az aktív keresők arányának csökkenéséhez vezetett.

·     A munkanélküliség Magyarországon is jobban sújtotta a szakképzetlen és betanított munkásokat. A falvakban élő, de városokban dolgozó munkások zöme ebbe a körbe tartozik. A dolgozók utaztatási költségének csökkentése miatt a vállalatok elsősorban a bejáró dolgozókat bocsátották el. A munkaerő szakképzettségének szintje is okozza azt, hogy a  falvakban nagyobb a munkanélküliség mértéke (a munkanélküliségi ráta), mint városokban. ( A városi szolgáltatásokat a gazdasági válság idején is működtetni kell, ezért a szolgáltatásokat ellátó közalkalmazottak körében kisebb mértékű a munkanélküliség.) Azokon a válságterületeken, amelyeken a korábban államilag erősen támogatott nehézipar helyezkedik el, természetesen a városokban is igen magas a munkanélküliek aránya.

·     A gazdaság szerkezeti átalakulása az iparosítás által azt eredményezte az 1970-es évtizedet követően,  hogy a falvakban is csökkent a mezőgazdaságban dolgozó aktív keresők száma és aránya. A 90-es években már nem a legnagyobb foglalkoztató a mezőgazdaság. (1970-ben a falvak aktív keresőinek 46%-a, 1990-ben 26%-a dolgozott a mezőgazdaságban.

·     Az infrastruktúra területén különösen nagymértékben maradtak el a falvak a városoktól, hiszen az extenzív gazdaságfejlesztési politika az ország adottságaitól eltérő mértékű (és extenzív jellegű) iparosítás tőkeigényét nem kis részben a falvak infrastrukturális fejlesztésének elhagyásával elégítette ki. A magánerőből történő lakásépítésnek köszönhetően a falvakban az utóbbi évtizedekben épített lakások nagyobb átlagos alapterülettel rendelkeznek, mint a városi lakások, ugyanakkor a komfortszintben (csatornázottság, gázszolgáltatás, telefon, stb.) a falusi lakások lényegesen elmaradnak a városi lakásoktól. Az 1990-es évtizedben a falvakban jelentőse fejlődés ment végbe e tekintettben, közeledtek a falvak a városokhoz a városiasodás  mértékében is, mindazonáltal még  ma is jelentős az infrastrukturális elmaradás, különösen a kisebb lélekszámú falvakban.

·     A falu, mint helyi társadalom természetszerűleg lényegesen eltér a városi társadalomtól. A kisebb lakosságszám, valamint a családi házas beépítési mód dominanciája miatt kisebb a népsűrűség, a lakosok jobban ismerik egymást, intenzívebbek a szomszédsági és rokonsági kapcsolatok. Ebben az is szerepet játszik, hogy a szolgáltatások kevésbé fejlettek, az egyén gyakran kényszerül akkor is szomszédi, rokoni segítséget igénybe venni, amikor a városon lakó szolgáltató szervezetekhez fordul. (Személy és teherszállítás, gépek kölcsönzése, élőmunkával segítés házépítésnél, mezőgazdasági munkáknál, temetésnél, lakodalom szervezésénél, stb.) A falvakban is csökkent az egyén feletti kontrol, a devianciák a falvakban is megnövekedtek, de arányaiban kisebb mértékűek. A városoktól való elmaradás a falvak lakóit érdekelté teszi a településük fejlesztésében, önerős beruházásokban való részvételre. Ez, valamint a kisebb lakosságszámból adódó átláthatósága a közügyeknek nagyobb lakossági részvételt eredményez a választásokon, lakossági gyűléseken. A pártok ugyanakkor lényegesen kisebb befolyással rendelkeznek, jóval nagyobb szerepük van az informális csoportoknak, klikkeknek, ami az intézményes ellenőrzését a hatalomnak vagy a helyi hatalmi viszonyok megváltoztatását a városnál nehezebbé teszi. A társadalmi nyilvánosságot biztosító intézmények (helyi, független sajtó, rádió vagy televízió)  hiánya miatt a hatalmi viszonyok eltorzulása, a demokrácia korlátozása vagy megsértése ellen jóval nehezebb helyi szinten fellépni, általában csak az országos figyelem felkeltésével lehetséges bármilyen változtatás.

7. A demográfiai rétegződés. A kor- és a nem szerinti tagozódás szociológiai jelentősége

7.1  A biológiai különbségek társadalmi tartalma

Az életkori és nemi különbségek alapvetően az ember természeti lény mivoltából adódnak, de az ember társadalmi lény is, így az eredendően biológiai különbségekhez olyan társadalmi egyenlőtlenségek is járulhatnak, amelyek a biológiai eltérésekkel nem magyarázhatók. Az pl. hogy a nők szülik a gyermekeket, biológiai adottság és minden anya életében nagy időráfordítást jelent a gyermekek gondozása. A különböző társadalmi helyzetű anyák között azonban lényeges különbségek lehetnek e tekintetben is, mert a képzettebb vagy magasabb életnívón élő nők jobban gépesített háztartással rendelkeznek, nagyobb lehetőségük van időkímélő eszközök (pl. eldobható pelenka) megvásárlására, jobban igénybe vehetnek szolgáltatásokat, több személyes segítséget kapnak a gyermekgondozáshoz. Általában a nők alacsonyabb jövedelmi szintje, részvételük a gazdaság és a politika irányításában nem magyarázható a nők biológiai adottságaival, hanem társadalmi-történeti tényezőkkel. Pl. női és férfi munkavállalók közötti jövedelmi eltérések elsősorban a képzettségi szintre vezethetők vissza, de szerepet játszanak ebben tudati tényezők is (pl. a női szerepek megítélése).  Minden idős ember életét befolyásolják a korral együtt járó egészségügyi gondok, ezek mérséklésében a képzettségtől, jövedelemtől, kapcsolatrendszertől függően jelentős társadalmi különbségek vannak. Az ifjúság, a középnemzedék és az időskorúak közötti társadalmi különbségek (fogyasztásban, életmódban, értékrendszerben) is elsősorban abból adódnak, hogy a társadalmi munkamegosztásban milyen a részvételük. Egy 10 éves fiú és egy 30 éves férfi között lényeges társadalmi különbségek vannak, az egyik a társadalmi életre való felkészülés szakaszában van, kiskorú gyermek, ennek megfelelő jogokkal és kötelességekkel rendelkezik. Egy 30 éves férfi már nagy valószínűséggel (ideális esetben!) önálló egzisztenciát teremtett magának, foglalkozása, családja van, ami lényegesen eltérő társadalmi helyzetet jelent.  Ugyanakkor egy 65 éves és egy 85 éves férfi között úgy szintén 20 esztendő van, társadalmi szerepük alapvetően azonos, különbség közöttük egészségi és jövedelmi helyzetük alapján lehet csupán. Ezek alapján azt mondhatjuk, hogy a demográfiai csoportok társadalmi szerepek közvetítésével, a társadalom alapstruktúrájában elfoglalt hely által meghatározott módon képeznek, egyébként az alapstruktúrát tovább finomító rétegződést. (Pl. a munkásokon mint alapstruktúrához tartozó csoporton belül további társadalmi különbségek tapasztalhatók a szerint, hogy férfi vagy női munkásokról van szó.)

7.2 A nem szerinti tagozódás a társadalomban

·     Nem tagadható, hogy a férfiak és a nők között vannak lényeges biológiai és pszichés különbségek és ezek végső soron az élet fennmaradását szolgálják. A nők esélyesebbek a hosszabb életre, mint a férfiak. Ez valószínűleg biológiai program, bár társadalmi okai (életmód, társadalmi szerepek) is lehetnek.

·      Nőies nők és férfias férfiak fogalom-párokban megjelenő eltérő szerepelvárások minden korban jelen vannak a társadalomban.

·     Minden társadalomban létező tendencia, hogy több fiú születik, mint leány és ez a többlet a húszas életévek közepéig - végéig fennmarad. Az Európai Unió országainak átlagában születéskor 95 lány jut 100 fiúra. (Ez valószínűleg biológiai program, az élet fenntartása, a megtermékenyülés biztosítása miatt minden biológiai létformában több hím ivarú egyed születik, mint nő ivarú.) A hatvan éven felüliek esetében  145 nő jut 100 férfira. Magyarországon a népesség egészében 1996-ban 1000 férfira 1.091, az új évezred elején 2001-ben 1.096 nő jutott. A férfiak nagyobb halandósága miatt a 35 évnél idősebbek esetében már nőtöbblet keletkezik, ami különösen a 60 éven felülieknél válik nyilvánvalóvá. Ennek következménye az, hogy a 60 éven felüli nők párválasztási esélyei lényegesen rosszabbak, lényegesen nagyobb százalékuk özvegy és el egyedül. A férfiak nagyobb halandóságának különösen hazánkban tapasztalt, az európai átlagot messze meghaladó értéke nem döntően biológiai programra, hanem társadalmi okokra vezethető vissza.

·      A férfiaktól nagyobb teljesítményt vár el a társadalom, ennek való meg nem felelés sok férfit frusztrál, szenvedélybetegségbe menekül. A férfiak magas halandósága a túlzott munkatempóval, a pihenés hiányával, végső soron életmódbeli  tényezőkkel is magyarázható. (E mellett a férfiak „veszélyesebben” is élnek nagyobb aktivitási igényükből következően. Az Európai Unió országaiban 1991-ben közúti balesetben negyed annyi nő halt meg mint férfi.)

·     A férfiak és nők közötti különbségek az iskolai végzettség tekintetében az elmúlt évtizedekben jelentősen csökkentek. 1930-ban pl. Hajdú-Bihar megyében a férfiak 1,6%-a, a nők 0,1%-a rendelkezett felső fokú végzettséggel. 1990-ben a férfiak 6,6%-a, a nők 6,2%-a felső fokú végzettségű, tehát a nők elmaradása e téren jelentősen csökkent. A középiskolai végzettség tekintetében a nők le is hagyták a férfiakat. 1990-ben pl. Hajdú-Bihar megyében a férfiak 12%-a, a nők 16%-a rendelkezett középiskolai végzettséggel. A szakmunkásképzésben ugyanakkor a nők elmaradása még mindig nagy: a férfiak 19.5%-a, a nők 7,4%-a rendelkezett 1990-ben szakmunkás-képző iskolai végzettséggel. 

·     Az Európai Unió országaiban hasonlóan alakult az elmúlt években a nők iskoláztatása.

·     A kötelező oktatáson túl több nő folytat tanulmányokat, mint férfi, ugyanakkor a nők hamarabb befejezik a felsőfokú tanulmányokat.

·     A középfoknál magasabb szintű oktatásban tanulók között a nők aránya elérte az 50%-ot. A felső fokú tanulmányokat végzők között a nők aránya 49%.

·     A lányok nagyobb arányban választják az általános műveltséget adó középfokú oktatást, míg a fiuk inkább a szakképzettséget nyújtó oktatásiformák felé törekednek.

·     A felső oktatásban részt vevő  nők nagyobb arányban választják a művészeti, humán - és egészségügyi szakokat, míg a férfiak inkább a technikai és egzakt ismereteket nyújtó képzést részesítik előnyben.

·     A nők foglalkoztatottsága alacsonyabb szintű a férfiakénál. 1994 elején a 15-74 éves férfi lakosság aktivitási rátája 62,4%, a nőké 52,1%. Különösen az ipari fejlődésben elmaradt falusi térségekben hosszú évtizedek óta megoldatlan a női munkaerő foglalkoztatása. A szolgáltatások sem fejlődtek olyan mértékben, hogy lehetőséget adjanak a női foglalkoztatás bővítésére. A középfokú végzettséggel rendelkező lányok különösen nehezen találnak végzettségűknek megfelelő munkát lakóhelyükön. A munkanélküliségi ráta ugyanakkor a nők körében alacsonyabb. 1994 elején a férfiak munkanélküliségi rátája 12,8%, a nőké 8,7% volt.

·     A nők általában azonos végzettség esetén is alacsonyabb fizetéssel rendelkeznek, mint a férfiak.

Fizetésbeli különbségek férfiak és nők között EU 1999, 2004

·     A nők bérbeli elmaradása a férfiaktól elsősorban annak köszönhető, hogy az alacsonyabb iskolai végzettségű lakosság körében a nők szakképzettségi szintje elmarad a férfiaktól. A magasabb iskolai végzettségű lakosság körében a nők azért vannak elmaradva a férfiaktól, mert többségük a humán szolgáltatások (közoktatás, egészségügy), a közigazgatás  területén választanak foglalkozást  maguknak és itt, lévén az állam a munkáltató, a jövedelmek alacsonyabbak, mint a versenyszférában. (Az itt dolgozó nők többségének is elmarad a jövedelme a férfiaktól, mert vagy alacsonyan kvalifikált fizikai munkát végeznek, vagy adminisztratív munkakört látnak el, kevésbé kapnak olyan műszaki vagy vezetői beosztást, ahol a bérek magasabbak.)

7.3  Az Európai Bizottság jelentése a nők és férfiak közti egyenlőségről (Olvasmány)

Az elmúlt néhány évtized során jelentős változás ment végbe a közoktatás területén. A nők mára a legtöbb jelenlegi és új tagállamban többségbe kerültek a férfiakkal szemben mind a közép-, mind a felsőfokú oktatásban. A diplomások 55%-a nő, azonban a doktoranduszok alig 39%-a a gyengébb nem képviselője. Ez kihat az egyetemen tanító nők arányára is.

Férfiak és nők aránya a professzorok között EU 2003

Emellett nem változott a tanulmányi terület hagyományos megoszlása sem: a férfiak elsősorban a műszaki és természettudományokat, míg a nők főleg a társadalomtudományokat választják.

Ami a foglalkoztatási helyzetet illeti, a női munkanélküliség gyorsabb ütemben csökkent, mint a férfi, azonban a kettő között még mindig 17,2 százalékpont különbség van. Elsősorban az alacsonyabb végzettségű és az idősebb nők esetében a foglalkoztatási szint jóval alacsonyabb, mint a hasonló kategóriájú férfiaknál. A fizetési különbségek nem csökkentek, ma is átlag kb. 16%-kal kevesebbet keresnek a nők ugyanazért a munkáért, ráadásul a magánszektorban az eltérések jóval nagyobbak. A nemi elkülönülés az egyes foglalkozási ágakban a mai napig jelentős mérvű: főleg nők dolgoznak az egészségügyben, a szociális szolgáltatások területén, az oktatásban, a közigazgatásban és a kiskereskedelemben. A kilencvenes évektől megindult a női vezetők arányának a növekedése 10 tagállamban, de még ma is háromszor nagyobb a valószínűsége, hogy csúcsvezetői posztokon férfiakat találjunk. Az állami és az uniós közigazgatásban szintén a férfiak vannak többségben a döntéshozói pozíciókban.

Még mindig elsősorban a nők végzik a házimunkát. Bár javult az óvodai helyzet az uniós tagállamokban, az egyéb ápoltak (idős vagy magatehetetlen családtagok) gondozásának megkönnyítése érdekében vajmi kevés állami erőfeszítést tettek.

A nők és férfiak nemi egyenlőségének előmozdítására öt területen kell lépéseket tenni.

1) Az esélyegyenlőségre vonatkozó jogszabályok végrehajtása és továbbfejlesztése

·      az Európai Bizottság azt tervezi, hogy a foglalkoztatással kapcsolatos, az esélyegyenlőségre vonatkozó jogi szövegeket egyetlen, konszolidált dokumentumba dolgozza össze, megkönnyítendő azok értelmezését az átlagpolgárok számára,

·      irányelv-tervezet készült a női egyenlőség biztosításáról az áruvásárlások és a szolgáltatások igénybevétele területén - az első lépés az esélyegyenlőség a munkaerőpiacon túlra való kiterjesztése útján.

2) A nemi különbségek megszüntetése a fizetések és a foglalkoztatás területén

·      a szociális partnerek nélkülözhetetlen szerepet játszanak a probléma tudatosítása és megoldása terén,

·      a tagállamoknak elő kell segíteniük rugalmas, a munkavállalók érdekeit szem előtt tartó munkaszerződések kidolgozását,

·      az adó- és járulék rendszereket olyan módon kell átalakítani, hogy azok a nőket a munkaerőpiaci részvételre ösztönözzék.

3) A munka és a család összeegyeztetése

·      a tagállamoknak és a szociális partnereknek olyan anyagi és egyéb ösztönzőket kell kialakítaniuk, amelyek a férfiak nagyobb mérvű szerepvállalását segítik elő a családok életében,

·      a tagállamoknak fokozniuk kell az óvodai ellátás biztosítására irányuló erőfeszítéseiket,

·      a tagállamok tegyék lehetővé a gyermekgondozási szabadság az apa által történő igénybevételét is,

·      a társadalom elöregedése miatt kiemelt fontosságot kell tulajdonítani az idősek gondozásának is.

4) A nők és férfiak kiegyensúlyozott részvétele a politikai döntéshozatalban

·      a tagállamoknak valóra kell váltaniuk a nők és férfiak a politikai döntéshozatalban való kiegyensúlyozott szerepvállalására vonatkozó tanácsi ajánlásban foglaltakat (96/694).

5) A női egyenjogúság szempontjainak figyelembevétele minden politikai területen

·      a nemek közti egyenlőségnek a Strukturális Alapok következő költségvetési időszakában (2007-től) is kiemelt fontosságot kell tulajdonítani,

·      a Daphne II program keretében 2004-2008 között összesen 50 millió eurót fordítanak a nőkkel szembeni erőszak és az emberkereskedelem elleni fellépésre,

·      elengedhetetlen annak biztosítása, hogy az uniós programok által nyújtott minden támogatási lehetőséget kihasználjanak a nők védelmében.

7.4  A kor szerinti tagozódás szociológiai tartalma

·     A társadalmi munkamegosztásban való részvétel alapján a korcsoportok nemzedékekbe rendeződnek. A nemzedékeket objektív társadalmi helyzetük (a társadalmi életre való felkészülés időszakában vannak: fiatal nemzedék, a társadalmi élet fő terheit viselik: középnemzedék, a társadalmi munkamegosztásból való kilépés állapotában vannak: idős nemzedék) mellett összeköti az azonos korélmények alapján formálódott kultúra is. (Szokás- és ízlés, a szabadidő eltöltésének módja, a korélmények hatására formálódott értékrendszer, stb.) Különösen a fiatal és az idős nemzedék között érzékelhetők lényeges különbségek a kultúra (szokások, viselkedés, értékrendszer, stb.) területén. A nemzedéki különbségek vagy nemzedéki ellentétek alapja az, hogy ugyanazt a történelmi időt eltérő életidőben élik át. A fiatal nemzedék tapasztalatok (és gátlások) híján könnyen alkalmazkodik az új technikai és társadalmi hatásokhoz, jelenségekhez, az új dolgokhoz vonzódik is, hiszen az elődök által rájuk hagyott kultúrát mindig a saját szükségleteiknek megfelelően formálják át, megszüntetve az általuk elavultnak tartott elemeket és megőrizve a megtartandó értékeket. Az idős nemzedék tapasztalatai alapján tudja, hogy nem minden jó, ami új, ráadásul az új jelenségekhez való alkalmazkodás az addig megszokott életvitel, kialakított értékrendszer és gondolkodási klisék megváltoztatásának kényszerét is jelenti számukra, ami többlet energiát igényel. Egy társadalom akkor működik jól, ha abban érvényesül az idősebb nemzedék higgadtsága (stabilitás), valamint a fiatalabb nemzedék kezdeményező ereje (dinamika) és a kettő kiegészíti egymást. Az egyes nemzedékek eltérő társadalmi problémákkal állnak szemben.

·     A fiatal nemzedék (25 - 30 év alattiak) tagjai a társadalmi életre való felkészülés állapotában vannak. Fő feladatuk a társadalomba való beilleszkedés, az ehhez szükséges ismeretek, készségek és értékek elsajátítása. A posztindusztriális társadalomban a humán tőke, az ismeretek jelentősége nő, az ehhez vezető út meghosszabbodik, a tanulási idő kitolódik. A fiatalok későbben válnak keresővé és  alapítanak családot, tovább tart a szülőktől függés időszaka. A munkanélküliség a fiatal nemzedék jelentős hányadát érinti, a fiatalok nem jelentéktelen részének - különösen ha alacsony iskolai végzettséggel rendelkeznek - semmi reményük nincs arra, hogy életükben értelmes és jól fizető munkát találjanak, ezért berendezkednek a szülőktől vagy az állami segélyektől való függés személyiséget torzító életmódjára. A 60-as évek óta a fiatal nemzedékek több hullámban is felléptek az ipari társadalom lélekölő robotja és antidemokratizmusa ellen. Az ifjúsági mozgalmaknak nagy szerepe volt abban, hogy az iparilag fejlett országokban a demokratikus jogok is kiterjedtek. Ezt felhasználva a fiatalok nagyobb autonómiát alakítottak ki maguknak. A családok nagyobb fokú bomlása is elősegítette a fiatalok nagyobb fokú autonómiára való törekvését. A fiatalok életkori sajátossága a szórakozás világához való vonzódás. Ma már a gazdaság legfejlődőbb ágazatai közé tartozik a fiatalok igényét kiszolgáló szórakoztató ipar, amely reklámozza a szabadidő minél intenzívebb eltöltésének igényét, ami a fiatalok körében elősegíti a fogyasztói, dologtalan életmódra való beállítódás veszélyét.

·     A középnemzedék  (30-60 évesek) a társadalmi élet fő terheit viseli. „Szendvics” nemzedéknek is nevezik, mert gyakran előfordul a 40 - 50 évesek körében, hogy még iskoláztatják gyermekeiket, vagy támogatják az éppen családot alapító fiatalokat és már az idős szülők gondozásának terhe is rájuk hárul. A fiatal középnemzedékbeliek csoportja az alábbi terheket viseli:

·     Jövedelmük még alacsony, kiadásaik viszont ugrásszerűen nőnek a gyermekek megszületésével.

·     Az addig szabadidőre orientált fiatalok a munka, a munka melletti továbbképzés, a kisgyermekek gondozása, a lakás megszerzésének kényszere mellett szinte teljesen elvesztik szabadidejüket, nagy erőfeszítést igényel tőlük az egzisztencia megalapozása, a szaktudás elmélyítésének, valamint a család gondozásának hármas feladata.

·     A családi, gyermeknevelési kiadások növekedése,  valamint a piacgazdaságra való áttérés miatti árnövekedés, a családok szociális támogatásának csökkentése, a munkanélküliség a fiatal felnőtt nemzedékre hatott a legnagyobb mértékben. E réteg elszegényedése (ha nem részesedik jelentős szülői támogatásban) a legnagyobb  mértékű, az idős nemzedék életszínvonalának romlását is meghaladja. E tarthatatlan helyzetnek beláthatatlan következményei lesznek a társadalmi reprodukcióra.

·     Az idős nemzedék (a 60 éven felüliek) problémája a társadalomtudományi kutatások középpontjába került az utóbbi években az iparilag fejlett országokban. A fejlett világban általánosan tapasztalható elöregedés miatt az idősebb nemzedékhez tartozók aránya megnövekszik részben a születések számának csökkenése, részben pedig az életkor egyébként örvendetes növekedése miatt. Az idős nemzedékkel kapcsolatos társadalmi problémák:

·     Az aktív keresőkre egyre nagyobb számú inaktív kereső jut, ami kétségessé teszi a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságát, a nyugdíjak reálértékének megőrzését, amelyre minden fejlett országban törekednek.

·     Az egészségügy terhei is növekednek, hiszen szolgáltatásainak zömét az idősebb korosztály veszi igénybe.

·     A családi kötelékek lazulása miatt egyre több a magányosan élő idős ember, akik gondozása, ellátása jelentős terhet ró az önkormányzatokra.

·     Az idős nemzedék jelentős hányada (valószínűleg több mint kétharmada) a létminimum szintjén vagy az alatt él. Ugyanakkor az időskorúak mintegy ötöde jó anyagi viszonyok között, magas fogyasztási nívón tölti életét.

7.5  A népesség elöregedésével kapcsolatos problémák az Európai Unióban (olvasmány)

Az Európai Unió lakói között folyamatosan nő az idősek aránya, mivel a természetes szaporulat csökken. Így fokozatosan a népesség egyre nagyobb hányada kerül nyugdíjas korba, míg a gazdaságilag aktív korcsoportok nagysága zsugorodik. Egy-két évtizeden belül, amennyiben nem történik változás az EU szociálpolitikájában, a tagállamok szociális költségvetései komoly nyomás alá kerülhetnek, hiszen a társadalom mind nagyobb hányadát kell majd az egyre kevesebb aktív korú munkavállalónak eltartani.

Népesség kormegoszlása EU-25 2003

Életkor



0-14

15-24

25-49

50-64

65-79

80-X

EU-25

16,4

12,7

36,5

17,9

12,5

4,0

Euroövezet

15,8

12,1

37,0

17,9

13,0

4,2

BE (Belgium)

17,3

12,1

36,0

17,5

13,0

4,1

CZ (Csehország)

15,2

13,8

36,7

20,4

11,1

2,9

DK (Dánia)

18,9

11,0

35,7

19,6

10,9

4,0

DE (Németország)

14,7

11,7

36,9

18,7

13,8

4,2

EE (Észtország)

16,6

15,1

34,7

17,8

13,0

2,8

EL (Görögország)

14,6

13,3

37,1

17,4

14,3

3,2

ES (Spanyolország)

14,5

12,7

39,7

16,2

12,7

4,1

FR (Franciaország)

18,6

13,0

34,7

17,4

12,0

4,4

IE (Írország)

20,9

15,9

36,8

15,2

8,5

2,6

IT (Olaszország)

14,2

10,6

37,5

18,4

14,4

4,8

CY (Ciprus)

20,0

15,7

36,2

16,2

9,3

2,6

LV (Litvánia)

15,4

15,4

35,4

17,7

13,3

2,9

LT (Lettország)

17,7

15,3

35,9

16,1

12,2

2,8

LU (Luxemburg)

18,8

11,5

39,1

16,6

11,0

3,1

HU (Magyarország)

15,9

13,4

36,1

19,1

12,3

3,2

MT (Málta)

18,2

14,7

34,9

19,2

10,3

2,7

NL (Hollandia)

18,5

11,9

37,3

18,4

10,4

3,4

AT (Ausztria)

16,3

12,2

37,9

18,1

11,4

4,1

PL (Lengyelország)

17,2

16,7

36,1

17,0

10,6

2,4

PT (Portugália)

15,7

13,0

37,1

17,4

13,1

3,7

SI ( Szlovénia)

14,6

13,8

38,2

18,4

12,2

2,9

SK (Szlovákia)

17,6

16,5

37,7

16,8

9,3

2,3

FI (Finnország)

17,6

12,5

33,9

20,4

11,8

3,7

SE (Svédország)

17,8

12,0

33,6

19,5

11,9

5,3

UK (Anglia)

18,3

12,8

35,3

17,7

11,7

4,3

BG (Bulgária)

14,2

13,8

35,3

19,7

14,2

2,9

HR (Horvátország)

16,6

13,5

35,5

18,1

13,8

2,5

MK (Macedónia)

nincs

adat

:

:

:

:

RO (Románia)

16,4

15,6

36,8

16,8

12,2

2,2

IS (Izland)

22,6

14,8

35,8

15,0

8,8

3,0

NO (Norvégia)

19,9

12,1

35,7

17,6

10,2

4,6

CH (Svájc)

16,5

11,7

37,7

18,4

11,4

4,3

Az Európai Unió tagállamai közül hétben (Olasz-, Német-, Finn-, Spanyol- Görögország, Ausztria és Dánia) már 2010 előtt megkezdődik a gazdaságilag aktív korban levő népesség számának csökkenése. 2015-ig Luxemburg kivételével valamennyi tagország elindul ezen az úton. (Luxemburgot illetően 2023-ra teszik a folyamat kezdetét.) Legkésőbb 2040-ig valamennyi jelenlegi tagállam lakóinak száma zsugorodni kezd majd. A folyamatot csak részben ellensúlyozhatja (az amúgy sem pártolt) bevándorlás az Unió területére: évi mintegy 4 millió bevándorlóra lenne szükség ahhoz, hogy a népesség száma egyensúlyban maradjon.

Az elkövetkező húsz évben az EU jelenlegi tagállamai lakóinak korösszetétele alapvetően megváltozik. A munkaerőpiacra belépő 20-29 éves korcsoport 11 millió fővel csökkenni fog, a 30-49 évesek száma nagyjából változatlan marad, ám az 50-64 évesek száma 16,5 millióval megnő - ezt a korcsoportot érinti legnagyobb arányban a munkaerőpiacról való kiszorulás illetve a korai nyugdíjba vonulás. A 65 év felettiek száma 17 millióval bővül és még a nyolcvanon túli korcsoport tagjai is öt és fél millióval többen lesznek, mint ma.

Ezeknek a folyamatoknak messze ható gazdasági és társadalmi következményei lesznek. Csökkenni fog a rendelkezésre álló munkaerő. A jelenlegi állami nyugdíj- és társadalombiztosítási rendszerek komoly nyomás alá helyeződnek, hiszen a csökkenő hozzájárulásokból egyre nagyobb létszámú embert kell majd megfelelően ellátni. Az Európai Bizottság véleménye szerint a nyugdíj- és társadalombiztosítás reformja, vagyis az áttérés a több pillérű rendszerre, ahol magánpénztárak is működnek, a megoldásnak csupán egyik fele. Hatása ugyanis csak évek múlva jelentkezik, bár a nyugdíjalapok számának növekedése élénkíti a gazdaságot, mivel bővíti a rendelkezésre álló tőkét az egységes piacon.

A Bizottság emellett és mindenekelőtt aktív munkaerő-politikát szorgalmaz az Európai Unióban. A magas munkanélküliségi arányt kell csökkenteni, különös tekintettel a korai nyugdíjba vonulás visszaszorítására.

A korai nyugdíjba vonulás elterjedtségét jól jellemzi az az adat, mely szerint a 60-64 éves kor között levő dolgozó férfi népesség aránya az 1950-es évek óta, amikor a 65 éves nyugdíj korhatárt bevezették, az akkori 80%-ról alig 30%-ra esett vissza. A nyolcvanas évektől kezdve már az ötvenesek is egyre nagyobb arányban vonulnak-szorulnak ki a munkaerő piacról. A nők alig fele dolgozik életének hatodik évtizedében. Ez részint az európai kulturális mintáknak köszönhető, amely a nők számára a háztartás irányítását tekintette évszázadokig (s a kontinens egyes területein mind a mai napig) a fő foglalkozásnak. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a nők munkaerő piaci helyzete általában rosszabb, mint a férfiaké: alacsonyabb fizetésért, az esetleges leépítéseknek jobban kitett munkahelyeken dolgoznak. Mind a férfiak, mind a nők esetében a korai nyugdíjba vonulás igen nagy arányban nem önkéntes. A felmérések szerint a 65 éves kor előtt visszavonult munkavállalók mintegy 40%-a a tartós munkanélküliség elkerülése érdekében, kényszerből cselekedett, és ha volna lehetőség, szívesen dolgozna tovább.

A megoldás mindenképpen a foglalkoztatottság növelése. Az aktív korban levő népesség jelentős hányada munkanélküli, tehát maga is eltartott. Az ő reintegrálásuk a munkaerő piacra elsőrendű fontosságú. Ezen belül meg kell fordítani a trendet, amely az ötven év fölötti, elsősorban női munkavállalók a piacról való kiszorulását és korai nyugdíjba vonulását eredményezi.

Az okok egy részéről már történt említés (a kulturális beidegződések miatt a társadalom hajlamos elfogadni, hogy a nők nem vállalnak munkát). Ezeken kívül szólni kell a tényről, hogy az idősebb munkavállalók már kevésbé mobilak - mind földrajzi, mind szakmai értelemben -, mint a fiatalabbak. A munkaadók inkább a fiatalabb alkalmazottakat képezik tovább, ennélfogva az idősebbek képzettsége fokozatosan egyre kevésbé korszerűvé válik, s mind nagyobb esélyük lesz arra, hogy egy napon elveszítik állásukat. Mivel pedig a képzettségük már nem teljesen felel meg az új követelményeknek, sokkal nehezebben találnak új munkahelyet, tehát, ha van rá lehetőség, inkább nyugdíjaztatják magukat. Az élethosszig tartó tanulás és képzés (life long learning) elterjedése megoldást kínálhat, ám nem szabad elfeledkezni a munka melletti tanulás nehézségeiről. A fizetett (vagy államilag támogatott) tovább- és átképzési periódusok hidalhatják át e problémát.

Nem szükségszerű azonban, hogy az ifjabb generációk kiszorítsák az idősebb nemzedékeket a munkahelyekről. A korszerű technológia és az ergonómia eredményeinek felhasználása (a munkahelyek olyan kialakítása, amely a teljesítményen kívül a dolgozók egészségügyi és pszichikai szükségleteit is figyelembe veszi) csökkentheti az idősebb alkalmazottakat terhelő munkahelyi stresszt és ellensúlyozhatja az esetleg gyengülő fizikai teljesítményt. Vannak vállalatok, amelyek kifejezetten az idősebb munkaerőt részesítik előnyben, mivel vásárlói körük főleg a korosabb lakosság köreiből kerül ki. Ilyenek például egyes dán kiskereskedelmi üzletláncok. A foglalkoztatás rugalmas formáinak elterjedésével (félállás, meghatározott időre szóló munkaszerződés, bedolgozói rendszer, távmunka) az idősebb munkavállalók is álláshoz juthatnak. Mindehhez persze a vállalati vezetők szemléletének megváltozása is szükséges, hogy ne csak a fiatal munkaerőre építsenek.

A tagországok kormányai is tehetnek lépéseket a korai nyugdíjba vonulás ellensúlyozására. Kormányzati programok támogathatnák a fokozatos vagy részleges nyugdíjazást, amelyek feltételeit kollektív szerződésekben lehetne rögzíteni. Ez különösen azokban az ágazatokban lenne fontos, ahol a teljes munkaidőben, 65 éves korig történő foglalkoztatás nem oldható meg, véli az Európai Bizottság.

A felmérések szerint, ha sikerülne kitolni a férfiak nyugdíjba vonulásának időpontját a törvényekben előírt 64-65 éves korig, továbbá ha növelhető lenne az ötven év fölötti nők részvétele a munkaerőpiacokon, a társadalombiztosítási rendszerek működtetésének gondja nagyrészt megoldódna az EU tagállamaiban.

Ami az idősek egészségügyi ellátásának kérdését illeti, két dolgot érdemes kiemelni. Először, a hangsúly inkább a megelőzésre, mint a gyógyításra helyeződjön. A megelőzés sokkal kevésbé költségigényes. Az elemzések szerint az egészségesebb életmódra és táplálkozásra való még 65 éves kor felett történő átállás is rengeteget használ. Akár kisebb életviteli változtatásokkal jelentős javulás érhető el a közérzetben vagy az egészségi állapotban. Másodszor, a 45-65 év közötti nők alkotják az idősebb családtagjaikat otthon, ingyen ápoló személyek derékhadát. Ha sikerül ezt a korosztályt valóban visszavinni a munkaerő piacra, az egészségbiztosítás terhei növekedni fognak, hiszen az ápolásra szoruló idősek ellátását szervezetten kell majd megoldani. Ez új módszerek elterjedéséhez vezet (rehabilitációs szolgálat, otthoni ápoló szolgálat, különlegesen kialakított lakóépületek stb.), de mindenképpen többletkiadást jelent.

Találat: 3542