online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   

kategória
 

Biológia
Filozófia Pszichiátria Pszichológia Szociológia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 
 

 
 

 

 

TUDAT ÉS TUDATÁLLAPOTOK

pszichológia

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt

egyéb tételek

 
RÖVIDEN A HIPERAKTIVITÁS TÜNETEIRŐL
A PSZICHOLÓGIAI FEJLŐDÉS
Az emberi motivació és az érzelmek
A negatív érzelmek kiiktatasa
A pszichológia BIOLÓGIAI ALAPJAI
Az észlelés lélektana
Egészség és önismeret
A pszichológia biológiai alapjai: idegrendszer és agy
Csak óvatosan! - az aurad megmutatja igazi lényedet
TUDAT ÉS TUDATÁLLAPOTOK
 
 
 


TUDAT ÉS TUDATÁLLAPOTOK

Amikor ezeknél a szavaknál tart, kedves olvasó, vajon ébren van-e, vagy álmodik? Nem hiszem, hogy ez a kérdés bárkit is zavarba hozna. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, mi a különbség szokásos éber állapotaink és álomélményeink között. Felismerjük más tudatállapotainkat is, azokat is, amelyek gyógyszerek, alkohol vagy kábítószerek hatására jönnek létre.

Az ember tudatállapota folytonosan változik. Ebben a pillanatban az olvasó figyelme minden bizonnyal erre a könyvre irányul, néhány perc múlva azonban lehetséges, hogy álomba merül. A legtöbb pszichológus módosult tudatállapotnak tekinti azt, amikor a szellemi müködés szokásos mintája olyan állapotra vált, amely a változást átélö ember számára másnak tünik. Bár ez meglehetösen pontatlan definíció, azt mindenesetre kifejezi, hogy a tudat állapotai személyesek, következésképpen szubjektívek. A módosult tudatállapotok a nappali álmodozást kísérö szórakozottságtól a gyógyszermérgezésben fellépö tudatzavarig és érzékelési zavarokig terjedhetnek. Ebben a fejezetben a mindannyiunk életében elöforduló tudatállapotokról (például az alvásról, az álomról) ejtünk szót, de kitérünk a sajátos körülmények (meditáció, hipnózis, gyógyszerfogyasztás) folytán elöálló tudatállapotokra is.

A tudattal kapcsolatos fogalmak

A tudatos tapasztalás és a tudatosság fogalmai ebben a könyvben sokszor elökerülnek, amikor például az észleléssel, az emlékezéssel, a beszéddel és más témákkal foglalkozunk. Ezen témák vizsgálatában segítségünkre lehetne a tudat általános elmélete. Ezzel azonban nem szolgálhatunk, mivel nincs ilyen általánosan elfogadott elmélet. Söt a tudatnak szinte annyi elmélete van, ahány kutató csak megkísérelt ilyet felállítani. Ez a körülmény talán elbátortalanít néhány olvasót, különösen azokat, akik elözöleg olyan tudományterületekkel ismerkedtek meg, amelyekben a tények kristálytiszták és az elméletek jól megalapozottak. Mégis, mi lehetne izgalmasabb és kihívóbb, mint egy még feltérképezetlen területre kalandozni? Sokan úgy gondolják, hogy mivel egyre több fontos felfedezés jelenik meg az idegélettan, az evolúciós biológia, a genetika és a pszichológia különbözö területein, a tudat megmagyarázása is nagyon közel van (Crick, 1994). Általános elmélet híján a tudat tárgyalásakor nem tehetünk többet, mint hogy bevezetünk néhány fogalmat és kifejezést, amelyek ehhez a késöbbi fejezetekben is felbukkanó témához fogalmi keretet nyújthatnak.

Mi a tudat? Kezdetben a pszichológusok egyenlöségjelet tettek a „tudat” és a „lélek” közé. A pszichológiát is úgy definiálták, mint „a lélek és a tudat tudományát”, és a tudat vizsgálatára az introspekciós módszert javasolták. Amint arra már az 1. fejezetben rámutattunk, a század elején a behaviorizmus fellépésével mind az introspekciós módszer, mind a tudat mint kutatási téma kikerült az érdeklödés homlokteréböl. A behaviorizmus „atyja”, John Watson és követöi abban hittek, hogy a pszichológia akkor válhat tudománnyá, ha adatai objektívek és mérésen alapulnak. A viselkedés figyelhetö meg nyilvánosan, és a viselkedéses reakciók mérhetök objektíven. Ezzel szemben az introspekcióval feltárható egyéni élmények mások által nem megfigyelhetöek, és objektív módszerekkel sem mérhetöek. Ha a pszichológia a tényleges viselkedéssel foglalkozik, akkor a nyilvános események érdeklik, nem pedig a privát, csak az azokat megélö személy által megfigyelhetö események.

A behaviorizmus nem követelt annyira radikális változást, mint ahogy az a fenti kijelentésekböl adódna. A behavioristák maguk is foglalkoztak privát eseményekkel, ha kutatásaik ezt megkövetelték. Az introspek­ció helyett elfogadták a verbális válaszokat, amikor a személyek saját belsö élményeit tanulmányozták. Amit az emberek mondanak, az objektív tény, attól függetlenül, hogy az amögött rejlö folyamatok mennyire bizonytalanok. Emellett azonban sok pszichológus a behavio­ristáktól függetlenül továbbra is úgy vélte, hogy amikor az emberek egy sor színes utóképet tapasztalnak, miután egy fényes felületre rögzítették tekintetüket, valószínüleg tényleg színeket láttak egymás után. Vagyis a beszámolójukon túl szavaik valamilyen mögöttes pszichológiai jelenségre utalnak. Bár a behavioristák sok jelenséget meg tudtak vizsgálni pusztán szóbeli beszámolók segítségével, a megfigyelhetö viselkedések melletti elkötelezettségük miatt számos érdekes pszichológiai jelenséget figyelmen kívül hagytak, például az álmokat, a meditációt és a hipnózist, ugyanis ezek a témák szubjektív vonatkozásaik miatt érdektelenek voltak számukra (Erics­son és Simon, 1993).

A hatvanas évekre a pszichológusok kezdték felismerni, hogy a tudatosságra utaló tények annyira bizonyosak és fontosak, hogy nem lehet azoktól eltekinteni. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy a pszichológiát ismét egyoldalúan kellene meghatározni, mint a tudat tudományát, csak annyit jelent, hogy a pszichológia egésze nem engedheti meg magának, hogy megfeledkezzen a tudatról. A szigorú behaviorista nézet, amely a pszichológiát csak a megfigyelhetö viselkedésekre korlátozza, túl szük. Ha valaki a tudatosság olyan elméletét dolgozza ki, amely vizsgálható hipotéziseket szolgáltat a viselkedésröl, akkor ez az elmélet értékes hozzájárulás lehet annak magyarázatában, hogy hogyan müködik a „lélek”.

A TUDAT

A tudat kérdésének újbóli felbukkanása a pszichológiában nem jelenti egyben azt is, hogy megegyezés alakult volna ki a fogalom definícióját illetöen. Sok tankönyv azzal határozza meg a tudatot, hogy az egyén tudatában van a külsö és belsö ingereknek, azaz a környezeti eseményeknek, testi érzékleteinek, emlékeinek és gondolatainak. Ez a meghatározás a tudatnak csak az egyik mozzanatát hangsúlyozza, és figyelmen kívül hagyja azt, hogy akkor is tudatosak vagyunk, amikor problémákat oldunk meg, vagy szabadon választjuk meg és hajtjuk végre a környezeti feltételeknek és személyes céljainknak megfelelö cselekedeteinket. Röviden, a tudatnak két dolga van: a) önmagunk és környezetünk folyamatos követése, vagyis érzékleteink, emlékeink és gondolataink pontos és tudatos leképezése; és b) önmagunk és környezetünk folyamatos kontrollja, amely lehetövé teszi, hogy viselkedéses és kognitív cselekedeteinket elindítsuk és befejezzük (Kihlstrom, 1984).

FOLYAMATOS KÖVETÉS. A test érzékleti rendszerének legfontosabb funkciója, a környezeti információk felvétele annak tudatosulásához vezet, hogy mi megy végbe környezetünkben és saját testünkben. Mivel nem kétséges, hogy nem tudunk minden érzékszervünkre ható ingerre egyformán odafigyelni, ezért egyfajta infor­má­ció­túlterhelésröl beszélhetünk. Tudatunk bizonyos ingereket kiemel, más ingereket figyelmen kívül hagy. A kiválasztott információ legtöbbször a környezeti vagy a belsö világban bekövetkezett változásokkal kapcsolatos. Amikor az olvasó erre a fejezetre figyel, bizonyára számos környezeti ingert kirekeszt a tudatából. De csak kicsit is változzon az ingerlés – csökkenjen a világítás vagy a légkondicionáló zaja, esetleg füstszagot érezzünk –, rögtön felfigyelünk rá.

Figyelmünk szelektív, bizonyos események más események rovására kerülnek tudatunkba és játszanak szerepet cselekvéseink kezdeményezésében. Elsöbbséget leginkább a túlélés szempontjából jelentös események élveznek. Ha éhesek vagyunk, nem tudunk a tanulásra koncentrálni, a hirtelen fájdalom minden egyebet kiszorít a tudatunkból egészen addig, amíg nem tudunk valamit tenni a fájdalom enyhítése érdekében.

FOLYAMATOS KONTROLL. A tudat másik funk­ció­ja cselekedeteink megtervezése, elindítása és vezérlése. Legyen a terv akár egyszerü és könnyen végrehajtható (mondjuk barátaink ebéddel való megvendégelése), akár bonyolult és hosszú idöre szóló (például az orvosi pályára való felkészülés), cselekedeteinket a bennünket körülvevö eseményekkel összhangban kell vezetnünk és szerveznünk. A tervezés során a még meg nem történt eseményeket a tudatban mint lehetséges jövöt kell le­képeznünk. Elképzeljük a lehetséges forgatókönyveket, választhatunk közülük, és a megfelelö cselekedeteket végrehajthatjuk (Johnson-Laird, 1988).

Nem minden cselekedetünket vezérli tudatos döntés, és a problémákat sem mindig tudatos szinten oldjuk meg. A modern pszichológia szerint a mentális események egyaránt magukban foglalnak tudatos és nem tudatos folyamatokat, és sok döntés és cselekvés teljesen a tudat közremüködése nélkül megy végbe. Egy probléma megoldása teljesen véletlenül is megjelenhet, anélkül hogy akár tudatában lennénk, hogy azon gondolkodtunk, és amint a megoldás kész, képtelenek vagyunk introspektív módon megmagyarázni, hogyan jutottunk el hozzá. A döntés és a problémamegoldás sok olyan példáját idézhetnénk, amelyek nem tudatos szinten jelennek meg, de ez nem jelenti azt, hogy minden ilyen viselkedés tudatos reflexió nélkül zajlik le. A tudat nemcsak nyomon követi az éppen zajló viselkedést, de annak irányításában és vezérlésében is szerepet játszik.

TUDATELŐTTES EMLÉKEK

Mindabból, ami körülöttünk zajlik, ismereteink tárházából és a múltbeli események emlékeiböl figyelmünk egy adott pillanatban csak kevés dologra irányul. Állandóan válogatunk, figyelmen kívül hagyunk vagy elutasítunk dolgokat, ily módon tudatunk folyamatosan változik. Azok a dolgok vagy események azonban, amelyek pillanatnyilag nincsenek a figyelem fókuszában, hatást gyakorolhatnak a tudatunkra. Például nem vagyunk tudatában annak, hogy a falióra – mondjuk – hetet üt. Néhány óraütés után azonban felriadhatunk, és ekkor képesek vagyunk akár visszafelé is megszámolni az ütéseket, amelyekröl pedig úgy tudjuk, hogy nem is hallottuk öket. A periferiális figyelem másik példája az úgynevezett koktélparti-jelenség (Farthing, 1992). Amikor egy zsúfolt szobában beszélgetünk valakivel, és kizárunk minden más beszédhangot vagy zajt, saját nevünk elhangzása egy másik beszélgetö csoportban azonnal felkelti a figyelmünket. Világos, hogy nem vennénk észre nevünk elhangzását a másik csoportban, ha valamilyen módon nem követnénk azt a társalgást is folyamatosan. Egyáltalán nem vagyunk tudatában a másik társalgásnak egészen addig, amíg valamilyen sajátos jelzés rá nem irányítja figyelmünket. Nagyszámú kutatási eredmény utal arra, hogy azokat az ingereket is rögzítjük és értékeljük, amelyeket tudatosan nem érzékelünk (Greenwald, 1992; Kihlstrom, 1987). Azt szokták mondani, hogy ezek az ingerek tudat alatt befolyásolnak bennünket, vagyis tudat alatti szinten fejtik ki hatásukat.

Sok olyan gondolat vagy emlék, amely az adott pillanatban nem tudatos, a tudatba vihetö, ha arra van szükség. Lehet, hogy a tavaly nyári vakáció ebben a pillanatban éppen nincs a tudatunkban. A kapcsolódó emlékképek azonban hozzáférhetöek, ha elö akarjuk hívni öket, és ezt követöen tudatunk „élénk” részét képezhetik. Azokat az emlékeket, amelyek a tudat számára hozzáférhetöek, tudatelöttes emlékeknek nevezzük. Ezek személyes élményeink emlékei és az életünk során felhalmozott ismereteink: nyelvtudásunk, hangszertu­dásunk és az, hogy tudjuk, merre van Alaszka. Az olyan tanult készségeink is idetartoznak, mint az autóvezetés vagy a cipöfüzö megkötése. Ezek a müveletek, amint megszilárdultak, a tudatos figyelem közremüködése nélkül zajlanak le, de amikor felhívják rá a figyelmünket, képesek vagyunk leírni ezen eljárások egyes lépéseit.

TUDATTALAN

Sigmund Freud követöinek pszichoanalitikus elméletei szerint bizonyos emlékképek, impulzusok és vágyak nem hozzáférhetöek a tudat számára. A pszicho­analitikus elmélet ezeket tudattalannak tekinti. Freud úgy képzelte, hogy az érzelmileg fájdalmas emlékek és vágyak olykor elfojtásra kerülnek – azaz a tudattalanba jutnak. Továbbra is kifejtik hatásaikat cselekedeteinkre, noha azoknak egyáltalán nem vagyunk tudatában. A tudattalanba szorított gondolatok és impulzusok a feltételezés szerint csak kerülö úton, „álruhában” juthatnak ismét a tudatba: álmainkban, ésszerütlen cselekedeteinkben, modorosságainkban és nyelvbotlásainkban. A „freu­di elszólás” kifejezés azokra a szándéktalan jelekre utal, amelyek révén a feltételezés szerint e rejtett impulzusok feltárhatók. Egy angol nyelvü példa szerint valaki azt mondja: „I’m sad you’re better”, eredeti szándéka helyett, ami így hangzott volna: „I’m glad you’re better” („Sajnálom, hogy jobban vagy”, amikor udvariasan azt akarta mondani: „Örülök, hogy jobban vagy”).*

Freud úgy vélte, hogy a legtöbb lelki betegség oka a tudattalan vágyakban és impulzusokban keresendö. Kidolgozta a pszichoanalízis módszerét, amelynek célja az elfojtott tartalom tudatba emelése, s ezáltal a páciens gyógyítása (lásd 16. fejezet).

A legtöbb pszichológus elfogadja, hogy vannak olyan emlékek és mentális folyamatok, amelyek intro­spekcióval nem elérhetöek, és ezért tudattalannak tekinthetöek. Sokan azonban úgy vélik, hogy Freud aránytalanul túlhangsúlyozta a tudattalan érzelmi vonatkozásait, és nem eléggé vette figyelembe más oldalait. Ezek a pszichológusok a tudattalanba azoknak a mentális folyamatoknak az óriási tömegét is belefoglalnák, amelyek mindennapi életünkben folyamatosan jelen vannak, de amelyekhez tudatosan nem férhetünk hozzá (Kihlstrom, 1987). Az észlelés folyamán például az ember tudatában lehet annak a két tárgynak, amelyek a környezetében vannak, de nincs tudatában azoknak a számításoknak, amelyeket szinte pillanatok alatt végez el, hogy meghatározza, melyik van közelebb, és melyik távolabb (lásd az 5. fejezetben). Bár mentális folyamataink eredményéhez tudatosan hozzáférünk (annyiban, hogy tudjuk a tárgyak méreteit és távolságát), nem férünk tudatosan hozzá az ezeket kiszámító müveletekhez (Velmans, 1991).

Ebben a szakaszban eddig négy fogalmat – tudat, tudat alatti folyamatok, tudatelöttes emlékek és tudattalan – vezettünk be, és úgy kezeltük öket, mint különbözö kategóriákat. A valóságban azonban nem minden emlék vagy folyamat kategorizálható ennyire könnyen. Ezért egyes pszichológusok nem szeretik ezeket a megkülönböztetéseket, és inkább egy nem tudatos-tudatos kontinuumról beszélnek, amely a teljesen tudattalan folyamatok egyik végletétöl a reflektív tudatosság másik végletéig terjed (Farthing, 1992). Ezeknek a fogalmaknak a különbözö változatai mindazonáltal olyannyira elterjedtek, hogy meg kell ismerkedjünk velük, még ha a különbözö pszichológusok másképp is értelmezik öket.

Disszociáció

A tudat egyik fontos funkciója cselekedeteink vezérlése. Bizonyos cselekvéseink azonban gyakorlás folytán megszokottá, automatikussá válhatnak. Az autóvezetés megtanulása kezdetben nagyon nagy koncentrációt igényel. Erösen oda kell figyelnünk különbözö mozdulataink (sebességváltás, kuplung felengedése, gyorsítás, kormányzás) összehangolására, és eközben nemigen tudunk másra gondolni. Amint azonban mozdulataink automatikussá válnak, be tudunk kapcsolódni a társalgásba, figyelhetünk a táj szépségeire anélkül, hogy maga a vezetés tudatos folyamat lenne – legfeljebb valamilyen veszély felmerülése fordítja figyelmünket ismét az autóvezetés müveleteire.

AUTOMATIKUS FOLYAMATOK

Készségeink, mint az autóvezetés és a kerékpározás, nem követelnek figyelmet, ha már egyszer jól megtanultuk azokat. Automatikussá válnak, és lehetövé teszik, hogy a tudat más dolgokra összpontosítson. Ezeknek az automatikus folyamatoknak negatív következményei is lehetnek, például amikor a soför nem emlékszik a közlekedési jelekre, amelyek mellett elhaladt. Minél inkább automatikussá válik egy cselekedetünk, annál kevesebb tudatos kontroll kell hozzá. További példa erre az a zongorista, aki – miközben játszik – beszélgetésbe tud elegyedni a hallgatóval. A zongorista két cselekvés – a játék és a beszélgetés – fölött gyakorol kontrollt, de nem gondol a zenére, hacsak rossz hangra nem üt, ami visszatereli figyelmét a zongorázásra, és átmenetileg megszakítja a társalgást. Minden bizonnyal mindenki tud példát mondani olyan jól begyakorolt tevékenységre, amely csekély tudatos kontrollt igényel. E jelenség értelmezéseként azt mondhatjuk, hogy valamennyi kontrollról ebben az esetben is szó van (oda tudunk figyelni a nem tudatos tevékenységünkre, ha akarunk), de ez a kontroll leválik (disszociálódik) a tudatról.

A francia pszichiáter, Pierre Janet (1889) vezette be a disszociáció fogalmát. Úgy vélte, hogy bizonyos feltételek mellett a gondolatok és a cselekedetek leválhatnak, vagyis disszociálódhatnak a tudat többi részéröl, és a tudaton kívül vagy az akaratlagos kontrolltól függetlenül müködhetnek. A disszociáció fogalma nem azonos Freud elfojtásával, mert a disszociált emlékek és gondolatok a tudat számára hozzáférhetöek maradnak. Az elfojtott emlékek azonban csak nagy nehézségek árán emelhetök ismét a tudatba, ha egyáltalán ez lehetséges; sajátos jelekböl és tünetekböl (amilyen például az elszólás) következtethetünk rájuk. A disszociált emlékek következésképpen sokkal inkább a tudatelöttes vagy tudat alatti emlékekre hasonlítanak.

Ha stresszhelyzetbe kerülünk, idölegesen „kikapcsolhatjuk elménket” annak érdekében, hogy hatékonyak maradhassunk. Ha unatkozunk, nappali álmodozásba merülhetünk. Ezek a disszociáció enyhe formái, a tudat egyik részének a másikról való leválását jelentik. A disszociáció szélsöségesebb példáit a disszociatív identitás esetei jelentik.

DISSZOCIATÍV IDENTITÁS

A disszociatív identitás vagy más néven többszörös személyiség két vagy több identitás vagy személyiség meglétét jelenti egyetlen egyénen belül, amelyek felváltva gyakorolnak ellenörzést viselkedése felett. Általában mindegyik személyiségnek megvan a saját neve, életkora, emlékezete és jellemzö viselkedéskészlete. Legtöbbször van egy elsödleges identitás, amely a személy igazi nevét hordozza, és amely passzív, függö és depressziós. A másik személyiségnek általában az elsödleges iden­titástól elütö jellemzöi vannak; például agresszív, uralkodó és önpusztító (American Psychiatric Asso­cia­tion, 1994). A személyiségek egyes esetekben még olyan jellemzökben is különbözhetnek, mint a kézírás, a müvészi vagy sportbeli képességek és a nyelvtudás. Az elsödleges személyiség általában nem tud a többi identitásról. Megmagyarázhatatlan amnéziás idöszakok (többórás vagy többnapos emlékezetkiesések) elöfordulásai a disszociatív identitás meglétét jelezhetik.

A többszörös személyiség leghíresebb eseteinek egyike Chris Sizemore, akinek alternatív személyiségei – Eve White, Eve Black és Jane – adták a témáját az Éva három arca címü filmnek (Thigpen és Cleckley, 1957), de részletesen olvashatunk róla az Én Éva vagyok címü önéletrajzi kötetben is (Sizemore és Pittillo, 1977). A többszörös személyiség egy másik alaposan tanulmányozott esete Jonahé, a 27 éves fiatalemberé, aki gyakori emlékezetkiesésekkel kísért, súlyos fejfájásos panaszokkal került kórházba. A kórház munkatársai éles változásokat vettek észre az egymást követö napokon, és a kezelö pszichiáter három különbözö másodlagos személyiséget írt le. A viszonylag stabil személyiségstruktúrákat a 6.1. ábrán rajzoltuk fel, és a következöképpen jellemezhetjük:

• Jonah. Az elsödleges személyiség. Félénk, visszahúzódó, udvarias és nagyon konvencionális, egyszóval ö a „tisztességes”. A beszélgetések során olykor megrémül és zavarba jön. Jonah nem tud a többi személyisége létezéséröl.

• Sammy. Neki a legjobb az emlékezete. Sammy együtt tud élni Jonahval, de figyelmen kívül is hagyhatja, söt túl is léphet rajta. Azt állítja magáról, hogy mindig készen áll, ha Jonahnak tanácsra van szüksége, vagy bajban van. Ő egyfajta „közvetítönek” tekinthetö. Sammy hatéves korban jelentkezett elöször, amikor Jonah anyja megszúrta mostohaapját, és Sammy gyözte meg a szüleit, hogy soha többé ne veszekedjenek a gyerekek elött.

• King Young. Jonah hat- vagy hétéves korában „született” Jonah szexuális identitásának tágítása érdekében. Ebben az idöben anyja olykor lányruhába öltöztette otthon, és Jonah gyakran összekeverte a fiú- és lányneveket az iskolában. King Young felügyeli azóta is Jonah szexuális érdeklödését, tehát ö a „szeretö”. Csak homályosan szerepel a tudatában a többi személyiség.

• Usoffa Abdullah. Hideg, haragvó, állandóan hadat viselö személy. Usoffa nem észleli a fájdalmat. Arra esküdött fel, hogy megvédje Jonaht, ezért „harcosnak” nevezhetjük. Kilenc- vagy tízéves korban jelent meg elöször, amikor egy csapat fehér fiú minden ok nélkül megverte a fekete börü Jonaht. Jonah teljesen elkeseredett, de ekkor lépett fel Usoffa, aki ádázul küzdött a támadók ellen. Ő is csak nagyon homályosan tud a többi személyiségröl.

A négy személyiség nagyon eltéröen szerepelt azokban a tesztekben, amelyek érzelmileg érintett területeket vizsgáltak, de lényegében ugyanúgy teljesítettek az érzelem- és konfliktusmentes területeken, például az intelligencia- és nyelvtani tesztekben.

A disszociatív identitás a személyiség, az emlékezet és a tudat különbözö vonatkozásai integrációjának a hiánya. A disszociáció olyan tökéletes lehet, hogy úgy tünik, ugyanabban a testben több személyiség létezik. A külsö megfigyelök arról számolnak be, hogy az egyik személyiségröl a másikra való átváltást gyakran a testhelyzet és hanglejtés finom változásai kísérik. Az új személyiség másképp beszél, jár és gesztikulál. Még olyan fiziológiai folyamatokban is változás állhat be, mint a vérnyomás vagy az agyi elektromos tevékenység. Kiváltott potenciál vizsgálatakor (amikor az agy elektromos válaszát regisztrálják ismétlödö hang- és fényingerekre) különbözö válaszmintákat találtak ugyanazon többszörös személyiség mindhárom személyiségében. Ilyenfajta különbségeket nem tudtak kimutatni azoknál a színészeknél, akik többszörös személyiséget próbáltak meg eljátszani (Putnam, 1989).

A disszociatív identitású személyek sokszor arról számolnak be, hogy gyerekkorukban testi és szexuális bántalmazás érte öket. E beszámolók pontossága kétséges, minthogy a gyerekkori emlékek torzítás áldozatai lehetnek, és ezek az egyének egyébként is hajlamosak a sugalmazások elfogadására. A többszörös személyiség kialakulásának módjára megfogalmazott egyik hipotézis alapját a gyerekkori traumatikus élményekkel szembeni védekezés alkotja. A kezdeti disszociáció valamilyen gyermekkori (rendszerint négy és hat év közötti) trauma­tikus eseményre válaszként alakul ki. A gyermek a fájdalmas problémával úgy küzd meg, hogy egy másik személyiséget hoz létre, amely a nehézségekkel szemben tartja a hátát (Frischholz, 1985). Jonah esetében Sammy, a „közvetítö” akkor jelentkezett elöször, amikor Jonah­nak anyja mostohaapja elleni támadásával kellett szembesülnie.

A gyermek az eröszak okozta fájdalomtól feltehetöen úgy védi meg magát, hogy leválasztja (disszociálja) az emléket a tudatról. Az olyan szélsöséges esetekben, amikor a gyermeket gyakran és súlyosan bántalmazzák, ez a hosszú idön keresztül gyakorolt védekezési módszer többszörös személyiség kialakulásához vezethet, ahol egy vagy két alszemélyiség tud az eröszakról, a többi viszont nem emlékszik a fájdalmakra. A külön személyiségek fenntartása a gyermek alkalmazkodása, mivel a bántalmazások tudatosulását távol tarthatja a többi énjétöl. Így az eröszak emlékei nem árasztják el folyamatosan olyankor is a gyermek tudatát, amikor azokat nem tudná kezelni, például az iskolában vagy a barátai között (Braun, 1986). A többszörös személyiségü egyének nagy többsége nö, valószínüleg azért, mert ök gyakrabban válnak gyerekkori szexuális bántalmazás áldozatává (Boon és Draijer, 1993).

A disszociatív identitás kialakulásában szerepet játszó másik tényezö az önhipnózisra való fokozott hajlandóság. Az önhipnózis az a folyamat, amely során valaki szándékosan képes önmagát a hipnózisra jellemzö transzállapotba hozni (lásd késöbb). A többszörös személyiségü betegek kiváló hipnózisalanyok, és vannak, akik arról számolnak be, hogy az átélt transz élménye teljesen azonosítható gyermekkorukra jellemzö élményeikkel. Egy beteg egyik személyisége a következöt mondta: „A személyiségeit úgy hozza létre, hogy minden egyebet kizár a fejéböl, szellemileg teljesen ellazul, nagyon erösen koncentrál, és valamire vágyik.” (Bliss, 1980, 1392. o.)

Ha egyszer valaki átéli, hogy az önhipnózis révén létrehozott személyisége megszabadítja öt a fájdalmas érzésektöl, hajlamos lesz a jövöben újabb és újabb személyiségek létrehozására, amikor érzelmi problémákkal találkozik. Amikor tehát Jonaht kilenc- vagy tízéves korában a fehér banda megverte, e lelki gond kezelésére Usoffa Abdullah személyében új személyiséget fejlesztett ki. Néhány disszociatív identitású beteg annyira rászokhat arra, hogy a problémákkal alternatív személyiségek létrehozásával küzdjön meg, hogy ez a megoldási mód felnöttkorukban is fennmarad, és ezek az emberek minden új gondra új személyiséggel reagálnak. Mindez tucatnyi különbözö személyiség kifejlödéséhez vezethet (Putnam, 1989).

A disszociatív identitás esetei mindig megdöbbentöek, noha ritkák. Az elmúlt években azonban egyre több esetröl számolnak be az Egyesült Államokban. Egyesek szerint ez a növekmény azt tükrözi, hogy az egészségügyi szakemberek jobban ismerik ezt a betegséget, és ezért sok, elözöleg felismeretlenül maradt esetet azonosítanak. Mások szerint azonban a diagnózis sok olyan esetben indokolatlan, ahol az egyén nagyon befolyásolható (American Psychiatric Association, 1994).

Alvás és álom

Az alvás látszólag az ébrenlét ellentéte, mégis sok közös van a két állapotban. Amint azt az álmaink mutatják, alvás közben is gondolkodunk, az álomban történö gondolkodás azonban több szempontból is különbözik az ébrenléti gondolkodástól. Alvás közben emlékképeket is kialakítunk, amit már csak abból is jól tudunk, hogy néha emlékszünk álmainkra. Az alvás nem teljesen nyugodt: vannak, akik járkálnak álmukban. Az alvó ember nem teljesen érzéketlen a környezetére sem: a szülök azonnal felébrednek gyermekük sírására. Söt még azt sem mondhatjuk, hogy az alvás alatt minden tervünkröl le kell mondanunk: sokan el tudják határozni, hogy egy adott idöpontban felébrednek, és fel is ébrednek.

AZ ALVÁS SZAKASZAI

Sok ember pillanatok alatt fel tud ébredni, másokat igen nehéz felébreszteni. Az 1930-as években elkezdödött kutatásokban (Loomis, Harvey és Hobart, 1937) érzékeny eljárásokat dolgoztak ki mind az alvás mélységének a mérésére, mind annak meghatározására, hogy mikor álmodunk (Dement és Kleitman, 1957). Ez a kutatás olyan eszközöket használ, amelyek lehetövé teszik az alvás alatti spontán agyi elektromos aktivitás fejbö­rön keresztüli mérését és az alvás alatti szemmozgások regisztrálását. Az elektromos feszültségváltozások, vagyis az agyi elektromos hullámtevékenység grafikus rögzítését elektroencefalográfiának vagy EEG-nek (lásd a 6.2. és 6.3. ábrákat) nevezzük. Az EEG az elektróda alatt fekvö sok ezer idegsejt gyorsan ingadozó elektromos feszültségváltozásait rögzíti, ami az agykérgi aktivitás igencsak megközelítö mértéke, de mégis nagyon hasznosnak bizonyult az alvás kutatásában.

Az agyi elektromos hullámok mintázatának elemzése szerint az alvás során ötféle szakasz fordul elö: az alvás négyféle mélységi szintje és egy ötödik szakasz, amelyet gyors szemmozgásos, azaz REM- (rapid eye movement) szakasznak neveztek el. Ez utóbbi szakaszban jelennek meg rendszerint az álmok. Amikor az ember becsukja a szemét és ellazul, az agyi elektromos hullámok szabályos alakúvá válnak, másodpercenkénti 8–10 rezgéssel. Ezeket nevezzük alfa-hullámoknak. Az alvás 1. szakaszában az EEG-hullámok szabálytalanabbakká válnak, csökken az amplitúdójuk, és csökken, illetve eltünik az alfa-hullám. A 2. szakaszban úgynevezett alvási orsók jelennek meg, amelyek rövid, 12–16 Hz-es, az alfánál kicsit sürübb hullámok. Az EEG amplitúdója idönként megnö, majd újból lecsökken. A még mélyebb 3. és 4. szakaszt lassú (1–2 Hz-es) hullámok jellemzik, amelyeket delta-hullámoknak nevezünk. Az alvás 3. és 4. szakaszában az alvót általában nehezen lehet felébreszteni, de felébredhet valami személyes dologra, például egy ismerös névre vagy gyereksírásra. Nem feltétlenül vezetnek azonban felébredéshez a kevésbé személyes zavaró tényezök, például az erös hangok.

AZ ALVÁSSZAKASZOK SORRENDJE. Körülbelül egyórányi alvás után a felnött embernél sajátos változások lépnek fel. Az EEG nagyon aktívvá válik (akár gyorsabbá, mint ébrenlétkor), de a személy nem ébred fel. Ehelyett gyors szemmozgások rögzíthetök a szemek közelében elhelyezett elektródákról. Ezek a szemmozgások annyira kifejezettek lehetnek, hogy a csukott szemhéjon kívülröl szabad szemmel is láthatóak. Ezt a szakaszt nevezték el REM-alvásnak, a többi szakaszt pedig nem REM- (NREM-) alvásnak.

Ezek a szakaszok az éjszaka folyamán váltakoznak. Az alvás NREM-szakaszokkal kezdödik, és több alvásciklusból áll, amelyek mindegyike tartalmaz néhány REM- és NREM-szakaszt. A 6.4. ábra egy fiatal felnött tipikus éjszakai alvását szemlélteti. Láthatjuk, hogy a személy nagyon gyorsan jut el az ébrenléttöl a mély alvás (4. szakasz) állapotába. Mintegy 70 perc után újból a 2. szakasz jelentkezik, amelyet közvetlenül az elsö REM-szakasz követ. Figyeljük meg, hogy a mélyebb (3. és 4.) alvásszakaszok az éjszaka elsö, míg a legtöbb REM-szakasz az éjszaka utolsó részében található. Ez tipikus eredmény: a mélyebb szakaszok gyakran eltünnek az éjszaka második felében, amikor a REM-szakaszok kerülnek elötérbe. Egy 8 órás alvás alatt általában 4 vagy 5 különbözö REM-periódus van, és esetleg egy rövid felébredés a reggel közeledtével.

Az alvásciklusok mintázata az életkorral is változik. Az újszülöttek például alvásidejük felét REM-alvással töltik. Ez az arány ötéves korra 20–25 százalékra csökken, és ezen a szinten marad egészen idöskorig, amikor tovább csökken 18 százalékra vagy még kevesebbre. Az idösebb emberek alvásidejéböl kevesebb esik a 3. és 4. szakaszba (néha ezek a szakaszok teljesen el is tünnek), és gyakrabban, valamint hosszabb idökre ébrednek fel. Úgy tünik, az öregedéssel egyfajta természetes álmatlanság is jár (Gillin, 1985).

REM- ÉS NREM-ALVÁS. A REM- és NREM-alvás legalább annyira különbözik egymástól, mint mindkettö az ébrenléttöl. Söt egyes kutatók a REM-et nem is alvásnak tekintik, hanem inkább az ébrenlét és a NREM-alvás melletti további létállapotnak.

A NREM-alvás alatt a szemmozgások lényegében szünetelnek, a szívritmus és a légzés lassul, jelentösen ellazulnak az izmok, és az agy anyagcsere-sebessége 25–30 százalékkal csökken az ébrenléthez képest. A REM-alvásban ezzel szemben 10–20 másodperc hosszúságú szakaszokban gyors szemmozgások jelennek meg, a szívverés gyorsabbá válik, és az agy anyagcsere-sebessége gyorsabb, mint ébrenléti állapotban. A REM-alvás alatt emellett szinte teljesen bénák vagyunk – csak a szív, a rekeszizom, a szem izmai és a simaizmok (amilyenek a belekben és a vérerekben vannak) kímélödnek meg. Összefoglalva, a NREM-alvást üres agy jellemzi ellazult testben, míg a REM-alvást látszólagos ébrenlét a gyakorlatilag bénult testben.

Fiziológiai adatok azt jelzik, hogy REM-alvásban az agy nagymértékben el van vágva érzékelö- és mozgási csatornáitól; a test más részeiböl érkezö ingerek nem juthatnak be az agyba, és nincs motoros kimenet sem. Mindazonáltal az agy nagyon is aktív a REM-alvás alatt, ami az agytörzsböl eredö óriásneuronok spontán kisülé­seinek következménye. Ezek a neuronok elérik az agy szemmozgásokat és motoros kimeneteket vezérlö részeit. A REM-alvás alatt tehát az agy azt „érzi”, hogy a járásban és a látásban részt vevö idegsejtek aktívak, bár a test maga ezeket a tevékenységeket nem végzi (Hob­son, 1994).

A REM-alvásból felébresztett emberek szinte mindig arról számolnak be, hogy éppen álmodtak, a NREM-alvásból felébresztetteknek viszont csak 30 százaléka állítja ugyanezt. A REM-alvásból felébresztettek álmai általában vizuálisan élénkek, furcsák és logikátlanok – azt az élménytípust képviselik, amit tipikusan az „álom” szóhoz szoktunk kapcsolni. A NREM-álmok ezzel szemben jobban hasonlítanak a nappali gondolkodáshoz, nem annyira vizuálisak, érzelmileg nem annyira telítettek, mint a REM-álmok, és sokkal inkább összefüggenek a nappali történésekkel. A REM- és NREM-szakaszokban a mentális tevékenység tehát eltér egymástól, amit az álom fajtája (bizarr, illogikus, illetve gondolkodó) és az álombeszámolók gyakorisága (szinte mindig, illetve csak alkalmanként) jelez.

Észre kell vennünk azonban, hogy az álom csak akkor válik tudatossá, amikor felébredünk. Ha ilyenkor a figyelmünket az álomra irányítjuk, és eröfeszítést teszünk az álom emlékezetbe idézésére, egy részét fel tudjuk idézni. Másrészt álmaink átmenetiek, és gyorsan elhalványulnak, sokszor hiába tudunk arról, hogy álmodtunk, annak tartalma már végleg elvész.

Ha emlékezni akarunk álmainkra, készítsünk ágyunk mellé papírt és ceruzát. Mondogassuk magunkban, hogy fel akarunk ébredni, amikor álmodunk. Amikor tényleg felébredünk, azonnal próbáljuk meg a részleteket felidézni és papírra vetni. Ha az álmok felidézése javult, keressünk bennük jellegzetes mintákat. Húzzunk alá minden furcsának tünö dolgot, és mondjuk azt magunknak, hogy ha legközelebb valami hasonló történik, fel fogjuk ismerni, mint az álmodás jelét. A probléma persze az, hogy ezen tanácsok megfogadásával némi alvásidöt vesztünk.

ALVÁSZAVAROK

A felnöttek mintegy 90 százaléka 6–9 órát alszik naponta, többségük 7 és fél–8 órát. Bár sok ember csak 6–7 órát alszik, közülük sokan mutatják az álmosság mérhetö jeleit napközben, még ha maguk észre sem veszik. Úgy tünik, hogy a legtöbb embernek 8–9 órai alvásra van szüksége, hogy napközben ne legyen álmos (Krip­ke és Gillin, 1985). Alvászavarról akkor beszélünk, ha az alvásképtelenség károsodott nappali teljesítményt vagy túlzott álmosságot eredményez.

INSZOMNIA. Inszomniának egy gyakori panaszt nevezünk, nevezetesen az alvás mennyiségével vagy minöségével való elégedetlenséget. Az, hogy valaki inszomniás-e vagy sem, szinte mindig szubjektív döntés kérdése. Sok inszomniára panaszkodó ember tökéletesen alszik az alváslaboratóriumban, míg másoknak, akiknek nincsenek ilyen panaszaik, észlelhetö alvászavaraik vannak (Trinder, 1988).

Az inszomnia legfurcsább vonása az, hogy az emberek hajlamosak alváskiesésük idejének túlbecslésére. Egy olyan vizsgálatban, amelyben egész éjszaka követték olyan emberek alvásfolyamatát, akik inszomniásnak vallották magukat, azt találták, hogy a csoportnak csupán a fele volt ébren fél óránál többet egész éjszaka (Carska­don, Mitler és Dement, 1974). A gondot valószínüleg az okozza, hogy a felszínes vagy nyugtalan alvást ébrenlétnek érzékelik, vagy sokan valójában csak az ébren töltött idöszakokra emlékeznek, és azért gondolják azt, hogy nem aludtak, mert az alvásról nincs emlékük. A 6.1. táblázat néhány hasznos tanácsot ad arra vonatkozóan, hogyan biztosíthatjuk nyugalmas alvásunkat.

NARKOLEPSZIA ÉS APNOÉ. Két viszonylag ritka, de súlyos alvásbetegség, a kóros aluszékonyság (narko­lepszia) és az alvási légzészavar (apnoé) az alvás feletti kontroll zavarával jellemezhetö. A narkolepsziás személy bármikor elaludhat, akár levélírás, autóvezetés vagy beszélgetés közben. Ha az egyetemi hallgató elalszik az órán, az teljesen normális, ha viszont az elöadó alszik el elöadás közben, az már bizony narkolepsziára utalhat. E betegségben szenvedöknek visszatérö és ellen­állhatatlan álmosságrohamaik vannak, és a leglehetetlenebb pillanatokban egyszerüen elalszanak. Súlyos esetekben ez naponta többször is elöfordulhat, és néhány másodperctöl akár 15–30 perc hosszúságig terjedö alvást is eredményezhet. A narkolepsziások nehezen találnak állást a napközbeni álmosság miatt, és veszélyesek is lehetnek, ha autót vezetnek vagy valamilyen gépet üzemeltetnek, amikor a roham bekövetkezik. Körülbelül ezer emberböl egy szenved súlyos narkolepsziában, de az enyhébb, fel nem ismert esetek száma sokkal magasabb lehet.

A narkolepszia lényegében REM-epizódok betörése a nappali órákban. A rohamok idején az áldozatok olyan gyorsan REM-állapotba kerülnek, hogy elvesztik izomtónusukat, és összeesnek, mielött lefeküdhetnének. Sokan hallucinációs élményekröl számolnak be a roham alatt, és a valóságot élénk REM-álmok váltják fel. A narkolepszia egyes családokon belül gyakoribb, és arra is vannak bizonyítékok, hogy egy specifikus gén vagy génkombináció hordozza a betegségre való fogékonyságot (Hobson, 1988).

Apnoé esetén az egyén légzése megáll alvás közben. Az apnoés rohamnak két oka lehet. Az egyik, hogy az agy nem küld „lélegzet” jelet a rekeszizomnak és más légzöizmoknak, így a légzés leáll. A másik ok, hogy a torok felsö részének izmai annyira ellazulnak, hogy a légcsö részlegesen záródik, ami viszont a légzöizmokat a levegö eröteljesebb beszívására készteti, és ez a légutak teljes elzáródásához vezethet. Az apnoé alatt a vér oxigénszintje gyorsan csökken, ami a veszélyhormonok elválasztását eredményezi. Ez a reakció felébreszti az alvót, hogy újra lélegezzen.

A legtöbb embernek van néhány apnoés pillanata éjszakánként, de a súlyos alvásproblémákkal küzdö embereknek egy éjszaka több száz is lehet. Minden apnoé esetén felébrednek, hogy visszaállítsák a légzést, de ezek az ébredések oly rövidek, hogy általában ennek nincsenek is tudatában. Az eredmény az, hogy az apnoétól szenvedök naponta 12 óránál több idöt töltenek ágyban, és még mindig annyira álmosak, hogy nappal nem képesek normális életvitelre, és még beszélgetés közben is elalhatnak (Ancoli-Israel, Kripke és Mason, 1987).

Az alvási légzészavar gyakori az idös embereknél. Az altatók azzal, hogy megnehezítik a felébredést, megnövelik a fulladásos idöszakok hosszát (amikor az agy nem kap kielégítö mennyiségü oxigént), ami bizonyos esetekben végzetes lehet. A fel nem ébredés valószínüleg az alvás közbeni halál egyik fö oka.

Az álom

Az álom olyan tudatmódosulás, amelyben az emlékezeti képek és a képzeleti képek idölegesen összekeverednek a külsö valósággal. A kutatók még ma sem értik, hogy az emberek egyáltalán miért álmodnak, s jóval kevésbé, hogy miért éppen azt, amit. A kutatás modern mód­szereivel azonban jó néhány kérdést az álomról sikerült megválaszolni.

MINDENKI ÁLMODIK? Bár sok ember nem emlékszik reggelente az álmaira, a REM-alvás-vizsgálatok arra utalnak, hogy azok, akik nem emlékeznek, legalább ugyanannyit álmodnak, mint az emlékezök. Ha olyan emberrel találkozunk, aki megesküszik, hogy sosem álmodik, vigyük be egy álomkutató laboratóriumba, ébresszük fel REM-alvásból, és ugyanolyan arányban kaphatunk töle is álombeszámolókat, mint másoktól. Amikor valaki azt mondja, „sosem álmodom”, ezen azt érti: „nem tudom felidézni az álmaimat”.

A kutatók több hipotézist javasoltak az emlékezés ilyen különbségeinek a magyarázatára. Az egyik lehetöség az, hogy a nem emlékezök egyszerüen nehezebben tudják felidézni álmaikat, mint az emlékezök. Egy másik hipotézis azt sugallja, hogy vannak olyan emberek, akik könnyebben felébrednek a REM-alvás közepén, és ezért emlékeznek több álomtartalomra, mint azok, akik mélyebben alszanak. Az álomra való emlékezés legáltalánosabban elfogadott modellje azt az elképzelést támasztja alá, hogy ebben az ébredés során történtek játszanak döntö szerepet. A hipotézis szerint, ha nem sikerül elterelésmentes ébredést biztosítani az álmodás után, az álomemlékezeti anyag nem konszolidálódik (Hobson, 1988; Koulack és Good­enough, 1976).

MENNYI IDEIG TARTANAK AZ ÁLMOK? Bizonyos álmok szinte csak pillanatnyi hosszúságúak. Amikor az ébresztöóra megcsörren, egy teljesen bonyolult álomképpel ébredünk, amelyben – mondjuk – tüz ütött ki, és szirénázó tüzoltóautók rohannak. Mivel ekkor az ébresztöóra még javában csörög, azt gondoljuk, hogy valószínüleg annak hangja hozta létre az álmunkat. A kutatások azonban azt sugallják, hogy az óra csörgése vagy valamilyen más hang csupán „feléleszti” valamelyik korábbi összetett emlék- vagy álomképünket. Ennek az élménynek megvan a megfelelöje az ébrenléti állapotban is, amikor egy apró jelzés egy olyan gazdag emlékanyagra utal, aminek az elmondása hosszú idöt vesz igénybe. A tipikus álom hossza olyan REM-vizsgálatból következtethetö ki, amelyben a vizsgálati személyeket a felébresztés után arra kérik, hogy játsszák el, amit álmodtak (Dement és Wolpert, 1958). Az álmok lejátszásához szükséges idök megegyeztek a REM-szakaszok hosszával, ami arra utal, hogy az álomban zajló események nagyjából ugyanannyi idöt vesznek igénybe, mint a való életben.

TUDJÁK-E AZ EMBEREK, HOGY MIKOR ÁLMODNAK? Erre a kérdésre a válasz: olykor igen. Az emberek megtaníthatók arra, hogy felismerjék azt, mikor álmodnak, és ez a tudatosságuk nem gátolja meg álmaik spontán lezajlását. Például kísérleti személyeket arra tudtak megtanítani, hogy fordítsanak el egy kapcsolót, amikor azt észlelik, hogy álmodnak (Salamy, 1970).

Néhány ember álmai annyira élénkek, hogy a bennük zajló események valóságosaknak tünnek (nélkülözik a legtöbb álom bizarr és illogikus jellegét), és az álmodó azt érzi, hogy ébren és tudata birtokában van. Csak felébredéskor veszi észre, hogy valójában álmodott. Az élénken álmodók különbözö, álmukban végzett „kísérletekröl” számolnak be annak kiderítésére, hogy álmodnak-e vagy ébren vannak. Van Eeden holland orvos (1913) az elsök között volt, aki úgy próbálta a kérdést eldönteni, hogy élénk álmaiban olyan cselekvéseket kezdeményezett, amelyek normálisan nem végezhetök el. Egy késöbbi beszámolóban Brown (1936) írt le egy standard kísérletet, amely során felugrott, és a levegöben tartotta magát. Ha ez sikerült neki, akkor biztos lehetett benne, hogy álmodik. Brown és van Eeden egyfajta „hamis felébredésröl” számolt be az álomban. Brown egyik álmában például felfedezte, hogy álmodik, és úgy határozott, hogy taxit hív, hogy ellenörizhesse az eseményeket. Amikor a zsebébe nyúlt, hogy megnézze, van-e pénze, azt gondolta, hogy felébredt. Végül pénzét az ágyában szétszórva találta. Ezen a ponton valóban fölébredt, más helyzetben találta magát az ágyban, és természetesen a pénz sem volt sehol.

KÉPESEK-E AZ EMBEREK BEFOLYÁSOLNI ÁLMAIK TARTALMÁT? Pszichológusok kimutatták, hogy az álomtartalom bizonyos fokig befolyásolható, ha elalvás elött valamilyen szuggesztiót adunk, majd megvizsgáljuk az ezt követö álom tartalmát. Egy nagyon alapos vizsgálatban, amely során úgynevezett implicit alvás elötti szuggesztiót alkalmaztak, a kutatók azt vizsgálták, hogy az elalvás elött felvett piros szemüveg befolyásolja-e az álmot. Bár a vizsgálatvezetök nem adtak tényleges szuggesztiót, és a kísérleti személyek nem tudtak a vizsgálat tényleges céljairól, sokan arról számoltak be, hogy képi álmaik vörös színezetüek voltak (Roffwarg, Herman, Bowe-Anders és Tau­ber, 1978). Egy alvás elötti nyílt szuggesztiót alkalmazó vizsgálatban a kísérleti személyeket arra kérték, hogy olyan személyiségtulajdonságokról álmodjanak, amilyenekkel szívesen rendelkeznének. A legtöbb kísérleti személynek volt olyan álma, amelyben a szándékolt személyiségvonás megjelent (Cartwright, 1974).

Az álomtartalom befolyásolásának másik módja az úgynevezett alvás elötti poszthipnotikus szuggesztió. Az e módszert alkalmazó egyik alapos vizsgálatban részletes álombeszámolót sugalltak hipnotikus szuggesztióra érzékeny személyeknek. A szuggesztió után a kísérleti személyek addig aludhattak, amíg a REM-alvásból fel nem ébresztették öket. Az álmok egy részében a szuggesztió tematikus mozzanatai anélkül tükrözödtek, hogy annak specifikus elemeit is tartalmazták volna, míg más álmok a szuggesztió specifikus elemeit is tartalmazták (Tart és Dick, 1970).

ÁLOMTARTALOM. Freud elmélete az álmokról mint megérthetö és értelmezhetö szellemi tartalmakról az egyik legkorábbi és legátfogóbb kísérlet volt az álomtartalmak olyan magyarázatára, amely nem folyamodott természetfeletti erökhöz. Freud az Álomfejtés (1900) címü könyvében mutatta be azt az ellentmondásos elképzelését, amelynek értelmében az álmok a vágyteljesítés rejtett kísérletei. Ezen ö azt értette, hogy az álmok az egyén ama elfogadhatatlan vágyait és szükségleteit fejezik ki, amelyek elfojtás révén kikerültek a tudatából. Ezek a vágyak azután szimbolikus formában mint latens (rejtett) álomtartalmak jelennek meg. Freud a cenzor metaforáját használta annak leírására, hogyan alakulnak át a latens álomtartalmak manifeszt (nyílt) álomtartalommá (vagyis az álom tényleges cselekményét alkotó szereplökké és eseményekké). Freud szerint valójában éppen a cenzor óvja meg az alvót, lehetövé téve, hogy szimbolikusan fejezze ki elfojtott impulzusait, és hogy elkerülje azt a büntudatot és szorongást, amelyet ezeknek a leplezetlen tudatos megjelenése eredményezne.

A latens álomtartalom manifeszt álomtartalommá alakítását az „álommunka” végzi, az a folyamat, amelynek tudattalan rejtett tartalmát úgy kell átkódolnia, hogy az elérhesse a tudatot. Az álommunka azonban néha kudarcot vall, és az álmodót felébreszti a szorongás. Az álom lényegében olyan vágyak beteljesülését fejezi ki, amelyek túl fájdalmasak vagy büntudatébresztöek ahhoz, hogy tudatosan beismerjük azokat (Freud, 1933).

Álomelméletek

Számos elmélet született az alvás és az álom funkciójának magyarázatára, melyek közül itt kettöt foglalunk össze. Evans (1984) elmélete a jelenséget kognitív szempontból közelíti meg, Crick és Mitchison (1983, 1986) elmélete viszont neurobiológiai megközelítést követ.

Evans elmélete az alvást, különösen a REM-alvást olyan szakasznak tekinti, amikor az agy lekapcsolódik a külvilágról, és ezt az „off-line” idöt használja fel a nap során beérkezett hatalmas információmennyiség megszürésére és beépítésére a meglévö emlékanyagok közé. A REM-alvás alatti feldolgozás egésze nem tudatosul. Álmodás alatt azonban az agy néha „on-line” üzemmódba tér vissza, és a tudatos elme betekintést nyer az éppen futó programok egy kicsiny részébe. Amikor ez történik, az agy az így kapott információt éppen úgy próbálja értelmezni, mint a külvilágból kapott ingereket, ami az álomra jellemzö „mintha” élményhez vezet. Evans szerint tehát az álom nem más, mint a REM-alvás alatt rendszerezett hatalmas mennyiségü információ kis töredéke, a tudat egy futó pillantása, amelyre emlékezhetünk, amikor felébredünk. Evans úgy képzeli, hogy az álmok arra is jók, hogy a REM-alvás alatti folyamatokra következtessünk belölük, de ez a következtetés rendkívül kicsi mintán alapszik.

Crick és Mitchison elméletüket arra alapozzák, hogy az agykéreg – az agy többi részétöl eltéröen – gazdagon összekapcsolt idegi hálózatokból áll, ahol minden sejt képes ingerületbe hozni a szomszédos sejteket. Úgy képzelik, hogy az emlékek ilyen hálózatokban vannak lekódolva, ahol minden idegsejt és annak minden szinapszisa az emlékanyag más mozzanatát képviseli. Ezek a hálózatok a pókhálóhoz hasonlatosak: ha a háló egy pontját érintjük – mondjuk egy dal néhány hangját halljuk –, a pulzus végigfut az egész hálón, és a dal többi része is felidézödik. Az ilyen hálórendszerekkel az a probléma, hogy információtúlterhelés esetén nem képesek megfelelöen müködni. Ahhoz, hogy az információ­túlterheléssel megbirkózhasson, az agynak olyan mechanizmusra van szüksége, amely zavarszürésre és a hálózat „hangolására” képes. Ilyen zavarszürö mechanizmus akkor müködik a legjobban, amikor a rendszer lekapcsolódik a külsö bemenetekröl, és mód nyílik a hálózat random müködtetésére a téves kapcsolatok kiiktatása érdekében. Crick és Mitchison szerint ez a mechanizmus a REM-alvás: az álmok hallucinációs jellege semmi egyéb, mint a hálózat napi tisztításához szükséges random sejttüzelés.

 Mint már korábban megjegyeztük, az agy a REM-alvás során meglehetösen aktív, böségesen el van látva az agytörzsböl származó és a kéreg felé haladó idegi impulzusokkal. Az elmélet szerint ezek a jelek valamiképpen törlik az elözö nap alatt formálódott téves emlékezeti asszociációkat. Akkor ébredünk fel, amikor a hálózat megtisztítása megtörtént, és az agy újabb bemenetek fogadására képes. Crick és Mitchison azt is felveti, hogy nem igazán jó ötlet az, amikor megpróbálunk az álmainkra emlékezni – ami a pszichoanalízis sarokköve. Az ilyen emlékezés ugyanis éppen azoknak a gondolkodási mintáknak a megörzését segíti elö, amelyeket jobb volna elfelejteni, vagyis azokat a mintázatokat, amelyeket a rendszer megpróbál áthangolni.

A két elméletnek van néhány közös vonása, de jelentös eltérések is vannak közöttük. Evans úgy tekinti a REM-alvást, mint azt az idöt, amikor az agy a felfrissítés révén újraszervezi az emlékanyagot, s nem csupán törli az információt. Crick és Mitchison viszont úgy látja, hogy a REM-alvás során törlödik minden téves és felesleges információ a memóriából. Evans felfogása szerint a tudatos álmok betekintést engednek a REM-alvás során lejátszódó gazdag újraszervezési folyamatokba, míg Crick és Mitchison azt állítja, hogy az álom nem más, mint random zaj, amelynek nincs valódi tartalma. De mindkét elmélet azt feltételezi, hogy a REM-alvás döntö szerepet játszik az emlékezeti folyamatokban és az agy napról napra történö felkészítésében az új információk fogadására. Egyik elmélet sem tételezi fel az álmoknak azt a gazdag szimbolizmusát és rejtett tartalmát, amely Freud pszichoanalitikus megközelítését jellemzi.

Pszichoaktív szerek

Az emberek ösidök óta használnak kémiai anyagokat tudatállapotuk módosítására – serkentésre vagy nyugtatásra, altatásra vagy ébren tartásra, mindennapi érzékelésük javítására vagy éppen ahhoz, hogy hallucinációkat hozzanak létre. Azokat a kémiai anyagokat (drogokat), amelyek a viselkedést, a tudatot és a hangulatot befolyásolják, pszichoaktív szereknek nevezzük. Ezek nemcsak az olyan kábítószereket foglalják magukban, amilyen a heroin és a marihuána, de idesorolhatók a nyugtató- és serkentöszerek, valamint az olyan hétköznapi drogok is, mint az alkohol, a nikotin és a koffein.

A 6.2. táblázat olyan pszichoaktív szereket sorol fel, amelyekkel gyakran élünk – és visszaélünk. A mentális zavarok kezelésében használt gyógyszerek (16. fejezet) ugyancsak befolyásolják a hangulatot és a viselkedést, ezért pszichoaktív szereknek tekinthetök. Ezekkel azonban nem foglalkozunk itt, mert használatukkal ritkán élnek vissza. E gyógyszerek hatása általában nem azonnali (a depresszió kezelésében használatos gyógyszerek például csak napok vagy hetek múltán javítják az egyén hangulatát), és nem okoznak különösebben kellemes élményt. Ez alól talán csak egyes nyugtatók jelentenek kivételt, amelyeket szorongásos zavarok kezelésére rendelnek, és amelyekkel néha visszaélnek.

A mai diákok nem biztos, hogy fel tudják mérni a gyógyszerhasználatban az utóbbi negyven évben végbement változásokat. Az 1950-es években nagyon kevés ember használt más drogot, mint nikotint és alkoholt. Az ötvenes évek óta azonban a viszonylag drogmentes társadalomból droghasználó társadalom lett. A droghasználat, különösen az egyetemi hallgatók körében, a hatvanas és a hetvenes években egyenletesen növekedett. A nyolcvanas években azonban ez a trend az Egyesült Államokban fokozatosan megfordult, és a csökkenés 1992-ig folytatódott (lásd 6.5. ábra). A csökkenéshez elsösorban az oktatás járult hozzá, amely megismertette a fiatalokkal a kábítószer-használat veszélyeit. Az irányzat 1992-es megfordulása azért aggasztó, mert a diákok kábítószer-használattal szembeni attitüdjének enyhülését tükrözi (Johnston, O’Malley és Bachman, 1995).

A 6.2. táblázatban felsorolt pszichoaktív szerek a feltételezések szerint sajátos biokémiai úton befolyásolják a viselkedést és a tudatot. Mindegyik szer rendszeres használata fizikai és pszichológiai gyógyszerfüggöséghez vezethet. A kábítószer-függöség (addikció) három tényezö jelenlétével jellemezhetö:

1. Tolerancia – a folyamatos használat következtében egyre nagyobb mennyiségü kábítószer kell ugyanakkora hatás kiváltásához.

2. Elvonási tünetek – a drog elhagyása kellemetlen testi és pszichológiai tünetekkel jár.

3. Kényszeres használat – az egyén a szándékoltnál nagyobb adagot vesz magához, nem képes uralkodni magán, és jelentös idöt tölt a kábítószer megszerzésével.

A tolerancia szintje és az elvonási tünetek súlyossága kábítószertöl függöen változhat. Az opiátokkal szembeni tolerancia például nagyon gyorsan kialakul, és akik hozzászoktak, olyan adagot is képesek tolerálni, amely másoknak halálos mennyiség volna. A marihuánával szemben viszont gyakorlatilag nem alakul ki tolerancia. Az elvonási tünetek mindennaposak, és jól megfigyelhetök alkohol, opiátok és altatók tartós és jelentös mennyiségü használata után. Noha kevésbé látványosak, ugyancsak gyakoriak stimulánsok használata után, de nincsenek jelen hallucinogének ismételt fogyasztását követöen (American Psychiatric Association, 1994).

Noha a tolerancia és az elvonási tünetek a kábítószer-függöség elsödleges jellemzöi, a kábítószer-függöség diagnózisához nem szükségesek. A kényszeres használat jeleit mutató személy, aki – ahogy sok marihuána­fogyasztó – nem mutat sem toleranciát, sem elvonási tüneteket, kábítószerfüggönek tekinthetö.

A függöséget általában megkülönböztetik a droggal való visszaéléstöl. Az, aki nem drogfüggö (tehát nem mutat toleranciát, elvonási tüneteket vagy a kényszeres használat jeleit), de a súlyos következmények ellenére folyamatos fogyasztója a drognak, visszaél azzal. Az az egyén például, akinek folyamatos italozásai baleseteket, munkahelyi hiányzásokat és családi problémákat eredményeznek (a függöség tünetei nélkül), visszaél az alkohollal.

DEPRESSZÁNSOK

A központi idegrendszer müködését csökkentö szerek közé a nyugtatók, a barbiturátok (altatók), egyes inhalátumok (illó oldószerek és aeroszolok) és az etil-alkohol tartoznak. Ezek közül a legelterjedtebb az alkohol, s ezzel élnek is vissza leginkább az emberek. Ezért a depresszánsok tárgyalásában is erre a szerre összpontosítunk. Elöbb azonban szólnunk kell néhány szót az inhalátumokról is. Oldószerek és aeroszolok olcsón, könnyen és törvényes módon beszerezhetök. Az illó oldószerek közé tartozik a benzin, a festékhígítók, egyes tisztítószerek és ragasztók. Hatóanyagaik különféle szénhidrogének. Az aeroszolok, mint például a szórófestékek, mérgezö alkoholféleségeket tartalmaznak. Fogyasztóik általában felmelegítik az anyagot, és szájon vagy orron keresztül lélegzik be annak gözét.

Az inhalátumokkal nem sokan élnek vissza, mégis nyugtalanító, hogy 1. fogyasztóik sokszor nagyon fiatalok (már hétéves fiúkat is kaptak rajta ragasztó vagy benzin „szipuzásán”), 2. egyes oldószerek végleges agykárosodást okozhatnak, és 3. használatuk az általános és középiskolákban egyre emelkedik (Johnston, O’Malley és Bachman, 1995).

AZ ALKOHOL ÉS HATÁSAI. Szinte minden társadalomban, legyen az primitív vagy iparosodott, fogyasztanak alkoholt. Számtalan anyag lepárlása révén állítható elö, ilyenek a gabonafélék (rozs, búza, kukorica stb.), a gyümölcsök (szölö, alma, szilva stb.) és a zöldségek (például burgonya), hogy csak néhányat említsünk. De virágból, tejböl és mézböl is készítenek italokat. Desztilláció révén az erjesztett ital alkoholtartalma tovább fokozható, így készülnek a „tömény” italok, a whisky vagy a rum.

A leheletben (szondával) mért alkohol mennyisége a véralkoholszint megbízható mutatója. Ebböl következöen nem okoz nehézséget a véralkoholszint és a viselkedés közötti kapcsolat meghatározása. A 0,03–0,05 százalékos véralkoholszint (30–50 mg alkohol 100 ml vérben) könnyüséget, nyugalmat és a gátlások oldását eredményezi. Az ember olyan dolgokat is elmond, amiket általában nem szokott, szociábilisabb és beszédesebb. Növekedhet az önbizalma, miközben mozgásos reakciói kezdenek lelassulni (ez az a két hatás, ami veszélyessé teszi alkoholfogyasztás után az autóvezetést).

A szenzoros és motoros funkciók észrevehetöen károsodnak 0,10 százalékos véralkoholszintnél. A beszéd hadaróvá válik, és megnehezül a kar- és lábmozgások koordinálása. Némelyek dühössé és agresszívvé válnak, mások csendessé és morózussá. A 0,20 százalékos véralkoholszint súlyos tehetetlenséggel jár, a 0,40 százalék fölötti érték halálos lehet. Az alkoholmérgezés törvé­nyesen meghatározott értéke a legtöbb országban 0,10 százalék, Magyarországon 0,08 százalék.

Mennyit ihat valaki anélkül, hogy jogi értelemben ittas lenne? A véralkoholszint és a megivott alkohol között nincs egyenes összefüggés. Ez a kapcsolat a személy nemétöl, testsúlyától és a fogyasztás tempójától függ. Az életkor, az egyén anyagcsere-jellemzöi és ivási tapasztalatai szintén befolyásoló tényezök. Az alkoholfogyasztás átlagos hatása a 6.6. ábrából leolvasható, bár ez egyénenként jelentös mértékben változhat. Nem igaz továbbá, hogy a sör és a bor kevésbé részegít, mint a tömény italok. Két deciliter bornak, fél liter sörnek és fél deci 40 fokos whiskynek körülbelül ugyanakkora az alkoholtartalma és a hatása is.

IVÁSI SZOKÁSOK. Az ivás sok egyetemi hallgató társas életének szerves része. Elösegíti a jó hangulatot, csökkenti a feszültséget, oldja a gátlásokat, és mindent egybevetve jó kedvre derít. Mindazonáltal a szociális indokú ivás problémákat okoz, ha a tanulásra fordított idöt, a vizsgateljesítményt, a fenyegetettségérzést, a veszekedéseket vagy az alkoholos befolyásoltság idején elszenvedett baleseteket vesszük számba. A legsúlyosabb problémát nyilvánvalóan a balesetek jelentik: az alkohollal összefüggö balesetek okozzák a legtöbb 15–24 éves ember halálát. Amikor az alkoholkiszolgálás törvényes határát 21-röl 18 éves korra szállították le több amerikai államban, a közlekedési balesetek által okozott halálozási arány a 18–19 éves korosztályban 20-ról 50 százalékra növekedett. Azóta minden államban felemelték az alkoholkiszolgálás alsó korhatárát, ami a közlekedési balesetek jelentös csökkenéséhez vezetett.

Az amerikai felnött lakosság kétharmada rendszeresen fogyaszt alkoholt. Legalább 10 százalékuk küszködik alkoholfogyasztásból eredö szociális, pszichológiai vagy orvosi problémával. A 10 százaléknak nagyjából a fele fizikai értelemben alkoholfüggö. Az erös vagy hosszan tartó ivás súlyos egészségügyi problémákhoz vezet: magas vérnyomás, agyvérzés, fekélyek, száj-, mell- és gyomorrák, májzsugor és depresszió, hogy csak néhányat soroljunk a nagyszámú betegség közül, amely a rendszeres alkoholfogyasztással járhat.

Noha az Egyesült Államokban huszonegy év alattiak törvényesen nem vásárolhatnak szeszes italt, az alkoholról általában szinte minden fiatalnak van már tapasztalata (a nyolcadikosok 67, az érettségizök 81 és a föiskolások 91 százaléka ivott már alkoholt). Még megdöbbentöbb az „ivászatok” nagy elterjedtsége (melyek kutatási célú meghatározása legalább öt adag ital elfogyasztását jelenti egyetlen alkalommal). Országosan a végzös középiskolások 28 és a föiskolások 44 százaléka számolt be ivászatról (Johnston, O’Mallet és Bachman, 1994; Wechsler és munkatársai, 1994). Noha a föiskolára készülö középiskolások kevesebbet isznak, mint a többiek, a föiskolán nyilvánvalóan utolérik, söt lehagyják a többieket. Elveszett tanulási idö, kihagyott elöadások, sérülések, védekezés nélküli nemi élet, összeütközés a törvénnyel – ilyen problémákat eredményezhetnek az egyetemi ivászatok. Ezek miatt egyre több egyetem tiltja ki területéröl az alkoholt.

Az alkohol veszélyezteti a fejlödö magzatot is. A sokat ivó anyák kétszeres valószínüséggel vetélnek el vagy hoznak világra túlságosan alacsony súlyú gyermeket. Az értelmi fogyatékossággal, az arc és a száj eltorzulásával járó, úgynevezett magzati alkoholszind­róma ugyancsak az anya italozásának következménye. Hogy pontosan mennyi alkohol kell ennek a szindrómának a létrehozásához, nem tudjuk, de az a vélemény alakult ki, hogy heti néhány centiliter alkohol már ártalmas lehet. A napi egy kis pohár tömény ital elfogyasztása a terhesség korai szakaszában 1–10 százalék között vezet magzati alkoholszindrómához (Streissguth, Clarren és Jones, 1985).

OPIÁTOK

Az ópium és származékai – közös néven az opiátok – olyan anyagok, amelyek a központi idegrendszerre hatva a fizikai érzékenységet és az ingerekre való válaszkészséget csökkentik. (Ezeket a szereket szokták általában „narkotikumok” névvel illetni, de az „opiátok” a pontosabb szakkifejezés. A „narkotikum” terminus nem eléggé körülhatárolt, jó néhány illegális szert is magában foglal.) Az opiátok fájdalomcsökkentö hatásuk folytán a gyógyászatban jól használhatók, de hangulatmódosító és szorongáscsökkentö hatásuk révén illegális fogyasztásuk is nagyon elterjedt. A megmetszett mákgubó szárított levéböl nyert ópium egy sor kémiai anyagot tartalmaz, többek között morfiumot és kodeint. A fájdalom- és a köhögéscsillapítók közös alkotórésze, a kodein (kis adagban legalábbis) enyhe hatású. A morfium és származéka, a heroin azonban sokkal hatásosabb. A legtöbb illegális kábítószer heroint tartalmaz, mert sokkal koncentráltabb, mint a morfium, s mivel könnyebben el lehet rejteni, alkalmasabb a csempészésre.

HEROIN. A heroin injekcióval, cigarettafüsttel és inhalálással egyaránt bevihetö a szervezetbe. A szer elöször általános közérzetjavulást okoz. A tapasztalt felnött felhasználók egy sajátos élményröl, a „rohamról” számolnak be az intravénás injekció beadását követö egy-két percen át. Ezt az érzést sokan az orgazmushoz hasonló intenzív örömélményként írják le. A heroint szívó fia­talok arról beszélnek, hogy a szer bevételekor minden gondjukat elfelejtik. Ezt követöen a heroinfogyasztó egyfajta kielégülést él át, amely során nem tudatosodik benne sem az éhség, sem a fájdalom, sem a szexuális késztetés. A személy az alvás és az ébrenlét határán lebeg, miközben kényelmesen televíziót néz vagy könyvet olvas. Az alkoholistától eltéröen a heroinista bármikor tudja mozgósítani tanult készségeit, az intellektuális feladatokban jól teljesít, ritkán lesz agresszív, és ritkán vetemedik tettlegességre.

A tudatfolyam heroin hatására létrejövö változásai nem szembetünöek: a heroinistánál nem lépnek fel izgató vizuális élmények, és azt sem érzi, hogy valahová máshová került volna. A hangulatváltozás – az eufóriaérzés és a szorongáscsökkenés – készteti minden bizonnyal arra az embereket, hogy elkezdjék ezt a veszélyes szert használni. A heroin addiktivitása azonban elsöprö: egészen rövid idejü fogyasztása is fizikai függöséghez vezet. Alig néhány cigaretta elszívása vagy néhány belégzés után máris kialakul a tolerancia, és ugyanez a módszer a továbbiakban már nem váltja ki ugyanazt a hatást. Az eredeti „nagy élmény” elöállítása érdekében injekció­hoz kell folyamodni, elöbb a bör alá, majd egyenesen a vénába adva. Attól kezdve, hogy a heroinista a vénás injekcióra áll át, egyre nagyobb dózisra van szüksége ahhoz, hogy a nagy élményt kiválthassa, és fokozódik a szertöl való elvonást követö testi rosszullét is (hidegrázás, izzadás, gyomorgörcs, hányinger, fejfájás). A drogfogyasztás fenntartásának motivációja ezzel megváltozik, és elsödlegessé a fájdalom és a rosszullét elkerülése válik.

A heroinfogyasztás kockázata óriási, a gyakori fogyasztók átlagos halálozási életkora negyven év (Hser, Anglin és Powers, 1993). Állandóan fenyeget a halálos túladagolás veszélye, már csak azért is, mert az utcán kapható adagok koncentrációja nagyon eltérö. A fogyasztó sohasem lehet biztos az újonnan vásárolt csomagban található por hatóerejében. A halál oka az agyi légzöközpontok gátlása révén elöálló fulladás. A heroin­fogyasztás gyakran a személyes és szociális kapcsolatok megromlásával társul. Mivel a fogyasztás óriási költségeket jelent, a heroinista gyakran lép a bünözés útjára, hogy azokat fedezni tudja.

A heroinfogyasztás további veszélyei közé tartozik az AIDS, a fertözö májgyulladás és a sterilizálatlan injekciós tük használata folytán fellépö egyéb fertözések. A kábítószeres tük közös használatával könnyen beszerezhetö az AIDS vírusa. A fertözött személy vére megtapad a tüben vagy a fecskendöben, majd közvetlenül a következö olyan ember véráramába kerül, aki a tüt használja. A tük és a fecskendök kábítószeresek közötti közös használata az AIDS terjedésének leggyorsabban emelkedö módja.

OPIÁTRECEPTOROK. Az opiátaddikció megértésében az áttörést a hetvenes évek kutatásai hozták, amikor felfedezték, hogy az opiátok az agy specifikus receptorain hatnak. A neurotranszmitterek átjutnak a két idegsejt közötti szinaptikus résen, megkötik a neuro­re­ceptorokat, és a fogadó neuron aktivitását hozzák létre (lásd a 2. fejezetben). Molekuláris szinten az opiátok az en­dor­fi­nok­nak nevezett neurotranszmitterekhez hasonlítanak. Az en­dor­finok megkötik az opiátreceptorokat, és ezzel örömérzést és a szorongás oldását okozzák (Julien, 1992). A heroin és a morfium a le nem kötött opiát­receptorok kötésével enyhítik a fájdalmat (6.7. ábra). Az ismételt heroinfogyasztás drasztikusan lecsökkenti az endorfintermelést, és a szervezetnek egyre több heroinra lesz szüksége ahhoz, hogy a receptorokat lefoglalja, s ezáltal a fájdalmat csökkentse. A heroinista a fájdalmas elvonási tüneteket azért éli át, mert sok opiátreceptor lekötetlen marad (miután a normális endorfintermelés már lecsökkent). Lényegében a heroin helyettesíti a szervezet saját természetes opiátjait (Koob és Bloom, 1988).

Ezek a kutatások olyan új drogok kifejlesztéséhez vezettek, amelyek az opiátreceptorok müködésének módosításával fejtik ki hatásukat. A kábítószeresek gyógyszeres kezelése két csoportba sorolható: vagy ago­nistákat, vagy antagonistákat használnak. Az ago­nisták megkötik az opiátreceptorokat, ezáltal örömérzést okoznak, és csökkentik az opiátok utáni vágyat; ugyanakkor kisebb pszichológiai és fiziológiai károsodást okoznak, mint az opiátok. Az antagonisták is lezárják az opiát­receptorokat, de úgy, hogy nem aktiválják azokat, vagyis azt akadályozzák meg, hogy az opiátok elérjék öket. Így nincs örömérzés, és az opiátok nem elégítik ki a sóvárgást (6.7. ábra).

A heroinfüggö egyének kezelésében a legismertebb agonista a metadon. Maga is addiktív, de kevesebb pszichológiai károsodást okoz, mint a heroin, és kevesebb bomlasztó fizikai hatása van. Ha szájon át, kis adagokban veszik be, elnyomja a heroin utáni vágyat, és megelözi az elvonási tüneteket.

A naltrexon nevü antagonista megakadályozza a he­roin müködését, mert erösebben kötödik az opiát­recep­torokhoz, mint maga a heroin. A naltrexont gyakran használják a kórházak intenzív osztályain, hogy visszafordítsák a heroin túladagolásának hatásait. De a kábítószerfüggés kezelésében nem bizonyult általában hatékonynak. Érdekes, hogy a naltrexon csökkenti az alkohol utáni vágyat. Az alkohol endorfinok kiválasztását eredményezi, ezért a naltrexon az opiátreceptorok gátlásával csökkenti az alkohol kellemes hatását, és így az alkohol utáni vágyat is (Winger, Hoffman és Woods, 1992).

STIMULÁNSOK

AMFETAMINOK. A depresszánsokkal és az opi­á­tokkal ellentétben a stimulánsok növelik az arousalt. Az amfetaminok erös serkentöszerek, s olyan neveken kerülnek forgalomba, mint Methedrin, Dexedrin és Benzedrin, de – legalábbis az amerikai mindennapokban – csak „speed”, „uppers” vagy „Bennies” néven szokták öket emlegetni. Az ilyen szerek fogyasztásának közvetlen hatása az éberség fokozódása, a fáradtság- és unalom­érzés csökkenése. A nagy szívósságot igénylö munkavégzés amfetamin bevételével könnyebbnek tünik. Mint a többi kémiai anyagé, ennek használata is föleg azért terjedt el, mert hangulatváltozást okoz, és növeli az önbizalmat. Egyes emberek azért is fogyasztják, hogy ébren tudjanak maradni.

A fáradtság leküzdésére (például éjszakai autóvezetéshez) rövid ideig kis adagokban alkalmazott stimulánsok viszonylag veszélytelenek. Amikor azonban a szer serkentö hatása elszáll, gyakran kompenzációs jellegü „letörés”, azaz depresszió, túlérzékenység és fáradtság lép fel. Ez aztán arra késztetheti a fogyasztót, hogy nagyobb adagot vegyen be. A tolerancia gyorsan kialakul, aminek következtében az amfetaminfogyasztónak egyre nagyobb dózisra van szüksége a kívánt hatás eléréséhez. Mivel a nagy adagoknak veszélyes mellékhatásai vannak – nyugtalanság, tudatzavar, erös szívdobogás, magas vérnyomás –, az amfetamint tartalmazó gyógyszereket csak óvatosan szabad alkalmazni.

Amikor a tolerancia arra a fokra jut, hogy a szájon át bevett adagok többé már nem hatékonyak, sokan vénába adott injekciót kezdenek alkalmazni. A nagy intravénás adagok azonnal kellemes élményt („felvillanást” vagy rohamot) váltanak ki, de ezt az élményt túlérzékenység és kellemetlen közérzet követi, ami csak újabb injekció adagolásával védhetö ki. Ennek napokon át óránként történö megismétlése összeomláshoz, mély alváshoz vezet, amit letargikus, depressziós idöszak követ. Az amfetaminfogyasztó ebböl a kellemetlen állapotból gyakran alkohollal vagy heroinnal próbál kikerülni.

A hosszú idön keresztül tartó amfetaminfogyasztás drasztikus testi és szellemi leépüléssel jár. A fogyasztó túlságosan gyanakvó vagy ellenséges lesz, pszichotikus tünetek léphetnek fel nála, amelyek teljességgel megkülönböztethetetlenek az akut szkizofréniától (lásd 15. fejezet). E tünetek közé sorolhatók a paranoid téveszmék („Valakik figyelnek és üldöznek”) és a vizuális vagy akusztikus hallucinációk. A paranoid téveszmék esetleg eröszakos cselekményekre késztethetnek. Japánban például az amfetaminjárvány kellös közepén (az ötvenes évek elején, amikor az amfetamin recept nélkül volt kapható, és álmosság ellen, valamint a szellemi frissesség fokozójaként reklámozták) egy két hónapos periódusban a gyilkossági esetek 50 százaléka amfetamin-visszaéléssel volt összefüggésben (Hemmi, 1969).

KOKAIN. A coca növény szárított leveléböl nyert kivonat, a kokain („koka”) a többi stimulánshoz hasonlóan növeli fogyasztója energiáit és önbizalmát, ugyanakkor szellemessé és éberré teszi öt. A század elején a kokain igen elterjedt volt, mert könnyen hozzá lehetett jutni. Az elsö idökben a Coca-Cola összetevöi között is szerepelt. Használata a késöbbiekben csökkent, de újabban ismét fokozódik a népszerüsége, annak ellenére, hogy ma már törvényen kívül helyezték.

A kokain egyrészt belégzés útján juttatható a szervezetbe: az orrjáratokba szippantott por pillanatok alatt felszívódik. Másrészt oldat formájában közvetlenül a vénába is adható. De éghetö vegyületté, úgynevezett „crackké” is alakítható, amely például vízipipával szívható el.

A kokain hatásairól az egyik legkorábbi tanulmányt Freud tette közzé 1885-ben. Miután a szert maga is kipróbálta, kezdetben nagyon kedvezöen nyilatkozott róla. A következöket írta:

...A jókedv és a hosszan tartó eufória semmi módon nem különbözik az egészséges emberek eufóriájától... Az ember azt érzékeli, hogy megnövekszik az önbizalma és az életkedve, egyre nagyobb a munkakedve... Más szóval, egyszerüen egészségesnek érzi magát, és egyáltalán nem hiszi azt, hogy bármilyen drog hatása alatt is állna... A hosszú, megeröltetö szellemi vagy testi munkát fáradtság nélkül teljesíti... Ez az eredmény minden olyan kellemetlen utóhatás nélkül jön létre, amilyenek az alkoholmámor következményei. (Freud, 1885/1974, 9. o.)

Freud azonban rövidesen visszavonta fenntartás nélküli támogatását, miután egy barátját kokainnal kezelte, aminek az eredménye végzetes volt. A barátjánál súlyos addikció alakult ki, egyre nagyobb adagokat követelt, végül teljesen legyengült és meghalt.

A korai beszámolókkal ellentétben, ahogyan Freud is látta, a kokain erösen addiktív. Söt az utóbbi években még addiktívabbá és veszélyesebbé vált a crack megjelenésével. Az ismételt használat következtében tolerancia és elvonási tünetek alakulnak ki, bár ez utóbbiak nem olyan drámaiak, mint az opiátok esetében. Az eufóriát követö nyugtalanság és ingerlékenység a kemény kokai­nistáknál „búskomor szenvedéssé” alakul át. A letörtség olyan fokú, mint amilyen a feldobottság volt, és csak újabb adag kokainnal enyhíthetö (6.8. ábra).

A kemény kokainistáknál ugyanazokat a tüneteket tapasztalhatjuk, mint az erös amfetaminfogyasztóknál: hallucinációkat és paranoid téveszméket. A leggyakrabban átélt vizuális hallucináció a fényfelvillanás (a „hó­fény”) és a mozgó fény. Kevésbé gyakori, de jóval zavaróbb az az érzésük, hogy bogarak mászkálnak a börük alatt – „a kokainbogarak”. Ez a hallucináció olyan erös lehet, hogy az is elöfordul, hogy késsel próbálják meg a bogarakat kivágni a börük alól. Ezek az élmények (szenzoros ingerlés érzése valódi inger hiányában) azért jelentkeznek, mert a kokain a szenzoros neuronok spontán tüzelését váltja ki (Weiss, Mirin és Bartel, 1994).

A születésük elött kokainnak kitett gyermekek vizsgálata azt jelzi, hogy ez a drog súlyos károsodásokat eredményezhet a csecsemökben, akik közül néhányan egész életükre sérültek maradnak, mert anyjuk akár csak nagyon rövid ideig kokainnal élt a terhesség alatt. A károsító hatások között visszamaradott méhbeli fejlödés, neurológiai betegségek, deformált húgy-ivari szervek és agyvérzések szerepelnek. A kutatások szerint a terhesség alatti egyetlen kokainbevétel is tartós károsodásokat okozhat. A kokain könnyen átjut a méhlepényen, és az átjutott kokain nagy részét a magzat norkokainná, egy még nagyobb hatású droggá alakítja. A norkokain nem hagyja el a méhet, a magzat azt a magzatvízbe választja ki, majd újra lenyeli, így ismételten hat. Míg a kokain és származékai a felnött testéböl mintegy 2 nap alatt ürülnek ki, a magzatra 5–6 napig hatnak. Ennek következtében a kokainnak kitett csecsemök közül szinte egy sem menekül meg a károsító hatásoktól (Julien, 1992).

Ahogy létezik heroin-AIDS kapcsolat, a kokaininjekció is AIDS-fertözéshez vezethet, ha a tüket többen használják. Bizonyos szempontból az AIDS nagyobb veszélyt jelent a kokainfogyasztókra, mint a heroinis­tákra. Ennek egyik oka, hogy a közös tüt használó kokai­nisták rövid idö alatt több injekciót is beadnak maguknak, szemben a heroinistákkal, akik elalszanak a befecskendezés után.

HALLUCINOGÉNEK

Azokat az anyagokat, amelyeknek elsödleges hatása a perceptuális élmény megváltoztatása, hallucinogéneknek nevezzük. A hallucinogének általában mind a belsö, mind a külsö világra vonatkozó érzékleteket megváltoztatják. A szokásos környezeti ingereket az ilyen szereket fogyasztók újdonságként észlelik – például hangokat és színeket drámaian megváltozottnak látnak. Az idöérzékelés oly módon változhat, hogy a percek óráknak tünnek a számukra. A fogyasztó akusztikus, vizuális és tapintási hallucinációkat él át, és csökken az a képessége, hogy különbséget tegyen önmaga és a környezete között.

A hallucinogén anyagok egy része növényi eredetü: a meszkalint kaktuszból, a pszilocibint gombákból nyerik. Másokat laboratóriumban szintetizálnak: ilyen az LSD (lizergsav-dietil-amid) és a PCP (fenciklidin).

LSD. Az LSD (avagy „a sav”) színtelen, szagtalan, íztelen anyag (oldat vagy por alakú), amit gyakran kockacukorban vagy itatóspapíron átitatva árulnak. Az LSD nagy potenciájú szernek számít, azaz kis adagokban is kiváltja a hallucinációt. Sok fogyasztója élénk színek és hangok hallucinációjáról, míg mások misztikus és vallási élményekröl számolnak be. Mindenkinek lehetnek kellemetlen, rémisztö élményei is („rossz utazásai”), még azoknak is, akiknek már sok kellemes LSD-tapasztalatuk volt. A másik fordított LSD-reakció a visszacsapás, az úgynevezett „flashback”, amely a szer használata után néhány nappal, héttel vagy hónappal lép fel. Ilyenkor olyasfajta érzékcsalódásokról vagy hallucinációkról számolnak be, amelyek azokhoz az élményekhez hasonlóak, amelyeket az anyag közvetlenül kiváltott. Mivel az LSD 24 órán belül teljesen kiürül a szervezetböl, a flash­back valószínüleg a korábbi élmények emléknyomainak felidézése lehet.

Az LSD-fogyasztóra a legveszélyesebb, hogy a szer használatakor elveszítheti a realitásérzékét is. Ez a tudatváltozás irracionális és dezorientált viselkedéshez, olykor pánikállapothoz vezethet, amelyben az áldozat azt érzi, hogy nem tud teste és gondolatai felett uralkodni. Az emberek ebben az állapotban akár az emeletröl is leugorhatnak. Az LSD a hatvanas években volt a legnépszerübb, de azóta használata csökkent, minden bizonnyal a szer súlyos hatásairól és az utódokra gyakorolt genetikus veszélyekröl szóló újságcikkek hatására. Az újabb adatok azonban felújult érdeklödést jeleznek az LSD és más hallucinogének iránt (Johnston, O’Malley és Bach­man, 1995).

PCP. Bár hallucinogénként árulják (olyan neveken, mint „angyalpor”, „Shermans” vagy „szupersav”), a PCP valójában a „disszociatív érzéstelenítök” közé sorolható. Valóban okozhat hallucinációt, de használója föleg azt érzi, hogy leválik testéröl, vagy kilép a környezetéböl.

A PCP-t elöször 1956-ban szintetizálták általános érzéstelenítés céljaira. Az az elönye, hogy anélkül küszöböli ki a fájdalmat, hogy mély kómát okozna. Elöállítását akkor tiltották meg, amikor az orvosok azt találták, hogy a szer sok betegben izgatottságot, hallucinációt és a szkizofréniához hasonló pszichotikus állapotot hoz létre. Mivel összetevöi olcsón hozzáférhetöek, és „konyhai laboratóriumban” is könnyen elöállítható, a PCP-t gyakran használják más, sokkal drágább szerek hamisítására. Amit sokszor THC-ként (a marihuána hatóanyaga) árulnak, nem más, mint PCP.

A PCP oldat- és tablettaformában is bevehetö, de gyakoribb, hogy cigarettában (marihuánás vagy petrezselyemcigarettába szórva) szívják el, vagy orron át szippantják be. Kis adagban megszünteti a fájdalomérzést, és enyhe részegségi élményt nyújt, némi konfúziót, gátlástalanságot és a pszichomotoros koordináció gyengülését eredményezi. A nagyobb dózisok dezorientált, kómaszerü állapothoz vezetnek. Az LSD-használótól eltéröen a PCP-fogyasztó nem képes figyelemmel követni a droghatás alatti állapotát, és az ilyen állapotaira emlékezni sem képes.

MARIHUÁNA

A cannabis növényt az ókor óta termesztik pszicho­aktív hatása miatt. Szárított levelét és virágát, azaz a ma­ri­huánát fogyasztják leggyakrabban az Egyesült Államokban, de a növény keményített gyantáját, a hasist is gyakran használják a Közel-Keleten. Mindkét anyag aktív összetevöje a THC (tetra-hidro-cannibol). Szájon át kis adagban (5–10 mg) bevéve a THC enyhe feldobottságot eredményez, nagy dózisban (30–70 mg) súlyos, hosszan tartó reakciót okoz, amely hasonlít a hallucinogén szerek hatásaihoz. Akárcsak az alkohol esetében, a reakció kétszakaszos: a serkentés és eufória idöszakát a nyugalom, nagyobb dózisoknál pedig az alvás szakasza követi.

A rendszeres marihuánafogyasztók egy sor szenzoros és perceptuális változásról számolnak be: általános eufóriáról és jó közérzetröl, a tér és az idö torzulásáról, a szociális percepció megváltozásáról. Nem minden ma­ri­huánás élmény kellemes. A rendszeres használók 16 százaléka mondja el, hogy nemritkán szorongás, félelem és konfúzió gyötri, és nagyjából egyharmaduk beszél arról, hogy alkalmanként pánikot él át, hallucinációktól szenved, és testképe is kellemetlen módon eltorzul (Ha­likas, Goodwin és Guze, 1971; Negrete és Kwan, 1972). A rendszeres (naponta vagy szinte mindennap) marihuá­nát fogyasztók gyakran számolnak be testi és lelki kimerültségröl, és mintegy harmaduk mutatja a depresszió, a szorongás és az ingerlékenység enyhe formáit (Ame­ri­can Psychiatric Association, 1994). Azt is meg kell említeni, hogy a marihuána füstje még a dohányénál is nagyobb mennyiségben tartalmaz rákkeltö anyagokat.

A marihuána zavarja a bonyolultabb feladatok végrehajtását. A mozgáskoordináció és a szignáldetekció (rövid fényfelvillanások észlelése) jelentösen leromlik kis vagy közepes marihuánaadagoknál. Különösen erösen romlik marihuána hatására a mozgóinger-követés (Institute of Medicine, 1982). Ezek az eredmények világossá teszik, hogy miért veszélyes az autóvezetés e drog hatása alatt. A marihuána okozta autóbalesetek különösen azért nehezen felderíthetöek, mert a THC-szint gyorsan csökken a vérben, gyorsan felszívódik a zsír- és más szövetekben. Nagy mennyiségü marihuána bevitele után két órával a vérképelemzés már nem mutatja ki a THC-t, még akkor sem, ha a megfigyelö elött teljesen nyilvánvaló a droghatás. Mindenesetre úgy becsülik, hogy Amerikában az autóbalesetet okozó vezetök egynegyede marihuána vagy marihuána és alkohol hatása alatt volt (Jones és Lovinger, 1985).

A marihuána hatásai sokkal tovább fennmaradhatnak, mint az eufória vagy álmosság szubjektív érzése. Repülögép-pilóták szimulált landolási feladatban jelentösen gyengébb teljesítményt nyújtottak a 19 mg THC-t tartalmazó marihuánás cigaretta elszívása után 24 órával is – annak ellenére, hogy a pilótákban egyáltalán nem tudatosult az éberségükre vagy teljesítményükre vonatkozó utóhatás (Yesavage, Leier, Denari és Hollister, 1985). Ezek az eredmények óvatosságra intenek a mari­hu­á­nahasználatot illetöen a közbiztonságot érintö állások betöltöinél.

Általános az a szubjektív élmény, hogy a marihuána megzavarja az emlékezetet, és ezt a megfigyelést a kutatások is igazolják. A marihuánának két világos hatása van a memóriára. a) A rövid távú memóriát köny­nyebben megzavarhatóvá teszi. Az emberek elveszthetik például a beszélgetés fonalát, vagy a mondat közepén elfelejtik, mit akartak mondani, kis zavaró ingerek hatására is (Darley és munkatársai, 1973a). b) A marihuána rontja a tanulást, azaz megnehezíti az új információ átvitelét a rövid távúból a hosszú távú memóriába (Darley és munkatársai, 1973b; Darley és munkatársai, 1977). Ezen eredmények szerint a marihuána hatása alatti tanulás nem valami jó ötlet; az anyag felidézése elég gyenge lesz.

Meditáció

A meditáció során az ember bizonyos rituálék és gyakorlatok révén éri el tudatállapota megváltozását. Ilyen gyakorlat például a légzés ellenörzése és szabályozása, a figyelem nagymérvü beszükítése, a külsö ingerek kizárása, jógapozíciók felvétele és különbözö események vagy szimbólumok mentális képeinek létrehozása. Az eredmény egyfajta „misztikus” állapot, amelyben a személy tökéletesen ellazul, és lekapcsolódik a külvilágról, elveszti öntudatát, és valamilyen szélesebb, bár jól meghatározott tudatállapotra tesz szert. Az ilyen tudatállapot-változást elöidézö technikák messzire vezetnek vissza az ókori idökbe, és megtalálhatók szinte minden világvallásban. A buddhista, a hindu, a zsidó és a keresztény vallás irodalmában is fellelhetöek a meditatív állapotot létrehozó szertartások.

A MEDITÁCIÓ HAGYOMÁNYOS FORMÁI

A hagyományos meditációs formák a jógából (a hindu valláson alapuló gondolatrendszerböl) vagy a kínai és japán buddhizmusban gyökerezö zenböl származnak. A meditáció egyik hagyományos módszere a megnyíló me­ditáció, amelyben a személy elméjének megtisztításával új élmények felé fordul, másik módszere a kon­centrációs meditáció, amelynek jótékony hatása a tárgyakra, szavakra vagy eszmékre való aktív odafigyelésböl ered. A következö idézet jól jellemzi a megnyíló meditációt:

E megközelítés lényege a feloldódás a semmittevésben, a semmit gondolásban, tökéletes ellazulás és a szellem és test teljesen szabadon engedése... kilépés a lelket eltöltö, folyton változó gondolatok és érzések örvényéböl, és azok kívülröl szemlélése. Nem szabad az áramlásban elmerülni. Egy másik metaforával... hagyjuk gondolatainkat, érzéseinket és vágyainkat az égbolton átrepülö madárcsapat módjára szárnyalni. Hadd szálljanak szabadon. Csupán figyeljünk. Ne hagyjuk, hogy a madarak a felhökbe repítsenek bennünket. (Chauduri, 1965, 30–31. o.)

Íme a megfelelö szöveg a koncentrációs meditáció egyik kísérleti vizsgálatából:

Ezen az ülésen a koncentrációról szeretnénk ismereteket szerezni. Kérjük, próbáljon meg erösen összpontosítani egy kék vázára. Koncentráción nem a váza különbözö részeinek elemzését értjük. Próbálja meg a vázát a maga valóságában szemlélni, minden más dologtól függetlenül. Próbáljon meg minden gondolatot, érzést, hangot vagy testi érzékelést kizárni. (Deikman, 1963, 330. o.)

A vizsgálati személyek rendszerint már néhány koncentrációs meditációs ülés után egy sor hatásról beszámolnak: a váza megváltozott, jóval intenzívebb érzékeléséröl, az idö – különösen a múltba tekintö idö – rövidüléséröl, ellentmondásos érzékletekröl (mintha a váza kitöltené a látóteret, meg nem is), a külsö ingerek hatékonyságának csökkenéséröl (kevesebb a figyelemelterelödés, és kevesebb a tudomásulvétel is), továbbá arról a benyomásról, hogy a meditációs állapot kellemes és jutalomértékü.

A meditáció kísérleti vizsgálata, amely szükségszerüen rövid ideig tart, csak korlátozott bepillantást enged azokba a tudatváltozásokba, amelyeket az emberek a hosszú éveken át tartó meditációs gyakorlatok során elérhetnek. A tibeti buddhista szöveg, a Matramudra tanulmányozása után Brown (1977) leírta azt a bonyolult eljárást, amellyel a meditációs technika elsajátítható. Azt is kimutatta, hogy a meditáció különbözö szintjein bizonyos kognitív változások lépnek fel. (E meditációfajta során az emberek öt szakaszon mennek át, amíg elérik a gondolat-, érzékelés- és öntudatmentes állapotot, amit koncentrált samdhinak neveznek.)

MEDITATÍV RELAXÁCIÓS TRÉNING

A meditáció némiképp kommercializált és világi formája transzcendentális meditáció (TM) néven terjed széles körben az Egyesült Államokban és másutt is (Forem, 1973). A módszer képzett oktatótól könnyen megtanulható. Az oktató mantrát (egy sajátos hangot) képez, és azt tanítja az újonc meditálónak, hogyan kell azt ismételgetni egészen addig, amíg létre nem jön a mély nyugalom és a TM-re jellemzö tudatállapot.

Hasonló relaxációs állapot hozható létre a TM-hez kapcsolódó misztikus asszociációk nélkül is. A Benson és munkatársai által kidolgozott módszer a következö lépésekböl áll:

1. Üljön kényelmes testhelyzetben, és csukja be a szemét.

2. Lazítsa el teljesen az izmait, elöször a lábán, majd végig az egész testén, egészen az arcáig. Hagyja izmait ilyen relaxált állapotban.

3. Lélegezzen orron át. Tudatosítsa légzését. Amikor kifújta a levegöt, mondja csendben, csak magának, hogy „egy”. Például: belégzés... kilégzés, „egy”; be... ki, „egy”; és így tovább húsz percen keresztül. A szemét kinyithatja az idö ellenörzésére, de ne használjon ébresztöórát. Amikor ezt befejezte, üljön nyugodtan több percig elöbb csukott, majd nyitott szemmel.

4. Ne aggódjon amiatt, hogy nem sikerül kellö mélységü relaxációt elérnie. Passzív attitüdöt tegyen magáévá, és hagyja, hogy az ellazulás a maga útján haladjon. Várja egyéb gondolatait. Amikor ezek az elterelö gondolatok megjelennek, zárja ki öket azzal, hogy „Ó, igen”, és ismételje az egyeket. A gyakorlat egyre kevesebb eröfeszítést igényel.

5. Gyakorolja a módszert naponta egyszer vagy kétszer, de ne étkezés után két órán belül, mivel az emésztési folyamatok ellene hatnak a szubjektív változásoknak. (Benson, Kotch, Crassweller és Greenwood, 1977, 442. o.)

Ezzel az eljárással a fiziológiai izgalmi szint csökken. A személyek a többi meditatív gyakorlat során létrejövöhöz hasonló érzésekröl számolnak be: belsö békéröl, a világgal való megbékélésröl és jó közérzetröl.

A MEDITÁCIÓ HATÁSAI

A meditáció a relaxáció létrehozásának és a fiziológiai arousal csökkentésének is hatékony módszere. A jelenség minden kutatója a légzésritmus, az oxigénfogyasztás és a szén-dioxid-kilégzés csökkenéséröl számol be. Ugyancsak csökken a szívritmus, stabilizálódik a vérkeringés (Dillbeck és Orme-Johnson, 1987). Az EEG is változik, ami arra utal, hogy a meditáció alatt az agykérgi idegtevékenység csökken, az alacsonyabb mentális aktivitást tükrözve (Fenwick, 1987). A meditáció hatékonynak bizonyult a krónikus szorongás leküzdésében (Eppley, Abrams és Shear, 1989) és az önértékelés növelésében (Alexander, Rainforth és Gelderloos, 1991) is.

Jó néhány sportpszichológus véli úgy, hogy a meditáció alkalmas lehet sportolók teljesítményének fokozására (Cox, Qiu és Liu, 1993). A meditáció hozzájárulhat a versenystressz csökkentéséhez, de némi gyakorlattal a sportoló megtanulhatja azt is, hogy hogyan lazíthatja el egyenként különbözö izomcsoportjait, és egészen finom izomfeszültség-különbségeket is észlelni tud. A meditáció révén a sportoló az elkövetkezö eseményt (például sílesiklást) olyan részletességgel képes elöre elképzelni, hogy a cselekvés képzeleti képe szinte tökéletes szinkronba kerülhet magával a cselekvéssel. A sízö elöre elképzeli, ahogy elindul a starthelyröl, egyre gyorsulva siklik lefelé, kerülgeti a kapukat, egyszóval fejben végigcsinálja a teljes futamot. A sikeres teljesítmény képeinek megformálásával a sportoló megkísérelheti izmainak és testének „beprogramozását” annak érdekében, hogy a legjobb eredményt érhesse el. A golfozó Jack Nicklaus évekkel ezelött kidolgozta saját módszerét. A következöket írja arról, hogyan képzeli el elöre a történéseket:

Gyakorlatilag soha nem ütök el egyetlen labdát sem anélkül, hogy elözetesen ne lenne meg a mozdulat éles, „fókuszált” képe a fejemben. Olyan ez, mint egy színes film. A labdát elöször azon a ponton látom szépen, fehéren, a zöld füvön nyugodva, ahová ütni akarom. Ezután a jelenet hirtelen változik, és azt látom, amint a labda a cél felé repül, látom a repülés ívét, a röppálya alakját, és azt is, hogyan pattog és gurul a földet érés után. A kép ismét kiúszik, és a következö „színben” már azt az ütömozdulatot látom, ami az elözö jelenetet képes megvalósítani. Csak ez után a rövid, magamban lejátszódó „hollywoodi” filmvetítés után választok ütöt, és lépek oda a labdához. (1974, 79. o.)

A meditáció irodalma meglehetösen változó színvonalú tanulmányokat foglal magában, és egyesek fölöttébb gyanúsak, különösen azok, amelyek a meditációból üzleti hasznot kívánnak húzni. De független értékelések szerint a meditáció, különösen a stresszre érzékeny embereknél, csökkenti az arousalt, és segíthet a szorongó vagy nagy feszültségben élö embereknek. Idézzük Harré és Lamb összefoglalóját:

A meditáció alkalmazása a személy attitüdjén és a körülményeken múlik. A spiritualizmus piacán jelenleg hozzáférhetö szépszámú meditációs kultusz, a maguk gurujaival és önjelölt elitintézményeivel, a modern nyugati társadal­makra jellemzö széthulló családszerkezetet és ennek következtében a szülöi és nemi szerepekkel kapcsolatos bizonytalanságot tükrözi. A határozott vezetés után gyakran kétségbeesetten vágyakozó fiatalok szülöpótlékot találnak a különös helyeken, és könnyen válnak az eröteljes pszichoszomatikus praktikák agymosott müvelöivé, ráadásul mindennek az a feltétele, hogy belépjenek a „szektába”, és fizessék a tagdíjat. A meditáció igazi hasznai, a belátás és az autonómia csak a személyiségfejlödés szolgálatába állítva valósulhatnak meg. (1983, 377. o.)

Hipnózis

A módosult tudatállapotok közül talán a hipnózis a legproblematikusabb. Noha valamikor a hipnózis az okkultizmus körébe tartozott, manapság szigorú tudományos vizsgálódás tárgya lett. S mint a pszichológiában mindenütt, ezen a területen is fennmaradt némi bizonytalanság, mára azonban jó néhány tényt sikerült feltárni.

HIPNÓZISINDUKCIÓ

A hipnózis során az együttmüködésre hajlandó személy (a legtöbb esetben csak az ilyenek hipnotizálhatók) lemond viselkedése kontrolljáról, és elfogadja a valóság bizonyos fokú torzítását. A hipnotizör e feltétel elöállítására számos módszert alkalmazhat. Például arra kérheti a hipnotizált személyt, hogy fokozatos ellazítás közben minden gondolatát egy kis céltárgyra (például a falon egy rajzszegre) összpontosítsa. Az álmosság szuggesztiója azért terjedt el, mert a hipnózis, akárcsak az alvás, olyan relaxált állapot, amelyben az ember kikerül a környezet mindennapi követelményeinek sodrásából. De ebben az esetben az alvás csupán metafora. A szuggesztióban az is szerepel, hogy valójában nem fog elaludni, és folyamatosan hallani fogja a hipnotizört.

Ugyanez az állapot nemcsak relaxációs módszerekkel idézhetö elö. A hiperéber hipnotikus transz fokozott feszültséggel és éberséggel jellemezhetö, és a transzindukciós eljárás is aktív. Az egyik vizsgálatban például a vizsgálati személyek, miközben az erö és az éberség szug­gesztióját kapták, és egy laboratóriumban álló kerékpárt hajtottak, ugyanolyan érzékenyek voltak a hipnotikus szuggesztióra, mint a hagyományosan relaxált személyek (Bányai és Hilgard, 1976). Ez az eredmény cáfolja, hogy egyenlöségjel lenne vonható a hipnózis és a relaxáció közé, ugyanakkor a hipnózis hasonlít az üvöltö derviseknél alkalmazott transzindukciós módszerekhez.

A modern hipnotizör nem parancsolgat. Söt némi gyakorlattal mindenki képes önmaga hipnotizálására (Ruch, 1975). Az ember akkor kerül hipnotikus állapotba, amikor a feltételek megfelelöek, a hipnotizör csupán e feltételek elöállításában segít. A hipnotikus állapotra a következö változások jellemzök:

• A viselkedéstervezés megszünése. A mély hipnózisban lévö személy nem szívesen kezdeményez, inkább megvárja a hipnotizör utasítását, hogy mit tegyen.

• A figyelem szokásosnál szelektívebbé válása. A hipnotizált személy, akinek azt mondták, hogy csak a hipnotizör hangjára figyeljen, minden más hangot a szobában kirekeszt figyelme köréböl.

• Könnyen kiváltható gazdag fantáziatevékenység. A hipnotizált személy kifejezetten élvezetesnek találhatja a térben és idöben távolinak tünö élményeit.

• A realitásvizsgálat csökkenése és a valóság bizonyos fokú torzulásának elfogadása. Kritika nélkül elfogadja hallucinatorikus élményeit (például párbeszédet folytathat a szomszéd székbe elképzelt emberrel, és nem törekszik annak ellenörzésére, hogy a másik ember valóban ott van-e).

• Fokozott szuggesztibilitás. A személynek el kell fogadnia a szuggesztiókat ahhoz, hogy egyáltalán hipnotizálható legyen, de az még vita tárgya, hogy a szuggesztibilitás a hipnózis alatt növekszik-e. Alapos vizsgálatokban kimutatták a szuggesz­ti­bi­litás bizonyos fokú növekedését a hipnózi­s­in­duk­ci­ót követöen, bár ennek mértéke kisebb, mint azt általában feltételezik (Ruch, Morgan és Hilgard, 1973).

• Gyakori a poszthipnotikus amnézia. Ha arra instruálják az erösen hipnábilis személyt, mindent, de legalábbis szinte mindent elfelejt abból, ami a hipnózis alatt történt. Az elöre beállított feloldójel hatására az emlékezet helyreáll.

Nem mindenki érzékeny egyformán a hipnotikus eljárásra (6.9. ábra). A népesség mintegy 5–10 százalékát még képzett hipnotizörök sem képesek hipnotizálni, a maradék pedig különbözö mértékben fogékony. Ha azonban egy személyt egy alkalommal már hipnotizáltak, valószínüleg ugyanolyan fogékony lesz egy másik alkalommal (Hilgard, 1961; Piccione, Hilgard és Zimbardo, 1989).

Úgy gondolhatnánk, hogy a hipnózisra fogékonyabb személyek társas helyzetekben is szuggerálhatóbbak, behódolóbbak. A kutatások szerint azonban ez nem igaz; a behódolás mérésére használt személyiségtesztek eredménye nem korrelál szignifikánsan a hipnabilitással. Ami inkább jó bejósolója a hipnózis iránti fogékonyságnak, az az, hogy az egyénnek gazdag képzelete van-e, szeret-e álmodozni, és képes-e élénk képzeleti képek alkotására (Crawford, 1989; Hilgard, 1979).

HIPNOTIKUS SZUGGESZTIÓK

A hipnotizált személynek adott szuggesztiókkal változatos magatartásmódok és élmények idézhetök elö. Hipnózisban befolyásolni lehet a személy mozgáskontrollját, gátolni lehet új emléknyomok kialakulását, míg a régebbieket fel lehet éleszteni, és a jelen érzékelését is radikálisan meg lehet változtatni.

MOZGÁSKONTROLL. Sok hipnotizált ember akaratlan mozgásokkal reagál a közvetlen szuggesztiókra. Ha például kinyújtott karral egymás felé fordított tenyérrel áll, és a hipnotizör azt sugallja, hogy a két kéz vonzza egymást, akkor a páciens kezei rövidesen megmozdulnak, és a személy azt érzi, hogy kezeit töle független külsö erök hajtják. Közvetlen szuggesztióval gátolni is lehet a mozgást. Ha a szuggesztíbilis személynek azt mondják, hogy az egyik karja merev (mint egy vasrúd, vagy gipszben van), és ugyanakkor azt kérik, hogy hajlítsa be, akkor erre nem lesz képes, vagy a szokásosnál jóval nagyobb eröre lesz ehhez szüksége. Ez a válaszfajta ritkább, mint a sugallt mozgás.

A hipnózisból felébresztett emberek a hipnotizörtöl elöre beállított jelre meghatározott mozgással reagálhatnak. Ezt poszthipnotikus válasznak nevezik. Még ha el is felejti a szuggesztiót, a személy erös kényszert érez a viselkedés végrehajtására. Ilyenkor cselekvését ésszerünek próbálja feltüntetni, még akkor is, ha végrehajtását pillanatnyi impulzus szülte. Például az a fiatalember is racionális magyarázatot igyekezett arra adni, hogy miért nyitotta ki az ablakot akkor, amikor a hipnotizör levette a szemüvegét (ez volt az elöre beállított jel), aki – kinyitván az ablakot – megjegyezte, hogy a szobában kissé fülledt a levegö.

POSZTHIPNOTIKUS AMNÉZIA. A hipnotizör szug­­gesztiójára a hipnózis alatt történtek kiesnek az emlékezetböl egészen addig, amíg a hipnotizör jelzése lehetövé nem teszi a páciens számára, hogy felidézze öket. Ezt a jelenséget poszthipnotikus amnéziának nevezik. Az emberek nagyban különböznek egymástól a poszthipnotikus amnéziára való érzékenységük tekintetében (6.10. ábra). Ebben a vizsgálatban tíz, hipnózis alatt végrehajtott cselekvést kellett felidézni. Néhányan egyet sem, illetve csak egy-két ilyen cselekvést felejtettek el, a legtöbben négyet-ötöt. A vizsgálati személyek nem kis része azonban mindet elfelejtette. Ez a fajta kétpólusú eloszlás a személyek két elkülöníthetö csoportjára utal a poszthipnotikus amné­ziára vonatkozó vizsgálatokban. A jó felidézök csoportja a nagyobb, és valószínüleg az átlagos hipnotikus érzékenységüeket képviseli. A mindent elfelejtök képezik a kisebb csoportot, és minden bizonnyal ök tekinthetöek a hipnózis virtuózainak. A két csoport közötti, a poszthipnotikus szuggesztiót követö felidézésbeli különbség, úgy tünik, nincs összefüggésben az emlékezöképességgel: amint a hipnotizör az amnéziát az elöre beállított jellel feloldja, a teljesen amnéziásnak bizonyult személyek ugyanannyi cselekvést képesek felidézni, mint a kevésbé amnéziásak. Néhány kutató szerint a hipnózis átmenetileg egyes tételek emlékezetböl való kikeresését gátolja, de nem befolyásolja magát a tárolást (Kihlstrom, 1987).

ÉLETKORI REGRESSZIÓ. Hipnotikus szuggesztió­ra néhányan képessé válnak korábbi életük bizonyos eseményeinek, például tizedik születésnapjuknak a felidézésére is. Némelyek ezt az epizódot olyan élénken fel tudják idézni, mintha televízión látnák. Ezek a személyek úgy érzik, mintha jelen lennének, és közvetlenül szemlélnék az eseményeket, de nem érzik, hogy befolyásolni is tudnák öket. Egy másik típusú regresszióban a személyek azt érzik, mintha újraélnék az eseményeket. Leírják, milyen ruhában vannak, végigsimítanak a hajukon, tudják, milyen hosszú, és felismerik osztálytársaikat. Olykor a már rég elfelejtett gyermeknyelv is felidézödik a regresszió során. Erre példa az a japán szülöktöl származó amerikai fiú, aki egész fiatalon beszélt japánul, de aztán elfelejtette, és hipnózisban újra folyamatosan kezdte beszélni a japán nyelvet (Fromm, 1970).

POZITÍV ÉS NEGATÍV HALLUCINÁCIÓK. Bizonyos hipnotikus élményekhez nagyobb hipnotikus tehetségre van szükség, mint másokhoz. Az élénk és meggyözö, ugyanakkor torz perceptuális hallu­cinációk például viszonylag ritkák. Kétfajta szuggesztív hallucinációt dokumentáltak: pozitív hallucinációkat, amelyekben a személy jelen nem lévö tárgyat lát és hangot hall, valamint negatív hallucinációkat, amelyek során a személy valami olyasmit nem lát, amit normálisan látnia kellene. Sok hallucinációnak pozitív és negatív összetevöi egyaránt vannak. Hogy ne lásson egy székben ülö embert (negatív hallucináció), a személynek a széknek azokat a részeit is látnia kell, amelyeket ilyen esetben egyébként nem láthatna (pozitív halluci­náció).

Hallucinációk a poszthipnotikus szuggesztiók eredményeként is elöfordulhatnak. Például a páciensnek azt mondhatjuk, hogy a hipnózisból felébredve egy nyulat talál karjában, aki azt kívánja töle, hogy becézgesse, majd azt fogja kérdezni, hogy „Hány óra?” A nyulak nézegetése és becézgetése a legtöbb ember számára természetes dolog. De amikor azon kapják magukat, hogy megadják neki a pontos idöt, meglepödnek, és megpróbálják megmagyarázni viselkedésüket. Egy tipikus példa: „Hallottam volna, hogy valaki az idöt kérdezi? Érdekes, úgy tünt, hogy a nyúl kérdezte, de a nyulak nem tudnak beszélni!”

A negatív hallucinációkat hatékonyan fel lehet használni a fájdalomcsillapításban. A legtöbb esetben a hipnózis tökéletesen megszünteti a fájdalmat abban az esetben is, ha a fájdalom forrása – súlyos égési seb vagy csonttörés – megmarad. A hallucinációt az minösíti negatívvá, hogy valaki olyasvalamit nem érzékel, amire egyébként normálkörülmények között minden további nélkül képes. A fájdalomcsillapításnak nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy a hipnózis hasznosságát a közérzet javításában elismerjük. Már mindössze 20 százalékos fájdalomcsökkenés is jóval elviselhetöbbé teszi az életet. A kísérleti munkák arra utalnak, hogy a fájdalomcsökkenés mértéke a mért hipnotizálhatósággal szoros összefüggésben van (Crasil­neck és Hall, 1985; Hil­gard és Hilgard, 1975).

Pszi-jelenségek

A tudat tárgyalása nem volna teljes, ha nem vizsgálnánk meg néhány olyan ezoterikus és misztikus állítást, amely a közvélemény figyelmét magára vonta. Figyelmünket most azokra a kérdésekre fordítjuk, hogy vajon a) képesek-e az emberek információkat szerezni a világról és más emberekröl az ismert érzékszervek ingerlésének közremüködése nélkül, és b) képesek-e a fizikai eseményeket pusztán lelki eszközökkel befolyásolni. Ezek a kérdések a forrásai a pszi létezéséröl folyó vitának. A pszi olyan információ- és energiaátadási folyamatokra utal, amelyek jelenleg nem magyarázhatóak a tudomány fogalmaival (azaz ismert fizikai mechanizmusokkal). A pszi-jelenségek a parapszichológia témái, és a következöket tartalmazzák:

1. Extraszenzoros percepció (ESP). Ismert érzékszervi hatások nélküli válasz külsö ingerekre.

a) Telepátia. Gondolatátvitel egyik személytöl a másik felé minden ismert érzékleti kommunikációs csatorna felhasználása nélkül (például egy másik személy által kigondolt kártyalap meghatározása).

b) Clairvoyance. Olyan tárgyak vagy események észlelése, amelyek nem jelentenek ingert az ismert érzékszervek számára (például zárt borítékban elhelyezett kártyák felismerése).

c) Prekogníció. Olyan jövöbeni események észlelése, amelyek semmilyen ismert következtetési módszer alapján nem várhatók elöre (például egy kockadobás eredményének bejóslása).

2. Pszichokinézis (PK). Fizikai események mentális befolyásolása mindennemü fizikai erö igénybevétele nélkül (például, ha azt kívánjuk, hogy kockadobásnál egy adott szám jöjjön ki).

KÍSÉRLETI BIZONYÍTÉKOK

A legtöbb parapszichológus olyan tudósnak tartja magát, aki a tudományos megismerés szokásos módszereit kétségkívül szokatlan jelenségekre alkalmazza. Mégis, a pszi létére vonatkozó állítások annyira rendkívüliek, és annyira hasonlítanak azokra, amiket babonáknak tekinthetünk, hogy vannak tudósok, akik kijelentik, hogy a pszi létezése lehetetlen, és kizárják a tudományos parapszichológia lehetöségét. Az ilyen a priori ítéleteknek nem lehet helyük a tudományban; az igazi kérdés inkább az, hogy vajon az empirikus bizonyítékok elfogadhatók-e a tudományos nézöpontból. Sok olyan pszichológus van, akik bár nincsenek meggyözödve a dolog létezéséröl, mégis készek elfogadni az olyan bizonyítékokat, amelyek kielégítönek tünnek. Sok parapszichológus úgy véli, hogy egyes újabb kísérleti eljárások meggyözhetik a kétkedöket. Ezek közül itt a legígéretesebbet, a Ganzfeld-eljárást mutatjuk be.

A Ganzfeld-eljárás a telepatikus kommunikációt teszteli egy „vevö” és egy „adó” személy között. A vevöt egy akusztikusan szigetelt szobába zárják, és enyhe perceptuális izolációba helyezik: félbevágott, áttetszö pingponglabdákat helyeznek a szemére, fülhallgatót a fülére, szórt piros fény világítja meg a szobát, és a fülhallgatóból fehér zaj szól. (A fehér zaj a hangfrekvenciák random keveréke, amely ahhoz hasonló, mint amikor a rádió állomáskeresöjét két adó közé állítjuk be.) Ezt a homogén vizuális és akusztikus környezetet nevezik németül Ganzfeldnek, ami „teljes mezöt” jelent.

Az adó egy másik akusztikusan szigetelt szobában ül. Egy vizuális ingert (rajzot, fényképet, rövid video­jelenetet) kiválasztanak a hasonló ingerek sokaságából, ez a próba „céltárgya”. Amíg az adó a céltárgyra koncentrál, a vevö megkísérel arról egy leírást adni azzal, hogy folyamatosan beszámol képzeletéröl és szabad asszociációiról. A próba befejeztével a vevönek négy ingert mutatnak be (egyikük a céltárgy), és megkérik, osztályozza, hogy melyik mennyire egyezik a Ganzfeld-szakaszban átélt képeivel és asszociációival. „Találatnak” azt tekintik, ha a vevö a legmagasabb osztályzatot a céltárgynak adja.

Az eljárás 1974-es bevezetése óta több mint 50 kísérletet hajtottak végre. A tipikus kísérlet 30 olyan Ganz­feld-próbát tartalmaz, amelyben a vevö megkísérli azonosítani az adó által küldött céltárgyat. Egy 28 vizsgálatot átfogó elemzés, amely 10 különbözö laboratóriumban végzett 835 Ganzfeld-próbát tartalmazott, azt mutatta, hogy a személyek az esetek 38 százalékában találták el a céltárgyat. Mivel a vevönek négy lehetöség közül kell a céltárgyat kiválasztania, 25 százalékos találati arányt várnánk, ha csak a véletlen müködne közre. Az eredmény statisztikailag erösen szig­ni­fikáns; annak valószínüsége, hogy ezt az eredményt a véletlen produkálja, kevesebb, mint egy az egymilliárdhoz (Bem és Ho­nor­ton, 1994).

VITA A BIZONYÍTÉKOKRÓL

1985-ben és 1986-ban a Journal of Parapsychology részletesen ismertette a Ganzfeld-kísérleteket, elsösorban egy vitán keresztül, amely Ray Hyman kognitív pszichológus, a parapszichológia bírálója, és Charles Honorton parapszichológus, a Ganzfeld-vizsgálatok legföbb közremüködöje között zajlott. A számszerü adatokon nem volt vita, de nem értettek egyet azok értelmezésében (Ho­nor­ton, 1985; Hy­man, 1985, 1994; Hyman és Honorton, 1986). A psziröl szóló állítások értékelésénél felmerülö kérdéseket az ö vitájukon keresztül ismertetjük.

A MEGISMÉTLÉS PROBLÉMÁJA. A tudományban általában egy jelenséget nem tekintenek jól megalapozottnak mindaddig, amíg több kutató ismételten meg nem figyelte. Ezért a parapszichológia legkomolyabb kritikája az, hogy nem tudott felmutatni egyetlen olyan megbízható pszi-jelenséget sem, amelyet más kutatók is megfigyelhettek volna. Még amikor ugyanaz a kutató ugyanazt a személyt vizsgálja különbözö alkalmakkor, akkor is elöfordul, hogy statisztikailag szignifikáns eredményt kap az egyik idöpontban, de nem a másikban. A Ganzfeld-eljárás sem kivétel; a 28 vitatott kísérletnek kevesebb mint a fele (43 százalék) hozott statisztikailag szignifikáns eredményt.

A parapszichológusok legtalálóbb válasza erre a kritikára magából a pszichológiából származik. Sok statisztikus és pszichológus elégedetlen azzal, hogy a pszichológia a statisztikai szignifikanciaszintet tekinti a vizsgálatok sikeressége egyetlen mértékének. Ehelyett egyre többen a metaanalízis technikájához folyamodnak, ahhoz a statisztikai eljáráshoz, amely egy adott jelenség sok vizsgálatának eredményeit úgy kezeli, mint egyetlen nagy kísérlet adatait, amiben minden vizsgálat egy megfigyelésnek minösül. Így a megfelelö irányú eredményt adó minden vizsgálat (még ha önmagában nem is szignifikáns statisztikailag) hozzájárul a jelenség erösségéhez és megbízhatóságához, nem pedig elvetendö, mint a megismétlés kudarca (Glass, McGraw és Smith, 1981; Rosenthal, 1984).

Ebböl a nézöpontból a Ganzfeld-kísérletek megbízható megismételhetöséget mutatnak: a 28 vizsgálatból 23 pozitív eredményre vezetett, aminek a valószínüsége a véletlen alapján kevesebb, mint egy az ezerhez.

Egy adott kísérlet megismétlési ereje azon is múlik, hogy mennyire erös a hatás, és hogy hány megfigyelést végeznek. Ha a hatás gyenge, a túl kevés kísérleti személyt vagy megfigyelést használó kísérletek nem mutatnak statisztikailag szignifikáns eredményt – még ha a hatás tényleg létezik is. Ha a Ganzfeld-hatás tényleg létezik, és a valódi találati arány 38 százalékos, akkor a 30 Ganzfeld-próbát tartalmazó kísérleteknek (átlagosan ennyi szerepelt a tárgyalt 28 kísérletben) mintegy a harmadától várhatunk el szignifikáns eredményt (Utts, 1986).

Röviden, nem várható el, hogy minden valóságos hatást akármely kutató akárhányszor megismételhessen. A megismételhetöség kérdése ennél bonyolultabb, és a metaanalízis értékes eszköznek bizonyulhat az ilyen problémák kezelésében.

ELÉGTELEN ELLENŐRZÉS. A parapszichológia másik fö bírálata azon alapszik, hogy sok, ha nem a legtöbb ilyen kísérletben nem elegendö az ellenörzés és a biztonsági intézkedések. Különösen végzetesek azok a hibás eljárások, amelyek lehetövé teszik, hogy a kísérleti személyek normális érzékleti úton szerezzék meg a közölt információt akár véletlenül, akár csalás útján. Ezt nevezik a szenzoros szivárgás problémájának. A céltárgyak randomizálásának (véletlenszerü kiválasztásának) elégtelen eljárása egy további probléma lehet.

A módszertani nehézségek minden tudományt veszélyeztethetnek, de a parapszichológia története megdöbbentöen sok olyan ígéretes eredménnyel van tele, amely az eljárások kritikai vizsgálata nyomán összeomlott (Akers, 1984). A parapszichológia elleni egyik gyakori vád, hogy az elözetes, kevéssé ellenörzött vizsgálatok pozitív eredményeket mutatnak, de amint jobb el­lenörzést és biztosítékokat vezetnek be, az eredmény eltünik.

Ha felfedeznek egy hibát egy már elvégzett kísérletben, nincs mód arra, hogy úgy érveljünk, a hiba nem járult hozzá a pozitív eredményhez. Az egyetlen orvosság a kísérlet megismétlése a hiba kiküszöbölésével. Több vizsgálat adatai alapján azonban a metaanalízis empirikusan is kiértékelheti a bírálat jogosságát, megnézve, hogy a rosszabban ellenörzött kísérletek pozitívabb eredményt szolgáltattak-e, mint a jobban ellenörzöttek. Ha korreláció van az eljárási hibák és a pozitív eredmények között, akkor az problémát jelent. A Ganz­feld-eredmények esetén a bíráló Hyman és a para­pszi­chológus Ho­nor­ton egyetértettek abban, hogy az elégtelen biztonsági intézkedések és a szenzoros szivárgás nem korreláltak a pozitív eredményekkel. Hyman azt állította viszont, hogy korrelációt talált a randomizálás hibái és a pozitív eredmények között, de Honorton elemzése és két további nem parapszichológus számításai vitatták ezt a következtetést (Harris és Rosenthal, 1988; Saunders, 1985). Emellett 11 újabb olyan vizsgálat, amelyekben az eredetiekben azonosított hibákat kiküszöbölték, az eredeti 28 vizsgálatnak megfelelö eredményre vezetett (Bem és Ho­norton, 1994).

A FIÓKPROBLÉMA. Tegyük fel, hogy 20 kutató egymástól függetlenül úgy dönt, hogy Ganzfeld-kísérletet végez. Még ha nincs is valódi Ganzfeld-hatás, elfogadható valószínüsége van annak, hogy legalább egy kutató statisztikailag szignifikáns eredményt kap pusztán a véletlen következtében. Ez a szerencsés kutató ezután publikálja az eredményét, de a másik 19-nek, akik közül egyik sem kapott pozitív eredményt, elmegy a kedve, az adatokat a fiókjába teszi, és más, ígéretesebb területek felé fordul. Ennek eredményeképp a tudományos közvélemény 1 sikeres kísérletröl értesül, de nincs tudomása a 19 fiókban rejtözködö vizsgálatról. Az ismert vizsgálatok adatbázisa így súlyosan a pozitív esetek irányába torzul, és a metaanalízis is hasonlóképp torzított következtetésekre vezet. Ezt nevezik fiókproblémának.

Ez a probléma különösen fogós, mivel a definíció szerint lehetetlen, hogy megtudjuk, hány ismeretlen vizsgálat adatai rejtözködnek fiókok mélyén. A para­pszi­cho­lógusok két módon védekeznek az ellen a vád ellen, hogy adataikat a fiókprobléma komolyan kompromit­tálja.

Elöször is rámutatnak, hogy folyóiratuk, a Journal of Parapsychology kifejezetten kéri és publikálja is a ne­gatív eredmények beszámolóit. Továbbá a para­pszi­cho­lógusok közössége elég kicsi, és a legtöbb kutató ismeri a világ különbözö laboratóriumaiban folyó kutatásokat. Amikor metaanalíziseket végeznek, a parapszicho­ló­gu­sok megkísérlik a negatív eredményeket is felderíteni gyüléseiken és személyes kapcsolataikon keresztül.

De a legföbb védekezésük statisztikai, és ismét a metaanalízis szolgáltatja a probléma empirikus megközelítését. Az ismert adatbázis átlagos statisztikai szig­nifikanciájának ismeretében kiszámolható, hogy hány eredmény nélküli vizsgálatnak kellene léteznie a fiókokban, hogy megsemmisítse a szignifikanciát. A Ganzfeld-kutatások esetén több mint 400 eredmény és beszámoló nélküli vizsgálatra (12 000 Ganzfeld-próbára) volna ahhoz szükség, hogy a vitatott 28 kísérlet eredményét semmissé tegye (Honorton, 1985). Nem meglepö, hogy abban egyetértés mutatkozik, hogy a Ganzfeld-kísérletek összesített eredménye nem magyarázható a fiókproblémával (Hyman és Honorton, 1986).

Vitájuk folytatása helyett Hyman és Honorton egy közös nyilatkozatot tettek közzé, amelyben kifejtik, miben értenek egyet, és miben nem, és egy sor javaslatot tettek a jövöben végrehajtandó Ganzfeld-vizsgálatokra (Hyman és Honorton, 1986). Vitájuk a tudományos kutatás vitatott területeinek értékelésében jó modellként szolgálhat.

ANEKDOTIKUS BIZONYÍTÉKOK

A közvéleményben a pszi bizonyítékai elsösorban személyes élményeken és anekdotákon alapulnak. Az ilyen bizonyítékok a tudomány számára értékelhetetlenek, mivel ugyanazoktól a problémáktól szenvednek (megismételhetetlenség, elégtelen ellenörzés, fiókprobléma), amelyek a kísérleti bizonyítékokat is veszélyeztetik.

A megismételhetöség komoly probléma, mivel a legtöbb ilyen adat egyszeri történést tartalmaz. Egy nö kijelenti, az az elöérzete, hogy ma nyerni fog a lottón, és tényleg nyer. Valaki megálmodja egy néhány nappal késöbbi valószínütlen esemény bekövetkeztét. Egy jós helyesen jelez elöre egy híres ember elleni merényletet. Ezek az esetek szubjektíven kihívóak, de nincs mód értékelésükre, mivel nem megismételhetök.

Az elégtelen ellenörzés problémája is döntö, mert az ilyen esetek váratlanul és ellentmondásos körülmények között jelentkeznek. Így nincs mód az olyan alternatív magyarázatok kizárására, mint a véletlen egybeesés, a hibás emlékezet és a tudatos csalás.

Végül a fiókprobléma is végzetes. Azt a lottónyertest, aki elöre bejelentette nyereményét, az újságok meginterjúvolják. De a sok ezer további emberröl, akinek hasonló elöérzete volt, de nem nyert, sohasem hallunk; a fiókban maradnak. Igaz, hogy nagyon kicsi volt a valószínüsége, hogy a nö nyerni fog. De az eset értékelésében nem annak a valószínüsége a döntö, hogy ö nyer, hanem annak, hogy valaki olyan nyer, aki elöre úgy gondolta, hogy nyerni fog. Ez a valószínüség sokkal magasabb. Ennek a nönek továbbá egy személyes fiókja is van az összes olyan múltbeli esettel, amikor hasonló elöérzete volt, aztán mégsem nyert.

Ugyanez a gondolatmenet alkalmazható a prekog­nitív álmok esetére is (amikor valakinek az álma egy néhány nappal késöbbi valószínütlen eseményt elölegez meg). Hajlamosak vagyunk megfeledkezni álmainkról mindaddig, amíg egy esemény bekövetkezte nem emlékeztet minket arra. Így nincs módunk meghatározni, milyen gyakran álmodtunk hasonló valószínütlen eseményeket, amelyek nem következtek be. Adatbázisunkba csak a pozitív példákat vesszük be, és észre se vesszük, hogy kihagyjuk a negatív eseteket.

A legnagyobb fiókjaik talán azoknak a jósoknak vannak, akik bulvárlapokban teszik közzé éves elörejelzéseiket. Senki sem emlékszik a téves jóslatokra, de mindenki emlékszik az esetleges találatokra. A valóságban a jósok szinte mindig tévednek (Frazier, 1987; Tyler, 1977).

A PSZIVEL KAPCSOLATOS KÉTELYEK

Ha van a pszi mellett néhány olyannyira meggyözö bizonyíték, miért nem vált az a tudomány elfogadott részévé? Miért vagyunk továbbra is szkeptikusak?

RENDKÍVÜLI ÁLLÍTÁSOK. A legtöbb tudós úgy véli, hogy a rendkívüli állítások rendkívül erös bizonyítékokat igényelnek. Azt a vizsgálatot, amely úgy találja, hogy a szorgalmasabban tanuló diákok jobb jegyeket kapnak, akkor is elfogadjuk, ha a vizsgálat súlyos hibákat követett el, mivel az adatok jól egyeznek azzal, amit a világról gondolunk. De az az állítás, hogy a Ganzfeld-vizsgálatokban részt vevö emberek telepatikusan kommunikálnak, szokatlanabb, megszegi a világról alkotott a priori vélekedéseinket. Ezért jogosan követelünk nagyobb mérési biztonságot a parapszichológusoktól, mivel az állításaik, ha igazak, világképünk radikális módosítását igénylik – amit nem teszünk meg könnyen. Ebben az értelemben a tudomány jogosan konzervatív. Sok nyitott szellemü nem pszichológust például meggyöznek a Ganzfeld-kísérletek, de érthetö, ha további bizonyítékokat kérnek és várnak, hogy elkötelezzék magukat a pszi létezése mellett.

A rendkívüliség fokozatos dolog. A telepátia kevésbé tünik legtöbbünk számára rendkívülinek, mint a prekogníció, mivel az információ láthatatlan térbeli terjedése már ismerös számunkra. Nem mindannyian értjük, hogyan kerül televíziókép a szobánkba, de tudjuk, hogy ettöl függetlenül ott van. Miért lenne a telepátia sokkal rejtélyesebb? A prekogníció viszont sokkal szokatlanabb, mert nem ismerünk olyan jelenséget, amelyben az információ idöben visszafelé folyik.

A PSZICHOLÓGUSOK SZKEPTICIZMUSA. A pszi­chológusok különösen szkeptikusak. A közvélemény-kutatások szerint a felnött amerikaiak mintegy fele hisz az ESP-ben, és ez az arány kétharmad az egyetemet végzettek körében. Egy több mint 1000 professzorra kiterjedö felmérés szerint 66 százalékuk vagy úgy véli, hogy az ESP bizonyított tény, vagy valószínünek tartja létezését. Ezek a nézetek többségben voltak a természettudományok (55 százalék), a pszichológián kívüli társadalomtudományok (66 százalék) és a bölcsészet, valamint a pedagógia (77 százalék) professzorainál. A pszichológusoknál a megfelelö arány 34 százalék (Wagner és Monnet, 1979).

A pszichológusok több okból is szkeptikusabbak másoknál. Elöször is a pszichológusok jobban ismerik azokat a pszichológián belüli múltbeli túlzó állításokat, amelyekröl kiderült, hogy hibás kísérleti eljáráson, téves következtetésen vagy akár csaláson alapultak. A parapszichológiai kutatások története során megdöbbentö számú olyan esetröl tudunk, amelyekröl kiderült, hogy csalások eredményei. Azok, akik figyelemmel kísérik a terület fejlödését, olyan gyakran találkozhattak (néha nagyon okos) sarlatánokkal, hogy jó okuk van arra, hogy szkeptikusak legyenek az új állításokkal szemben is (Gardner, 1981; Randi, 1982).

Másodszor, a pszichológusok tudják, hogy a pszichológiai eredmények népszerü magyarázatai gyakran túlzóak. Az emberi agy aszimmetriájának kutatása valóban figyelemre méltó eredményeket szolgáltatott (2. fejezet), de ezek a népszerü pszichológiakönyvek és tévémüsorok tömegét fialták mindenféle megalapozatlan állításokkal a „bal agyú” és „jobb agyú” emberekröl. A különbözö tudatállapotokkal (így a hipnózissal és a pszivel) foglalkozó müsorokkal naponta találkozhatunk a televízióban. Érdemes megemlíteni, hogy amikor az egyetemi professzorokat megkérték, mondják meg, honnan származnak az ESP-röl alkotott ismereteik, leggyakrabban az újságokat és hetilapokat említették.

Végül, a kognitív és szociálpszichológiai kutatások érzékennyé tették a pszichológusokat azokra a torzításokra és hiányosságokra, amelyek a mindennapi tapasztalatainkból levont következtetéseinkben szerepet játszanak (lásd 17. fejezet). Ez különösen a pszivel kapcsolatos anekdotikus beszámolókkal szemben teszi öket szkeptikussá, ahol (mint fent láthattuk) döntéseinket sokféle hiba fertözheti.

Ezek miatt tehát a pszichológusok pszivel szembeni szkepticizmusának nagy része jól megalapozott. De nem az egész. A Ganzfeld-eljárást alkalmazó kutatások kiállták az alapos vizsgálatot, és megfontolásra érdemesek.

Biológiai és pszichológiai megközelítések

A pszichológia fejlödése gyakran együtt halad elöre a neurobiológiai alapok megértésével. Ebben a fejezetben például az alvás és a pszichoaktív szerek tárgyalásán sokat lendített elöre a megfelelö biológiai folyamatok ismerete. Ezzel szemben a parapszichológia, a me­ditáció és a hipnózis tárgyalásakor alig hivatkoztunk biológiai mechanizmusokra, ami arra utal, hogy ezeknek a jelenségeknek a megértése még gyerekcipöben jár.

A fejezet elején álló, tudatról szóló szakasz ugyancsak nem említette a lehetséges biológiai vonatkozásokat. Persze a tudat az egyik legkevésbé megfogható pszichológiai jelenség. Kevés egyetértés mutatkozik abban, hogyan vizsgálható a tudat, nem is beszélve arról, hogy hogyan definiálható. Mindazonáltal az elmúlt években a tudatról spekulációk özöne bukkant fel, melyek közül nem egy idegélettani szinten fogalmazódott meg. Ezek a spekulációk mind ez idáig kevés valódi elörelépést jelentettek a tudat megértése felé, de azért érdemes öket megemlíteni. Két nézetet ismertetünk itt röviden, melyek a tudatról elöterjesztett spekulációk széles skálájának két ellentétes végét képviselik.

Az egyik végleten azok a tudósok vannak, akik a materializmus filozófiai fogalmához való vonzódásukban osztoznak. Eszerint az agy és annak egymással kölcsönhatásban álló idegsejtjei idézik elö valamiképpen a tudatos élményt. Ennek az álláspontnak az egyik kitünö képviselöje Francis Crick, e század egyik legkiválóbb tudósa, aki a DNS szerkezetének felfedezéséért 1962-ben Nobel-díjban részesült. Az utóbbi években a pszichológia és az idegtudomány területén kutatott, ahol célja bevallottan az, hogy tudományos magyarázatot szolgáltasson a tudatról (Crick, 1994).

Crick úgy véli, hogy a tudat a tudatossággal egyenértékü, és hogy a tudatosság minden formája – vonatkozzék az a külvilág tárgyaira vagy elvont belsö képzetekre – ugyanarra a mechanizmusra alapozódik, amely a figyelem és a rövid távú emlékezet (lásd 8. fejezet) folyamatait egyesíti magában. Cricknek specifikus javaslatai is vannak arra, hogy az agykéreg mely területei vesznek részt a rövid távú emlékezetben, és hogy az agy figyelmi folyamatai hogyan összpontosíthatnak az érzéke­lö­rendszereinket elárasztó információtömeg kis töredékére. Ezeknek az idegsejteknek a kitartó aktivitása alkotja a rövid távú emlékezet alapját, és ez az idegi aktivitás jelenti a tudatot. Ezeket a gondolatokat Crick 1994-ben megjelent könyvében (The Astonishing Hy­pothesis) fejtette ki, ahol úgy érvelt, hogy amint megértjük a rövid távú emlékezetet megalapozó idegi mechanizmusokat, megoldottuk az emberi tudat természetének rejtélyét is.

A másik végleten azok állnak, akik szerint a tudat nem magyarázható meg tudományos fogalmakkal – se biológiaiakkal, se pszichológiaiakkal. Ezt az álláspontot szemlélteti Colin McGinn 1991-ben megjelent könyve (The Problem of Consciousness). McGinn szerint az emberi agy is az evolúció terméke, ezért korlátozott, hogy mit észlelhet és mit képes megérteni. Mint ahogyan egy pávián vagy egy csimpánz sem tud bonyolult tudományos fogalmakat felfogni – hogy például a Föld kering a Nap körül, és nem fordítva –, elölünk, emberek elöl is el van zárva annak megértése, hogy miért és hogyan keletkeznek a világról alkotott szubjektív tapasztalataink. McGinn szerint a tudat mindörökre az emberi megismerés határain kívül marad.

Crick és McGinn spekulációi csak két példát jelentenek az elmúlt években felbukkant elméletek közül, amilyeneket nemcsak pszichológusok és idegtudósok, de fizikusok, számítástechnikai szakemberek, filozófusok és matematikusok is alkotnak. Ezek a fejlemények annyira újak, hogy sok pszichológia-tankönyv nem hivatkozik ezekre a munkákra, söt néhányukban a „tudat” kifejezés még a tárgymutatóból is hiányzik. De ettöl még a tudat kérdése a pszichológia központi témája marad, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Összefoglalás

1. Az ember észleletei, gondolatai és érzései egy adott pillanatban alkotják tudatát. Módosult tudatállapotról akkor beszélhetünk, amikor úgy tünik, hogy a mentális müködés megváltozik vagy eltér a szokásosan átélt élményektöl. Bizonyos módosult tudatállapotokat, például alvást és álmot mindannyian átélünk, mások azonban sajátos helyzetek, például meditáció, hipnózis vagy drogfogyasztás következményei.

2. A tudat fö funkciói a) önmagunk és környezetünk folyamatos követése, amely révén tudatosítani tudjuk, hogy mi történik testünkben és környezetünkben; b) cselekedeteink kontrollja annak érdekében, hogy azokat összhangba tudjuk hozni a környezet eseményeivel. Nem minden tudatunkat befolyásoló esemény áll egyszersmind tudatunk középpontjában is. A személyes életünk eseményeire vonatkozó emlékeink és az életünk során megszerzett tudásunk hozzáférhetö, de tudatunkban aktuálisan benne nem lévö részét tudatelöttes emlékeknek nevezzük. Azok az események, amelyek befolyásolják cselekedeteinket, de nem tudjuk öket tudatunkba idézni, tudattalanul befolyásolnak bennünket.

3. A pszichoanalitikus elmélet szerint bizonyos fájdalmas emlékek és impulzusok azért nem hozzáférhetöek a tudat számára, mert az elfojtás révén a tudattalanba kerültek. A tudattalan gondolatok és impulzusok befolyásolni tudják viselkedésünket, még ha tudatunkat kerülö úton érik is el, azaz az álmokon, az irracionális viselkedésen és az elszólásokon keresztül.

4. A megosztott tudat fogalma azt feltételezi, hogy a gondolatok és emlékek alkalmasint disszociálódhatnak, azaz mintegy lehasadhatnak a tudatról anélkül, hogy elfojtás révén a tudattalanba kerülnének. Ennek szélsöséges példája a disszociatív identitás, amelynél két vagy több jól fejlett személyiség váltakozik egyetlen személyben.

5. Az alvás, a mindenki által átélt módosult tudatállapot azért tarthat számot az érdeklödésre, mert a benne elöforduló jelenségek és az alvásmélység szintjei ritmikus változásokat mutatnak. Ez a ritmus elektro­ence­fa­logram (EEG) segítségével tanulmányozható. A ko­ponyafelszínröl elvezethetö feszültséghullámok elemzésével az alvás négy szakasza (mélysége) azonosítható, és egy ötödik, amelyet gyors szemmozgások (REM) jellemeznek. Az éjszaka során ezek az állapotok váltakoznak. Álmok gyakrabban fordulnak elö a REM-, mint a nem REM- (NREM-) alvás során.

6. A legnagyobb hatású álomelmélet Freud (1900) nevéhez füzödik. Az álmokhoz pszichológiai okokat kapcsol, és különbséget tesz az álmok manifeszt és latens tartalma között. Ugyanakkor amellett érvel, hogy álmaink nem mások, mint álruhába öltöztetett vágyaink. Újabb elméletek szerint a REM-alvás az emléknyomok elraktározásában játszik szerepet, és abban, hogy felkészítse az agyat a következö napi információk befogadására.

7. Tudatunk és hangulataink módosítására régóta használunk pszichoaktív szereket. Idesorolhatók a dep­resszánsok, például az alkohol és az altatók; az opiátok, például a heroin és a morfium; a stimulánsok, például az amfetamin és a kokain; a hallucinogének, például az LSD és a PCP; valamint a cannabis, amelyböl a marihuá­na és a hasis készül.

8. E szerek rendszeres használata kábítószer-függöséget eredményezhet, amelyet a fokozott tolerancia, az elvonási tünetek és a kényszeres használat jellemez. Visszaél a droggal az, aki ugyan nem érte el a függöség szintjét, de drogot fogyaszt annak ellenére, hogy a drogfogyasztás súlyos következményeinek tudatában van.

9. A meditáció a tudat megváltoztatására törö eröfeszítések ama fajtája, amely szigorú rituálét vagy gyakorlatot követ, például a jóga vagy a zen. Ennek eredménye valamiféle „misztikus” állapot, amelyet teljes ellazulás és a külvilágtól való elszakadás jellemez. A kon­centrációt és a relaxációt kombináló egyszerü gyakorlatok hozzásegíthetik a kezdöt, hogy átélhesse a meditatív állapotokat.

10. A hipnózis olyan reaktív állapot, amelyben a figyelem a hipnotizörre és annak szuggesztióira irányul. Egyesek könnyebben hipnotizálhatók, mint mások, bár mindenki mutat némi fogékonyságot. Az önhipnózist azok sajátíthatják el, akik a mások által indukált hipnózisra is fogékonyak. A jellemzö hipnózisválaszok közé sorolható a fokozott vagy csökkent mozgáskontroll, a poszthipnotikus amnézia révén torzult memória, az életkori regresszió, valamint a pozitív és negatív hallucináció. A hipnózissal elérhetö fájdalomcsökkentés, mint a negatív hallucinációk egyik fajtája, jótékonyan alkalmazható az égési sebek gyógyításakor, a szülészeti osztályokon, a fogászaton és a sebészeten.

11. Jelentös vita folyik a psziröl, vagyis arról, hogy az emberek szerezhetnek-e érzékszerveik közremüködése nélkül információkat a világról, és hogy befolyásolhatják-e a fizikai eseményeket pusztán mentális eszközökkel. A pszi-jelenségek közé tartozik az extraszenzoros percepció (ESP) sokféle formája (telepátia, clair­voyance, pre­kogníció) és a pszichokinézis, a tárgyak lélek általi mozgatása.

12. Számos jól ellenörzött vizsgálatot végeztek az ESP telepátiás formájának tanulmányozása céljából (Ganz­feld-kísérletek). Ezeket a kísérleteket sok bírálat érte (megismételhetöség, elégtelen ellenörzés, fiókprobléma). Az eredmények körültekintö elemzése azonban nem zárja ki egy valódi ESP-hatás létét. Mindazonáltal a legtöbb pszichológus szkeptikus az ESP-vel és a pszivel kapcsolatban, részben azért, mert az ilyen rendkívüli állításokról a múltban sok esetben kiderült, hogy hibás kísérleti eljáráson, téves következtetésen vagy egyszerüen csaláson alapultak.

További olvasmányok

Buda, 1981

Freud, 1977, 1985, 1986

Goldschmidt és Halász, 1983

Halász, 1982

Mészáros, 1984

Vassy, 1989

* Az elszólást a „sad” és a „glad” szavak hangalakjának hasonlósága teszi lehetövé, de az elszólás valódi oka nem e formai jegyben keresendö. – A ford.

6.1. TÁBLÁZAT

Tanácsok a jó alváshoz. Jelentös egyetértés tapasztalható a kutatók és klinikusok között abban, hogy hogyan kerülhetök el az alvási zavarok. Ezeket a tanácsokat foglalja össze a táblázat. Ezek némelyike tényleges kutatáson alapul, más része a szakértök véleményét tükrözi (Pion, 1991 nyomán)

SZABÁLYOS ALVÁSI REND. Jelöljünk ki állandó lefekvési és felkelési idöpontokat. Minden este ugyanarra az idöpontra állítsuk be az ébresztöórát, és reggel keljünk fel, bármilyen keveset is aludtunk. Nappali alvásainkban is legyünk következetesek. Vagy minden délután aludjunk, vagy sohasem. Ha csak alkalmanként szundítunk egyet, valószínüleg nem fogunk éjszaka is jól aludni. A hétvégi késön kelés is felboríthatja az alvási ritmust.

ALKOHOL ÉS KOFFEIN. Az erös alkohol lefekvés elött valószínüleg segít ugyan az elalvásban, de megzavarja az alvási ciklust, és reggel korai ébredéshez vezet. Lehetöleg elalvás elött jó néhány órával már ne igyunk koffeintartalmú italokat, kávét és Coca-Colát. Ha mindenáron innunk kell, igyunk tejet. Alátámasztható az a néphit, amely szerint egy pohár meleg tej lefekvéskor elösegíti az alvást.

LEFEKVÉS ELŐTTI ÉTKEZÉS. Ne együnk nehéz ételeket lefekvés elött, mert az emésztörendszernek többórás munkára lesz szüksége. Ha feltétlenül enni kell lefekvés elött, akkor csak könnyü ételeket válasszunk.

TESTGYAKORLÁS. A rendszeres testedzés jó hatással van az alvásra, de ne végezzünk megeröltetö gyakorlatokat lefekvés elött.

ALTATÓK. Legyünk óvatosak az altatószerekkel. Mindegyikre az jellemzö, hogy megzavarja az alvásciklust, és hosszan tartó használata álmatlansághoz vezet. Egy rosszul átaludt éjszaka nem valószínü, hogy befolyásolja a másnapi teljesítményt, viszont a gyógyszer okozta másnaposság minden bizonnyal.

RELAXÁCIÓ. Próbáljuk meg elkerülni a stresszkeltö gondolatokat lefekvés elött, és olyan tevékenységeket folytassunk, amelyek a relaxációt elösegítik. Ragaszkodjunk mindennapos, lefekvés elötti szertartásainkhoz, például a meleg fürdöhöz vagy a néhány perces zenehallgatáshoz. Olyan szobahömérsékletet válasszunk, amelyet kellemesnek találunk, és ezt egész éjszakára állandósítsuk.

HA SEMMI SEM SIKERÜL. Ha már ágyban vagyunk és nem tudunk elaludni, ne keljünk fel. Maradjunk az ágyban, és próbáljunk meg relaxálni. Ha ez nem sikerül, és feszültté válunk, akkor keljünk fel egy rövid idöre, és tegyünk valamit, ami megnyugtat és csökkenti szorongásunkat. A fekvötámasz és hasonló testgyakorlatok annak érdekében, hogy elfáradjunk, nem tartoznak a jó ötletek közé.

6.2. TÁBLÁZAT

Pszichoaktív szerek, amelyek gyakran függöséget alakítanak ki. A pszicho­ak­tív szerek egyes osztályaiból csak néhány példát közlünk

DEPRESSZÁNSOK

Alkohol

Barbiturátok

Nyugtatók

Inhalátumok (pl. ragasztók)

OPIÁTOK

Ópium és származékai

Metadon

STIMULÁNSOK

Amfetaminok

Kokain

Nikotin

Koffein

HALLUCINOGÉNEK

LSD

Meszkalin

Pszilocibin

PCP

CANNABIS-SZÁRMAZÉKOK

Marihuána

Hasis

Vitatott kérdések

Az emléknyomok konszolidációja a REM-alvás folyamán

Azt a folyamatot, amelynek segítségével a beérkezö információkat a késöbbi felidézés végett az emlékezetünkben elraktározzuk, konszolidációnak nevezik. Régi feltételezés, hogy a REM-alvás elösegíti az emléknyomok konszolidációját. Számos kutatás mutatja, hogy a REM-alvástól megfosztott patkányok teljesítménye jelentösen romlik az elözö napon tanult feladatokban. Amikor viszont intenzív tréningben részesülnek egy bonyolult útvesztöfeladatban, REM-alvással töltött idejük jelentösen megemelkedik. A hasonló hatások emberen történö kimutatására tervezett kutatások azonban egészen a legutóbbi idökig sikertelenek vagy kétes eredményüek voltak (Dujar­din, Guerrien és Leconte, 1990; Horne és McGrath, 1984). Karni és munkatársai (1994) új típusú tanulási feladata azonban áttörést jelentett. A kísérleti személynek az a dolga, hogy az egyes próbákban a periferiális látóterében rövid idöre felvillantott egyenes szakasz irányát (szögét) azonosítsa. Ez egy rendkívül nehéz feladat, minthogy a villanás nagyon rövid, de mindennapi (sok-sok próbát tartalmazó) gyakorlással az emberek végül is jártasságot szerezhetnek benne. A tanulási görbe azonban igen jellegzetes: az egyes gyakorlási idöszakokon belül a személyek kevés elörehaladást mutatnak, de amikor másnap újrakezdik, teljesítményük világosan jobb annál, mint ahol elözö nap befejezték. Vagyis, noha a teljesítmény fokozatosan javul a többnapos gyakorlás folyamán, a javulás nem látható egy-egy napon belül, csak az egyik napról a másikra. Ezért ez a feladat ideá­lis annak meghatározásához, hogy vajon a konszolidáció az alvás egy specifikus szakaszához köthetö-e.

A kísérleti személyek a feladatot este gyakorolták, mielött a laboratóriumban nyugovóra tértek. Egyes kísérleti személyeket egy elektromos csengö mindannyiszor felébresztett, amikor az EEG-jük szerint a REM-alvás szakaszába jutottak. Más kísérleti személyek alvását ugyanennyiszer szakították meg, de NREM- (lassú hullámú) szakaszban. Másnap ismét teszteltek minden kísérleti személyt. A REM-alvástól megfosztott személyek semmilyen javulást nem mutattak; teljesítményük az elözö estivel egyezett meg. Ezzel szemben a lassú hullámú alvás közben felébresztett személyek teljesítménye az éjszaka folyamán jelentös mértékben javult.

Ez a kutatás, az elözöekkel együtt, azt az elképzelést támogatja, hogy a REM-alvás fontos szerepet játszik az emléknyomok konszolidációjában. Sok mindent nem tudunk még azonban az ebben részt vevö specifikus mechanizmusokról és arról, hogy a REM-alvás magában vagy más alvásszakaszokkal együtt képezi-e a döntö tényezöt (Wilson és McNaughton, 1994; Winson, 1990). A REM-alvás valószínüleg nem szükségszerü elöfeltétele a konszolidációnak, de nagyban serkentheti annak folyamatát. És a szerepe fontosabb lehet bonyolult készségek és emlékek, mint egyszerü tanulási feladatok elsajátításában. Az emléknyomok konszolidációja kétségtelenül az új információk és a régi emlékek ötvözését követeli meg, ami megmagyarázhatja, hogy miért olyan gyakori, hogy álmaink aktuális nehézségeink és régebbi élményeink keverékéböl állnak össze (Ramachandran, 1995).

***

A rejtett megfigyelö a hipnózisban

A rejtett megfigyelö fogalma Hilgard (1977) azon megfigyeléséböl ered, hogy sok hipnotizált személy esetén a lélek tudatosságon kívüli része mintegy kívülröl és egészében szemléli a hipnózisban lévö személy élményeit. Felfedezése a következöképpen írható le:

A kettös gondolatáramlás hilgardi felfedezésének körülményei meglehetösen drámaiak. Tantermi hipnózisdemonstráció során egy olyan személlyel dolgozott, aki történetesen vak volt. Hilgard süketséget indukált páciensénél, és azt mondta neki, hogy akkor fog újra hallani, ha valaki a vállára teszi a kezét. A vizsgálati személy kikapcsolódott a körülötte történtekböl, unatkozni kezdett, és egészen más dolgokra kezdett gondolni. Hilgard azt demonstrálta, hogy a vizsgálati személy mennyire érzéketlenné vált a zajokra és a beszédre, de felmerült a kérdés, hogy valóban olyan érzéketlen volt-e, mint ahogyan az az elsö pillantásra látszott. Hilgard halkan aziránt tudakozódott, hogy – noha hipnotikusan süketséget indukált – vajon maradt-e olyan „lelki tartománya”, amely képes a hallásra, s ha igen, utasításra felemelné-e a mutatóujját. Mindenki meglepetésére – beleértve a hipnotizált személyt is – a mutatóujj megemelkedett.

Ezen a ponton a személy szerette volna tudni, hogy mi történt. Hilgard ekkor a vállára tette a kezét, ezzel jelezve, hogy immár hallhat, és azt ígérte, hogy késöbb elmagyarázza a dolgot, de közben azt is megkérdezte, hogy mire emlékezik a hipnózis idöszakából. A személy azt idézte fel, hogy minden elcsendesedett, unatkozni kezdett, és statisztikai problémákon kezdett gondolkodni. Aztán azt érezte, hogy mutatóujja megemelkedett, és szerette volna tudni, hogy miért.

Hilgard ezután beszámolót kért „attól a tartománytól is, amely hallott, és képes volt utasításra megemelni az ujjat” abban a szakaszban, amikor a hipnotizált személy még a saját hangját sem hallotta. Kiderült, hogy a személy tudatának ez a második tartománya mindent hallott, ami idöközben történt, és képes volt e történésekröl beszámolni is. Hilgard talált egy metaforát is e különleges tanúra – „a rejtett megfigyelö”. (Hebb, 1982, 53. o.)

A rejtett megfigyelö metaforája ily módon a lélek azon részére utal, amely a történéseket követi, beleértve azokat az eseményeket is, amelyek észlelésének a hipnotizált személy nincsen tudatában.

A rejtett megfigyelö jelenlétét több kísérletben igazolták (Kihlstrom, 1985; Zamansky és Bartis, 1985). Fájdalomcsillapítási vizsgálatokban a személyek – automatikusan írva vagy beszélve – el tudják mondani, hogyan érzik a fájdalmat, miközben tudatos rendszerük felfogja a hipnotizör fájdalomcsillapításra vonatkozó utasításait, és válaszol is rájuk. Más, ugyancsak automatikus írást alkalmazó vizsgálatokban a hipnotizált személyek olyan üzeneteket írtak le, amelyeknek egyáltalán nem voltak tudatában, mert figyelmüket egy másik feladatra irányították – például fennhangon olvastak, vagy kartonokon mutatott színeket neveztek meg (Knox, Crutchfield és Hilgard, 1975). Hilgard és munkatársai összehasonlították ezeket a jelenségeket azokkal a mindennapi tapasztalatokkal, amelyek során a figyelmet két feladat között kell megosztani, például egy idöben autót vezetni és társalogni, vagy beszédet tartani és ugyanakkor értékelni a saját elöadói teljesítményt.

A rejtett megfigyelö kísérleteit, noha számos laboratóriumban sikerült megismételni öket, számos módszertani bírálat érte. A szkeptikusok úgy érveltek, hogy az eredményeket egyfajta burkolt megfelelésigény idézi elö (lásd például Spanos 1986; Spanos és Hewitt, 1980). A megfelelésigény szerepének meghatározására végzett gondos vizsgálatokban a kutatók kimutatták, hogy meg lehet különböztetni a valóban hipnózisból eredö válaszokat a megfelelésigényböl származóktól. Bizonyítottan gyengén hipnotizálható személyeket arra kértek, hogy tegyenek úgy, mintha hipnózisban lennének, míg a jól hipnotizálható személyek természetesen viselkedtek a hipnóziskísérletben. A beavatatlan kísérletvezetö nem tudta, hogy ki melyik csoportba tartozik. A szimulánsok az elvárásoknak megfelelöen alkalmazkodtak a helyzet követelményeihez, viszont szubjektív élménybeszámolóik jelentösen eltértek a ténylegesen hipnotizált személyek beszámolóitól (Hilgard és munkatársai, 1978; Zamansky és Bartis, 1985).

Ugyancsak megoldatlan probléma, hogy a jól hipnotizálható személyek jó része miért nem fér hozzá a rejtett megfigyelöhöz. A két csoport között a következö eltérést találták. A rejtett megfigyelövel nem rendelkezö csoport sokkal jobban alkalmazkodott az életkor-regresszióra utaló szuggesztiókhoz – vagy­is arról számoltak be, hogy úgy érzik magukat, mintha ismét gyerekek lennének –, míg a rejtett megfigyelövel bíró személyek változatlanul tudatuk kettösségéröl beszéltek. Az életkori regresszió alatt egyidejüleg látták magukat felnött megfigyelönek és gyereknek. Az aktív résztvevö és a megfigyelö szerepe közötti különbségtétel spontán jön létre, nem a hipnotizör sugallatára (Lau­rence, 1980).

Mindezek azonban meglehetösen bonyolult dolgok, nem egykönnyen magyarázhatók, de el sem vethetök egy mozdulattal. Ugyanakkor nemcsak a hipnózisra vonatkozóan, de a tudatról alkotott felfogásunk szempontjából is rendkívüli jelentöséggel bírnak. A témát részletesebben tárgyalja Hilgard (1985) és Farthing (1992).

Találat: 1346