Az apolaslélektan targya, feladata

Az ápoláslélektan tárgya, feladata

Az ápoláslélektan az ápolás során megnyilvánuló pszichológiai törvényszerüségeket és sajátosságokat foglalja össze. Tárgya: Az ápolási folyamat pszichológiai oldalának a tanulmányozása. Célja: Az ápolás gyakorlatának segítése a feltárt ismeretek és tapasztalatok felhasználásával.

Az ápoláslélektan az orvos és a növér számára szóló közös diszciplína, amelynek lényege a bánásmód a pácienssel, középp 535g68f ontjában a páciens személyiségének megértése és a vele kialakult kapcsolat áll. Tehát a legfontosabb cél a páciens megértése.

Az ápoláslélektan viszonylag késöi megszületésében kétségkívül szerepet játszott az emberismeret tudománynak lassú kialakulása, de hátráltatták az ápolásról vallott kedvezötlen nézetek, felfogások is. Az ápolás valódi tartalmának felismerése, jelentöségének tudatosulása rendkívül lényeges elöfeltétele volt az ápoláslélektan megjelenésének.

Hazai viszonylatban Hárdi István orvos indította útjára (1959), és az általa megalkotott elnevezéssel (1975) épül be egyre szilárdabban a pszichológia rendszerébe.

Az ápoláslélektan a betegség menetének megfelelöen feldolgozza azt, segíti a kórfolyamat által okozott problémák, nehézségek megoldását és a beteget elöreviszi a gyógyulás útján. A meghatározás értelmében az ápoláslélektan nagyrészt alkalmazott tan, amely nagy anyagot vesz át a szomszédos területekböI az orvosi pszichológiából, a pszichiátriából, söt a pszichoterápiás tapasztalatokból is. Természetesen sok minden egyszerüen átvihetö. Ugyanakkor sok ismeret nyer új megvilágítást az ápolás-lélektani szemlélet fényében. Például ismerjük a láz pszichés hatását (szorongás, nyugtalanság), szélsöséges esetben a lázas delíriumot. Ugyancsak mindennapos a pszichés eredetü höemelkedés. Mindez új összefüggésekre világíthat rá, például a napi hömérözésnél a növér sorozatos megfigyeléseinek tükrében vagy a lázas beteggel való bánásmód fordulataiban. Az ápoláslélektanban a szomato-pszichológiai megfigyeléseknek igen nagy jelentöséget tulajdonítanak. A testi betegségek - legyen az a kis meghüléstöl kezdve súlyosabb akut megbetegedés - nem csupán "objektív", "külsö" valóságot jelentenek Ennek közvetlen pszichés hatása, tanulmányozása tárgyunk szempontjából alapvetö. A legtöbbször akut - reverzíbilis - pszichés jelenségek a betegség megszünésével együtt elmúlnak. Rendszerint arányosak a testi megterheléssel. Az ilyen szomato-pszichológiai reakciókat s az azokhoz való hozzáállást jól kell ismernünk. A szorongással például a pszichológia, a pszichiátria és a pszichoterápia is behatóan foglalkozik. Új feladatokat jelent azonban a mindennapi gyógyító helyzetben bekövetkezö szorongás - például vizsgálatokon, kezelések közben- s az ezzel kapcsolatos magatartásmód.

Az intenzív részlegekben a legmodernebb technikai felszerelés sem pótolja az orvos és a növér személyes munkáját, a beteggel tartott kapcsolatot. E nélkül a beteg sorsa az elmagányosodás. A növérek sokszor úgy érzik, hogy ha rutinszerüen, pontosan elvégzik a tennivalókat, ápolási feladatuk véget ért. Ma már tudjuk, hogy ez nem elegendö. A beteg személyiségének és a vele való foglalkozásnak központi szerepe mindnyájunkat kötelez, beleértve a növért is.

A beteg megértéséhez az elsö lépés a kórtörténet. A beteg elmondja, hogy mi a baja, hogy miért kér segítséget. Az anamnézisben már gyakran megjelenik a személyes élettörténés, életkörülmények is, söt ma már sok helyen ezt külön igénylik is. Így tehát betekintést nyerünk a beteg személyiségébe. A tartalmi tényezök mellett a beszéd formai elemei, a hanglejtés és a hangszín, a stílus, az arcjáték és a gesztus ezerféle módon adnak hírt a beteg egyéniségéröl, a bajával kapcsolatos érzésekröl, élményekröl. A mindennapi kórházi életböl ismert, hogy a beteggel a viziten váltott néhány szó, arcának, testtartásának, viselkedésének megfigyelése stb.. a gyakorlott belgyógyásznak, pszichiáternek szinte másodpercek alatt rengeteget mond a beteg aktuális állapotáról, javulásáról, romlásáról vagy változatlanságról. Mindezek a tudományos és a hétköznapi emberismeretnek egyaránt eszközei, nekünk azonban elsösorban olyan megértésre és megismerésre van szükségünk, amely az ember élményvilágának és magatartásának betegséggel kapcsolatos metszöpontjain alapul. Ezeket az összefüggéseket a mindennapi munka során egymás mellé sorakozó megfigyelések hosszú sora mélyíti el és bövíti ki. A beteg kórházi vagy járóbetegrendelöi ismételt megnyilvánulásai, hosszabb ideig észlelt viselkedése több adatot és a mélyebb kapcsolat révén közvetlenebb megnyilvánulásokat, több kifejezödést nyújtanak számunkra.