online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia Pszichiátria Pszichológia Szociológia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

A pszichológia természete

pszichológia

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
TERÁPIÁS MÓDSZEREK
ALAPVETŐ MOTÍVUMOK
AUTIZMUS
Témakör: Ellentét-parok az emberi gondolkodasban és a kultúraban. A „két-tényezös” gondolkodas felületessége, az ellentétek dialektikus kölcsönhatasa.
Csak óvatosan! - az aurad megmutatja igazi lényedet
SZEMÉLYISÉG
A HIPERAKTIVITÁS KEZELÉSE
abra: A vallvonogatas gesztusa
TANULÁS ÉS KONDICIONÁLÁS
A pszichológia természete
 
 

A pszichológia természete

Manapság senki sem engedheti meg magának, hogy ne ismerje a pszichológiát; életünknek szinte minden területét érinti. Például: Hogyan befolyásolja gyermeknevelési módszereinket az, hogy hogyan neveltek minket? Mi a legjobb módszer, hogy megszabaduljunk a kábítószer-függöségtöl? Képes lehet-e egy férfi ugyanúgy gondoskodni egy csecsemöröl, mint egy nö? Fel tudjuk-e jobban idézni gyermekkori emlékeinket hipnózisban? Hogyan kell egy atomerömü berendezéseit úgy megtervezni, hogy a minimálisra csökkentsük az emberi hiba lehetöségét? Miképp befolyásolja a hosszan tartó stressz immunrendszerünket? Mennyire hatékony a pszichoterápia a depresszió kezelésében? Fokozható-e a tanulás hatékonysága olyan szerekkel, amelyek serkentik az idegi átvitelt? A pszichológusok efféle és sok más egyéb kérdés megoldásán dolgoznak.

A pszichológia a törvényeken és a politikán keresztül is hatással van életünkre. A diszkrimináció, a halálbüntetés, a pornográfia, a szexuális viselkedés vagy azok a körülmények, amelyek között az egyének felelössé tehetök cselekedeteikért, mind olyan kérdések, amelyekre hatást gyakorolnak a pszichológiai elméletek és kutatások. Például a szexuális devianciákra vonatkozó törvények erösen megváltoztak az elmúlt negyvenöt évben, miután a kutatások kimutatták, hogy sok, elözöleg szexuális perverziónak tartott cselekedet „normálisnak” tekinthetö abban az értelemben, hogy a legtöbb ember gyakorolja azokat. Vagy tekintsük a televíziós eröszak gyerekekre gyakorolt hatását. Csak azóta indultak mozgalmak a müsorszerkezet olyan módosításáért, hogy az eröszak mennyiségét csökkentsék fömüsoridöben, amióta bebizonyosodott az ilyen müsorok káros hatása.

Mivel a pszichológia életünk oly sok területére hatással van, fontos – talán még azoknak is, akik nem választják szakterületükké –, hogy alapvetö tényeit és kutatási módszereit megismerjük. A pszichológia alapfokú tanulmányozása jobban érthetövé teszi, miért úgy viselkednek az emberek, ahogy azt tapasztaljuk, és betekintést nyújt saját attitüdjeink és reakcióink világába is. Abban is segíthet, hogy mérlegelni tudjunk sok, a pszichológia nevében megfogalmazott állítást. Mindenki látott már ezekhez hasonló újságcímeket:

• Új pszichoterápiás eljárás, amely elösegíti az elfojtott emlékek felidézését.

• A szorongás kontrollálása az agyhullámok szabályozásával.

• Bizonyítékot találtak a telepátia létezésére.

• A hipnózis hatékony fájdalomcsökkentö.

• A családméret és az érzelmi stabilitás szoros összefüggésben vannak.

• A homoszexualitás a szülöi attitüdök következménye.

• A transzcendentális meditáció serkenti a prob­lé­ma­­meg­oldást.

• A többszörös személyiség a sanyarú gyerekkor következménye.

Kétféle tudás szükségeltetik az ilyen állítások igazságának megítéléséhez. Egyrészt ismerni kell, mik azok a pszichológiai tények, amelyek megalapozottnak számítanak, hogy felmérhessük, az állítás azokkal összeegyeztethetö-e. Ha nem így van, indokolt az óvatosság. Másrészt azt is tudnunk kell, miféle bizonyítékok szükségesek ahhoz, hogy hitelt adhassunk egy új felfedezésröl szóló hírnek, hogy megítélhessük, hogy az a mellett szóló érvek megfelelnek-e a tudományos bizonyítás elfogadott normáinak. Ha nem felelnek meg, ismét jogosan lehetünk szkeptikusak. Ez a könyv megkísérli mindkétfajta tudásba bevezetni az olvasót. Egyrészt áttekinti a pszichológiai tudás jelen állapotát – azaz megpróbálja bemutatni a kutatások legfontosabb eredményeit, hogy megalapozott tényekre támaszkodhassunk. Másrészt megvizsgálja magának a kutatásnak a természetét is – azaz azt, hogy miképp tervezik meg a pszichológusok kutatási programjaikat, hogy azok kellöen megbízható adatokat szolgáltassanak hipotéziseik mellett vagy ellen. Ebböl megismerhetjük, milyenfajta adatok szükségesek egy új állítás megalapozásához.

Ebben a fejezetben elöször megvizsgáljuk, milyen témákkal foglalkozik a pszichológia. Azután áttekintjük azokat a nézöpontokat, amelyekböl a pszichológusok ezeket a témákat megközelítik. Utána leírjuk a pszichológiai vizsgálódásokban használt kutatási módszereket, majd a különbözö pszichológiai szakterületekkel foglalkozunk. Végül egy rövid áttekintést nyújtunk a könyv további részeiröl.

A pszichológia témái

A pszichológiát úgy határozhatjuk meg, mint a viselkedés és a mentális folyamatok tudományos tanulmányozását. Ez a meghatározás a témák megdöbbentöen nagy változatosságát takarja. E választék jobb megragadása kedvéért röviden leírunk öt olyan jellemzö problémát, amelyet pszichológusok vizsgálnak. (E problémákat a könyv megfelelö fejezeteiben részletesebben is megvitatjuk.)

AGYSÉRÜLÉS ÉS ARCFELISMERÉS. Az talán nem meglepö, hogy ha az embereket agysérülés éri, viselkedésük is károsodik. Ami viszont meglepö lehet, az az, hogy néha, amikor a sérülés az agynak csak egy kis területére korlátozódik, a személy csak egy bizonyos képességét veszíti el, de egyébként teljesen egészségesnek tünik. Ennek megdöbbentö példáit nyújtják azok az emberek, akik agyuk jobb oldala egy bizonyos területének sérülése következtében nem képesek ismeröseik arcát felismerni, de minden más tekintetben normálisan viselkednek. Az arcfelismerö képességnek ezt az elvesztését „prozopa­gnó­ziának” nevezik, és néha igencsak meghökkentö lehet. Egy Oliver Sack (1985) által leírt személy például a feleségét egy kalappal tévesztette össze! Egy másik esetben egy prozopagnóziás a pincérnek panaszkodott az étteremben, hogy valaki állandóan bámulja, mire a pincér kénytelen volt felvilágosítani arról, hogy tükörbe néz. A beteg nem ismerte fel saját arcát!

Az ilyen esetek sokat elárulnak arról, hogyan müködik az agy. Arra utalnak, hogy egyes pszichológiai funkciók (mint például az arcfelismerés) az agy bizonyos területeire lokalizálódnak. Olyan ez, mintha agyunk (vagy elménk) specializálódott „szakemberek” hálózatából állna, amelyek mindegyike a maga dolgát teszi. (Részletesebben lásd az 5. fejezetben.)

TULAJDONSÁGOK TULAJDONÍTÁSA. Tegyük fel, hogy egy zsúfolt áruházban a következö jelenetnek vagyunk tanúi. Valaki, aki jótékonysági célra gyüjt pénzt, odamegy egy vevöhöz, és mások füle hallatára adományért esedez; a megcélzott nö végül kitölt egy 50 dolláros csekket a jótékonysági egyesület számára. Nagylelkünek tekintenénk-e a nöt? Vagy inkább úgy vélnénk, hogy belekényszerítették az adakozásba? Logikai alapon nincs okunk egyik magyarázatot sem elönyben részesíteni. Számtalan olyan kutatást végeztek, amelyek ilyen feltételezett helyzeteket vizsgáltak, és ezek arra utalnak, hogy hajlamosabbak lennénk a nöt nagylelkünek tekinteni. Vagyis amikor meg kell ítéljük, hogy egy bizonyos viselkedés (mondjuk 50 dollár adományozása) az adott személy vagy az adott szituáció jellemzöit tükrözi-e, a viselkedést (nem tudatosan) hajlamosabbak vagyunk a személy hajlamának tulajdonítani (lásd 1.1. ábra).

Ítéleteink olyan irányban torzítanak, hogy inkább látjuk más emberek cselekedeteit belsö tulajdonságaik, mint azon helyzetek következményeinek, amelyekbe ezek az emberek kerülnek. Ez a torzítás sokszor téves ítélethez vezet. Egyes helyzetek nyomása olyan erös lehet, hogy szinte mindenkit ugyanarra a cselekvésre kényszerítenek; mégis sokszor kitartóan állítjuk, hogy ezek a cselekedetek az egyén személyiségét fejezik ki. Az ebböl a torzításból eredö tévedések olyan általánosak, hogy a pszichológusok alapvetö attribúciós hibának nevezték el (lásd a 17. fejezetben).

GYEREKKORI AMNÉZIA. A legtöbb felnött, még az idösek is, fel tudnak eseményeket idézni kora gyermekkorukból. De csak egy bizonyos pontig. Jóformán senki sincs, aki sok eseményre emlékezne élete elsö három évéböl. Vegyünk egy jelentös eseményt, például egy testvér születését. Ha ez hároméves korunk után történt, lehet némi emlékünk róla; a felidézés mennyisége annál nagyobb, minél idösebbek voltunk a testvér születésekor. De ha a testvér hároméves koruk elött született, a legtöbb embernek nehezére esik akár csak egyetlen mozzanatot is felidézni az eseményekböl (lásd 1.2. ábra).

Ezt a jelenséget, amelyet Sigmund Freud fedezett fel, gyerekkori amnéziának nevezik. A jelenség azért különösen meglepö, mivel életünk elsö három éve nagyon gazdag élményekben. Annyi minden újjal találkozunk, mint soha késöbb; gyámoltalan újszülöttböl gagyogó, mászó csecsemövé, majd beszélö és két lábon járó gyerekké fejlödünk. De ezek a jelentös átalakulások kevés nyomot hagynak emlékezetünkben, ahogy azt a 8. fejezetben látni fogjuk.

ELHÍZÁS. Durván 35 millió amerikai kövér, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy súlyuk legalább 30 százalékkal meghaladja a testalkatuknak és magasságuknak megfelelö értéket. A kövérség, sajnos, megbélyegzést eredményez társadalmunkban. Mindazonáltal veszélyes is: nagy arányban hozzájárul a cukorbetegség, a magas vérnyomás és egyes szívbetegségek létrejöttéhez. A másik véglet: néhány ember – föként nök – az anorexia nervosa nevü betegségben szenvednek, egy olyan kórban, amelyben a betegek szigorúan tartózkodnak a táplálkozástól, néha egészen az önkéntes éhezésig. Az ano­rexia még halálhoz is vezethet. Karen Carpenter amerikai énekes anorexia következtében halt meg 1983-ban.

A pszichológusok vizsgálják, milyen tényezök veszik rá az embereket, hogy túl sokat vagy túl keveset egyenek. Az egyik tényezönek az elözetes nélkülözés tünik. Ha patkányokat elöször megfosztunk a tápláléktól, majd megengedjük, hogy visszatérjenek eredeti súlyukhoz, és végül annyit ehetne 838g61i k, amennyit csak akarnak, többet esznek, mint azok a patkányok, amelyek nem szenvedtek táplálékhiányban. Ebben a példában az elözetes nélkülözés vezet a késöbbi túltáplálkozáshoz. Ez megmagyarázhatja, hogy az anorexia sok esetében miért találkozunk paradox nagy zabálásokkal is: a soványság fenntartásához szükséges nélkülözés végül is túltáplálkozáshoz vezet.

AZ AGRESSZIÓ KIFEJEZÉSE. Sok ember véli úgy, hogy csökkentheti agresszív érzéseit, ha akár közvetlenül, akár mások megfigyelésével kifejezheti azokat. A pszichológiai kutatások azt jelzik, hogy ennek az ellenkezöje gyakoribb. Az agresszió megfigyeléses kifejezödését vizsgálva a kutatók gyerekek televíziónézését tanulmányozták. Az egyik kísérletben az egyik gyerekcsoport eröszakos rajzfilmet nézett, egy másik csoport pedig eröszakmentes rajzfilmet látott ugyanannyi ideig. Az eröszakos rajzfilmet nézö gyerekek társaikkal szemben agresszívabbá váltak, míg az eröszakmentes filmet látott gyerekek nem mutattak változást agressziójukban. A televíziós eröszak ilyen hatásai továbbá hosszú távúak lehetnek: minél több eröszakot lát egy fiú kilencéves korában, valószínüleg annál agresszívabb lesz tizenkilenc évesen (lásd 1.3. ábra).

Ez az öt probléma – arcfelismerés, tulajdonságok tulajdonítása, gyerekkori amnézia, súlyszabályozás és agressziókifejezés – a pszichológia nézöpontjainak megbeszélésekor is fel fog bukkanni.

Nézöpontok a pszichológiában

A pszichológia bármely témája számos különbözö nézöpontból megközelíthetö. Söt ez igaz minden emberi cselekedetre is. Tegyük fel például, hogy átmegyünk az úttesten. Biológiai nézöpontból ez a cselekedet úgy írható le, mint idegimpulzusok sorozata, amelyek aktiválják az izmokat, hogy azok úgy mozgassák lábainkat, hogy átvigyenek az úttesten. Behaviorista (viselkedéses) nézöpontból ugyanakkor leírható a testen belüli dolgokra való minden hivatkozás nélkül is: a jelzölámpa zöld fénye olyan inger, amelyre az úttesten való áthaladással reagálunk. Kognitív nézöpontból is tekinthetjük az úttesten való áthaladást, ha azokra a mentális folyamatokra hivatkozunk, amelyek a viselkedés létrehozásában játszanak szerepet. Kognitív megközelítésben cselekedetünk a céljával is magyarázható: tervünk az, hogy meglátogassuk egy barátunkat, és az úttesten való átkelés egy a terv végrehajtását szolgáló sok cselekedet közül.

Bár sokféleképpen leírhatunk egy pszichológiai cselekvést, a következö öt nézöpont a pszichológia modern müvelésének öt fö megközelítési módját képviseli. Ezek közül hármat – biológiai, beha­vior­ista és kognitív – már említettünk, a további kettö a pszichoanalitikus és a fenomenológiai nézöpont (lásd 1.4. ábra). Mivel ezek közül egyesek más nézetek ellenében jöttek létre, elöször a pszichológiai gondolkodás eredetével foglalkozunk, majd részletezzük az öt mai megközelítésmódot.

A PSZICHOLÓGIAI NÉZŐPONTOK GYÖKEREI*

A modern pszichológia gyökerei az idöszámításunk elötti IV. és V. századba nyúlnak vissza. A nagy görög filozófusok, Szókratész, Platón és Arisztotelész a lelki élet alapvetö kérdéseit vetették fel. Például: Helyesen észlelik-e az emberek a világot? Mi a tudat? Vajon az emberek alapvetöen racionálisak vagy irracionálisak? Képesek vagyunk-e szabad választásra? Ezek a kérdések, amelyek ugyanolyan fontosak ma, mint kétezer évvel ezelött, a lélekkel és a mentális folyamatokkal foglalkoznak, nem pedig a testtel vagy a viselkedéssel, így a kognitív nézöpont elözményeinek tekinthetök.

A biológiai nézöpont hasonlóan hosszú történelemmel rendelkezik. Hippokratész, akit az „orvostudomány atyja” címmel szokás illetni, nagyjából ugyanakkor élt, mint Szókratész, és elsösorban a fiziológia iránt érdeklödött. (A fiziológia – magyarul élettan – a biológiának az az ága, amely az élölények és szerveik normális müködésével foglalkozik.) Hippokratésznek sok fontos megfigyelése volt arról, hogyan vezérli az agy a test különbözö szerveit, és munkásságával megteremtette a modern fiziológiának és a pszichológia biológiai nézöpontjának a kereteit.

Két évezreddel késöbb, a XIX. század második fe­lében született meg a tudományos pszichológia. A kezdetek mögött az az alapgondolat húzódott meg, hogy a tudat és a viselkedés – mint a bolygók, a vegyületek és az emberi szervek – a tudományos elemzés tárgyai lehetnek. Azaz, módszeresen változtatott helyzetekbe helyezve az embereket, tudatuk és viselkedésük alapvetöbb összetevökre bontható. A pszichológia kezdetben némileg a filozófiai kérdésfeltevés és a fiziológiai módszerek keveréke volt, de ez a két megközelítés eléggé különbözö ahhoz, hogy mint a pszichológia kognitív és biológiai nézöpontja különüljön el.

A biológiai nézöpont XIX. századi változata eléggé különbözött a maitól, mivel akkoriban viszonylag keveset tudtak az idegrendszerröl. Mégis e megközelítés fejlödése folytonosabb volt, mint a kognitív megközelítésé. A XIX. századi kognitív nézöpont föleg a mentális élményekre összpontosított, és adatait elsösorban az intro­spekció formájában végrehajtott önmegfigyelésekböl gyüjtötte. Az introspekció az egyén saját észleletei, gondolatai és érzései természetének megfigyelését és rögzítését jelenti, például egy fényvillanás vagy egy színes fény közvetlen érzékleti benyomásának megjegyzését. Az introspekcióra alapozó pszichológiai megközelítés, különösen a gyors mentális események esetében, kivihetetlennek bizonyult. Még az önmegfigyelés hosszú gyakorlása után is a különbözö emberek különbözö intro­spekciókkal számoltak be egyszerü érzékleti tapasztalataikról, és ezek a különbségek nehezen voltak magyarázhatóak. A mai kognitív megközelítésben az intro­spekció nem játszik döntö szerepet. Amint látni fogjuk, néhány pszichológusnak az introspekció módszerére adott reakciója a többi modern nézöpont fejlödésében is szerepet játszott.

MODERN NÉZŐPONTOK

Mivel az öt megközelítési módot az egész könyvön keresztül tárgyaljuk, itt csak föbb kérdéseiket ismertetjük. Azt se felejtsük el, hogy ezek a nézöpontok nem zárják ki egymást; sokkal inkább ugyanannak a komplex jelenségnek a különbözö szempontjaira világítanak rá.

BIOLÓGIAI NÉZŐPONT. Az emberi agy több mint 10 milliárd idegsejtet és szinte végtelen számú idegi kapcsolatot tartalmaz. Így talán a világegyetem legbonyolultabb szerkezete. Elvileg minden pszichológiai esemény valamilyen módon az agy és az idegrendszer aktivitásában képezödik le. A biológiai megközelítés a viselkedést a testen belül, elsösorban az agyban és az idegrendszerben zajló elektromos és vegyi eseményekhez kísérli meg kapcsolni. Ez a megközelítés a viselkedést és a mentális eseményeket megalapozó neurobiológiai folyamatokat igyekszik azonosítani. A depresszió biológiai megközelítése például a betegséget a neurotranszmitterek (az agyi idegsejtek által termelt és a közöttük lévö kommunikációt lehetövé tevö vegyületek) mennyiségének rendellenes változásaival kísérli meg megmagyarázni.

A korábban leírt kérdésekkel szemléltethetjük a bio­lógiai megközelítést. Az agysérültek arcfelismerö képességének vizsgálata azt jelzi, hogy az agyban meghatározott területek szakosodtak az arcok felismerésére. Az emberi agy jobb és bal agyféltekére oszlik, és az arcok felismerésében szerepet játszó területek elsösorban a jobb féltekében találhatók. Úgy tünik, hogy emberekben a két félteke jelentösen specializálódott; a legtöbb jobbkezes egyénben például a bal félteke a beszédértésre, míg a jobb félteke a téri viszonyok értelmezésére szakosodott.

A biológiai megközelítés az emlékezés tanulmányozásában is ért el eredményeket. Az emlékezet biológiai megközelítése egyes agyi területek fontosságát hangsúlyozza, például a hippo­kam­puszét, amely az emléknyomok megszilárdításában játszik szerepet. A gyerekkori amnézia részben a hippokampusz éretlenségének lehet a következménye, mivel az agy szerkezete csak az elsö, illetve a második év végére fejlödik ki teljesen.

A biológiai megközelítésnek hasonló sikerei vannak a motivációk és az érzelmek magyarázatában is, különösen más fajok esetén. Tudjuk a patkányokkal, macskákkal és majmokkal végzett kutatásokból, hogy vannak olyan agyterületek, amelyeket elektromosan ingerelve túltáplálkozás és kövérség, más, közeli területek ingerlésével viszont agresszív viselkedés váltható ki. Bár az emberi elhízásban és agresszióban sokkal több tényezö játszik szerepet, mint egy-egy agyterület ingerlése, ezek az állatvizsgálatok szolgáltatnak némi benyomást arról, hogy a biológia maga hogyan járul hozzá az emberi motívumok és érzelmek megértéséhez.

BEHAVIORISTA NÉZŐPONT. Az ember reggelizik, kerékpározik, beszélget, elpirul, nevet és sír. Ezek a viselkedés formái, a szervezet olyan aktivitásai, amelyek megfigyelhetök. A behaviorista nézöponttal közeledö pszichológus az egyént viselkedésének, nem pedig belsö müködéseinek figyelemmel kísérésével tanulmányozza.

Azt a nézetet, hogy a pszichológia egyetlen tárgya a viselkedés, elöször az amerikai pszichológus, John B. Watson fogalmazta meg az 1900-as évek elején. Azelött a pszichológia nem biológiai megközelítései közül a XIX. századi kognitív nézöpont, az introspekciós hangsúlyú pszichológia volt domináns. Watson észrevette, hogy az introspekció egyfajta magánjelleggel rendelkezik, ami megkülönbözteti a más tudományterületeken végzett megfigyelésektöl. A természettudományokban bármely tudós megismételhet egy adott megfigyelést, míg az introspektív megfigyelésröl csak egy személy, az önmegfigyelö számolhat be. Ezzel szemben egy másik személy képes megfigyelni a mi viselkedésünket, beleértve verbális viselkedésünket is, amikor beszámolunk észleleteinkröl és érzéseinkröl. Watson úgy tartotta, hogy objektív tudománnyá csak annak vizsgálatával válhat a pszichológia, hogy mit csinálnak – azaz hogyan viselkednek – az emberek.

A pszichológia fejlödését a század elsö felében a behaviorizmus – magyarul viselkedés-lélektan, ahogyan Watson álláspontját elnevezték – alakította, és egyik folyományának, az inger-válasz pszichológiának még mindig nagy a befolyása. Az inger-válasz pszichológia (stimulus-reakció, S-R pszichológia) azokat az ingereket tanulmányozza, amelyek viselkedéses válaszokat váltanak ki; azokat a jutalmakat és büntetéseket, melyek fenntartják ezeket a válaszokat, és azokat a viselkedésváltozásokat, melyeket a jutalmak és büntetések mintázatának alakítása révén kapunk. A társas élet inger-válasz megközelítését például az érdekli, milyen emberekkel vagyunk kapcsolatban (ök alkotják a szociális ingereket), milyen (megerösítö, büntetö vagy semleges) válaszokat adunk ezekre az ingerekre, hogyan válaszolnak ök vissza ezekre (megerösítö, büntetö vagy semleges módon), és hogy ezek a megerösítések fenntartják vagy megszüntetik-e a kapcsolatot.

Mintapéldáinkkal szemléltethetjük ezt a megközelítést is. Néhányan csak bizonyos ingerek jelenlétében esznek túl sokat (ami egy sajátos válasz), és sok súlyszabályozó tanfolyam része annak megtanítása, hogyan kerülhetök el ezek az ingerek. Az agresszióra vonatkozóan a gyerekek valószínübben fejezik ki agresszióban (egy másik gyerek megütésében) válaszaikat, ha az ilyen válasz jutalmat kap (például a másik gyerek visszahúzódik), mint ha a választ büntetik (a másik gyerek visszaüt).

A szigorú behaviorista megközelítés nem foglalkozik az egyén mentális folyamataival. A nem behaviorista pszichológusok gyakran rögzítik, mit mond a személy saját tudatos élményeiröl (szóbeli beszámoló), és ezekböl az objektív adatokból vonnak le következtetéseket a személy mentális tevékenységeire. A behaviorista pszichológusok azonban általában nem feltételeznek olyan mentális folyamatokat, amelyek az inger és a válasz közé ékelödnének (Skinner, 1981).* Manapság kevés pszi­chológus vallaná magát szigorú behavioristá­nak. Mindazonáltal a pszichológia modern eredményei közül sok a behavioristák munkáiból bontakozott ki.

KOGNITÍV NÉZŐPONT. A modern kognitív nézöpont kialakulása részben a behaviorizmus és az inger-válasz pszichológia sekélyességére adott válasz (mindkettö hajlamos megfeledkezni az olyan összetett emberi cselekvésekröl, mint a következtetés, a tervezés, a döntéshozás és a kommunikáció), részben pedig visszatérés a pszichológia kognitív gyökereihez. Mint a XIX. századi változat, a megismerés mai tanulmányozása is a mentális folyamatokkal, tehát az észleléssel, az emlékezéssel, a gondolkodással, a döntéshozással és a problémamegoldással foglalkozik. A XIX. századi változattal szemben azonban a modern megismerés­tudomány nem az introspekción alapszik. A modern kognitív megközelítés a következö elöfeltevésekkel él: a) csak a mentális folyamatok tanulmányozásával érthetjük meg teljesen, mit csinálnak az élölények; b) a mentális folyamatokat objektíven vizsgálhatjuk az egyes viselkedéseken keresztül, ahogy a behavioristák teszik, de a mögöttes mentális folyamatok fogalmaiban kell értelmeznünk azokat. Az ilyen értelmezésekben a kognitív pszichológusok gyakran az elme és a számítógép analógiájára hagyatkoznak. A bejövö információ számos módon dolgozható fel: kiválasztjuk, összehasonlítjuk és összevegyítjük a már memóriánkban létezö más információkkal, átalakítjuk, újrarendezzük öket stb. Az az egyszerü tény például, hogy felismerjük barátunk hangját a telefonban, azt igényli, hogy (nem tudatosan) összehasonlítsuk a hallott hangot mások hangjának hosszú távú emlékezetünkben örzött mintáival.

A kognitív nézöpont (amely innen kezdve mindig a modern változatot jelenti) szemléltetésére is használhatjuk példáinkat. Vegyük az alapvetö attribúciós hiba esetét. Amikor valaki másnak a viselkedését értelmezzük, egyfajta következtetést végzünk (például arra, hogy mi lehetett a viselkedésének az oka), éppúgy, mint amikor azt próbáljuk meg kitalálni, miért müködik egy gép úgy, ahogy müködik. És úgy tünik, hogy ezek a következtetéseink torzítottak abban az értelemben, hogy az okok keresésekor elönyben részesítjük a belsö tulajdonságokat (például a nagylelküséget) a helyzeti tényezökkel szemben.

A gyerekkori amnézia jelensége is kínálja magát a kognitív elemzésre. Talán azért nem emlékszünk életünk elsö néhány évének eseményeire, mert megváltoztattuk azt a módot, ahogyan tapasztalatainkat emléknyomokká szervezzük. Az ilyen változások különösen hároméves kor körül kifejezettek, mert ez az a pont, ahol nyelvi képességeink fejlödésében nagy ugrás figyelhetö meg, és a nyelv egy új módszert kínál az emléknyomok megszervezéséhez.

A kognitív elemzés még az agresszió vizsgálatában is használható. Ha valaki megsért minket, sokkal valószínübben vágunk vissza verbális agresszióval, ha az illetö egy ismerösünk, mint ha egy elmebeteg, akit nem ismerünk. A két esetben (ismerös és elmebeteg) az ingerhelyzet durván ugyanaz; ami megkülönbözteti öket egymástól, az az, amit a másik személyröl tudunk, és ez a tudás az, ami viselkedésünket vezérli.

PSZICHOANALITIKUS NÉZŐPONT. Az emberi viselkedés pszichoanalitikus elméletét Sigmund Freud dolgozta ki Európában, nagyjából ugyanakkor, amikor az Egyesült Államokban a behaviorizmus jelentkezett. Freud orvosnak tanult, de ismerte azokat a kognitív kutatásokat, amelyek akkoriban Európában folytak. Pszichoanalízise bizonyos szempontból a kognitív megközelítés XIX. századi változatának és a fiziológiának a keveréke. Freud ugyanis a tudat, észlelés és emlékezés akkor érvényes kognitív fogalmait elegyítette a bio­ló­giai­lag megalapozott ösztönök gondolatával, hogy azokból az emberi viselkedés egy merészen új elméletét kovácsolja össze.

Freud elméletének alapfeltevése, hogy viselkedésünk nagy része tudattalan folyamatokból ered. Tudattalan folyamatokon Freud olyan gondolatokat, félelmeket és vágyakat értett, amelyekröl a személy nem tud, de azok mégis befolyásolják viselkedését. Úgy gondolta, hogy sok, a szülök és a társadalom által tiltott vagy büntetett késztetésünk velünk született ösztönökböl származik. Mivel mindannyian ezekkel a késztetésekkel születünk, átható befolyásuk van ránk, amit valamiképp kezelnünk kell. Tiltásuk csak kiszorítja öket a tudatból a tudattalanba, ahol továbbra is befolyásolják álmainkat, nyelvbotlásainkat, modorosságainkat, és mint érzelmi problémák vagy mentális betegségek tünetei törnek fel, vagy olyan társadalmilag elfogadott viselkedésekben nyil­vánulnak meg, mint a müvészeti vagy irodalmi tevékenységek. Amikor például dühöt érzünk egy olyan személy iránt, akit nem haragíthatunk magunkra, a düh néha tudatalattivá válik, és csak közvetetten jelenik meg, mond­juk az adott személyröl szóló álmainkban.



Freud úgy gondolta, hogy minden cselekedetünknek oka van, de ez az ok gyakran valamilyen tudattalan motívum, nem pedig az a racionális indok, amelyet megadunk. Freud úgy hitte, hogy ugyanazok az alapösztönök (elsösorban a szexualitás és az agresszió) vezérelnek minket, mint az állatokat, és hogy folyamatosan harcolunk a társadalom ellen, amely nyomást gyakorol, hogy tartsuk kordában ezeket a késztetéseinket. Bár a legtöbb pszichológus nem teljesen fogadja el Freud tudattalanról alkotott felfogását, valószínüleg egyetértenének azzal, hogy az egyének általában nincsenek teljesen tisztában személyiségük fontos elemeivel, és hogy ezek a családtagokkal való kora gyerekkori interakciókból fejlödhetnek ki.

A pszichoanalitikus nézöpont új megközelítéseket kínál említett példáink problémáihoz is. Freud (1905) szerint a gyerekkori amnézia azért keletkezik, mert az elsö néhány év egyes érzelmi élményei olyannyira trau­ma­tikusak, hogy késöbbi tudatba engedésük (azaz a rájuk való emlékezés) szorongással árasztaná el az egyént. A kövérséggel kapcsolatban ismert, hogy egyesek akkor esznek túl sokat, ha szoronganak. Pszichoanalitikus nézöpontból ezek az emberek talán a szorongáskeltö helyzetre reagálnak azzal az egyetlen dologgal, ami egész életükben kellemes érzéssel töltötte el öket – nevezetesen evéssel. És természetesen a pszichoanalízisnek sok mondanivalója van az agresszióról is. Freud azt állította, hogy az agresszió ösztön, ami azt jelenti, hogy az emberek azért agresszívak, mert egy velük született vágyat fejeznek ki. Bár ez az állítás nem igazán elfogadott a humán pszichológiában, jól összeegyeztethetö néhány olyan biológus és pszichológus nézeteivel, akik az állati agressziót tanulmányozzák.

A magukat szigorúan freudiánusoknak valló pszichológusok száma csökkenöben van, de a pszichoanalitikus elmélet sok fogalma ma is használatos.

FENOMENOLÓGIAI NÉZŐPONT. Szemben az eddigi nézöpontokkal, a fenomenológiai megközelítés a szubjektív tapasztalásra alapoz. Azzal foglalkozik, hogy milyen elképzelése van az egyénnek a világról, s hogyan értelmezi az eseményeket – vagyis az egyén fenomenológiájával. Ez a megközelítés részben a többi nézöpont túlzottan mechanisztikus természetére adott reakcióként fejlödött ki. Így a fenomenológiai nézöpontú pszichológusok elvetik azt a gondolatot, hogy a viselkedést külsö ingerek (behaviorizmus), vagy az információ észlelés és emlékezés általi feldolgozása (kognitív pszichológia), vagy tudattalan késztetések vezérlik (pszichoanalitikus elmélet). A fenomenológiai szemléletü pszichológusok más célokat is állítanak fel, mint a más megközelítést alkalmazó pszichológusok: inkább a belsö élet és az egyéni élmények leírásával törödnek, mint elméletek kifejlesztésével vagy a viselkedés elörejelzésével.

Néhány fenomenológiai elméletet humanisztikusnak neveznek, mivel azokat a minöségeket hangsúlyozzák, amelyek megkülönböztetik az embereket az állatoktól: például az önmegvalósítás felé ható késztetést. A humanisztikus elméletek szerint az egyén fö motivációja a kiteljesedés és az önmegvalósítás felé való törekvés. Mindannyiunknak van egy olyan alapvetö szükségletünk, hogy lehetöségeinket kiteljesítsük, és hogy túlhaladjuk azt az állapotot, amit éppen elértünk. Bár a környezeti és társadalmi akadályok utunkba állhatnak, természetes hajlamunk, hogy lehetöségeink megvalósítása felé haladjunk. Egy asszony például, aki hagyományos házasságban élve tíz évig csak gyerekeket nevelt, erös vágyat érezhet arra, hogy a családon kívül is megvalósítsa magát, mondjuk szunnyadó tudományos érdeklödésének kifejlesztésével.

A fenomenológiai vagy humanisztikus pszichológia inkább az irodalommal és a bölcsészettel rokon, mint a tudománnyal. Ezért nehéz részletes leírását adni, mit mondana a fenomenológiai nézöpont a példáinkban szereplö olyan problémákról, mint az arcfelismerés és a gyerekkori amnézia, mivel ezek nem olyanfajta kérdések, amilyeneket a fenomenológusok tanulmányoznak. Söt néhány humanisztikus teoretikus a tudományos pszichológia egészét elveti, azt állítva, hogy annak módszerei semmivel sem járulnak hozzá az emberi természet megértéséhez. Ez az álláspont, amely összeegyeztethetetlen a pszichológiáról adott meghatározásunkkal, túl szélsöségesnek tünik. A humanisztikus felfogás fontos dologra mutat rá, amikor arra figyelmeztet, hogy a pszichológiának a figyelmét olyan problémák megoldására kell irányítania, melyek az ember „jólléte” szempontjából fontosak, ahelyett hogy olyan elszigetelt viselkedéstöredékeket vizsgálna, amelyek könnyü tudományos elemzésre alkalmasak. Azt feltételezni azonban, hogy a lélek és a viselkedés problémái megoldhatók mindannak szemétre vetésével, amit a tudományos módszerröl megtanultunk, tévedésnek és tarthatatlannak tünik.

A PSZICHOLÓGIAI ÉS BIOLÓGIAI NÉZŐPONTOK KÖZÖTTI KAPCSOLATOK

A behaviorista, kognitív, pszichoanalitikus és fenomenológiai nézöpont ugyanazon a szinten van – mind a négy tisztán pszichológiai elvekre és fogalmakra támaszkodik (mint amilyen a megerösítés, az észlelés, a tudattalan és az önmegvalósítás). Noha ezek a megközelítések egymással versengenek akkor, amikor ugyanazokra a jelenségekre különbözö magyarázatokat kínálnak, annyiban egyetértenek, hogy a magyarázatoknak a pszichológia szintjén kell megfogalmazódniuk. Mindez nem így van a biológiai nézöpont esetén, amely részben egy másik magyarázati szintet használ, mert a pszichológiai fogalmak és elvek alkalmazásán túl olyan elvekre és fogalmakra is támaszkodik (idegsejtek, neurotranszmitte­rek, hormonok), amelyeket az élettantól vagy a biológia más ágaitól kölcsönöz.

REDUKCIONIZMUS. Van egy mód azonban, ahogy a biológiai megközelítés közvetlenül kapcsolatba léphet a „pszichológiaibb” nézöpontokkal. A biológiai irányultságú kutatók megkísérlik a pszichológiai fogalmakat és elveket azok biológiai megfelelöivel megmagyarázni. Megpróbálhatják például az arc felismerésének készségét pusztán az agy bizonyos területein az idegi kapcsolatok változásaival megmagyarázni. Mivel ez a gondolat a pszichológiai fogalmak biológiai fogalmakra redukálásával jár, ezt a fajta magyarázatot re­dukcionizmusnak nevezik. A könyvben bemutatunk példákat, amelyekben a redukcio­nizmus sikeresnek bizonyult; vagyis olyan helyzeteket, amelyekben valamit, amit valaha csak pszichológiai szinten értettünk meg, most biológiai szinten is megértünk.

Ha a redukcionizmus sikeres lehet, miért törödünk egyáltalán a pszichológiai magyarázatokkal? Másképp feltéve a kérdést: a pszichológia nem csupán valami olyasmi-e, aminek csak addig van értelme, amíg a biológusok mindent ki nem találnak? A válasz határozott nem. Az elsö és mindenekelötti érv, hogy sok olyan elv van, amely csak pszichológiai szinten állhatja meg a helyét.

Szemléltetésképp nézzünk egy elvet az emberi emlékezés témájából, nevezetesen azt, hogy az emlékezet egy üzenetnek a jelentését örzi meg, nem a tényleges jeleket, amelyekkel a jelentést közvetítették. Így két perccel egy néhány soros szöveg bemutatása után az emberek nem emlékeznek arra, hogy pontosan milyen szavakat láttak, bár emlékeznek az üzenet jelentésére. Ez az elv igaznak tünik, függetlenül attól, hogy a szöveget olvassák vagy hallják. De mivel bizonyos biológiai (agyi) folyamatok különböznek az olvasás és a hallás esetén, minden olyan próbálkozás, hogy ezt a pszichológiai elvet biológiai szintre redukáljuk, két különálló elvben végzödne – egy az olvasást, egy a hallgatást magyarázná. Az egyetlen átfogó elv ennélfogva elveszne. Sok hasonló példa van még, és mind egy olyan pszichológiai magyarázati szint szükségességét igazolja, amely különbözik a biológiai szinttöl (Fodor, 1981).

Egy másik ok arra, hogy legyen egy pszichológiai magyarázati szint, az, hogy a pszichológiai fogalmak és elvek irányt szabhatnak a biológiai kutatásnak. Mivel az agy agysejtek milliárdjait és számtalan azok közötti kapcsolatot tartalmaz, a biológiai kutatók nem remélhetik, hogy valami érdemlegeset találnak, ha önkényesen választják ki a tanulmányozandó sejteket. Kell egy módszernek lennie, amely a kutatást a releváns sejtcsoportok felé irányítja. A pszichológiai eredmények szolgáltathatják ezt az irányítást. Ha például a pszichológiai kutatások arra utalnak, hogy a hallott szavak megkülönböztetése más elveknek engedelmeskedik, mint a térbeli helyzetek megkülönböztetése, akkor a biológiai megközelítést alkalmazó pszichológus különbözö agyterületeken fogja keresni ennek a kétféle megkülönböztetésnek az idegi alapjait (a bal féltekében a szavak, a jobban pedig a térbeli helyzetek közötti különbségtételét). Vagy nézzünk egy másik példát. Ha például a pszichológiai kutatás azt jelzi, hogy a kondicionálás egy lassú folyamat, amelyet nehéz visszacsinálni, akkor a biológiai nézöpontú pszichológus figyelmét olyan agyi folyamatokra irányíthatja, amelyek viszonylagosan lassúak, de amelyek hosszú idöre változtatják meg az idegi kapcsolatokat (Church­land és Sejnowski, 1989).

A redukcionizmus irányába ható nyomás, azaz a pszichológiai magyarázatok biológiai magyarázatokká alakításának igénye a fentiek ellenére egyre erösebb. Ennek eredményeképpen sok pszichológiai jelenségre nemcsak pszichológiai magyarázataink vannak, hanem arról is egyre többet tudunk, hogy hogyan testesülnek meg ezek a pszichológiai fogalmak az agy müködésében (hogy például mely agyterületek vesznek részt az adott funkcióban, és hogy hogyan kapcsolódnak azok egymáshoz). Ez a fajta biológiai tudás általában nem nyújt teljes „redukciót”, de ennek ellenére rendkívül fontos. Az emlékezet kutatói például már régóta megkülönböztetnek rövid és hosszú távú memóriát (amelyek pszichológiai fogalmak), de most már arról is tudunk valamit, hogyan kódolódik ez a kétfajta emléknyom az agyban. Ezért az ebben a könyvben tárgyalt témák többségénél a pszichológiai szint mellett áttekintjük azt is, mit tudunk mondani a biológiai szinten. Söt, ha van ennek a könyvnek (és a mai pszichológiának) fö mondanivalója, akkor az az, hogy a pszichológiai jelenségek pszichológiai és biológiai szinten egyaránt magyarázhatók, s a biológiai elemzés azt mutatja meg, hogy miképp valósulnak meg a pszichológiai funkciók az agyban. Nyilvánvaló, hogy mindkétfajta elemzésre szükségünk van (bár egyes témákhoz, mint például a társas kapcsolatok jelenségeihez, egyelöre csak pszichológiai elemzést tudunk nyújtani).

A pszichológiai és biológiai magyarázatok közötti viszonyt gyakran olyan kérdésekkel kötik össze, hogy egy személy bizonyos viselkedéseit a génjei vagy a tanulás okozzák-e. Egyes elhízott emberek túlzott falánksága például inkább genetikai hajlamaiknak vagy inkább helytelen táplálkozási szokások megtanulásának tulajdonítható? A gének persze a biológia, a tanulás viszont a pszichológia illetékességébe tartozik, ezért az ilyen kérdések gyakran tünnek „biológia vagy pszichológia” szem­beállításnak. Vegyük azonban észre, hogy a biológiai nézöpontú pszichológusok a tanulás agyi alapjait keresik. Ha ebben sikeresek, akkor a „gének vagy tanulás” kérdés nem a „biológia vagy pszichológia” kérdésének feleltethetö meg, hanem kétfajta idegi folyamat szembeállításának, amelyek egyike a gének befolyását, másika pedig a tapasztalatok müködését tükrözi.

A pszichológia módszerei

Most, hogy van némi képünk a pszichológia által tanulmányozott témákról és a nézöpontokról, amelyekkel a témák megközelíthetöek, foglalkozhatunk azokkal a módszerekkel is, amelyeket a témák vizsgálatára használnak. A kutatás általában két lépést igényel: 1. egy tudományos hipotézis megfogalmazását és 2. ennek a hipotézisnek a tesztelését. Az elsöröl viszonylag keveset mondhatunk, a másodikról azonban igencsak sokat.

HIPOTÉZISEK MEGFOGALMAZÁSA

Minden kutatás elsö lépése egy hipotézis megfogalmazása az adott témában. Ha például témánk a gyerekkori amnézia, feltehetjük, hogy az emberek több korai emléket tudnának visszaidézni, ha visszamennének azokra a helyekre (mondjuk a gyerekkori lakásba), ahol azok az események eredetileg játszódtak. Hogyan juthat a kutató egy ilyen hipotézis birtokába? Erre nincs egyetlen egyszerü recept, noha a termékeny hipotézisek gyakran abból erednek, hogy a kutató a) éles szemü megfigyelö az élet természetes helyzeteiben (észreveszi például, hogy több iskolai emléke bukkan fel, amikor hazalátogat), és hogy b) jártas a megfelelö tudományos irodalomban (tehát olvasta azoknak a kísérleteknek a beszámolóit, amelyek kimutatták, hogy milyen támpon­tok segítik régi emlékek elöhívását). Nincsen arra pontos magyarázat, hogy miképp használja a kutató ezt a háttértudást hipotézisei megfogalmazásakor. A hipotézisalkotás kreatív tevékenység, és a pszichológia még csak a kezdeteknél tart a kreatív, tudományos gondolkodás kutatásában (Simon, 1989).

Figyeljük meg, hogy a tudományos hipotézisek túlmennek a hétköznapi megfigyeléseken alapuló bölcsességeken. A józan ész azt sugalmazza, hogy „a kellö támpontok javítják az emlékezetet”. De a „kellö” definíciója nélkül ez az állítás tudományosan nem tesztelhetö. Elöre nem lehet megmondani, milyen támpontok fogják segíteni a feltételezett emlékezetjavulást.

Arról ugyan nem tudunk sokat mondani, hogyan ötöljünk ki új hipotéziseket, arról viszont igen, hogy milyen módszerek szükségesek tudományos vizsgálatukhoz. A „tudományos” terminus azt jelenti, hogy az adatgyüjtésre használt kutatási módszerek a) torzítatlanok annyiban, hogy nem részesítenek elönyben egy hipotézist egy másikkal szemben; és b) megbízhatóak annyiban, hogy szakembereknek lehetövé teszik, hogy megismételjék a megfigyeléseket, és megkapják ugyanazokat az eredményeket. A következökben bemutatott módszerek rendelkeznek ezzel a két jellemzövel. Habár egyes módszereket inkább alkalmaznak bizonyos nézöpontok, mint mások, mindegyik módszer használható mindegyik megközelítéssel. Az egyetlen kivétel, hogy néhány fenomenológiai szemléletü pszichológus teljesen elveti a tudományos módszereket.

KÍSÉRLETI MÓDSZER

KÍSÉRLETI VÁLTOZÓK. A tipikus kutatási módszer a kísérleti módszer. A kutató körültekintöen szabályozza a feltételeket – gyakran laboratóriumban –, és méréseket végez, hogy változók közötti kapcsolatokat fedezzen fel (a változó olyan jellemzö, ami különbözö értékeket vehet fel). Egy kísérlet például kapcsolatot kereshet az emlékezet és az alvás változói között (például azért, hogy megállapíthassa, hogy a gyerekkori emlékek felidézése romlik-e az alvásidö csökkenésével). Amennyiben az emlékezet szisztematikusan együtt változik az alvás mennyiségével, e két változó között szabályszerü kapcsolat található.

A megfigyelést az különbözteti meg a kísérlettöl, hogy a kísérletben szigorúan ellenörzésünk alatt próbáljuk tartani a változókat. Ha a kísérletezö arra kíváncsi, hogy a tanulási készség mennyire függvénye annak, hogy ki mennyit aludt, akkor az alvás mennyiségét úgy tarthatja ellenörzése alatt, hogy különbözö kísérleti csoportokat arra kér, hogy aludjanak a laboratóriumban. Az egyik csoportot este 11-kor, a másikat éjjel 1-kor fekteti le, míg egy harmadik csoportot egészen reggel 4-ig ébren tart. Mi­után minden személyt ugyanakkor kelti fel (mondjuk reggel 7-kor), és ugyanazt a tanulási feladatot adja nekik, el tudja dönteni, hogy vajon jobban oldják-e meg a feladatot azok, akik többet aludtak, mint azok, akik keveset.

Ebben a vizsgálatban az alvás mennyisége független változó, mert független attól, amit a kísérleti személy csinál (nem a személy határozza meg, mennyit alhat, hanem a kísérletvezetö). A tanulási teljesítményt függö változónak nevezzük, mivel annak értéke végsö soron a független változó értékeitöl függ. A függö változó szinte elkerülhetetlenül a személy viselkedésének valamilyen mért jellemzöje. Az a kifejezés, hogy „függvény”, ebben a gondolatmenetben arra utal, hogy az egyik változó a másiktól függ. Az elöbb említett kísérleti helyzetben például azt mondjuk, hogy a személy tanulási képessége egy új helyzetben annak a függvénye, hogy mennyit aludt.

Egy, a marihuánának az emlékezetre gyakorolt hatását vizsgáló kísérlet bemutatása jobban megvilágíthatja a függö és független változó viszonyát. Az egyik ilyen kísérletben a kísérleti személyeket véletlenszerüen négy csoportba sorolták be. Amikor megérkeztek a laboratóriumba, egy süteménybe rejtve különbözö mennyiségü marihuánát kaptak. Mindenki ugyanolyan süteményt evett, és ugyanazt az utasítást kapta, de a négy csoport marihuánaadagja eltérö volt: 5, 10, 15 vagy 20 milligramm THC (a marihuána hatóanyaga).

A sütemény megevése után a személyektöl összefüggéstelen szavak megtanulását kérték. Egy hét múlva visszahívták öket a laboratóriumba, s megkérték öket, hogy idézzenek fel minden szót, amire csak emlékeznek. Az 1.5. ábra mutatja a négy csoportban a felidézett szavak százalékarányát. Látható, hogy a felidézés annak függvényében csökkent, hogy mennyi marihuánát fogyasztott a személy a tanulás során.

A kísérlet eltervezöi ebben a vizsgálatban gondos elömunkálatokat végeztek, mielött behívták volna a személyeket a laboratóriumba. A mari­hu­ána­adag kivételével minden körülményt azonos szinten tartottak: egyforma volt a kísérlet általános elrendezése, az utasítás, a tanulandó anyag, a tanuláshoz rendelkezésre álló idö, valamint a felidézési helyzet. A négy csoport között egyedül a kapott marihuánamennyiség tett különbséget – ez volt a független változó. A függö változó az volt, hogy egy hét múlva mennyi anyagra emlékeztek. A mari­huánaadagot THC-milligrammban mérték, az emlékezetet pedig a felidézett szavak százalékában. Az 1.5. ábra mutatja, hogy milyen függvényszerü viszony van a függö és független változók között. A kísérletben elég sok személy vett részt ahhoz (mindegyik csoport húsz tagból állt), hogy elvárjuk, ugyanezt az eredményt kapjuk, ha másokkal megismételjük a kísérletet. A kísérleti csoportot alkotó személyek számát n-nel jelöljük. Ebben az esetben n = 20.

A kísérleti módszer a laboratóriumon kívül ugyanúgy használható, mint azon belül. Meg lehet például vizsgálni a különbözö pszichoterápiás módszerek hatását, ha elkülönített, de hasonló érzelmi zavarokkal küszködö egyéneken próbáljuk ki öket. A kísérleti módszer a logika, nem pedig a hely függvénye. Mégis a legtöbb kísérletet speciá­lis laboratóriumban hajtják végre, rö­viden azért, mert az ingerek bemutatásához és a viselkedés pontos méréséhez általában finom müszerekre van szükség.

KÍSÉRLETTERVEZÉS. A kísérleti terv az adat­gyüj­­­tésben használt eljárást jelenti. A legegyszerübb kísérleti elrendezés az, amikor a kísérletvezetö egy független változót szabályoz, és annak egyetlen függö változóra gyakorolt hatását vizsgálja (mint a fenti marihuánás kísérletben). Mivel a független változó kivételével mindent állandó szinten tartunk, a kísérlet végén valami ilyesmit jelenthetünk ki: „Ha minden más állandó, akkor ha x nö, y szintén nö.” Vagy: „Ha x nö, y csökken.” Ebbe a kijelentéskeretbe szinte minden tartalom behelyezhetö, ahogy az alábbi példák mutatják: 1. „Ha a THC-adag nö, a megjegyzett anyag mennyisége csökken.” 2. „Minél több agressziót lát a televízióban a gyerek, annál agresszívabban viselkedik más gyerekekkel.” 3. „Ha egy hang fizikai frekvenciáját növeljük, a hangmagasság is nö.” Vagy 4. „Minél hosszabb ideig tart a stressz, annál nagyobb a gyomorfekély kialakulásának valószínüsége.”

Van olyan kísérlet is, amelyben csak egyetlen feltétel (ami vagy megvan, vagy nincs meg) hatását vizsgálják. Ilyenkor a legjobb az, ha egy kísérleti csoportot a feltétel jelenlétével és egy kontrollcsoportot annak hiá­nyában tanulmányozunk. Vegyünk egy olyan kísérletet, amely azt vizsgálja, hogy mennyire képesek egyetemisták harmadik osztályos korukban történt eseményeket felidézni. Mielött minél több esemény felidézésére kérnénk öket, a kísérleti csoportnak mutatnánk egy képet a hajdani osztálytermükröl, de a kontrollcsoportnak nem. Ha a kísérleti csoport ezután több eseményt tud felidézni, mint a kontrollcsoport, a különbség az elözetes vizuá­lis segítségnek lenne tulajdonítható.

Vannak olyan kérdések, ahol nehéz lenne egyetlen független változóra szükíteni a kísérleti hatásokat. Idönként arra is szükségünk van, hogy megnézzük, milyen kölcsönhatás van különbözö független változók között, egy vagy több függö változó variációira nézve. A több változót használó kísérleteket többváltozós kísérleteknek nevezzük, s a mai pszichológiai kutatásban egyre inkább ilyeneket használnak. Az elöbb említett kísérletben például, amellett, hogy képet mutatnánk (vagy nem) az osztályteremröl, a hajdani tanár nevének említésével is megkísérelhetjük az emlékezet serkentését. Így most négy kísérleti csoportunk lenne: 1. kép + név, 2. csak kép, 3. csak név és 4. se név, se kép. Azt várhatjuk, hogy mind a kép, mind a név javítani fogja a felidézést, azaz a 2. és 3. csoport jobban teljesítene a 4. csoportnál, és az 1. csoport lenne a legjobb.

MÉRÉS. A kísérleti módszereket használó pszichológusok gyakran szükségesnek látják, hogy állításaikat mennyiségi formában közöljék. Néha a változók fizikai eszközökkel mérhetök – például az alvásmegvonás ideje, egy gyógyszer hatóanyag-tartalma vagy a fékpedál megnyomásához szükséges idö egy fény felvillanása után. Máskor a változókat skálázni kell úgy, hogy valamilyen sorrendet alakítunk ki közöttük: a betegek agresszív érzéseit skálázva a pszichoterapeuta például használhat egy ötpontos skálát, mely a „sohá”-tól a „ritkán”, „idönként” és „gyakran”-on keresztül a „mindig”-ig terjed. A pontos közlés érdekében tehát a változókhoz számokat rendelünk; ezt nevezzük mérésnek.

A kísérletekben általában nem egyetlen személyen végzünk méréseket, hanem személyek egy mintáján. A kutatás eredménye tehát olyan számhalmaz, melyet valahogy összegezni és értelmezni kell. E feladatban központi szerepet játszik a statisztika, az a tudomány, mely azzal foglalkozik, hogy hogyan kell mintát választanunk egyének sokaságából, és azután hogyan kell a mintából következtetéseket levonnunk a sokaságra nézve. A statisztika nemcsak a kísérletezésben játszik fontos szerepet, hanem más módszerekben is.* A leggyakoribb statisztikai fogalom az átlag, vagyis a számtani középérték. Ez az értékek összegének és az elemszámnak a hányadosa. A kísérleti és kontrollcsoportot alkalmazó vizsgálatok során például két átlagot kell összehasonlítanunk: az egyik átlag a kísérleti csoport, a másik pedig a kontrollcsoport tagjainak vizsgálataiból adódik. Minket természetesen a két átlag eltérése érdekel.

Ha az eltérés nagy, talán fenntartás nélkül elfogadjuk a különbséget. De mi van akkor, ha az eltérés kicsi? Lehet, hogy méréseink véletlenszerü ingadozást mutatnak. Az is lehet, hogy a különbség csak néhány szélsöséges esetnek tulajdonítható. A statisztikusok ezeket a kérdéseket a különbségek szignifikanciájára vonatkozó próbák kifejlesztésével oldották meg. Ha egy pszichológus azt mondja, hogy a kísérleti és a kontrollcsoport közti különbség „statisztikailag szignifikáns”, akkor ezen azt érti, hogy statisztikai próbát alkalmazott az adatokra, amelynek az eredménye szerint a megfigyelt különbség „megbízható”. Más szavakkal: a statisztikai próba azt jelzi, hogy a megfigyelt különbség ténylegesen a független változó hatásának köszönhetö, nem pedig a véletlen tényezök szerencsétlen egybeesésének vagy néhány szélsöséges esetnek.

KORRELÁCIÓS MÓDSZER

TERMÉSZETES HELYZETEKBEN MEGJELENŐ KÜLÖNBSÉGEK. Nem minden problémát kell kísérletileg vizsgálni. Sok olyan helyzet van, amelyben a kutató nem befolyásolhatja, hogy melyik személy melyik kísérleti csoportba kerüljön. Például ha azt a hipotézist akarjuk próbára tenni, hogy az anorexiások érzékenyebbek az ízek változásaira, mint a normálsúlyúak, nem tehetjük azt, hogy kiválasztunk egy csoport normálsúlyú személyt, és minden másodiktól megköveteljük, hogy legyen anorexiás (azaz kórosan soványra fogyjon le). Ehelyett kiválasztunk olyan személyeket, akik ano­rexiá­sak, és olyanokat, akik normálsúlyúak, és megnézzük, különböznek-e az ízérzékenység tekintetében. Általánosabban, korrelációs módszert használhatunk, hogy meghatározzuk, egy befolyásunkon kívül esö változó összekapcsolódik-e, azaz korrelációban áll-e egy másik, minket érdeklö változóval.

KORRELÁCIÓS EGYÜTTHATÓ. A fenti példában a testsúly változójának csak két értéke volt: anorexiás és normál. Általánosabb eset, hogy sok értékünk van minden változóra, és azt határozzuk meg, hogy az egyik változó mely értékei a másik változó mely értékeihez kapcsolódnak. Ezt a meghatározást egy statisztikai érték, a korrelációs együttható szolgálja, amelyet r betüvel jelölünk. A korrelációs együttható azt becsüli meg, hogy milyen kapcsolat van két változó között, értéke pedig egy 0 és 1 közötti szám. A kapcsolat hiányát a 0 jelzi, a tökéletes kapcsolatot az 1. Ahogy az r 0 és 1 közt változik, úgy nö a kapcsolat erössége.

A korrelációs együttható értelmét úgy lehet legjobban megvilágítani, ha egy feltételezett vizsgálat grafikonon ábrázolt adatait vesszük szemügyre. Ahogy az 1.6. a) ábrán látható, a vizsgálatban olyan betegek szerepelnek, akikröl tudjuk, hogy agysérülés következtében az arcok felismerésében valamilyen szintü nehézségeik vannak (azaz prozopagnóziások). Minket az érdekel, hogy a károsodás mértéke, vagyis a hibázások aránya az arcfelismerési feladatban együtt növekszik-e az adott agyterület sérülésének arányával. Az 1.6. a) ábrán minden egyes pont egy-egy beteg hibaarányát mutatja az arcfelismerési tesztben. Az a beteg például, akinek csak 10 százalékos agysérülése volt, 15 százaléknyi hibát követett el az arcfelismerési tesztben, míg az a beteg, akinek az adott agyi területe 55 százalékban sérült, 95 százaléknyit tévedett. Ha az arcfelismerési tesztben elkövetett hibák aránya mindig együtt növekedne az agysérülés mértékével, az ábrán balról jobbra haladva a pontok következetesen egyre magasabbra kerülnének; és ha az ábra átlójára esnének, a korrelációs együttható r = 1,0 lenne. Néhány pont azonban az átló két oldalára esik, így a korreláció körülbelül 0,90 értékü. Az ilyen mértékü korreláció azt jelzi, hogy nagyon erös kapcsolat van az agysérülés mértéke és az arcfelismerési képesség károsodása között. Az 1.6. a) ábrán a korreláció pozitív, mert a több hiba a nagyobb sérüléssel jár együtt. Ha a hibázások helyett a helyes válaszok arányát ábrázoljuk az arcfelismerés tesztjéböl, akkor az 1.6. b) ábrán látható grafikont kapjuk. A korreláció most negatív (durván –0,90), mert a kevesebb helyes válasz jár együtt a nagyobb sérüléssel. Az 1.6. b) ábra átlója egyszerüen csak a fordítottja az elözö ábráénak. Végül figyeljük meg az 1.6. c) ábrát. Itt a betegek arcfelismerési tesztben mutatott hibázási arányát a testmagasságuk függvényében ábrázoltuk. Persze nincs okunk feltételezni, hogy a testmagasság az arcfelismerés képességével összefügg, és az ábra nem is mutat ilyen kapcsolatot. A pontok nem esnek következetesen magasabbra vagy mélyebbre, ahogy az ábrán balról jobbra haladunk, hanem egy vízszintes egyenes körül ingadoznak. A korrelációs együttható itt 0.



A korrelációs együttható kiszámításának módját a II. függelék ismerteti. Itt is szeretnénk rámutatni azonban néhány gyakorlati szabályra, melyek hasznosak lehetnek a korrelációs együtthatók értelmezésére a további fejezetekben.

A korreláció + vagy – elöjelü lehet. A korreláció elöjele azt mutatja, hogy a két változó pozitív vagy negatív összefüggésben van-e. Ha például az, hogy hányszor hiányzik valaki az óráról, –0,40-os korrelációt mutat az érdemjegyével, akkor az, hogy hányszor volt ott az órán, s milyen jegyet kapott, +0,40-os korrelációt eredményez. A kapcsolat erössége ugyanaz, az elöjel viszont azt jelzi, hogy arra vagyunk-e kíváncsiak, hogy mikor hiányzott, vagy arra, hogy mikor volt ott.

A kapcsolat erösségét az r értéke adja meg. Ahogy r 0-tól 1-ig nö, a kapcsolat erössége is növekszik. Nézzünk néhány példát a korrelációs együtthatókra.

• 0,75 a korreláció az elsö és második egyetemi év érdemjegyei között.

• 0,70 a korreláció a 7 éves életkorban és a 18 éves életkorban felvett intelligenciateszt eredménye között.

• 0,50 a korreláció egy szülö magassága és a gyermek felnöttkori magassága között.

• 0,40 a korreláció a középiskolai teljesítménytesztek és az egyetemi jegyek között.

• 0,25 a korreláció egy személyiség-kérdöív eredménye s aközött, hogy szakértö pszichológusok hogyan ítélik meg a személyt valódi társas helyzetekben.

A pszichológiai kutatásokban a 0,60 vagy ennél nagyobb korrelációt általában erösnek tartjuk. A 0,20 és a 0,60 közötti korrelációkat gyakran elméleti feltételezések megfogalmazására használjuk. A 0 és 0,20 közötti korrelációk nagyon óvatosan s csak nagyon kevéssé használhatók bárminek a bejóslására. Bizonyos kétellyel kell kezelnünk azokat a kutatásokat, amelyek ilyen alacsony korrelációra alapozva erös állításokat kockáztatnak meg.

TESZTEK. A korrelációs módszer egyik közismert használata tesztek alkalmazása, amelyek valamilyen képességet, teljesítményt vagy más pszichológiai vonást mérnek. A teszt egységes szituációba helyez olyan embereket, akik valamilyen tulajdonságuk tekintetében (mondjuk matematikai képesség, kézügyesség vagy szorongásszint) különbözöek. A teszteredmények szóródása azután korrelálhat valamilyen másik változó szóródásával. Például a diákok matematikai képességtesztbeli eredményei korrelálhatnak a késöbbi matematikaosztályzataikkal; ha a korreláció magas, a teszteredmények alapján lehet eldönteni, melyik diákot kell a haladó csoportba beosztani.

A teszt fontos eszköz a pszichológiában. Nagy mennyiségü adat begyüjtését teszi lehetövé úgy, hogy csak minimálisan zavarja meg az emberek mindennapi életvitelét, és laboratóriumi eszközöket sem igényel. A tesztek megalkotásához sok lépésre van szükség, amelyeket a késöbbi fejezetekben részletezünk.

OKSÁGI KAPCSOLATOK. Egy fontos különbséget hangsúlyoznunk kell a kísérleti és a korrelációs vizsgálatok között. A kísérleti vizsgálatban egy változót (a független változót) szisztematikusan variáljuk, hogy más változókra (a függö változóra vagy változókra) gyakorolt hatását mérhessük. Korrelációs vizsgálatokból azonban nem lehet kikövetkeztetni efféle oksági kapcsolatokat. Nézzünk néhány példát arra, hogy milyen félrevezetö lehet, ha a korrelációkat mint oksági kapcsolatokat értelmezzük. Lehet például, hogy egy városban korreláció áll fenn az aszfalt puhasága s aközött, hogy hány gutaütésröl számoltak be a megadott napokon, ez azonban nem jelenti azt, hogy az aszfaltból kipárolgó mérgek juttatnák kórházba az embereket. Ebben az esetben ismerjük az okot: a forró napsütés egyaránt megolvasztja az aszfaltot, és gutaütéseket eredményez. Másik híres példa a magas pozitív korreláció a francia falvakban fészkelö gólyák s az ugyanabban a faluban születö gyerekek száma között. Az olvasóra bízzuk, hogy találjon ki lehetséges okokat erre a korrelációra, anélkül hogy oki kapcsolatot tételezne föl a gólyák és a babák között. A példák elég figyelmeztetést tartalmaznak ahhoz, hogy óvatosan értelmezzük oki kapcsolatként a korrelációt. Amikor két változó korrelációban áll egymással, lehet, hogy egyik változásai változásokat okoznak a másikban, kísérleti bizonyítékok nélkül azonban nincs alapunk e következtetés levonására.

MEGFIGYELÉS

KÖZVETLEN MEGFIGYELÉS. Egy adott téma kutatásának kezdetekor a laboratóriumi kísérletek még koraiak, s elörelépést érhetünk el úgy is, hogy természetes körülmények között megfigyeljük az érdeklödésre számot tartó jelenségeket. A pszichológiában számos kutatás kiindulópontja az állati és emberi viselkedések pontos megfigyelése. Föemlösök természetes környezetben történö megfigyelése társas viszonyaikról szolgáltathat adatokat, amelyek késöbbi laboratóriumi vizsgálatok végrehajtását segíthetik (lásd 1.7. ábra). Újszülöttekröl készített filmfelvételek közvetlenül a születés után képesek feltárni a mozgásmintákat és azt, hogy a csecsemök milyen ingerekre reagálnak.

A kutatókat ki kell képezni arra, hogy pontosan figyeljék meg s rögzítsék a tényeket, így kerülve el, hogy saját vágyaik s torzításaik beleszóljanak abba, hogy mit rögzítenek.

A megfigyeléses módszereket a laboratóriumba is bevitték. Masters és Johnson (1966) az emberi szexualitás fiziológiai vonatkozásait vizsgálva olyan eljárásokat dolgozott ki, melyek a szexuális válaszokat közvetlenül laboratóriumi körülmények között vizsgálhatóvá tették. Az adatok közé a következök tartoztak ebben a vizsgálatban: a) a viselkedés megfigyelése, b) fiziológiai változások rögzítése és c) kérdésekre adott válaszok a személy élményeiröl a szexuális ingerlés elött, alatt és után.

Masters és Johnson igencsak egyetértenek azzal, hogy az emberi szexualitásnak számos dimenziója van a biológiai mellett. Mint azonban rámutatnak, ­mielött a pszichológiai vonatkozásokat megértenénk, sok mindent kell tudnunk az alapvetö anatómiai és fi­ziológiai tényekröl.

KÉRDŐÍVES ELJÁRÁSOK. Olyan kérdéseket, melyek közvetlen megfigyeléssel nehezen tanulmányozhatók, kérdöívekkel vagy kikérdezéssel közelítünk meg. Vagyis ahelyett, hogy megfigyelnénk, végeznek-e az emberek bizonyos tevékenységeket, megkérdezzük öket. Mivel az emberek megpróbálhatják magukat kedvezöbb színben feltüntetni, ez a módszer érzékenyebb a torzításokra, mint a közvetlen megfigyelés. Mégis, a kérdöíves módszer fontos eredményekkel szolgált. Masters és Johnson elött például az emberek szexuális viselkedésére vonatkozó legtöbb információt Alfred Kinsey és munkatársainak húsz évvel korábbi vizsgálatából szereztük. Ez a vizsgálat pontosan leírta, hogy mit tesznek az emberek, szemben azzal, amit a törvény, a vallás vagy a társadalmi elvárás szerint tenniük kellene. Emberek ezreit kérdezték meg, s eredményeiket két nevezetes könyvben publikálták 1948-ban és 1953-ban.

Kérdöíveket használunk emellett politikai vélemények, a fogyasztói preferenciák, az egészségügyi szo­kások és számos egyéb kérdés vizsgálatánál is. A népszámlálás vagy a közvélemény-kutatás egyaránt idetartozik. Megfelelö felmérésekhez gondosan kipróbált kérdöívre, kiképzett kérdezö­biztosok­ra, továbbá olyan embercsoportra van szükség, amelynek tagjait úgy választjuk ki, hogy jól képviseljék a vizsgálandó népességet.

ESETTANULMÁNYOK. További közvetett eszköz valakinek a megfigyelésére az életrajza. A kutató megkérdezheti az embereket, mit csináltak a múltban, ahelyett hogy megfigyelné a kérdéses viselkedést. Ha a kutatás témája például egy újfajta pszichoterápia hatékonysága, a kutató valószínüleg azzal kezdi, hogy életrajzot készít a páciensekröl. A tudományos célú életrajzokat esettanulmányoknak nevezzük, és ezek fontos források az egyéneket tanulmányozó pszichológusoknak.

A legtöbb esettanulmány úgy készül, hogy egy személy életrajzát rekonstruáljuk annak alapján, hogy mire emlékszik, s hogy milyen feljegyzések vannak életéröl. A rekonstrukció fontos lépés itt, hiszen egy egyén élettörténete általában csak akkor válik érdekessé, ha valamilyen problémája lesz; a probléma felléptekor a múlt ismerete fontos a jelen viselkedés megértése szempontjából. A visszatekintö eljárás persze sokszor eltorzítja az eseményeket, vagy bizonyos eseményeket figyelmen kívül hagy. De sokszor egyedül csak erre tudunk támaszkodni.

Interdiszciplináris megközelítések

A pszichológián kívül más tudományok is foglalkoznak a tudattal és a viselkedéssel, például a biológia, a nyelvészet, a filozófia, hogy csak néhányat említsünk. Ezen más területek kutatói egyre inkább együttmüködnek a pszichológusokkal, hogy új, interdiszciplináris megközelítéseket létrehozva tanulmányozzák a pszichológiai jelenségeket.

Ezek az új megközelítések nagyon ígéretesnek mutatkoznak az elkövetkezö évtizedek kutatásaiban. A bio­lógiai nézöpontot hangsúlyozó megközelítések közül elsö­sorban a kognitív idegtudomány és az evolúciós pszichológia, míg az inkább pszichológiai jellegü interdiszciplináris megközelítések közül a megismeréstudomány és a kulturális pszichológia tünik fontosnak. Rövid áttekintésünket a biológiai jellegüekkel kezdjük.

KOGNITÍV IDEGTUDOMÁNY

A biológiai pszichológia magától értetödöen interdiszciplináris, minthogy a biológiai és pszichológiai folyamatok közötti kölcsönhatásokat kutatja. Ezeket a kutatásokat a legutóbbi idökig állatokon végezték, és a nem kognitív folyamatokra összpontosították. De manapság egy új, kognitív idegtudománynak nevezett mozgalom van születöben, amely embereket vizsgál, a kognitív folyamatokat hangsúlyozza, és az idegtudományok (a bio­lógia aggyal és központi idegrendszerrel foglalkozó ága) módszereire támaszkodik. A kognitív idegtudomány tulajdonképpen a kognitív pszichológusok és az idegrendszer kutatóinak közös kísérlete, hogy felfedezzék, miképp hajtódnak végre mentális tevékenységeink az agyunkban. Az elképzelés lényege az, hogy a kognitív pszichológia az egyes kognitív képességek természetéröl hipotéziseket szolgáltat, és az idegtudomány ehhez hozzáadja a javaslatait arról, hogyan valósulhatnak meg ezek a képességek az agyban. Ez a redukcionizmus egy formája. Ahhoz, hogy ez a megközelítés eredményeket szolgáltasson, a kérdéses kognitív képességnek elég specifikusnak kell lennie – mint például az arcfelismerés, és nem mondjuk a felismerés általában (Kosslyn és Koenig, 1992). A prozopagnózia, az arcfelismerési képesség károsodása a kognitív idegtudomány témáinak egyik példáját szolgáltatja.

A kognitív idegtudomány egyik jellegzetessége, hogy az egészséges (tehát nem agysérült) személyek agyát is vizsgálja új technikákkal, miközben azok valamilyen kognitív feladatot hajtanak végre. Ezek az agytérképezö eljárások a müködö agyról kínálnak képet, jelezve, hogy az agy mely területei mutatják a legnagyobb idegi aktivitást egyes feladatok végrehajtása közben (részletesebben lásd a 2. fejezetben). Ezt a fajta kognitív idegtudományt azokkal a kutatásokkal szemléltethetjük, amelyek azt vizsgálják, hogyan emlékezünk információkra rövid és hosszú távon. Amikor néhány másodpercre kell az embereknek az információt észben tartaniuk, az agytérképezö eljárások az agy elülsö részében mutatnak aktivitást, amikor viszont hosszabb idöre kell azt megjegyezniük, egy egészen másik, az agy közepéhez közel esö területen mutatkozik nagyobb aktivitás. Más mechanizmust használunk tehát az információk rövid, illetve hosszú távú megörzésére (Smith és Jonides, 1994; Squire és munkatársai, 1990).

EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA

Az evolúciós pszichológiát a kognitív és másféle pszichológiai mechanizmusok eredete érdekli. A pszichológia mellett ebben együttmüködik az antropológiával, a biológiával és a pszichiátriával. Az evolúciós pszichológia központi gondolata az, hogy a biológiai mechanizmusokhoz hasonlóan a pszichológiai mechanizmusoknak is a természetes kiválasztódás évmilliói során kellett kifejlödniük. Ha egy pszichológiai mechanizmusról azt állítjuk, hogy a természetes kiválasztódás alapján jött létre, akkor azt állítjuk, hogy genetikai alapja van, és hogy vagy hasznosnak bizonyult valamilyen, a túlélés szempontjából fontos területen, vagy a szaporodás esélyét növelte meg. Szemléltetésképp nézzük az édességek szeretetét. Az ilyen preferencia pszichológiai mechanizmusként fogható fel, és genetikai alapja van. Azért van ilyen preferenciánk, mert evolúciós múltunkban sikerrel növelte meg öseink túlélési esélyeit (a legédesebb ízü gyümölcs tartalmazta a legtöbb tápértéket), és ez folyamatosan megnövelte a megfelelö gének túlélési esélyeit (Symons, 1991).

Az evolúciós megközelítés számos módon befolyásolhatja a pszichológiai kérdések tanulmányozását. Az egyik szempont, hogy evolúciós nézöpontból bizonyos témák azért különösen fontosak, mert a fennmaradáshoz vagy a sikeres szaporodáshoz kapcsolódnak. Sok más között ilyen témák például, hogy hogyan választunk heteroszexuális partnert, hogyan bánunk a nálunk dominánsabb emberekkel, hogyan kezeljük agresszív érzéseinket; ezek az evolúciós pszichológia legtöbbet vizsgált tárgyai (Buss, 1991). Az evolúciós nézöpont az ismerös témákkal kapcsolatban is új belátásokra vezethet. Vizsgáljunk meg újra néhányat az elözöekben említett példáinkból. Az elhízás leírásakor megjegyeztük, hogy a nélkülözéses elötörténet túlzott evéshez vezethet a jövöben. Az evolúciós elmélet értelmezi ezt a rejtélyes jelenséget. Evolúciós történetünk legutóbbi szakaszáig az emberek csak akkor éheztek, amikor hiány volt élelemböl. A hajlam a túlzott evésre akkor, amikor van élelem, adaptív pszichológiai mechanizmus a hiánnyal való megküzdésben. Az evolúció tehát talán kiválasztotta a nélkülözést követö túlzott evés hajlamát.

MEGISMERÉSTUDOMÁNY

A megismeréstudomány (cognitive science) terminus a pszichológiai kutatás azon területeire vonatkozik, amelyek a) a kognitív folyamatokkal, például az észleléssel, emlékezéssel, következtetéssel, döntéshozással és problémamegoldással foglalkoznak; és b) átfedésben vannak olyan más tudományágakkal, például a filozó­fiával és a számítástudománnyal, amelyek ugyanezen folyamatok iránt érdeklödnek. A terület fö célja, hogy feltárja, hogyan képezödnek le az információk az elmében (mentális reprezentációk); milyen komputációk (számítások) hajthatók végre ezeken a reprezentációkon, hogy észlelés, emlékezés, következtetés stb. jöjjön létre; és hogyan valósulnak meg mindezek a komputációk az agyban. A pszichológia mellett az idegtudományok, az antropológia, a nyelvészet, a filozófia és a mesterséges intelligencia kutatása tartozik ide. (Ez utóbbi a számítástudomány egy ága, amely olyan számítógépeket próbál kifejleszteni, amelyek értelmesen viselkednek, és olyan programokat, amelyek az emberi gondolkodási folyamatokat szimulálják.) Az 1.8. ábra mutatja az érintett tudományokat.

A megismeréstudomány központi gondolata az, hogy az emberi megismerörendszer úgy fogható fel, mint egy óriási, nagyon bonyolult számításokat végzö számítógép. Mint ahogy a számítógép bonyolult számításai is olyan egyszerübb müveletekre oszthatók, mint a tárolás, az elöhívás és a szimbólumok összehasonlítása, úgy az emberek cselekvései is elemi alkotórészekre oszthatók. Az elemi mentális müveletek között is elöfordul tárolás, elöhívás és összehasonlítás. Egy további párhuzamosság is van a számítógép komputációi és a mentális müveletek között. A gép tevékenysége különbözö szinteken elemezhetö – a hardver szintjén az áramköröket hangsúlyozva, valamint a reprezentációk és az algoritmusok szintjén az adatok struktúráját és feldolgozását hangsúlyozva. Hasonlóképp az ember megismerö aktivitása is elemezhetö az idegsejtek „hardver”-szintjén, valamint a mentális reprezentációk és mentális folyamatok szintjén is. A mentális komputáció és az elemzési szintek fogalmai a megismerés­tudomány legközpontibb elemei (Oherson, 1990).

A megismeréstudomány egyik legfrissebb fejleménye, a konnekcionizmus külön említést is érdemel. E megközelítés lényege, hogy a mentális reprezentációkat és folyamatokat az idegsejtekhez és azok kapcsolataihoz hasonló fogalmakban írják le. Tehát ahelyett, hogy tárolásról, elöhívásról és szimbólumok összehasonlításáról beszélnének, a konnekcionista kutatók egy egység aktivációjáról beszélnek, és annak szétterjedéséröl más olyan egységekre, amelyek ahhoz kapcsolódnak. Bár az egységek és kapcsolataik rendelkeznek a valódi idegsejtek néhány tulajdonságával (például serkentésnek és gátlásnak vannak kitéve), nem minden jellegzetességükben egyeznek meg azokkal. A konnekcionista hálózatban az egységeket tehát absztraktabb szinten képzeljük el, mint a valódi idegsejteket; ily módon az elemzési szintek közti különbségtevés megmarad (Churchland, 1990).

KULTURÁLIS PSZICHOLÓGIA

A nyugati tudományos pszichológia gyakran feltételezi, hogy minden kultúra tagjait ugyanazok a pszichológiai folyamatok jellemzik. Ezt a feltételezést egyre inkább megkérdöjelezik a kulturális pszichológia mozgalmának pszichológus, antropológus, szociológus és egyéb társadalomtudós résztvevöi. A kulturális pszichológiát az érdekli, hogy hogyan befolyásolja az egyén pszichológiai folyamatait az a kultúra (a hagyományok, a nyelv, a világértelmezés), amelyben él.

A kulturális megközelítést számos olyan példával szemléltethetjük, amely a nyugati és keleti kultúrákat veti össze. Nyugaton (Észak-Amerikában és Európában) magunkra mint elkülönülö és autonóm lényekre gondolunk, akiknek egyénisége sajátos képességek és vonások keveréke. Ezzel szemben sok keleti kultúra (például Indiában, Kínában, Japánban) az emberek egymás közötti kapcsolatait, és nem egyéniségüket hangsúlyozza. Emellett a keleti kultúrákban élök nagyobb figyelmet szentelnek a társas helyzeteknek, mint a nyugatiak. Ezért a keletiek másképp magyarázzák más emberek viselkedését, mint a nyugatiak; nem pusztán a személy belsö tulajdonságaira hivatkoznak, hanem arra a társas helyzetre is, amelyben az adott viselkedés elöfordult. Mindennek jelentös következményei vannak például az egyik említett problémánk, a tulajdonságok tulajdonítása esetében. Minthogy kevésbé hagyatkoznak az emberek belsö vonásaira, az indiai emberek például kevésbé hajlamosak az alapvetö attribúciós hiba elkövetésére, mint az amerikaiak (Miller, 1984).

A keleti és nyugati viselkedésmagyarázat ilyetén különbségeinek az oktatásban is lehetnek következményei. Minthogy az individualizmussal szemben a kollektivizmust hangsúlyozzák, az ázsiai diákok többet tanulnak együtt, mint amerikai társaik. Az ilyen csoportos tanulás hasznos módszer lehet, és részben ez lehet az oka annak, hogy az ázsiai diákok az amerikaiaknál jobban teljesítenek matematikából és más tárgyakból. Emellett, amikor egy amerikai diáknak nehézségei vannak például matematikából, ö is és a tanár is hajlanak arra a feltételezésre, hogy a probléma gyökere a képességekben rejlik. Amikor egy japán iskolában hasonló eset fordul elö, a diák és a tanár inkább a helyzeti tényezökben – az osztálytermi tanár-diák interakciókban – keresi a rossz teljesítmény magyarázatát (Steven­son, Lee és Graham, 1993).

E könyvben számos helyen felbukkanak ennek a négy interdiszciplináris megközelítésnek a példái. Elég gyakran ahhoz, hogy ne vesztegessük a helyet arra, hogy mindenhol „interdiszciplináris”-nak címkézzük öket.

Könyvünk szerkezete

A pszichológusok ma sok ezer dolgot kutatnak, attól kezdve, hogy mikroelektródákkal megfigyelik, milyen változások történnek egyedi agysejtekben a tanulás során, egészen odáig, hogy milyen a lakósürüség és a zsúfoltság hatása a társas viselkedésre. E könyv témáit úgy próbáltuk elrendezni, hogy az egyes fejezetek megértése elösegítse a következö fejezet problémáinak kibontását.

Hogy megértsük, milyen kapcsolatban vannak az emberek a környezetükkel, ismernünk kell biológiai felépítésüket. Ahhoz is kell némi hátteret nyújtsunk, hogy jobban megérthessük a biológiai megközelítésü kutatásokat. A második rész (Biológiai és fejlödési folyamatok) elsö fejezete azt fejti ki, hogy hogyan szabályozza és integrálja az idegrendszer és a belsö elválasztású mirigyek rendszere a viselkedést. Mivel a viselkedés az öröklött jegyek és környezeti feltételek kölcsönhatásának függvénye, fejezetünk a viselkedésre gyakorolt genetikai hatásokkal is foglalkozik. A második rész második fejezete a csecsemökortól a serdülökoron át a felnöttkorig tekinti át az egyén pszichológiai fejlödését. Ha megismerjük, hogy hogyan fejlödnek a képességek, az attitüdök és a személyiség, s hogy az élet különbözö szakaszaiban milyen problémákkal szembesülünk, világosabb lesz, hogy milyenfajta kérdésekre keres választ a pszichológia.

Ezzel a hátérrel jutunk el a harmadik részhez (Észlelés és tudat), ahol megtudjuk, miképp szerzik meg az emberek és más fajok a külvilág információit. Az ilyen információt elöször azoknak az érzékszerveknek kell felfogniuk, amelyek a fény, hang, tapintás és íz érzékleteit közvetítik. Elöször az érzékleti információ természetét tárgyaljuk, aztán megvizsgáljuk, hogyan szervezödnek ezek az információk értelmes mintákba, és hogyan ismerödnek fel mint ismerös tárgyak és események. Ez az a fejezet, ahol az arcok felismerését is tárgyaljuk. A szervezödés és a felismerés az észlelés folyamatai. Az észlelés eredménye viszont gyakran a tudatban is megjelenik, ezért meg fogjuk vizsgálni az emberi tudatosság jellegzetességeit normális és megváltozott állapotokban is.

A negyedik részben (Tanulás, emlékezés és gondolkodás) elöször megbeszéljük, hogyan tanulják meg az élölények a környezetüket, attól az egyszerü kapcsolattól, hogy a sárga után piros jelzés következik, az egyetemi órákon tanított bonyolult tudásig. Azt is áttekintjük, hogyan tartunk meg információkat rövid és hosszú távú emlékezetünkben. Itt tárgyaljuk például a gyerekkori amnézia kérdését is. Megvizsgáljuk azt is, hogy hogyan használjuk az elraktározott információkat a következtetésben és a problémamegoldásban. Foglalkozunk a nyelv kritikus problémájával is – hogy miképp közöljük mindazt, amit tudunk.

Az ötödik rész (A motiváció és az érzelmek) azokkal az erökkel foglalkozik, melyek a viselkedést energizálják és irányítják, vagyis az alapvetö motívumokkal, mint az éhség és a szexualitás, és az olyan érzelmekkel is, mint az öröm, a félelem és a harag. Az elhízást és az agressziót is az ötödik részben tárgyaljuk.

A hatodik rész (A személyiség és az egyéniség) témája, hogy milyen eltérések vannak az emberek között személyiségükben és képességeikben. Mind a mentális képességekben, mind a személyiségben megmutatkozó különbségekre kitérünk, figyelmet szentelve annak is, hogy hogyan mérhetök ezek a különb­ségek.

A stressz és az érzelmi problémák a hetedik rész (Stressz, pszichopatológia és pszichoterápia) fö témakörei. Beszélünk azokról a stresszkeltö eseményekröl, amelyek testi és lelki egészségünkre befolyással vannak. Megtárgyaljuk továbbá a súlyos mentális betegségek biológiai és pszichológiai okait, valamint azokat a terápiákat, amelyeket az ilyen problémák és betegségek kezelésére kifejlesztettek.

A nyolcadik rész (A társas viselkedés) a társas kölcsönhatásokkal foglalkozik, azzal, hogy hogyan gondolkozunk, érzünk és cselekszünk társas helyzetekben, hogy a társas helyzetek hogyan befolyásolják gondolatainkat, érzéseinket és cselekedeteinket; hogyan értelmezzük s észleljük mások viselkedését (hogyan tulajdonítunk tulajdonságokat), hogyan alakulnak hiedelmeink és attitüdjeink, valamint hogy hogyan befolyásolják a csoportok tagjaikat.

Vitatott kérdések



A pszichológiai kutatás etikai kérdései

Mivel a pszichológusok élö személyekkel dolgoznak, érzékenyeknek kell lenniük a kutatásokkal kapcsolatos etikai kérdések iránt. Ennek megfelelöen az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA), valamint kanadai és angol megfelelöi iránymutatásokat dolgoztak ki* az emberi és állati kísérleti alanyokkal való bánásmódról (American Psycho­logical Association, 1990). Az Egyesült Államokban szövetségi szabályok követelik meg, hogy minden olyan intézet, amely államilag támogatott kutatásokat folytat, egy belsö ellenörzö bizottságot állítson fel, amelyik megvizsgálja a tervezett kutatásokat, hogy meggyözödjön arról, a kísérleti személyekkel megfelelöen bánnak-e.

Az etikus bánásmód elsö elve a minimális kockázat elve. A szövetségi iránymutatás szerint az elvárható kockázat nem lehet nagyobb, mint amilyennel a mindennapi életben is találkozunk. A kísérleti személyt nyilván nem érheti fizikai bántalom vagy károsodás, de arról dönteni, hogy mekkora pszichológiai stresszt igazol etikailag a kutatás, már nem mindig könnyü. A mindennapi életben természetesen az emberek gyakran udvariatlanok, gyakran hazudnak és keltenek másokban szorongást. De mikor igazolható etikailag, ha egy kutató ugyanezeket teszi a kutatás érdekében? Ezek pontosan azok a kérdések, amelyeket az ellenörzö bizottság fontolóra vesz esetröl esetre.

Az etikus bánásmód második elve az informált hozzájárulás. A személyeknek önszántukból kell részt venniük a vizsgálatban, és lehetövé kell tenni, hogy hozzájárulásukat bármikor bántódás nélkül visszavonhassák, ha úgy kívánják. Idöben elöre minden olyan mozzanatról be kell nekik számolni, amelyröl azt lehet gondolni, hogy be­folyásolja együttmüködési hajlandóságukat.

Ahogy a minimális kockázat elvét, az informált hozzájárulás követelményét sem mindig könnyü teljesíteni. Az informált hozzájárulás néha ellentétben van egy másik általános kutatási követelménnyel: azzal, hogy a személy ne ismerje a vizsgálat hipotézisét. Ha egy kutatás azt tervezi, hogy összehasonlít olyan személyeket, akik ismerös szavakat tanulnak, olyanokkal, akik ismeretleneket, nem merül fel etikai probléma, ha elöre megmondják a személyeknek, hogy szavakat fognak tanulni: azt nem kell tudniuk, hogy a szavak miként fognak személyröl személyre változni. Még akkor sincs etikai probléma, ha a személyeket utólag olyan szavakkal tesztelik, amelyekröl ök nem várták, hogy tudniuk kell. De mi van akkor, ha a kutatás össze akarja hasonlítani a személyek egy olyan csoportját, akik szavakat tanulnak semleges hangulatban, egy olyan másik csoporttal, amelynek tagjai a szavakat dühös vagy zavart hangulatban tanulják? Világos, hogy a kutatás nem vezetne érvényes következtetésekre, ha a személyeknek elöre megmondanák, hogy szándékosan fel fogják öket dühíteni (durva bánásmóddal), vagy szándékosan zavarba fogják öket hozni (elhitetve velük, hogy véletlenül eltörtek egy berendezési tárgyat).

Ezért az iránymutatás megszabja, hogy ha egy ilyen típusú kutatás egyáltalán elvégezhetö, a személyeket tájékoztatni kell erröl a részvételt követöen a lehetö legrövidebb idön belül. Az eltitkolás – vagy a megtévesztés – indokait el kell nekik magyarázni, és minden maradék dühöt vagy zavart úgy kell kezelni, hogy megörizhessék emberi méltóságukat, és a kutatásról alkotott véleményük inkább javuljon, mint romoljon. Az ellenörzö bizottságnak meg kell arról gyözödnie, hogy a tájékoztatás megfelel a feladatnak.

Az etikus kutatás harmadik elve a személyiségi jogok elve. A személyröl a kutatás alatt gyüjtött információt bizalmasan kell kezelni, hogy ahhoz ne férhessen senki hozzá a beleegyezése nélkül. Az egyik általános gyakorlat, hogy a neveket és az azonosító információkat az adatfelvétel után azonnal különválasztják az adatoktól. Az adatok ezután csak kóddal vagy esetszámmal azonosíthatók. Ily módon a kísérletvezetön kívül senki sem tudhatja meg, hogy egy adott személy hogyan válaszolt.

Az Egyesült Államokban a pszichológiai kutatások mintegy 7-8 százaléka használ állatokat (föként rágcsálókat és madarakat), de csak nagyon kevés teszi ki az állatokat fájdalomnak vagy sérülésnek. Mindazonáltal az állatok kutatási célú használatáról és a velük való bánásmódról szóló vita az elmúlt években felerösödött, és az állami, valamint az APA-iránymutatások is megkövetelik, hogy a fájdalmat vagy sérülést okozó eljárások alkalmazását a kutatásból nyerhetö tudással alaposan igazolni kell. Külön szabályok vonatkoznak a laboratóriumi állatok életfeltételeire és ellátására is.

A szakmai iránymutatásokon túl a vezérlö etikai elv az kell legyen, hogy a pszichológiai vizsgálatokban részt vevöket a kutatási vállalkozásban partnernek tekintsék. Néhány, e könyvben ismertetett kutatást, melyeket az etikai irányelvek megalkotása elött hajtottak végre, a legtöbb ellenörzö bizottság ma nem engedélyezné. Egy nevezetes példával a 18. fejezetben találkozhatunk, amikor Stanley Milgram (1963, 1974) engedelmességgel kapcsolatos, sokat vitatott kutatásait tárgyaljuk.

* Hasonló irányelveket a Magyar Pszichológiai Társaság Etikai Kódexe (1989) is tartalmaz. – A szerk.

***

A pszichológia területei

Témái, nézöpontjai és módszerei áttekintésével némi betekintést nyerhettünk a pszichológia természetébe. Tovább úgy haladhatunk, ha megnézzük, mit csinálnak a különbözö területeken dolgozó pszichológusok.

Az Egyesült Államokban a felsöbb pszichológiai képzettségü embereknek körülbelül a fele föiskolákon és egyetemeken dolgozik, bár tevékenységük itt sem merül ki a tanításban, idejük jó részét kutatásra vagy tanácsadásra fordítják. Más pszichológusok iskolákban, kórházakban vagy klinikákon, kutatóintézetekben, állami hivatalokban, az üzleti életben és az iparban dolgoznak. Vannak aztán olyanok is, akik magángyakorlatot folytatnak, és pénzt kérnek munkájukért a páciensektöl; ök a szakma viszonylag kicsi, de egyre növekvö részét képviselik. Az elsö táblázat azt mutatja, hogy a nyolcvanas évek elején az Egyesült Államokban milyen arányban foglalkoztak a pszichológusok a különbözö területekkel. A második táblázat a nök arányának meredek emelkedését jelzi az elmúlt években.

Most rátérünk a pszichológia egyes alterületeinek jellemzésére.

BIOLÓGIAI PSZICHOLÓGIA. Ez azok területe, akik biológiai nézöpontból közelítenek a pszichológiához. A biológiai pszichológusok (vagy fiziológiai pszic­ho­lógusok) a biológiai folyamatok és a viselkedés közti kapcsolatok feltárására törekednek.

KÍSÉRLETI PSZICHOLÓGIA. A kísérleti pszichológus általában behaviorista vagy kognitív pszichológus, aki kísérleti módszereket használ olyan kérdések vizsgálatára, hogy hogyan reagálnak az emberek (és az állatok) az ­érzékleti ingerekre, hogyan észlelik a világot, hogyan tanulnak és emlékeznek, és milyen érzelmi reakcióik vannak.

FEJLŐDÉS-, SZOCIÁL- ÉS SZE­MÉ­LYI­SÉG­­PSZICHOLÓGIA. E három terület között átfedés van. A fejlödéspszichológusok azzal foglalkoznak, hogy hogyan fejlödik az ember, és milyen tényezök befolyásolják a viselkedést a születéstöl az öregkorig. Egyesek egy-egy területre specializálódnak, például a gyermek nyelvi képességeinek fejlödésére vagy valamely életkorra, például a csecsemökorra, óvodáskorra vagy a serdülökorra.

A fejlödéslélektan nagy részben szociálpszichológia is. A szociálpszichológusokat az érdekli, hogy a más személyekkel való kapcsolatok hogyan befolyásolják az attitüdöket és a viselkedést. Ugyancsak foglalkoznak a csoportok viselkedésével.

Amilyen mértékig a személyiség a fejlödés és a társas hatások eredménye, olyan mértékig fedi át a személyiségpszichológia az elözö két területet. A személyiségpszichológusokat az egyének közti különbségek foglalkoztatják. Az érdekli öket, hogy gyakorlati szempontból hogyan lehetne besorolni az embereket csoportokba, és az is, hogy milyen teljesen egyedi tulajdonságaik vannak az egyes embereknek.

KLINIKAI PSZICHOLÓGIA ÉS TANÁCSADÁS. A pszichológusok többsége klinikai pszichológus, ami azt jelenti, hogy pszichológiai elveket használnak érzelmi és viselkedési problémák feltárására és gyógyítására. A lelki betegségek, a fiatalkori bünözés, a kábítószerfüggés, az értelmi fogyatékosság, a családi vagy házassági konfliktusok és más kevésbé súlyos problémák megoldásával foglalkoznak. Sok klinikai pszichológus pszichoanalitikus megközelítést alkalmaz, bár a beha­vioris­ta, kognitív és fenomenológiai nézöpont is gyakori.

A tanácsadó pszichológusok hasonló munkát végeznek, mint a klinikai pszichológusok, de általában kevésbé súlyos problémákkal foglalkoznak. Legtöbbjük iskolásoknak vagy egyetemistáknak ad tanácsokat a társas beilleszkedéssel és a pályaválasztással kapcsolatban.

ISKOLA- ÉS NEVELÉSPSZICHOLÓGIA. Mivel a komoly érzelmi problémák kezdeteit gyakran kisiskoláskorban kell keresni, számos általános iskola olyan pszichológusokat alkalmaz, akiknek szaktudása a gyermekek fejlödésével, a neveléssel és a klinikai pszichológiával kapcsolatos ismereteket kombinálja. Ezek az iskolapszichológusok egyénileg foglalkoznak a gyermekekkel tanulási és érzelmi problémák feltárása céljából. Ezzel szemben a neveléslélektannal foglalkozók a tanulás és a tanítás szakemberei. Néha iskolákban dolgoznak, legtöbbször azonban az egyetemi pedagógiai tanszékek alkalmazzák öket, ahol az oktatási módszerekkel kapcsolatos kutatásokat végeznek, valamint részt vesznek a tanárok és az iskolapszichológusok képzésében.

MUNKA- ÉS SZERVEZETPSZICHOLÓGIA. A szervezetpszichológusok általában egy adott vállalatnál dolgoznak. Olyan kérdésekkel foglalkoznak például, hogy hogyan kell kiválasztani egy adott állásra a legmegfelelöbb embereket, munkaköri betanítási programokat szerveznek, és részt vesznek azokban a vezetöi döntésekben, melyek a dolgozók hangulatával és motiválásával kapcsolatosak. A munkapszichológusok (ezeket idönként ergonómusoknak is nevezik) azzal foglalkoznak, hogy minél kielégítöbbé tegyék az emberek és gépek közötti kapcsolatot; olyan gépeket segítenek tervezni, melyek minimálisra csökkentik az emberi hibázást.

Szakterület                          1977                 1978       Változás

                                                 %                  %          (%)  

Klinikai pszichológus   13 378     39,8   28 147     49,9   +10,1

Tanácsadó pszichológus 2 712      8,1     2 735       4,9      –3,2

Iskolapszichológus        1 084       3,2     2 001       3,5     +0,3

Fejlödéspszichológus    1 728       5,1     2 903       5,1           0

Neveléspszichológus     1 622       4,8     1 438       2,6      –2,2

Szociál- és személyiség- pszichológus     2 450       7,3    3 066 5,4       –1,9

Munka- és szervezet- pszichológus 1 974    5,9   2 714        4,8 –1,1

Kísérleti, összehasonlító és  fiziológiai pszichológus 4 598   13,7 4 959   8,8       –4,9

Egyéb                           4 106     12,2     8 415     14,9     +2,7

Összesen          33 652             56 378

Biológiai és pszichológiai megközelítések

A 3. fejezettöl kezdve minden fejezet több különbözö nézöpontú kutatást tárgyal. A tudat tárgyalása például (a 6. fejezetben) egyaránt tükrözi a biológiai és kognitív megközelítéseket, és a személyiséget is mind behavio­rista, mind pszichoanalitikus megközelítésböl szemügyre vesszük a 14. fejezetben. Különösen fontos, hogy lássuk, hogyan kapcsolódnak a biológiai alapú kutatások a pszichológiai jellegü megközelítésekhez. Gyakran azt találjuk, hogy egy fogalmat vagy különbségtételt a kutatók elöször pszichológiai szinten fogalmaznak meg, és késöbb más kutatók találják meg, hogy az hogyan valósul meg az agyban. Néha azonban eredetileg biológiai irányultságú kutatásokban kapott eredmények vezetnek más kutatókat arra, hogy a jelenséget pszichológiai szinten is megvizsgálják. Vegyük például ismét azt a felfedezést, hogy az agy bizonyos területeinek a sérülése specifikus funkciók, például az arcfelismerö képesség elvesztését eredményezheti. Ez a jelenség késztetett egyes kutatókat annak a lehetöségnek a mélyebb vizsgálatára, hogy a tárgyak felismerésére nem egyetlen általános képességünk van, hanem a különbözö fajta tárgyakra specifikus felismerö­rendszerek szakosodnak. A biológiai és pszichológiai kutatások ilyen összjátékával a következö fejezetekben újra és újra találkozni fogunk.

Összefoglalás

1. A pszichológia úgy határozható meg, mint a viselkedés és a mentális folyamatok tudományos tanulmányozása. Az e meghatározás által lefedett témákat öt példával szemléltettük: a) az agysérülés és az arcfelismerés kapcsolatával, amikor az agy bizonyos területein sérült emberek elvesztik arcfelismerö képességüket; b) a tulajdonságok tulajdonításával, vagyis mások viselkedésének belsö tulajdonságaikra alapozó magyarázatával; c) a gyerekkori amnéziával, az élet elsö néhány évében történt eseményekre való emlékezés képtelenségével; d) az elhízás okaival, annak biológiai és pszichológiai tényezöi­vel; és e) az agresszió kifejezésével, valamint azzal, hogy az ag­res­szió­kifejezés több vagy kevesebb agressziót eredményez-e.

2. A pszichológia gyökerei az idöszámításunk elötti IV. és V. századba nyúlnak vissza. Szókratész, Platón és Arisztotelész alapvetö kérdéseket tettek fel a lélekröl, míg Hippokratész, „az orvostudomány atyja” sok fontos megfigyelést tett arról, hogyan vezérli az agy a szerveket. A tudományos pszichológia a XIX. század második felében született, amikor meggyökerezett az a gondolat, hogy a tudat és a viselkedés a tudományos elemzés tárgyai lehetnek.

3. A pszichológiát több szempontból lehet megközelíteni. A biológiai nézöpont cselekedeteinket a szervezeten belüli, az agyban és az idegrendszerben folyó eseményekhez kapcsolja. A behaviorista nézöpont a szervezetnek azokra a külsö tevékenységeire összpontosít, amelyek mérhetöek. A kognitív nézöpont az olyan mentális folyamatokkal foglalkozik, mint az észlelés, az emlékezés, a következtetés, a döntéshozás és a problémamegoldás, valamint ezeknek a folyamatoknak a viselkedéssel való kapcsolatával. A pszichoanalitikus nézöpont a gyermekkorban elfojtott szexuális és agresszív késztetésekböl fakadó tudattalan motívumokat hangsúlyozza. A fenomenológiai megközelítés az ember szubjektív élményeire, választási szabadságára és önmegvalósítási törekvésére összpontosít. A pszichológia egyes témái többféle nézöpontból is elemezhetök.

4. A biológiai megközelítés abban különbözik a többi nézöponttól, hogy elveit a biológiából kölcsönzi. A bio­lógiai szempontból közeledö kutatók gyakran kísérlik meg a pszichológiai elveket biológiaiakkal megmagyarázni (redukcionizmus). Vannak ugyan olyan elvek, amelyeket csak pszichológiai szinten lehet megfogalmazni, a viselkedéses jelenségeket megpróbálják egyre inkább biológiai és pszichológiai szinten egyaránt megmagyarázni.

5. A pszichológiai kutatás hipotézisek megfogalmazásából és azok tudományos módszerekkel történö teszteléséböl áll. Hacsak mód van rá, kísérleti módszer segítségével kell tanulmányozni egy problémát. Ez az eljárás a vizsgáltakon kívül minden változót ellenörzése alatt tart. A független változó az, melyet a kísérletezö manipulál; a függö változó (általában a személy viselkedésének valamilyen mozzanata) az, melyet annak érdekében vizsgálunk, hogy eldöntsük, vajon a független változó változásai befolyásolják-e. Egy egyszerü kísérletben a kutató csak egyetlen független változót kezel, és annak hatását figyeli meg az egyetlen függö változóra.

6. Számos olyan kísérlet van, ahol a független változó valami olyasmi, ami vagy jelen van, vagy nincs. A legegyszerübb kísérletben egy kísérleti csoport (melynek tagjainál fennáll a feltétel) és egy kontrollcsoport (melynek tagjainál a feltétel hiányzik) szerepel. Ha a kísérleti és a kontrollcsoport átlagai közötti különbség statisztikailag szignifikáns, akkor azt tudjuk, hogy a kísérleti helyzetnek megbízható hatása volt; vagyis a különbség a független változónak, nem pedig véletlen tényezöknek vagy néhány szélsöséges esetnek köszönhetö.

7. Ha a kutató nem befolyásolhatja, melyik személy melyik feltételbe kerüljön, korrelációs módszer használható. A módszer azt határozza meg, hogy vajon a természetesen megjelenö különbségek egy másik, a kutatót érdeklö különbséghez kapcsolódnak-e. Két változó közötti kapcsolat szorosságát a korrelációs együttható (r) méri. Ez a szám 0 és 1 között változhat. A kapcsolat hiá­nyát a 0, a tökéletes kapcsolatot az 1 érték jelzi. Ahogy r 0-tól 1-ig nö, a kapcsolat erössége növekszik. A korrelációs együttható értéke pozitív vagy negatív lehet, attól függöen, hogy az egyik változó együtt nö-e a másikkal (+), vagy az egyik nö, amikor a másik csökken (–).

8. Egy másik megközelítés a megfigyeléses módszer, amelyben valaki megfigyeli az öt érdeklö jelenséget. A kutatókat ki kell képezni, hogy pontosan végezzék a megfigyelést és a rögzítést, nehogy saját elöítéleteiket vetítsék abba, amiröl beszámolnak. A közvetlenül nehezen megfigyelhetö jelenségekröl közvetetten, kérdöívekkel (interjúkkal) vagy esettanulmány segítségével gyüjthetünk adatokat.

9. Két biológiai nézöpontú interdiszciplináris megközelítés a kognitív idegtudomány és az evolúciós pszichológia. A kognitív idegtudomány a kognitív pszichológusok és az idegtudományok kutatóinak közös eröfeszítése annak felderítése érdekében, hogy hogyan hajtja végre az agy mentális tevékenységeinket. Az elképzelés lényege az, hogy a kognitív pszichológia sajátos pszichológiai funkciókról alkotott ismereteit az idegtudományok arról alkotott ismereteivel ötvözzék, hogy miképp valósulhatnak meg ezek a funkciók az agyban. Az evolúciós pszichológia a kognitív és egyéb pszichológiai mechanizmusok eredetével foglalkozik. Központi gondolata az, hogy az ilyen mechanizmusok évmilliók alatt a természetes kiválasztódás során jöttek létre. Ez a megközelítés az evolúciós szempontból különösen fontos témák, például a párválasztás vizsgálatához vezetett.

10. Két olyan interdiszciplináris megközelítés is létezik, amelyek inkább pszichológiai nézöpontból szemlélik tárgyukat: a megismeréstudomány és a kulturális pszichológia. A megismeréstudomány az intelligens folyamatok természetével foglalkozik, és a pszichológia mellett az idegtudományokat, az antropológiát, a nyelvészetet, a filozófiát és a mesterséges intelligencia kutatásait hasznosítja. Központi gondolatai, hogy a mentális folyamatok mint komputációk értelmezhetök, és hogy a mentális tevékenység különbözö szinteken elemezhetö. A kulturális pszichológia pszichológusok, antropológusok és egyéb társadalomtudósok közös vállalkozása. Azzal foglalkozik, hogy hogyan befolyásolja az egyén pszichológiai folyamatait az a kultúra, amelyben él.

További olvasmányok

Pléh, 1999

Reuchlin, 1987

Valentine, 1988

Találat: 1923