online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   

A TÁRSAS VILÁG KOGNITÍV ÉS ÉRZELMI VONATKOZÁSAI

pszichológia

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt

egyéb tételek

 
Pszichológia szigorlat - Tanulas, figyelem és emlékezet
Tudat alatti erőforrasok
A HIPERAKTIVITÁS, ÉS AMI MÖGÖTTE VAN
TANULÁSI ZAVAROK AZONOSÍTÁSA ÉS KEZELÉSE AZ ÓVÓDÁBAN ÉS ISKOLÁBAN
A pszichológia biológiai alapjai: idegrendszer és agy
SZEMÉLYISÉG
A HIPERAKTIVITÁS KEZELÉSE
TANULÁSI ZAVAROKRÓL ÁLTALÁBAN
ÉRZELMEK
 
 

A TÁRSAS VILÁG KOGNITÍV ÉS ÉRZELMI VONATKOZÁSAI

A szociálpszichológia tudománya azzal foglalkozik, hogy miként gondolkodnak és hogyan éreznek az emberek a körülöttük lévö társas világgal kapcsolatban, hogy hogyan lépnek interakcióba, és hogyan befolyásolják egymást. Hogyan formálunk benyomást másokról, és hogyan értelmezzük cselekedeteiket? Hogyan alakulnak ki és változnak társas vélekedéseink és attitüdjeink – köztük sztereotípiáink és elöítéleteink? Mi határozza meg, ki tetszik nekünk, kihez vonzódunk, és kit választunk romantikus szerelmi partnernek? Hogyan befolyásoljuk egymást?

Amikor ezekre a kérdésekre keresik a választ, a szociálpszichológusok azzal az általános elöfeltételezéssel élnek, hogy az emberi viselkedés a személytöl és a helyzettöl egyaránt függ. Minden egyén a személyes tulajdonságok egyedi készletével lép be egy helyzetbe, azaz a különbözö emberek különbözöképp cselekszenek ugyanabban a szituációban. De minden helyzet ugyancsak egyedi körülményeket kényszerít az egyénekre, ezért az emberek különbözöképp cselekszenek különbözö helyzetekben. A szociálpszichológiai kutatás újból és újból kimutatja, hogy a szituációs tényezök erösebben befolyásolják viselkedésünket, mint azt gondolnánk.

Az emberek azonban nem a helyzetek objektív jellemzöire reagálnak, hanem annak szubjektív értelmezésére. Az a személy, aki egy sértö cselekedetet ellenségességböl eredeztet, eltérö módon reagál, mint az, aki ugyanazt a cselekedetet az érzéketlenség eredményeként értelmezi. Ennek megfelelöen, ebben a fejezetben a társas környezetröl való gondolkodás és az ahhoz való érzelmi viszonyok vizsgálatával kezdünk a szociálpszichológia tárgyalásába. A 18. fejezet a társas együttmüködést és a társas befolyásolást fogja tárgyalni.

A társas viselkedés intuitív elméletei

Mindannyian pszichológusok vagyunk. Miközben kísérletet teszünk más emberek és önmagunk megértésére, informális tudósok vagyunk, akik megalkotják az emberi viselkedésre vonatkozó saját intuitív elméleteiket. Amikor így teszünk, ugyanazokkal az alapvetö feladatokkal állunk szemben, mint az igazi tudósok (Nisbett és Ross, 1980). Elöször megfigyeléseket végzünk, adatokat gyüjtünk. („Gyuri barátom azt állítja, hogy a nöknek biztosítani kellene a jogot az abortuszra.” „Lee Ya­muri érte el a legmagasabb pontszámot a matematikatesztben.”) Másodszor, megpróbálunk együtt­já­rá­sokat, együttváltozásokat észrevenni, hogy felfedjük, mi mivel szokott egyszerre elöfordulni. („A legtöbb ember, aki támogatja az abortuszhoz való jogot, ellene van a halálbüntetésnek.” „Az ázsiaiak átlagban jobbak a matematikában és a természettudományokban, mint a nem ázsiai­­ak.”) Harmadszor, megpróbálunk az okozati viszonyokra következtetni, felbecsülni, hogy mi mit okoz. („Valódi meggyözödésböl támogatja-e Gyuri az abortuszhoz való jogot, vagy társai nyomására képvisel liberális attitüdöt?” „Azért kiemelkedöek-e az ázsiai diákok a matemati­kában és a természettudományokban, mert eleve okosabbak, vagy mert családjuk hangsúlyozza a tanulás értékét?”)

Ugyanezen a folyamaton megyünk keresztül akkor is, amikor saját magunkat próbáljuk megérteni: megfigyeljük gondolatainkat, érzéseinket, cselekedeteinket („A szívem kalapál”), megpróbálunk együttjárásokat felfedezni („A szívem leginkább akkor kalapál, amikor Robi közelében vagyok”), és okozati viszonyokra következtetünk („Szerelmes vagyok Robiba, vagy ez csak szexuális szenvedély?”).

A tudományos okfejtés mindennapi életre való alkalmazására tett intuitív próbálkozásaink meglepöen jól müködnek. Szociális interakcióink kaotikusak lennének, ha az emberi viselkedésre vonatkozó informális elméleteink nem lennének fö vonásaikban érvényesek. De szociális ítéleteink meghozatala során számos szisztematikus hibát is vétünk, és ironikus módon saját elméleteink maguk is gyakran zavarják az információ pontos feldolgozását. Amint látni fogjuk, elméleteink ténylegesen alakíthatják az adatok észlelését, elferdíthetik arra vonatkozó becsléseinket, hogy mi mivel jár együtt, és eltorzíthatják oksági értelmezéseinket.

ADATGYŰJTÉS ÉS -TÁROLÁS: SÉMÁK

Az elsö nehézség, mellyel mint informális tudósok szembekerülünk, adataink szisztematikus és torzításmentes összegyüjtése. Amikor egy felmérést végzö kutató meg akarja becsülni, hogy hány amerikai támogatja a nök abortuszhoz való jogát, nagy gondot fordít arra, hogy a felvételben szereplö emberek véletlen és reprezentatív mintája oly módon legyen biztosítva, hogy a megkérdezett katolikusok és protestánsok, férfiak és nök stb. száma megfeleljen a teljes népességben képviselt arányoknak. Ám amikor mi, mint felmérést végzö informális kutatók, megpróbáljuk ezt a becslést intuitíven elvégezni, fö adatforrásaink valószínüleg azok az emberek lesznek, akikkel naponta találkozunk. Ez a népességnek nyilvánvalóan nem reprezentatív mintája.

Adataink másik fö forrása a tömegkommunikáció, mely a népességnek ismét csak egy nem véletlenszerü és nem reprezentatív mintáját szolgáltatja. A tömegkommunikáció például szükségképpen több figyelmet fordít arra a kisszámú abortuszellenes tiltakozóra, akik egy klinika elött tüntetnek, mint arra a többségre, akik a klinikai abortuszt csendesen támogatják. A sajtó itt nem torzít a szó szokásos értelmében, egyszerüen csak a hírekröl számol be. De az általa nyújtott adatok még nem jelentenek a közvélemény megbecsülésére alkalmas, megbízható mintát.

A felmérést végzö kutató ügyel az adatok pontos felvételére is. A mindennapi életben azonban az információkat folyamatosan gyüjtögetjük, és késöbb, amikor ítélethozatalra kérnek fel, meg kell próbálnunk elöhívni a memóriából az alkalomhoz illö adatot. Így nem csupán az általunk elsö lépésben összegyüjtött adatok képeznek torz mintát, hanem azokat az adatokat, melyekre szociá­lis ítéleteinkben éppen támaszkodunk, tovább torzítják a szelektív felidézés problémái.

ÉLÉNKSÉG. Az információ élénksége az egyik olyan tényezö, mely mind az észlelt, mind a felidézett információt befolyásolja. A kutatások megmutatták, hogy amikor élénk és kevésbé élénk információk versengenek figyelmünkért, becsléseinkre és ítéleteinkre gyakran nagyobb befolyást gyakorol az élénk információ még akkor is, ha a kevésbé élénk megbízhatóbb, és potenciá­lisan több információt hordoz (Nisbett és Ross, 1980; Taylor és Thompson, 1982).

Egy vizsgálat során bevezetö pszichológiaórákon részt vevö diákoknak, akik a pszichológiát fö tárgyként akarták felvenni, felsöbb szintü pszichológiakurzusokról adtak információt, azután megkérték öket, hogy jelöljék meg, melyik kurzust választják. A személyek vagy a kurzus egy statisztikai összegzését kapták meg, amely az azon elözöleg részt vett diákok ötfokú skálán adott értékelései alapján készült, vagy két-három diák egyes kurzusokra vonatkozó informális megjegyzéseit hallották szemtöl szembeni helyzetben. A személyeket kevésbé befolyásolta választásaikban a statisztikai összegzés, mint a szemtöl szembeni megjegyzések – még abban az esetben is, ha az összegzéssel ugyanazoknak a véleményeknek az írott változatát is megkapták. A fakó írott információ kevésbé volt befolyásos, mint az élénk, élö­szóban kapott tájékoztatás, noha az írott információ teljesebb és reprezentatívabb adatokon alapult (Borgida és Nisbett, 1977).

Az élénkségi hatás sajátos probléma a tömegkommunikációból származó információk tekintetében. Még abban az esetben is, ha a riportok aggályosan egyenlö terjedelmet juttatnának egy probléma élénk és nem élénk oldalainak (amit rendszerint nem tesznek meg), saját információfeldolgozási hajlamaink létrehoznák a torzítást. Az itt ismertetett vizsgálatok például arra utalnak, hogy ha egy televíziós müsor be is számol a felmérések eredményeiröl, melyek szerint a lakosság többsége az abortuszhoz való jogot támogatja, akkor is valószínübb, hogy az abortusz elleni tiltakozás élénk képeit raktározzuk el, s idézzük fel késöbb, mint a közvéleményre vonatkozó releváns „adatokat”.

SÉMÁK. Még ha az adatokat rendszeres és torzításmentes módon össze is tudnánk gyüjteni, észlelésünket még mindig eltorzíthatják meglévö elvárásaink és elöfeltevéseink („elméleteink”), melyek arra vonatkoznak, hogy milyennek kellene lenniük az adatoknak. Amikor valamilyen tárgyat vagy eseményt észlelünk, a beérkezö információt összehasonl 131g67b ítjuk a hasonló tárgyakkal vagy eseményekkel való megelözö találkozásaink emlékével. A korábbi fejezetekben láttuk, hogy a tárgyakra és eseményekre vonatkozó emlékeink gyakran nem fényképszerü reprodukciói az eredeti ingereknek, hanem az eredeti észlelések leegyszerüsített rekonstrukciói. Amint a 8. fejezetben láttuk, az ilyen reprezentációkat, me­mó­ria­struktúrákat sémáknak hívják; ezek az észlelés és a gondolkodás eredményei, és emberek, tárgyak, események vagy helyzetek osztályainak mentális reprezentá­ció­it alkotják. Azt a folyamatot, melynek során a beérkezö adatoknak legjobban megfelelö sémát a memóriából kikeressük, sémás feldolgozásnak nevezzük. A sé­mák és a sémás feldolgozás lehetövé teszik, hogy hatalmas mennyiségü információt nagy hatékonysággal szervezzünk meg és dolgozzunk fel. Ahelyett, hogy minden egyes új tárgy vagy esemény összes részletét észlelnünk kellene és meg kellene jegyeznünk, egyszerüen észrevehetjük, hogy hasonlít már meglévö sémáink egyikére, és így csak legkiemelkedöbb jegyeit kell kódolnunk és megjegyeznünk. A sémás feldolgozás általában gyorsan és automatikusan jelenik meg; rendszerint még annak sem vagyunk tudatában, hogy valamilyen információfeldolgozás egyáltalában végbemegy (Fiske, 1993; Fiske és Taylor, 1991).

Vannak például sémáink az emberek különbözö típusaira. Amikor valaki azt mondja, hogy hamarosan egy extravertált emberrel fogunk megismerkedni, a közelgö találkozásra gondolva rögtön elöhívjuk az extravertált személy sémáját. Az „extravertált” séma egy sor egymással kapcsolatban lévö vonásból áll, olyanokból, mint a szociabilitás, a melegség, és esetleg a hangosság és az indulatosság. Az ehhez hasonló általános személysémákat olykor sztereotípiáknak nevezzük. Egyedi személyekröl is vannak sémáink, például az Egyesült Államok elnökéröl vagy szüleinkröl is. Még magunkról is van sémánk, mely az énfogalmaink összeszervezett együttese (Markus, 1977). Amikor egy álláshirdetéssel találkozunk, melyben üzletkötöt keresnek, gyorsan és automatikusan ki tudjuk értékelni az üzletkötöre vonatkozó sémánk és az énsémánk közti illeszkedést, hogy eldöntsük, jelentkezzünk-e.

A kutatások megerösítik, hogy a sémák segítenek az információfeldolgozásban. Ha az embereket arra buzdítják, hogy egy bemutatott személyröl annyi információt jegyezzenek meg, amennyit csak tudnak, ténylegesen kevesebbre emlékeznek, mint ha egyszerüen azt mondják nekik, hogy próbáljanak meg kialakítani a személyröl egy benyomást (Hamilton, 1979). A benyomás megformálására vonatkozó instrukció a kísérleti személyekböl sok-sok személyre vonatkozó séma elökeresését váltja ki, ami segítségükre van abban, hogy a bevésendö anyagot jobban megszervezzék és könnyebben elöhívják. Énsémánk is azt segíti elö, hogy az információt hatékonyan szervezzük meg. Például az emberek több szót fel tudnak idézni egy listáról, ha azt kérik tölük, hogy a lista minden egyes eleméröl döntsék el, illik-e az rájuk (Ganellen és Carver, 1985; Rogers, Kuiper és Kir­ker, 1977). Ez az úgynevezett énvonatkoztatási hatás, amely egyrészt azért jelenik meg, mert a saját magára vonatkoztatás miatt mindenki mélyebben foglalkozik minden egyes szóval, amikor eldönti, hogy illik-e az rá, másrészt pedig azért, mert az énséma összeköttetést képez az egyébként egymáshoz nem kapcsolódó információdarabok között az emlékezetben (Klein és Loftus, 1989; Klein, Loftus és Burton, 1989).

A SÉMÁK ÉS AZ ÉSZLELÉS. Sémák és sémás feldolgozás nélkül a ránk zúduló információ egyszerüen elborítana bennünket. Nagyon gyenge információ­fel­dolgozók lennénk sémák nélkül. De az ár, amit ezért a hatékonyságért fizetünk, észlelésünk torzulása. Nézzük például, milyen benyomást alakítunk ki Jóskáról a következö megfigyelések alapján.

Jóska elindult otthonról, hogy írószert vegyen. A veröfényes utcára két barátjával lépett ki, és élvezte a napsütést, miközben a bolt felé ballagott. Belépett az írószerboltba, ami tele volt emberekkel. Míg arra várt, hogy az eladó kiszolgálja, egy ismerösével beszélgetett. Kifelé menet megállt egy iskolatársával csevegni, aki éppen akkor jött be a boltba. A boltból az iskola felé indult. Útközben találkozott azzal a lánnyal, akinek elözö este mutatták be. Beszélgettek egy kis ideig, azután Jóska elment az iskolába. Tanítás után egyedül jött ki az osztályból. Az iskolát elhagyva elindult hazafelé tartó hosszú sétájára. Az utca szikrázóan veröfényes volt. Jóska az utca árnyékos oldalán ment. Szembejött vele az a csinos lány, akivel elözö este ismerkedett meg. Átment az úton, és bement egy presszóba. A presszó tele volt diákokkal, és észrevett néhány ismerös arcot is. Jóska csendesen várt, míg sorra került, azután rendelt. Italával egy szélsö asztalhoz ült. Amikor megitta, hazament. (Luchins, 1957, 34–35. o. nyomán.)

Milyen benyomásunk van Jóskáról? Azt gondoljuk-e róla, hogy barátságos és nyílt, vagy azt, hogy félszeg és introvertált? Azoknak az embereknek a 78 százaléka, akik olvasták ezt a leírást, Jóskát inkább barátságosnak képzeli. De vizsgáljuk meg a leírást közelebbröl: tulajdonképpen két nagyon eltérö portréból áll. Addig a mondatig, amely úgy kezdödik, hogy „Tanítás után...”, Jóska több helyzetben is elég barátságosnak tünik. Ez után a pont után azonban a szituációknak a korábbiakkal egy csaknem azonos készletében azt látjuk, hogy sokkal inkább kedveli a magányt. Azoknak az embereknek a 95 százaléka, akiknek csak a leírás elsö felét mutatták, Jóskát barátságosnak találta, míg azok közül, akik csak a leírás második felét látták, csupán 3 százalék mondta ugyanezt. Tehát a fenti leírásban, úgy tünik, Jóska „barátságossága” gyöz barátságtalansága felett. De amikor az egyének ugyanezt a leírást úgy olvasták, hogy a bekezdés barátságtalan fele jelent meg elöször, csak 18 százalékuk jellemezte Jóskát barátságosnak; a fö benyomást ekkor Jóska barátságtalan viselkedése adja (lásd a 17.1. táblázatot). Általában az elsöként szerzett információ gyakorolja a legnagyobb hatást összbenyomásunkra. Ez az elsöbbségi hatás.

Az elsöbbségi hatást a benyomás kialakulásának számos különféle vizsgálatában ismételten kimutatták; olyan vizsgálatokban is, melyek valódi, s nem fiktív személyeket használtak. Az egyikben például arra kértek embereket, hogy ítéljék meg az általuk megfigyelt diák általános képességeit, aki nehéz, többválasztásos problémákat kísérelt meg megoldani (Jones és munkatársai, 1968). Noha a diák a 30-ból mindig pontosan 15 problémát oldott meg helyesen, tehetségesebbnek ítélték, ha a sikerek inkább a sorozat kezdetén, mint ha a sorozat végéhez közel jelentkeztek. Ezenfelül, ha azt kérdezték tölük, hogy a diák mennyi problémát oldott meg, azok a személyek, akik a 15 sikeres megoldást a sorozat elején látták, a helyes megoldások számát átlagosan 21-re, míg azok a személyek, akik a sikereket a feladatsor végén látták, átlagosan 13-ra becsülték.

Noha számos tényezö járul hozzá az elsöbbségi hatáshoz, az mindenekelött a sémás feldolgozás következményének tünik. Amikor valakiröl elsö alkalommal próbáljuk meg benyomásainkat kialakítani, a memóriában aktívan keressük a bejövö adatokhoz legjobban illeszkedö sémát vagy sémákat. Egy bizonyos ponton meghozunk egy elözetes döntést, például: Ez a személy „barátságos”. Ezután minden további információt e sémába olvasztunk be, és figyelmen kívül hagyjuk az ehhez nem illeszkedö új információkat, mint amik nem jellemzök a személyre, akivel éppen ismerkedünk. Amikor például a kísérleti személyeket megkérték, hogy Jóska viselkedésének nyilvánvaló ellentmondásait egyeztessék össze, a személyek néha azt mondták, hogy Jóska „valójában” barátságos, de a nap végére valószínüleg elfáradt (Lu­chins, 1957). Észlelésünket tehát a séma irányítja, következésképp az új adatokra viszonylag érzéketlenek vagyunk. Általánosabban, a késöbbi észlelésünk sémavezéreltté válik, és viszonylag érzéketlen lesz az új adatok iránt.

A SÉMÁK ÉS AZ EMLÉKEZET. A sémás feldolgozás emlékezetre gyakorolt hatását egy olyan kísérletben mutatták ki, amelyben a kísérleti személyek egy videóra vett jelenetet néztek meg, amin egy nö ünnepelte születésnapját, a férjével vacsorázva. Egyes személyeknek azt mondták, hogy a nö könyvtáros, másoknak azt, hogy pincér. A nö bizonyos jellemzöi a könyvtárosok sztereotípiájába illettek bele; például szemüveget viselt, szerette a klasszikus zenét, olvasással töltötte a napot, korábban beutazta Európát. Ugyanennyi jellemzöje felelt meg ugyanakkor a pincérnök sztereotípiájának is; például sört ivott, szerette a popzenét, és egy tekegolyót (bowling ball) birtokolt.

A személyek emlékezetét ezután egy kérdöív segítségével mérték fel. Megkérdezték például, hogy a nö bort vagy sört ivott a vacsorához. A kísérleti személyek a sé­má­nak megfelelö viselkedések közül 88, de az annak nem megfelelök közül csak 78 százalékra emlékeztek helyesen. Vagyis azok, akiknek azt mondták, hogy a nö könyvtáros, nagyobb valószínüséggel emlékeztek arra, hogy volt Európában, mint arra, hogy volt egy tekegolyója (Cohen 1981).

Ugyanúgy, ahogy az elsöbbségi hatásra, a fenti emlékezeti hatásra is több magyarázat adódik (Stangor és McMillan, 1992). Ha például az ember bizonytalan valamilyen tény igazságát illetöen, egyszerüen a tudásához fordulhat, hogy egy találó (azaz sztereotipikus) becslést adhasson. Egy másik magyarázat szerint a sémáink olyanok, mint az akták az irattárban: azzal segítik az információ visszanyerését, hogy rámutatnak az adott tételre. A „pincérnö” sémája (aktája) valószínübben tartalmazza a „tekegolyó” címkéjü tételt, mint a „klasszikus zene” címkéjüt.

Noha ebböl az következne, hogy hajlamosabbak vagyunk a sémáinknak megfelelö, mint az azokba nem illö információkra emlékezni, ez nem mindig van így (Stangor és McMillan, 1992). Ha például valaki elvárásainkkal homlokegyenest ellentétesen viselkedik (mondjuk a könyvtáros könyvet éget), arra még jobban emlékszünk, mint a sémának megfelelö (egész nap olvas) vagy attól csak kicsit eltérö (sört iszik) viselkedésre.

A SÉMÁK SZÍVÓSSÁGA. Minthogy a sémák észlelésünket és emlékezetünket is befolyásolják, hajlamosak a nekik ellentmondó adatok ellenében is fennmaradni. Ha emlékszünk arra, hogy a könyvtárosnö egész nap olvasott, de nem jegyezzük meg, hogy sört ivott vacsorára, akkor semmi olyan kényelmetlen információ sincs a birtokunkban, ami a könyvtáros sémájának módosítására kényszerítene bennünket.

A kidolgozottabb, gazdagabb vélekedésrendszerek hasonlóképpen ellenállók az adatokkal szemben. Ennek egy különlegesen elegáns demonstrációjában diákok, akik igen eltéröen vélekedtek arról, hogy a halálbüntetés a potenciális gyilkosokat elrettenti-e vagy sem, két valódinak beállított vizsgálat összegzését olvasták. Az egyik vizsgálat a halálbüntetés elrettentö hatását mutatta, a másik az ellenkezöjét. A diákok egy olyan tanulmányt is olvastak, mely módszertanilag kritizálta az egyes vizsgálatokat. A kutatók arról számoltak be, hogy a probléma egy-egy oldala mellett állást foglaló diákok szignifikánsan meggyözöbbnek és jobban elvégzettnek találták a saját álláspontjukat támogató vizsgálatot, mint a másikat. Söt jobban meg voltak gyözödve kezdeti álláspontjuk helyességéröl, mint mielött bármiféle bizonyítékról olvastak volna (Lord, Ross és Lepper, 1979). Ezekböl az eredményekböl az a zavarba ejtö következtetés vonható le, hogy egy probléma megoldásának (vagy legalábbis a végletes nézetek tompításának) reményében nyilvános vitára bocsátott bizonyítékok a nézetek tompítása helyett inkább még tovább polarizálják a közvéleményt. Az egyes álláspontok hívei a bizonyítékokból oly módon emelnek ki és választanak, hogy eredeti véleményüket támasszák alá (Nisbett és Ross, 1980).

AZ ÉNSÉMA SZÍVÓSSÁGA. Hasonló hatások mutathatók ki az énsémával kapcsolatban is. Az egyik kísérletben a személyek feladata az volt, hogy találják ki, melyik búcsúlevél származik igazi öngyilkostól, és melyik hamisítvány. Egyes kísérleti személyekkel ezután azt hitették el, hogy nagyon jól oldották meg a feladatot, másokkal pedig azt, hogy nagyon rosszul. Ezután elárulták nekik az igazságot, vagyis azt, hogy az elsö értékelés csak manipuláció volt, és a kísérletvezetönek fogalma sincs arról, hogy hogyan teljesítettek. A „sikeres” kísérleti személyek ennek ellenére kitartottak amellett, hogy ök a valóságban is valószínüleg jól teljesítettek, a „sikertelen” személyek pedig továbbra is úgy vélték, hogy rosszul oldották meg a feladatot (Ross, Lepper és Hubbard, 1975). Ez az úgynevezett szívóssági hatás. Mi ennek az alapja?

Az egyik kézenfekvö magyarázat az, hogy amint a személyek értesülnek arról, hogy jól teljesítettek, valahogyan megmagyarázzák a teljesítményüket maguknak („Persze, én már évek óta besegítek a diáktanácsadóban, ezért valószínüleg elég jól megérzem az emberek hangulatát; nem is meglepö, hogy jól ment”). Hasonlóképpen, azok, akiknek azt mondják, hogy nem jól oldották meg a feladatot, a gyenge teljesítményre találhatnak indokokat személyes múltjukban („Az a fiú a kollégiumból, akit én a lelki egészség példaképének tartottam, pszichiát­riai okokból maradt ki az egyetemröl; azt hiszem, nem nagyon tudom kiszúrni, kinek vannak érzelmi problémái”). Amikor azután megtudják, hogy a kísérletvezetö valójában nem tudja, hogy hogyan teljesítettek, csak az oksági magyarázat marad meg, de az még mindig érvényesnek látszik. Ezért továbbra is a feladatra kialakított új énséma alapján döntik el, hogy a valóságban jól vagy rosszul oldanák meg a feladatot (Nisbett és Ross, 1980).

A késöbbi kutatások alátámasztották a szívóssági hatásnak ezt a magyarázatát. Az egyikben a személyeknek egy klinikai pszichológus helyébe kellett magukat képzelniük, és meg kellett magyarázniuk egy egyén életének egy eseményét az egyén élettörténete alapján. Mindegyikük egy eredeti klinikai esettörténetet olvasott el vagy egy boldogtalan és kissé neurotikus fiatal nöröl, vagy egy tartósan munkanélküli, depressziós középkorú férfiról. Ezután minden személynek egy késöbbi eseményt hoztak fel az adott egyén életéböl (például öngyilkosságot követett el, elütött valakit és cserbenhagyta áldozatát, belépett az Üdvhadseregbe, indult a polgármester-választáson), és meg kellett magyarázniuk, hogy az miért történt. Késöbb elárulták nekik, hogy az idézett eseményt pusztán csak kiagyalták, az adott beteg késöbbi élettörténetéröl a kutatóknak nincs semmilyen információjuk. Ezután arra kérték a személyeket, hogy becsüljék meg, milyen valószínüséggel következhetett be néhány esemény a beteg késöbbi életében, köztük az is, amelyre korábban magyarázatot kellett adjanak.

Az eredmények azt mutatták, hogy a személyek sokkal valószínübbnek találták a korábban megmagyarázott esemény bekövetkezését, mint más kísérleti személyek, akik más eseményre adtak magyarázatot. Azok például, akik megmagyarázták, korábbi élettörténete alapján miért csatlakozhatott volna a fiatal nö az Üdvhadsereghez, sokkal valószínübbnek találták, hogy az valóban meg is történt, mint azok, akik arra adtak magyarázatot, hogy hogyan kerülhetett ugyanez a nö a cserbenhagyásos helyzetbe (Ross, Lepper, Strack és Steinmetz, 1977).

A sémák szívósságára a következö szakaszban, a sztereotípiák tárgyalásánál még további indokokat is fogunk látni.

AZ EGYÜTTJÁRÁSOK FELISMERÉSE: SZTEREOTÍPIÁK

A korrelációk felfedezése (annak felismerése, hogy mi mivel jár együtt) minden tudomány alapvetö feladata. Annak felfedezése, hogy egy betegség tünetei a környezet valamilyen szennyezödésével járnak együtt, vagy annak felismerése, hogy egy vírus jelenlétével korrelálnak, az elsö lépés a gyógyítás lehetösége irányába. Mi, mint az emberi viselkedés intuitív tudósai, állandóan észlelünk – vagy úgy véljük, hogy észlelünk – ilyen korrelációkat. („Azok az emberek, akik az abortusz kérdésében a nö szabad választása melletti álláspontot foglalják el, úgy tünik, nagyobb valószínüséggel ellenzik a halálbüntetést.” „Úgy tünik, az ázsiaiak jobban értenek a matematikához és a természet­tudomá­nyokhoz, mint a nem ázsiaiak.”) Személyek csoportjairól alkotott sémáink (a sztereotípiák) valójában az együttjárások elméletei: az extravertált, a homoszexuális vagy az egyetemi professzor sztereotípiája annak elmélete, hogy milyen tulajdonságok és viselkedések milyen más tulajdonságokkal és viselkedésekkel járnak együtt.

A kutatások szerint nem vagyunk igazán pontosak az együttjárások felismerésében. És ismét elméleteink vezetnek tévútra minket. Amikor sémáink vagy elméleteink alapján azt várjuk, hogy két dolog együtt járjon, korrelációjukat túlbecsüljük, söt illuzórikus, nem létezö korrelációt is észlelünk. Amikor viszont nincs olyan elméletünk, amelynek alapján együttjárást várhatnánk el, alulbecsüljük a korrelációt, vagy észre sem vesszük az adatokban erösen jelen lévö együttjárásokat.

Szépen demonstrálták ezt egy vizsgálatsorozatban, melyet két kutató kezdeményezett, akiket elgondolkodtatott az a tény, hogy klinikai pszichológusok egyre-másra a páciensek projektív tesztekre (12. fejezet) adott reakciói és személyiségjegyei vagy tünetei közti kapcsolatokról számolnak be, annak ellenére, hogy a kutatások ismételten nem találnak ilyen korrelációkat. Tapasztalt klinikusok például arról számoltak be, hogy a homoszexuális férfiak a heteroszexuális fér­fiaknál nagyobb valószínüséggel látnak a tintafoltokban anális képeket és nöi ruhákat. Gondosan ellenörzött vizsgálatoknak azonban nem sikerült megerösíteniük ezen képzeteknek mint a férfihomoszexualitás indikátorainak az érvényességét (Chapman és Chapman, 1969). A kutatók azt feltételezték, hogy a pszichológusok azért látnak ilyen korreláció­kat, mert ezek a képzetek jól illeszkednek a férfi­ho­mo­szexu­alitás népszerü sztereotípiájába, sémájába. Ezt a feltételezést több kísérlet is megerösítette.

Ezen kísérletek egyikében diák kísérleti személyeket arra kértek, hogy a Rorschach-kártyák egy sorozatát tanulmányozzák. Mindegyik kártya tartalmazott egy tintafoltot, a páciens által az azon látott képzet leírását, és a páciens két „tünetét”. A képzetek között volt a homo­szexualitásnak öt sztereotipizált, a klinikusok által a homoszexualitáshoz kötödö képzete és számos egyéb képzet (például táplálékképzetek). A „tünetek” vagy homoszexualitás („szexuális érzéseket táplál más férfiak iránt”), vagy más problémák („mindig szomorúnak és depressziósnak érzi magát”) voltak. A kártyákat gondosan úgy alakították ki, hogy nem volt rajtuk a homo­szexu­alitással szisztematikusan együtt járó jel.

A kártyák tanulmányozását követöen a személyeknek négy tünetet mutattak be, és arra kérték öket, hogy számoljanak be róla, vajon észrevettek-e „bármilyen általános jellegü dolgot, amely leggyakrabban az ezen problémával rendelkezö férfiaknál látszott”. Hasonlóan a gyakorló klinikai pszichológusokhoz, a személyek hibás módon arról számoltak be, hogy a sztereotipikus képzetek a homoszexualitáshoz kapcsolódnak. Ugyanakkor nem találtak semmilyen korrelációt a nem sztereo­tipikus képzetek és a homoszexualitás között.

A kutatók késöbb úgy ismételték meg a vizsgálatot, hogy a nem sztereotipikus képzetek közül kettö (egy szörny az egyik és egy ember-állat egy másik táblán) mindig a homoszexualitással együtt jelentkezett, azaz tökéletes korrelációban voltak vele. A személyek ennek ellenére is kétszer olyan gyakran vélték a sztereotipikus képzetekkel alkotott korrelációt felfedezni, mint a nem sztereotipikus képzetekkel való tökéletes együttjárást.

Intuitív tudósokként elméleteink vezérelnek minket. Meglátjuk azokat az együttjárásokat, melyek észrevételére elméleteink felkészítenek, és elvétjük azoknak az együttjárásoknak a felfedezését, melyekre elméleteink nem készítenek fel bennünket.

A SZTEREOTÍPIÁK SZÍVÓSSÁGA. Talán nem is meglepö, hogy a fenti kísérletben a gyakorlatlan diákokat félrevezetik sztereotípiáik. De miért lenne ez igaz a gyakorlott klinikai pszichológusokra is? Miért nem korrigálja a valódi adatokkal való mindennapi kapcsolatuk az együttjárás hibás észlelését? Még általánosabban, miért olyan szívósak sztereotípiáink az ellentmondó adatok ellenére is?

Néhány tényezöt a 17.1. ábrában bemutatott, 2 × 2 elrendezésü kovariációs táblázatban szemléltettünk. A táblázat a fenti kísérletben is vizsgált közkeletü sztereotípiának (a homoszexuális férfiak feminin mozgásúak) megfelelö feltételezett adatokat mutat. A feltételezett 1100 férfit négy csoportba osztja aszerint, hogy homoszexuálisak vagy heteroszexuálisak, illetve hogy mozgásuk feminin-e, vagy sem.

A helyes módszer két tényezö együttjárásának megítélésére az, hogy megvizsgáljuk, különbözik-e a feminin mozgásúak aránya a homoszexuális férfiak között (bal oldali oszlop) a feminin mozgású férfiak hetero­szexuálisok közötti arányától (jobb oldali oszlop). Elöször is össze kell adnunk mindkét oszlop számait, hogy megtudjuk, hány férfi tartozik a két mintába. Ezután látjuk, hogy 100-ból 10, azaz a homoszexuálisok 10 százaléka feminin mozgású, és 1000-böl 100, azaz a hetero­szexuálisoknak is 10 százaléka feminin mozgású. Vagyis ezekben az adatokban nincs korreláció a szexuális irányultság és a feminin mozgás között. Fontos észrevenni, hogy a korreláció megítéléséhez a tábla összes rovatát figyelembe kell venni. Most nézzük, mit mondana intuíciónk, ha ugyanezekkel az adatokkal a mindennapi életben találkoznánk, ahol az adatok nem ilyen szépen rendezetten vannak elénk tálalva.

A homoszexuális férfiak a társadalom kisebbségét alkotják, mint ahogy a feminin mozgású férfiak is. Amikor ez a kettö együtt jelentkezik (a táblázat A rovata), az különösen feltünö esemény. Ennek két következménye van. Az egyik, hogy az emberek túlbecsülik az ilyen feltünö kombinációk megjelenésének gyakoriságát (Ha­mil­ton és Gifford, 1976; Hamilton és Sherman, 1989). A másik az, hogy még ha nem is becsüljük túl a gyakoriságot, valószínübb, hogy észrevesszük, és jobban emlékezünk az A rovatba esö példákra, és könnyen megfeledkezünk a többi rovatba tartozókról.

Ennek részben az az oka, hogy a releváns információ szinte sohasem áll rendelkezésünkre. Szinte soha sincs például alkalmunk a C rovatba tartozók, tehát a feminin mozgást nem mutató homoszexuális férfiak gyakoriságának megbecsülésére. A B rovat ugyancsak egy következtetési csapdát rejt magában. Amikor egy feminin mozgású férfit látunk, egyszerüen feltételezzük, hogy homoszexuális, noha semmiféle tudásunk sincs szexuális irányultságáról. Akár az A, akár a B rovatba is tartozhat. De némi körben forgó okoskodással a sztereotípiának ellentmondó B rovatba helyezés helyett helytelenül az A rovatot (és sztereotípiánkat) erösítjük vele. Figyeljük meg, hogy maga a sztereotípia az, ami a következtetési hibához vezet – ez egy további példája az információfeldolgozás séma-, illetve sztereotípiavezéreltségének.

De még ha az A rovaton kívüli adatok is mind hozzáférhetöek lennének, nem nagyon merül fel bennünk, hogy ismernünk kellene ezt az információt. Különösen nehéz figyelembe vennünk (és megértenünk, miért kell figyelembe vennünk) a D rovatot, azokat a férfiakat, akik sem nem homoszexuálisok, sem nem feminin mozgásúak. Miért nehéz ez?

Ebben a fejezetben korábban már említettük, hogy inkább észrevesszük az élénk, mint a nem élénk információkat. Ez az, amiért az A rovatot észrevesszük, emlékszünk rá, és túlbecsüljük: a feminin mozgású homoszexuális férfi feltünö, tehát élénk információt szolgáltat. Ezzel szemben a meg sem történö eseménynél nincs kevésbé élénk (tehát kevésbé észrevehetö és megjegyezhetö) esemény. Márpedig a D rovatba tartozóak ezek: nem események. A nem homoszexuális és nem feminin mozgású férfiak nem alkotnak pszichológiailag eseményt. A mindennapi életben nehéz észrevenni a nem események fontosságát.

Ezt a nehézséget használta ki szellemesen Arthur Conan Doyle Ezüst Csillag kalandja címü Sherlock Holmes-történetében, amiben a híres detektívet megkérik, hogy nyomozza ki, ki lopta el a díjnyertes lovat a magánistállóból egy éjjel. Holmes felhívja a felügyelö figyelmét „a kutyával történt különös eseményre”. A felügyelö zavartan válaszol: „A kutya semmit sem csinált az éjjel.” Amire Holmes így felel: „Ez a különös esemény.” Holmes helyesen következtette ki, hogy a lovat saját gondozója lopta el – a kutya nem ugatott, tehát ismernie kellett a behatolót. (Doyle, 1892/1981, 197. o.)

A nem esemény nem élénksége következtében a sajtó is segít a sztereotípiák fenntartásában. Ha egy homoszexuális illetö gyilkosságot követ el – különösen, ha a cselekménynek szexuális vonatkozásai is vannak –, mind a homoszexualitás, mind a gyilkosság megjelenik a riportban. Ha heteroszexuális egyén követ el gyilkosságot – még ha szexuális indítékból is –, az elkövetö heteroszexualitását nem említik. Így az A rovatba tartozó események nagy nyilvánosságot kapnak, ami táplálja a sztereotípiát, míg a B rovatba tartozókat nem tekintik relevánsnak a szexuális irányultságra vonatkozóan. És természetesen a C és D rovat eseményei – gyilkosságot nem elkövetö bármilyen szexualitású férfiak – nem hírek a sajtó számára. Ezek ugyanis nem események.

ÖNBETELJESÍTŐ SZTEREOTÍPIÁK. Sémáink nem­csak észlelésünket és következtetéseinket befolyásolják, de viselkedésünket és társas interakcióinkat is. És ez is hozzájárulhat sztereotípiáink fennmaradásához. Sztereotípiáink arra késztethetnek minket, hogy a sztereotipizált emberekkel oly módon viselkedjünk, ami beteljesítheti elvárásainkat. Sztereotípiáink tehát önfenntartók és önbeteljesítök is lehetnek. Két kísérlet szemlélteti ezt a folyamatot.

A kutatók felfedezték, hogy az állásra pályázókkal interjút készítö fehér személyek kevésbé barátságosan viselkednek a fekete börü pályázókkal, mint a fehérekkel. Feltételezték, hogy azok emiatt kevésbé jól teljesítenek az interjúban. Ennek ellenörzésére interjúkészítöket arra tanítottak be, hogyan alkalmazzanak barátságos és kevésbé barátságos kikérdezési stílust. Ezután a (fehér) pályázókkal készített interjúkat videóra rögzítették. Az interjúkat késöbb megtekintö független megítélök a kevésbé barátságos stílusban kikérdezett pályázókat szignifikánsan alacsonyabbra osztályozták, mint azokat, akikkel barátságos légkörben készült az interjú (Word, Zanna és Cooper, 1974). A vizsgálat tehát megerösítette, hogy az elöítéletes személyek olyan módon léphetnek interakcióba másokkal, amely kiváltja a sztereotipikus viselkedést, és így fenntartja az elöítéletüket.

Széles körben elterjedt sztereotípia, hogy a fizikailag vonzó személyek sok más vonzó jellemvonással is rendelkeznek (Dion, Berscheid és Walster, 1972). A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy vajon ez a sztereotípia is önbeteljesítö-e. Egymást nem ismerö egyetemista fiúkat és lányokat vettek rá, hogy tíz percen keresztül beszélgessenek egymással telefonon. A beszélgetés elött a fiúnak vagy egy vonzó, vagy egy kevésbé vonzó lány képét mutatták, és azt mondták, hogy az a beszélgetöpartner képe (ami nem volt igaz).

A beszélgetést kétsávos magnószalagra rögzítették, és a beszélgetések elemzése kimutatta, hogy azok a fiúk, akik úgy hitték, vonzó lánnyal beszélnek, barátságosabbak, nyíltabbak és szociábilisabbak voltak, mint azok, akik kevésbé vonzó lányt sejtettek a vonal másik végén. Még érdekesebb, hogy a lányok beszédét meghallgató megítélök, akik a fiúkat nem hallották, és nem tudták, mit hitt a fiú a lány külsejéröl, szociábilisabbnak, kiegyensúlyozottabbnak és szellemesebbnek találták azokat a lányokat, akiket partnerük vonzónak vélt, mint azokat, akiket nem. A férfiak vonzó nökre vonatkozó sztereotípiája önbeteljesítövé vált egy tízperces telefonbeszélgetésben (Snyder, Tanke és Berscheid, 1977).

OKSÁGI KÖVETKEZTETÉS: ATTRIBÚCIÓK

A legtöbb tudomány lényege az okok és következmények felfedezése. Hasonlóképp, mint intuitív tudósok mi is úgy érezzük, hogy akkor értettük meg igazán az emberi viselkedés valamely esetét, amikor tudjuk, miért jelent meg, illetve mi okozta. Tételezzük fel például, hogy egy híres atléta a televízióban gabonapelyhet ajánl reggelire. Miért teszi ezt? Tényleg szereti a gabonapelyhet, vagy pénzért csinálja? A férfi megcsókolja partnerét közös esti programjuk végén. Csak egy szociális norma lenne ez, vagy a férfi valóban kedveli a nöt? Ez az illetö esetleg mindenkit megcsókol. Vagy talán mindenki megcsókolná ezt a bizonyos nöt. Adsz öt dollár adományt a Tudatos Szülökért Alapítványnak. Miért? Önzetlen lennél? Nyomást gyakoroltak rád? Adóalapodat akarod csökkenteni? Hiszel a szervezet müködésében?

Ezen esetek mindegyike egy-egy attribúciós probléma. Látunk egy viselkedést (esetleg a saját magunkét), és el kell döntenünk, hogy a cselekvés számos lehetséges ok közül melyiknek tulajdonítható. A szociálpszichológiában a viselkedés okaira való következtetés feladatát az attribúció problémájának nevezik, s az att­ri­búciós folyamat tanulmányozása központi jelentöségüvé vált (Heider, 1958; Kelley, 1967).

ALAPVETŐ ATTRIBÚCIÓS HIBA. Amint a fenti két példa is szemlélteti, az egyik fö, nap mint nap elénk kerülö attribúciós feladat annak eldöntése, hogy egy megfigyelt viselkedés vajon a személyröl tükröz-e valami sajátosat (attitüdjeit, személyiségjellemzöit stb.), vagy arról a szituációról, melyben a személyt megfigyeltük. Ha arra következtetünk, hogy a viselkedésért elsösorban a személyre vonatkozó valami felelös (például a sportoló valóban szereti a gabonapelyhet), akkor következtetésünket belsö vagy diszpozicionális attribúciónak nevezzük. (A „diszpozíció” itt a személy vélekedéseire, attitüdjeire és személyiségjellemzöire vonatkozik.) Ha azonban arra a következtetésre jutunk, hogy a viselkedésért elsösorban külsö ok felelös (például pénz, erös szociális normák, fenyegetés), ezt külsö vagy szituációs att­ri­búciónak nevezzük.

A modern attribúciós elmélet megalapítója, Fritz Hei­­der megfigyelte, hogy egy egyén viselkedése oly kényszerítö a megfigyelök számára, hogy azt „névértékén” tekintik, vagyis nem veszik figyelembe a körülményeket (1958). A kutatások megerösítették Heider megfigyelését. Azáltal, hogy túl könnyen vonunk le a személy diszpozíciói­ra vonatkozó következtetéseket, alul­becsüljük a viselkedés szituációs okait. Más szóval, az emberi viselkedésre vonatkozóan olyan okozati sémánk van (legalábbis a nyugati társadalmakban), amely túl nagy súlyt helyez a személyre, és túl keveset a helyzetre. Ezt a szituációs attribúcióktól a diszpozicionális attribúciók felé való eltolódást egy pszichológus alapvetö attribúciós hibának nevezte el (Ross, 1977).

Az ezen eltolódást felfedö egyik elsö vizsgálatban a személyeket arra kérték, hogy hallgassanak meg egy olyan beszédet, mely vagy a faji elkülönítés mellett, vagy azzal szemben érvelt. A személyeket informálták arról, hogy a beszédet tartó egyének egy kísérletben vesznek részt, és elözöleg megmondták nekik, hogy a kérdés me­lyik oldala mellett érveljenek; a beszélönek tehát nem volt választása. Ezen tudás ellenére, amikor a személyeket arra kérték, hogy becsüljék meg a beszédet tartó ember faji elkülönítésre vonatkozó tényleges attitüdjét, arra következtettek, hogy az egyén ahhoz közeli álláspontot foglal el, mint ami mellett a beszédben érvelt. Más szóval, a személyek diszpozicionális attribúciót végeztek, noha a szituációs tényezök teljesen elégségesek voltak a viselkedés magyarázatához (Jones és Harris, 1967). Ez a hatás nagyon eröteljes. Még ha a szöveg elöadása szándékosan színtelen és minden lelkesedést nélkülözö is, vagy ha a beszélö egyszerüen csak felolvassa a beszéd lemásolt változatát, a megfigyelök még mindig hajlamosak az abban kifejtett attitüdöket a beszélönek tulajdonítani (Schneider és Miller, 1975).

ÖNATTRIBÚCIÓK. A viselkedés informális tudósai­ként egyik legföbb feladatunk, hogy megértsük magunkat. Látni fogjuk, hogy saját gondolatainkról, érzelmeinkröl, viselkedésünkröl, motívumainkról és személyiségünkröl alkotott ítéleteinket sokban ugyanazok a fo­lyamatok vezérlik, mint amelyek mások megítélését irányítják.

A 11. fejezetben láttuk, hogy gyakran a kognitív ki­értékelés folyamatának segítségével döntjük el, milyen érzelmet is élünk át. Habár a vegetatív idegrendszer fiziológiai arousalje értesít minket arról, hogy érzelmi élményben van részünk, annak pontosabb megítélése, hogy milyen érzelem is ez, gyakran a körülmények észlelésén (és kognitív kiértékelésén) nyugszik. Mindez azt az általánosabb lehetöséget sejteti, hogy belsö állapotaink közül soknak a megítélésében külsö jelzöingerekre hagyatkozhatunk.

Ez a lehetöség az alapja Daryl Bem (1972) önészlelési elméletének, amely szerint magunkról alkotott ítéleteink ugyanazokat a következtetési folyamatokat használják (és ugyanazokat a hibákat követik el), mint amelyeket mások megítélésében alkalmazunk. Az elmélet szerint az egyén saját attitüdjeit, érzelmeit és egyéb belsö állapotait részben úgy ismeri meg, hogy megfigyeli saját viselkedését és annak körülményeit, és abból következtet. Tehát minél gyengébbek, ellentmondásosabbak és értelmezhetetlenebbek a belsö jelzöingerek, az egyén annál inkább ahhoz a külsö megfigyelöhöz hasonlít, akinek a külsö jelzöingerekre kell hagyatkoznia az egyén belsö állapotainak megítélésében.

Ez az állítás például a következö mindennapos megjegyzéssel szemléltethetö: „Ez a második szendvicsem. Azt hiszem, éhesebb voltam, mint gondoltam.” Ez a személy eredetileg rosszul ítélt meg egy belsö állapotot, és most saját viselkedésének megfigyelése alapján úgy döntött, hogy tévedett. Hasonlóképp, az az önmegfigyelés, hogy „Egész nap rágtam a körmömet; biztosan valami bánt engem”, azonos típusú bizonyítékon alapszik, mint egy barát megfigyelése, hogy „Egész nap rágtad a körmödet; biztosan valami bánt téged” – a körömrágás nyílt viselkedésén.

Az önészlelés elméletének formálisabb és meglepöbb szemléltetése egy kiváltott engedelmességi kísérlet, amelyet eredetileg Festinger (1957) kognitívdisszonancia-elméletének ellenörzésére végeztek el (az elméletet e fejezetben késöbb tárgyaljuk). A kísérletben férfi egyetemisták egy órán keresztül végeztek egy unalmas, monoton feladatot. A feladat elvégeztével egyes személyeknek 1 dollárt ígértek azért, hogy mondják azt a következö kísérleti személynek, hogy a feladat érdekes és mulatságos. Másoknak ugyanezért 20 dollárt ajánlottak fel. Minden személy teljesítette a kérést. Késöbb megkérdezték tölük, mennyire élvezték a feladatokat. Amint azt a 17.2. ábra mutatja, azok a személyek, akiknek csak 1 dollárt fizettek, azt állították, hogy ténylegesen élvezték a feladatokat. De azok a személyek, akik 20 dollárt kaptak, a feladatokat nem találták szignifikánsan élvezetesebbnek, mint a kontrollszemélyek, akiket nem kértek meg arra, hogy más személyekkel beszéljenek (Festinger és Carlsmith, 1959). A kísérletvezetö kérésének teljesítéséért felajánlott kis jutalom (de a nagy nem) azt eredményezte, hogy a személyek elhitték, amit saját maguk mondtak. Miért kell ennek így lennie?

Az önészlelés elmélete azt állítja, hogy – hasonlóképpen ahhoz, mint amikor el akarjuk dönteni, hogy a tévében müzlit reklámozó sportoló valóban szereti-e, amit hirdet, vagy csak a pénzért mondja-e – ebben a kísérletben a személyek megfigyelik saját viselkedésüket (amikor azt mondják a másiknak, hogy a feladat érdekes), és megkérdezik maguktól: „Miért mondtam ezt?” Az elmélet azt is állítja, hogy a választ ugyanolyan módon keresik, mint ahogy egy külsö megfigyelö tenné, vagyis megpróbálják eldönteni, hogy diszpozicionális attri­búciót (azért mondta, mert élvezte a feladatot) vagy szituációs attribúciót (a pénzért mondta) alkalmazzanak-e. Amikor a személy csak 1 dollárt kapott, a megfigyelö valószínüleg diszpozicionális attribúciót végezne: „Nem lett volna hajlandó 1 dollárért ezt mondani, tehát tényleg élveznie kellett a feladatot.” Amikor azonban 20 dollárt kapott a személy, a megfigyelö inkább szituációs attri­búcióra hajlana: „Bárki megtenné 20 dollárért, tehát ennek alapján nem ítélhetö meg a feladat iránti attitüdje.” Ha az egyén ugyanazt a következtetési folyamatot követi, mint a feltételezett megfigyelö, az 1 dollárral fizetett személyek diszpozicionális attribúciót végeznek saját viselkedésükkel kapcsolatban: „Azt kell hinnem, hogy a feladat élvezetes volt; egyébként nem mondtam volna.” De a 20 dollárral megfizetett személyek a pénznek tulajdonítják viselkedésüket, és ezért ugyanazt az attitüdöt fejezik ki a feladat iránt, mint a kontrollszemélyek, akik nem mondtak semmit másoknak.

ALAPVETŐ ATTRIBÚCIÓS HIBA AZ ÖNÉSZLELÉSBEN. Van egy kényes pontja az ismertetett kísérlet eredményeinek. Tudjuk, hogy minden személy készségesen teljesítette a kísérletvezetö kérését, hogy a soron következö személynek azt mondja, a feladat élvezetes volt – még azok is, akiknek ezért csupán 1 dollárt ajánlottak. Ám maguk a személyek nem tudják ezt. Így, amikor az 1 dollár fizetséget kapó személyek implicit módon arra a következtetésre jutnak, hogy bizonyára azt gondolják, a feladatok érdekesek, mert másként nem teljesítették volna a kérést, tévednek. Arra a következtetésre kellett volna jutniuk, hogy azért teljesítették a kérést, mert 1 dollárt fizettek nekik. Más szóval, a személyek saját viselkedésükre vonatkozóan diszpozicionális att­ri­búciót végeznek, amikor szituációs attribúciót kellene végezniük. Az alapvetö attri­bú­ciós hibát követik el.

Az alapvetö attribúciós hibát jól szemlélteti az a kísérlet, melyben két-két férfit vagy nöt arra kértek, hogy vegyenek részt egy általános ismeretekre vonatkozó kérdezz-felelek játékban. A pár egyik, véletlenszerüen kijelölt tagja a kérdezö szerepét kapta, és össze kellett állítania tíz nehéz kérdést, melyeket ö maga meg tudott válaszolni (például: „Melyik a világ leghosszabb gleccse­re?”). A másik személy volt a versenyzö, aki megpróbált a kérdésekre válaszolni. Amikor a versenyzö nem tudott egy választ, azt a kérdezö megmondta. A kísérlet egyik változatában a kérdezöt is figyelték megfigyelök. Miután a játék befejezödött, mind a résztvevöket, mind a megfigyelöket arra kérték, hogy egy „átlagos” diákhoz képest osztályozzák a kérdezö és a versenyzö általános tudásszintjét. Fontos megjegyezni, hogy a résztvevök és a megfigyelök egyaránt tudták, hogy a kérdezö és a versenyzö szerepeit véletlenszerüen jelölték ki.

Amint azt a 17.3. ábra mutatja, a kérdezök mind ön­maguk, mind a versenyzö általános tudását körülbelül átlagosnak ítélték. A versenyzök azonban az átlagos diáknál okosabbnak osztályozták a kérdezöt, és butábbnak önmagukat. A játék kimenetelét a versenyzök inkább saját maguk (és a kérdezö) tudásszintjének tulajdonították, és nem vették figyelembe a kérdezö elsöprö szituációs elönyét, aki kihagyhatta azokat a kérdéseket, melyekre nem tudta a választ. A megfigyelök annak tudatában, hogy a kérdezö feltehetett olyan kérdést, melyre sem ö, azaz a megfigyelö, sem a versenyzö nem tudta a választ, a kérdezök ismeretszintjét még magasabbra osztályozták. Más szóval, mind a versenyzök, mind a megfigyelök túl nagy súlyt helyeztek a diszpozicionális, és túl kicsit a szituációs okokra: íme az alapvetö attribúciós hiba (Ross, Amabile és Steinmetz, 1977).

Ennek a kísérletnek az egyik tanulsága, hogy azok az emberek, akik kiválasztják a beszélgetés témáját, értelmesebbnek fognak látszódni, mint azok akik passzívan másokra hagyják a napirend kitüzését – még akkor is, ha mindenki tudatában van a játszott szerepeknek. Ennek viszont a szexuális szerepek szempontjából vannak tanulságai. A kutatások kimutatták, hogy vegyes hely­zetekben a férfiak többet beszélnek a nöknél (Hen­ley, Hamilton és Thorne, 1985): többször szólnak közbe (West és Zimmerman, 1983), és valószínübb, hogy ök vetik fel a tárgyalt témákat (Fishman, 1983). A kérdezö-versenyzö kísérlet szerint a nemi szerepek ilyen mintázatának egyik következménye, hogy a nök úgy hagyják el a legtöbb ilyen helyzetet, hogy kevésbé értelmesnek gondolják magukat, mint a férfiak, és a beszélgetés mindkét nembeli tanúi is osztják ezt az illúziót. A tanulság világos: az alapvetö attribúciós hiba müködhet akár értünk, akár ellenünk. Ha mind önmagunk, mind mások szemében értelmesnek akarunk mutatkozni, meg kell tanulnunk, hogyan szervezzük a helyzeteket úgy, hogy mi választhassuk meg a beszélgetési témákat. Inkább kérdezök, mint versenyzök legyünk.

ÉNELMÉLETEK. Az önészlelés elmélete szerint két énünk van: a szubjektív énünk és a pszichológus énünk. A szubjektív énünk viselkedik, a pszichológus énünk pedig megkísérli értelmezni vagy magyarázni a viselkedést, miközben ugyanazokat a torzításokat mutatja, és ugyanazokat a hibákat követi el, mint minden intuitív tudós. A 6. fejezetben már találkoztunk egy hasonló elképzeléssel, amikor Hilgard neodisszociációs hipnóziselméletét ismertettük. Ezen elmélet szerint egy „rejtett megfigyelö”, egy belsö mentális egység mindent figyelemmel követ a hipnózis folyamán, még azokat az eseményeket is, amelyeket az egyén tudatosan nem is észlel.

A neuropszichológiai kutatások arra utalnak, hogy a megfigyelö és a megfigyelt én fogalma több mint puszta metafora. A 2. fejezetben ismertettük az olyan betegeken végzett vizsgálatokat, akiknek két agyféltekéjét orvosi okokból elválasztották. Minthogy az agy nyelvi területei a bal féltekében helyezkednek el, ezek a betegek nem képesek szóbeli beszámolót adni a jobb félteke által látott ingerekröl. Egy neuropszichológus további kísérletekböl arra a következtetésre jutott, hogy van egy olyan „bal féltekei értelmezö egységünk”, amely az agy más részeiböl eredö érzéseket és viselkedéseket igyekszik megérteni (Gazzaniga, 1985).

Gazzaniga egyik kísérletében egy hasított agyú személy bal féltekéjének egy csirkelábat, jobb féltekéjének pedig egy havas képet vetítettek. Ilyen feltételek mellett a bal féltekének nincs tudomása a hóról. A betegnek ezután egy halom képböl ki kell választania azt, amely az elözö képhez kapcsolódik. A nyilvánvalóan helyes asszociáció a csirke volna a csirkelábhoz, és a lapát a hóhoz. A beteg mindkét képet kiválasztotta úgy, hogy a (jobb félteke által vezérelt) bal keze a lapátra, a jobb keze pedig a csirkére mutatott. Amikor azt kérdezték, miért ezeket választotta, úgy válaszolt: „Hiszen egyszerü. A csirkeláb a csirkéhez tartozik, a lapát pedig a tyúkól kitakarításához kell.” A bal féltekei értelmezöegység – amely semmit sem tudott a hóról, de látta, hogy a bal kéz a lapátot választja – egy elfogadható elméletet eszelt ki a viselkedés magyarázatára.

Egy másik kísérletben a beteg jobb féltekéjébe a „nevess” utasítást küldték írásban. A beteg nevetett, és amikor megkérdezték, miért nevet, így válaszolt: „Maguk minden hónapban idejönnek, hogy kísérletezzenek velünk. Hogy vannak emberek, akik ebböl élnek!” Amikor pedig a „menj” utasítást villantották egy másik beteg jobb féltekéjébe, az felállt, és menni készült, mondván, úgy döntött, iszik egy kólát.

Úgy tünik, érzelmeink magyarázatához is igénybe vesszük bal féltekei értelmezöegységünket. Az egyik kísérletben egy hasított agyú személy jobb féltekéjének olyan filmet vetítettek, amelyben valaki egy másik embert a lángok közé hajít. A beteg persze nem tudta megmondani, hogy mit látott, de azt mondta, hogy rémültnek és idegesnek érzi magát. Aztán az egyik munkatárshoz fordult azzal, hogy „Tudom, hogy szeretem dr. Gaz­za­nigát, de most valahogy félek töle.” Nem ismervén az érzelem valódi okát, a bal féltekei értelmezöegység egy elfogadható elmélettel állt elö az átélt érzelem magyarázatára.

Általában is, amikor az embereket megkérik, hogy indokolják meg választásaikat, viselkedéseiket vagy érzelmi állapotaikat, elfogadható, ésszerünek tünö okokat igyekeznek adni (még akkor is, ha azok az okok éppen nem fejtik ki hatásukat), és hajlamosak nem észrevenni a valódi, de nem kézenfekvö okokat (Nisbett és Wilson, 1977). Több vizsgálatban is arra kértek például embereket, hogy naponta jegyezzék fel, milyen hangulatban voltak, és azokat a tényezöket, amelyek a hangulatukra hatással lehettek (a hét melyik napja, az idöjárás, mennyit aludtak stb.). A vizsgálatok végén arra kérték a résztvevöket, hogy ítéljék meg, melyik tényezönek mekkora befolyása lehetett. Kevés kapcsolat volt aközött, hogy mennyire ítéltek egy tényezöt fontosnak, és aközött, hogy mennyire korrelált az valójában a hangulatukkal. Söt a résztvevök maguk nem tudták pontosabban megbecsülni, hogy például az idöjárás milyen jól jelzi elöre a hangulatukat, mint az idegenek, akiket egyszerüen arra kértek, hogy adjanak in­tuitíven elfogadható becsléseket (Wilson, Laser és Stone, 1982).

Attitüdök

Figyelmünket eddig kizárólag a kognitív müködésekre, az észlelés és a gondolkodás folyamataira korlátoztuk. Az attitüdnek, a szociálpszichológia talán legközpontibb fogalmának a bevezetésével az affektív folyamatokat, az érzelmeket és érzéseket is bevonhatjuk a társas viselkedés tárgyalásába.

Az attitüdök pozitív és negatív viszonyulások: tárgyak, személyek, csoportok, helyzetek vagy a környezet bármely más azonosítható mozzanatai, akár absztrakt eszmék vagy politikai irányzatok iránti vonzalmak, s tölük való idegenkedések. Attitüdjeinket gyakran véleményként fogalmazzuk meg: „Szeretem a narancsot.” „Ki nem állhatom a republikánusokat.” Bár az attitüdök érzéseket fejeznek ki, gyakran kapcsolódnak ismeretekhez, nevezetesen az attitüd tárgyára vonatkozó vélekedésekhez: „A narancs sok vitamint tartalmaz.” „A republikánusok nem viseltetnek részvéttel a szegények iránt.” Ezenfelül az attitüdök olykor olyan cselekedetekhez kapcsolódnak, amelyek az attitüd tárgyára vonatkoznak: „Minden reggel megeszem egy narancsot.” „Sohasem szavazok a republikánusokra.”

Ennek megfelelöen a szociálpszichológusok az attitüdöket kognitív, affektív és viselkedéses összetevök együtteseként fogják fel. A kisebbségekkel szembeni negatív attitüdökben például a szociálpszichológusok megkülönböztetik a negatív sztereotípiákat (egy csoportról alkotott negatív vélekedéseket – a kognitív összetevö), az elöítéletet (a csoporttal szembeni negatív érzéseket – affektív összetevö) és a diszkriminációt (a csoporttagok ellen irányuló cselekedeteket – a viselkedéses összetevö). Az attitüdöt egyesek csak kognitív és affektív összetevövel határozzák meg, mások pedig csak az affektív összetevöt értik rajta. De a definíciós különbségek ellenére minden kutatót a vélekedések, az érzések és a viselkedés közötti kapcsolat foglalkoztatja.

AZ ATTITŰDÖK KONZISZTENCIÁJA

Úgy látszik, bizonyos vélemények rendszeresen együtt járnak. Például azok az emberek, akik támogatják a kisebbségek pozitív diszkriminációját, gyakran ugyanazok, akik a fegyverviselés szigorúbb ellenörzését követelik, ellenzik a könyvek cenzúráját, és többet foglalkoznak a nukleáris leszerelés kérdéseivel. Elsö ránézésre nem tünik úgy, mintha ezek az attitüdök logikailag egymásból következnének. Mégis, annak ismerete, hogy valaki rendelkezik a fenti attitüdök egyikével, gyakran lehetövé teszi számunkra, hogy elég pontosan eltaláljuk a többit, és úgy látszik, valamiféle logikának szerepet kell itt játszania. Úgy tünik, a fenti attitüdök mindegyike követi a mögöttes értékek egy többé-kevésbé közös halmazát, melyet „liberálisnak” nevezhetünk.

Ugyanilyen típusú logika ismerhetö fel a „konzervatív” attitüdök között. Sokan azok közül, akik ellenzik a pozitív diszkriminációt és a fegyverviselést korlátozó törvényeket, az egyéni szabadság értékébe vetett hitet jelölik meg véleményük alapjaként. Az ebben rejlö logikát még azok is elismerik, akik egyébként ezekkel a véleményekkel nem értenek egyet. Ám sok ilyen „szabadságszeretö” egyén ugyanakkor azt is gondolja, hogy a nöknek otthon a helyük, a marihuána fogyasztását súlyosabban kellene büntetni, és hogy a homoszexualitást törvénnyel kellene tiltani. A logika itt nem egészen világos, noha ezek a vélemények szintén erösen bejósolhatónak látszanak.

Röviden, legtöbbször úgy tünik, az emberek attitüdjei rendelkeznek egyfajta belsö logikával, de ez rendszerint nem valamilyen szigorú formális logika. Ez ­inkább egyfajta „pszichologika”, és ez az, amit a szo­ciál­pszi­chológusok a kognitív konzisztencia címkével illetnek. A kognitív konzisztencia elméleteinek alapvetö kiindulópontja, hogy mindannyian arra törekszünk, hogy vélekedéseinkben, attitüdjeinkben és viselkedésünkben következetesek legyünk, és hogy az inkonzisztencia arra késztet bennünket, hogy a három komponens közül egyet vagy többet addig módosítsunk, míg csak ki nem alakul belölük egy (ha nem is logikus, de) koherens csomag. Ezt az alaptételt sok év kutatásainak adatai támasztják alá (Abelson és munkatársai, 1968).

A konzisztenciával végzett kutatások többségét laboratóriumokban végezték egyetemistákkal. Azok a pszichológusok és politológusok, akik a szociálpszichológiai laboratóriumon kívül elemzik a köztudatot, a közvélemény – fontos társadalmi és politikai kérdésekre vonatkozó – ideológiai koherenciáját illetö nézeteikben nagyon megosztottak (Kinder és Sears, 1985). Azok egyike, akik abban hisznek, hogy a társadalom ideológiailag ártatlan, ezt mondja:

Mint értelmiségieket és politológusokat, képzettségünk és érzékenységünk hajlamossá tesz bennünket arra, hogy a politikai eszméket komolyan vegyük... Következésképp hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a legtöbb ember kevésbé veszi komolyan öket, mint mi, hogy kevés figyelmet fordítanak ezekre a kérdésekre, ritkán aggasztja öket véleményeik konzisztenciája, és kevés idöt (vagy semennyi idöt se) szentelnek az olyan értékekröl, elöfeltevésekröl és következményeikröl való gondolkodásnak, melyek az egyik politikai irányultságot a másiktól megkülönböztetik. (McClosky, idézi Abelson, 1968.)

A konzisztencia hiánya már évtizedekkel ezelötti példákban is kimutatható. Egy 1970-es évek végén készült felmérés szerint például az amerikaiak többsége helyteleníti a legtöbb „kormány által támogatott jóléti programot”. Mégis, 81 százalékuk azt mondta, helyesli a kor­mány „alacsony jövedelmü, gyermeküket egyedül nevelö  szülök pénzügyi támogatását szolgáló programját”. Hasonlóképp, 81 százalékuk jóváhagyta a kormány „segítségét abban, hogy a szegények olcsóbban vásároljanak családjuknak élelmet”, és 82 százalékuk helyeselte a szegények egészségügyi kezelésének támogatását. A programok támogatásának ez a mintája az emberek csaknem minden csoportjának tekintetében – gazdag és szegény, liberális és konzervatív, demokrata és republikánus – hasonló volt. És a jóléti rendszer reformjának legutóbbi kísérletei ellenére az emberek ma is inkább ellenzik az általános jóléti programokat, mint a specifikus programokat. (Emellett mindazok az állami támogatások, amelyek a középosztályt segítik – idöskori egészségügyi ellátás, egyetemi tandíjhitel, jelzáloghitel kamatának adómentessége –, a közvéleményben ritkán jelennek meg jóléti kiadásokként.)

Egy korábbi országos felmérés, melyet speciálisan az inkonzisztencia e fajtájának mérésére terveztek, hasonló ellentmondást talált az ideológiai konzervativizmus és a gyakorlati liberalizmus közt a jóléti intézkedésekre vonatkozó attitüdökben. Minden negyedik amerikai konzervatívnak mondható a jólét általános fogalmára vonatkozó kérdések alapján, és ugyanakkor li­be­rálisnak minösül a speciális jóléti programokra vonatkozó kérdések alapján (Free és Cantril, 1967).

Ezen eredmények ellenére legyünk azonban óvatosak az inkonzisztencia vádjával, mivel lehet, hogy a vizsgált személy véleményei egyszerüen csak a kutató ideológiai keretével inkonzisztensek. Lehet, hogy az inkonzisztencia a nézö szemében van. Például a halálbüntetés ellenzését rendszerint „liberális” álláspontként jellemzik, míg a le­galizált abortusz ellenzését „konzervatívnak”. Mégis, meglehetös logikai koherencia van annak a személynek a nézeteiben, aki az élet mindenféle elvételét, tehát a halálbüntetést és a legalizált abortuszt is ellenzi. (A katolikus klérus gyakran osztja ezt a két nézetet.) Másik példával azok a „libertariánusok” szolgálnak, akik a kormány életünkbe való bármiféle beavatkozását ellenzik. „Konzervatívak” gazdasági kérdésekben (a szabad piacnak kell a gazdasági rendszert irányítania), valamint abban, hogy ellene vannak a polgárjogi törvények kormány általi érvényre juttatásának. De „liberálisak” személyes szociális kérdésekben, például úgy gondolják, hogy a kormánynak nem kellene a marihuá­na fogyasztását üldöznie és privát szexuális életünkkel törödnie. A „libertariánusok” számára a konzervatívok és a liberálisok egyaránt inkonzisztensek.

Mindenesetre a bizonyítékok arra utalnak, hogy az állampolgárok legtöbbje nem szervezi vélekedéseit és attitüdjeit valamiféle mindent átfogó ideológia szerint; a nem-konzisztencia (ha nem az inkonzisztencia) elterjedtebbnek látszik, mint a konzisztencia. Ez egy kutatót ahhoz a megállapításhoz vezette, hogy véleményeink izolált véleménymolekulákként léteznek. Minden egyes molekula a) egy vélekedésböl, b) egy attitüdböl és c) a vélemény szociális támogatottságának észleléséböl áll. Más szóval, minden egyes véleménymolekula tartalmaz egy tényt, egy érzést és egy igazodást (Abelson, 1968): „Tény, hogy amikor Charlie nagybátyámnak baj volt a hátával, egy csontkovács kezelte [tény].” „Tudod, az az érzésem, hogy a csontkovácsokat túl sokat gúnyolták [érzés], de én mégse szégyellem megmondani, mert egy csomó embert ismerek, akik ugyanígy éreznek [igazodás].” Vagy: „Az amerikaiak nem igazán akarják az Egyenlö Jogok Alkotmánykiegészítést [igazodás], és én sem [érzés]. Az közös férfi-nöi mosdókhoz vezetne [tény].

A véleménymolekulák fontos szociális funkciókat látnak el. Elöször is, mikor egy bizonyos téma felmerül egy beszélgetésben, olyan párbeszédegységekként szerepelnek, melyek valami koherens mondandót biztosítanak számunkra. Ugyanakkor racionális megjelenéssel látják el a szociális problémákra vonatkozó, barátainkkal és szomszédainkkal közös, megvizsgálatlan egyetértéseinket. De ami a legfontosabb, a számunkra fontos társadalmi csoportokkal való azonosulás jelvényeiként szolgálnak. A csoporttal való azonosulásainkból erednek, és megerösítik azokat. Így a „tény” és az „érzés” kevésbé fontos alkotóelemei egy véleménymolekulának, mint az „igazodás”.

AZ ATTITŰDÖK FUNKCIÓI

Az attitüdök számos pszichológiai funkciót látnak el. Különbözö emberek ugyanazokat az attitüdöket különbözö okokból vallhatják, és egy attitüd fenntartását több ok is indokolhatja. Az, hogy egy attitüd milyen funkciót szolgál, azt is meghatározhatja, hogy mennyire lesz konzisztens a személy más attitüdjeivel, és hogy mennyire könnyen lesz megváltoztatható. A kutatók az attitüdök számos lehetséges funkcióját azonosították és vitatták meg (például Herek, 1986; Katz, 1960; Smith, Bruner és White, 1956). Mi itt ötöt tárgyalunk.

INSTRUMENTÁLIS FUNKCIÓ. A praktikus vagy hasznossági indokból fenntartott attitüdökröl azt mondjuk, hogy instrumentális funkciót látnak el. Ezek egyszerüen annak az általános vágynak a sajátos megnyilvánulásai, hogy elönyöket szerezzünk, jutalmakat kapjunk, és elkerüljük a büntetéseket. A legtöbb amerikai például helyesli az állami szolgáltatásokat, de ellenzi az adókat. Amint ez a példa is jelzi, az ilyen attitüdök nem szükségképpen konzisztensek egymással. Az ilyen attitüdök megváltoztatásához csak arról kell meggyözni a személyt, hogy valamilyen alternatíva több hasznot hozna.

ISMERETI FUNKCIÓ. Azok az attitüdök, amelyek abban segítenek, hogy értelmet adjunk a világnak, hogy be tudjuk fogadni a mindennapi élet sokféle információ­it, ismereti funkciót látnak el. Ezek az attitüdök lényegében sémák, amelyek lehetövé teszik, hogy a sokféle információt hatékonyan szervezzük meg és dolgozzuk fel, anélkül hogy a részletekre is figyelnünk kellene. A Szovjetunióval szembeni negatív attitüd például a legutóbbi idökig abban segítette az amerikaiakat, hogy a világ eseményeit a hidegháború keretében értelmezzék. Azok az attitüdök, hogy a demokraták csak „adóztatni és költeni” akarnak, a republikánusok pedig csak a gazdagokkal törödnek, a két párt jelöltjeinek és javaslatainak gyors sematikus értelmezését szolgáltatják. Mint minden séma, ezek az attitüdök is gyakran túlságosan leegyszerüsítik a valóságot, és eltorzítják az események észlelését.

ÉRTÉKKIFEJEZŐ FUNKCIÓ. Az értékeinket kifejezö és énképünket tükrözö attitüdök értékkifejezö funkciót látnak el. Valaki pozitív attitüdöket táplálhat a homoszexuálisok iránt például azért, mert mélyen hisz a sokszínüség, a személyes szabadság és a tolerancia értékeiben; másnak azért lehetnek negatív attitüdjei ugyanezzel kapcsolatban, mert erösen magáénak érzi azt a vallásos meggyözödést, amely kárhoztatja a homo­szexu­alitást. Mivel az értékkifejezö attitüdök a személy mögöttes értékeiböl és énképéböl származnak, általában konzisztensek egymással. Amint korábban is említettük, a tág politikai értékek, mint amilyen a liberalizmus és a konzervativizmus, az értékkifejezö attitüdök alapjaiként szolgálhatnak. Ezek az attitüdök nem könnyen változnak; az egyént arról kellene meggyözni, hogy egy alternatív attitüd jobban megfelelne mögöttes alapvetö értékeinek.

ÉNVÉDŐ FUNKCIÓ. Azok az attitüdök, amelyek a szorongástól és az önértékelésünket fenyegetö veszélyektöl védenek, énvédö funkciót szolgálnak. Az ego elhárító mechanizmusainak gondolata Sigmund Freud pszichoanalitikus elméletéböl származik (13. fejezet). Az egyik Freud által leírt elhárító mechanizmus a projekció, amelyben az egyén elfojtja elfogadhatatlan impulzusait, majd ellenséges attitüdöt fejez ki azokkal szemben, akiknél ugyanezen impulzusokat észleli. Az a személy például, aki fél saját homoszexuális érzéseitöl, valószínüleg tagadja és elfojtja ezeket az érzéseket, és ellenségesen viselkedik a homoszexuálisokkal szemben. Az egyik kísérletben egy liberális kaliforniai egyetem diákjait kérték meg, hogy esszében írják le a leszbikusok és a homoszexuálisok iránti attitüdjeiket. Az esszék tartalomelemzése mintegy 35 százalékukban talált énvédö funkciót szolgáló negatív attitüdöket (Herek, 1987).

Azt a gondolatot, hogy a kisebbségi csoportok elleni negatív attitüdök is énvédö funkciót szolgálhatnak, az elöítélet bünbakelméletének nevezik, ugyanis az ellenségesség gyakran olyan formában jelentkezik, hogy az egyén a társadalmi és személyes problémáiért is a kisebbséget hibáztatja. Az elméletet berkeleyi szociálpszichológusok csoportja tette vizsgálat tárgyává a negyvenes évek végén. Arra törekedtek, hogy eldöntsék, vajon a náci Németországban megjelent antiszemitizmus és fasiszta ideológia megmagyarázható-e a pszichoanalitikus elmélet segítségével, és hogy azonosíthatók-e azok a személyek, akik különösen fogékonyak az ilyen ideológiákra. A kutatásról írott könyv, Az autoritariánus személyiség, a szociálpszichológia klasszikusává vált (Adorno, Frenkel-Brunswick, Levin­son és Sanford, 1950).

A kutatók elöször azt a hipotézisüket erösítették meg attitüdkérdöívek segítségével, hogy az antiszemiták hajlamosak saját csoportjukon kívül minden más csoporttal szemben elöítéletekkel viseltetni. Ezek a személyek az interjúkban mereven erkölcsös szülöi fegyelmet, hie­rarchikus családi szerkezetet és a család társadalmi státusa miatti aggódást idéztek fel.

A kutatók szerint az ilyen otthoni környezet „auto­ri­tariánus személyiségü” egyéneket nevel, olyanokat, akik alázatosak és engedelmesek a felettük állókkal (köztük a tekintélyekkel) szemben, de lenézik azokat, és agresszívak is azokkal szemben, akiket alsóbbrendünek tartanak. Ahogy a pszichoanalitikus elméletböl is következik, az autoritariánus személyek elfojtják nemkívánatos tulajdonságaikat, és azokat más, „alsóbbrendü” csoportok tagjaira vetítik ki.

Bár az autoritariánus személyiség vizsgálatát számos hiányossága miatt kritizálták (Christie és Jahoda, 1954), sok eredeti következtetése kiállta a késöbbi kutatások próbáját. Úgy tünik, valóban létezik egy auto­ritariánus személyiségtípus, aki különösen fogékony a fasiszta ideo­lógiákra, amelyek középpontjában a más csoportokkal szembeni ellenségesség áll. A legutóbbi kutatások azonban arra utalnak, hogy az elöítéletek és az autoritariánus attitüdök közvetlenebbül, az eredeti kutatásban leírt pszichoanalitikus folyamatok helyett szokásos tanulás révén is elsajátíthatók az otthoni környezetben (Altmeyer, 1988). Az autoritariánus nézöpont politikai tartalma társadalomról társadalomra változhat. Egy 1991-ben végzett felmérés szerint az erösen auto­ritariánus oroszok individualizmusellenesek és egyenlöségpártiak (például az általános és ingyenes egészségügyi ellátás mellett vannak), ami az amerikai auto­ri­ta­riánus egyének nézetrendszerének éppen a fordítottja (McFarland, Ageyev és Abalakina-Paap, 1992).

SZOCIÁLIS IGAZODÁSI FUNKCIÓ. Azok az attitüdök, amelyek abban segítenek, hogy egy társadalmi közösség részének érezhessük magunkat, a szociális igazodás funkcióját látják el. Ennek egyik példáját a korábban tárgyalt véleménymolekulák szolgáltatják. A másikat azok az egyes vallások és politikai pártok által elöírt hitek és attitüdök, amelyeket egyes emberek azért vallanak, mert barátaik, családjuk és szomszédjuk is így tesz. Itt a hitek és az attitüdök tényleges tartalma kevésbé fontos, mint az a szociális kötelék, amelyeket ezek fenntartanak. Amennyiben egy attitüd elsösorban a szociális igazodás funkcióját látja el, úgy valószínü, hogy megváltozik, ha a szociális normák változnak.

Ez szembeszököen kimutatható volt az Egyesült Államok déli államaiban az ötvenes években, amikor az addig törvényes faji elkülönítést megszüntetni tervezték. A kérdöívek tanúsága szerint a déliek sokkal inkább ellenezték az elkülönítés megszüntetését, mint az északiak, és negatívabb attitüdöket fejeztek ki a feketékkel szemben. Néhány pszichológus úgy vélte, hogy a déliek autoritariánusabbak, mint az északiak – vagyis hogy a déliek faji attitüdjei énvédö funkciókat szolgálnak. De Thomas Pettigrew, egy a faji kapcsolatokra szakosodott szociálpszichológus úgy érvelt, hogy a déliek faji attitüdjeit elsösorban a terület uralkodó szociális normái iránti konformitás tartja fenn – vagyis a szociális igazodás funkciója (Pettigrew, 1959).

Az autoritariánus személyiség mérésére kidolgozott kérdöívvel Pettigrew úgy találta, hogy a déliek nem auto­­ritariánusabbak, mint az északiak (bár mindkét terület lakói között az inkább autoritariánus személyiségüek elöítéletesebbek voltak a feketékkel szemben, mint a kevésbé autoritariánus személyiségüek). A feketékkel szemben elöítéletes déliek továbbá nem szükségképpen fejeztek ki elöítéleteket más csoportokkal szemben is, ami ellentmondani látszik az auto­ri­tariánus személyiségnek. Söt a déli államok valaha az Egyesült Államok legkevésbé antiszemita területei voltak, és az egykori kérdöíves felmérés tanúsága szerint a déli fehérek, akik nem kedvelik a feketéket, egészen kedvezöen viszonyultak a zsidókhoz (Prothro, 1952). A katonaviselt déliek továbbá (akik a hadseregben más szociális normákkal is szembesültek) jóval kevésbé voltak elöítéletesek, mint azok, akik nem voltak katonák, bár mind a déli, mind az északi veteránok autoritariánusabbnak bizonyultak, mint a nem veteránok.

Az elkülönítés megszüntetésének késöbbi története megerösítette Pettigrew elemzését. Ahogy haladt elöre a deszegregáció, a kérdöíves vizsgálatok kedvezötlen attitüdöket mutattak az egyes intézkedések bevezetése elött, de amint a változás megtörtént, az attitüd hamarosan kedvezövé vált (Pettigrew, 1969). Így néhány közösség elfogadta a szállodai elkülönítés, de ellenezte az iskolai elkülönítés megszüntetését, míg más közösségek pont fordított attitüdöt fejeztek ki. Az egyik kutatás becslése szerint a minta körülbelül 40 százaléka szilárd véleményt alkotott az elkülönítés fenntartása mellett vagy ellen, de a maradék 60 százalék azt a nézetet támogatta, amely abban az idöben megfelelt a szociális normáknak (Minard, 1952).

Gyakran mondják, hogy az attitüdök jogilag nem szabályozhatók. Szó szerinti értelmében ez persze igaz. De a jogalkotás és a bírói ítéletek módosíthatják a politikai gyakorlatot, amely gyakran a szociális normák megváltozásához vezet. És amennyiben a polgár attitüdjei a szociális igazodás funkcióját szolgálják, azok is megváltozhatnak. Ilyen körülmények között a „szív és az ész” megváltoztatásának leggyorsabb módja a szociális normák megváltoztatása által a viselkedés módosítása.

ATTITŰDÖK ÉS VISELKEDÉS

Az attitüdök tanulmányozásának egyik fö oka az az elvárás, hogy lehetövé tegyék a viselkedés bejóslását. Egy politikusjelölt csak annyiban érdekelt a szavazók attitüdjeinek felmérésében, amennyiben a kifejezésre juttatott attitüdök a szavazáshoz kapcsolódnak. Az a feltevés, hogy az ember attitüdjei meghatározzák viselkedését, mélyen beleivódott a nyugati gondolkodásba, és a feltevés sok esetben meg is állja a helyét.

Úgy látszik azonban, hogy más esetek megsértik az attitüd és a viselkedés közti konzisztencia feltevését. Az ezzel kapcsolatban sokat idézett klasszikus vizsgálatot az 1930-as években végezték. Egy fehér professzor utazta keresztül az Egyesült Államokat egy fiatal kínai párral. Az idö tájt nagyon erös volt az ázsiaiakkal szembeni elöítélet, és nem léteztek faji megkülönböztetés elleni törvények a szálláshelyek vonatkozásában. A három utazó több mint kétszáz hotelbe, motelbe és étterembe tért be, és minden étteremben, valamint egyet kivéve minden hotelben és motelben gond nélkül kiszolgálták öket. Késöbb minden meglátogatott létesítménybe egy-egy levelet küldtek, melyben megkérdezték, hogy fogadnának-e egy kínai párt vendégként, vagy sem. A 128 válasz 92 százaléka úgy szólt, hogy nem fogadnának. Más szóval, a tulajdonosok olyan attitüdöket juttattak kifejezésre, amelyek viselkedésüknél sokkal elöítéletesebbek voltak (LaPiere, 1934).

Ez a vizsgálat azt szemlélteti, hogy a viselkedést sok, az attitüdöktöl eltérö tényezö is meghatározza, és ezek a tényezök hatással vannak az attitüd és a viselkedés konzisztenciájára. Az egyik nyilvánvaló tényezö a kényszerítö korlátok ereje: gyakran kell oly módon cselekednünk, ami nem harmonizál azzal, amit érzünk vagy hiszünk. Gyermekként megettük a spenótot, amit utáltunk, és felnöttként gyakran olyan elöadásokon és hivatali ebédeken veszünk részt, melyeket esetleg még a spenótnál is kevésbé találunk vonzónak. A faji megkülönböztetésre irányuló vizsgálatban szerepelt elöítéletes tulajdonosok talán nehéznek találták, hogy amikor ténylegesen szembetalálkoztak egy szolgáltatást keresö ázsiai párral, elöítéleteiknek megfelelöen cselekedjenek. Ma még nehezebbé teszik az ilyen elöítéletek kimutatását a szálláshelyekre vonatkozó faji megkülönböztetés elleni törvények, mint 1934-ben. Az azonos korú társak nyomása hasonló befolyást gyakorolhat a viselkedésre. A tizenévesek marihuána iránti attitüdje például enyhén korrelál tényleges marihuánafogyasztásukkal, de marihuánát fogyasztó barátaik száma még jobb elörejelzö (Andrews és Kandel, 1979).

Az attitüdök általában jobban bejósolják a viselkedést, amikor a) erösek és konzisztensek, b) a személy közvetlen tapasztalatán alapulnak, c) specifikusan kapcsolódnak az elöre jelzett viselkedéshez. Mind a hármat megvizsgáljuk röviden.

Az erös és konzisztens attitüdök jobban bejósolják a viselkedést, mint a gyenge vagy ambivalens attitüdök. Az amerikai elnökválasztások alkalmával készített felmérések bizonyítják, hogy azoknak a választóknak az attitüdjei, akiknek a szavazata nem esett egybe attitüdjükkel, általában gyengék vagy ambivalensek voltak (Kelley és Mirer, 1974). Sok ilyen választó azért érez ambivalenciát, mert az egymással egyet nem értö barátai és munkatársai „keresztnyomásának” van kitéve. A zsidó üzletember például olyan etnikai csoporthoz tartozik, mely általában liberális politikai álláspontot vall, ám ugyanakkor olyan üzleti közösséghez, melynek politikai álláspontja gyakran konzervatív – különösen gazdasági kérdésekben. Amikor a választás ideje közeleg, az ilyen személyre egymással ellentétes nyomások nehezednek. Ambivalencia és konfliktus a személyböl magából is eredhet. Amikor a kognitív és affektív komponensek (a vélekedések és az attitüdök) nem konzisztensek egymással, akkor az attitüd rendszerint nem megbízható elörejelzöje a viselkedésnek (Norman, 1975). Ha ezek a komponensek inkonzisztensek, akkor általában a viselkedéshez legszorosabban tartozó jelzi legjobban elöre magát a viselkedést (Millar és Tesser, 1989).

Ehhez tartozik az a gyakori megfigyelés is, hogy a specifikusabb attitüdök jobban bejósolják a viselkedést, mint a viselkedéshez csak általánosabban kapcsolódó attitüdök. Egy vizsgálatban például a környezetre vonatkozó általános attitüdök nem, de a Sierra Clubra irányuló speciális attitüdök erösen kapcsolódtak a Sierra Club javára végzendö cselekvésre való hajlandósághoz (Wei­gel, Vernon és Tognacci, 1974). Hasonlóképp a szüle­téssza­bályo­zásra irányuló attitüdök csak 0,08 szinten korreláltak azzal, hogy a nök az elözö két évben használtak-e fogamzásgátló tablettát, de specifikusan a „tablettára” irányuló attitüdök 0,7-es korrelációban álltak az említett viselkedéssel, azaz a tablettafogyasztással (Da­vid­son és Jaccard, 1979). Egy újabb vizsgálatban amerikai, angol és svéd diákokat kérdeztek meg az atomháborúval kapcsolatos általános, valamint az atomfegyverekröl és az atomerömüvekröl alkotott specifikusabb attitüdjeikröl. A specifikus attitüdök az általánosabb atti­tüdöknél itt is sokkal jobban bejósolták az olyan mozgalmi viselkedéseket, mint a tiltakozások aláírása (New­combe, Rabow és Hernandez, 1992).

A közvetlen tapasztalaton alapuló attitüdök jobban elöre jelzik a viselkedést, mint azok az attitüdök, melyek csak a kérdésröl való olvasás vagy hallomás révén alakultak ki. Az egyik egyetemen például egy szálláshiányos idöszakban sok újonnan érkezettnek kellett a félév elsö néhány hetét egy zsúfolt ideiglenes szálláson töltenie. Azoknál a diákoknál, akiknek éppen ideiglenes szálláson kellett lakniuk, magas volt a korreláció a helyzet felé irányuló attitüdjük és a helyzetet megoldó cselekvésre való hajlandóságuk közt. De azoknál a diákoknál, akik közvetlenül nem tapasztalták meg az ideiglenes szállást, nem létezett ilyen korreláció (Regan és Fazio, 1977). További példái is vannak a közvetlen tapasztalatokon alapuló attitüdök és a viselkedés közti erös kapcsolatnak, és ezeket a korábban ismertetett önészlelési elmélet keretében lehet értelmezni, amely szerint az egyén saját attitüdjeire saját viselkedésének megfigyeléséböl következtet (Fazio és Zanna, 1981).

Annak egyik oka, hogy a közvetlen tapasztalaton alapuló attitüdök szorosabban kötödnek a viselkedéshez, az, hogy ezeknek az attitüdöknek a hozzáférhetösége erösebb, vagyis gyorsabban és könnyebben jutnak az ember eszébe (Fazio, 1989). Jól szemlélteti ezt az 1984-es elnökválasztás szavazóinak egyik kutatása. A választáson Ronald Reagan volt a Republikánus Párt (hivatalban lévö) jelöltje, és Walter Mondale volt a demokraták ellenjelöltje. A kutatók egy bevásárlóközpontban kértek arra embereket, hogy öt gomb egyikének megnyomásával jelezzék, mennyire értenek egyet néhány Reagannel kapcsolatos állítással (a gombokon címkék voltak a „Nagyon egyetértek”-töl a „Nagyon nem értek egyet”-ig). Minél gyorsabban válaszoltak, annál hozzáférhetöbbnek tekinthetö az állítással kapcsolatos attitüdjük. Amikor a választás után felkeresték ugyanezeket az embereket, kiderült, hogy a könnyen hozzáférhetö attitüdöket mutató választók attitüdjei és szavazata közötti korreláció 0,89, míg a kevésbé hozzáférhetö attitüdöket mutató embereknél ugyanez a korreláció csak 0,66 volt (Fazio és Williams, 1986).

Végül arra is van adat, hogy az attitüdjeiknek inkább tudatában lévö emberek erösebb attitüd-viselkedés konzisztenciát mutatnak. Ez egyrészt igaz azokra az emberekre, akik általában többet foglalkoznak saját gondolataikkal és érzéseikkel (Scheier, Buss és Buss, 1978), és azokra az egyénekre is, akiket olyan szituációba helyeznek (például tükör vagy videokamera elé), amely növeli a tudatosság szintjét (Hutton és Baumeister, 1992; Car­ver és Scheier, 1981; Pryor, 1977).

Érdekes azonban, hogy ha az embereket elöször arra kérjük, hogy mérlegeljék, milyen indokokat tudnak felhozni attitüdjeik mellett, akkor az attitüd kevésbé jósolja be a viselkedést. Valószínüleg az történik, hogy amikor elöször érzéseink elemzésébe fogunk, attitüdjeinket következtetéses módon vezetjük le aszerint, hogy a felhozott indokokból milyen attitüdöknek kellene ésszerüen következniük. Ez a logikailag levezetett attitüd azonban sokszor különbözik valódi érzéseinktöl (Wilson, Dunn, Kraft és Lisle, 1989). Ez ahhoz a korábban említett hatáshoz hasonlít, hogy amikor az embereket arra kérjük, hogy magyarázzák meg preferenciáikat, viselkedéseiket és érzelmi állapotaikat, ésszerü és elfogadható indokokat hoznak fel, nem véve észre a kevésbé kézenfekvö, valódi okokat (Nisbett és Wilson, 1977).

A KOGNITÍV DISSZONANCIA ELMÉLETE. Az attitüd és a viselkedés közti konzisztenciára vonatkozó tárgyalásunk mindeddig csak a téma egyik felét érintette. Megvizsgáltuk, hogy az attitüdök hogyan eredményezhetnek viselkedést, azonban az is lehetséges, hogy a viselkedés eredményez attitüdöket. Az ilyen eseménysorok legbefolyásosabb elmélete Leon Festinger kognitívdisszonancia-elmélete. Miként a kognitív konzisztencia elméletei általában, a kognitív disszonancia elmélete is feltételezi, hogy létezik egy hajtóerö, mely a kog­nitív konzisztencia felé irányul: két, egymással inkonzisztens viselkedés vagy vélekedés kényelmetlen helyzetet hoz létre, ami a személyt arra motiválja, hogy küszöbölje ki az inkonzisztenciát, és harmóniát hozzon létre. Ezt az inkonzisztencia által keltett kényelmetlenséget hívják kognitív disszonanciának (Festinger, 1957).

Noha a kognitív disszonancia elmélete általában az inkonzisztencia sok fajtájáról beszél, a legprovokatívabb az a feltételezése volt, hogy az attitüdökkel ellentétes viselkedés miatti disszonancia az attitüdök olyan megváltoztatása irányába gyakorol nyomást, hogy azok a viselkedéssel konzisztensek legyenek. Az elmélet azt állítja továbbá, hogy az attitüddel ellentétes viselkedés akkor hozza létre a legnagyobb disszonanciát, következésképp a legnagyobb attitüdváltozást, ha nincsenek más „konszonáns” indokai a viselkedésnek. Ezt szemléltette egy kísérlet, Festinger és Carlsmith (1959) 1-20 dolláros, kiváltott engedelmességet vizsgáló kísérlete, melyet elözöleg már megtárgyaltunk az önészlelés elmélete szempontjából.

Idézzük fel, hogy ebben a vizsgálatban a személyeknél elérték, hogy egy kísérletre várakozó másik személynek mondják azt, hogy egy sor unalmas feladat szórakoztató és érdekes volt. Azok a kísérleti személyek, akiknek ezért 20 dollárt fizettek, nem változtatták meg attitüdjeiket, de azok, akik csak 1 dollárt kaptak, elkezdtek hinni benne, hogy a feladatok tényleg élvezetesek voltak. A kognitív disszonancia elmélete szerint a 20 dolláros fizetség konszonáns indokkal szolgált ahhoz, hogy a kísérleti személy a kísérletvezetö kérésének engedelmeskedve hazudjon a vizsgálatra várakozó másik személynek, és következésképp a személy kevés vagy semmi disszonanciát sem tapasztalt. A személy engedelmessége és a feladat iránti attitüdje közti inkonzisztenciát elhalványította az engedelmesség és az engedelmességért kapott ösztönzés közti sokkal nagyobb konzisztencia. Ennek megfelelöen azok, akiknek 20 dollárt fizettek, nem változtatták meg attitüdjeiket. Azoknak a személyeknek azonban, akik 1 dollár fizetséget kaptak, nem volt konszonáns indokuk az engedelmeskedésre. Ennek megfelelöen disszo­nanciát tapasztaltak, melyet úgy csökkentettek, hogy arra a meggyözödésre jutottak, hogy tényleg élvezték a feladatokat. A fö következtetés az, hogy a disszonanciát okozó viselkedés akkor vezet attitüdváltozáshoz, ha minimális mértékü nyomással váltható ki – legyen az jutalom vagy büntetés.

Gyerekekkel végzett kísérletek megerösítették a minimális büntetésre vonatkozó feltételezést. Ha a gyerekek engedelmeskednek egy arra irányuló szelíd kérésnek, hogy ne játsszanak egy vonzó játékszerrel, elkezdik azt hinni, hogy a játékszer nem is olyan vonzó, mint ahogy elöször gondolták – kialakul egy vélekedés, mely konzisztens azzal a megfigyelésükkel, hogy a játékkal nem játszanak. De ha a gyerekeket erös büntetéssel fenyegetik meg és tartják vissza attól, hogy egy játékszerrel játsszanak, nem változik, hogy mennyire kedvelik a játékszert (Aronson és Carlsmith, 1963; Freedman, 1965).

A kognitív disszonancia elmélete számos más attitüdváltozási jelenséget ugyancsak sikeresen bejósol, és a szociálpszichológia legismertebb elméletének számít. Az idök folyamán egyes eredményeire más magyarázatok is születtek. Láttuk például, hogy a kognitív disszonancia elmélete és az önészlelés elmélete egyaránt kínál magyarázatot a kiváltott engedelmességi kísérletek eredményeire.

Ezen elméletek mindegyikét számos vizsgálat támogatja, és mindegyik elmélet fel tud mutatni olyan adatokat is, melyeket más elméletek nem tudnak megmagyarázni. Számos kutató mostanára arra a következtetésre jutott, hogy részben talán mindegyik elmélet helyes, és a kutatásnak azt kellene meghatároznia, hogy az egyes elméleteket mikor és hol használjuk (Bau­meis­ter és Tice, 1984; Fazio, Zanna és Cooper, 1977; Paul­hus, 1982).

Személyközi vonzalom

Az attitüdök tárgyalásában különbséget tettünk a kognitív és affektív komponensek, azaz a gondolkodás és az érzések között. Nincs azonban az emberi viselkedésnek még egy olyan területe, amelyben a kognitív és affektív komponensek annyira összefonódnának, mint a személyközi vonzalom, a rokonszenv, a szerelem és a nemi vágy területén. Az ezen a területen végzett kutatások némelyike megerösítette a kedvelésröl és szerelemröl általánosan vallott nézeteket, mások azonban meglepetésekkel szolgáltak. A vonzalommal, vagyis a barátság és a még intimebb szerelmi viszonyok korai stádiumaival kezdjük.

ROKONSZENV

Amikor Nagy-Britannia Károly hercege végül is elvette Lady Diana Spencert, a szociálpszichológusok számára választásának legkevésbé meglepö aspektusa az volt, hogy a „szomszéd lányt” vette el, egy olyan nöt, akit évek óta ismert, és akivel szociális hátterének sok jellegzetessége, attitüdje és érdeke közös volt. És amint azt sok büszke brit gyorsan kiemelte, a nö épp annyira volt csinos, mint amennyire a férfi jóképü. Amint látni fogjuk, éppen ezek a személyközi vonzalom meghatározói: a közelség, az ismerösség és a hasonlóság. Ez a szerencsétlen kimenetelü házasság azonban azt is jól szemlélteti, hogy ezek a tényezök nem mindig elegendöek egy hosszú távú kapcsolat kialakításához.

FIZIKAI VONZÓSÁG. Legtöbben úgy érezzük, hogy van valami igazságtalan abban, hogy egy ember külsö megjelenése meghatározója lehet annak, hogy mások mennyire kedvelik. Szemben a jellemmel, a kedvességgel és más személyes tulajdonságokkal, a fizikai megjelenés olyan tényezö, mely felett kevés kontrollal rendelkezünk; ezért nem látszik tisztességesnek, hogy a rokonszenv kritériumaként használjuk. Az évtizedekre visszamenö felmérések valóban azt mutatják, hogy az emberek a fizikai vonzeröt, abból a szempontból, hogy más embereket miért kedvelnek, nem osztályozzák nagyon fontosnak (Buss és Barnes, 1986; Hudson és Hoyt, 1981; Perrin, 1921; Tesser és Brodie, 1971).

A tényleges viselkedésre vonatkozó kutatások azonban mást mutatnak. Egy vizsgálat keretében egy pszichológuscsoport olyan táncos összejövetelt szervezett, ahol minden egyes személyt számítógép segítségével, véletlenszerüen párosítottak egy-egy partnerrel. A szünetben minden személy kitöltött egy névtelen, partnerét értékelö kérdöívet. Ezenkívül a kutatók minden egyes személlyel számos személyiségtesztet is felvettek, és fizikai vonz­erejükröl is független becslésekhez jutottak. Az eredmények azt mutatták, hogy csak a fizikai vonzerö játszott szerepet abban, hogy az egyes személyeket mennyire kedvelte partnerük. Sem az intelligencia, sem a szociális készségek, sem a személyiségmérések eredményei nem kapcsolódtak ahhoz, hogy a partnerek mennyire kedvelték egymást (Walster, Aronson, Abrahams és Rott­mann, 1966). Ezt a kísérletet mára már számos változatban megismételték (az egyikben homoszexuális férfiakkal – Sergios és Cody, 1985), és mind hasonló eredményt mutatott. És a vonzó külsö jelentösége nemcsak az elsö, hanem az azt követö randevúkon is megmarad (Mathes, 1975).

A fizikai vonzerö jelentösége nem csupán a randevúkra és párkapcsolatokra korlátozódik. Például a fizikailag vonzó (öt- és hatéves) fiúk és lányok népszerübbek társaik közt, mint a kevésbé vonzó gyerekek (Dion és Berscheid, 1972). Még a felnöttekre is hatással van a gyerekek fizikai vonzereje. Egy kutató egy hétéves gyerek által elkövetett agresszív cselekedet leírását olvastatta el nökkel. A leíráshoz vagy egy vonzó, vagy egy kevésbé vonzó gyerek fényképét mellékelték. A nök úgy gondolták, hogy a vonzó gyerekek a nem vonzó gyerekeknél kisebb valószínüséggel követnek el a jövöben hasonló agresszív cselekedetet (Dion, 1972).

Miért ilyen fontos a fizikai vonzerö? Ahogy ez a legutolsó eredmény is emlékeztethet minket, ennek részben a fizikailag vonzó emberekre vonatkozó népszerü sztereotípia az oka, melyet korábban tárgyaltunk. A férfiak és a nök egyaránt kedvezöbb értékelést kapnak, amikor vonzó partnerrel vagy baráttal jelennek meg, mint amikor nem vonzó társsal (Sheposh, Deming és Young, 1977; Sigall és Landy, 1973). Van azonban egy érdekes csavar ebben: mind a férfiakat, mind a nöket kevésbé vonzónak minösítik, amikor egy náluk fizikailag jobb megjelenésü idegennel látják öket (Kernis és Wheeler, 1981). Ezt a kontraszthatást más vizsgálatokban is megtalálták. Azok az egyetemista fiúk például, akik a vizsgálat elött egy gyönyörü fiatal nö föszereplésével készült tv-müsort néztek meg, alacsonyabbra értékelték a mutatott fénykép alapján egy átlagos külsejü nö vonzerejét – miként azok a férfiak és nök is, akiknek elsöként egy nagyon vonzó nö fényképét mutatták (Kenrick és Guti­erres, 1980).

Szerencsére az is reménykedhet közülünk, aki nem gyönyörü. Mindenekelött a fizikai vonzerö fontossága csökkenni látszik, amikor házastársat választunk (Stroe­be, Ins­ko, Thompson és Layton, 1971). És – miként látni fogjuk – számos demokratikusabb tényezö nekünk dolgozhat.

KÖZELSÉG. A harmincas években Philadelphiában 5000 házasság iránti kérelmet vizsgáltak meg, és azt találták, hogy a párok egyharmada egymástól ötháznyi távolságon belül lakott (Rubin, 1973). A kutatások azt mutatják, hogy arra vonatkozóan, hogy vajon két ember barát-e, a legnagyobb bejósló értékkel az rendelkezik, hogy mennyire messze élnek egymástól. Egy bérlakások barátkozási mintáira vonatkozó vizsgálatban a lakókat arra kérték, nevezzék meg azt a három embert, akit a leggyakrabban felkeresnek. A lakók 41 százalékban említették a közvetlen szomszédokat, 22 százalékban azokat, akik kétajtónyira (mintegy 10 méterre) laktak, és csak 10 százalékban választottak azok közül, akik a folyosó másik végén laktak (Festinger, Sachter és Back, 1950).

Kollégiumi hálószobák vizsgálata azonos hatást mutat. Egy teljes iskolaévet követöen a szobatársak kétszer olyan valószínüséggel voltak barátok, mint az egy emeleten lakók, és az egy emeleten lakók több mint kétszer olyan valószínüséggel voltak barátok, mint a kollégium lakói általában (Priest és Sawyer, 1967). Egy a Marylandi Állami Rendörség Kiképzöakadémiájának férfi hallgatóira vonatkozó vizsgálat még megdöbbentöbb. Az akadémia a hallgatókat a nevek ábécésorrendje szerint osztja be hálószobákba és osztálytermi helyekre. Ezért minél közelebb áll egymáshoz két hallgató családneve, annál valószínübb, hogy idejüket egymás szoros közelségében töltik. A kutatók megkérték azokat, akik az akadémián már hat hónapot töltöttek, hogy nevezzék meg három legközelebbi barátjukat. Az intenzív kiképzés ellenére, melyben minden hallgató nagyon jól megismerte egymást, erös alfabetikus közelségi hatást találtak. Az egyes személyek által legjobb barátnak választott személy átlagosan csak 4,5 betüre volt az öt választó személytöl, mely a véletlenszerünél szignifikánsan nagyobb ábécé-sorrendbeli közelség volt (Segal, 1974).

Vannak persze olyan esetek, amikor a szomszédok és a szobatársak utálják egymást. A közelség barátság-elömozdító hatása alóli fö kivétel, úgy látszik, akkor jelenik meg, amikor kezdeti ellentétek vannak. Egy erre vonatkozó vizsgálatban a vizsgált személy együtt várakozott a laboratóriumban egy növel (a kísérletvezetö szövetségesével), aki a személlyel vagy kedvesen, vagy udvariatlanul viselkedett. Amikor kedvesen viselkedett, minél közelebb foglalt helyet a személyhez, annál jobban kedvelték; amikor udvariatlanul viselkedett, minél közelebb foglalt helyet a személyhez, annál kevésbé kedvelték. A közelség egyszerüen csak megnövelte a kezdeti reakció intenzitását (Schiffenbauer és Schiavo, 1976). De mivel a legtöbb elsö találkozás hangulata valószínüleg a semlegestöl a kedvesig terjed, a fennmaradó közelség legvalószínübb eredménye barátság.

Akik hisznek a csodákban, a szerelemben elsö látásra, talán abban is hisznek, hogy mindannyiunk számára van valahol a világon egy felfedezésre váró, tökéletes társ. Ha azonban ez igaz, sokkal nagyobb csoda az a gyakoriság, mellyel a Sors ezt a személyt köhajításon belülre helyezi.

ISMERŐSSÉG. A közelség vonzalmat teremtö hatásának egyik fö oka az, hogy megnöveli az ismerösséget, és mára már böségesen elegendö kutatás van arra vonatkozóan, hogy az ismerösség – pusztán az, hogy már láttuk az illetö személyt vagy dolgot – önmagában is növeli a vonzalmat (Zajonc, 1968). Ez nagyon általános jelenség. Azok a patkányok például, akik ismételten Mozart, illetve Schönberg zenéjét hallgatták, azt a zeneszerzöt kezdték kedvelni, akit hallottak, vagy azok az emberek, akik ismételten válogatott értelmetlen szótagokat vagy kínai jeleket láttak, azokat kezdték kedvelni, melyeket leggyakrabban láttak. Ez a hatás még akkor is kimutatható, ha az emberek nem tudják, hogy elözöleg már találkoztak az adott ingerekkel (Bornstein, 1992; Bornstein és D’Agostino, 1992; Moreland és Za­jonc, 1979; Wilson, 1979). Jelen téma tárgyalásához talán jobban illö az a vizsgálat, melyben a személyek arcképeket láttak, és azután azt kérdezték tölük, mit gondolnak, mennyire kedvelnék a bemutatott személyeket. Minél gyakrabban láttak egy bizonyos arcot, annál többször mondták, hogy az ábrázolt személy tetszik nekik, és úgy gondolják, hogy kedvelnék (lásd a 17.4. ábrát) (Zajonc, 1968). Hasonló eredményeket kaptak akkor is, amikor az egyéneket ténylegesen bemutatták egymásnak (Moreland és Beach, 1992).

Az ismerösség keltette vonzalmi hatás egy ötletes demonstrációjában a kutatók kollégista nökröl fényképfelvételeket készítettek, s mind az eredeti képet, mind annak tükörképét elöhívták. Ezeket a képeket azután megmutatták a nöknek maguknak, barátaiknak és kedveseiknek. Maguk a nök 68 százalék a 32 százalékhoz arányban részesítették elönyben a tükörkép képeket, de a barátoknak és a szeretöknek a nem átfordított képek tetszettek jobban, 61 százalék a 39 százalékhoz arányban (Mita, Dermer és Knight, 1977). Kitalálható, miért.

A tanulság világos. Ha nem vagy gyönyörü, vagy úgy találod, hogy csodálatodat valaki nem viszonozza, légy kitartó, és lófrálj a környéken. A közelség és az ismerösség a leghatékonyabb fegyvereink.

HASONLÓSÁG. Egy régi mondás szerint az ellentétek vonzzák egymást, s a szerelmesek szívesen hajtogatják, mennyire különböznek egymástól: „Én szeretek evezni, ö inkább hegyet mászik.” „Én mérnöknek tanulok, de az ö fö szakja a történelem.” Amit ezek a szerelmesek nem vesznek figyelembe, az az, hogy mindketten a szabadtéri tevékenységeket szeretik; mindkettöjükre értelmiségi hivatás vár; mindketten demokratapártiak, azonos nemzetiségüek, azonos vallásúak, azonos tár­sa­dal­mi osztályba tartoznak, azonos az iskolázottsági szintjük, valamint a köztük lévö korkülönbség valószínüleg három évnél, intelligenciájuk különbsége pedig két IQ-pontnál kisebb. Röviden, a régi mondás nagyrészt hamis.

A kutatások, egészen 1870-ig visszamenöleg, ezt a következtetést támogatják. Az Egyesült Államokban a házaspároknak több mint 99 százaléka azonos börszínü, és 94 százalékuk azonos vallású. Ezenfelül statisztikai felmérések mutatják, hogy a férjek és a feleségek nemcsak szociológiai jellegzetességeik (életkor, faj, vallás, iskolázottság és társadalmi osztály) tekintetében hasonlítanak szignifikánsan egymásra, hanem pszichológiai és fizikai jellegzetességeik vonatkozásában is, mint amilyen az intelligencia, illetve a magasság és a szemszín (Rubin, 1973). Egy a randevúzó párokat vizsgáló tanulmány ugyanezeket a mintákat találta, azzal a további eredménnyel, hogy a párok hasonlóak voltak a szexuális viselkedésre és a nemi szerepekre vonatkozó attitüdjeikben is. Ezenfelül azok a párok voltak együtt egy év múltán a legnagyobb valószínüséggel, akik a vizsgálat kezdetekor leginkább hasonlítottak egymásra háttérjellemzöik tekintetében (Hill, Rubin és Peplau, 1976). A fizikai vonzerö korábbi tárgyalásának tekintetében különösen találó eredmény, hogy a párok ebben a dimenzióban szintén közeli megfelelésben állnak egymással (Feingold, 1988).

Egy vizsgálatban részt vevök például 99 pár minden egyes tagjának fényképét anélkül osztályozták fizikai vonz­erejük szempontjából, hogy tudták volna, ki kinek a párja. A párok fizikai vonzerejének osztályzatai egymásnak szignifikánsan jobban megfeleltek, mint a véletlen módon párba állított fényképek osztályzatai (Mur­stein, 1972). Hasonló eredményekre jutottak egy terepvizsgálatban, melyben egymástól független megfigyelök osztályozták bárokban, színházi folyosókon és társas összejöveteleken a párok fizikai vonzerejét (Silverman, 1971).

A párok fizikai vonzerejének e megfelelése azért jön létre, mert a potenciális partner vonzerejét annak valószínüségével súlyozzuk, hogy a személy hajlandó lesz-e partnerünk lenni. Magyarán, kevésbé vonzó emberek kevésbé vonzó embereket keresnek, mivel azt várják, hogy egy náluk vonzóbb valaki visszautasítja öket. Egy videós társkeresö szolgálat vizsgálatában azt találták, hogy mind a férfiak, mind a nök a legnagyobb valószínüséggel olyan valakivel keresnek kapcsolatot, akinek fizikai vonzereje megfelelt a sajátjuknak. Csak a legvonzóbb emberek törekedtek a legvonzóbb partnerekkel randevúzni (Folkes, 1982). Ezen rideg piaci folyamat végeredménye a vonzerö-hasonlóság: legtöbbünk olyan partnernél köt ki, aki épp olyan vonzó, mint amilyenek mi magunk vagyunk.

A hosszú ideig tartó kapcsolatok folyamán azonban a fizikai vonzerötöl eltérö dimenziókban való hasonlóság valószínüleg fontosabb. A 12. fejezetben tárgyalt, 135 házaspárra kiterjedö longitudinális vizsgálat azt találta, hogy azok a párok, melyeket egymáshoz hasonló személyiségek alkotnak, abban is jobban hasonlítanak, hogy mennyire élvezik az olyan mindennapos tevékenységeket, mint a barátok meglátogatása, a vendéglöi vacsora vagy a társadalmi és szakmai közéletben való részvétel. Ezek a párok kevesebb házastársi konfliktusról, szorosabb kapcsolatról, barátságosabb légkörröl és a házassággal való nagyobb elégedettségröl számolnak be, mint a kevésbé hasonló párok (Caspi és Herbener, 1990).

A hasonlóság és barátság egy kiterjedt vizsgálatában férfi diákok a vizsgálatban való részvételükért cserébe ingyenes szállást kaptak egy nagy házban, a Michigani Egyetemen. A tesztekböl és kérdöívekböl származó információk alapján néhány férfinak olyan szobatársat jelöltek ki, aki nagyon hasonló volt hozzájuk, másoknak olyat, aki nagyon különbözött tölük. A kutató megfigyelte az év során kialakuló barátságokat, és a résztvevökkel szabályos idöközönként további kérdöíves és attitüdvizsgálatokat végzett. A diákok minden más szempontból úgy éltek, mint ahogy bármely más szálláshelyen éltek volna.

Azok a szobatársak, akik már kezdetben is hasonlítottak egymásra, általában kedvelték egymást, és jobb barátok lettek, mint azok, akik nem hasonlítottak egymásra. Amikor azonban a vizsgálatot a következö évben férfiak egy új csoportjával megismételték, az ismerösség keltette vonzalom hatása a hasonlóságnál eröteljesebbnek bizonyult. A szobatársak attól függetlenül megkedvelték egymást, hogy a hasonlóság vagy a különbözöség volt-e szobabeosztásuk alapja (Newcomb, 1961).

Annak egyik oka, hogy a hasonlóság vonzalmat eredményez, valószínüleg az, hogy az emberek saját véleményeiket és preferenciáikat értékelik magasra, és örülnek az olyan emberekkel való együttlétnek, akik választásaikat megerösítik, mivel e folyamat feltehetöen emeli önbecsülésüket. De a fö oka annak, hogy a hasonlóság vonzalmat eredményez, talán csupán a már elözöleg látott tényezök, a közelség és az ismerösség ismétlödése. Mind a szociális normák, mind körülményeink azokkal az emberekkel hoznak össze, akik olyanok, mint mi. A vallásos csoportok többsége elönyben részesíti vagy ösztönzi, hogy tagjai a vallás keretein belül találkozzanak és barátkozzanak, és kulturális normák szabályozzák, hogy faji és életkori szempontból mi tekintendö elfogadható megfeleléseknek – egy idösebb nöböl és fiatalabb férfiból álló párra még mindig úgy tekintenek, mint ami nem helyénvaló. A helyzetünkböl adódó körülmények ugyancsak fontos szerepet játszanak. Sok pár az egyetemeken ismerkedik meg, ahol biztosított, hogy iskolázottsági szintjük, általános intelligenciájuk, pályaválasztásuk, valamint valószínüleg életkoruk és társa­dal­mi helyzetük is hasonló legyen. Ezenfelül a teniszjátékosok teniszpályákon, a politikailag liberálisok az apar­theid­ellenes gyülésen, a homoszexuálisok a homo­szexuá­lisok egyesületének összejövetelén fognak találkozni.

Mindezek ellenére a mondás, mely szerint az ellentétek vonzzák egymást, bizonyos komplementer személyiségvonásokra esetleg még alkalmazható lehet (Winch, Ktsanes és Ktsanes, 1954). A legnyilvánvalóbb példát véve, ha valaki esetleg nagyon domináns, nyilván olyan valakit igényel, aki viszonylag szubmisszívebb. Az erös preferenciákkal rendelkezö személy legjobban olyan valakivel jön ki, aki nagyon hajlékony, vagy egyenesen tutyi-mutyi. De a komplementaritási hipotézist, minden vonzósága ellenére, nem sok adat támasztja alá (Le­vin­ger, Senn és Jorgensen, 1970). Egy vizsgálatban úgy találták, hogy a házassági alkalmazkodás a házasságot követö öt évben jobban függ a hasonlóságtól, mint a komp­lementaritástól (Meyer és Pepper, 1977). És a komplementaritáshoz vezetö személyiségpárok beazonosítására irányuló próbálkozások mindeddig nem voltak túl sikeresek (Strong és munkatársai, 1988). Van azonban egy fontos különbség: a nem. Az emberek többsége az ellenkezö nemböl választja romantikus és szexuális partnereit. Erre a látszólagos paradoxonra késöbb még visszatérünk.

SZERELEM

A szerelem több, mint erös szeretet. Mindannyian ismerünk embereket, akiket nagyon szeretünk, de nem vagyunk szerelmesek beléjük, és néhányan szenvedélyes szerelmet élnek át olyan személyek iránt, akiket nem különösebben szeretnek. A kutatás megerösíti ezeket a mindennapi megfigyeléseket. A romantikus szerelem egyik elsö kutatója számos olyan állítást gyüjtött össze, amelyröl az emberek úgy gondolják, a szeretetet és a szerelmet tükrözik, és mindkettöböl külön mérési skálát szerkesztett (Rubin, 1973). A szeretetskála annak fokát méri, hogy a személy mennyire rokonszenves, tisztelt, csodált, és ítéletei mennyire érettek és jók. A szerelem skálája három fö téma köré csoportosul: a kötödés érzése („Nehezen tudnék meglenni nélküle”), a gondoskodás érzése („Mindent megtennék érte”) és a bizalom érzése („Úgy érzem, szinte mindenben megbízhatok benne”) köré. A két skála csak mérsékelten korrelál egymással: férfiaknál 0,56, nöknél 0,36 mértékben.

SZERELEM ÉS HÁZASSÁG. A romantikus szerelem fogalma régi, de az a hiedelem, hogy a házassághoz jelentös köze van, újabb keletü, és távolról sem univerzális. Néhány nem nyugati kultúrában a házasságra még mindig úgy tekintenek, mint egy szerzödéses, üzleti megegyezésre, melynek nincs köze semmiféle szerelemhez. A mi társadalmunkban a szerelem és a házasság közti kapcsolat az elmúlt harminc évben valóban erösebbé vált. 1967-ben az egyetemista férfiak mintegy kétharmada, de az egyetemista nöknek csak mintegy egynegyede állította, hogy nem házasodnának meg egy olyan személlyel, akit nem szeretnek, még akkor se, ha a személy mindazon többi tulajdonsággal rendelkezne, melyet kívánatosnak tartanak (Kephart, 1967). A modern feminista mozgalom csak abban az idöben kezdödött, és a nöknek akkoriban a házasságra valószínüleg inkább úgy kellett tekinteniük, mint anyagi biztonságuk egyik szükséges feltételére. Amikor a kérdöíves vizsgálatot 1984-ben megismételték, mind a nök, mind a férfiak 85 százaléka azt mondta, hogy nem házasodna meg szerelem nélkül (Simpson, Campbell és Berscheid, 1986).

SZENVEDÉLYSZERELEM ÉS TÁRSSZERELEM. Több társadalomkutató megkísérelte, hogy megkülönböztessen kétféle szerelmet. Az egyik legelfogadottabb megkülönböztetés szenvedély- és társszerelem között húz határvonalat (Hatfield, 1988; Peele, 1988).

A szenvedélyszerelem eröteljes érzelmi állapot, amelyben „gyengédség és szexuális érzések, feldobottság és fájdalom, altruizmus és féltékenység együtt létezik az érzések kuszaságában” (Berscheid és Walster, 1978, 177. o.). Úgy vélik, hogy a szenvedélyszerelemben a fiziológiai arousal azzal az érzéssel párosul, hogy ezt az arousalt a szeretett lény váltotta ki (Berscheid és Walster, 1974). (Lásd a Szenvedélykeltés külsö gerjesztéssel címü Vitatott kérdéseket.)

Ezzel szemben a társszerelem meghatározása szerint „az iránt érzett ragaszkodás, akivel életünk erösen összefonódott” (Hatfield, 1988, 205. o.; Berscheid és Walster, 1978, 177. o.). A társszerelem jellemzöi a bizalom, a törödés, a partner hibáival és egyéniségével szembeni tolerancia, valamint a heves, szenvedélyes érzelmek helyett a melegség és a ragaszkodás érzése.

A kölcsönös függöség és az erös érzelmek höfoka valójában nö a kapcsolat idötartamának növekedtével. Ez abból látható, hogy a tartós partnerek a magány és az egymás utáni vágy intenzív érzését élik át, ha rövid idöre elválnak, vagy látható abból az érzelmi rombolásból, amelyet a megszokott partner elvesztése okoz. Paradox módon azonban az erös érzelmek gyakorisága a társszerelemben élö pároknál elég alacsony, mivel a partnerek együttmüködnek, és jól megférnek egymás mellett (Berscheid, 1983).

A fent idézett felmérésben sok fiatal állította, hogy ha a romantikus szerelem eltünik a házasságból, akkor véget kell annak vetni. Azok a fiatalok, akik szerelmen csak annak a szenvedélyes változatát értik, valószínüleg csalódni fognak. A legsikeresebb hosszú távú kapcsolatok a társszerelem elemeit hangsúlyozzák, és az elmélet, valamint az adatok is azt jelzik, hogy a szenvedélyes szerelmet jellemzö intenzív érzelmek valószínüleg nem maradnak fenn (Ber­scheid, 1983; Solomon és Corbit, 1974). Miként a XVI. századi író, Giraldi mondotta volt: „Egy szerelem története bizonyos értelemben az idö elleni harc drámája.”

Ezt szemlélteti az a kutatás is, amelyben hosszú ideig tartó amerikai és japán házasságokat hasonlítottak össze. Az amerikai párok szerelmi házasságot kötöttek, a japán párokat viszont a szülök közötti megegyezés hozta össze. Ahogy az várható, az amerikai házasságok a szerelem kifejezésének és a szexuális érdeklödésnek egy magasabb szintjén kezdödtek, mint a japán házasságok. De a szerelem szintje mindkét csoportban csökkent az idövel, míg csak tíz év múlva el nem tünt teljesen a két csoport közötti különbség. Ennek ellenére, e kutatásban a legtöbb házaspár elégedett volt házasságával, amely mély társszerelemmé alakult át. Ezeket a házasságokat a partnerek közötti kommunikáció, a munka egyenlö felosztása és a döntéshozásban való egyenlöség jellemezte (Blood, 1967).

A tanulság az, hogy a szenvedélyszerelem talán óriási élményt jelent kezdetben, de a hosszú ideig tartó, jó házastársi kapcsolat fenntartó eröi kevésbé izgalmasak, tagadhatatlanul több munkát igényelnek, és több közük van az egyenlöséghez, mint a szenvedélyhez. Söt lehet, hogy a szenvedélyszerelem és a társszerelem elvileg is összebékíthetetlen – amint azt a következökben látni fogjuk.

ISMERŐSSÉG, HASONLÓSÁG ÉS SZEXUÁLIS VONZALOM. Láttuk korábban, hogy két ember kölcsönös vonzalmának két legjobb elörejelzöje az ismerösség és a hasonlóság. Paradoxonnak tünik ennek alapján, hogy a legtöbb ember nem saját nemének tagjait választja romantikus és szexuális partnerként. Ugyanígy, azok a fiúk és lányok, akik izraeli kibucokban együtt nevelkedtek, ritkán házasodnak össze; túlságosan is ismerösek egymásnak, inkább testvérek, mintsem potenciális szerelmespárok (Shepher, 1971). Lehet tehát, hogy habár az ismerösség és a hasonlóság elösegíti a barátságot és az összeillést, bizonyos mértékü ismeretlenségre és különbözöségre is szükség van a szenvedélyszerelem vagy a szexuális vonzalom lángjának fellobantásához (Bell, 1982; D. Bem, 1995; Tripp, 1987).

Ezen a feltételezésen alapszik Daryl Bem (1995) szexu­ális vonzalomra kidolgozott fejlödési elmélete, amelyet a 10. fejezetben, a szexuális irányultság tárgyalásakor vezettünk be. Az elmélet abból a megfigyelésböl indul ki, hogy a nemi munkamegosztás és a nemi szerepek a legtöbb kultúrában arra késztetik a fiúkat és a lányokat, hogy egymást nagyon különbözönek lássák. A gyerek számára annál ismerösebbek lesznek az azonos nemü társak, mint az ellenkezö nemüek, minél inkább neméhez igazodó és a nemeket elkülönítö tevékenységekben és csoportokban vesz részt. Ezért a legtöbb gyerek jobban érzi magát azonos nemüek, és kellemetlenül az ellenkezö nemüek között.

Az elmélet szerint ez a kényelmetlenségérzés az általános (nem szexuális) arousal emelkedését eredményezi. A tipikus lány enyhe félelmet vagy nyugtalanságot él át a fiúk jelenlétében, a tipikus fiú pedig lányok között érezhet feszengést vagy akár megvetést. Az elmélet végül a Vitatott kérdések között tárgyalt kutatásoknak az eredményeit általánosítja (lásd Szenvedélykeltés külsö gerjesztéssel) úgy, hogy ez a gyermekkori általános arousal a késöbbi években erotikus gerjedelemmé, azaz szexuális vonzalommá alakul – pedig az izgalom eredeti oka már rég feledésbe merült. Ezért a nemükre jellemzö módon viselkedö gyerekek az ellenkezö nemü személyekhez fognak szexuálisan vonzódni, míg a saját nemük tagjaival kellemes, de nem erotikus barátságokat alakítanak ki. Vagyis „az egzotikusból lesz az erotikus”.

A 10. fejezetben részletesebben tárgyaltuk, hogy a ho­mo­szexuális egyének kutatása további alátámasztást nyújt ehhez az elmélethez. A meleg férfiak és a leszbikus nök a heteroszexuális személyeknél sokkal gyakrabban számolnak be arról, hogy gyerekkorukban az ellenkezö nem tipikus tevékenységeit kedvelték. Ugyanakkor több ellenkezö nemü barátjuk is volt, és már kisiskolás korukban különbözönek érezték magukat azonos nemü kortársaiktól (Bell, Weinberg és Hammersmith, 1981a, 1981b). Ahogy tehát a heteroszexuális férfiak és nök, a homoszexuálisok is a kevésbé ismerös, „egzotikusabb” egyének közül választják romantikus és szexuális partnereiket.

A SZERELEM HÁROMSZÖGELMÉLETE. A szenvedély- és társszerelem megkülönböztetésén túl a szerelemnek finomabb osztályozásai is léteznek. Ezek közül az egyik a szerelmet három összetevöre bontja: intimitás, szenvedély és elkötelezettség (Sternberg, 1986). Az intimitás az érzelmi összetevö, amely a közelséget és az érzések kölcsönösségét jelenti. A szenvedély a motivációs komponens, amely a szexuális vonzalmat és a „szerelmesség” romantikus érzését ragadja meg. Az elkötelezettség kognitív összetevö, amely a személy szándékát tükrözi, hogy megmaradjon a kapcsolatban. E kom­ponensek különbözö kombinációi a 17.2. táblázatban látható nyolcféle szerelmet eredményezik. A szenvedélyszerelem ebben a keretben például két típusra oszlik: a vak és a romantikus szerelemre. Mindkettöt erös szenvedély és alacsony elkötelezettség jellemzi, de a vak szerelem intimitása alacsony, míg a romantikusé magas. A társszerelmet magas intimitás és erös elkötelezettség, de alacsony szenvedély jellemzi.

KÖTŐDÉSI STÍLUSOK. Egy újabb osztályozás szerint a felnöttek szerelmi stílusa azt a háromfajta kötödést tükrözi, amelyet a csecsemök mutathatnak elsödleges gondozóikhoz: biztosan kötödö, bizonytalanul kötödö/elkerülö és bizonytalanul kötödö/ambivalens (lásd 3. fejezet). Ha elsödleges gondozójától (általában az anyától) elválasztják, a biztosan kötödö gyerek azonnal kapcsolatot keres vele, amint az visszatér, az elkerülö gyerek feltünöen kerüli a vele való interakciót, az ambivalens gyerek pedig ellenáll neki (például sír, hogy felvegyék, de aztán dühösen fészkelödik, hogy letegyék).

Két kutató kidolgozott egy módszert arra, hogy felbecsüljék, ehhez mennyire hasonló mintát mutatnak a felnöttek romantikus kapcsolatai (Hazan és Shaver, 1987; Shaver, Hazan és Bradshaw, 1988). Mindegyik stílusról rövid jellemzést készítettek, és megkértek embereket, hogy jelöljék meg, melyik illik legjobban rájuk:

(Biztonságos) Viszonylag könnyen teremtek szoros kapcsolatot másokkal, szívesen megbízom bennük, és szeretem, ha bíznak bennem. Nem nagyon aggódom amiatt, hogy elhagynak, vagy hogy valaki túlságosan is közel kerül hozzám.

(Elkerülö) Egy kicsit kényelmetlenül érzem magam szoros kapcsolatokban. Nem szívesen bízom meg teljesen másokban, nem szeretek másoktól függeni. Idegesít, ha valaki túl közel kerül hozzám, és sokszor az is, amikor a szerelmi partnerek intimebb viszonyt akarnak, mint amilyen nekem jólesik.

(Ambivalens) Úgy látom, mások vonakodnak olyan közel kerülni hozzám, ahogyan én azt szeretném. Sokszor nyugtalanít, hogy a partnerem talán nem szeret igazán, vagy hogy nem akar velem maradni. Szeretnék teljesen elmerülni a másikban, de ez a vágyam sokszor elijeszti az embereket.

Miután sok felnöttet megkértek, hogy azonosítsa szerelmi stílusát, mintegy 56 százalékuk került a „biztonságos” kategóriába, 25 százalékuk volt „elkerülö”, és 19 százalékuk volt „ambivalens”. Ezek az arányok eléggé hasonlítanak a gyerekek vizsgálataiban kapott arányokra. Az is kiderült, hogy a biztonságos felnötteket melegebb és szeretettelibb kapcsolat füzte szüleikhez, mint a másik két kategóriába került személyeket. Az elkerülö felnöttek sokszor azt mondták, hogy anyjuk hideg és elutasító volt. Ezek a mozzanatok is összecsengenek a gyerekek körében végzett kutatások eredményeivel.

Egyes újabb kutatások azt sejtetik, hogy az elkerülö típusú embereknek talán két fajtája van: azok, akik függetlenségükért és önállóságukért harcolnak, és ezért háttérbe szorítják a szoros kapcsolatok és a másoktól való függés fontosságát, és azok, akik szeretnének szoros kapcsolatokat, de félnek a megsebzéstöl (Bartholomew és Horowitz, 1991).

A szerelemnek további osztályozásai is léteznek. Az egyik például a színekkel von analógiát, amikor a szerelem három elsödleges és három másodlagos „színét” definiálja (Hendrick és Hendrick, 1986; Lee, 1973, 1977, 1988). Ezeknek a különbözö osztályozási rendszereknek az újabb integrálási kísérletei azonban nem bizonyultak kielégítönek (Hendrick és Hendrick, 1989; Levy és Davis, 1988). Jelenleg a szenvedély- és társszerelem közötti különbségtétel élvezi a legszélesebb konszenzust a kutatók között (Brehm, 1992).

Házastársi kötelék és párválasztási stratégiák

A romantikus és szexuális vonzódás egyik legújabb megközelítése egyben az egyik legrégebbi is: Darwin evolúciós elmélete. Az 1. fejezetben ismertettük, hogy az evolúciós pszichológia a pszichológiai mechanizmusok eredetével foglalkozik. Az elképzelés lényege: mint ahogy a biológiai mechanizmusok, a pszichológiai mechanizmusok is a természetes kiválasztódás évmilliói folyamán fejlödtek ki. Ez egyben azt is jelenti, hogy ezeknek a pszichológiai mechanizmusoknak genetikai alapjuk van, és olyan problémák megoldásában segítettek a múltban, amelyek vagy az egyén fennmaradásának, vagy sza­porodásának esélyét növelték.

Az evolúciós elvek társas viselkedésre való alkalmazása egy viszonylag új tudományág, a szociobiológia témája. Az evolúció iránt a szociálpszichológusok körében megnyilvánuló felújult érdeklödés számos viselkedéses jelenség (néha vitatott) újraértelmezését eredményezte. E jelenségek között van a partnerek közötti kötelék, valamint a férfiak és nök párválasztási stratégiájának különbségei.

Evolúciós nézöpontból nézve a férfiak és nök azért párosodnak, hogy utódokat hozhassanak létre, akik génjeiket továbbviszik a következö nemzedékbe. Ennek érdekében az egyéneknek több problémát is meg kell oldaniuk: a) a nyertesek között kell legyenek a másik nem termékeny tagjaiért folyó versenyben, b) azt a társat kell választaniuk, akinek szaporodási képessége a lehetö legnagyobb, c) a fogamzáshoz szükséges társas és szexuális viselkedéseket kell megfelelöen gyakorolniuk, d) meg kell akadályozzák, hogy a partner elszökjön, és e) bizosítaniuk kell az utódok fennmaradását és szaporodási sikerességét (Buss, 1991).

A szociobiológusok szerint az embereket ez evolúció úgy alakította, hogy intenzív és hosszú távú köteléket alkossanak egyetlen partnerrel az utódok szaporodóképes korig való felnevelése érdekében. A 3. fejezetben említettük, hogy minél összetettebb egy élölény idegrendszere, annál hosszabb idö szükséges ahhoz, hogy elérje az érettséget. Egy csimpánz már régen faja felnött egyedének számít, amikor a hasonló korú emberi egyed még saját magáról sem képes gondoskodni. Ezért fajunk történetében fontos lehetett, hogy a hím is védje, táplálja és nevelje az utódokat. Az emberekkel ellentétben a csimpánzoknak sem hímjei, sem nöstényei nem ragaszkodnak egyetlen partnerhez, és a hímeknek szinte semmi szerepük sincs az utódok felnevelésében.

Minthogy a hímek és a nöstények különbözö szerepet játszanak a szaporodásban, a szociobiológusok szerint a két nem párválasztási stratégiája is különbözövé fejlödött. Mivel egy férfinak elméletileg több száz gyermeke is lehet, evolúciós elönye származik abból, ha annyi nöt ejt teherbe, amennyit csak tud, hogy génjeit a lehetö legnagyobb számban továbbadhassa. Egy nö azonban sokkal több idöt és energiát fektet egy-egy szülésbe, és csak korlátozott számú utódot hozhat létre. Ezért az ö érdekét az szolgálja, ha körültekintöen választ ki egy olyan társat, aki leginkább hajlamos és képes a gyermekek védelmében és felnevelésében segédkezni, mert ez maximalizálja leginkább annak az esélyét, hogy génjeit a jövö nemzedékeknek továbbadhassa. Ebböl az érvelésböl az következik, hogy a férfiakat az evolúció kevésbé válogatóssá kellett alakítsa, mint a nöket. És valóban, gyakran feljegyzik, hogy a férfiak a legtöbb kultúrában hajlamosabbak több partnerrel szexuális kapcsolatot létesíteni, mint a nök, és sokkal több olyan társadalom van, amelyben megengedik, hogy egy férfi több nöt is feleségül vegyen, mint olyan, amelyben egy nö több férfival is párosodhat (Wilson, 1978).

A szociobiológiai elmélet azt is állítja, hogy a férfiak a lehetö legtermékenyebb és legfiatalabb nöket kell preferálják, mert ezek szülik meg legvalószínübben gyermekeiket. A nök a magas társadalmi helyzetü és biztos anyagi forrásokkal rendelkezö férfiakat kell elönyben részesítsék, mert az ilyenek tudják leginkább biztosítani a gyermekek felnevelését és továbbszaporodási képességét. Ezért a szociobiológusok azt jósolják, hogy a férfiak minden társadalomban a fiatalabb nöket preferálják (akik elött még sok termékeny év áll), a nök viszont az idösebb férfiakat (akik több anyagi forrással rendelkeznek). Ezt a nemek közötti különbséget a párválasztási preferencia tekintetében erösen alátámasztotta egy 37 kultúrára kiterjedö vizsgálat (Buss, 1989).

A szociobiológiai elméleteket többen bírálják. Egyes bírálók szerint az, hogy egy viselkedésmintázat sok vagy akár az összes kultúrában megtalálható, nem bizonyítja, hogy az az emberi génekbe programozott. Egyetemes, minden kultúrában megmutatkozó nemek közötti különbségek abból is eredhetnek, hogy a nök testi ereje kisebb, és hogy (a legutóbbi idök kivételével) felnött életük túlnyomó részét terhesen vagy szoptatással töltötték. Mindez gyakorlatilag minden társadalomban olyan nemek közötti munkamegosztáshoz vezetett, amely a politikai hatalmat és a döntéshozást a férfiak kezébe adta, a nöket pedig a háztartás szférájába zárta (S. Bem, 1993). A férfiak nagyobb szexuális szabadsága könnyen eredhetett ezekböl a hatalmi különbségekböl.

Más bírálók körkörös érvelést vetettek a szocio­bio­lógusok szemére. Szerintük sokszor az történik, hogy a szociobiológusok megfigyelnek egy viselkedést, és elöfeltételezik, hogy annak genetikai alapja van, majd kitalálnak egy magyarázatot arra, hogy hogyan szolgálhatná az egyén szaporodási sikerességének növelését, azaz hogyan választódhatott volna ki az adott viselkedés az evolúció folyamán, ha annak genetikai alapja lett volna, és végül ezt a sejtést annak az elöfeltevésnek a bizonyítékaként tekintik, hogy a viselkedés genetikailag megalapozott (Bleier, 1984).

Gyakran ezért tanácsos feltenni a kérdést, hogy vajon a szociobiológiai érvelés más vagy éppen ellenkezö eredményt is képes lenne-e bejósolni. Láttuk például azt az érvet, miszerint az, hogy a férfiak több száz gyermeket nemzhetnek, a sok szexuális partner hajszolása irányában ható evolúciós nyomást jelent. Ugyanakkor az az igény, hogy az utód elérje a szaporodáshoz szükséges életkort (ugyanaz a szükséglet, amely a partnerek kötelékét elsö fokon létrehozza), ellenkezö evolúciós nyomást jelentene a monogámia felé. Vagyis a szocio­bio­lógiai magyarázat akár a férfiak promiszkuitása, akár szexuális hüsége mellett felhozható.

Mindezen bírálatok ellenére kétségtelen, hogy az evolúciós gondolkodás felpezsdítette mind a személyiség-, mind a szociálpszichológiát. A párválasztási stratégiák nemi különbségeinek provokatív elemzésén túl új gondolatokat és újabb kutatásokat serkentett a félénkséggel (Baumeister és Tice, 1990), a szülö-utód konfliktussal (Daly és Wilson, 1990) és a nemen belüli szocio­szexu­ális különbségekkel (Simpson és Gangestad, 1992) kapcsolatban. Valószínüleg nincs még egy olyan elv, amely olyan hatalmas magyarázó erövel rendelkezne a viselkedéstudományokban, mint az evolúció elve.

Biológiai és pszichológiai megközelítések

Úgy tünik, hogy a szociálpszichológia, amely a viselkedés helyzeti meghatározóit hangsúlyozza erösen, a biológiai megközelítés szempontjából a pszichológia legkevésbé releváns területe. És ha eltekintünk a századforduló társas „ösztönökröl” szóló spekulációitól, ez általában így is van. De amint láttuk, a szociobiológiai elméletek kezdik ezt lassan megváltoztatni. Még a társas megismerést tanulmányozó szociálpszichológusok is elgondolkodnak azon, hogy miként és miért fejlödtek ki szociális információfeldolgozási stratégiáink (Nisbett és Ross, 1980). A szociálpszichológusok ma már például egyre gyakrabban felteszik azt a kérdést, hogy miért lett a sémás feldolgozás egyik legfontosabb kognitív stratégiánk, különösen, hogy sok észlelési és következtetési torzítást és hibát hoz magával. Ez a kérdés vezet azokhoz a kísérletekhez, amelyek megmutatják, hogy a sémás feldolgozás nagy mennyiségü (egyébként talán kezelhetetlen) információ hatékony feldolgozását teszi lehetövé a pontosságért fizetett kicsiny áldozat fejében.

Sok szociálpszichológiai téma, például a szexuális vonzalom és a szexuális irányultság témái felvetik az öröklés-környezet kérdéseit, melyek megválaszolásához biológiai és pszichológiai nézöpontra egyaránt szükség van. Röviden, ma már nincs olyan területe a pszichológiának, amelyet ne segítene a biológiai és pszichológiai tényezök együttes figyelembevétele.

Összefoglalás

1. A szociálpszichológia tudománya annak tanulmányozása, hogyan észlelik az emberek a körülöttük lévö társas világot, hogyan gondolkoznak arról, hogyan müködnek együtt, és hogyan befolyásolják egymást. Abból kiindulva, hogy az emberi viselkedés a személynek és a szituációnak egyaránt függvénye, a szociálpszichológusok a társas viselkedésben a szituáció erejét és a szituáció értelmezésének fontosságát hangsúlyozzák.

2. Miközben kísérletet teszünk mások és önmagunk megértésére, az emberi viselkedés intuitív elméleteit alkotjuk meg, és ennek során ugyanazokat a feladatokat hajtjuk végre, mint egy formális tudós: adatokat gyüjtünk, együttjárásokat veszünk észre, és oksági következtetéseket vonunk le. Elméleteink azonban maguk is formálhatják az adatok észlelését, módosíthatják az együtt­járásokra vonatkozó becsléseinket, és eltorzíthatják az okra és okozatra vonatkozó értékeléseinket. Hajlunk például arra, hogy inkább az élénk információkat vegyük észre és hívjuk elö, mintsem a fakót, és ez eltorzítja szociális ítéleteinket.

3. A sémás feldolgozás a beérkezö információ sémáknak nevezett, egyszerüsített memóriastruktúrák révén történö észlelése és értelmezése. A sémák a mindennapi tárgyakra és eseményekre vonatkozó minielméletek. A sémák alkalmazásával egy új eseménynek vagy tárgynak csak az egyedi, legkiugróbb jegyeit kódoljuk és jegyezzük meg, ezáltal lehetövé válik a szociális információk hatékony feldolgozása.

4. Mivel a sémák a valóság leegyszerüsítései, a sémás feldolgozás szociális információfeldolgozásunkban torzulásokat és hibákat eredményez. Például más emberekre vonatkozó benyomásaink kialakításában ki vagyunk téve az elsöbbségi hatásnak: az elsö felvett információ aktivál egy kezdö sémát, ezért benyomásunk meghatározásában eröteljesebbé válik, mint a késöbbi in­formációk. A sémás feldolgozás általában olyan észleletekhez vezet, melyek ellenállnak a változásnak, és viszonylag érzéketlenek az új adatokra.

5. Nem vagyunk túl pontosak a változók együtt­já­rásainak, korrelációinak felfedezésében. Amikor sémáink vagy elméleteink alapján azt várjuk, hogy két dolog együtt fog változni, túlbecsüljük tényleges korrelációjukat; amikor viszont nem rendelkezünk megfelelö elmélettel, alulbecsüljük korrelációjukat.

6. A sztereotípiák az együttjárások elméletei vagy sémái. Ahogy más sémák is, a sztereotípiák is ellenállnak a változásnak, mivel éppen azoknak az adatoknak a figyelmen kívül hagyását érik el, amelyek megcáfolhatnák öket. Ezenkívül önmagukat fenntartók és önbeteljesítök lehetnek, mivel hordozóik viselkedését oly módon befolyásolják, hogy az másokban ténylegesen kiváltja a sztereotipizált viselkedést.

7. Az attribúció az a folyamat, melynek révén kísérletet teszünk más emberek viselkedésének értelmezésére és magyarázatára – azaz cselekedeteik okainak felfedésére. Az egyik fö attribúciós feladat annak eldöntése, hogy egy személy cselekvése vajon diszpozicionális okoknak (személyiségének, attitüdjeinek) vagy szituációs okoknak (szociális eröknek vagy más külsö körülményeknek) tulajdonítható-e. Hajlamosak vagyunk túl nagy súlyt helyezni a diszpozicionális tényezökre, és túl kicsit a szituációsokra. Ezt az eltolódást nevezték el alapvetö attribúciós hibának.

8. Az önészlelés elmélete szerint magunkat ugyanazokkal a következtetési folyamatokkal ítéljük meg – és ezekben ugyanazokat a hibákat is követjük el –, mint amelyekkel másokat megítélünk. Az alapvetö attribúciós hibát például gyakran elkövetjük, amikor saját viselkedésünket értelmezzük.

9. Az attitüdök tárgyak, emberek, események és esz­mék rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek értékelései. Az attitüdök kognitív, affektív és viselkedéses összetevöböl állnak. Az attitüdkutatás egyik fö kérdése az összetevök közti konzisztencia. A konzisztencia létezését bizonyító laboratóriumi kutatások ellenére a társadalomtudósok nézetei megoszlanak azzal kapcsolatban, hogy a polgárok társadalmi és politikai kérdésekben alkotott véleménye milyen mértékben koherens.

10. Az attitüdök többféle funkciót szolgálnak. A prak­tikus okokból fenntartott attitüdjeink instrumentális, a világ értelmezését segítök ismereti, az értékeinket és énképünket kifejezök értékkifejezö, a szorongástól és az önértékelésünket érö fenyegetésektöl megvédök énvédö, a társadalmi közösségbe integrálódást segítök pedig szociális igazodási funkciót látnak el.

11. Az elöítélet bünbakelmélete szerint a kisebbségi csoportokkal szembeni negatív attitüdök olykor énvédö funkciót szolgálhatnak azáltal, hogy az egyének elfojtják nemkívánatos tulajdonságaikat, és kivetítik ugyan­ezeket a kisebbségi csoportokra. A szociálpszichológia klasszikus kutatása az autoritariánus személyiségre vonatkozó vizsgálat, amely ezt az elméletet tette próbára, és leírta az olyan személyt, aki különösen fogékony az efféle elöítéletekre. Az Egyesült Államok déli területein az 1950-es években a feketék elkülönítésének megszüntetésével szembeni negatív attitüdök elsösorban a szociális igazodás funkcióját szolgálták, tehát könnyen megváltoztak, ahogy a társadalmi normák módosultak.

12. Az attitüdökböl jobban bejósolható a viselkedés, ha azok a) erösek és konzisztensek, b) a személy saját tapasztalatán alapulnak, és c) specifikusan a bejóslandó viselkedéshez kötödnek. A kognitív disszonancia elmélete azt állítja, hogy amikor egy személy cselekedetei inkonzisztensek attitüdjeivel, az ezen disszonancia létrehozta kényelmetlenség arra készteti a személyt, hogy attitüdjeit összhangba hozza cselekedeteivel. Az önészlelés elmélete és a benyomásalakítás elmélete alternatív magyarázatokat ajánl ugyanerre a jelenségre. Részben talán mindhárom elmélet helyes, de más és más körülmények közt.

13. Számos tényezö befolyásolja, hogy valakihez vonzódni fogunk-e, vagy sem. A legfontosabbak a fizikai vonzerö, a közelség, az ismerösség és a hasonlóság. A régi mondást, miszerint „az ellentétek vonzzák egymást”, a kutatások nem erösítik meg, azzal a kivétellel, hogy a legtöbb ember ellenkezö nemü társat választ romantikus és szexuális partnernek. Egy elmélet szerint, noha a hasonlóság növeli a rokonszenvet és az összeillést, bizonyos mennyiségü különbözöség is szükséges a romantikus vagy szexuális vonzalom lángra lobbantásához. Homoszexuális férfiak és nök vizsgálatai is alátámasztják ezt az elméletet.

14. A szerelem és a házasság közötti kapcsolat történelmileg új keletünek számít, és messze nem egyetemes. A mi társadalmunkban ez a kapcsolat szorosabb lett az elmúlt harminc évben; egyre több férfi és nö utasítja el, hogy szerelem nélkül házasodjon. Több kísérlet is történt a szerelem különbözö típusokba történö osztályozására. A szenvedélyszerelmet az erös és gyakran konfliktusos érzelmek jellemzik, míg a társszerelemre a bizalom, a törödés, a tolerancia, valamint a melegség és a ragaszkodás érzelmei jellemzök. Bár a szenvedélyes szerelem csökken az idövel a hosszú távú kapcsolatokban, az erös érzelmek átélésének lehetösége ténylegesen nö. Mivel azonban a társkapcsolatokban a párok mindennapi életükben jól megférnek egymással, az erös érzelmek gyakorisága elég kicsi.

15. A szerelem egyik osztályozása az intimitás, a szenvedély és az elkötelezettség alkotóelemeire bontja a szerelmet. Egy másik osztályozás szerint a szerelmi stílusok megismétlik azt a fajta kötödést, amelyet az egyén gyermekkorában elsödleges gondozóihoz alakított ki.

16. A szociobiológiai elméletek szerint az emberek azért alkotnak hosszú távú partneri kötelékeket egymással, mert az evolúció folyamán az ilyen kötelékek elösegítették, hogy az utódokat a szaporodóképes korig felneveljék. Egy vitatottabb szociobiológiai feltételezés szerint a férfiak és nök párválasztási stratégiáit az evolúció különbözöképpen alakította: a férfiak több partnert keresnek, és a fiatalabb nöket preferálják.

További olvasmányok

Allport, 1977

Aronson, 1978

Csepeli, 1981, 1997

Forgas, 1989

Hunyady, 1984, 1996

17.1. TÁBLÁZAT

A sémás feldolgozás és az elsöbbségi hatás. Amint egyszer létrejött egy Jóskára vonatkozó séma, a további információk már abba épülnek be (Luchins, 1957 nyomán)

                                                  JÓSKÁT       BARÁTSÁGOSNAK

                                  OSZTÁLYZÓK FELTÉTEL   SZÁZALÉKA

Csak barátságos leírás                      95

Elöbb barátságos, utóbb barátságtalan  78

Elöbb barátságtalan, utóbb barátságos  18

Csak barátságtalan leírás            3

17.2. TÁBLÁZAT

A szerelem háromszögelmélete. A szerelem három dimenziójának kombiná­ciói a szerelmi kapcsolatok nyolc típusát rajzolják fel (Sternberg, 1986 nyomán)

                          INTIMITÁS SZENVEDÉLY ELKÖTELEZETTSÉG

Nincs szerelem          alacsony        alacsony           alacsony

Szeretet                     magas           alacsony           alacsony

Fellobbanó szerelem  alacsony        magas              alacsony

Romantikus szerelem magas           magas              alacsony

Üres szerelem            alacsony        alacsony           magas

Társszerelem             magas           alacsony           magas

Vak szerelem             alacsony        magas              magas

Beteljesült szerelem    magas           magas              magas

Vitatott kérdések

Az attribúciós folyamat kulturális különbségei

A nyugati társadalmak – és különösképp az amerikai közfelfogás – individualista beállítottságú, amely a függetlenséget és az önérvényesítést hangsúlyozza. Ezzel szemben a legtöbb nem nyugati kultúra közösségibb jellegü, és a személyek kölcsönös függöségét emeli ki. Ez a szembeállítás felveti azt a lehetöséget, hogy az itt tárgyalt attribúciós hatások nem egyetemesek, hanem egyszerüen annak a társadalomnak az individualista beállítottságát tükrözik, amelyekben a kutatásokat végezték. Lehetséges például, hogy nem az emberi információfeldolgozás egyetemes jellemzöje, hanem pusztán individua­lista nézöpontunk az, amely azt sugallja nekünk, hogy az embereket személyiségvonásokkal írjuk le, vagy hogy a cselekedeteket az egyén személyiségének, ne pedig a helyzetnek tulajdonítsuk.

Ennek a lehetöségnek a vizsgálatára japán és amerikai embereket kértek meg arra, hogy a „Ki vagyok én?” kérdésre válaszoljanak. (Japán közösségi beállítottságú társadalomnak tekinthetö.) A japán válaszadók csak negyedannyi pszichológiai jellemzöt (például „Optimista vagyok”), de háromszor annyi társas szerepet és kontextust („A drámaklub tagja vagyok”) soroltak fel, mint az amerikaiak. Érdekes, hogy amikor a társas kontextus adott volt, a japánok az amerikaiaknál gyakrabban használtak pszichológiai vonásokat saját maguk jellem­zésére („otthon néha lusta vagyok” és „az iskolában szorgalmasan tanulok”), ami azt jelzi, hogy a viselkedést a helyzettöl függönek tekintik (Cousins, 1989). Más hasonló vizsgálatok is megerösítik, hogy az európai és észak-amerikai emberek hajlamosabbak magukat diszpozicionális fogalmakban jellemezni, mint az ázsiaiak (Trafimow, Triandis és Goto, 1991; Tri­an­dis, 1989).*

Egy másik kultúrközi kutatás arra volt kíváncsi, hogy a diszpozicionális attri­bú­ció felé való eltolódás inkább jelen van-e az amerikaiaknál, mint az indiaiaknál. Minden személyt arra kértek, hogy mondjon egy esetet, amikor valaki, akit jól ismer, valami olyasmit csinált, ami nem volt helyes, és mondjon egy olyat is, amikor egy ismerösének a cselekedete másoknak tett jót. Ezután mindkét viselkedést meg kellett magyarázzák.

Ahogy a kutatók várták, az amerikaiak az indiaiaknál gyakrabban használtak diszpozicionális magyarázatot („igencsak óvatlan és meggondolatlan ember”), és kevésbé gyakran szituációsat („alig lehetett látni, és a másik biciklista is nagyon gyorsan jött”). Az amerikaiakat arra is megkérték, hogy az indiaiak által említett viselkedéseket magyarázzák meg, hogy kiderüljön, hogy a különbség nem egyszerüen csak annak köszönhetö-e, hogy a két kultúra tagjai másféle cselekedeteket választottak. A különbség azonban megmaradt; az amerikaiak továbbra is ugyanolyan mértékben a diszpozicionális magyarázatok felé húztak (Miller, 1984).

Elsö ránézésre ezekböl az eredményekböl az következik, hogy az ázsiai közösségi kultúrák tagjai kevésbé hajlamosak az alapvetö attribúciós hiba elkövetésére, mint az amerikai és a többi individualista kultúra egyénei. Az is lehetséges azonban, hogy a közösségi kultúrákban a helyzeti tényezök ténylegesen nagyobb szerepet játszanak a viselkedés meghatározásában. Söt az individualista és kollektivista kultúrák összevetésével foglalkozó tudósoknak éppen ez az egyik alapfeltevése. A helyzeti tényezök a közösségi társadalmakban talán eröteljesebben befolyásolják a viselkedést, és ezért kognitív szempontból könnyebben elérhetök a viselkedés magyarázatában (Ross és Nisbett, 1991).

***

Szenvedélykeltés külsö gerjesztéssel

Elsö századbeli könyvében, A szerelem müvészetében Ovidius tanácsot adott a férfiaknak és a nöknek a romantikus hódítás ügyében. A férfiaknak adott érdekesnél érdekesebb tanácsok között az egyik az volt, hogy vigyék el az öket érdeklö nöt egy gladiátorviadalra, ahol a nö szenvedélye könnyen felkelthetö. Nem mondta meg azonban, hogy miért volna ez így. 1887-ig kellett várni, hogy erre a bölcsességre egy pszichológiai magyarázat szülessen:

A szerelem csak heves és eleven érzelemmel izzítható fel, és az majdnem mindegy, hogy ezek az érzelmek kellemesek vagy kellemetlenek. Cid úgy nyerte el Donna Ximene (akinek az apját megölte) büszke szívét, hogy sorban lelövöldözte házigalambjait. (Adolf Horwicz, idézi Finck, 1887, 240. o.)

Ennek a romantikus taktikának emlékeztetnie kell minket valamire. A 11. fejezetben és a jelen fejezet korábbi részében, az önészlelés tárgyalásakor is utaltunk arra, hogy gyakran kognitív kiértékelés segítségével ítéljük meg, milyen érzelmet élünk át. Noha a vegetatív idegrendszer fiziológiai izgalma értesít minket arról, hogy érzelmi állapotban vagyunk, annak pontosabb eldöntése, hogy mi ez az érzelem, gyakran a körülmények kognitív kiértékelésén múlik.

Ovidius és Horwicz tehát azt állítják, hogy a (bármi okból) fiziológiailag izgatott személy saját izgalmát szerelemnek vagy szexuális szenvedélynek tulajdoníthatja – az éppen kéznél lévö lehetséges partner javára.

Mára szilárd kísérleti bizonyítékok támasztják alá ezt a jelenséget, de vita van az ezt megalapozó mögöttes folyamatokról. Az egyik vizsgálatban férfi kísérleti személyek fiziológiai izgalmát háromféleképpen váltották ki: helyben futással, vígjátékot vagy véres gyilkosságot tartalmazó videók megnézésével. Ezután egy olyan videofelvételt láttak, amelyen egy nö öltözéke és sminkje alapján vagy vonzónak tünt, vagy nem. Végül mindegyik személy többféle skálán értékelte a nöt, például a szépségét, annak mértékét, hogy mennyire szeretne találkozni vele, és hogy mennyire szeretné megcsókolni. Az eredmények azt mutatták, hogy attól függetlenül, hogyan érték el az arousal fokozódását, a vonzó nö jobban, a nem vonzó meg kevésbé tetszett a kísérleti személyeknek, mint a fiziológiai arousalt át nem élö kontrollszemélyeknek. Más szóval, a felgerjesztett arousal a nöre adott reakciókat felerösítette, akár pozitívak, akár negatívak voltak azok (White, Fishbein és Rutstein, 1981).

Az arousal külsö gerjesztésének hatása nem csak az érzelmi állapotok kognitív kiértékelésében jelentkezik. Két vizsgálatban férfiak és nök néztek meg egymás után több videofelvételt. Az elsö felvétel vagy egy szorongáskeltö, vagy egy semleges jelenetet tartalmazott, a másodikon pedig egy meztelen heteroszexuális pár volt látható szexuális elöjáték közben. A szorongáskeltö jelenet után az erotikus felvétel kifejezettebb pénisznagyobbodást okozott férfiakban, és jobban megemelte a hüvelyi vérmennyiséget nökben, mint ugyanez a felvétel a semleges jelenet után (Hoon, Wincze és Hoon, 1977; Wolchik és munkatársai, 1980).

E hatást többféleképpen is megpróbálták megmagyarázni. Az attribúciós magyarázat szerint az egyén saját arousaljét tévesen a másik személynek tulajdonítja, vagyis szexuális vagy romantikus érzésekként értelmezi (illetve ellenérzésként, ha a személy különösen visszataszító). A második magyarázat szerint a hatás az izgalomátvitel egyik példája, amelyben az egyik forrásból származó arousal egy másik forrásból származó gerjesztést erösíthet. A férfiak például nagyobb agresszióval válaszolnak a provokációra, ha elözöleg szexuálisan ingerlö helyzetben voltak, még ha az nem is tartalmazott eröszakot (Zill­mann, 1978, 1984; Zillmann és Bryant, 1974). Hasonlóképpen, a testgyakorlás okozta gerjesztettség is okozhatja áttételesen a szexuális arousal szintjét.

A harmadik magyarázat a válasz­facilitáció jól ismert pszichológiai jelenségére épít. Amikor az élölény izgalmi állapotban van, a szituációban a legvalószínübben adott válasz (amelyet domináns válasznak is neveznek) faci­li­tá­lódik, azaz erösödik. Ha ezekben a helyzetekben a személy domináns válasza a nö iránti vonzódás, akkor ezt erösíti a többletizgalom. Megjegyezzük, hogy ha a helyzetben a domináns válasz a nö iránti ellenszenv, az arousal ezt a negatív választ erösíti pontosan úgy, ahogy a fent ismertetett vizsgálatban láttuk (Allen, Kenrick, Linder és McCall, 1989).

A legérvényesebb magyarázat meghatározásának kísérleti próbái vegyes eredményeket hoztak, és a vita még nincs lezárva (Allen, Kenrick, Linder és Mc­Call, 1989; McClanahan és munkatársai, 1990; White és Kight, 1984). Bármi legyen is a mechanizmusa, maga a jelenség hitelesnek tünik. Az olvasónak érdemes megfontolnia, hogy két jegyet vegyen hokimeccsre.

Találat: 2987