online kép - Fájl  tube fájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat online fedezze fel a legújabb online dokumentumok Kapcsolat
   
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
   
kategória
 

Biológia
Filozófia Pszichiátria Pszichológia Szociológia
Gazdaság
Gyógyszer
Irodalom
Menedzsment
Receptek
Vegyes

 
 
 
 













































 
 

FRIEDRICH NIETZSCHE Emberi – túlsagosan is emberi (aforizmak)

filozófia

Fájl küldése e-mail Esszé Projekt


egyéb tételek

 
A filozófia egyik alapkérdésére adott valasz
A Magyar Philosophiai Szemle Repertóriuma
Ismeretelméleti alternatívak: RACIONALIZMUS
FRIEDRICH NIETZSCHE Emberi – túlsagosan is emberi (aforizmak)
 
 

Friedrich Nietzsche

Emberi – túlságosan is emberi


 

Friedrich Nietzsche

Emberi – túlságosan is emberi

(aforizmák)
 


Emberi – túlságosan is emberi

Könyv szabad szellemû embereknek

I.

Elöljáró beszéd

Elég gyakran és mindig nagy megütközéssel adták tudtomra, hogy minden írásomban van egy közös, jellegzetes vonás, a „Tragédia születésétõl” a legutóbb közreadott, az „Elõjáték a jövõ filozófiájához”-ig: e szerint írásaim afféle hurkok és hálók az elõvigyázatlan madaraknak, vagyis ezek az írások állandó és burkolt felszólítást tartalmaznak a szokásos értékbecslések és a nagyrabecsült szokások átértékelésére és megváltoztatására. Hogyhogy? Minden csak emberi – túlságosan is emberi dolog? Ezzel a sóhajjal teszik le írásaimat, ugyanakkor az olvasó a morál iránt félénkséget és bizalmatlanságot érez, hiszen nem rosszul arra buzdítják, hogy a leghitványabb dolgok szószólója legyen, mintha talán csak agyonrágalmazott dolgok lennének. Írásaimat elnevezték a gyanakvás, sõt a megvetés iskolájának, szerencsére azonban a bátorság, a vakmerõség iskolájának is. Valóban magam sem hiszem, hogy bárki is valaha ilyen mélységes gyanakvással szemlélte volna a világot, és nem csupán az ördög alkalmi ügyvédjeként, hanem, ugyancsak a teológia nyelvén szólva, isten ellenségeként és megidézõjeként; és aki megsejt valamit a következményekbõl, amelyeket minden mélységes gyanú magával hoz, aki megérzi a magány hidegét és szorongását, amelyre a tekintet különbözõségének vállalója ítéltetett, az megérti azt is, miért kerestem olyan gyakran menedéket valaminek a tiszteletében, az ellenségeskedésben; a tudományoskodásban, a könnyelmûségben, vagy éppen az ostobaságban, hogy mintegy önmagamat kipihenjem, egy idõre megfeledkezzem magamról; azt is meg kell érteni, miért kényszerítettem önmagam arra, hogy mûvi módon teremtsem meg, mintegy a „helyükre hamisítva”, „megköltve” mindazon dolgokat (mi mást tettek a költõk valaha is, mi másért van a mûvészet a világon?), amelyekre szükségem volt, de nem találtam õket. De fölépülésemhez, önmagam helyreállításához mindig arra a hitre volt a legnagyobb szükségem; nem vagyok annyira egyedül, hogy egyedül lássak – a látásmód és vágy rokonságának és egyenlõségének varázslatos gyanújára, arra volt szükségem, hogy megpihenhessek a baráti bizalomban, kettõnk gyanakvás és kételkedés nélküli vakságában, szükségem volt az azonnali megértés élvezetére, közeli és még közelebbi felületekre, mindenre, aminek színe, felszíne és látszata van. E tekintetben talán némiképp szememre vethetnek bizonyos „mûvészetet”, bizonyos finom hamispénz-gyártást: például, hogy tudatosan – szándékosan szemet hunytam Schopenhauer vak akaratának morálja elõtt, amikor pedig már éppen elég világosan láttam morál dolgában; hasonlóképpen szememre vethetik, hogy csaltam Richard Wagner gyógyíthatatlan romantikájával, mintha õ kezdet volna, nem pedig vég; hasonlóképpen áll a helyzet a görögökkel, hasonlóképpen a németekkel, meg jövõjükkel, és az ilyen hasonlóképpenekbõl talán még egész hosszú listát lehetne összehozni. Feltéve, hogy mindez igaz és joggal vetitek a szememre; de mit tudtok ti minderrõl, mit tudhattok egyáltalán minderrõl, honnan tudhatnátok, mennyi ravaszságra van szükség az önfenntartáshoz, mennyi ész és magas rendû elõvigyázat van az efféle öncsalásban, és mennyi hamisságra van szükségem ahhoz, hogy megengedhessem önmagamnak az én igaz emberségem luxusát... Elég az hozzá, hogy még élek, és az életet aztán igazán nem a morál találta föl: az életnek tévedésekre van szüksége, tévedésekbõl táplálkozik... Vagy tán nem így van? És már kezdem is újra, vagy folytatom, vagyis teszem, amit mindig is tettem, én, öreg immoralista és madarász – és beszélek amorálisan, kívül a morálon, „Jón, rosszon túl”.

2.

Egyszer, amikor éppen erre volt szükségem, még a „szabad szellemeket” is feltaláltam, akikhez ez a búskomor-bátor „Emberi – túlságosan is emberi” címû könyv szól: ilyen „szabad szellemek” persze nincsenek, nem is léteztek, de akkor, amint már mondtam, szükségem volt rájuk, a társaságukra, hogy legyen valami jó is a rossz dolgok között (betegség, elmagányosodás, idegen föld, acedia – keserûség, tétlenség; latin); szükségem volt ezekre a derék fickókra, ezekre a kísértetekre, akikkel jókat lehet fecsegni és nevetni, ha éppen fecsegni és nevetni szottyan kedvünk, és akiket elküldhetünk a francba, ha unalmassá válnak, szükségem volt rájuk, kárpótlásként a hiányzó barátok helyett. Ám én egyáltalán nem szeretnék kételkedni abban, hogy egyszer majd lehetnek ilyen szabad szellemek, hogy a mi Európánk fiai között akadnak majd ilyen merész, vidám fickók, hús és vér emberek, nem olyan árnyjátékfigurák csupán, amilyenekrõl az imént szóltam. Már látom is, amint lassan, lassan jönnek –, és talán teszek valamit, ami sietteti eljövetelüket, ha jó elõre leírom, milyen körülmények között születnek meg, milyen utakon látom közeledni õket.

3.

Gyanítható, hogy a szellem – amelyben a „szabad szellem” típusának egyszer majd a tökélyig érettnek és édesnek kell lennie – döntõ eseménye egy nagy szabadon bocsátás volt, és e szellem kötött szellem volt, és úgy látszott, mindörökre oszlopához láncolták. Mi köt a legerõsebben? Melyik kötél elszakíthatatlan szinte? Magasrendû, válogatott embereknél ilyen kötelékek a kötelességek: az ifjúságban élõ tisztelet az idõs és értékes emberek iránt, a föld iránti hála, amelybõl kinõttek, a kéz iránt érzett hála, amely vezette õket, a szentség tisztelete, amely elõtt megtanultak imádkozni – tehát magasrendû pillanataik kötik õket a legerõsebben, ezek kötelezik õket a legtartósabban. Az ekképp kötött emberek számára a nagy szabadon bocsátás hirtelen jön, mint valami földlökés: az ifjú lélek egyszer csak megreszket, fölszabadul – maga sem érti, mi történik vele. Erõ lesz úrrá rajta, mint valami parancs; akarat, vágy ébred benne, hogy minden áron elmenjen bárhová; heves, veszedelmes kíváncsiság ébred benne, valamennyi érzékszervében egy ismeretlen világ, a csábítás hangja: és ez az „itt” jelent mindent, vágya lángol és lüktet; „Inkább meghalni, mint itt élni” –, súgja amit e percig szeretett. Hirtelen borzongás járja át, és gyanú fogja el mindennel szemben, amit szeretett, a megvetés villáma sújtja azt, amit „kötelességének” hívott, elemi erejû vágya a vándorlás felé hajtja az idegenbe, az elidegenedésbe, a fagyos, kijózanító magányba, ahol kõkeménnyé jegesedik, gyûlölet ébred benne a szeretet iránt, talán templomgyalázó tekintettel pillant vissza arra a helyre, ahol ez ideig imádkozott és szeretett, talán a szégyen is parázslik benne, amiatt, amit éppen tett, ugyanakkor ujjongást is érez, hogy megtette, amit tett, részeg, belsõ, ujjongó borzongást, amelyben gyõzelem sejlik fel. Gyõzelem? Mi fölött? Ki fölött? Rejtélyes, kétséges, titokzatos gyõzelem, de mégis az elsõ gyõzelem. Mindezen rossz és fájdalmas dolgok a nagy megszabadulás részei.
E megszabadulás betegség is, amely tönkreteheti az embert; ezen erõnek és akaratnak az elsõ önmeghatározó, önértékelõ kitörése, itt jut elõször kifejezésre a szabad akarat akarása: és mennyi betegség fejezõdik ki azokban a különleges, vad kísérletekben, amelyekkel a megszabadult, szabadon bocsátott szellem bizonyítani akarja a dolgok fölötti uralmát! Arcán kegyetlen vonásokkal a csillapíthatatlan sóvárgás ûzi; amit zsákmányul ejt, az büszkeségének esik áldozatul; széttépi, aki ingerli õt. Gonosz megvetéssel fedi föl a titkos dolgokat, ha addig valamiféle szemérem megkímélte volna õket: szeretné tudni, hogyan festenek ezek a dolgok, ha megfordítják õket. Szeszély ez és a szeszély öröme, még akkor is, ha jóindulatúan megkegyelmez rosszhírû dolgoknak – még akkor is, ha kíváncsian ólálkodik a legszigorúbban tilos dolgok körül. Hányattatásának és kóborlásának hátterében – mert nyugtalanul és céltalanul vándorol, mint valami sivatagban – az egyre veszedelmesebb kíváncsiság kérdõjele áll. Vajon nem lehet-e minden értéket átértékelni? Lehet, hogy a rossz jó? Isten pedig csupán az ördög ötletdús találmánya? Végsõ soron talán minden hamis. És ha becsaptak minket, vajon nem vagyunk-e mi magunk is – éppen ezért – csalók? Nem vagyunk-e szükségképpen csalók? Ilyen gondolatok vezetik minél távolabbra, és vezetik félre õt egyre inkább. Magány veszi körül, öleli körül egyre fenyegetõbb, fojtogatóbb, szívszorítóbb magány, ez a félelmetes istennõ és mater saevacupidinum (a szenvedélyek vad anyja; latin)... de ki tudja ma már, milyen az igazi magány...?

4.

E beteges elmagányosodástól, a kísérleti évek e sivatagától bizony hosszú az út a fölényes biztonságig és egészségig, amely már nem nélkülözheti a betegséget, mint eszközt és az ismeret fogódzóját, a szellem azon érett szabadságáig, amely önuralmat és fegyelmezett szívet is jelent, és sok, egymásnak ellentmondó gondolkodásmódot ugyancsak megenged, – egészen a veszélyt kizáró belsõ gazdagságig, hogy a szellem netán eltéved, vagy letérne útjáról valami félreesõ helyen tétlenkedik, hosszú az út a plasztikus, gyógyító, fejlesztõ és regeneráló erõk bõségéig, ami éppen a nagy egészség jele, a bõségig, amely megadhatja a szabad szellemnek a kísérletezõ élet veszedelmes elõjogát: a szabad szellem aratta diadalokból származó elõjogot! Mindezt a gyógyulás hosszú évei elõzhetik meg, sokszínû, fájdalmas-varázslatos változások évei, amelyeket az egészség kitartó akarása vezérel és ural; ez az akarat nagyon gyakran már magának az egészségnek merészeli vallani és álcázni magát. Van ennek egy középsõ szakasza is, amelyre késõbb meghatottan gondol vissza e sors embere: a világosság és napfény finom boldogsága árad el rajta, szabadnak érzi magát, mint a madár, felülrõl pillant mindenre, mint a madár, míg harmadik szakaszában kíváncsiság vegyül a könnyed megvetéssel. „Szabad szellem”:
e hûvös szavak mindenkor jót tesznek az embernek, szinte melengetõ hatásúak. Már nem a szeretet és a gyûlölet bilincsében élünk; hanem igen és nem nélkül, a magunk szabad akaratából közel és távol; feléjük tartunk, kikerüljük õket, csapongunk tetszésünk szerint, elõbb alászállunk, majd ismét fel a magasba; elkényeztet minket ez az állapot, mint olyan embert, aki egyszer már a dolgok elképzelhetetlen sokaságát látta felülrõl, maga alatt, és nem hasonlítunk többé azokhoz, akiket aggasztanak a rájuk nem tartozó dolgok. A szabad szellemre viszont nagyon is sok minden tartozik, dolgok sokasága – ám ez már távolról sem aggasztja õt...

5.

Még egy lépés a gyógyulás útján és a szabad szellem már ismét közeledik az élethez, persze elõbb csak lassan, szinte vonakodva, bizalmatlanul. Egyre melegszik körülötte a levegõ; érzelmek ébrednek benne, fagyot olvasztó langyos szelek fújdogálnak fölötte. Majdhogynem jól érzi magát, mintha csak most elõször nyílott volna föl a szeme a közeli dolgok számára. Csodálkozik és csendben ül: hol volt? Ezek a közelében lévõ dolgok nagyon megváltoztak. Mintha varázserõ költözött volna beléjük! A szabad szellem hálásan pillant vissza vándorútjára, a kemény hidegre, az önmagától való elidegenedésre, szárnyalására a jéghideg magasságokban. Milyen jól tette; hogy nem maradt mindig „otthon”, meleg szögletek elpuhult kedvelõjeként! Semmi kétség: kilépett önmagából. Csak most látja igazán önmagát – és micsoda meglepetésekkel áll szemben! Soha nem érzett borzongás járja át. Milyen boldog a fáradtsága, régi betegsége, visszaesései ellenére! Milyen jólesik neki, hogy csendesen, türelmesen szenvedve ott heverészhet a napon! Senki sem érti meg, miért örül annyira télidõben a falon látott fényfoltnak. A világ leghálásabb, legszerényebb állatai ezek az életbe lassan visszatérõ lábadozók és gyíkok: olyan is akad közöttük, aki nem hagy egyetlen napot sem anélkül, hogy egy kis himnuszt ne akasztana a magával vonszolt teherre. De komolyra fordítva a szót: a legjobb kúra mindennemû peszszimizmus, idealisták és holdkóros hazudozók rákfenéje ellen, ha az ember megbetegszik, mint ezek a szabad szellemek, jó ideig beteg marad, majd utána még hosszabb ideig egészséges, még „egészségesebb” lesz. A bölcsesség, az életbölcsesség abban áll, hogy az egészséget sokáig és kis adagokban szedi az ember.

6.

Ebben az idõben eshet meg, hogy a bizonytalan és még gyorsan változó egészség hirtelen felvillanó fényei között a szabad és egyre szabadabb szellem már-már megpillantja a nagy szabadulás rejtélyét, amely addig sötéten, kérdésesen, majdhogynem érintetlenül derengett, lappangott emlékezetében. Ha régebben alig merte föltenni önmagának a következõ kérdéseket: miért különültem ennyire el? Miért vagyok ilyen egyedül? Miért mondok le mindenrõl, amit tiszteltem? Miért mondok le magáról a tiszteletrõl is? Miért gyanakszom ennyire erényeimre, mért gyûlölöm õket? – hát most nagyon is fel meri tenni õket önmagának, jó hangosan, és valamelyest válasznak is tekinti már e kérdéseket. „Uralkodnod kell önmagadon, uralkodnod kell tulajdon erényeiden. Régebben ezek az erények uralkodtak rajtad; de ezentúl már csak szerszámaid, eszközeid lehetnek egyéb eszközök mellett. Uralkodnod kell pro és kontra érveid fölött, és meg kell tanulnod, hogyan lehet alkalmazni és hatástalanítani õket magasabb céljaid szerint. Minden értékbecslésben meg kell ragadnod a perspektivikus elemeket – az eltolódást, a torzulást, a horizont látszólagos teleológiáját és minden egyebet, ami a perspektívához tartozik; fel kell fognod az egymással szembeállított értékek jó adag ostobaságát, meg azt az intellektuális hazudozást, ami a pro és kontra érvekkel együtt jár. Meg kell értened, hogy minden pro és kontra mögött szükségszerû igazságtalanság rejlik, az élettõl elválaszthatatlan igazságtalanság; meg kell tanulnod, hogy maga az élet is perspektivikus elemektõl és ezek igazságtalanságától függ. De mindenekelõtt a tulajdon szemeddel kell látnod, hogy mindig hol a legnagyobb az igazságtalanság éspedig ott, ahol az élet a legsatnyább, leghitványabb, a legínségesebb, ám nem állhatja meg, hogy fennmaradása érdekében ne önmagát tekintse a dolgok céljának és mértékének, így hát nem tudja megállni, hogy szakadatlanul, alattomosan és kicsinyeskedve ne támadja a magasrendûséget, nagyságot és gazdagságot. A saját szemeddel kell látnod a rangsor problémáját, valamint a hatalom, a jog és az átfogó perspektíva együttes növekedését a magasba. Továbbá meg kell tanulnod...” De elég ebbõl: a szabad szellem immár tudja, melyik kötelesség szavát hallgatta meg, és azt is tudja, hogy most már mit tud és mit szabad tennie...

7.

A szabad szellem ilyen módon válaszolja, magyarázza meg felszabadulásának titkát és végül – saját esete általánosításával határozza meg élményét. „Amit én átéltem – gondolja –, azt élje át mindenki, akiben egyfajta feladat érlelõdik.” E feladat titokzatos ereje és szükségszerûsége ennek az embernek a sorsában úgy fejti ki hatását, mint valami öntudatlan terhesség – vagyis eleven hatóerõ már jóval e feladat tudatosodása és megnevezése elõtt. Rendeltetésünk uralkodik rajtunk, akkor is, ha még nem ismerjük; jövõnk adja meg jelenünk szabályát. Ha mi, szabad szellemek, a rangsor problémájáról mondhatjuk el, hogy ez a mi problémánk, akkor most, életünk delén, értjük meg elõször, hogy a problémának milyen elõkészületekre, kerülõutakra és álöltözetekre volt szüksége, mielõtt egyáltalán fölmerülhetett, és hogyan kellett tapasztalnunk elsõ ízben a lélek és a test legellentmondásosabb és legsokrétûbb ínségét és boldogságát, nekünk, azon belsõ világ kalandorainak és világutazóinak, amely belsõ világ neve „ember”, nekünk, minden ugyancsak emberi „magasság” és „különbség” felmérõinek – mindenütt sürgölõdve, szinte ijedelem nélkül, nem nézve le semmit, nem tévesztve semmit szem elõl, felbecsülve mindent, megtisztítva mindent a véletlenszerû elemektõl, mintegy megszûrve õket, amíg végre mi, szabad szellemek, azt mondhattuk: „Ez itt egy új probléma! Hosszú létra az, amelynek fokaira fölmásztunk, leültünk rá, valamikor mi magunk voltunk ezek a fokok! Van itt magasság, mélység, meghatározott rend, rangsor, amelyet jól látunk: itt van a mi problémánk!”

8.

– Egyetlen pszichológus vagy jelmagyarázó számára sem jelent talányt, hogy a fentiekben 626e45g bemutatott könyv* az említett fejlõdés mely szakaszához tartozik (vagy a fejlõdés mely pontján helyezik el). – De hol vannak ma pszichológusok? Franciaországban bizonyára vannak; talán Oroszországban is; Németországban viszont biztosan nincsenek. Okokban sincs hiány, amelyekért e tény a mai németeknek akár még becsületére is válik: elég baj az annak, akit ebben az írásban nem igaz németként mutattunk be. Ez a német könyv, amely képes volt országok és népek széles körében olvasókat találni – körülbelül tíz éve van úton –, bizonyára valami kifinomult zenemû varázserejével rendelkezhet, amelynek köszönhetõen még az eldurvult külföldi fülek hallását is kifinomította. És ezt a könyvet éppen Németországban hanyagolták el leginkább, ott olvasták legkevésbé, ott hallgatták legrosszabbul. Miért? – „Túl sokat kíván”, felelték nekem, „olyan emberekhez fordul, akiket kemény kötelességek nem nyomorítottak meg, kifinomult érzékeket követel, fölöslegre van szüksége, az idõ, az ég és a szív világosságának fölöslegére, otiumra (nyugalom, munkátlanság, tétlenség; latin), mégpedig a legvakmerõbb értelemben: – csupa jó dologra, amelyek nekünk, mai németeknek nincsenek birtokunkban, és ezért nem is adhatunk ilyet.” – Az efféle illedelmes válasz után filozófiám azt tanácsolja nekem, hogy hallgassak és ne kérdezõsködjek tovább; amint a közmondás is sejteti, bizonyos esetekben csak akkor marad filozófus az ember, ha – hallgat.

*Nietzsche a könyv második kiadása idején írta ezt az elõszót Nizzában, 1886 tavaszán; a könyv elõször 1878-ban jelent meg.
Elsõ fõrész

Elsõrendû és végsõ kérdésekrõl

1.

Fogalmak és észleletek kémiája. – A filozófiai problémák mostanában ismét majdnem minden részletükben a kérdés ugyanazon formáját öltik, mint kétezer évvel ezelõtt: hogyan keletkezhet valami saját ellentétébõl, például ésszerû az észszerûtlenbõl, élõ az élettelenbõl, logika a logikátlanból, érdektelen szemlélet a szenvedélyes akarásból, a másokért való élet az egoizmusból, igazság a tévedésekbõl? A metafizikus filozófia eleddig úgy hárította el ezt a nehézséget, hogy tagadta egyiknek a másikból való létrejöttét, és a magasan értékelt dolgokra egyfajta csodálatos eredetet fogadott el, mintha ezek közvetlenül az „önmagáért való dolog” (Ding an sich) magvából és lényegébõl keletkeztek volna. A történeti filozófia viszont, amelyet már egyáltalán nem lehet a természettudományon kívül elgondolni, a legújabb filozófiai módszer, amely az egyes esetek tüzetes szemügyre vétele után kiderítette (és valószínûleg minden téren hasonló eredményre jut), hogy ezek, legföljebb egy népszerû vagy metafizikai felfogás túlzásai alapján ellentétek, és e szembeállításban a gondolkodás tévedése fejezõdik ki: magyarázata szerint – szigorúan véve – nem létezik önzetlen cselekvés, sem teljesen érdektelen szemlélet, mindkettõ szublimáció csupán;
e szublimáció folytán az alapelem mintegy elpárolog, és csak a legfinomabb megfigyelés számára mutatkozik meg. Amire szükségünk van, s amit az egyes tudományok jelenlegi vívmányai adhatnak nekünk, az nem egyéb, mint morális, vallási, esztétikai képzetek és észleletek kémiája; valamint mindezen érzések és indulatok, amelyeket kulturális és társadalmi téren, sõt a magányban is megélünk önmagunkban. Mi lenne, ha ez a kémiai kísérlet is olyan eredménnyel zárulna, amely szerint a legpompásabb festékeket az undorító anyagokból készítik e téren is? Lenne-e kedvünk folytatni az efféle vizsgálódást? Az emberiség roppant elõszeretettel veri ki fejébõl az eredet és a kezdetek kérdéseit: vajon nem kell-e jószerével elembertelenednünk, ha meg akarjuk érezni önmagunkban az önmagunkkal való szembenállás hajlamát?

2.

A filozófia õsi hibája. Minden filozófus közös hibája, hogy a kortársi emberbõl indul ki, és az õ elemzésébõl akar célhoz érni. Az „Emberben” e filozófusok akaratlanul is aeterna veritas-t (örök igazság; latin), valami állandót látnak, a dolgok biztos mértékét. A filozófusok emberrõl szóló kijelentései azonban általában csak roppant korlátozott, szûkre szabott idõszak emberére érvényesek. A történeti érzék hiánya valamennyi filozófus közös hibája; sõt némelyek meglepõ módon éppen a legújabb embert tekintik megszilárdult formának, aki bizonyos vallások, meghatározott politikai események hatása nyomán született meg. Ezek a filozófusok egyszerûen nem akarják megérteni, hogy az ember az idõben alakult ki, és a megismerés képessége is idõben jött létre; sõt olyanok is akadnak közöttük, akik az egész világot e megismerõ képességbõl származtatták. Amikor pedig az emberi fejlõdés minden lényeges mozzanata õsidõkben zajlott le, hosszú idõvel az általunk ismert 4000 év elõtt; ezen utóbbi idõben viszont az ember nem változott valami sokat. Ám a filozófus „ösztönöket” lát a kortársi emberben, és véleménye szerint ezek az ösztönök az ember megváltoztathatatlan tényei közé tartoznak, kulcs gyanánt szolgálva a világ megértéséhez: az egész teológia arra épült, hogy az utóbbi négyezer év emberét öröknek fogta föl, és kezdettõl fogva ehhez az emberhez igazodott az egész világ. De minden az idõben alakult ki; nincsenek örök tények, ahogy abszolút igazságok sem léteznek. Ennek megfelelõen mostantól szükség van a történeti gondolkodásmódra (historische Philosophieren) s vele együtt a szerénység erényére is.

5.

Az álom téves értelmezése. – A kulturálódás kezdeti korszakában az ember azt hitte, hogy az álomban egy második valós világot ismer meg; mindennemû metafizika ebbõl ered. Az álom nélkül nem találtak volna indítékot a világ megosztására. Az álom õsrégi felfogásával függ össze a testre és lélekre való tagolás is, valamint a lélek látszólag testben való megjelenésének hite, tehát ebbõl származik a szellemekbe és az istenekbe vetett hit is. „A halott él tovább, ezért jelenik meg az élõ álmában”: így következtettek évezredeken át.

6.

A szellem a tudományban csak részeredmények elérésére képes, egészre nem. – A tudomány leválasztott legapróbb területeit tisztán tárgyi módon kezelik. Az általános, nagy tudományok viszont – egészében véve – felteszik a távolról sem tárgyszerû kérdést, „mi a hasznunk?” Mivel tekintettel vannak a haszonra, egészükben véve nem kezelik õket olyan személytelenül, mint részeiket. Mind a filozófia, mind pedig az egész tudáspiramis csúcsa szempontjából az emberben önkéntelenül is fölötlik a kérdés, hogy egyáltalán mi az ismeret haszna, és minden filozófiának – öntudatlanul – az a szándéka, hogy a lehetõ legnagyobb hasznot tulajdonítsa önmagának. Azért van valamennyi filozófiában olyan sok szárnyaló metafizika és ellenérzés a fizika jelentéktelennek tûnõ eredményeivel szemben, mert az ismeret jelentõségének az élet szempontjából a lehetõ legnagyobbnak kell mutatkoznia. Itt van az antagonizmus a tudományos részterületek és a filozófia között. Az utóbbi – mint a mûvészet – meg akarja adni az életnek és a cselekvésnek a lehetõ legnagyobb jelentõséget; az elsõ viszont ismeretek után kutat és nem törõdik vele, hogy ezen kívül mit talál. Eddig még nem létezett olyan filozófus, akinek a kezében a filozófia ne lett volna a megismerés apológiája; e ténynek pedig a legnagyobb hasznosságot kell tulajdonítani, legalább ezen a ponton mindenki optimista. Mindenkin zsarnokoskodik a logika: és lényege szerint ez optimizmus.

9.

Metafizikai világ. – Igaz, hogy létezhetne metafizikai világ; ennek abszolút lehetõsége alig vitatható. Mindent az ember szemével, az ember fején keresztül látunk, és e fejet nem lehet levágni; ám a kérdés továbbra is fennáll: mi maradna a világból, ha e fejet mégis levágnák? Tisztán tudományos probléma ez, és nem okoz túlzottan sok fejtörést az embereknek; bár mindaz, ami eddig a metafizikai tételeket értékessé, félelmetessé, kívánatossá tette, ami létrehozta õket, az nem egyéb, mint szenvedély, tévedés és öncsalás; a megismerésnek nem a legjobb, hanem a legrosszabb módszerei tanítottak meg hinni bennük. Ha e módszereket minden vallás és metafizika alapjaként lepleznénk le, akkor ezzel meg is cáfolnánk õket! Az említett lehetõség azonban továbbra is fennáll, de vele nincs mit kezdeni, nemhogy a boldogságot, a sors jobbra fordulását és az életet efféle lehetõség pókhálószálaitól tennénk függõvé. – Mert a metafizikai világról nem jelenthetünk ki semmit, csupán azt, hogy ez egyfajta máslét, számunkra megközelíthetetlen, felfoghatatlan máslét: amolyan negatív tulajdonságokkal ellátott dolog. – Ilyen világ létezését akármilyen helytálló módon bizonyítanák is, e világ ismerete a lehetõ legközömbösebb ismeret volna: még közömbösebb, mint a vihar által fenyegetett hajós számára a víz kémiai elemzésének ismerete.


11.

A nyelv, mint állítólagos tudomány. – A nyelv jelentõsége a kultúra fejlõdésének szempontjából abban rejlik, hogy a nyelvben az ember egy saját világot állított a másik mellé, azaz megteremtett magának egy olyan szilárdnak vélt támpontot, amelyrõl elrugaszkodva az eredeti világ gyökerestõl fölforgatható és leigázható. Az ember hosszú ideig aeternae veritates-nek hitte a dolgok fogalmait és neveit, kisajátítva magának a büszkeséget, hogy ekképp az állat fölé emelkedett; komolyan gondolta, hogy a nyelvben a világ megismerését birtokolja. A nyelvalkotó nem hitte szerényen, hogy csupáncsak megnevezést ad a dolgoknak, inkább úgy képzelte, hogy szavakkal fejezi ki a dolgok legfõbb ismeretét; a nyelv valóban az elsõ lépcsõ a tudomány megalkotására törekvés útján. A megtalált igazság hite itt is a leghatalmasabb erõforrásokból táplálkozik. Csak most – nagyon késõn – kezd derengeni az emberben, hogy a nyelvbe vetett hitével iszonyatos tévedést terjesztett: Szerencsére már túl késõ, és nem tudja visszafordítani a közhiedelmet, amely szerint a nyelvben az értelem fejlõdése fejezõdik ki. A logika is olyan feltevéseken alapul, amelyeknek a való világban semmi sem felel meg, például a dolgok egyenlõségének feltételezésén, és azon a feltevésen; hogy különféle idõpontokban ugyanazon dolgok azonosak; ám e tudományt azon ellentmondásos hit hívta létre, hogy mindenképp létezik megfelelõje a való világban. Ugyanez a helyzet a matematikával, amely biztos nem jött volna létre, ha kezdettõl fogva tudták volna, hogy a természetben nincs egészen pontosan egyenes vonal, valódi kör, sem abszolút mértékegység.

12.

Álom és kultúra. – Az alvás az agy funkciói közül az emlékezést korlátozza leginkább; nem állítja le teljesen, de tökéletlenné teszi mûködését: így mûködhetett az emberi emlékezet az õskorban nappal, az ébrenlét állapotában. Az õskor embere ötletszerûen és összezavarodva állandóan összetéveszti egymással a dolgokat látszólagos hasonlóságaik folytán; ám a népek ugyanezen szeszéllyel és zavartsággal költötték mitológiáikat is, és a kortársi utazók még ma is megfigyelik, hogy a bennszülött mennyire hajlamos a feledékenységre, emlékezete kifejezetten rövid távra van beállítva, ha régebbi dolgokra kell emlékeznie, nagyon hamar kimerül, és ez okból hazudozik, értelmetlenségeket beszél. Álmunkban azonban mindannyian e bennszülött vademberre hasonlítunk; a rossz következtetés oka a pontatlan felismerés, a hibás összehasonlítás, és ugyanígy rosszul következtetünk álmunkban is. Ezért valósággal megrettenünk önmagunktól valamely álmunkra képszerûen emlékezve, amiért ennyi õrültség szorult belénk. Minden álomképzet tökéletes érthetõsége, amelynek elõfeltétele az álomképzetek valós mivoltába vetett föltétlen hit, megint csak a régi emberek szellemi állapotára emlékeztet minket, amelyben a hallucinációk fölöttébb gyakoriak voltak és néha egész közösségek, egész népek kerültek hatásuk alá. Tehát: alvás közben, álmunkban mi a régi emberiség penzumát ismételjük.

13.

Az álom logikája. – Alvás közben idegrendszerünket számos belsõ inger továbbra is mûködteti, majdnem minden szervünk folytatja munkáját, a kiválasztás sem szünetel, a vér zabolátlanul kering, az alvó test helyzete nyomást gyakorol az egyes végtagokra, takarói különféleképpen befolyásolják érzékelését, a gyomor emészt, mûködésével zavarva a többi szervet, dolgoznak a belek is, a fejtartás szokatlan izommûködést idézhet elõ, a cipõ nélküli lábak nem érintkeznek a talajjal, nem nehezednek rá, ekképp szokatlan érzést válthatunk ki, csakúgy mint az egész test másfajta ruházatával. Mindennek napi váltakozása és szokatlan mivolta hatást gyakorol az egész szervezetre, valamint az agymûködésre; ekképp a szellemnek százféle indítéka is van arra, hogy csodálkozzék önmagán és kutassa e csodálkozás okait: maga az álom azonban e kiváltott észleletek okainak keresése és bemutatása, vagyis a vélt okok keresése és bemutatása. Aki például két zsinórral összeköti lábait, azt álmodja, hogy két kígyó tekeredik lábára: mindez elõször is hipotézis, majd hiedelem a hiedelmet kísérõ képi megjelenéssel és a fantázia kiegészítésével: „ezek a kígyók bizonyára a causái annak az észleletnek, amelyet én, az alvó, észlelek” – így ítél az alvó szelleme. Az így értelmezett legközelebbi múlt a felizgatott fantázia segítségével jelenné lesz számára. Mindenki tapasztalatból tudja, hogy az álmodó milyen gyorsan beleszövi álmába az erõs hangot, például a harangzúgást vagy az ágyúlövést, azaz mindjárt magyarázza is, ezért hiszi, hogy elõször megéli a kiváltó körülményeket, majd az említett hangot. Hogyan lehetséges azonban, hogy az álmodó szelleme mindig tévesen ítél, amikor ugyanez a szellem éber állapotban olyan józan, óvatos és általában roppant szkeptikus a hipotézisekkel szemben? Álmában pedig az elsõ hipotézis elég neki valamely érzet magyarázatához, olyan mértékben, hogy azt valóságnak fogadja el? (Mivel álmunkban az álmot valóságnak hisszük, vagyis úgy véljük, hogy hipotézisünk beigazolódott.) – Így gondolom: ahogy az ember ma az álomban következtet, úgy következtetett az emberiség éber állapotban is sok-sok évezreden át: az elsõ causa, amelyre a szellem rábukkant, hogy megmagyarázzon valamit, amikor magyarázatra volt szükség, kielégítette a szellemet és igazságnak minõsült. (Kortársi utazók tanúsága szerint a bennszülött vadaknál ma is ez a helyzet.) Az álomban az emberiségnek ez az õsrégi tulajdonsága munkál bennünk továbbra is, mert ez az alap, amelyen a fejlettebb értelem fölépült, és minden emberben épül még ma is. Az álom visszavisz minket az emberi kultúra régmúlt korszakaiba, és eszközt ad kezünkbe e korszakok jobb megértéséhez. Az álombeli gondolkodás azért megy olyan könnyen most nekünk, mert a beláthatatlanul hosszú emberi fejlõdés során éppen azt gyakoroltuk be nagyon jól, hogy miképp lehet az elsõ tetszõleges ötletbõl a fantasztikus és olcsó magyarázatot megadni. Az álom annyiban pihenés az agynak, amennyiben az agy a nap folyamán eleget tett a gondolkodás követelményeinek, amelyeket a fejlett kultúrák támasztanak vele szemben. – Hasonló folyamatot figyelhetünk meg éber állapotban az álom küszöbe és elõcsarnokaként. Ha becsukjuk a szemünket, akkor az agy egy csomó fény- és színbenyomást vetít elénk, amelyek valószínûleg a napközben megélt fény- és színbenyomások visszhangjaiként, utórezgéseiként jelennek meg elõttünk. Az értelem azonban (a fantáziával karöltve) ezeket a formátlan színfoltokat mindjárt meghatározott alakzatokká, alakokká, tájakká, ismert figurákká dolgozza fel. E folyamat végsõ soron megint csak következtetés az okozatról az okra, amelynek során a szellem fölteszi a kérdést: honnan származnak ezek a fény- és színhatások? Az alakzatok és alakok okainak tekintve õket – ezek a színek és fények okozatainak számítanak, mert hozzászokott ahhoz, hogy napközben nyitott szemmel minden fényhatás kiváltó okát megtalálja. Itt tehát a fantázia állandóan képeket ír elõ a szellemnek munkája során a napi formabenyomásokra támaszkodva, és az álom fantáziája teljesen hasonlóan jár el: vagyis a vélt okot az okozatból tárja föl, az okozat után mutatja be: mindezt olyan lélegzetelállító gyorsasággal, hogy itt is, mint egyes kitalálós játékoknál – az ítélet zavara áll elõ, amennyiben az egymásutániság egyidejûségnek hat, mint egy fordított egymásutániság. E folyamatokról látható, hogy milyen késõn fejlõdött ki az élesebb logikai gondolkodás, az ok és az okozat szigorú szétválasztása, ha értelmi és észbeli funkcióink még most is önkéntelenül a következtetés e primitív formájára támaszkodnak, és életünknek mintegy felét ebben az állapotban éljük le. – Még a költõ, a mûvész is okokkal támasztja alá hangulatait, lelkiállapotait, mégpedig hamis okokkal; ennyiben emlékeztet minket a régi emberiségre és segítségünkre lehet a régi emberiség pontosabb megértésében.

15.

Nincs belsõ és külsõ a világban. – Ahogy Démokritosz a felsõ és alsó fogalmait átvitte a végtelen térre, ahol nincs semmi értelmük, úgy vitték át a filozófusok a „belsõ és külsõ” fogalmát a világ lényegére és jelenségére; nézetük szerint mély érzelmekkel eljutunk a belsõhöz, megközelíthetjük a természet szívét. Ám ezen érzelmek csak annyiban mélyek, amennyiben – szinte észrevétlenül – csatlakoznak hozzájuk bizonyos roppant bonyolult gondolatcsoportok is, amelyeket mi mélynek nevezünk; valamely érzelem azért mély, mert a vele járó gondolatot mélynek tartjuk. A mély gondolat azonban nagyon messze lehet az igazságtól, amint például ez a helyzet minden metafizikai gondolattal. Ha a mély érzelmekbõl elvonjuk a velük elvegyülõ gondolati elemeket, akkor az erõs érzelem marad csupán, ez pedig távolról sem biztosíték a megismerés szempontjából, ahogy az erõs hit is önmaga erejét bizonyítja, nem pedig a hit tárgyának valóságát.

18.

A metafizika alapkérdései. – Ha egyszer megírják a gondolkodás keletkezéstörténetét, akkor majd új fényben áll elõttünk egy kiváló logikus következõ mondata is: „A megismerõ szubjektum eredendõ, általános törvénye abban a belsõ szükségszerûségben áll, hogy megismerjen minden tárgyat önmagában, a saját lényegiségében, önmagával azonos, önmagában létezõ állandó és megváltoztathatatlan szubsztanciaként.” Még ez a törvény is, amelyet itt „eredendõnek” neveznek, az idõben jött létre. Egyszer még azt is kimutatják, hogy ez a hajlam az alacsonyabb rendû organizmusokban keletkezett és roppant lassan alakult ki, ahogy az ilyen organizmusok ostoba vakondszemei is mindig csak ugyanazt látják kezdetben; ahogy aztán késõbb érezhetõk lesznek a kellemes és kellemetlen érzetek hullámzó váltakozásai, úgy lassanként különféle szubsztanciákat lehet megkülönböztetni, amelyeket egyetlen attribútum jellemez az említett organizmushoz való viszonyukban. – A logikus gondolkodás elsõ fokozata az az ítélet, amelynek lényege, a legjobb logikusok szerint, a hitben gyökerezik. Az érzékelõ szubjektum szempontjából minden hithez a kellemes vagy a fájdalmas érzete szolgál alapul. A legalacsonyabb rendû ítélet egy új, harmadik érzet, amely az elõzõ két érzet eredményeként jött létre. – Minket, organikus lényeket eredetileg semmi sem érdekel a dolgokban, csupán hozzánk fûzõdõ viszonyuk az élvezet és fájdalom vonatkozásában. A nyugalom állapotában van részünk azon pillanatok között, amikor e viszony tudatosul bennünk: ott van elõttünk a világ és minden érdektelen számunkra, semminemû változást nem veszünk észre rajta (ahogy egy elmélyült gondolkodó nem veszi észre, hogy valaki elmegy mellette). A növény számára rendszerint minden dolog nyugodt, örök, minden dolog azonos önmagával. Az emberre az alacsonyabb rendû organizmusok periódusából maradt viszsza az a hit, hogy léteznek azonos dolgok (ezt a tételt csupán a legfejlettebb tudomány tapasztalata cáfolja). Sõt: talán minden szerves lény õsi hite kezdettõl fogva az, hogy a világ többi része egy és változatlan. – A logikus gondolkodás õsi fokozatain a kauzalitás áll tõlünk a legtávolabb: hiszen alapjában véve még most is úgy véljük, hogy valamennyi észlelet és cselekvés a szabad akarat aktusa; amikor az érzõ individuum megfigyeli önmagát, olyankor minden észleletet, minden változást valami elszigetelt dolognak tekint, valami abszolútnak, ami nem függ össze semmivel; felbukkan bennünk elõzmények és következmények kapcsolata nélkül. Éhesek vagyunk, de nem gondoljuk; hogy az organizmus fenn akarja tartani önmagát, hanem mintha alaptalanul és céltalanul akarna érvényesülni ez az érzés, elszigeteli és önkényesnek tekinti magát. Tehát: az akarat szabadságának hite nem egyéb, mint az organikus eredendõ tévedése, amely azóta létezik, amióta megszületett az organikusban a logika; az organikusnak ugyancsak eredendõ tévedése az abszolút szubsztanciákba és azonos dolgokba vetett hite. Mivel minden metafizika az akarat szubsztanciájával és szabadságával jelent meg, olyan tudományként jellemezhetõ, amely alapvetõ emberi tévedésekkel foglalkozik, ám oly módon, mintha ezek alapvetõ igazságok lennének.

19.

A szám. – A számok törvényeinek felfedezése azon az eredendõ tévedésen alapul, hogy több azonos dolog van (ám valójában nincs azonosság), vagyis léteznek dolgok (ám a „dolog” nem létezik). A sokaság elfogadása mindig feltételezi, hogy valami van, ami többszörösen elõfordul; de már itt tévedés munkál, már itt olyan lényeget, egységeket tételezünk, amelyek nem léteznek. – Tér- és idõészleleteink hamisak, mivel – következetesen vizsgálva õket – logikai ellentmondásokhoz vezetnek. Minden tudományos megállapításnál elkerülhetetlenül mindig néhány hamis mértéket használunk; ám minthogy e mértékek legalább állandók, mint például idõ- és térérzékelésünk, a tudományos eredmények összefüggése tökéletes szigort és biztonságot mutat; továbbra is lehet rájuk építeni, egészen a végpontig, ahol az állandó hibák, a téves alapelvek már ellentmondanak az eredményeknek, mint például az atomokról szóló tanban. E ponton megint csak kénytelenek vagyunk egy „dolgot” vagy valamely anyagi „szubsztrátumot” elfogadni, megmozgatni, pedig az egész tudományos eljárás azt tekintette feladatának, hogy minden dologszerût (anyagit) mozgásokban oldjon föl: észlelésünkkel itt is szétválasztjuk a mozgatót és a mozgót, nem térve ki az ördögi körbõl, mivel a dolgokba vetett hitünk õsidõk óta lényegünkben gyökerezik. – Amikor Kant azt mondja: „Az értelem nem a természetbõl meríti törvényeit, hanem elõírja a törvényeket a természetnek”, ezek a természet fogalmára vonatkoztatva teljesen igazak, amelyet kénytelenek vagyunk összekapcsolni velük (természet = világ, mint képzet, tehát tévedés), amelyek azonban az értelem egy halom tévedésének összegezõdései. – A számok törvényei teljességgel alkalmazhatatlanok olyan világra, amely nem a mi képzetünk: kizárólag az ember világára érvényesek.

21.

A szkepszis sejthetõ diadala. – Egyszer majd érvényesülni fog a szkeptikus kiindulópont, ha majd nem lesz más, metafizikai világ és a mi világunk minden, metafizikától kölcsönzött magyarázata érvényét veszíti; milyen tekintettel nézzük majd akkor az embereket és a dolgokat? Kitalálhatjuk ezt, nagyon hasznos tûnõdni rajta, még akkor is, ha elutasítjuk a kérdést, hogy Kant és Schopenhauer bizonyított-e tudományosan valami metafizikait. Mert történelmi valószínûség alapján nagyon is lehetséges, hogy az emberek ebben a vonatkozásban teljes egyöntetûséggel szkeptikusak lesznek.
A kérdés tehát így hangzik: miképp formálódik az emberi társadalom, ha ilyen nézetek uralkodnak majd? Valamely metafizikai világ tudományos bizonyítása talán már olyan nehéz, hogy az emberiség nem képes megszabadulni az irányában táplált bizalmatlanságtól. És ha az emberek bizalmatlanok a metafizika iránt, akkor e tény szinte felér a metafizika közvetlen cáfolatával, mintha már nem lehetne hinni benne. A történelmi kérdés mindkét esetben ugyanaz az emberiség metafizika nélküli gondolkodásmódjára vonatkozóan.

22.

Hitetlenség a monumentum aere perenniusban. (Ércnél maradandóbb emlékmû – Horatius; latin) – A metafizikai nézetek megszûnésének az a lényegi hátránya, hogy az individuum túlzott szigorral veszi szemügyre életének rövidségét és nem fogannak meg benne indítékok arra, hogy tartós, több évszázada létesített intézményekre építsen. Az individuum akarja leszedni a gyümölcsöt a fáról, amelyet nevel, és talán azért nem ültetnek már olyan fákat, amelyek évszázadokon keresztül egyforma ápolást igényelnek és arra rendeltettek, hogy nemzedékek hosszú sorára borítsanak árnyékot. Mert a metafizikai nézetek megadják azt a hitet, hogy bennük a végsõ fundamentum adatott meg, amelyre az emberiség egész jövõjét kell lerakni, és e jövõnek csak ezen szabad fölépülnie; az egyes ember saját üdvére cselekszik, ha például templomot vagy kolostort alapít, úgy véli, ezt majd javára írják a lélek örök élete idején, õ a lélek örök üdvének áldoz. – Vajon képes-e a tudomány eredményei útján ilyen hitet ébreszteni? Leghûségesebb segítõtársai valójában a kétely és a gyanakvás; ennek ellenére idõvel bizonyos sérthetetlen, a szkepszis minden viharát túlélõ igazságok olyan mértékben is megerõsödhetnek (például az egészség dietétikájában), hogy az emberek elhatározzák: „örök” mûveket alapoznak rájuk. Egyelõre viszont nagy a kontraszt felizgatott, tiszavirág-életû létezésünk és a metafizikai korszakok rendíthetetlen nyugalma között, mert a két korszak még túl közel van egymáshoz; az egyes ember mostanában sokkal több belsõ és külsõ átalakuláson megy keresztül, semmint akár a tulajdon életét is tartósan, egyszer s mindenkorra be merné rendezni. Egy egészen modern embernek, aki például házat akar magának építeni, az az érzése támad, mintha elevenen egy mauzóleumba akarná önmagát befalazni.

23.

Az összehasonlítás korszaka. – Az embereket minél kevésbé köti a származás, annál nagyobb lesz a motívumok belsõ mozgása, ennek megfelelõen ugyancsak növekszik a külsõ nyugtalanság, az emberek összekeveredése, a törekvések polifóniája. Kiben él még a helyhez kötõdésnek és utódai helyhez kötésének a kényszere? Ki kötõdik még egyáltalán erõsen valamihez? Ahogy az összes mûvészeti stílus zavartalanul él egymás mellett, úgy megtalálható valamennyi morál, szokás és kultúra minden változata és fokozata. – Az ilyen korszak azáltal kapja meg jelentését, hogy összehasonlíthatók és átélhetõk benne a különféle világszemléletek, szokások és kultúrák, ez pedig korábban nem volt lehetséges, hiszen valamennyi kultúra mindig lokálisan uralkodott, a hely és idõ mûvészeti stílusai kötöttségének megfelelõen. Most viszont az esztétikai érzés gyarapodása végérvényesen dönteni fog a számos, összehasonlításra kínálkozó forma között: a legtöbbet – amelyeket ugyanaz az érzés utasít el – meg is semmisíti. Hasonlóképpen kiválasztódás megy végbe most a morális formák és szokások terén, e kiválasztódás pedig a régi morál elhalásához vezethet. Az összehasonlítás korában élünk! Büszkén vallhatjuk ezt, ám mindebbõl sok szenvedés is származik. Ne féljünk e szenvedéstõl! Inkább igyekezzünk a lehetõ legjobban megérteni a feladatot, amely elé korunk állított minket: ezzel érdemeljük majd ki az utókor áldását, mégpedig annak az utókornak, amely tudja jól, hogy túljutott már a lezárult eredeti népi kultúra korszakán, valamint az összehasonlítás kultúráján is, ám mindkét kultúrára hálás szívvel pillant vissza.

31.

A logikátlanságra szükség van. – A gondolkodót kétségbeejtõ dolgok közé tartozik az az ismeret, hogy az embernek szüksége van a logikátlanságra, amelybõl sok jó származik. A logikátlanság olyan mélyen gyökerezik a szenvedélyekben, a nyelvben, a mûvészetben, a vallásban és mindabban, ami értéket ad az életnek, hogy nem lehetne elvonni az életbõl a szép dolgok gyógyíthatatlan károsodása nélkül. Csak a legnaivabb emberek hiszik, hogy az emberi természet tisztán logikussá változtatható; de ha meg kellene határozni e célhoz való közeledés mértékét, meglátnánk, hogy ezen az úton mennyi minden veszendõbe menne. Idõrõl idõre a legokosabb embernek is szüksége van a természetre, azaz logikátlan alapállására a dolgokkal szemben.

32.

Igazságtalanságra szükség van. – Az élet értékére vonatkozó összes ítélet logikátlan, ezért igazságtalan. Elõször is az anyag természete nehezíti az ítélkezést, másodszor az a mód, ahogy összegezik az ítéleteket, harmadszor pedig a tény, hogy az említett anyag minden egyes darabja megint csak zavaros ismeret eredménye; mégpedig szükségképpen zavaros ismereté. Például nem létezik egy emberre vonatkozó tökéletes ismeret, bármennyire közel áll is hozzánk ez az ember, tehát nincs hozzá logikai jogunk, hogy teljes egészében értékeljük õt: minden értékelés elsietett és szükségképpen az. Végül becslésére használt mértékeink, tulajdon lényegünk nem változatlan mértékek, vannak hangulataink, kedélyhullámzásaink, és önmagunkat mégis állandó mértékként kellene ismernünk, ha igazságosan akarjuk fölbecsülni a viszonyt bármely tárgy és önmagunk között. Mindebbõl talán az következik, hogy egyáltalán nem volna szabad ítélni. De lehet-e élni értékelés nélkül, az értékelés elutasítása vagy elfogadása nélkül? Hiszen minden elutasítás már önmagában is becslés, értékelés, amint az elfogadás ugyancsak az. Az embernél nem létezik valamire való hajlam vagy idegenkedés valamitõl, a megérzés nélkül, hogy a hasznosat akarja, a károsat pedig kerüli, nem létezik törekvés a cél értékének egyfajta megismerõ becslése nélkül. Eleve logikátlan, ekképp igazságtalan lények vagyunk, és ezt nyugodtan beismerhetjük; ez a létezés egyik legnagyobb és legföloldhatatlanabb diszharmóniája.

33.

Az élethez szükséges az élet téves megítélése. – Az élet minden értékébe és méltóságába vetett hit alapja a zavaros gondolkodás; ez a hit csakis akkor lehetséges, ha az individuumban nem fejlõdött ki a részvét érzése általában az emberi élet és az emberiség szenvedése iránt. Még azon ritka fajtájú emberek is, akik nem csak önmagukra gondolnak, az élet elszigetelt részeit veszik szemügyre csupán, nem pedig az életet általában. Ha értenek hozzá, hogy figyelmüket elsõsorban a kivételekre, mármint a nagy tehetségekre és nemes lelkekre irányítsák, akkor ezek létrehozatalát tekintik az egész világ fejlõdése céljának, örvendezve e tehetségek alkotó munkája láttán; tehát azért hisznek az élet értékében, mert a többi emberrel közben nem törõdnek: szóval zavarosan gondolkodnak. És ha minden embert figyelembe vesznek is, de bennük csak a törekvések egy fajtáját, a legkevésbé önzõ törekvést ismerik el, és ezt bocsátják meg a többi törekvéshez képest, akkor megint csak az emberiség egészétõl remélhetnek valamit, amennyiben hisznek az élet értékében; tehát ebben az esetben is zavaros a gondolkodásuk. Ha az ember így vagy úgy viselkedik, akkor e viselkedéssel kivételt képez az emberek között. A legtöbb ember azonban nemigen viseli el elégedetlenkedés nélkül az életet, és csak akkor hisz a lét értékében, ha a saját akaratát teljesedni látja, ám távolról sem lép ki önmagából, mint az említett kivételek; ami nem hasonlít rá, azt nem is képes észrevenni, vagy futólag, a körvonalait csupán. Az átlagos, hétköznapi ember számára tehát az élet értékének az az alapja, hogy önmagát fontosabbnak tartja a világnál. Nagyfokú fantáziahiánya miatt nem tudja beleélni önmagát a másik lénybe, és így a lehetõ legcsekélyebb mértékben vesz részt annak sorsában és szenvedésében. Aki azonban tényleg részt tudna ebben venni, annak kételkednie kellene az élet értékében; ha sikerülne önmagában megragadnia és átélnie az emberiség tudati világának egészét, összeroskadna, egy átokkal a lét ellen, mert az emberiségnek egészében véve nincs célja, így hát az ember a dolgok folyásának szemléletében nem talál vigaszt, csak kétségbeesést. Ha minden tettében a végsõ emberi céltalanságot látja, akkor saját munkája tékozlásnak tûnik tulajdon szemében. De hogy valaki önmagát az emberiség nevében (és nem csupán individuumként) érzi eltékozoltnak, az már igazán élmények fölötti élmény, ami élmények élménye. Ki tud megélni ilyen élményt? Talán csak a költõk.
S a költõk mindig megvigasztalódnak.

34.

Megnyugtatásul. – Ám ekképp filozófiánkból nem lesz-e tragédia? Nem válik-e a valóság az élet ellenségévé, a jobb dolgokra törekvés ellenségévé? Egy kérdés tolul ajkunkra és mégsem merjük hangosan kimondani: vajon maradhatunk-e tudatosan a valótlanságban? Vagy: ha meg kell maradnunk ebben, vajon nem lenne-e jobb a halált választanunk? Mert nincs már kötelesség; a morált, amennyiben az erkölcsi kötelesség volt, szemléletmódunk éppúgy megsemmisítette, mint a vallást. A megismerés motívuma nem lehet más, csak rokonszenv és ellenszenv, haszon és kár; hogyan viszonyulnak azonban e motívumok az igazságérzékhez? E motívumok szintén a tévedéseket vonzzák (hiszen – amint mondottuk – rokonszenv és ellenszenv, valamint igen-igen valótlan mértékeik határozzák még lényegében vonzalmunkat és idegenkedésünket). Az egész emberi élet mélyen a valótlanságba sülylyedt; az egyén nem tudja az életet kimenteni ebbõl a mélységbõl anélkül, hogy ne hasonulna meg egész múltjával, ne látná méltatlannak jelenlegi értékeit, mint például a tisztességet és a szenvedélyeket, amelyek a jövõ irányába, és az eljövendõ boldogság felé ösztönzik, ne mérlegelne gúnnyal s megvetéssel. Ha mindez igaz, csak egyetlen gondolkodásmód maradna fenn, amelynek személyes eredménye a kétségbeesést, elméleti eredménye pedig a rombolás filozófiáját jelentené? Azt hiszem, hogy egy ember temperamentumától függ a megismerés utóhatása: egyes személyek esetében másfajta utóhatást is el tudnék képzelni, hatást, amelynek révén egyszerûbb – kevesebb affektus által befolyásolt – élet jönne létre, mint a mostani: mondjuk az átörökített megszokás alapján megmaradnának elõször még a szenvedélyes vágy régi motívumai, ám gyengítené õket a tisztító hatású megismerés befolyása. Az ember végül úgy élne társaival és önmagával, mint a természetben, dicséret, szemrehányás, izgalmak nélkül, mintha színjátékot nézne, amelytõl eddig rettegnie kellett. Megszabadulna az emfázistól és nem szenvedne többé a gyötrõ gondolat súlyától, hogy õ nem csupán természet, vagy több a természetnél. Persze – amint mondottuk – ehhez jófajta temperamentumra volna szükség, kiegyensúlyozott, szelíd és alapjában jó kedélyû lélekre, olyan hangulatra, amely nem áll fejre egykönnyen, megnyilatkozásaiban pedig nem érzõdik a harapós kedv és a morgolódó hangnem, ezek az öreg kutyákra és emberekre jellemzõ sajátosságok, akik túl sokáig voltak láncon. Akirõl olyan mértékben lehulltak az élet szokásos bilincsei, hogy már csak a megismerés kedvéért él, annak sok mindenrõl, majdnem mindenrõl le kell mondania, ami a többi ember számára érték, mégpedig irigység és neheztelés nélkül; ez az ember érje be legkívánatosabb állapotként az emberek, erkölcs és törvények fölötti bátor lebegéssel és a dolgok megszokott értékelésével. Szívesen beszél ennek az állapotnak az örömérõl, talán nincs is más közlendõje – amelyben persze nagyon sok a lemondás, a nélkülözés. De ha mégis többet akarnak tõle, akkor jóindulatú fejcsóválással testvérére mutat, a tett szabad emberére, nem titkolva a gesztus gúnyos mivoltát: mert az õ „szabadságának” megvannak a sajátos feltételei.


Második fõrész

Az erkölcsi érzetek történetéhez

35.

A pszichológiai megfigyelés elõnyei. – Már az elõzõ évszázadokban is hitték, tudták, hogy az emberi – túlságosan is emberi dolgokról való elmélkedés (vagy tudományos kifejezéssel szólva: a pszichológiai megfigyelés) azon eszközökhöz tartozik, amelyek segítségével az emberi élet terhe megkönnyíthetõ, hogy e mûvészet gyakorlása lélekjelenlétet kölcsönöz nehéz helyzetekben, szórakoztat unalmas környezetben és életünk legfájdalmasabb, legkeményebb szakaszaiban is megtermi szellemi gyümölcseit és így könnyebben viselhetõk el. Miért feledkezett meg errõl a mi évszázadunk? Mert nagyon jól mutatkoznak Németországban, no meg Európában is, a pszichológiai megfigyelés hiányának jelei? Nem a regényekrõl, novellákról, filozófiai elmélkedésrõl van szó – ezek ugyanis kivételes emberek mûvei; sokkal inkább a nyilvános események és személyiségek megítélésérõl: mindenekelõtt azonban hiányzik a pszichológiai analízis és szintézis mûvészete minden olyan társadalmi rétegben, amelyben sokat beszélnek az emberekrõl, de egyáltalán nem szólnak az emberrõl. Miért nem beszélnek a leggazdagabb és legártalmatlanabb témáról? Miért nem olvassák többet a pszichológiai maximák nagy mestereit? – Mert túlzás nélkül elmondhatjuk: nagyon ritka a mûvelt európai, aki olvasta La Rochefoucauld-t és szellemi rokonait, mûvész leszármazottait; még sokkal ritkább az olyan ember, aki ismeri és nem ócsárolja õket. Ez a nem mindennapi olvasó is valószínûleg elsõsorban a formában leli örömét, amelyet e mûvészek nyújtanak neki; mert még a legfinomabb elme sem képes rá, hogy e maxima-ötvösmûvészetet érdeme szerint méltassa, ha õ magát nem erre nevelték. E mesterség gyakorlatának ismerete nélkül ezt az alkotást, az ilyen formát könnyebben veszik, mint amilyen, nem érzik eléggé a tökéletesen sikerült forma hatását. Ezért a mostani olvasók a maximákat viszonylag kevéssé élvezik csupán, olyannyira, hogy alig találunk valakit, aki maradéktalan elismeréssel szólna róluk; hasonló a helyzet velük, mint a kámeákkal: csak azért dicsérik õket, mert nem tudják szeretni; szóval nagyon hamar készen állnak arra, hogy csodálják õket, ám legszívesebben elfutnak elõlük.

36.

Ellenvetés. – Vagy netán kellene ellenvetést fûznünk ahhoz a tételhez, amely szerint a pszichológiai megfigyelés a lét ösztönzõ, gyógyító és enyhítõ eszközeihez tartozik? Vajon nem gyõzõdtünk meg eléggé e mûvészet kellemetlen következményeirõl? Szándékosan akarnánk a mûvelõdni akarók tekintetét elfordítani róla? Az emberi természet jóságába vetett vakhit, egyfajta ellenérzés az emberi cselekvés széttagolásával szemben, egyfajta szeméremérzet a lélek meztelenségének láttán, valójában kívánatosabbak lehetnek egy ember teljes boldogságának szempontjából, mint az egyes esetekben megmutatkozó pszichológiai éleslátás hasznos képessége; és tán a jóba, az erényes emberekbe és cselekedetekbe, az önzetlen jóakaratba vetett hit jobbá, azaz kevésbé bizalmatlanná tette az embereket. Amikor lelkesen utánozni próbáljuk Plutarkhosz hõseit, akkor cselekvéseik motívumait vizsgálva azért érzünk undort, mert rájövünk, hogy semmi sem az igazságért történt, hanem az emberi társadalom jóléte és haszna érdekében: a pszichológiai tévedés, és általában az e területen uralkodó zûrzavar az emberiség elõmozdítójának tekinthetõ; míg az igazság megismerését talán csak egy hipotézis ösztönzõ ereje táplálja, amint La Rochefoucauld „Sentences et maximes morales” címû mûve elsõ kiadásában elõre bocsátotta „Amit a világ erénynek nevez, az általában csak szenvedélyeink alkotta fantom, amelynek becsületes nevet adunk, hogy büntetlenül tehessük, amit akarunk.” La Rochefoucauld és a lélek vizsgálatának többi francia mestere (akikhez újabban a „Psychologische Beobachtungen”* német szerzõje is társult) jól célzó lövészekre hasonlítanak, akik újra meg újra a céltábla közepébe találnak, de a céltábla közepe az emberi természet.

Ügyességük csodálatra méltó, de a nézõ, akit nem a tudomány szelleme, hanem emberbaráti érzés vezérel, végül is a pokolba kívánja e mûvészetet, amely az emberi lélekben megvetést és gyanakvást ültet el.

37.

Mégis. – Hogyan is áll a helyzet az érvekkel és ellenérvekkel? Az adott tudomány jelenlegi állapotában szükséges lett a morális megfigyelés feltámasztása, és az emberiség nem kerülheti el a pszichológiai megfigyelés kegyetlen tekintetét, sem sebészi beavatkozását. Olyan tudomány hódít tért itt, amely az úgynevezett morális érzések eredetét és történetét vizsgálja, valamint bonyolult szociológiai kérdéseket tesztel és old meg. A régi filozófia ez utóbbiakat nem is ismeri, és mindig szánalmas kifogásokkal tért ki a morális érzések eredetének és történetének vizsgálata elõl. Most már az is látszik, milyen következményekkel, miután számos példán beigazolódott, hogy a legnagyobb filozófusok tévedéseinek oka általában bizonyos emberi cselekedetek és észleletek hamis magyarázata volt. Azt is látjuk már, hogyan épül fel a hamis etika például az úgynevezett önzetlen cselekvés téves elemzésének alapján, hogyan hívják ehhez segítségül a vallást és a rosszul értelmezett mitológiát, és hogyan lopakodik be ez a zavaros szellem a fizikába és a teljes világszemléletbe is. Ám ha igaz, hogy a pszichológiai megfigyelés felületessége a legveszedelmesebb csapdákat állította és állítja az emberi ítéletnek és következtetésnek, akkor fáradhatatlanul kell dolgozniuk, lankadatlanul építve, követ kõre, téglát téglára rakva, mert kitartó, derekas munkára van szükség e téren. Igaz a következõ: emberi – túlságosan is emberi dolgokról számos megjegyzés elõször a társadalom azon köreiben hangzott el, amelyek nem a tudományos megismeréshez voltak szokva, hanem minden áldozatot meghoztak annak érdekében, hogy szellemes embereknek tûnjenek; és a morális maxima kábító illata az egész szakterületre bevette magát, olyannyira, hogy a tudományos ember akaratlanul is bizalmatlan már az egész szakterület komolyságát illetõen. Ám szorítkozzunk csak a következményekre: mert most már megmutatkozik, hogy miféle nagyon komoly eredmények nõnek a pszichológiai megfigyelés talaján. Melyik is „A morális érzetek eredetérõl” címû könyv szerzõjének* – aki egyike a legmerészebb és leghûvösebb gondolkodóknak – fõtétele, amelyen keresztül az emberi cselekvés mélyreható elemzéséig eljutott? „A morális ember” – mondja nem áll közelebb a felfogható (metafizikai) világhoz, mint a fizikai ember.” Ez a tétel, amely acélkeménnyé kovácsolódott a történelmi megismerés kalapácsütései alatt, a jövõben tán még fejsze gyanánt is szolgálhat, amely gyökerestõl irtja ki az emberek „metafizikai szükségletét.” Bár ki tudná megmondani, hogy ez áldás lesz-e vagy átok az általános jólét szempontjából? E tétel azonban félelmetes és gyümölcsözõ következményekkel terhes, és a nagy megismerésekre jellemzõ kettõs arccal néz a világra.

38.

Mennyiben hasznos? – Maradjon eldöntetlen, hogy a pszichológiai megfigyelés hasznot vagy kárt hoz az embereknek; biztos viszont, hogy szükség van rá, mert a tudomány nem mondhat le róla. A tudomány azonban nincs tekintettel végsõ célokra, ahogy a természet sincs tekintettel rájuk; hanem – mint a természet is idõnként szinte akaratlanul a legcélszerûbb dolgokat hozza létre az igazi tudomány szintén, a természet fogalmi utánzataként hasznot és jólétet hoz az embereknek idõnként, sokoldalú módon mozdítva elõ a célszerûségre törekvést –, ám a természethez hasonlóan szintén akaratlanul.

Akit pedig e szemléletmód fuvallata megdermeszt, abban igen kevés a tûz: nézzen körül jól, és olyan betegségeket láthat, amelyeket jeges borogatással kell gyógyítani, és olyan embereket, akiknek szelleme valósággal parázslik, és alig találják meg maguknak a jótékony, metszõ, hideg levegõt. Továbbá láthatja azt is, hogy komoly embereknek és népeknek milyen nagy szükségük van a könnyelmûségre, másfelõl pedig izgága és mozgékony embereknek milyen nagy szükségük van súlyos teherre, ha egészségesek akarnak maradni. Vajon nekünk, szellemibb embereknek egy már-már lángba boruló korszakban nincs-e szükségünk mindennemû oltóanyagra és hûtõszerre, nem kell-e mindent kihasználnunk, hogy: legalább olyan állhatatosak, ártatlanok és mértéktartóak maradjunk, amilyenek még vagyunk, így egyszer talán még tükröt tarthatunk e korszak elé, ekképp segíthetünk neki az önvizsgálatban?

41.

A változatlan jellem. – Szigorú értelemben nem igaz, hogy a jellem változatlan; e közkedvelt mondat inkább csak azt jelenti, hogy egy ember rövid élettartama alatt ható motívumok nem szántanak elég mélyre ahhoz, hogy elvágják a lélekben a sok évezred gyökerét. Képzeljünk el azonban egy nyolcvanezer éves embert és mindjárt nagyon is változékony jellem áll elõttünk: mintha egész sereg individuum fejlõdne ki egymás után belõle. Az emberi élet rövidsége számos téves megállapításhoz vezet az emberi tulajdonságokat illetõen.

45.

A jó és rossz kettõs elõtörténete. – A jó és rossz fogalmának kettõs elõtörténete van: elõször is az uralkodó törzsek és kasztok lelkében. Jónak azt nevezik, akinek hatalmában áll a jóért jóval, a rosszért rosszal fizetni, aki valóban megfizet, tehát hálás és bosszúálló; akinek nincs hatalma és nem képes megfizetni, az hitványnak minõsül. A jó ember a „jók” közé tartozik, olyan közösséghez, amelyben él a közösségi érzés, mert minden egyes tagját a viszonosság érzése hatja át. A rossz ember a „rosszakhoz” tartozik, szolgai, tehetetlen emberek csoportjához, amelyben nincs közösségi érzés: A jók kasztot, a hitványak csak afféle tömeget alkotnak, mint a por. Jó és rossz egy ideig annyit jelentett, mint elõkelõ és közönséges, úr és rabszolga. Az ellenséget viszont nem tekintik hitványnak, mivel képes megfizetni. Homérosznál mind a trójai; mind a görög jó. Rossznak az minõsül, aki megvetendõ, nem az, aki kárt okoz nekünk. A jók közösségében a jó öröklõdik; lehetetlen, hogy rossz ember lásson napvilágot a jók földjén. Ha egy jó ember mégis a jókhoz méltatlan dolgot mûvelne, akkor mentegetni próbálják; például: bûnét egy istenre hárítják, mondván, hogy elvakította, õrülettel sújtotta a jót. – Másodszor az elnyomottak, a hatalomtól megfosztottak lelkében. Itt minden másféle ember ellenségesnek, kíméletlennek, kizsákmányolónak, kegyetlennek, alattomosnak minõsül, akár elõkelõ, akár közönséges. A „rossz” szó jellemez minden embert és élõlényt, és – például – egy istenre is alkalmazható; emberi, isteni annyi mint ördögi, rossz. A jóság, segítõkészség és részvét jeleit itt szorongva értelmezik álnokságnak, alattomosságnak, egy iszonyatos kimenetelû folyamat elõjátékának, röviden szólva kifinomult gonoszságnak. Ha az egyén így gondolkodik, aligha jöhet létre közösség, legfeljebb a lehetõ legkezdetlegesebb formában: mindenütt az egyén, a törzs és a faj hanyatlása figyelhetõ meg, ahol ez a felfogás uralkodik. Mai erkölcsiségünk az uralkodó törzsek és kasztok talaján nõtt föl.

49.

A jóakarat. – A jóakarat szintén azok közé a kicsi, ám roppant gyakori és ezért nagyon hatékony dolgok közé tartozik, amelyekre a tudománynak jobban kell figyelnie, mint a nagy és ritka dolgokra; a kapcsolatokban kifejezésre jutó barátságos megnyilvánulásokra gondolok, a szem nevetõ kifejezésére, a kézszorításokra, egyfajta bizalomkeltõ viselkedésre, amely általában átszõ minden emberi cselekvést. Minden tanár, minden tisztviselõ kötelességei közé sorolja, hogy ennek megfelelõen viselkedjék; ezek az emberiesség szakadatlan gyakorlásai, mintegy fényhullámai, amelyekbõl minden sarjad: különösen szûkebb körben, családon belül zöldell és virágzik az élet a jóakarat nyomán. A jóindulat, a barátságos viselkedés, a melegszívûség, az önzetlenség hajlamának kiapadhatatlan forrása, és e tulajdonságok sokkal hatékonyabban építették a kultúrát, mint a kultúra közismertebb termékei, vagyis a részvét, az irgalmasság és az önfeláldozás. Mégis alábecsülik az elõbbieket, és tényleg nincs valami sok önzetlenség bennük. E kis adagok összessége mégis hatalmas, erejük összege a legnagyobb erõk közé sorolható. – Ekképp sokkal több boldogsággal találkozunk a világban, mint szomorú tekintettel, ha ugyanis jól számolunk, s nem feledkezünk meg az illendõ viselkedés egyetlen pillanatáról sem, amelyekbõl mindennap sok van még a legnyomorúságosabb ember életében is.

51.

Hogyan lesz a látszatból valóság. – A színész még legmélyebb fájdalmában sem, mondjuk még gyermeke temetésén sem gondol másra, mint saját személyének hatására és a színpadi összhatásra; siratja tulajdon fájdalmát és ennek megnyilvánulását, mégpedig önmaga tulajdon nézõjeként. Az a képmutató, aki mindig ugyanazt a szerepet játssza, végül nem képmutató már; például a papok, akik fiatal korukban általában képmutatók tudatosan vagy öntudatlanul, végül egyszerûen és minden színlelés nélkül papok lesznek; vagy ha az apának nem sikerül teljesen a színlelés, akkor a fiú e hajlamot örökölve, beteljesíti az apa által megkezdett mûvet. Ha valaki nagyon sokáig és makacsul akar látszani valaminek, akkor végül roppant nehezen tud csak más lenni. Majdnem minden emberi foglalkozás; még a mûvészi hivatás is, képmutatással, külsõségekkel kezdõdik, az ember másolni próbálja a hatékony dolgokat. Aki mindig barátságos vonások álarcát hordja, az egyszer biztos hatalmában keríti a jóindulatú hangulatokat is, mivel nélkülük nem csikarható ki a barátságos arckifejezés, míg végül e hangulatok kerítik hatalmukba õt: ilyen a jóindulatú ember.

53.

Az igazság állítólagos fokozatai. – Az egyik legelterjedtebb téves következtetés az alábbi: ha valaki nyílt és õszinte hozzánk, akkor õ az igazságot mondja. Ekképp hisz a gyermek szülei ítéletében és a keresztény az egyház alapítóinak szavaiban. Azt sem akarják elismerni, hogy tévedések voltak, amiket az emberek annyi véráldozattal védelmeztek a korai évszázadokban; inkább az igazság fokozatai voltak. Ám alapjában véve úgy gondolják, hogy méltánytalanság volna egyszerûen csak tévedéssel hagyni magára a sírjában azt az embert, aki hitt valamiben, és e hitért harcolva életét áldozta. Az ilyesféle eljárás nem férne össze az örök igazságossággal; érzõ szívû emberek ezért hangsúlyozzák mindig – értelmük ellenére – a következõ tételt: a morális cselekedet és a szellemi belátás között szükségképpen összefüggés van. Sajnos azonban másként áll a helyzet; mivel nincs örök igazságosság.

54.

A hazugság. – A legtöbb ember miért mondja a hétköznapi életben az igazat? Bizonyára nem azért, mert egy isten megtiltotta a hazugságot. Hanem elõször is: mivel kényelmesebb: a hazugsághoz leleményességre, színlelésre és emlékezetre van szükség. (Ezért mondja Swift: aki hazudik, nemigen tudja, mekkora terhet vesz magára; egy hazugság kedvéért, húsz másikat kell kitalálnia.) Továbbá: mert közvetlen kapcsolatokban elõnyös egyenesen megmondani: ezt meg ezt akarom, ezt és ezt csináltam; szóval azért, mert a kényszer és a tekintély útja biztosabb, mint a ravaszságé. De ha egy gyermek zûrzavaros családi viszonyok között nõtt fel, akkor hihetetlen természetességgel alkalmazza a hazugságot, akaratlanul is mindig azt mondva, ami érdekeinek megfelel. Az igazságérzék teljességgel idegen tõle, nem él ellenérzés benne a hazugsággal szemben, és így ártatlan lélekkel hazudik.

56.

Az ismeret gyõzelme a radikális rossz fölött. – Aki bölcs akar lenni, annak kifejezetten jót tesz, ha egy ideig élni hagyja önmagában az eredendõen rossz és romlott emberek képzetét: ez a képzet éppen olyan hamis, mint az ellenkezõje; de nagyon sokáig uralkodtak, és gyökereik szerteágaznak ma is bennünk és világunkban. Ha meg akarjuk érteni önmagunkat, akkor meg kell értenünk e képzeteket; föléjük kell emelkednünk, ha följebb akarunk jutni. Rájövünk, hogy metafizikai értelemben nincsenek bûnök, ám ugyanebben az értelemben erények sincsenek; hogy az erkölcsi képzetek egész világa szakadatlanul inog, hogy a jónál és rossznál, erkölcsösnél és erkölcstelennél léteznek magasabb rendû és alacsonyabb rendû fogalmak is. Aki már nem vár többet a dolgoktól, csupán ezek ismeretét, annak lelke könnyen megnyugszik és legföljebb tudatlanságból és nem mohóságból fog mellé (vagy vétkezik, ahogy általában mondják). Nem akarja már kedvezõtlen fényben feltüntetni a vágyat, sem kiirtani; egyetlen és mindenkori célja a lehetõ legjobb, legteljesebb megismerés lesz: ez lehûti õt és csillapítja szilajságát. Ezenkívül egy csomó gyötrõ képzettõl megszabadul, már nem érez semmit a pokol büntetése, bûnösség, jóra való képtelenség szavak hallatára: csak egy hamis világ- és életszemlélet ingatag árnyképeit ismeri fel bennük.

57.

Morál, mint az ember szétforgácsolása. – A jó szerzõ, aki igazán szívén viseli a dolgát, azt kívánja, hogy jöjjön valaki, aki oly módon teszi õt fölöslegessé, hogy témáját érthetõbben, világosabban ábrázolja, és a témában rejlõ kérdéseket maradéktalanul megválaszolja. A szeretõ leány azt kívánja, hogy az õ szerelmének áldozatos hûsége védje meg a szeretett férfit a hûtlenségtõl. A katona azt kívánja, hogy essen el a csatatéren gyõzelmes hazájáért, mert hazája gyõzelmében leghõbb vágya szintén gyõzelemre jut. Az anya gyermekének adja az önmagától megvont alvást, legjobb falatokat, sõt gyakorta egészségét is, szóval mindenét. De ezek vajon önzetlen lelkiállapotok? Vajon csodák-e a moralitásnak ezek a tettei, amelyek – Schopenhauer kifejezésével szólva – „lehetetlenek és mégis léteznek”? Nem világos, hogy mindezekben az esetekben az ember önmaga egy részét – gondolatot, vágyat, alkotást – jobban szereti önmaga valamely másik részénél, tehát felosztja lényegét, és feláldozza az egyik résznek a másikat. Valami lényegesen más ez, mint amikor egy makacs fickó ezt mondja: „inkább agyonlövetem magam, de ennek az embernek nem térek ki az útjából”? A hajlam valami iránt (kívánság, ösztön, vágy) jelen van minden esetben; távolról sem vagyunk „önzetlenek”, ha engedünk neki. A morálban az ember nem individuum*-ként, hanem dividuum-ként kezeli önmagát.

58.

Amit megígérhetünk. – Cselekedeteket megígérhetünk, de érzéseket nem, mivel ezek önkéntelenek. Aki valakinek azt ígéri, hogy mindig szeretni vagy gyûlölni fogja, vagy örökké hû lesz hozzá, akkor olyasmit ígér, ami nem áll hatalmában; olyan cselekedeteket azonban megígérhet, amelyek általában szerelembõl, gyûlöletbõl, hûségbõl vagy más motívumokból származnak: mivel egy cselekedethez több út és motívum vezet. Az örök szerelem ígérete tehát ilyesfélét jelent: amíg szeretlek, addig olyan bánásmód lesz az általam juttatott osztályrészed, amelynek indítéka a szerelem; ha már nem szeretlek, akkor is ugyanabban a bánásmódban lesz részed, csak egyéb indítékból; a társadalom szemében így megmarad az örök szerelem látszata. Tehát a szerelem tartós mivoltának látszatát ígérjük, amikor – öncsalás nélkül – örök szerelmet esküszünk valakinek.

61.

Várni tudni. – Türelmesnek lenni olyan nehéz, hogy a legnagyobb költõk nem átallották költészetük motívumává tenni a várni nem tudást. Mint például Shakespeare az Otellóban és Szophoklész az Ajax-ban; utóbbinak nem is kellett volna öngyilkosságot elkövetni, ha csak egyetlen napig hagyta volna csillapodni szenvedélyét, amint a jóslat sejteti. Valószínûleg megtréfálta volna kissé a sértett hiúság szörnyû sugallatait, és ilyesféleképpen szól magához: ki ne nézte volna a helyemben a birkát hõsnek? Hát olyan nagy szerencsétlenség ez? Dehogy: inkább csak amolyan általánosan emberi vonás. Valahogy így vigasztalta volna magát Ajax. A szenvedély képtelen várni; nagy emberek életében a konfliktus gyakran nem az idõvel és az embertársak aljasságával következik be, hanem a várni nem tudásból adódik: képtelenek egy évig, kettõig halogatni tervüket; nem tudnak várni. Párbajok esetén a felek barátainak azt kell megfigyelni, hogy az érintett személyek tudnak-e még várni, ha nem, akkor a párbajnak van értelme, amennyiben mindkét fél így szól magában: „vagy én élek tovább, és haljon meg azonnal a másik, vagy fordítva”. Ebben az esetben a várakozás elviselhetetlen szenvedést jelent a sértettnek, ami nagyobb lehet az élet értékénél is.

68.

Moralitás és siker. – Nem csupán valamely cselekedet tanúi mérik e cselekedet sikere alapján ennek morális vagy amorális természetét, hanem gyakorta maga a tett végrehajtója is. Mivel a szándékok és motívumok csak ritkán világosak eléggé, és a tett sikere néha még emlékét is elhomályosítja, tetteinket nem ritkán hamis motívumokkal indokoljuk, vagy lényegtelen motívumokat tartunk lényegesnek. Gyakran az eredmény adja a jó lelkiismeretnek a becsület külszínét, míg az eredménytelenség árnyat borít a legtiszteletreméltóbb tettre is. Ebbõl adódik a politikus jól ismert gyakorlata, aki így gondolkodik: „tegyetek engem sikeressé! Így minden becsületes embert a magam oldalára állítok, és a siker birtokában önmagamat is becsületesnek állítom be önmagam elõtt.” – Hasonló módon pótolja a siker a jobb megalapozottságot. Sok mûvelt ember azt hiszi még ma is, hogy a kereszténység gyõzelme a görög filozófia fölött az elõbbi nagyobb igazságtartalma miatt következett be; jóllehet ebben az esetben a durvább és erõszakosabb erõ gyõzött csupán, finom és szellemi dolgok fölött. A nagyobb igazsággal pedig a következõ a helyzet: az ébredõ tudományok mind pontról pontra Epikurosz filozófiájához csatlakoztak, a kereszténységet pedig pontról pontra elutasították.

71.

A remény. – Pandora elhozta a bajok szelencéjét és kinyitotta. Az istenek ajándékozták meg ezzel az embereket; a szelence külseje gyönyörû volt, el is nevezték a „boldogság szelencéjének”. Majd az összes baj magasra szárnyalóan kirepült; azóta csak úgy hemzsegnek a világban, szakadatlanul károkat okozva az embereknek. Csupán egyetlen egy baj nem röppent ki a szelencébõl: Zeusz parancsára Pandora lecsapta a szelence tetejét, és e baj bennmaradt. Az ember örökre megkapta a boldogság szelencéjét, otthon tartja, és azt hiszi, csodálatos kincs van a birtokában. Állandóan a keze ügyében tartja és utánanyúl, ha vágyat érez iránta. Mert nem tudja, hogy Pandora szelencéje a bajok szelencéje volt, és a szelencébe zárt szerencsétlenséget összetéveszti a legnagyobb boldogsággal: a reményrõl van szó. Zeusz azt akarta, hogy az ember – bármennyire gyötrik is a bajok – az életet ne dobja el, hanem élje tovább, újabb és újabb kínoknak téve ki magát. Ezért adta az embernek a reményt. Valójában a remény a legnagyobb szerencsétlenség, mert meghosszabbítja az emberi gyötrelmet.

73.

A botcsinálta mártír. – A pártnak volt egy tagja, aki félénk és gyáva létére nem mert ellentmondani társainak: mindenre felhasználták, mindent elvártak tõle, mert társai rossz véleményétõl jobban tartott, mint a haláltól; szánalmasan gyönge lélek volt. Társai fölismerték ezt, és említett tulajdonságai miatt elõbb hõst, végül pedig valóságos mártírt csináltak belõle. A gyáva ember jóllehet belsõleg mindig nemet mondott, ajkain az igen hangzott fel, még a vérpadon is pártja nézeteiért halt meg: mellette egyik régi elvtársa állt, aki szavaival és tekintetével annyira uralkodott rajta, hogy emberünk valóban a legtisztességesebb halállal halt meg, azóta pedig mártírként és nagy jellemként ünneplik.

74.

Hétköznapi mérték. – Ritkán tévedünk, ha a rendkívüli tetteket a hiúságra, a középszerûeket a megszokásra és a kicsinyeseket a félelemre vezetjük vissza.

76.

Az aszkéta. – Az aszkéta az erénybõl szükséget csinál.

77.

A tisztességet a személyrõl átviszik a dolgokra. – Általában minden téren tisztelik a felebaráti szeretet és önfeláldozás megnyilvánulásait, bárhol mutatkoznak is meg. Ám a szeretett dolog értéke az önfeláldozás révén megsokszorozódik, még akkor is, ha önmagában nem túlzottan értékes. A derék emberek serege igyekszik meggyõzõdni az ügy igazáról, amelyért harcol.

84.

A szégyen finomsága. – Az emberek nem szégyenlik piszkos gondolataikat, de igenis szégyenlik magukat, ha elképzelésük szerint ilyen piszkos gondolatokat tulajdonítanak nekik.

88.

Az öngyilkosság megakadályozása. – Létezik jog, amely alapján egy embertõl az élet elvehetõ, de nem létezik olyan jog, amelynek alapján elvehetjük tõle a halált: kegyetlen dolog ez.

89.

Hiúság. – Az emberek jó véleménye azért fontos nekünk, mert haszonnal jár, meg azért is, mert örömet akarunk okozni általa (gyermek a szülõnek, diák a tanárnak, jóakaratú emberek pedig általában minden embernek). Csak abban az esetben beszélünk hiúságról, amikor valakinek az emberek jó véleménye érdek nélkül fontos, és örömet sem akar vele okozni senkinek. Ebben az esetben az ember önmagának akar örömet okozni, ám embertársainak kárt okozva, hiszen félrevezeti õket róla alkotott véleményüket illetõen, vagy nem törõdve a „jó vélemény” mértékével, ahol ez mindenki másnak kellemetlen, irigységet ébresztve. Az egyén többnyire mások véleménye útján akarja hitelesíteni és önmaga elõtt megerõsíteni önmagáról alkotott véleményét, de a tekintélyelvûség szokása – ez a szokás az emberrel egyidõs – sokakat arra indít, hogy a saját, önmagába vetett hitét bizonyos tekintélyre alapozza, tehát másokból merítse: mások ítélõerejében jobban bíznak, mint a sajátukéban. Az önmaguk iránti érdeklõdés és a vágy, hogy önmaguk tetszését megnyerjék, a hiú embereknél olyan magas fokot ér el, hogy másokból énjük hamis, túlzottan magas értékelését csalva ki, önmagukat tekintélynek tartják másokhoz képest: tehát téveszmét keltenek, ám mégis ettõl kapják a hitet. Valljuk meg, hogy a hiú emberek nem csupán másoknak, hanem maguknak is tetszeni akarnak, és ennek érdekében olyan messzire mennek, hogy még személyes érdekeiket is elhanyagolják: annyira imponálni akarnak önmaguknak, hogy még ártani is hajlandóak maguknak embertársaikat irigyen, ellenségesen, bántón kezelve, csak hogy valami örömük telhessék önmagukban.

92.

Az igazságosság eredete. – Az igazságosság (méltányosság) fogalma az azonos hatalmúak körében születik, ahogy Thuküdidész ezt nagyon helyesen megértette az athéni és a méloszi küldöttek félelmetes beszélgetésérõl szólva: ahol nincs világosan érzékelhetõ túlerõ, és a harc csupán egymás kölcsönösen eredménytelen megkárosításához vezethet, ott születik meg a kölcsönös megértés gondolata, és megkezdik a kétoldalú igényekrõl a tárgyalást. Az igazságosság eredeti karaktere megegyezik a csere karakterével. Kölcsönösen kielégítik egymást: vagyis mindkét fél megkapja, amit többre becsül, mint a másik. Mindegyik megadja, amit a másik kér, mint neki járót, és ellenértékként megkapja, amit kíván. Az igazságosság tehát kártalanítás és csere is a hozzávetõlegesen azonos hatalmi helyzet elõfeltétele mellett: ekképp eredetileg az igazságosság tartományába tartozik a bosszú, mivel az is csere. A hála ugyancsak. Az igazságosság persze az egyoldalú önfenntartás szempontjára vezethetõ vissza, tehát a következõ megfontolás egoizmusára: „miért ártanék magamnak hasztalan, kockáztatva, hogy esetleg nem is érem el a célom?” Ennyit az igazságosság eredetérõl. Lassanként megszületett a látszat, hogy az igazságos cselekvés önzetlen cselekvés, mégpedig oly módon született meg, hogy az emberek – az intellektuális szokás szerint – apránként elfelejtették az úgynevezett igazságos cselekvések eredeti célját, aztán évezredeken keresztül a gyerekeket arra tanították, hogy az ilyen tetteket kell csodálni és utánozni. Az említett látszat alapján aztán túl magasra becsülik e látszatot, ám ez a becsérték, mint a becsértékek általában, folyton növekszik, mert a nagyrabecsült dolgokat mindig önfeláldozással vívjuk ki, utánozzuk, terjesztjük és értékük egyenes arányban növekszik az önfeláldozásunkkal járó szenvedés mértékével. Feledékenység nélkül a világnak alig volna morális arculata! Költõi kifejezéssel szólva: Isten a feledékenységet tette meg kapuõrnek az emberi méltóság templomküszöbén.

95.

Az érett individuum morálja. – Mindeddig a személytelenséget tekintették a morális cselekvés legfontosabb ismérvének; és beigazolódott, hogy kezdetben az általános hasznosság szempontja volt az, amiért minden személytelen cselekedetet dicsértek és kitüntettek. Vajon nem változik-e meg mostanában ez a nézet, éppen most, amikor az emberek mindjobban belátják, hogy éppen a legszemélyesebb szempont egyúttal a legnagyobb általános haszonnal is jár. Ekképp tehát pontosan a szigorúan személyes cselekvés felel meg a moralitás mostani fogalmának (ennek az általános hasznosságként értelmezett fogalomnak)? A másokért való önzetlen cselekvéseknél messzebbre jut az ember, ha önmagából csinál egész személyt, és mindig mindenben annak legfõbb hasznát tartja szem elõtt, amit éppen tesz. Persze még mindig mindannyian szenvedünk a személyes mozzanat elhanyagolásától, fejletlenek vagyunk ebbõl a szempontból, nyugodtan bevallhatjuk hát önmagunknak: inkább erõszakkal elfordítottuk figyelmünket személyes vonásainktól, és áldozatul felajánlottuk az államnak, a tudománynak, meg minden rászorulónak, mintha a személyesség valami rossz dolog volna, amit fel kell áldoznunk. Még most is embertársainkért akarunk dolgozni, de csak annyit, amennyi saját hasznot e munkában találunk, sem többet, sem pedig kevesebbet. Csupán azt kell meggondolnunk, mit értünk e haszon fogalmán; ezt pedig pontosan az éretlen, fejletlen, nyers individuum érti majd a legnyersebben is.

100.

Szemérem. – A szemérem mindenütt létezik, ahol „misztérium” van; ez azonban vallási fogalom, amelynek roppant nagy volt a terjedelme az emberi kultúra korábbi korszakában. Mindenütt léteztek körülhatárolt területek, amelyekre isteni jog tiltotta a belépést, illetõleg csak bizonyos feltételekkel engedélyezte: fõleg térben pontosan körülhatárolt helyekre tiltották szigorúan a beavatatlanok belépését, és e helyek közelében a beavatatlan ember félelmet, szorongást érzett. Ezt az érzést aztán átvitte számos egyéb viszonyra, például a nemi kapcsolatokra, amelyeket az érett kor elõjogaként, Adütonaként (kb. „megközelíthetetlen”; görög), tiltottak az ifjúságnak, éppen az ifjúság érdekében. E kapcsolatok védelme és szent tisztelete érdekében sok isten tevékenykedett és õrködött a házastársi hálószoba körül, bizonyos emberi elképzelések szerint. (Ezért a török nyelvben ez a bizonyos hárem hálószoba „szentély”-t is jelent, tehát ugyanazzal a szóval jelölik, mint a mecset udvarát általában.) Ekképp a királyság olyan központ, amelybõl hatalom és ragyogás sugárzik:
e központ a bensõségesség és a szemérem misztériuma az alattvalónak. Mindebbõl számos utóhatás érezhetõ a mai napig olyan népek körében, amelyek egyébként távolról sem szégyenlõsek. Így például a belsõ állapotok egész világa, az úgynevezett „lélek”, még most is misztérium mindenki számára, aki nem filozófus, mivel ezt idõtlen idõk óta isteni eredetûnek tekintik: eszerint „szentély”, és szemérmet ébreszt.

101.

Ne ítéljetek! – Óvakodjunk hajdani korok igazságtalan becsmérlésétõl! A rabszolgatartó kor igazságtalanságait, akkori személyek és népek kegyetlen elnyomását nem szabad a mi mértékünkkel mérni. Mert akkor az igazságosság ösztöne még nem alakult ki igazából. Ki vetheti a genfi Kálvin szemére Servet, az orvos megégetését? Következetes, meggyõzõdésébõl származó tett volt ez, és az inkvizíciónak ugyancsak megvolt a maga létjoga; csupán az uralkodó nézetek voltak hamisak, és számunkra keménynek tûnõ következmények származtak belõlük, mivel az idõk során elidegenedtünk e nézetektõl. Egyébként mit jelent egyetlen ember megégetése majdnem minden ember örök kárhozatához képest! Mégis ez a képzet uralkodott akkor az egész világon, anélkül, hogy tekintélyes kárt okozott volna sokkal iszonyatosabb istenképzetével. A politikai szektásokkal nálunk is keményen és kegyetlenül bánnak, de mivel megtanultunk hinni az állam szükségszerûségében, ebben nem érezzük annyira a kegyetlenséget, mint ott, ahol elvetjük a nézeteket. A gyermekek és az olaszok kegyetlensége az állatokkal szemben az értetlenségre vezethetõ vissza; az állat ugyanis – egyházi tanok érdeke alapján – roppant mértékben elmarad az ember mögött. Sok hihetetlenül szörnyû és embertelen történelmi tény mérséklõdik, ha figyelembe vesszük, hogy más személy, aki parancsol, és megint csak más, aki végrehajt: az elõbbi nem lesz a látvány részese, így nem kap teret a fantázia benyomásai számára, az utóbbi csupán engedelmeskedik a parancsnak, és nem érzi magát felelõsnek érte. A legtöbb herceg és katonai parancsnok a fantázia hiánya miatt, némiképp kegyetlennek és keménynek tûnik, pedig nem is volt az. – Az egoizmus nem gonoszság, mivel a „felebarátunkról” való elképzelés – e szó keresztény eredetû és valójában nem felel meg az igazságnak – nem gyökerezik mélyen bennünk és jószerével semmi felelõsséget nem érzünk iránta. Meg kell tanulnunk, hogy a másik szenved: és teljességgel soha nem lehet megtanulni.

104.

Önvédelem. – Ha az önvédelem egyáltalán morális értelemben érvényes, akkor minden bizonnyal szintén érvényes az úgynevezett erkölcstelen egoizmus majdnem minden megnyilvánulása: az önfenntartás, megmaradás érdekében fájdalmat okozhatunk, személyes kellemetlenségek elkerülése érdekében rabolhatunk vagy ölhetünk; hazudhatunk, ha a képmutatás és színlelés az önfenntartás célravezetõ eszköze. Morálisan megengedett, hogy szándékosan kárt okozunk másoknak; ha saját létünkrõl vagy biztonságunkról (jólétünk biztosításáról) van szó; maga az állam is kárt okoz ebbõl a szempontból; amikor büntetéseket osztogat. A morális cselekedetrõl persze nem lehet szó, amikor a károkozás nem szándékos, mert ebben az esetben a véletlen az úr. De létezik-e olyan szándékos károkozás, amely nem létünknek, jólétünk biztonságának okoz kárt? Van-e tiszta gonoszságból elkövetett károkozás, például a kegyetlenségben? Ha nem tudják, milyen fájdalmat okoz egy tett; akkor ez nem is gonosz cselekedet; ekképp tehát a gyermek az állattal szemben nem gonosz, nem kegyetlen: ugyanúgy vizsgálja és tesz kárt benne, ahogy játékait nézegeti, majd elrontja. Tudjuk-e azonban teljességgel, mennyire okoz fájdalmat egy tett másnak? Óvakodunk a fájdalomtól, amennyire idegrendszerünkön uralkodni tudunk: ha jobban tudnánk uralkodni rajta, vagyis, ha embertársaink idegrendszerén is tudnánk uralkodni, akkor senkinek sem okoznánk szenvedést (kivéve a gyógyítást, amikor az egészség kedvéért okozunk fájdalmat másoknak és önmagunknak). Analógia alapján úgy következtetünk, hogy valami fájdalmat okoz valakinek, aztán az emlékezet és a képzelet mûködésének hatására úgy véljük, az a valami nekünk is okozhat fájdalmat. De mi az állandó különbség a fogfájás és a fájdalom (részvét) között, amelyet a fogfájás látványa vált ki? Szóval: az úgynevezett gonoszságból elkövetett károkozás esetén legalább a kiváltott fájdalom mértékét nem ismerjük; ha azonban a tett örömöt vált ki (saját hatalmunk érzése, erõs felindulásunk), akkor a tettet az individuum tulajdon kellemes közérzete érdekében hajtja végre, és e tettet ugyanoda sorolhatjuk mint az önvédelmet és a kényszerû hazugságot. Öröm nélkül nincs élet; az örömért vívott harc azonos az életért vívott harccal. Az egyén intellektusának mértéke és természete dönti el, hogy ezt a harcot az emberek által vagy gonosz embernek nevezve vívja meg.

106.

A vízesésnél. – Valamely vízesést nézve a hullámok számtalan törésében, hajlásában, kígyózó, fodrozódó mozgásában a véletlen és tetszõlegesség szabadságát véljük látni; ám minden szükségszerû és minden mozgás matematikailag kiszámítható. Így áll a helyzet az emberi cselekvéssel is; minden egyes tettet elõre ki lehetne számítani, ha az ember mindentudó volna, éppúgy a megismerés fejlõdését is, a tévedéseket és a valószínû gaztetteket is. A cselekvõ ember maga is persze megbúvik a véletlen illúziója mögött; ha adott pillanatban a világ kereke megállna, és egy mindentudó értelem kihasználná ezt a szünetet, akkor valamennyi létezõ legtávolabbi jövõjét is kiszámíthatná, jelezhetne minden nyomot, amelyet még befut e kerék. A cselekvõ ember csalódása önmaga felõl, a szabad akarat elfogadása, ugyancsak ilyen kiszámító mechanizmus.
Harmadik fõrész

A vallási élet

109.

A megismerés keserves dolog. – A papok következõ téves kijelentéseit: van Isten, aki jót követel tõlünk, minden cselekedet, pillanat és gondolat õre és tanúja, aki szeret minket és minden szerencsétlenségünk közepette a javunkat akarja – tehát mindezen téves kijelentéseket milyen szívesen cserélnénk föl igazságokkal, amelyek éppen olyan gyógyítók, nyugtatók és jótékonyak lennének, mint a fenti tévedések! Ilyen igazságok azonban nincsenek; a filozófia legföljebb megint csak metafizikai látszatokat (persze ezek sem igazságok) szegezhet szembe velük. A tragédia azonban az, hogy az ember nem hihet a vallás és a metafizika e dogmáinak, ha eleven benne az igazság szigorú módszere, másrészt viszont az emberiség fejlõdése során olyan sebezhetõ, érzékeny és szenvedõ lett, hogy föltétlenül gyógyírra és legfelsõbb vigaszra van szüksége; mindebbõl az a veszély is elõáll, hogy az ember elvérzik a megismert igazságtól. Byron halhatatlan verssorai ezt fejezik ki:

    Sorrow is knowledge: they who know the most

    Must mourn the deepest o’er the fatal truth,

    The tree of knowledge is not that of life.

    (A tudás bajt hoz: akik a legtöbbet tudják,

    A legmélyebben gyászolják a végzetes igazságot.

    A tudás fája nem az életé.)

Ilyen gondokkal szemben semmi sem segít jobban, mint Horatius ünnepélyes könnyedsége, legalábbis a legkeményebb idõkben, a lélek napfogyatkozása idején mondjuk vele együtt:

         quid aeternis minorem

         consiliis animum fatigas?

         cur non sub alta vel platano vel hac

         pinu jacentes –

         (Miért is kínzod szegény értelmedet, hogy

         Beláthasd az örökkévalóság titkait,

         Miért nem nyújtózunk ki egyszerûen ott, a

         magas platán, vagy itt

         a fenyõ alatt?)

Az ilyesfajta könnyedség vagy éppen nyomott kedély mindenesetre jobb bárminemû romantikus megfutamodásnál, vagy a bárminemû kereszténységhez való közeledésnél: mivel a megismerés jelenlegi pontján semmiféle kereszténységgel nem jegyezheti magát el az ember anélkül, hogy intellektuális lelkiismeretét jóvátehetetlenül be ne piszkítaná önmaga elõtt, kiszolgáltatva másoknak önmagát. Ezek a gyötrelmek minden bizonnyal majdnem elviselhetetlenek: de az ember gyötrelmek nélkül nem lehet az emberiség vezetõje és nevelõje; és jaj annak az embernek, aki szeretné megpróbálni ezt és már nem tiszta a lelkiismerete!

111.

A vallási kultusz eredete. – Ha képzeletben visszatérünk azokba az idõkbe, amelyekben a vallási élet a legerõsebben virágzott, akkor valami alapvetõ meggyõzõdéssel találkozunk, amely bennünk már nem él, és éppen ez az, ami miatt a vallási élet kapui egyszer s mindenkorra becsukódtak elõttünk: a természethez fûzõdõ viszonyunkról van szó. Abban az idõben még mit sem tudtak természeti törvényekrõl; sem a föld, sem az ég számára nem volt kötelesség; az évszak, a napsütés, az esõ jöhetett-mehetett kedvére. Hiányzott mindennemû természeti kauzalitás fogalom. Szerintük, amikor eveztek, akkor nem az evezõ mozgatta a hajót; hanem az evezés mágikus szertartás volt csupán, amely révén valamely démont arra kényszerítettek, hogy mozgassa a hajót. Minden betegséget, magát a halált is mágikus beavatkozás eredményének tekintettek. A betegség és a halál soha nem természetes úton jön; hiányzik a „természeti folyamat” egész képzete, csak a régi görögöknél kezd ez derengeni, vagyis az emberiség roppant kései fázisában, mégpedig az istenek fölött trónoló Moira koncepciójában. Ha valaki nyíllal lõ, akkor mindig irracionális erõ és kéz segít ebben neki; ha a források hirtelen elapadnak, akkor õ elõször is démonok gonosz mûvét látja ebben; ha valaki megbetegszik, a többiek úgy gondolják, valamelyik isten nyílvesszeje sebezte meg. Indiában (Lubbock* szerint) az asztalos kalapácsának, fejszéjének és egyéb szerszámainak áldozatot szokott bemutatni; hasonló bánásmódban részesíti a brahmán az irónját, katona a fegyverét, kõmûves a vakolókanalát, földmûves az ekéjét. Vallásos emberek elképzelése szerint az egész természet tudatos és akarattal rendelkezõ lények cselekvéseinek összessége, az önkény hatalmas komplexuma. Ami rajtunk kívül áll, arra semmi módon nem következtethetünk, hogy majd ilyen és olyan lesz, a dolgoknak így vagy úgy kell alakulniuk; mi vagyunk a hozzávetõlegesen biztos, kiszámítható tényezõk: az ember a szabály, a természet a szabálytalanság – ez a mondat tartalmazza az alapvetõ meggyõzõdést, amely uralkodik a nyers, vallásilag produktív õskultúrákban. Mi, mai emberek pontosan fordítva érezzük: most minél gazdagabbnak érzi az ember belsõleg önmagát, minél polifónabb a szubjektum, annál hatalmasabban hatnak rá a természet arányai; Goethénél mindannyian felismerjük a természetben a modern lélek csillapításának eszközét, nyugalom utáni vággyal hallgatjuk a legnagyobb óra ütéseit, mintha magunkba akarnánk inni e hatalmas arányokat, hogy ezáltal jussunk el önnön lényünk élvezetéhez. Valaha mindez pontosan fordítva volt: gondoljunk a népek korai, nyers állapotára, vagy nézzük meg közelrõl alaposan a mai vad népeket, bennszülötteket; azt látjuk, hogy a lehetõ legmarkánsabban a törvény és a származás határozza meg õket: az individuum majdnem automatikusan kötõdik ugyanehhez és az ingalengés egyformaságával mozog. Az õ szempontjából a természet – az érthetetlen, félelmetes, titokzatos természet minden bizonnyal a véletlen, a magasabb hatalom, a szabadság birodalmának látszik, mintegy a létezés emberfeletti fokának, mint Isten. Ilyen idõkben és ilyen körülmények között az egyén úgy érzi, hogy léte, boldogsága, családja boldogsága; az állam jóléte, minden vállalkozás sikere a természet önkényétõl függ: bizonyos természeti folyamatok adott idõben biztosan lejátszódnak, mások megfelelõ idõben elmaradnak. Hogyan lehetne erre az iszonyatos ismeretlen hatalomra befolyást gyakorolni, miként lehetne korlátot szabni a szabadság birodalmának? Ezt a kérdést teszi fel magának, nyugtalanul kutatva a választ. Van-e olyan eszköz, amellyel e hatalmaknak éppúgy meghatározhatod az eredetét és törvényét, ahogy te magad szintén meghatározott vagy? A mágikus és csodatevõ emberek gondolkodása arra irányul, hogy megfogalmazzák a természet törvényét: és – röviden szólva – a vallási kultusz ennek a gondolkodásnak az eredménye. Ezeknek az embereknek a problémája a legszorosabban a következõ problémával rokon: hogyan tud a gyöngébb törzs az erõsebbnek törvényeket diktálni, miképp tudja irányítani (a gyengébbhez való viszonyában) cselekedeteit? Az ember elõször a kényszer legártalmatlanabb fajtájára gondol, amelyet akkor gyakorol, mikor valakinek a hajlandóságát nyerte meg. A természeti hatalmakra lehetõség szerint – kényszert gyakorolnak imádsággal, alázatoskodással, áldozatokkal, így nyerve el hajlandóságát: a szeretet kötelmével. Ez után lehet szerzõdéseket kötni, amelyek meghatározzák a kölcsönös viselkedés módját, zálogot cserélnek, és esküvel pecsételik meg az egyezséget. De sokkal fontosabb az erõszakos kényszer egy fajtája, amelyet mágia és varázslat útján hajtanak végre. Ahogy az ember varázsló útján akar ártani egy erõs ellenségnek, ahogy a szerelmi varázslat a távolba hat, úgy akarja a gyöngébb ember a természet hatalmasabb szellemeit is hatalma alá hajtani. Minden varázslat legfõbb eszköze, hogy valamit megkaparint valaki tulajdonából: hajszálat, körmöket, valami ételt az asztaláról, az illetõ személy képét esetleg stb. E kellékekkel aztán varázsolni tud, mivel az alapfeltétel így hangzik: minden szellemi dologhoz tartozik valami testi dolog, amelynek segítségével a szellem megköthetõ, ártani lehet neki, megsemmisíthetõ; a testi érintés révén ragadható meg a szellemi. Amint az ember az emberen uralkodik, úgy akar uralkodni valamiféle természeti szellem fölött is, mert ennek is megvan a maga testi része, amelyet az ember megragadhat. Gondoljunk a fa és a mag példájára: a fa a magból kelt ki: ez a rejtélyes összefüggés mintha azt bizonyítaná, hogy egy és ugyanaz a szellem öltött testet kis és nagy formában. Egy kõ, amely hirtelen gurulni kezd, olyan test, amelybe szellem költözött: Ha az elhagyott pusztában nagy kõtömb áll, nem nagyon képzelhetõ el olyan emberi erõ, amely odavitte volna, valószínûnek látszik hát, hogy a kõ a maga erejébõl jutott oda: bizonyára szellem lakozik benne. Aminek teste van, az a varázslatnak kiszolgáltatott, ekképp tehát a természeti szellemnek is. Ha egy isten közvetlenül saját képéhez kötött, akkor közvetlen kényszer útján is lehet hatni ellene (az áldozati táplálék megtagadása, megláncolás, korbácsolás és hasonlók). Szegény emberek Kínában megkötözik annak az istennek a bábfiguráját, aki cserbenhagyta õket, majd szétszaggatják a figurát, és darabjait szétszórják az utcán. „Te gyalázatos szellem – mondják – pompás templomot építettünk neked, bearanyoztuk a lakhelyedet, tápláltunk téged és áldozatokat hoztunk érted, mégis ilyen hálátlan vagy.” Katolikus országokban még ebben az évszázadban is ehhez hasonló, erõszakos cselekményeket hajtottak végre szentek képei és istenanyaképek ellen; ha nem kapták meg tõlük, amit vártak, például pestisjárványnál, esõk elmaradásánál.

Számtalan szertartás keletkezett a természethez fûzõdõ varázslatos viszonyok kapcsán. És végül, amikor már túl nagy lett a zûrzavar, azon fáradoztak, hogy rendezzék, rendszerezzék e szertartásokat, mégpedig oly módon, hogy a szertartások rendszere megfeleljen a természeti nagy vérkeringésnek, mert azt remélték, hogy ekképp befolyásolják kedvezõen a természeti folyamatokat. A vallási kultusz célja a természet befolyásolása az ember hasznának megfelelõen, tehát valami olyan törvényszerûséget erõszakolni rá, amellyel egyáltalán nem rendelkezik; manapság viszont meg akarják ismerni a természet törvényszerûségét, hogy ezáltal belehelyezkedjenek a természetbe. Röviden szólva: a vallási kultusz az ember és ember közötti varázserõ képzetein alapul, a varázsló pedig régebbi a papnál. Ám ugyanakkor ez a kultusz nemesebb és régebbi képzeteken is alapul; feltételezi az ember és ember közötti rokonszenven alapuló kapcsolatot, a jóakarat és a hála létezését, a kérelmezõk meghallgatását, a szerzõdést az ellenségek között, a tulajdon védelmének igényét, a hitelezõ türelmét az adóssal szemben. Az ember még nagyon alacsony kulturális szinten sem áll szemben a természettel tehetetlen, kiszolgáltatott rabszolgaként, nem szükségképpen a természet akarat nélküli szolgája; a vallás görög szintjén, különösen az olümposzi istenekhez való viszony szerint, két kaszt együttélését kell elképzelnünk: egy hatalmas, elõkelõ kasztot és egy kevésbé elõkelõ kasztot. Ám eredetüket tekintve együvé tartoznak valami módon, és valahogy nem kell szégyenkezniük egymás elõtt. Ez jelenti az elõkelõséget a görög vallásosságban.

125.

A mûvészek vallástalansága. – Homérosz annyira otthon van istenei között, és mint költõ annyira kedveli õket, hogy minden bizonnyal teljesen hiányzott belõle a vallásos érzés; a néphit ajándékával pedig – ami túlnyomórészt babona volt – olyan szabadon bánt, mint szobrász az agyaggal, tehát ugyanolyan elfogulatlansággal, ahogy Aiszkhülosz és Arisztophanész dolgozott. Ez az elfogulatlanság az újabb korban kizárólag a reneszánsz mûvészeinek, valamint Shakespeare-nek és Goethének a sajátja.

126.

A hamis interpretáció mûvészete és ereje. – A szentek valamennyi víziója, rettenete, kimerültsége és iszonyata közismert beteg állapot, amelyet beidegzõdött vallási és pszichológiai tévedések miatt egészen másképp, nem betegségként értelmeznek. – Ekképp Szókratész daimónionja nem egyéb, talán csupán a hallás betegsége, amelyet – morális gondolkodásmódjának megfelelõen – csak másként fogott föl, mint ahogy manapság tekintenék. Hasonló módon áll a helyzet a próféták és jóslást végzõ papok õrületével és félrebeszélésével; mindig attól függött minden, hogy az interpretátorok tudása, fantáziája, beállítottsága, moralitása mi mindent csinált ebbõl az õrületbõl és félrebeszélésbõl. A zseninek és szentnek nevezett emberek azért is igazán hatásosak, mert olyan interpretátorokat küzdenek ki maguknak, akik az emberiség javára félremagyarázzák õket.

130.

A vallásos kultusz hangulati utóélete. – A katolikus egyház és elõtte minden antik kultusz olyan eszközkészlettel rendelkezett, amelynek segítségével az ember szokatlan hangulatba hozható, és elszakad tulajdon elõnyeinek hideg kiszámításától, vagy a tisztán értelmi megfontolásoktól. Az egész templomot betöltõ, megreszkettetõ hang, a papok népes csoportjának tompa, szabályos, fojtott, dübörgõ kórusa, amely akaratlanul is hatalmába keríti a gyülekezetet, és szorongó hallgatást parancsol, mintha valami csoda volna készülõben, az építészet hangulata, az építészeté, amely Isten házaként homályos terekbe vész, mindenütt sejtetve önmagát – de ki akarná mindezt visszahozni az embereknek, ha maga a hit már nem eleven bennük? Ám mindennek a következményei mégsem mentek veszendõbe: az ember elsõsorban a kultusznak köszönheti a meghatott, feldúlt, áhítatos, reményteljes hangulatok belsõ világát; ami a lélekben mindebbõl ma is létezik, az valamikor, a kezdet kezdetén; hatalmas volt és virágzott.

131.

Vallási utózöngék. – Ha azt hisszük, hogy mégannyira levetkõztük is a vallást, olyan mértékben azonban mégsem, hogy ne okozna örömet nekünk a vallásos érzülettel, hangulattal, fogalmi tartalom nélkül való találkozás, például a zenében; és ha valamely filozófia metafizikai reményekre jogosítva minket, felmutatja a lélek mély békéjét, és például a „Raffaello Madonnáinak tekintetébõl áradó evangéliumról” beszél, akkor nem is mondhatunk mást, csak azt, hogy nagyon szívesen találkozunk az efféle okfejtéssel és kijelentésekkel; a filozófusnak itt viszonylag könnyû dolga van: szívesen fogadják, amit adhat, és örömmel veszi el, amit kaphat. Mindez abból is kiderül, ahogy a kevésbé megfontolt szabad szellemek csupán a dogmán botránkoznak meg, ám nagyon is elismerik a vallásos érzület varázsát: sajnálnák, ha az utóbbi menesztése miatt le kellene mondaniuk az elsõrõl. A tudományos filozófiának nagyon kell vigyáznia, nehogy az effajta átmeneti szükséglet miatt tévedéseket tegyen magáévá: még a logikusok is az igazság „megsejtésérõl” beszélnek a morál és a mûvészet terén, (például itt van az a „sejtelem”, hogy „a dolgok lényege egy”): az effélét meg kellene nekik tiltani. A nagy gonddal feltárt igazságok és az ilyen „megsejtett dolgok között fennmarad az az áthidalhatatlan szakadék, hogy az egyik az intellektusnak, a másik a pillanatnyi szükségletnek köszönhetõ. Az éhség nem bizonyítja, hogy létezik étel a csillapítására, de kívánja az ételt. A „sejtés” nem jelenti valamely dolog létét bizonyos mértékben, hanem létének lehetõségét, amennyiben kívánják vagy félnek tõle; a „sejtelem” nem vezet messzire a bizonyosság földjén. – Önkéntelenül is azt hisszük, hogy valamely filozófia vallásosan színezett részletei szilárdabban bizonyítottak a többi résznél; ám alapjában véve fordított a helyzet: csak a belsõ kívánság él az emberekben, hogy így legyen – tehát, hogy a boldogító az igaz is. Ez a vágy félrevezet minket, és így mindent ingatag alapokra helyezünk.

141.

Ha az aszkéta és a szent az életet önmaga számára még elfogadhatóvá és szórakoztatóvá akarja tenni, akkor eszközül általában az alkalmi hadviselést választja, a változatosságot pedig a gyõzelem és vereség váltakozásában találja meg. Ehhez ellenfélre van szüksége, akit pedig az úgynevezett „belsõ ellenségben” talál meg. Hajlamát elsõsorban a hiúsága, gõgje és uralomvágya, valamint érzéki vágyai ellen használja ki, hogy életét folytonos csatázásnak, õ magát pedig csatatérnek lehessen nézni, amelyen jó és rossz szellemek csapnak össze váltakozó eredménnyel. Köztudomású, hogy az érzéki fantáziát a nemi kapcsolat rendszeressége útján mérséklik, sõt jószerével kioltják, nehogy az önmegtartóztatás vagy rendszertelenség miatt zabolátlanná és tombolóvá fajuljon. Számos keresztény szent fantáziája szokatlan mértékben piszkos volt; nem nagyon érezték magukat felelõsnek ezért, hiszen létezett egy elmélet, amely szerint ezek a vágyak nem egyebek, mint a bennük pusztító valóságos démonok; ennek az érzésnek köszönhetjük önvallomásaik tanulságos õszinteségét. Érdekük fûzõdött ahhoz, hogy a küzdelem soha ne szûnjön meg teljesen, mert e harc révén maradt meg – amint mondották – sivár életük. Hogy azonban a harc elég fontosnak látszódjék és tartós részvétet, csodálatot ébresszen nem-szentekben, az érzékiségnek egyre rosszabb hírét kellett költeni, meg kellett bélyegezni, hiszen az örök kárhozat olyan szorosan kapcsolódott ezekhez a dolgokhoz, s ezért a keresztények nagyon hosszú ideig – minden valószínûség szerint – rossz lelkiismerettel nemzettek gyermeket; mindez bizonyára súlyos kárt okozott az emberiségnek. Itt az igazság persze a feje tetején áll, és ez éppen az igazsághoz egyáltalán nem illik. Jóllehet a kereszténység kijelentette: minden ember bûnben fogant és született, Calderón kiállhatatlan szuperlatívusz-kereszténysége ezt a gondolatot értelmébõl a lehetõ legjobban kiforgatott paradoxiává torzította ismert versében?

           „Az ember legnagyobb bûne,

           hogy megszületett õ.”

A legtöbb pesszimista vallásban a nemzési aktust magánvaló rossznak érzik, ám ez az érzés távolról sem általánosan emberi, még azt sem mondhatnánk, hogy minden pesszimista osztja e nézetet. Empedoklész például mit sem tud az erotikában szégyenteljes, bûnös, ördögi dolgokról; a bûn nagy mezején inkább egyetlen üdvözítõ jelenséget lát, Aphroditét; ez az istennõ jelenti a kezességet Empedoklésznak arra nézve, hogy a harc nem tart örökké, hanem egyszer csak szelídebb démon kezébe adják a jogart. A gyakorlat keresztény pesszimistáinak – mint mondották – érdekük fûzõdött ahhoz, hogy más nézet maradjon uralmon; a magányhoz és életük szellemi sivárságához szükségük volt egy állandóan eleven: és egyben általánosan elismert ellenségre, akinek legyõzése okán a nem szentek szemében újra meg újra afféle félig érthetetlen, természetfölötti lényként jelennek meg. Amikor ez az ellenség a szentek és aszkéták életmódja és leromlott egészsége miatt örökre megfutamodott, akkor õk azonnal úgy látták, hogy belsõ világuk új démonokkal népesült be. A gõg és alázat ingadozó mérlege éppen olyan jól elszórakoztatja õket, mint a vágynak és a lélek nyugalmának váltakozása. Akkor a pszichológia azt a célt szolgálta, hogy minden emberit – nem csupán gyanúsítson –, hanem bûnösnek kiáltson ki, ostorozzon és feszítsen meg; igyekeztek rossznak és gonosznak látni önmagukat, szorongással akarták gyógyítani a lelket, kétségbeeséssel fokozni az erõt. Minden természetes dolog, amelyhez az ember a rossz, a gonosz képzetét csatolja (amint ezt például még ma is teszi az erotikus dolgokkal) terheli, nyomasztja a fantáziát, félénkké homályosítja a tekintetet, háborút szít az emberi lélekben, bizonytalanná és bizalmatlanná teszi az embert; még álmaiból sem marad el az elgyötört lelkiismeret. És mégis teljességgel megalapozatlan a valóságban ez a természetes dolgok okozta szenvedés: mindez csupán a dolgokról alkotott vélemény következménye. Nagyon könnyen belátható, hogyan lesznek rosszabbak az emberek azáltal, hogy az elkerülhetetlenül természetest rosszként jellemzik, késõbb pedig már valóban rossznak is érzik. A vallás és minden olyan metafizikus mûfogása ez, akik az embert természettõl gonosznak és bûnösnek akarják látni, természetét gyanúsítják, õt magát pedig meg akarják rontani: így, mivel a természet ruháját nem tudja levetni, megtanulja, hogy rossznak érezze önmagát. A természet rendje szerint élve sokáig, lassanként annyira bûnösnek érzi önmagát, hogy természetfeletti hatalmakra lesz szüksége, ha nem akar szabadulni e bûnök nyomasztó terhétõl, és ekképp lép színre a megváltás már említett igénye, amely nem valóságos, hanem csupán képzelt bûnösségnek felel meg. Nézzük csak át a kereszténység dokumentumaiban a morális követelmények rendszerét és mindenütt azt látjuk, hogy a követelmények túlzottak, mégpedig azért, hogy az ember ne felelhessen meg nekik; a szándék tehát nem az, hogy morális legyen, hanem lehetõleg érezze bûnösnek önmagát. Ha ez az érzés az embernek nem lett volna kellemes, akkor miért is alkotta volna e képzetet, és miért ragaszkodott hozzá ilyen sokáig? Ahogy az antik világban mérhetetlen szellemi erõt és leleményességet fordítottak arra, hogy ünnepi kultuszok útján növeljék az életörömöt, úgy a keresztény idõkben mérhetetlenül sok szellemi energiát áldoztak az ellentétes irányú törekvésnek: az embernek mindenféle szempontból bûnösnek kellett éreznie önmagát, csakis ezáltal lehetett érzékeny, eleven és lelkes lény. Mindenáron érzékenynyé, elevenné és lelkessé kell tenni az embert – vajon nem petyhüdt, túlérett, agyonmûvelt korszak jelmondata ez? A lélek százszor és ezerszer megélt már mindennemû természetes érzést és el is fáradt ebben: akkor aztán a szent és az aszkéta az életet izgalmassá tevõ újdonságot talált fel. Közszemlére tették magukat és – utánzásra keveseket csábító – iszonytató, ám mégis vonzó színjátékot adtak elõ; e színjáték a világ és túlvilág határain játszódott, ahol az emberek néha a mennyek országa fényeinek villózását, néha pedig a mélybõl elõkúszó lángnyelveket vélték látni. A szent tekintete, amely a rövid földi élet minden tekintetben szörnyû jelentésére szegezõdött, a végtelenül hosszú jó vagy rossz új élet kezdeteinek közelségére, ez az elszenesedõ szem a szinte már teljesen megsemmisült testben rettegést váltott ki a letûnt korok emberébõl. Figyelte ezt a színjátékot egy ideig, majd elborzadva lesütötte szemét, aztán ismét átadta magát neki, amíg csak jól nem lakott vele, amíg csak lelkét meg nem ragadta a szörnyû láz és a hidegrázás: ez volt az ókor által nyújtott utolsó kéjes gyönyör; miután már nem kellett neki az emberi és állati küzdelmek látványa.

143.

A szent világtörténelmi értékét nem az adja meg, ami, hanem az, amit a nem szentek szemében jelent. Rendkívüli erõt adtak neki, éspedig éppen azzal, hogy tévesen ítélték meg, lelkiállapotait tévesen értelmezték és a szentet, amennyire csak lehetett, elválasztották önmaguktól, mint valami összehasonlíthatatlan és idegenszerûen emberfelettit; a szent az említett rendkívüli erõ birtokában aztán uralkodni tudott egész népek és korszakok fantáziáján. Õ maga nem ismerte önmagát; õ maga hangulatai, kedélyhullámzásai, tettei „írásmódját” az interpretáció egyfajta mûvészetével értelmezte, amely éppen olyan túlfeszített és mesterséges volt, mint a Biblia rugalmas értelmezése. Természetének nyakatekert és beteges mivolta a szellemi alázattal, hiányos tudással, leromlott egészséggel, túlfûtött idegekkel együtt õbenne éppen olyan kevéssé tudatosult, mint szemlélõjében. Nem volt különösebben jó ember, még kevésbé bölcs ember: de jelentett valamit, ami az emberi mértéken túl jó és bölcs volt. A szentbe vetett hit megerõsítette az istenibe és csodálatosba vetett hitet, az egész létezés vallási értelmének és az utolsó ítélet közelségének hitét. Egy világ napnyugtájának a keresztény népekre világító alkonyi fényében a szent árnyalakja óriásira nõtt; igen, olyan hatalmasra, hogy még a mi korunkban is, amely már nem hisz Istenben, vannak még gondolkodók, akik a szentekben hisznek.
Negyedik fõrész

A mûvész és az író lelkébõl

146.

A mûvész igazságérzéke. – Igazságok felismerése szempontjából a mûvészre gyöngébb moralitás jellemzõ, mint a gondolkodóra; mindazonáltal nem engedi ki a kezébõl az élet ragyogó, mélyenszántó értelmezését, és védekezik a sablonos módszerek és eredmények ellen. Látszólag az emberi méltóságért küzd; valójában nem akarja feladni a mûvészete szempontjából leghatásosabb körülményeket, tehát a fantasztikus, mitikus, bizonytalan, szélsõséges dolgokat, a szimbolikus értelmet, a személy túlzott becsben tartását, a géniusz csodatevõ erejébe vetett hitét. A mûvész tehát fontosabbnak tartja alkotómunkájának folyamatosságát, mint az igazság iránti tudományos odaadást, minden formában, ha akármilyen egyszerû dologról van is szó.

149.

A szépség lassú nyila. – A szépség legnemesebb változata nem egyszerre tépi szét az embert, nem erõszakosan rohanja meg (az ilyen enyhe undort kelt), hanem az, amely lassan, majdnem észrevétlenül itatja át az embert, aki majdnem észrevétlenül hordozza magában, aztán egyszer álmában ismét találkozik vele, végül pedig – miután hosszú ideig szerényen húzódott meg szívében – teljesen birtokába veszi az embert, szemét könnyekkel fátyolozva be, szívét vággyal töltve meg. Mire vágyunk a szépség megpillantása nyomán? Hogy szépek legyünk mi magunk is: úgy érezzük, nagy boldogság jár ezzel. – Ám ez tévedés.

150.

A mûvészet átlelkesítése. – Mûvészet ott születik, ahol a vallások gyengülnek. A mûvészet átvesz nagyon sok érzést és hangulatot, amelyeket a vallás hozott létre, általuk mélyebb érzésû, gazdagabb lelkû lesz, ekképp közölni képes az emelkedettséget és lelkesültséget, amelyet elõzõleg nem tudott közölni. A vallásos érzés folyammá növekedett áradata újra meg újra kicsap medrébõl, hogy új területeket hódítson meg: ám az erõsödõ felvilágosodás megrendítette a vallás dogmáinak alapjait, és elhintette a bizalmatlanság magvait; ekképp az érzés a felvilágosodás ösztönzése nyomán a vallás területérõl a mûvészet területére csap át, egyes esetekben a politikai élet területére is, sõt, idõnként közvetlenül tudományos térre. Ahol az emberi törekvéseken valami sötét színezetet figyelhetünk meg, gyaníthatjuk, hogy a szellemi elmaradottság, tömjénillat és egyház árnya maradt rajtuk.

151.

A metrum megszépítõ erejének oka. – A metrum fátylat terít a valóságra; némi mesterkéltséget visz a beszédbe és tisztátalanságot a gondolkodásba. A gondolatokra vetett árnyékai néha teljesen eltakarják, néha egészen felfedik a gondolatokat. Ahogy az árnyék szükséges a megszépítéshez, úgy: a „homályosság” is szükséges az értelmezéshez. – A mûvészet elviselhetõvé teszi az élet látványát, mégpedig oly módon, hogy a tisztátalan gondolkodás fátylát teríti rá.

154.

Játék az élettel. – A homéroszi fantázia könnyedségére és könnyelmûségére azért volt szükség, hogy a görögök túlzott szenvedélyességét, túlságosan éles értelmét átmenetileg csillapítsa és kikapcsolja. Milyen nyersnek és kegyetlennek tûnik az élet, ha az értelem beszél a görögökbõl! Nem tévednek, de szándékosan körülveszik az életet hazugságokkal. Szimonidész azt tanácsolja embereinek, hogy tekintsék játéknak az életet; a komolyság fájdalmat jelentett nekik (hiszen az emberi nyomorúság az a téma, amelyrõl az istenek az éneket szívesen hallgatják), és tudták, hogy csak a mûvészet révén lehet a nyomorúságból élvezet. E nézetükért azonban büntetés gyanánt oly erõvel sújtott le rájuk a túlzott mesélõkedv, hogy a mindennapi életben is csak nehezen tudták távol tartani magukat az állandó hazudozástól, ahogy minden költõi hajlamú népben eleven a hazugság öröme, ráadásul nem is érzi bûnösnek magát emiatt. A szomszédos népek viszont nagyon is kételkedtek néha a görögök ártatlanságában.

155.

Az inspirációba vetett hit. – A mûvészeknek érdekük fûzõdik ahhoz, hogy az emberek higgyenek az idõnként felvillanó benyomásokban, az úgynevezett inspirációkban; mintha a mûalkotás, a költészet, valamely filozófia alapeszméje a kegyelem fénysugaraként világítana alá a mennyek országából. A jó mûvész vagy gondolkodó fantáziája állandóan produkál jó, középszerû és rossz dolgokat, ám ítélõereje, roppant éles és gyakorlott ítélõereje, válogat ezek között, elveti vagy összekapcsolja õket; amint ma Beethoven jegyzeteibõl látjuk, õ a legpompásabb melódiákat lassanként hordta össze, és számos kezdeményezésbõl úgyszólván kiolvasta. Aki nem válogat túlzott szigorral, és szívesen adja át magát a reprodukáló emlékezésnek, abból kedvezõ körülmények között nagy improvizátor lehet; ám a mûvészi improvizáció nagyon erõsen összefügg a nagy komolysággal és veszõdséggel kiválasztott mûvészeti gondolatokkal. Minden nagy ember nagy munkás volt, nemcsak a feltalálásban fáradhatatlan, hanem az elvetésben, gyûjtésben, átalakításban és rendezésben is.

156.

Még egyszer az inspirációról. – Ha az alkotóerõ felhalmozódik egy ideig, és kitörését gát akadályozza, akkor hirtelen kisülés következik be, mintha közvetlen, elõzetes belsõ munka nélküli inspiráció, tehát valóságos csoda tanúi lennénk. Ez az a téves nézet, amelyhez minden mûvész ragaszkodik. Pedig hát a tõke apránként halmozódott föl, nem egyszerre hullott alá az égbõl. Egyébként más téren is van ilyen látszólagos inspiráció, például a jóság, az erény és a bûn terén.

159.

A mûvészet veszélyes a mûvészre. – Ha a mûvészet nagy erõvel ragad meg egy individuumot, akkor olyan korszakok nézeteihez húzza vissza õt, amelyekben a mûvészet a legszínpompásabban virágzott; ilyenkor ez visszafejlesztõen hat.
A mûvész egyre inkább tiszteli a hirtelen felindulásokat, hisz az istenekben és a démonokban, átlelkesíti a természetet, gyûlöli a tudományt; változékony lesz a hangulataiban, mint az ókor embere, változtatni akar a mûvészeti szempontból kedvezõtlen viszonyokon, éspedig egy gyermek heves és meggondolatlan módján. Önmagában a mûvész visszamaradó lény, mert megreked a játéknál, ami az ifjúság és a gyermekkor sajátja; ráadásul mûveltsége majdnem kizárólag régi korok ismeretére terjed ki. Ekképp éles antagonizmus jön létre közte és a hasonló korú emberek között, majd következik a szomorú vég; ahogy Homérosz és Aiszkhülosz is melankóliában élt és úgy is halt meg, a régiek elbeszélése szerint.

160.

Megalkotott emberek. – Azt mondják, hogy a drámaíró (és általában a mûvész) valóságos jellemeket alkot, de hát ez alapos tévedés, no meg túlzás, aminek puszta létében és terjesztésében a mûvészet nem túlzottan kívánatos, mintegy fölösleges diadalát ünnepli. Igazság szerint egy valóban élõ emberbõl nem értünk valami sokat és roppant felületesen általánosítunk, amikor ilyen vagy olyan jellemûnek tartjuk: az emberekhez fûzõdõ nagyon tökéletlen viszonyunknak megfelel a költõ viszonya, mivel õ szintén olyan felületes benyomásokból alkotja meg az embereket (ebben az értelemben „alkot”), amilyen felületes a mi emberismeretünk. Sok a szemfényvesztés a mûvészek által alkotott jellemekben; ezek nem húsból és vérbõl való természeti lények, hanem a festményeken látható emberekhez hasonlóan élettelenek, nem állják a közeli szemügyre vételt. És hiába mondják, hogy az átlagember jellemében sok az ellentmondás, és a drámaíró alkotta meg az emberi jellemnek azt az õsképét, amelynek megalkotására a természet törekedett – ez így teljesen hamis. Egy valóságos ember teljességgel szükségszerû (még úgynevezett ellentmondásaiban is), legföljebb mi nem mindig ismerjük fel e szükségszerûségét. A költött ember, a fantazma, szándék szerint valami szükségszerût jelentene, ám olyan embereknek csupán, akik egy valóságos embert is csak természetellenesen leegyszerûsítve képesek megérteni: néhány erõs, gyakorta ismételt vonás, nagyon sok fény, nagyon sok árnyék, körös-körül a félhomály – és már ki is vannak elégítve az igényeik. Tehát mindjárt készek a fantazmát valóságos, szükségszerû emberként kezelni, mert megszokták, hogy a valóságos embereket fantazmának, árnyképnek, az egész rövidítésének fogják föl. Már ez is fantasztikum és érzékcsalódás, hogy a festõ vagy a szobrász az ember „eszméjét” fejezné ki: ahol ilyesmit állítanak, ott a szem zsarnokoskodik, hiszen az emberi testbõl csak a felületet, a bõrt látja; a belsõ test azonban szintén az eszméhez tartozik. A képzõmûvészet a bõr felszínén akarja megjeleníteni a jellemet; az írásmûvészet ugyanezzel a céllal folyamodik a szóhoz, vagyis a hangokból képzi a jellemet. A mûvészet az ember természetes tudatlanságából indul ki, semmit nem tud tulajdon belsõ világáról (sem a testrõl, sem a jellemrõl): a mûvészet nem fizikusok és filozófusok számára van.

166.

A közönség. – A tragédiából a nép már csupán csak a meghatottság érzését tiszteli, hogy egyszer jól kisírhatja magát; a mûvész viszont, aki az új tragédiát látja, élvezi a szellemes technikai megoldásokat és mûfogásokat, az anyag kezelését, régi motívumok és gondolatok új felhasználását. A mûalkotáshoz fûzõdõ viszonya esztétikai viszony, az alkotó álláspontja; a nép mûalkotáshoz fûzõdõ viszonyára pedig jellemzõ, hogy csak az anyagra van tekintettel. Magáról az emberrõl viszont nem mondhatunk semmit, mert õ nem nép, nem is mûvész és nem tudja, mit akar: eszerint nem nagyon tudjuk, mit élvez a mûvészetbõl, de valószínûleg nem sokat.

167.

A közönség mûvészeti nevelése. – Ha különféle mesterek nem dolgozzák fel százféleképpen ugyanazt a motívumot, akkor a közönség megtanulja, hogy kizárólag az anyagnál maradjon. Ám végül mégiscsak az árnyalatok, e motívum finom, új fordulatai tetszenek majd neki az anyag kezelésében, még akkor is; ha régóta ismeri már a motívumot számos feldolgozásból, és nem érzi már az újdonság, a feszültség izgalmát.

169.

A komikum eredete. – Ha meggondoljuk, hogy néhány százezer évig az ember a félelemnek kiszolgáltatott állat volt, és minden hirtelen, váratlan bekövetkezõ esemény hatására harcra, sõt tán a halálra is készen állott, és késõbb a társadalmi viszonyok között is minden biztonság a várakozásnak megfelelõ nézeteken és tevékenységen alapult, akkor nem csodálkozhatunk rajta, hogy minden veszély és kár nélküli hirtelen és váratlan tett, szó hatására az ember „fölenged”, és kedélye a félelem ellentétébe csap át: a rettegéstõl reszketõ, meghunyászkodó lény felmagasodik, kiteljesedik – az ember nevet. Komikusnak nevezik ezt az átmenetet a pillanatnyi szorongásból a rövid ideig tartó emelkedett kedélyállapotba. Ezzel szemben a tragikum jelenségében az ember nagyon gyorsan tér át a tartós emelkedett hangulatból a nagy szorongásba; mivel azonban a halandók között a tartósan emelkedett hangulat sokkal ritkább, mint az alkalom a szorongásra, a világon sokkal több a komikum, mint a tragikum; gyakran nevetünk és ritkán érzünk megrendülést.

170.

A mûvész becsvágya. – A görög mûvészek, például a tragikusok, a gyõzelemért költöttek; mûvészetüket nem lehet verseny nélkül elképzelni: a hésziodoszi jófajta Erisz, a becsvágy szárnyakat adott géniuszuknak. E becsvágy mindenekelõtt azt követelte, hogy mûvük a saját szemükben a lehetõ legkitûnõbbnek lássék, pontosan úgy, ahogy õk értették a kitûnõséget, az uralkodó – ízlésre és a kitûnõ mûalkotásra vonatkozó általános vélekedésre való tekintet nélkül; ekképp Aiszkhülosz és Euripidész sokáig sikertelen volt, míg végül ki nem neveltek olyan mûítészeket, akik mûvüket e mûvek által meghatározott mérték szerint méltatták. Így saját értékelésük alapján, saját bírói székük elõtt vívják ki a gyõzelmet vetélytársaikkal szemben, valóban kitûnõbbek akarnak lenni; aztán követelik saját értékelésükhöz a külsõ hozzájárulást, ítéletük megerõsítését.
A megbecsülés kivívása itt azt jelenti, hogy „önmagunkat sokra tartjuk, és azt kívánjuk, hogy mások is sokra becsüljenek minket.” Ha az elõbbi hiányzik, és mégis sóvárgunk a másodikra, akkor a hiúság esetével állunk szemben. Ha ez utóbbi hiányzik, és csak az elõbbi van meg, akkor büszkeségrõl beszélünk.


171.

A mûalkotás szükségszerûsége. – Azok a mûvészek, akik a mûalkotás szükségszerûségérõl sokat beszélnek, in majorem artis gloriam (a mûvészet nagyobb dicsõségére; latin) túloznak, ha mûvészek, ha pedig laikusok, tudatlanságból. Egy nyelvi mûalkotás formájában mindig van valami véletlenszerû, mint minden nyelvi közlésben. A szobrász számos kisebb vonást tehet hozzá mûvéhez vagy vehet el belõle; az elõadómûvész – színész, karmester vagy zenész – ugyancsak. A sok apró vonás és finomítás ma még kielégíti, holnap már nem, mindezek sokkal inkább a mûvész miatt léteznek, nem a mûvészet miatt, mivel a mûvésznek is szüksége van valamiféle játékosságra, ha nem akar besavanyodni, a szigor és az önfegyelem mellett, amelyekre fõ gondolatának ábrázolásához van szükség.

176.

Shakespeare mint moralista. – Shakespeare sokat gondolkodott a szenvedélyeken, és saját temperamentumának köszönhette, hogy sok szenvedélyt nagyon közelrõl ismert
(a drámaírók általában meglehetõsen rossz emberek). De – Montaigne-nyel ellentétben – nem tudott beszélni róluk, hanem megfigyeléseit szenvedélyes drámai szereplõinek szenvedélyein keresztül közölte: ami természetellenes dolog ugyan, ám drámáit gondolatilag roppant módon gazdagítja, olyannyira, hogy mellettük más drámák üresnek látszanak, és az õ színpadi mûvei egyéb drámák iránt enyhe ellenérzést ébresztenek. – Schiller szentenciái (amelyeknek majdnem mindig valami hamis és jelentéktelen ötlet az alapjuk) színházi szentenciák és ezért hatásosak; Shakespeare szentenciái viszont a példaképének, Montaigne-nek becsületére válnak, és csiszolt formában tartalmaznak nagyon komoly gondolatokat, a színházi közönség számára ezért túl távoliak és finomak, tehát nem hatásosak.

178.

A tökéletlen dolog hatékonysága. – A relief alakok azért hatnak olyan erõsen a fantáziára, mert mintegy úton vannak afelé, hogy lelépjenek a falról, és hirtelen – mintha valami megakadályozná õket ebben – mégis megállnak. Így van ez néha valamely gondolat vagy egész filozófia reliefszerûen tökéletlen ábrázolásával is: így hatékonyabbak, mint teljességgel befejezett megfogalmazásban. Ekképp többet engednek át a szemlélõ munkájának, aki izgatottan próbálja a csak félig kivehetõ körvonalakat továbbalakítani, végiggondolni és leküzdeni az akadályt, amely a körvonalak tökéletes kirajzolódását addig gátolta.

188.

A gondolkodók, mint stílusmûvészek. – A legtöbb gondolkodó rosszul ír, mert nem csupán gondolatait közli velünk, hanem a gondolatok gondolkodását is.

192.

A legjobb szerzõ. – A legjobb szerzõ az lesz, aki szégyenli, hogy író legyen.

194.

A modern kultúra bolondjai. – A középkori udvarok bolondjai tárcaíróinkra hasonlítanak; azonos típusú emberek õk: bolondosak, mókásak, túlfûtöttek, féktelenül jókedvûek. Néha pedig minden igyekezetük arra irányul, hogy mindenféle ötlettel és fecsegéssel enyhítsék a hangulat pátoszát, nagy, jelentõs események súlyos, ünnepélyes harangzúgását pedig túlkiabálják; valaha nemesek és hercegek szolgálatában álltak, most pártokat szolgálnak (ahogy a pártfelfogásban és a párttenyészetben jórészt a fejedelem és a nép alattvalói viszonya él tovább még ma is). Az egész mai irodalmár társaság azonban nagyon közeli a tárcaírókhoz, „a modern kultúra bolondjai” õk, akiket enyhébben ítélnek meg, mert látják, hogy nem nagyon lehet rajtuk számon kérni semmit. Ugyanis föltétlenül egyfajta õrülettel gyanúsítható valaki, amennyiben az irodalmárkodást választotta élethivatásul.

195.

A görögök után. – A megismerést manapság nagyon gátolja, hogy az érzelem évszázados túlzásai nyomán minden szó gõzös és terjengõs lett. A kultúra magasabb szintjének, amely a megismerés uralma (ha ugyan nem zsarnoki hatalma) alatt áll, nagy szüksége van minden szó erõs koncentrációjára és az érzelem nagy kijózanítására; mindebben Démoszthenész korának görögjei mutattak nekünk példát. Minden modern írást túlfeszítettség jellemez; és ha egyszerûen írnak is meg valamit, a szavakat mégis excentrikusnak érezzük. Csak a szigorú megfontoltság, tömörség, az érzelem abszolút féken tartása és a szûkszavúság segíthet. – Egyébként nagyon csábító most, mint ellentét, az ilyen hûvös írás és érzelem, ám mindez persze újabb veszélyt rejt magában. Mert az éles hideg legalább olyan jó izgatószer, mint a magas hõfok.

196.

Jó elbeszélõk, rossz magyarázók. – Jó elbeszélõknél a csodálatra méltó pszichológiai biztonság és következetesség – már amennyire szereplõik cselekedeteibõl ez kiderül – gyakorta szinte nevetséges ellentétben áll pszichológiai gondolkodásuk gyakorlatlanságával: olyannyira, hogy mûveltségi szintjük egyik pillanatban nagyon magasnak, a másikban szánalmasan alacsonynak látszik. Igen gyakran elõfordul, hogy saját hõseiket, és e hõsök cselekedeteit hamisan magyarázzák – minden kétséget kizáróan valószínûtlen a magyarázat. A legnagyobb zongoramûvész talán csak keveset gondolkodott speciális technikai kérdéseken, és durva hibákat csinál ilyesmirõl szólva.

198.

Ritmikai áldozat. – Jó írók néhány periódus ritmusát pusztán azért változtatják meg, mert úgy vélik, hogy az átlagolvasó nem képes felfogni elsõ szövegváltozatuk periódusának ütemét: ezért könnyítik meg az olvasók dolgát közismertebb ritmusok használatával. A mai olvasó ritmikai csiszolatlanságához való alkalmazkodás jó néhány sóhajt kiváltott már, mivel sok minden esett áldozatul neki. – Vajon a jó zenészekkel nem hasonlóképpen áll a helyzet?

199.

A tökéletlen, mint mûvészeti izgatószer. – A tökéletlen gyakran hatásosabb a tökéletességnél, éspedig nevezetesen a dicshimnusz esetében: ezekhez éppen izgató tökéletlenségre van szükség irracionális elemként, amely a hallgató fantáziája elõtt valóságos tengeri köd gyanánt lebegve, mintegy sejteti csupán a dicsérendõ tárgy körvonalait. Ha egy ember ismert érdemeit említjük részletesen felsorolva ezeket, akkor mindig fölmerülhet a gyanú, hogy az illetõnek a felsoroltakon kívül nincs több érdeme. Aki tökéletesen, hiánytalanul dicsér, az a dicsérendõ személy fölé helyezi magát, mintegy elnézve a feje fölött. A tökéletesség itt ezért mérsékeltebb hatású.

203.

A hiányzó mûvészeti fölkészítés. – A gimnázium összes tantárgya között a legértékesebb volt a latin stílus gyakorlása: igazi mûvészetgyakorlás volt ez, míg a többi foglalatosság csupán a célszerû tudással törõdött. A német fogalmazást az élre állítani barbárság, hiszen nincs olyan példaszerû német stílusunk, amely nyilvános ékesszóláson nevelkedett volna; ám ha a német fogalmazás útján a gondolkodás gyakorlását oktatnák, sokkal jobb lenne, ha a stílustól egyelõre eltekintenének, tehát megkülönböztetnék a gondolkodás és a megjelenítés gyakorlását. Az utóbbi vonatkozhatna adott tartalom számos szövegváltozatára és nem a tartalom önálló megtalálását célozná. Adott tartalom megjelenítése a latin stílus feladata volt, amit a régi tanárok ma már régóta nem létezõ kifinomult hallással ítéltek meg. Aki valaha jól megtanult egy modern nyelven írni, az ennek a gyakorlatnak köszönhet mindent (most kénytelenek vagyunk a régi franciákhoz iskolába járni); sõt mi több: az ember megismerkedett a forma emelkedettségének és nehézségének fogalmával, és az egyetlen lehetséges úton készítették föl a mûvészetre, mégpedig a gyakorlat útján.

205.

Írói festészet. – Valamely jelentõs tárgyat akkor lehet a legjobban ábrázolni, ha – mint valami kémikus – magából a tárgyból meríti a képhez a színeket, majd mûvészként használja fel: mégpedig oly módon, hogy a rajz a színek hatásai és átmenetei mentén nyer formát. A festmény ekképp megkapó természeti jelleggel gazdagodik, amely magát a tárgyat jelentõssé teszi.

207.

Félkész gondolatok. – A félkész gondolatoknak is megvan a maguk értéke, ahogy nem csupán a férfikor, hanem az ifjúság és a gyermekkor is rendelkezik egyfajta magánvaló értékkel; szóval ezen utóbbiak nem csak átmenetként, afféle hídként értékelhetõk, hanem a félkész gondolatoknak is megvan a maguk értéke. Ezért nem szabad egy költõt finom elemzéssel ízekre szedni és elszórakozni horizontja bizonytalanságával, mintha még több gondolat felé nyitva volna az út: A küszöbön állunk; úgy várakozunk, ahogy a kincs kiásásánál szokás: mintha éppen valami mély értelmû leletnek kellene a felszínre kerülnie. A költõ rátapint valamely gondolatra, érzékeltetve a gondolkodó örömét, ha rátalál egy fõgondolatra, így ébreszti fel érdeklõdésünket, hogy erre vadásszunk; ez azonban csapong a fejünk körül, a legszebb lepkeszárnyakat mutatja – és nem tudjuk megragadni.

208.

A könyv, amely majdnem emberré lett. Minden írót újra meg újra meglep a tény, hogy mihelyt megválik könyvétõl, az mindjárt a maga életét kezdi élni; mintha azt látná, hogy egy rovarnak leválik valamelyik testrésze, s megy tovább a maga útján. Az író talán gyorsan elfelejti könyvét, talán hamar meghaladja tulajdon könyvének nézeteit, talán õ maga sem érti már a saját nézeteit, és elvesztette azt a lendületet, amelynek a saját könyvét köszönhette. Ezenközben a könyv keresi olvasóját, életet támaszt, boldogítja, megrémíti az embereket, új mûveket hoz létre, szándékok és tettek lelkévé válik; röviden szólva: a szellemi és lelki lény életét éli és mégsem ember. – A legszerencsésebb sorsú az a szerzõ, aki öregemberként elmondhatja, hogy minden éltetõ, erõt adó, felemelõ gondolat és érzelem, ami csak volt benne, írásaiban él tovább, és õ maga nem egyéb, mint por és hamu, a tüzet viszont megmentette és továbbadta. – Ha mérlegeljük, hogy egy ember minden tette – nem csak egy könyv – más tettek, döntések, gondolatok alapjául szolgál a késõbbiekben, hogy minden történés szilárdan összekapcsolódik eljövendõ történésekkel, akkor rájövünk, hogy az igazi halhatatlanság nem más, mint a tettekre, döntésekre és gondolatokra késztetés halhatatlansága: ami egyszer tettekre; döntésekre és gondolatokra késztetett, az bezárta és megörökítette önmagát a létezésben, mint borostyánkõ belsejében a rovar.

211.

Akhilleusz és Homérosz. – Még mindig érvényes az Akhilleusz és Homérosz közötti viszony: egyik embernek élményei vannak, a másik leírja ezeket az élményeket. Az igazi író mások érzésvilágának és tapasztalatának szót ad csupán, hiszen õ a mûvész, hogy abból a kevésbõl, amit átélt, sokat kitaláljon. A mûvészek nem a nagy szenvedély emberei, bár az öntudatlan átélésben gyakorta szenvedélyesnek adják ki magukat, hogy jobban elhiggyék nekik a festett szenvedélyt, mintha saját életük volna a bizonyság élettapasztalatukra. Engedjük csak el kissé magunkat, ne uralkodjunk magunkon, engedjünk szabad folyást haragunknak, vágyainknak, s mindjárt így kiált föl mindenki: milyen szenvedélyes ember! De az individuumot marcangoló, gyakorta fölemésztõ, mélyrõl jövõ szenvedéllyel másként áll a helyzet: aki ezt éli át, az aligha írja le drámákban, zenemûvekben vagy regényekben. A mûvészek gyakran féktelen emberek, de csak magánszemélyként. De ez már más lapra tartozik.

212.

A mûvészet hatását érintõ régi kételyek. – Vajon a tragédia valóban megtisztítja a nézõt a részvéttõl és félelemtõl – amint Arisztotelész mondja – és a nézõ hidegebb fõvel, nyugodtabban tér haza? Vajon a szellemtörténetek olvastán valóban megszabadulunk félénkségünktõl és babonáinktól? Igaz, hogy valamely ösztön ereje átmenetileg gyöngül, ha szükségletét kielégítettük, mint például a szeretkezés esetében. Ám a félelem és a részvét ebben az értelemben nem adott szervek kielégítendõ szükséglete. És az említett periodikus megkönnyebbülések ellenére a rendszeres kielégítés csak erõsíti minden ösztön erejét hosszú távon. Még ha lehetséges is, hogy a tragédia minden egyes esetben csillapítja és kioltja a nézõben a részvétet és a félelmet, egészében viszont a tragikus hatás növelheti ezeket az érzéseket, és Platónnak igaza van, amikor azt állítja, hogy a tragédia a tömegeket szorongóbbá és érzékenyebbé teszi: A tragikus költõ világszemlélete eszerint félelmetesen sötét, lelke pedig lágy; érzékeny és könnyek látványára szomjazó; mindez megegyezik Platón nézeteivel, amennyiben a tragikus költõk és az õket különösen bálványozó városi közösségek egyre mértéktelenebbé és féktelenebbé züllenek. De miféle joga volna a mi korunknak választ adni Platón nagy kérdésére a mûvészet morális hatásával kapcsolatban? Még ha volna is mûvészetünk, hol éreznénk mi a mûvészet bárminemû hatását?

213.

Az értelmetlenség öröme. – Hogyan örülhet az ember az értelmetlenségnek? Pedig éppen errõl van szó mindaddig, amíg nevetnek az emberek; sõt azt is hozzátehetjük, hogy majdnem mindenütt örülnek az értelmetlenségnek, ahol csak létezik boldogság. Ha valamely tapasztalatot önmaga ellentétébe lendítünk át, célszerût a céltalanba, szükségszerût a tetszõlegesbe, de oly módon, hogy az átlendítés folyamata nem tesz kárt e minõségekben, és ettõl jókedvünk támad csupán egyetlenegyszer is, akkor mindez átmenetileg felszabadít minket a szükségszerû és a célszerû, valamint a szokványos tapasztalás rabsága alól, amelyben könyörtelen urunkat látjuk; akkor játszunk és nevetünk, ha a várt dolog (ami rendszerint szorongással és feszültséggel tölt el) ránk nézve baj nélkül következik be. Rabszolgák érezték ezt az örömet a szaturnáliákon.

214.

A valóság megnemesítése. – Az emberek hajdan a szerelmi ösztönben istenséget láttak, áhítatos hálával érezték hatását önmagukban, így az idõk során ez az effektus magasabb rendû képzetekkel telt meg, és ezáltal valóban megnemesedett. Ekképp néhány nép a betegségekbõl is jelentõs segéderõket alkotott a kultúra számára; idealizáló mûvészete útján: például a görögök, akik kultúrájuk kezdetén járványszerû idegbajokban szenvedtek (egyfajta epilepsziában és vitustáncban) és ezekbõl alakították ki a bakkhánsnõ csodálatos típusát. – A görögök robusztus egészségnek örvendtek; ennek az volt a titka, hogy még a betegséget is istenként tudták tisztelni, amíg csak hatalommal rendelkezett.

215.

A zene. – A zene belsõ világunk szempontjából nem olyan jelentõs és mélyrõl jövõ, hogy az érzelem közvetlen nyelve lehetne; hanem a költészettel való õsrégi kapcsolata annyi szimbolikát vitt a hang ritmikus mozgásába, erejébe és gyöngeségébe, hogy mi most úgy érezzük, hogy a zene közvetlenül belsõ világunkhoz beszél és belsõ világunkból származik. A drámai zene csak akkor lehetséges, amikor a hangmûvészet a szimbolikus eszközök hatalmas területét hódította már meg önmagának, a dal, az opera és a hangfestés egyéb száz- és ezerfele útján: Az „abszolút zene” vagy magánvaló forma, a zene nyers állapotában, amelyben a ritmikus hangzás és a különféle hangerõk okoznak örömet, vagy a formák költészet nélkül is érthetõen beszélõ szimbolikája, miután a két mûvészet hosszú ideig együtt fejlõdött, és végül a zenei formát már teljesen átszõtték a fogalmi és érzelmi szálak. A zenei fejlõdésben elmaradott emberek ugyanazt a zenemûvet tisztán formalistának észlelhetik, amelyet a zenei fejlõdéssel lépést tartók szimbolikus mûként értenek. Önmagában véve egyetlen zene sem mély és jelentéssel teli, nem szól az „akaratról”, a „magánvalóról”; az értelem ezt csak olyan korszakban képzelhette, amely a belsõ élet teljes terjedelmét meghódította a zenei szimbolika számára. Maga az értelem vitte be ezt a jelentést a hangzásba: ahogy szintén az értelem látta el jelentéssel az építészetben a különféle vonalvezetések viszonyait, amely jelentés önmagában teljességgel idegen a mechanikai törvényektõl.

216.

A mozgás és a nyelv. – A nyelvnél sokkal régebbi az akaraterõnktõl függetlenül végbemenõ mozdulatok utánzása, ami a mozdulatok nyelvének általános visszaszorítása, és az izmainkon való gyakorlott uralom ellenére még most is olyan erõs, hogy nem vagyunk képesek nézni valamely élénk elváltozást mutató arcot arcunk megélénkülése nélkül (megfigyelhetõ, hogy az ásítás utánzása másvalakinél természetes ásítást vált ki). Az utánzott mozgás az utánzót visszavezette ahhoz az érzéshez, amely a mozgást kifejezte az utánzott személy arcán vagy testén. Így tanulták meg megérteni egymást: a gyermek ma is így tanulja meg megérteni anyját. Általában fájdalmas érzések szintén kifejezõdtek mozgás útján, amelyek ugyancsak fájdalmat váltanak ki (például hajtépéssel, mellveréssel, az arcizmok erõszakos eltorzításával). Megfordítva: az öröm mozdulatai maguk is örömteliek voltak és ezért alkalmasak a kölcsönös megértés kifejezésére (a nevetés a csiklandósság kifejezéseként, amely kéjérzés, alkalmas volt egyéb örömteli, kéjes érzések kifejezésére). Mihelyt mozgás, mozdulatok útján megértették egymást, létrejöhetett a mozgás szimbolikája: egyébként úgy vélem, a hangjelnyelven is megértették egymást, mégpedig úgy, hogy elõször hanggal és (szimbolikus értelmû mozgással), késõbb már csak hanggal jelöltek. Valószínûleg a régi idõkben elég gyakran megesett, ami most a zenei fejlõdésben, éspedig a drámai zene fejlõdésében játszódik le: míg a zene elõször magyarázó tánc és mozgás (mozgásnyelv) nélkül nem egyéb üres zörejnél, a fül a zene és a mozgás összefüggésének megszokása nyomán azonnal értelmezi a hangalakzatokat, és végül már olyan gyorsan megérti õket, hogy látható mozgásra már nem lesz szükség, és a hangköltõt enélkül is megérti. Akkor aztán abszolút zenérõl beszélnek, vagyis olyan zenérõl, amelyet mindjárt mindennemû egyéb támpont nélkül szimbolikusan megértenek.

218.

A kõ most még inkább kõ, mint régen. – Általában nem értjük már az építészetet, legalábbis már régóta nem úgy értjük, ahogy a zenét. Kinõttünk a vonalak és alakzatok szimbolikájából, ahogy a retorikai alakzatok is szokatlanul csengnek fülünkben, mert életünk elsõ pillanatától nem szívtuk tele magunkat a mûveltség ezen anyatejével. Valamely görög vagy keresztény épületen eredetileg minden jelentett valamit; éspedig a dolgok egy magasabb rendjének szempontjából: a kimeríthetetlen jelentés hangulata úgy burkolta be az épületet, mint valami varázsfátyol. A szépség csupán mintegy mellékesen szivárgott e rendszerbe, anélkül, hogy lényegesen befolyásolta volna az isteni közelség és a mágiába avatottak idegenszerû emelkedettségének alapélményét; a szépség legföljebb enyhítette csupán a borzongást, de mindenütt ez a borzongás volt az elõfeltétel. Mi nekünk most egy épület szépsége? Ugyanaz, ami egy lélektelen nõ szép arca: valami álarcszerû.

219.

Az újabb zene vallási eredete. – A lelkiséggel teljes zenét Palestrina teremti meg az ellenreformáció utáni katolicizmusban, a tridenti zsinatot követõ idõkben; Palestrina adott hangot a belsõleg újjáéledõ és mélyen megindult szellemnek. Késõbb Bachhal és a pietistákkal a protestantizmusban is még elmélyül és kiteljesedik ez a folyamat, ami az eredeti dogmatikus alapjellegtõl való elszakadást illeti. Az elõfeltétel és a szükséges elõzmény mindkét esetben a zene mûvelése, ahogy mind a reneszánsz, mind az elõreneszánsz korában a zenét mûvelték; mégpedig olyan tudós foglalkozás a muzsikával, amelynek alapja a harmónia és dallamvezetés mûformáin érzett tudományos öröm. Másrészt ez volt az opera elõzménye is; az operaformában a laikus tiltakozásának adott hangot egy tudományossá lett hideg zene ellen, és Polühümniának újból lelket akart ajándékozni. – A zene tudományos vagy operaszerû maradt volna e mélyen vallásos áthangolás, a lélek bensõségének megszólaltatása nélkül; az ellenreformáció szelleme nem más, mint a modern zene szelleme (Bach zenéjének pietizmusa is egyfajta ellenreformáció). Ennyire eladósodtunk a vallási életnek! A mûvészet terén a zene volt az ellen-reneszánsz; ide tartozik Murillo kései festészete, s talán a barokk stílus is, sokkal inkább, mint a reneszánsz vagy az ókor építészete. És mégis föltehetjük a kérdést: ha újabb zenénk meg tudná indítani a köveket, össze tudná-e állítani õket egy antik építménnyé. Erõsen kétlem. Mert a zenében uralkodó affektus, az emelkedett hangulatok öröme, a minden áron való élni akarás, az érzelemvilág gyors színeváltozása, a fény és árnyék erõs reliefhatása egyszer már uralkodott a képzõmûvészetben új stílustörvényeket alkotva: ám ez nem az ókorban történt, de nem is a reneszánsz idején.



220.

A túlvilág a mûvészetben. – Mélységes fájdalommal valljuk meg, hogy minden idõk mûvészei legjobb pillanataikban éppen azokat a képzeteket tették meg isteni kinyilatkoztatássá, amelyeket most mi hamisnak nevezünk: e mûvészek az emberiség vallási és filozófiai tévedéseinek dicsõítõi, ám nem lehettek volna, ha nem hisznek ugyanezen dolgok abszolút igazságában. Ha az ilyen igazságba vetett hit elvész, akkor a szivárványszínek megfakulnak az emberi megismerés és képzelet legtávolabbi láthatárán: így soha nem virágozhat föl újra az a mûvészet, amely feltételezi a mûtárgy nemcsak kozmikus, hanem metafizikus jelentését is, mint a Divina Commedia, Raffaello képei, Michelangelo freskói és a gótikus székesegyházak. Megható mendemonda lesz belõle, hogy ilyen mûvészet, ilyen mûvészhit létezett valaha.

222.

Ami megmarad a mûvészetbõl. – Bizonyos metafizikai feltételekkel igaz, hogy a mûvészetnek nagyobb az értéke, amikor például eleven a hit, hogy a karakter változatlan, és a világ lényege szakadatlanul minden karakterben és cselekedetben megnyilvánul: a mûvész mûve így az örök állandó képe volna, míg a mi felfogásunk szerint a mûvész mindig csupán egy idõszakra adhat érvényt a mûvének, mert az ember idõben jött létre, változó, és még az egyes emberben sincs semmi szilárd és állandó. – Pontosan így áll a helyzet egy másik metafizikus feltételezéssel: föltéve, hogy látható világunk jelenség csupán, amit a metafizikusok elfogadnak, a mûvészet meglehetõsen közel állna a való világhoz, mivel nagyon is sok a hasonlóság a jelenségvilág és a mûvész álomkép-világa között; sõt a fennmaradó különbség alapján a mûvészet jelentõsége nagyobb volna a természet jelentõségénél, mivel a mûvészet – úgymond a homogén, a természet típusait és õsképeit ábrázolja. – E föltételezések azonban hamisak. Ám e felismerés után milyen lesz a mûvészet jelenlegi helyzete? A mûvészet évezredeken keresztül arra tanított, hogy az élet minden formáját érdeklõdve és örömmel nézzük, és végül lelkesen ekképp kiáltsunk fel: „Mégiscsak jó az élet!” A mûvészetnek ez a tana, hogy az életnek örülni kell és az emberi életet a természet részének, törvényszerû fejlõdés tárgyának kell tekintenünk, annyira a vérünkké vált, hogy most az ismeret parancsoló erejével lép ki a fényre. A mûvészettel fel lehet hagyni, de a képesség, amelyet tanultunk tõle, ennek ellenére sértetlen marad, ahogy a vallástól is el lehet fordulni, de azért megmarad bennünk az emelkedettség és áhítat, amit neki köszönhetünk. Ahogy a képzõmûvészet és a zene a vallás útján megszerzett és kisajátított érzelmi gazdagság mértéke, úgy a mûvészet megszûnte után a mûvészet által megteremtett életöröm intenzitása és sokféle megnyilvánulási módja szintén követeli majd a kielégítést. A tudományos ember a mûvész típusú emberbõl fejlõdik ki.

223.

A mûvészet alkonypírja. – Ahogy idõsebb korunkban az ifjúságra emlékezünk és valóságos emlékezés-ünnepélyeket tartunk, úgy emlékezik majd hamarosan az emberiség a mûvészetre, vagyis az emberiség számára a mûvészet az ifjúkori örömök megható emléke lesz. A mûvészetet talán még sohasem érezték át olyan mélyen, mint most, amikor mintha a halál mágiája játszadozna körülötte. Gondoljunk csak arra a dél-itáliai görög városra, amelyik minden év egy napján még megülte görög ünnepét; amikor azon bánkódtak, hogy a külföldi barbárság egyre jobban diadalmaskodik magukkal hozott szokásaikon; soha senki nem élvezte erõsebben a hellénséget, ezt az aranyló nektárt nem ízlelgette nagyobb élvezettel, mint e kihaló hellének között. A mûvészt hamarosan olyan nagyszerû embernek tekintjük, akit a múlt hagyott ránk, csodálatos idegennek, akinek hajdani erején és szépségén csüggtek hajdani korok, ám a mi korszakunk már nem tehet így. Talán a legtöbbet ér bennünk azokból az érzésekbõl, amelyeket a letûnt korok hagytak ránk, bár hozzájuk ma már közvetlen úton alig vagyunk képesek eljutni; a nap már lement, de életünk égboltja még világít, fénylik, bár mi talán már nem is látjuk e fényt.
Ötödik fõrész

A fejlettebb és fejletlenebb kultúra ismérvei

225.

A szabad szellem viszonylagos fogalom. – Szabad szellemû embernek azt a személyt nevezzük, aki másként gondolkodik, amint azt elvárnánk tõle származása, környezete, társadalmi helyzete, hivatala és az uralkodó kortársi nézetek alapján. Õ a kivétel, míg a kötött szellemek jelentik a szabályt; ez utóbbiak a szabad szellem szemére vetik, hogy szabad elvei vagy feltûnési viszketegségbõl származnak, vagy olyan szabados tettekre vezethetõk vissza, amelyek a kötött morállal összeegyeztethetetlenek. Sõt erre vagy arra a szabad elvre azt is mondják, hogy nyakatekert észjárás és túlfûtöttség a forrása. De így csak a gonoszság beszél, amely maga sem hisz abban, amit mond, ám éppen így akar ártani: mert a szabad szellemû embernek általában arcára van írva az éleselméjûség és a jóság, mégpedig olyan jól olvashatóan, hogy még a kötött szellemek is megérthetik. Ám a két másik vélekedés a szabadszellemûségrõl õszinte; sokan valóban az elsõ vagy a második módon lesznek szabad szellemûek. Ám azok az elvek, amelyekhez az említett úton jutottak, igazabbak és megbízhatóbbak lehetnek a kötött szellemû emberek elveinél. Az igaz ismeret esetében az a lényeg, hogy a birtokukban van, nem pedig az, hogy milyen indítékok hatására kerestük, milyen úton találtuk meg õket. Ha a szabad szellemeknek igazuk van, akkor a kötött szellemeknek nincs igazuk és közömbös, hogy az elõbbiek amorális úton jutottak az igazsághoz, míg az utóbbiak morálisak ugyan, de mindeddig semmiféle igazsághoz nem jutottak. – Egyébként a szabad szellemnek nem is lényeges tulajdonsága, hogy nézetei helyesebbek a másénál, hanem sokkal inkább az, hogy elszakadt a hagyománytól, akár sikeres, akár pedig sikertelen eredménnyel. Rendszerint azonban az õ oldalán található az igazság, vagy legalábbis az igazság kutatásának szelleme:
õ elvi alapokat követel; a többiek pedig hitet.

226.

A hit eredete. – A kötött szellem nem elvi megalapozottsággal foglal állást, hanem megszokásból; például keresztény, de nem azért, mert ismeri a különféle vallásokat, és közülük éppen a kereszténységet választotta hazájának, hanem mert készen kapta a kereszténységet és Angliát, és elfogadta õket amúgy ok nélkül, mint aki borvidéken születik és borivó lesz. Miután keresztény és angol lett, talán már valamelyes érveket is talál, amelyekkel alátámasztja megszokását; az érvek cáfolhatók ugyan, de ezáltal álláspontja nem inog meg. Például vegyünk rá egy kötött szellemet, hogy sorolja elõ bigámia elleni érveit, és azt tapasztaljuk; hogy szent felbuzdulása a monogámia iránt érveken vagy megszokásokon alapul. Szellemi elvek megszokását megokolás nélküli hitnek nevezzük.

228.

Az erõs, jó jellem. – A nézetek kötöttsége, amelyet ösztönné változtatott a megszokás, vezet ahhoz; amit a jellem erejének hívnak. Ha valaki kevés számú, de mindig azonos motívum alapján cselekszik, akkor tettei nagy energiát követelnek; ha ezek a tettek összhangban vannak a kötött szellemek alapelveivel, akkor elismerik õket és ahányszor csak gyakorolják e cselekedeteket, ezek mindig a jó lelkiismeret érzetét idézik elõ. Erõs jellemûnek nevezik azt az embert, aki kevés motívum alapján, energikusan és jó lelkiismerettel cselekszik. Az erõs jellem számára ismeretlen a cselekvés sok lehetõsége és számos iránya; értelme nem ismeri a szabadságot, kötött, mivel adott esetben két lehetõséget mutat neki csupán; szükségképpen ezek közül kell választania és õ könnyen, gyorsan választ is, mivel nem ötven lehetõség közül kell választania. A nevelõ környezet minden embert rabbá akar tenni oly módon, hogy a lehetõ legkevesebb számú lehetõséget tárja elé. Az individuumot úgy kezelik nevelõi, mintha az valami új volna, ám egyfajta ismétlõdéssé kell lennie. Ha valaki ismeretlennek, idegennek, teljességgel szokatlannak tûnik, akkor õt ismertté, szokványossá kell formálni. Egy gyermekkel akkor elégedettek, akkor nevezik jó jellemûnek, ha már jól ismert jelekbõl kötött típusú természetre lehet nála következtetni; a gyermek ébredõ közösségi érzékérõl tesz tanúbizonyságot azzal, hogy a kötött szellemek oldalán áll; e közösségi érzékbõl késõbb aztán az államnak vagy a társadalmi osztálynak lesz haszna.

229.

A dolgok mértéke a kötött szellemeknél. – A kötött szellemek négyféle dologról mondják, hogy helyénvaló. Elõször: helyénvalók a tartós dolgok általában; másodszor: helyénvalóak mindazon dolgok, amelyek nincsenek terhünkre; harmadszor: helyénvalóak mindazon dolgok, amelyek hasznosak ránk nézve; negyedszer: helyénvalóak mindazon dolgok, amelyekért áldozatot hoztunk. Az utóbbi megmagyarázza például, hogy a nép akarata ellenére indított háborút miért folytatják olyan lelkesen, mikor már áldozatot hoztak. A szabad szellemek, akik nyíltan kiállnak ügyeikért a kötött szellemû emberek fórumán, bebizonyították, hogy szabad szellemek mindig is léteztek, tehát a szabadszellemûség tartós dolog, meg azt is, hogy nem akarnak terhére lenni senkinek s végül, hogy õk hasznot hoznak a kötött szellemeknek; de mivel ezen utóbbiról nem tudták meggyõzni a kötött szellemû embereket, hiába bizonyították be az elõzõ kettõt.

230.

Esprit fort (Erõs szellem). – A szabad szellem mindig gyenge a cselekvésben, ahhoz az emberhez képest, akit a hagyomány támogat, és nem kell megindokolnia tetteit; a szabad szellem túl sok motívumot, szempontot ismer, ezért bizonytalankodik, remeg a keze. Mégis, milyen eszközzel tehetné legalább viszonylag erõssé önmagát, ha életképes és hatékony akar lenni? Hogyan keletkezik az erõs szellem (esprit fort)? Ez a kérdés egyes esetekben a zseni keletkezésének kérdésével azonos. Honnan származik az energia, a hajthatatlan erõ, a kitartás, amellyel az egyén – a hagyománnyal szemben – teljesen egyéni módon törekszik a világ megismerésére?

231.

A zseni keletkezése. – A fogoly ötletessége, amellyel szabadulása eszközeit keresi, a legkisebb elõny hidegvérû és aprólékos kihasználása szolgálhat nekünk szemléletes példa gyanánt, ha látni akarjuk, hogy a természet néha milyen eszközökhöz folyamodik a zsenit létrehozva (a „zseni” szót mindenféle mitológiai és vallási mellékzönge nélkül használom). A természet elõször börtönbe zárja a zsenit, a végsõkig fokozva szabadulási vágyát. Vagy másik képpel szemléltetve a példát: valaki, aki teljesen eltévedt az erdõben, de emberfeletti energiával valamelyik irányban ki akar jutni a szabadba, néha új utat fedez fel, amelyet senki sem ismer: így keletkeznek a zsenik, akiknek eredetiségét dicsérik. – Már említettük, hogy valamely szerv tekintélyes fogyatékossága, elnyomorodása, gyakorta egy másik szerv szokatlanul jó, fölfokozott mûködéséhez vezet, mert saját funkciója mellett egy másikat is el kell látnia. E ponton számos ragyogó képesség eredetére mutattunk rá. – A zseni keletkezésére vonatkozó általános utalásokból levont következtetéseket a tökéletesen szabad szellem keletkezésének speciális esetére is alkalmazhatjuk.

232.

Vélemény a szabadszellemûség eredetérõl. – Ahogy a glecscserek megnõnek, amikor az Egyenlítõ vidékén a nap hevesebb izzásban erõsebben tûz a tengerre, úgy lehet az erõsebb és egyre jobban terjedõ szabadszellemûség a bizonyság arra nézve, hogy valahol az érzelmek rendkívüli mértékben fölparázslottak.

233.

A történelem hangja. – A történelem általában mintha a zseni létrejöttérõl szólva a következõt tanítaná: ha a történelem kínozza, gyötri az embereket, akkor igyekszik a szenvedélyekbe irigységet, gyûlöletet, viszálykodást oltani, és ezeket a végletekig szítva egyik embert a másik ellen, egyik népet a másik ellen kijátszani, mégpedig évszázadokon keresztül, aztán egyszercsak felvillan talán, mintegy az eltévedt szikrától berobbantott iszonyatos energiával, a géniusz fénye; aztán az akarat, mint a lovas sarkantyújától megvadított paripa, féktelenül tombolva átrobog mindenen. – Aki rájönne, hogy a természet mi módon hozza létre a géniuszt, és ezt az eljárást õ maga is végre akarná hajtani, annak szintén olyan gonosznak és kíméletlennek kellene lennie, amilyen a természet. – Ám az sincs kizárva, hogy tévedünk.

234.

Az út középsõ szakaszának értéke. – A géniusz keletkezése talán csak az emberi történelem egy meghatározott szakaszán lényeges. Hiszen az emberiség jövõjétõl nem várhatjuk el mindazt, amit valamely elmúlt kornak teljességgel meghatározott körülményei tudtak csak létrehozni; nem várhatjuk el például a vallásos érzés csodálatos megnyilvánulásait. Ennek is megvolt a maga ideje és sok régi, nagyon jó dolgot nem láthatunk viszont, mivel csak a vallásos érzés talaján nõhetett ki. Így hát soha többé nem fog létezni az élet és a kultúra vallásilag körülhatárolt horizontja. A szent típusa talán csak a szellem bizonyos beállítottsága esetén lehetséges, ám az efféle beállítottság – úgy tûnik – mindörökre lehetetlen immár. És az intelligencia csúcspontját talán csak az emberiség egyetlen korszakára tartogatták: e korszak eljött – és itt van most is, mivel éppen ebben a korszakban élünk –, akkor jött el, amikor az akarat rendkívül hosszú ideig felgyülemlett energiáját átörökítés útján kivételesen szellemi célokra fordították. E tetõpontot pedig akkor hagyjuk magunk mögött, ha mindeme vadságot és energiát már nem halmozzuk tovább. Az emberiség útja középsõ szakaszán, léte felénél talán közelebb van igazi céljához, mint útja végén. Eltûnhetnek a világból például a mûvészet létét feltételezõ erõk is; könnyen lehet, hogy megvetés sújtja majd a hazugság örömét, a különféle kábulatok és eksztázisok, valamint a szimbolikus dolgok élvezetét. Igen, ha majd az életet a tökéletes államban rendezik, akkor már nem kell a költészethez a jelenbõl kölcsönözni motívumokat, és csupán az elmaradott emberek vágyódnak majd a költõi valótlanság után. Õk minden bizonynyal vágyakozva pillantanak vissza a tökéletlen állam, a félbarbár társadalom korszakára, a mi korszakunkra.

236.

A kultúra égövei, övezetei. – Elmondhatjuk, hogy a kultúra korszakai a különféle éghajlati övezeteknek felelnek meg, ám az elõbbiek idõben követik egymást, míg a földrajzi égövek egymás mellett helyezkednek el. A mérsékelt égövi kultúrához képest, amelybe feladatunk átmenni, a múlt kultúrája nagyjából és egészében a tropikus égöv benyomását kelti. Erõszakos ellentétek, éjszaka és nappal átmenet nélküli váltakozása, színpompás fényözön, a titokzatosság és szörnyûség tisztelete, váratlanul lecsapó ítéletidõ, a természet bõségszarujának pazarló áradása: ezzel szemben a mi kultúránkban a világos, de nem ragyogó égbolt, tiszta, majdnem változatlanul hûvös; metszõ levegõ: így válik el egymástól a két égöv. Amikor ott azt látjuk, hogy metafizikai képzetek útján iszonytató erõvel nyomnak el és zúznak szét dühöngõ szenvedélyeket, akkor úgy tûnik nekünk, mintha a trópusokon óriáskígyók a szemünk láttára roppantanák össze a vérszomjas tigrist; a mi szellemi éghajlatunkon ilyesmi nem fordul elõ, fantáziánk nem elég élénk; még álmunkban sem látunk olyasmit, amit a régi népek ébren láttak. De e változás, már önmagában is, vajon nem boldogító-e, hogy e tropikus kultúra eltûnésével a mûvészek hátrányosabb helyzetbe kerülnek, mi magunk, nem mûvészek, pedig kissé kijózanodunk?
A mûvészeknek valójában megvan a joguk ahhoz, hogy tagadják a „haladást”, mert erõsen kételkedhetünk benne, hogy az utóbbi háromezer év folyamán a mûvészetekben haladás mutatkozott volna; amint egy Schopenhauer-féle metafizikus filozófusnak sincs rá semmiféle oka, hogy haladást ismerjen fel az utóbbi négy évszázad metafizikus filozófiájában és vallási életében. Számunkra azonban a mérsékelt égövi kultúra puszta léte is haladást jelent.

237.

Reneszánsz és reformáció. – Az olasz reneszánszban megvolt mindazon pozitív erõszakosság, amelynek a modern kultúrát köszönhetjük: tehát a gondolat felszabadítása, a tekintélyek megvetése, a mûveltség gyõzelme a származás gõgje fölött, lelkesedés a tudományért és az ember tudományos múltjáért, az individuum fölszabadítása, az igazságért való lángolás és a látszatok elutasítása (ez a lángolás nagyon sok mûvészt ösztönzött arra, hogy önmaguktól mûvük tökéletességét követeljék, és semmi egyebet, mint a legmagasabb fokú erkölcsi tisztaság tökéletességét) hiszen a reneszánszban voltak olyan pozitív erõk, amelyek a mi eddigi modern kultúránkban még nem éreztették hatásukat. Évezredünk aranykora volt ez, hibái és bûnei ellenére. Ezzel szemben a német reformáció elmaradott szellemek energikus tiltakozásának benyomását kelti, akikre nem az jellemzõ, hogy torkig voltak a középkori világszemlélettel, és felbomlásának jeleit, a vallási élet rendkívüli mértékû ellaposodását és külsõlegessé válását ujjongva fogadták, ahogy kellett volna, hanem mélységes kedvetlenséggel. Északi erejükkel és szörnyû makacsságukkal megint csak visszavetették az embereket, kiváltották az ellenreformációt, vagyis az ostromállapot különféle erõszakosságaival önvédelemre kényszerítették a katolikus kereszténységet, és két-három évszázaddal késleltették a tudományok ébredését és uralmát, ekképp talán mindörökre lehetetlenné téve az antik és a modern szellem teljes összeolvadását. A reneszánsz nagy mûve azért nem fejezõdhetett be, mert az elmaradott német viszonyok tiltakozása megakadályozta ebben (a német elmaradottság már a középkorban is újra meg újra átcsapott az Alpokon a saját jól felfogott érdekében). A politikai konstelláció rendkívüli véletlene folytán maradt meg akkor Luther és nõtt a tiltakozás ereje: mivel a császár megvédte õt eszközként használva saját céljaira a pápával szemben, és ugyancsak támogatta õt csendben a pápa, hogy a protestáns birodalmi fejedelmeket ellensúlyként felhasználja a császár ellenében. A szándékok efféle ritka összejátszása nélkül Luthert megégették volna, mint Husz Jánost és a felvilágosodás hajnala talán valamivel korábban és tisztább fénnyel ragyogott volna föl.

240.

A világ fokozódó szigora. – Minél magasabbra hág egy ember kultúrája, annál több terület szabadul föl a gúny, a tréfa nyomása alól. Voltaire tiszta szívébõl hálás volt az égnek a házasság és az egyház feltalálásáért; és e minõségben igazán jól gondoskodótt felvidításunkról. Ám õ és kora, valamint elõtte a XVI. század már végiggúnyolódtak ezeken a témákon; aki ma akar viccelni e téren, az elkésett, vicceire nem talál vevõt. Most már az okokra kíváncsiak az emberek; a komolyság korában élünk: Kit érdekel most, hogy tréfás megvilágításban lássa a különbséget a valóság és az igényes látszat között, aközött, hogy mi az ember, és milyennek akarja látni önmagát? E kontraszt teljesen másként hat, ha az okot vizsgáljuk. Minél alaposabban érti valaki az életet, annál kevesebbet gúnyolódik, hacsak végül „megértésének alaposságán” nem – gúnyolódik majd.

241.

A kultúra géniusza. – Milyen lenne a kultúra géniusza; ha elképzelné valaki? Olyan jól használná eszközként a hazugságot, erõszakot és a legkíméletlenebb önzést, hogy mindenképpen gonosz; démonikus lénynek kellene nevezni; ám itt-ott megmutatkozó céljait nagyszerûnek és jónak nevezhetnénk. Kentaur állna tehát elõttünk, félig állat, félig ember, angyalszárnyakkal, ráadásul a fején.

242.

A csodatevõ nevelés. – A nevelés attól a pillanattól kezdve lesz roppant fontos, amikor az emberekben már nem él isten és a gondviselés hite: ahogy a gyógyítás mûvészete is akkor bontotta elsõ virágait, amikor a csodatevõ gyógymódokba vetett hit már nem élt az emberekben. Egészen mostanáig azonban mindenki hisz a csodatevõ nevelésben: hiszen az emberek azt látták, hogy a legnagyobb felfordulásban, a legziláltabb viszonyok között csodálatra méltó, hatalmas emberek nevelkedtek. Azt gondolták: hátha a dolgok még rendben is mennének, mi volna akkor? – Most már közelebbrõl, gondosabban vizsgálják ezt a területet, ám semmiféle csodát nem fedeztek föl. Azonos viszonyok között állandóan számos ember megy tönkre, és az individuum, aki megmenekül, általában meg is erõsödik, mivel a kedvezõtlen körülményeket elpusztíthatatlan öröklött erejével viselte el, és ez az erõ még növekedett is: a csodának tehát ez a magyarázata. Az a nevelés, amely többé nem hisz a csodában, a következõ három tényezõre ügyel csupán elõször: az öröklött energia mennyisége. Másodszor: miképp lehet új energiákat felszabadítani? Harmadszor: miképp lehet az individuumot beilleszteni a kultúra sokirányú követelményrendszerébe anélkül, hogy az individuum sajátossága károsodást szenvedve szétforgácsolódna? – Röviden szólva: hogyan illeszthetõ be az individuum a magán és nyilvános kultúra metszéspontjába? Mi módon lehet egyidejûleg vezetni és kísérni a dallamot?

243.

Az orvos jövõje. – Egyetlenegy pálya sem létezik jelenleg, amely olyan fejlõdés elõtt állna, mint az orvosé; de különösen akkor, ha majd a lélek orvosai, az úgynevezett lelkipásztorok, nem szórakoztathatják már, mûvészetükkel nyilvánosan tetszést támasztva, a közönséget, és a mûvelt ember elkerüli õket. Az orvos szellemi képzése jelenleg még akkor sem érte el tetõpontját, ha a legújabb és legjobb módszert ismeri is, és gyakorlott módon képes következtetni az okozatokról az okokra, ami a jó diagnoszták sajátsága: ezen kívül szüksége van még jó beszédkészségre is, amely minden individuumhoz alkalmazkodik és mindenkinek megnyitja szívét, arra a férfiasságra, amelynek puszta látása a kishitûséget (ez minden beteg rákfenéje) elûzi, egy diplomata rugalmasságára olyan emberekkel érintkezve, akiknek örömre van szükségük a gyógyuláshoz, és olyanokkal, akiknek egészségügyi okokból örömre van szükségük, egy rendõrügynök és ügyvéd finomságára, amely önmaga leleplezése nélkül ki tudja csalogatni és képes megérteni egy lélek titkait. Röviden szólva: a jó orvosnak most szüksége van minden egyéb foglalkozás gyakorlott mûfogásaira: ekképp felszerelve képes jót tenni az egész társadalomnak: így lesz majd elsõ ízben a „medicina emberébõl” igazi gyógyító, akinek nem kell csodát tennie és nem lesz szüksége arra sem, hogy keresztre feszíttesse önmagát.

244.

Az õrület szomszédságában. – Az érzések, ismeretek, tapasztalatok összessége, szóval a kultúra terhe olyan nagy lett, hogy általában fennáll az idegek és a gondolkodás túlterheltségének egyetemes veszélye, hiszen az európai országok mûvelt osztályai máris neurotikusuk, és majdnem mindegyik nagyobb családjuk legalább egy ágát megkörnyékezte az õrület. Minden oldalról ártalmak fenyegetik ugyan az egészséget, a fõdolog azonban mégis az, hogy a szükségképpen nyomasztó kultúrteher ellenére megmarad az érzelmi feszültség azon töredéke, amely – még ha igazán nagy árat is kell fizetnünk érte – megadja nekünk egy új reneszánsz nagy reményét. Túláradóan mély érzelmek bõségét köszönhetjük a kereszténységnek, a filozófusoknak, a költõknek, a zenészeknek, de nem akarván, hogy ez teljesen úrrá legyen rajtunk, a tudomány szellemét kell megidéznünk, amely egészében véve valamivel hûvösebbé, szkeptikusabbá tesz, a hit izzó lávafolyamát végérvényes igazságokká hûtve le; a hit lávafolyamát pedig elsõsorban a kereszténység izzította így föl.

245.

Kulturális harangöntés. – A kultúra úgy keletkezett, mint valami harang, amelyet durva, közönséges anyagból készült köpeny alatt öntöttek: a hazugság, az erõszak, minden egyes egyén és minden egyes nép végtelen méretû szövedéke ez a köpeny. De vajon nem jött-e el az ideje, hogy eltávolítsuk a köpenyt? Kihûlt már a folyékony fém, biztonságosak már a jó, hasznos ösztönök, az elnézõ, megbocsátó kedély szokásai annyira, hogy semmi szükség már a metafizikára és a vallások tévedéseire, nincs már szükség ember és ember, nép és nép között az erõszak legszilárdabb kötõanyagára? – E kérdés megválaszolásában nem segít nekünk isteni sugallat: saját belátásunkra támaszkodva kell megadni a választ. Az ember földi sorsának kormányzását túlnyomórészt maga az ember vette kezébe, „mindentudásának” éles szemmel kell õrködnie a kultúra további sorsa fölött.

247.

Az emberiség körben jár. – Talán az egész emberiség csak egy meghatározott élettartamú állatfaj fejlõdési szakasza, és az ember a majomtól származván ismét majommá lesz, ám az égvilágon senkit sem érdekel a komédia e meglepõ csattanója. Ahogy a római kultúra hanyatlásával és a kereszténység terjedésével, ami elõidézte a Római Birodalmon belül az ember általános elcsúfulását, úgy csúfulhat meg, és végül állatiasodhat el a magasabb szellemi szintû ember a kultúra egészére ható múltban kezdõdött hanyatlás hatására, míg végül ismét olyan lesz, mint a majom. De talán éppen azért tudunk kitérni egy ilyen vég elõl, mert képesek vagyunk most alaposan megvizsgálni e perspektívát.

248.

Egy megkeseredett haladás vigaszbeszéde. – Korunk az átmeneti állapot képét nyújtja; a régi világszemléletek, régi kultúrák részben élnek még, az újak még nem szilárdultak meg, ezért semmi sem befejezett, és jellemzõ az általános nyitottság: A helyzet úgy fest, mintha minden kaotikus lenne, a régi dolgok már mintha eltûntek volna, az újak még nem bukkantak föl, és minden folyton csak romlik. De így van ez a menetelést tanuló katonával is: egy ideig bizonytalanabb és gyámoltalanabb, mint valaha, mivel izmai még a régi szabályai szerint mozognak, de mozognak már az új rendszer szabályai szerint is, és e kettõ között nem dõlt még el a harc. Szükségképpen ingadozunk, hogy elkerüljük a szorongást, nem akarván kockára tenni az újonnan kivívott dolgokat.
A régi dolgokhoz egyáltalán nem is tudunk visszatérni, múltunk hajóit fölégetvén; nincs más hátra, mint derekasan helytállni, bármi történjék is. – Induljunk csak el, haladjunk! Viselkedésünk talán mégis haladásnak látszik; de ha mégsem, akkor Nagy Frigyes szavaival vigasztalhatjuk magunkat: „Ah, mon cher Sulzer, vous ne connaissez pas assez cette race maudite, à laquelle nous appartenons.” (Ó, kedves Sulzer, Ön nem ismeri eléggé elátkozott fajunkat.)

249.

Szenvedés a kultúra múltjától. – Aki tisztázta magával a kultúra kérdését, azt olyasféle érzés kínozza, mint azt az embert, aki jogtalan eszközzel jutott tekintélyes örökséghez, vagy a fejedelmet, aki szülei legyilkolása útján került hatalomra. Sötét hangulatban pillant vissza múltjára, gyakorta szégyenkezik, gyakorta ingerlékeny. Az uralkodásához szükséges erõt, élni akarást és örömet nemritkán fenyegeti a nyomott kedélyállapot: nem képes múltját feledni. Félelemmel tekint a jövõbe, tudva jól, hogy utódai éppen úgy szenvednek majd a múlttól, ahogy õ szenved.

251.

A tudomány jövõje. – A tudomány nagyon sok örömet okoz annak, aki mûveli, de csak nagyon keveset annak, aki eredményeit igyekszik megtanulni. Lassanként a tudomány minden fontos igazsága hétköznapi és közönséges dolog lesz, így hát ez a kis örömforrás is elapad apránként, ahogy tanulás közben már régóta nem élvezzük a valaha olyan nagyon csodálatos egyszeregyet. A tudomány bizony egyre kevesebb örömet szerez, viszont egyre több örömet vesz el tõlünk a vigasztaló metafizika, vallás és mûvészet gyanúsításával: így apad el a legnagyobb örömforrás, amelynek az emberiség majdnem minden emberségét köszönheti. Egy magasabb kultúra azért ad szükségképpen az embernek két agyi féltekét, mintegy kétfajta agyat, hogy egyikkel a tudományt, a másikkal pedig a nem tudományos dolgokat fogja föl; e két agy egymás mellett van, nagyon jól, határozottan elválik egymástól: így kívánja az egészség. Az egyik részben van az erõforrás, a másikban a szabályzó illúziókkal, egyoldalú nézetekkel, szenvedélyekkel kell fûteni, a megismerõ tudomány segítségével pedig megelõzni az esetleges túlfûtöttség veszedelmes következményeit. – Amennyiben nem tesznek eleget a magasabb kultúra e követelményének, akkor majdnem teljes biztonsággal megjósolható az emberi fejlõdés további menete: annál kevésbé érdeklõdnek az igaz dolgok iránt, minél kevesebb örömet szereznek azok. Lépésrõl lépésre tért hódít az illúzió, a tévedés, a fantasztikum, mivel ezek összefüggnek az örömmel: ennek következménye, hogy a tudomány romba dõl és visszasüllyedünk a barbárságba. Az emberiségnek megint elölrõl kell kezdenie mindent, vászna szövését, miután, Penelopéhez hasonlóan, tönkretette éjszaka. De ki biztosít minket arról, hogy mindig lesz ereje ehhez?

252.

A megismerés öröme. – A megismerés – kutatók és filozófusok eleme – miért is kapcsolatos az örömmel? Elõször és mindenekelõtt azért, mert erõnk tudatosul általa, ahogy a testgyakorlás örömet okoz nézõk nélkül is. Másodszor: mert a megismerés folyamán legyõzzük a régi elképzeléseket, ezek képviselõit, gyõzelmet aratunk hát, vagy legalábbis mi ezt hisszük. Harmadszor: mivel akármilyen kevéssé jelentõs, új ismeret révén úgy érezzük, mintha fölülemelkednénk mindenkin, és azt hisszük, mi vagyunk az egyetlenek, akiknek e tárgyról helyesek az ismeretei. Az említett három ok a legfontosabb örömforrás, de a megismerõ természete szerint számos egyéb is létezik. – Ezekrõl olyan helyen találhatunk elég jelentõs felsorolást, ahol talán nem is keresnénk: Schopenhauerrõl szóló írásomban. Ezen észrevételekkel a megismerés minden tapasztalt szolgája megelégedhet, még akkor is, ha a pokolba kívánja a minden lapról szinte áradó iróniát. Mert ha igaz, hogy a tudósok keletkezéséhez „nagyon sok emberi ösztönt és ösztönkét kell összekeverni”, hogy a tudós roppant nemes, de távolról sem tiszta fém ötvözete, és egymástól nagyon különbözõ hajtóerõk szövedéke legyen, akkor ugyanez érvényes a mûvészek, filozófusok és egyéb szellemi emberek keletkezésére is. Keletkezését illetõen minden emberi dolog rászolgál az ironikus szemléletre: ezért olyan fölösleges az irónia.

255.

Az egyidejû dolgok közötti összefüggés babonája. – Az emberek úgy vélik, hogy az egyidejû történések összefüggnek. Egy rokon meghal valahol messze, ugyanakkor róla álmodunk – tessék! De számtalan rokon meghal, és mi nem álmodunk róluk. Mint amikor a hajótöröttek fogadalmat tesznek, ám késõbb a templomban a fogadalmi táblákon nem olvasható az eltûntek neve. – Egy ember meghal, bagoly huhog, egy óra megáll, és mindez sötét éjszaka történik: nincs itt valami összefüggés? Hízeleg az embernek ez a természethez fûzõdõ sejtelmes, bizalmas viszony. – Az effajta babona kifinomult formájával találkozunk történészeknél és kultúr-történészeknél is, akiken egyfajta veszettség tör ki az értelmetlen egymásmellettiség láttán, amelyben pedig bõvelkedik mind az egyének, mind pedig a népek élete.

256.

A tudomány nem a tudást, hanem a képességet fejleszti. – Nem az eredmények adják azon szigorú tudomány értékét, amelyet egy ideig roppant felfokozottan mûveltek: mert az eredmények csupán apró csöppeknek látszanak a tudás értékének tengeréhez képest. A tudomány mûvelése viszont növeli az energiát, javítja a következtetés képességét, fokozza a kitartást; ennek köszönhetjük, hogy megtanultuk a célt célszerûen elérni. Mindenkinek csak haszna lesz abból késõbb, ha korábban komolyan foglalkozott a tudománnyal.

258.

Az emberiség szobra. – A kultúra géniusza úgy tesz, mint Cellini, amikor Perszeusz szobrát formálta: úgy látszott, a folyékony massza nem lesz elég, de ki kellett jönni belõle, így hát Cellini mindent belehajigált, tányért, edényt, ami csak a keze ügyébe került. A kultúra géniusza pedig éppen így hajigál bele tévedést, bûnt, reményt, õrületet, meg egyéb hitvány és nemes anyagból készült holmit, mert az emberiség szobrához elegendõ anyagra van szükség, ha el akar készülni vele. Mit számít, hogy helyenként hitványabb az anyag?

262.

Homérosz. – A görög mûveltségben az a legjelentõsebb mozzanat, hogy Homérosz olyan korán pánhellén lett. Erre a tényre vezethetõ vissza mindazon emberi és szellemi szabadság, amit a görögök elértek. Ugyanakkor az volt a görög mûveltség balvégzete is, mivel a homéroszi centralizálás lapossá tette a mûveltséget és föloldotta a függetlenség komolyabb ösztöneit. A hellénség idõnként elégedetlenségének adott hangot Homérosszal szemben; de õ mindig gyõztes maradt. Minden szellemi nagyhatalom felszabadító hatása mellett elnyomó hatást is kifejt. Természetesen nagy különbség azonban, hogy Homérosz, a Biblia vagy a tudomány zsarnokoskodik-e az embereken.

263.

Adottság. – Az emberiség jelenlegi fejlettségi fokán mindenki sokféle tehetséget kap a természettõl. Mindenkiben van született tehetség, de csak kevesekben van elegendõ szorgalom, kitartás és energia, és az emberbe nehéz is e tulajdonságokat belénevelni, hogy tényleg komoly tehetség legyen, vagyis azzá legyen, ami: mûvekben és tettekben valósuljon meg.

265.

Az ész az iskolában. – Az iskolának mindössze az a dolga, hogy szigorú gondolkodásra, óvatos ítélkezésre és pontos következtetésre tanítson; olyan dolgokkal, amelyek nem tartoznak ezen mûveletekhez – mint például a vallás – nem kell törõdnie. Nyugodtan számíthat rá, hogy az emberek zûrzavaros gondolkodása, a megszokás és a szegénység úgyis ismét eltompítja majd a túlságosan felajzott gondolkodást. De ameddig csak az iskola befolyása terjed; arra kell törekednie, hogy kimunkálja az ember jellemzõ és lényegi tulajdonságait: „ész és tudomány a legnagyobb emberi esõ” – legalábbis Goethe szerint. – Von Baer*, a nagy természetkutató, Európa fölényét Ázsiához képest abban látja, hogy az elõbbiek az iskolában szerzett képességük folytán meg tudják okolni, voltaképpen miben is hisznek, míg az utóbbiak képtelenek erre. Európa a következetes, kritikai gondolkodás iskolájába járt, Ázsia viszont még mindig nem tud különbséget tenni valóság és költészet között, és nincs tudatában, vajon meggyõzõdése saját megfigyelésbõl és szabályos gondolkodásból származik, vagy a fantázia mûve. Az iskolázott ész teremtett Európából Európát. A középkorban odáig fajult a helyzet, hogy Európa ismét Ázsia tartozéka lesz csupán, vagyis elveszíti tudományos érzékét, amelyet a görögöknek köszönhetett.

267.

Sok nyelvet tanulni. – A sok nyelv tanulása gondolatok és tények helyett szavakkal tölti meg az emlékezetet, ám ez utóbbi befogadóképessége véges, vagyis minden ember emlékezete csak meghatározott mennyiségû tartalom befogadására alkalmas. A sok nyelv tanulása azért is káros, mert képességek látszatát kelti és gyakorlójának bizonyos hamis tekintélyt kölcsönöz; közvetett módon káros azért, mert gátolja az alaposabb ismeretek megszerzését és az emberek segítésének komoly szándékát. Végül pedig meg kell mondanunk, hogy ez az a balta, amellyel elvágják a finomabb anyanyelvi érzék gyökereit; ez az érzék gyógyíthatatlanul megsérül és tönkremegy. Az emberiségnek a legnagyobb stilisztákat adó két nép, a görög és a francia, nem tanult idegen nyelveket. – De mivel az emberi kapcsolatoknak egyre inkább kozmopolitáknak kell lenniük, és egy igazi kereskedõnek Londonban most már nyolc nyelven kell értenie írásban és szóban, a sok nyelv tanulása eszerint szükséges rossz; ami azonban, elérve a végletes túlzás határait, arra kényszeríti az emberiséget, hogy ellenszert találjon. És valamely távoli jövõben születik is egy új nyelv mindenki számára, amely elõször kereskedelmi nyelv lesz, majd utóbb általában a szellemi érintkezés nyelve, ahogy egyszer majd légiközlekedés is létezni fog. Miért tanulmányozta volna a nyelvtudomány egy évszázadon keresztül a nyelv törvényeit, alábecsülve az egyes nyelvek szükségszerû, értékes, sikerült elemeit?!

268.

Az individuum háborújának történetéhez. – A több kultúrát átélõ egyetlen emberéletben is megtaláljuk azt a harcot, amely két nemzedék, apa és fia között játszódik le: a közeli rokonság kiélezi ezt a küzdelmet, mert mindkét párt kíméletlenül támadja a másik jól ismert belsõ világát; ennek megfelelõen az egyes individuumon belül ez a harc a lehetõ legelkeseredettebb; itt minden új fázis kíméletlenül átlépi a korábbiakat, szándékosan meghamisítva annak céljait és eszközeit.

270.

Az olvasás mûvészete. – Minden erõs irányzat egyoldalú; közelít az egyenes vonal irányához és mint ilyen, kizárólagos; vagyis nemigen érint más irányt, nem érintkezik más irányzattal, amint ezt gyönge pártok és jellemek teszik hullámzásszerûen ide-oda ingadozva: a filológusoknak is utána kell néznünk, egyoldalúságuk miatt. Az évszázadokon át céhben ûzött szövegalkotás, szöveggondozás és magyarázat most végre megtalálta a helyes módszereket; az egész középkor messzemenõen képtelen volt a szigorú filológiai magyarázatra, vagyis nem akarta megérteni, mit mond a szerzõ. Tehát ne becsüljük alá ezt az eredményt, nagy dolog, hogy megtalálták e módszereket! Minden tudomány azáltal jutott folytonossághoz és tartóssághoz, hogy a helyes olvasás mûvészete, azaz a filológia elért a saját magaslatára.

271.

A következtetés mûvészete. – Az emberi haladás legnagyobb eredménye, hogy az emberek megtanulnak helyesen következtetni. Ez egyáltalán nem olyan természetes, ahogy Schopenhauer gondolja, mondván: „következtetni mindenki tud, ítélni csak kevesen”, mivel a következtetést csak késõn tanulták meg és távolról sem tökéletesen. Régen a hamis következtetés volt a szabály: a népek mitológiái, mágiájuk és babonájuk, vallási kultuszuk, jogrendszerük mind e tételt bizonyítják.

273.

Visszatérni, nem pedig visszamaradni. – Aki ma a vallásos érzésekbõl kiemeli a maga fejlõdését, majd utána hosszabb ideig tovább él metafizikában és mûvészetben, az jó messzire visszament az úton, és tekintélyes hátránnyal versenyez a többi modern emberrel: látszólag teret és idõt veszít. De éppen azért, mert e területeken élt – ahol energia szabadul fel, és az életerõ állandóan úgy tör felszínre, mint tûzhányóból az izzó láva – és ezt megfelelõ idõben hagyja maga mögött, sokkal gyorsabban jut elõre, szinte szárnyakat kap, kitartóbb lett, megtanult nyugodtabban, mélyebben lélegezni. Csak elhátrált, hogy nekifutásból nagyobbat ugorhasson. Van valami félelmetes, fenyegetõ az efféle hátrálásban.

274.

Önmagunk része mint mûvészi tárgy. – Az emelkedettebb mûveltség jele, ha valaki fejlõdésének bizonyos szakaszait, amelyeket a hitványabb ember szinte egyetlen gondolat nélkül él át, és letörli õket lelke táblájáról – tudatosan körülhatárolja és hû képet fest róluk: ez az igazi magasrendû festészet, amelyhez kevesen értenek. Ezeket a szakaszokat mûvészetileg elõbb el kell szigetelni. Az efféle festészetre a történelmi tanulmányok képesítenek minket, mert egy nép vagy egy ember történetének tanulmányozása állandóan bizonyos gondolati távlatot, érzelmi intenzitást követel tõlünk, egyes tényezõket kiemel, másokat háttérbe szorít. A történelmi érzék nem egyéb, mint az ilyen gondolatrendszerek és érzésrendszerek gyors rekonstruálása bizonyos adatokból, ahogy a templomot rekonstruálják néhány véletlenül fennmaradt oszlop és falmaradvány alapján. Ugyancsak ennek eredményeként, embertársainkat különféle kultúrák meghatározott rendszereként és képviselõiként értjük, azaz szükségszerû, ám változékony kultúrák képviselõinek tekintjük õket. Ugyanakkor saját fejlõdésünkben szakaszokat tudunk elszigetelni egymástól – mégpedig önállóan.

275.

Cinikusok és epikureisták. – A cinikus elismeri az összefüggést a magasabb szinten mûvelt ember megsokasodott, erõsebb fájdalmai és a tengernyi szükséglet között; megérti azt is, hogy a szép, finom, vonzó és örömteli dologról alkotott sok nézetnek nem csupán tetszésbõl, hanem ellenséges érzületbõl is kellett keletkeznie. E belátás alapján nézeteit fölülvizsgálva sokat felad, és önmagára nem tartja kötelezõ érvényûnek a kultúra bizonyos követelményeit; így jut a szabadság és erõ érzésének birtokába és lassanként – ha el tudja viselni életében a megszokást – valóban gyengébb és ritkább fájdalmat él meg, mint a mûvelt ember, és inkább a háziállathoz kezd hasonlítani; ezenkívül mindent a kontraszt csábításában él át, és szíve mélyébõl is képes gyalázkodni, ami megint csak az állat érzelemvilága fölé emeli. Az epikureistának ugyanolyan szempontjai vannak, mint a cinikusnak; kettejük között rendszerint csupán a vérmérsékletben van különbség. Az epikureista magasabb mûveltségét arra használja, hogy az uralkodó nézetektõl függetlenítse önmagát; õ föléjük emelkedik, míg a cinikus megmarad tagadásuknál. Az epikureista szélvédett, csöndes utakon vándorol, ahol homály honol, míg feje fölött szelek tépázzák a fák csúcsát, és csupán ez árulja el neki, milyen szörnyû vihar tombol a világban. A cinikus viszont meztelenül járkál odakint a szélviharban és az érzéketlenségig megedzõdik.

276.

A kultúra mikrokozmosza és makrokozmosza. – Az ember önmagában teszi a kultúra legjobb felfedezéseit, amikor két heterogén hatalom küzd egymással bensõjében. Tételezzük fel, hogy valakiben a képzõmûvészet vagy a zene szerelme éppen olyan erõs, mint a tudományért érzett lelkesedés, és egyikrõl sem tud lemondani, mert úgy érzi, hogy akkor a másik is károsodást szenvedne. Nem marad más hátra, mint hogy önmagából hozza létre a kultúra olyan óriási épületét, amelyben mindkét hatalom – mûvészet és tudomány – jóllehet távol egymástól, összefér, közöttük a közbeesõ békülékeny közvetítõ hatalmakkal, amelyek készen állnak szükség esetén a két szélsõség közötti nézeteltérés azonnali elsimítására. A kultúra épülete az individuumban rendkívüli mértékben fog hasonlítani egész korszakok kultúrépítményére, és állandó analóg tanulsággal szolgál ezen utóbbi szempontjából. Ahol a kultúra nagy architektúrája csak kibontakozott, az volt a feladata, hogy az egymás ellen engesztelhetetlenül küzdõ hatalmak között egyetértést hozzon létre, az egymást kevésbé elviselõ egyéb hatalmakat pedig kényszerítse, anélkül, hogy elnyomná vagy bilincsbe verné õket.

277.

Boldogság és kultúra. – Gyermekkori környezetünk látványa megrendít minket: a kerti házat, a templomot a sírokkal, a kis tavat, az erdõt mindig szenvedõ emberekként látjuk viszont. Megragad minket az önmagunk iránti részvét, mert mennyit szenvedtünk, mióta utoljára láttuk gyermekkorunk színhelyét! És itt minden változatlan, szinte örökkévaló: csak mi magunk változtunk meg, fölöttünk múlott el az idõ; találkozunk néhány emberrel, akikben az idõ rontó hatása már nem érzõdik erõsebben, mint a tölgyfán: parasztokkal, halászokkal, erdõlakókkal... õk nem változtak. Megrendülés, önsajnálat az alacsonyabb kultúra láttán, a magasabb kultúra jele; ám ezek az érzések nem nagyon táplálják a boldogságot. Aki boldogságot és jó közérzetet vár az élettõl, az jól teszi, ha a magasabb kultúrát egyszer s mindenkorra elkerüli.

283.

A tevékeny ember legnagyobb hibája. – A tevékeny embereknek az igazán fontos tevékenység hiányzik, mármint az individuális, a személyes tevékenység. Õk tisztviselõként, kereskedõként és tudósként, vagyis típusokként tevékenyek, nem pedig bizonyos egyes és egyedi emberekként; e tekintetben lusták. A tevékeny embernek az a hibája, hogy tevékenysége majdnem mindig kissé oktalan. Ne kérdezzük a pénzgyûjtõ bankárt, mi a célja szorgos tevékenységének, mivel e tevékenység oktalan. A tevékeny ember csak sodródik, ahogy a patakban a kövek sodródnak, a mechanika ostobaságának engedelmeskedve. – Az emberek most is; mint mindenkor, rabszolgákra és szabad emberekre oszlanak; aki a nap kétharmad részében nem a maga ura, az rabszolga, bármi legyen is egyébként: államférfi, kereskedõ, tisztviselõ vagy tudós.

285.

A modern nyugtalanság. – Ahogy Nyugat felé tartunk, egyre inkább növekszik a modern mozgalmasság; az amerikaiaknak Európa lakóit nyugodt, kiegyensúlyozott embereknek írják le, míg õk, maguk állandóan sürgölõdnek, mint a darazsak s a méhek. E mozgalmasság olyan magas fokú lesz, hogy a magasabb kultúra nem tudja már megérlelni gyümölcseit, mintha az évszakok túl gyorsan követnék egymást. A nyugalom hiánya miatt rohan civilizációnk egy új barbárság fele. Soha még ilyen sokra nem becsülték a tevékeny, azaz nyugtalan embereket. Szükség van tehát arra, hogy a szemlélõdõ hajlamot nagymértékben fokozzuk az emberekben, mert ez is nemesíti az emberiség jellemét. De már minden egyes nyugodt és állhatatos embernek joga van a hithez, hogy nemcsak jó vérmérséklettel, hanem általánosan hasznos erénnyel is rendelkezik, sõt ha megõrzi ezt az erényt, akkor magasabb feladatot teljesít.

286.

Mennyiben lusta a tevékeny ember. – Úgy vélem, hogy minden embernek saját véleménnyel kell rendelkeznie mindenrõl, amirõl egyáltalán csak vélemény alkotható, mert õ maga egyszeri és megismételhetetlen lény, akinek egyszeri és megismételhetetlen álláspontot kell elfoglalnia mindenrõl. De a tevékeny embert a lelke mélyén élõ lustaság megakadályozza abban, hogy a vizet saját kútjából merítse: – A gondolatok szabadságával úgy áll a helyzet, mint az egészséggel: mindkettõ egyéni, egyikrõl sem alkothatunk általánosan érvényes fogalmat. Ami az egyik embert egészségessé, az a másikat beteggé teszi, és a szellem szabadságához vezetõ eszközök és utak fejlettebb természetek számára eszközök és utak a szabadságtól való megfosztásra.

287.

Censor vitae. (Az élet cenzora.) – Hosszú ideig a szeretet és a gyûlölet váltakozása jellemzi egy ember belsõ életét, aki szabadon akar ítéletet alkotni az életrõl; nem felejti el a jó és rossz dolgokat, hordozza õket magában. Végül, ha lelkének egész táblája teleíródik tapasztalatokkal, már nem veti meg, nem gyûlöli a létet, nem is szereti, hanem néha örömmel, néha szomorúan szemléli, ahogy a természet is hol nyári, hol õszi arcát mutatja nekünk.

289.

A betegség értéke. – Az otthon betegen fekvõ ember néha rájön, hogy a saját hivatalától, ügyeitõl, vagyis tulajdon társadalmától betegedett meg, nekik köszönheti, hogy egyáltalán nem elmélkedik önmaga felõl: e bölcsessége a tétlenségbõl táplálkozik, amelyre betegsége kényszeríti.

290.

Vidéki élmény. – Ha valaki az élete láthatárán nem lát olyan határozott, nyugodt körvonalakat, mint a hegyvonulatok és az erdõk körvonalai, akkor kedélye nyugtalan, zilált és szétszórt lesz, mint a városlakóé, akinek semmi öröme és másoknak is képtelen örömet okozni.

291.

A szabad szellemek óvatossága. – Szabad szellemû, csak a megismerésnek élõ emberek hamar megtalálják az államban és a társadalomban külsõleges céljukat, végleges állásukat, és beérik például egy kisebb hivatallal vagy csekély vagyonnal; amely megélhetésüket biztosítja, mivel szeretnének úgy berendezkedni, hogy a külsõ javak valamely nagyobb változása, gyökeres politikai fordulat ne borítsa föl életüket. Mindezen dolgokra a lehetõ legkevesebb energiát használják fel, hogy aztán teljes erejükkel, mintegy hatalmas lélegzetvétellel alámerüljenek a megismerés elemébe. Így remélhetik, hogy mélyre merülnek és mindent látni fognak. – Az ilyen szellemiségû ember valamely eseménybõl egy csipetnyit fog fel csupán, nincs kedvére, ha a dolgok teljes szélességükben és mélységükben kibontakoznak elõtte, mert nem akar beléjük bonyolódni. Õ szintén ismeri a rabság, a függõség, a szolgaság hétköznapjait. Ám idõrõl idõre hozzá is elérkezik a szabadság vasárnapja, különben nem tudná elviselni az életet. Valószínû, hogy az emberekhez fûzõdõ viszonya, emberszeretete óvatos, mivel a vágyak és a vakság világával csupán olyan mértékben igyekszik kapcsolatot fenntartani, amilyen mértékben erre szükség van a megismerés céljaihoz. Bíznia kell abban, hogy az igazság istene majd mond valamit gyermekeinek és védenceinek, ha õt esetleg bizonyos vádló hangok szeretetlenséggel vádolnák. Élet- és gondolkodásmódjában van egyfajta kifinomult heroizmus, amely – ellentétben durvább testvérével – szégyell felkínálkozni a szélesebb tömegek tiszteletének; inkább csendben kitér a világ útjából. De ez a fajta heroizmus bármilyen labirintusokon vándorol is keresztül, akármilyen sziklákon hömpölyög is át, végül napvilágra bukkan, tisztán és zajtalanul folytatva útját, hogy a napsugár átvilágíthassa a meder legmélyéig.

292.

Elõre! – És most már határozott léptekkel, bizakodva elõre a bölcsesség útján! Bárki legyél is, önmagadat használd a tapasztalás forrásául! Feledkezz meg róla, hogy elégedetlen vagy önmagaddal, bocsáss meg saját énednek, mert mindenkor a birtokodban van a százfokú létra, amelyen fölemelkedhetsz a megismerésig. A korszak, amelyben úgy érzed; sokat szenvedsz, megjutalmaz elveszített boldogságodért; odakiáltja neked, hogy most olyan tapasztalatokban van részed, amelyeket a késõbbi korszak embereinek valószínûleg nélkülözni kell. Ne becsüld alá, hogy vallásos voltál! Gondold végig alaposan, milyen úton-módon jutottál el a mûvészethez! Mindezen tapasztalatok birtokában vajon nem látod-e világosabban a korábbi emberiség iszonyatosan hosszú útját? Vajon a régi kultúra sok nemes gyümölcse nem éppen azon a talajon érlelõdött-e, amelyen néha annyira nem tetszik, vagyis a zavaros gondolkodás talaján? Nem lehet bölcs az az ember, aki a vallást és a mûvészetet nem anyjaként, dajkájaként szerette. De föléjük kell emelkedni, el kell szakadni tõlük, mert nem értjük meg õket, ha a bûvkörükben maradunk.
A történelmet ugyancsak ismerned kell, valamint az „egyrészt-másrészt”-szerû óvatos játékot szintén, a mérleg serpenyõivel. Térj vissza a nyomok mentén az emberiség múltjának sivatagán keresztül a kezdetekig, járd végig újra e gyötrelmes utat, így tudod majd meg teljes bizonyossággal, hová nem mehet többé a késõbbi emberiség, vagy merre nem szabad mennie. És mivel minden erõddel igyekszel kifürkészni, hogyan alakulnak a jövõ rejtelmei, tulajdon életed a megismerés eszközének értékét nyeri el. Minden élményednek – kísérleteidnek, tévútjaidnak, hibáidnak, csalódásaidnak, szenvedélyeidnek, szerelmednek és reményednek – maradéktalanul fel kell oldódni célodban. A cél pedig az, hogy te magad is a kultúrküzdelmek szükségszerû láncszeme legyél; és e szükségszerûségbõl az általános kultúra haladási irányának szükségszerûségére következtess. Ha tekinteted már elég acélos ahhoz, hogy lényed és ismereteid sötét kútjának mélyére láss, akkor e tükörben talán felsejlik eljövendõ kultúrák távoli csillagképe is. Azt hiszed, hogy ez az élet, ilyen céllal túlságosan fáradságos lesz és mindennemû kényelmet nélkülözõ? Mert ha igen, akkor még nem tanultad meg, hogy a megismerés mézénél édesebb méz nem létezik, és a szomorúság alacsonyan járó felhõi tõgy gyanánt szolgálnak neked, amelybõl szomjadat csillapítandó fejed a tejet. Csak az öregkor közeledtével tudod meg, hogy figyelmesen hallgattad-e a természet szavát, a természetét, amely az öröm révén uralkodik az egész világon: az élet csúcspontja az öregkor, de a bölcsesség is, az állandó szellemi öröm napragyogásában; mind az öregséggel, mind pedig a bölcsességgel az élet egyazon hegygerincén találkozol, mert a természet így akarta. Aztán üt az óra, és nem kell majd haragudnod a halál közelgõ ködére. Utolsó erõddel a fény félé fordulsz, utolsó szavad a megismerés örömének diadala lesz.
Hatodik fõrész

Emberi kapcsolatok

293.

Jóakaratú színlelés. – Bizonyos emberekkel szemben gyakorta szükség van jóakaratú színlelésre, mintha nem látnánk nagyon is jól tetteik indítékait.

294.

Utánzatok. – Nemritkán találkozunk nevezetes emberek utánzataival; és ilyenkor is az történik, mint a festmények esetében: az utánzat jobban tetszik az eredetinél.

295.

A szónok. – Lehet akár a legmegfelelõbb módon beszélni, s mégis ellenérzést váltunk ki az egész világból: elsõsorban, akkor ha nem az egész világnak beszélünk.

296.

A bizalom hiánya. – Barátok között a bizalom hiánya olyan hiba, amely jóvátehetetlen lesz, ha szóvá teszik.

298.

A legveszélyesebb párttag. – Minden pártban van valaki, aki a párt alaptételeinek nagyon is hívõ megfogalmazásával a többieket lázadásra izgatja.

299.

A beteg tanácsadója. – Aki egy betegnek tanácsokat ad, az a fölény érzésére tesz szert vele szemben, akár elfogadják a tanácsait, akár nem. Ezért gyûlölik érzékeny és büszke betegek a tanácsadókat ádázabban még betegségüknél is.

300.

Kétfajta egyenlõség. – Az egyenlõség kórsága megmutatkozhat oly módon, hogy mindenkit le akarunk húzni önmagunkhoz (becsmérléssel, agyonhallgatással, gáncsoskodással), vagy mindenkivel együtt akarunk fölemelkedni (az elismerés, támogatás, a más sikerein érzett öröm útján).

302.

Egyes erények megbecsülése. – Bizonyos erény birtoklásának mindaddig nem tulajdonítunk különösebb értéket, amíg ellenfelünkön nem figyeljük meg ezen erény tökéletes hiányát.

304.

Bizalom és bizalmaskodás. – Aki mindenáron bizalmaskodni akar valakivel, az általában nincs meggyõzõdve arról, hogy az illetõ bizalmát élvezi. Nem próbál bizalmaskodni az az ember, aki élvezi más bizalmát.

306.

A legveszedelmesebb orvosok. – Azok a legveszedelmesebb orvosok, akik a született orvost született színészként, tökéletes élethûséggel utánozzák.


308.

Hogyan állíthatunk magunk mellé bátor embereket? – Bátor embereket oly módon beszélünk rá egy tett végrehajtására, hogy azt veszélyesebbnek állítjuk be, mint amilyen.

310.

A várakoztatás. – A hosszas várakoztatás a legbiztosabb módja annak, hogy az embereket fölingereljük és gonosz gondolatok magvait vessük el elméjükben. A várakoztatás demoralizál.

311.

A bizalmaskodók ellen. – Azok az emberek, akik teljes bizalmukkal ajándékoznak meg minket, úgy gondolják, hogy ekképp megnyerték a mi bizalmunkat. Ez azonban téves következtetés; ajándékozással semmiféle jogot nem szerzünk.

313.

A száj hiúsága. – Az ember akár eltitkolja rossz tulajdonságait és bûneit, akár nyíltan beismeri õket, mindkét esetben hiúsága akar elõnyhöz jutni; figyeljük csak meg, mennyire megválogatja, hogy ki elõl titkolja el az említett tulajdonságokat és ki elõtt viselkedik nyíltan becsületesen.

314.

Tapintatosan. – Aki senkinek sem akar ártani, senkit sem akar megsérteni, az nem biztos, hogy igazságos, lehet hogy csak félénk.


317.

A támadás motívuma. – Nem csak azért támadunk meg valakit, hogy fájdalmat okozzunk neki, legyõzzük, hanem talán azért is, hogy tudatában legyünk erõnknek.

318.

Hízelgés. – Veszélyes eszközhöz folyamodnak azok a személyek, akik hízelgéssel akarják elkábítani óvatosságunkat a velük való érintkezésben, mintegy altató gyanánt, amely azonban ha nem altat el, még éberebbé tesz minket.

320.

Mi a legcsúnyább? – Nem valószínû, hogy egy világutazó bárhol a világon csúnyább vidékeket látott volna az emberi arcnál.

321.

Részvétteli emberek. – A részvétteli emberek a szerencsétlenségben mindig segítenek, de csak ritkán örülnek velünk: mások boldogságával nem tudnak mit kezdeni, fölöslegesnek érzik magukat, nem élik már át fölényüket, így még kissé rosszul is érzik magukat.

323.

Elõre látható hálátlanság. – Aki valami nagy dolgot ajándékoz, nem kap hálát érte; mivel a megajándékozott személy túl súlyos terhet vállalt magára az ajándék elfogadásával.

325.

Tanúk jelenlétében. – Csak akkor ugrunk szívesen a vízbeesett ember után, ha a jelenlévõ többi ember nem mer utána ugrani.

326.

Hallgatás. – Valamely vitában mindkét fél számára a legkellemetlenebb, ha az egyik fél dühöng és hallgat; mert a támadó a hallgatást általában a megvetés jeleként magyarázza.

328.

Humanitás. – Szellemileg híres emberek humanitása abban nyilvánul meg, hogy a nem híres emberekkel való viszonyukban lekötelezõ módon érvényesítik a jogtalanságot.

330.

Hála. – A finom léleknek nincs ínyére senkit hálára kötelezni; a durva lélek akar valakinek lekötelezettje lenni.

331.

Az elidegenedés jele. – Két ember nézetei közötti elidegenedés legbiztosabb jele, hogy mindketten ironikus dolgokat mondanak egymásnak, de egyik sem érzi e dolgokban az iróniát.

333.

Veszélyérzet a hangban. – Valakivel beszélgetve néha a saját hangunk csengése hoz minket zavarba, és ezért mondunk olyan dolgokat, amelyeknek semmi közük nézeteinkhez.


336.

Kitüntetés megrovással. – Nagyon tekintélyes személyek megrovásukat kitüntetésnek szánják. E megrovás volna hivatva felhívni a figyelmünket, hogy alkalomadtán foglalkoznak velünk. Teljesen félreértjük õket, ha megrovásukat szó szerint vesszük és védekezünk ellene; így csak felbosszantjuk és magunkra haragítjuk õket.

337.

Az ember megcsömörlik mások jóindulatától. – Rosszul ítéljük meg, milyen mértékben gyûlölnek minket, félnek tõlünk: mert mi ugyan nagyon jól ismerjük egy személytõl, irányzattól, párttól való különbözõségünk mértékét, ezek azonban minket roppant felületesen ismernek és ezért felületesen is gyûlölnek. Gyakorta találkozunk számunkra érthetetlen jóindulattal is; ha viszont megértjük e jóindulatot, akkor sért minket, mert az derül ki belõle, hogy nem vesznek komolyan, nem tartanak fontosnak minket.

341.

Nem becsülik õket eléggé. – Nagyon beképzelt emberek, akik kevesebb megbecsülést kaptak, mint amennyit vártak, megpróbálják önmagukat és másokat félrevezetni, szõrszálhasogató pszichológusokként mutatva ki az eredményt, hogy a másik igenis megbecsülte õket: ha nem érik el céljukat, akkor a megtévesztés fátyla szétszakad, s õk még jobban búnak eresztik a fejüket.

343.

Az elbeszélõ. – Ha valaki elbeszél valamit, nagyon könnyû észrevenni, hogy azért beszéli el, mert az elbeszélt tény érdekli õt, vagy az elbeszélés útján akarja felhívni magára a figyelmet. Az utóbbi esetben túlzásokba bocsátkozik és szuperlatívuszokat használ. Így általában rosszabbul mesél, mert nem anynyira a témára összpontosít, mint inkább magára gondol.

347.

Az árulás mestermûve. – A gonoszság hamisítatlan mestermûve, ha valaki mélységes gyanakvásának ad hangot szövetségesével szemben, elárulásával gyanúsítva õt, éspedig abban a pillanatban, amikor õ maga követi el az árulást, mert ekképp a másik kezét megkötve arra kényszeríti, hogy egy ideig gyanútlanul és nyíltan viselkedjék, amíg az igazi áruló szabad kezet kap.

349.

Vitában. – Ha más véleményének ellentmondunk, és ezzel egyidejûleg fejtjük ki a magunkét, akkor általában a tény, hogy állandóan figyelembe vesszük a másik nézetét, némiképp megváltoztatja a mi nézetünk természetes formáját: határozottabbnak, élesebbnek látszik, kissé talán túlzónak is.

350.

Mûfogás. – Aki valami nehéz dolgot kíván mástól, annak e dolgot nem problémaként kell felfogni, hanem tervét egyszerûen el kell mondania, mintha ez lenne az egyetlen lehetõség. Meg kell tanulnia, hogy ne adjon idõt ellenfelének, gyorsan félbe kell szakítani, mihelyt szemében felcsillan az ellenvetés, az ellenállás lángja.

352.

Hamisan ítélik meg az embert. – Aki mindig azt figyeli, hogyan ítélik õt meg, az bosszankodhat napestig. Mert még a hozzánk legközelebb állók is („akik a legjobban ismernek”) hamisan ítélnek meg minket. Néha még a jó barátok is egy-egy irigy szóval árulják el neheztelésüket. És vajon barátaink lennének-e, ha alaposan ismernének minket? – A közönyösek ítélete nagyon fájó, mert elfogulatlanul, majdnem tárgyilagosan cseng. De csak akkor háborodunk fel amúgy istenigazából, ha rájövünk, hogy valamelyik ellenségünk egy titkolt hibánkat olyan jól ismeri, mint mi magunk!

353.

Az arckép zsarnoksága. – Mûvészek és államférfiak, akik gyorsan, néhány vonásból kombinálják emberek vagy események összképét, többnyire azért igazságtalanok, mert önkéntelenül elvárják, hogy az esemény vagy az ember valóban olyan legyen, amilyennek festették. Pontosan azt várják el, hogy az illetõ olyan tehetséges, olyan vérmérsékletû, olyan igazságtalan legyen, ahogy képzeletünkben él.

354.

A rokon mint legjobb barát. – Valamennyi nép közül csak a görögök – akik nagyon jól tudták, mi a barát – taglalták igazán filozofikus magasságban a barátság fogalmát; elõször – és mindeddig utoljára – a barát nekik jelentett megoldandó problémát. Ugyanezek a görögök a rokon fogalmát azzal a kifejezéssel jelölték, amely a „barát” szó felsõfoka. Mindez érthetetlen számomra.

359.

Csalétek. – „Minden embernek megvan a maga ára.” Ez így nem igaz. De mindegyik számára van csalétek, amelyre okvetlenül ráharap. Ezért ha bizonyos személyeket egy ügynek meg akarunk nyerni, akkor ezt az ügyet csupán az emberség, nemesség, szelídség, önfeláldozás mázával kell bevonnunk. És ugyan milyen ügyet nem lehetne mázzal bevonni? Ez az illetõ lelkének csemegéje; mások mást kedvelnek.

361.

Szókratész tapasztalata. – Ha valaki valamiben mesterré 1ett, szokás szerint éppen ezért minden egyébben kontár maradt; de ezt éppen fordítva ítélik meg, amint ezt már Szókratész is tapasztalta. Ez teszi a mesterekkel való érintkezést kellemetlenné.

362.

Az elállatiasodás útján. – Az ostobasággal vívott harcban végül a legegyszerûbb és legjámborabb emberek is brutálissá lesznek. Így talán jó úton vannak a védekezés felé; mert az ostoba arcot jog szerint megilletõ argumentum az ökölbe szorított kéz. De mivel – amint mondottuk – jámbor és egyszerû jellemûek, az efféle önvédelemtõl még erõsebben szenvednek, mint attól, hogy szenvedést okoznak.

363.

Kíváncsiság. – Ha kíváncsiság nem létezne, bizony nem sok mindent tennénk felebarátunk javára. Ám a kíváncsiság részvétnek vagy kötelességnek álcázva belopakodik a szerencsétlen vagy ínséges emberek házába. – Talán a híres-nevezetes anyai szeretetben is van jó adag kíváncsiság.

367.

Az ékesszólás órái. – Az egyik embernek, hogy jól beszéljen, szüksége van valakire, aki határozott fölényben van vele szemben, a másiknak meg olyasvalakire van szüksége, akivel szemben õ van fölényben, ha igazán fölszabadultan akar beszélni, megtalálva az ékesszólás szerencsés fordulatait. Az alap mindkét esetben azonos mindketten csak akkor beszélnek jól, ha sans gêne (fesztelenül) beszélnek; az egyik azért, mert a magasabb rangú ember elõtt nem érzi a verseny nyomasztó erejét, a másik meg éppen az alacsonyabb rangú jelenlétében. – Pedig van egy egészen másfajta ember is:
õ csak akkor beszél jól, ha versenyben van a gyõzelemért. Kettejük közül melyik a becsvágyóbb? Aki mohón törekedve az elismerésre beszél jól, vagy aki ugyanezen okból roszszul, esetleg sehogy sem beszél?

372.

Irónia. – Az irónia csak pedagógiai eszközként helyénvaló, mégpedig a tanár részérõl a diákokhoz fûzõdõ kapcsolatban: célja a megalázás, a megszégyenítés, de csak jó szándékú módon, jó elhatározásokat ébresztve és tiszteletre, hálára kötelezve minket tanárunk iránt, ahogy tiszteletet; hálát érzünk az orvos iránt is. Az ironikus tanár tudatlannak tetteti magát, éspedig olyan jól, hogy a vele beszélõ diákokat megtéveszti; a diákok elbizakodottak, elõvigyázatlanok lesznek, elárulják sebezhetõ pontjukat és olyanoknak mutatkoznak, mint amilyenek – mígnem egy óvatlan pillanatban a tanár arca elé tartott tükörbõl a diákokra roppant megalázó módon kezdenek visszaverõdni a fénysugarak. – Az efféle tanárdiák viszonyon kívül létezõ irónia alantas és közönséges. Minden ironikus író ugyanarra a bárgyú emberre számít, aki a szerzõvel együtt szívesen fölényeskedik mindenkivel, akit elbizakodottsága bírájának tekint. Egyébként a szokássá csontosodott irónia, csakúgy mint a szarkazmus, megrontja a jellemet, és lassanként a kárörvendõ fölényeskedés tulajdonságává fajul: az ilyen ember végül már harapós kutyára hasonlít, amely a harapáson kívül csak a nevetést tanulta meg.

374.

Párbeszéd. – A párbeszéd a tökéletes beszélgetés, mert minden, amit az egyik fél mond, hangszín, hangerõ, a beszédet kísérõ taglejtések, a másik félhez való viszony szerint alakul, tehát a levelezéshez hasonlít a helyzet: ugyanazon személy lelkülete vagy tíz különféle módon nyilvánul meg; aszerint, hogy éppen kinek ír levelet. A párbeszédnél a gondolkodásnak csupán egyetlen fénytörése van: ezt pedig a beszédpartner idézi elõ, mint a tükör, amelyben gondolatainkat a lehetõ legszebb formában szeretnénk viszontlátni. Hogyan alakul azonban a helyzet két, három vagy több beszédpartnerrel? Itt a beszélgetés már szükségképpen veszít egyénítõ finomságából, a különbözõ álláspontok keresztezik, semlegesítik egymást az egyiknek tetszõ fordulat nem felel meg a másik ízlésének. A többekkel való érintkezésben ezért kényszerül az ember a tények egyszerû közlésére, ám ugyanakkor kénytelen elvenni az emberiességnek azt a játékos légkörét, amely a világon a legkellemesebb dologgá tesz egy beszélgetést. Figyeljük csak meg, hogy a férfiak csoportja férfiak csoportjával milyen hangnemben beszél; mintha általában a beszéd alapbasszusát hallgatnánk: „ilyen vagyok én, ezt mondom én, ti meg gondoljatok róla, amit akartok!” Ez az oka annak, hogy szellemes asszonyok többnyire elidegenítõ, kellemetlen, visszataszító benyomást tesznek arra a férfira, aki társaságban ismerte meg õket: a sokak elõtt sokakhoz szóló beszéd rabolja el tõlük szellemi szeretetreméltóságukat, és csak erõltetett önbizalmukat, taktikájukat, valamint nyilvános gyõzelmük föltétlen szándékát mutatja. Ugyanezek az asszonyok párbeszéd alkalmával ismét nõiesek lesznek és visszanyerik szellemi vonzóerejüket.

375.

Hírnév. – Csak akkor van értelme, hogy a távoli jövõtõl elismerést remélünk, ha elfogadjuk a föltevést, hogy az emberiség lényegileg változatlan marad, és minden nagyságot nem csak egy bizonyos korszakban, hanem, minden korszakban nagyságnak tartanak. Ez azonban tévedés: az emberiség nagyon gyorsan változtatja a szépre és a jóra vonatkozó ítéleteit; botorság volna azt hinnünk magunkról, hogy éppen velünk másként áll a helyzet, és az egész emberiség pont nekünk tör utat. Hát akkor a félreismert tudós vajon számíthat-e rá, hogy mások majd szintén rájönnek arra, amit õ fedezett föl, és mondjuk egy történész valamikor elismeri, hogy õ, mármint az elõbbi, meg nem értett tudós, ezt meg ezt már egyszer végiggondolta, csak akkor nem tudott érvényt szerezni tanainak. Az utókor mindig az erõ hiányának fogja értékelni, ha valakit nem ismertek el. Röviden szólva: gõgös elmagányosodásunk nem egykönnyen jut szóhoz; vannak egyébként kivételes esetek is. De többnyire saját hibáink, gyöngeségeink és ostobaságunk akadályozzák értékes tulajdonságaink elismerését.


Hetedik fõrész

Nõ és gyermek

378.

Barátság és házasság. – Valószínûleg az igazi jó barát kapja a legjobb feleséget, mert a jó házasságot a barátság képessége alapozza meg.

380.

Amit anyjától kap az ember. – Mindenki anyjától kapja a nõrõl alkotott képét: e képtõl függ, hogy a nõket tisztelni fogja, lebecsüli vagy közömbös lesz irántuk.

384.

Férfibetegség. – Az önmegvetés férfibetegségére legbiztosabb gyógymód egy okos nõ szerelme.

385.

Egyfajta féltékenység. – Az anyák enyhén féltékenyek fiaik barátaira, ha ezek kifejezetten sikeresek. Az anya általában jobban szereti a fiában önmagát, mint magát a fiát.

386.

Ésszerû esztelenség. – Az élet és az értelem érett korában az emberen úrrá lesz az érzés, hogy apjának nem volt joga az õ nemzéséhez.

390.

Asszonyi barátság. – Az asszonyok nagyon is köthetnek barátságot férfival; ám nem árt egy kis fizikai ellenszenv, ha õszintén ki akarnak tartani a barátság mellett.

391.

Unalom. – Sokan, különösen az asszonyok, nem ismerik az unalmat, mert soha nem tanultak meg rendesen dolgozni.

393.

A helyszín és a dráma. – Ha a házasfelek nem élnének együtt, a jó házasságok gyakoribbak lennének.

394.

A házasság szokásos következményei. – Minden kapcsolat, amely nem emel fel, lehúz – és megfordítva. Így a házasság következtében a férfiak valamivel alacsonyabbra, a nõk valamivel magasabbra kerülnek általában. Túlságosan szellemi férfiaknak pontosan olyan mértékben van szükségük a házasságra, amilyen mértékben idegenkednek tõle, mint valami kellemetlen orvosságtól.

397.

A szerelemben nincs megállás. – A zenész, aki szereti a lassú tempót, ugyanazokat a zenemûveket egyre lassabban játssza. Ahogy egyetlen szerelemben sincs megállás.

400.

Próteusz jellem. – A szerelem pontosan olyanná teszi a nõket, mint amilyeneknek azok a férfiak képzelik, akik szeretik õket.

402.

A jó házasság próbája. – A házasság akkor igazán jó, ha egyszer elvisel egy „kivételes esetet”.

403.

Mindentudó eszköz. – A diplomaták és a nõk tudják, hogy nyugtalanítással, megfélemlítéssel, fizikai és szellemi túlterheléssel mindenki úgy kifárasztható és legyengíthetõ, hogy egy bonyolultnak látszó, de talán nem is igazán bonyolult ügyben sem tud már ellenállni, hanem inkább megadja magát.

405.

Álarcok. – Egyes nõknek egyszerûen nincs belsõ világuk, bárhol keresi is az ember, hanem tiszta maszkok csupán. Elég baj ez a férfinak, akit ilyen, szinte kísérteties és szükségképpen nyugtalanító lénnyel hoz össze a sors, jóllehet éppen õk tudják legjobban felcsigázni a férfi vágyát: a lelküket keresi – és keresheti akár ítéletnapig.

406.

A házasság mint hosszú beszélgetés. – A házasságkötés elõtt a következõ kérdést kell feltennünk önmagunknak: gondolod, hogy ezzel az asszonnyal egészen öregkorodig jól el tudsz beszélgetni? A házasságban minden egyéb átmeneti csupán, a kapcsolat legnagyobb része viszont beszélgetéssel telik el.

410.

Vetélytársak nélkül. – A nõk gyorsan észreveszik a férfin, hogy lelkét már birtokolja valaki vagy valami; azt akarják, hogy vetélytársnõk nélkül szeressék õket, és el akarják venni a férfitól becsvágya céljait, politikai feladatait, tudományát és mûvészetét, ha szenvedélyt érez irántuk. Ha viszont kitûnik ezekben, akkor a nõk remélik, hogy a vele létesített szerelmi viszony révén õk szintén kitûnnek; de ha így áll a helyzet, akkor inkább szeretõk akarnak lenni.

417.

Az inspiráció az asszonyi ítéletben. – Az asszonyokra jellemzõ gyors dönteni tudást a pro vagy kontra megválasztásában, a személyes kapcsolatok villámgyors áttekintését hirtelen elõtörõ vonzalmuk vagy ellenszenvük alapján, szóval a nõi igazságtalanság bizonyítékait a szeretõ férfiak dicsfénynyel övezik, mintha minden nõ a bölcsességbõl merítené inspirációját, ha a delphoi serpenyõ és babérkoszorú már nem is létezik. És kinyilatkoztatásaikat még hosszú idõvel elhangzásuk után is szibillai jóslatokként értékelik és értelmezik. Ám ha úgy mérlegelünk, hogy minden személy, tárgy vagy ügy nem csupán kétoldalú, hanem három vagy több, akkor beláthatjuk; hogy meglehetõsen nehéz az effajta villámsebes döntésekkel teljesen melléfogni; bár azt is mondhatnánk: a dolgok rendjét úgy határozták meg, hogy a nõknek mindig igazuk legyen.

422.

A gyermekkor tragédiája. – Talán nem is ritkán fordult elõ, hogy nemes és nagyra törõ embereknek a lehetõ legkeményebb harcot kellett vívniuk gyermekkorukban azért, hogy keresztülvihessék akaratukat egy alantasan gondolkodó, a látszatnak és a hazudozásnak engedõ apával, vagy – mint lord Byronnak – egy gyermekded és lobbanékony anyával szemben. Ha ilyesmit átéltünk, akkor soha életünkben nem felejtjük el, azon tûnõdve, hogy voltaképpen ki is volt a legnagyobb, legveszedelmesebb ellenségünk.

423.

A szülõk ostobasága. – Gyermekeik megítélésében a szülõk követik el a legnagyobb tévedést. Ez tény, de mi a magyarázata? A szülõknek túl sok tapasztalatuk van a gyermekrõl és nem tudnak belõlük egységet kovácsolni? Figyeljük meg, hogy az utazó odakint tartózkodásának elsõ idején általában az idegen nép megkülönböztetõ vonásait képes pontosan megragadni; minél jobban megismeri a népet, annál kevésbé látja meg benne a tipikus és megkülönböztetõ jegyeket. Ha egyszer közellátó lett, akkor szeme már alkalmatlan a távollátásra. Vajon azért ítélik meg a szülõk hamisan gyermeküket, mert soha nem álltak elég messze tõle? – Egy egészen másféle magyarázat a következõképpen hangzik: az emberek általában a hozzájuk közelálló dolgokon, környezetükön nem gondolkodnak, hanem csak elfogadják. Talán a szülõk szokásos gondolattalansága az oka annak, hogy pontatlanul ítélik meg gyermekeiket, amikor éppen valamilyen alkalomból kénytelenek õket megítélni.

424.

A házasság jövõjébõl. – Azok a nemeslelkû, felszabadult gondolkodású asszonyok, akik a nõi nem nevelését és fölemelését állították feladatul maguk elé, egy szempontot nem hagyhatnak figyelmen kívül: a magasabb felfogás alapján elgondolt házasságnak, két különbözõ nemû ember lelki barátságának, amelynek célja új generáció nemzése, szóval az ilyen házasságnak – amely az érzékit csupán alkalmi eszközként használja egy magasabb cél elérése érdekében – valószínûleg szüksége van az ágyasság természetes segítségére. Mert ha a férfi egészsége érdekében a feleség csupán a nemi igények kielégítését szolgálja, akkor a feleség kiválasztását már eredendõen hamis, ellentmondásos szempontok vezérlik: ekképp az utódlás a véletlen mûve, a szerencsés nevelés pedig jószerével valószínûtlen. A jó feleség – aki barátnõ, segítõtárs, szülõanya, nevelõ, családfõ, ügyvivõ, sõt néha a férj üzletét, hivatalát is vezeti – nem lehet ugyanakkor ágyas is: ennyi mindent igazán nem lehet kívánni tõle. Ekképp a jövõben pontosan a fordítottja történhet annak, ami Periklész idején Athénban ment végbe: a férfiak, akik akkoriban feleségüket ágyasnak tekintették csupán, az Aszpáziákhoz fordultak, mert vágytak a szívet-lelket melengetõ társaságra, ezt ugyanis kizárólag a nõk bája és szellemi simulékonysága adhatja meg. Minden emberi intézmény – így a házasság szintén – csak szerény mértékû praktikus eszményesítést enged meg; ellenkezõ esetben mindjárt durva javításokra szorul.

425.

A nõk Sturm und Drang korszaka. – Európa három vagy négy civilizált országában a néhány évszázados nevelés eredményeképpen a nõkbõl mindent lehet csinálni, még férfit is, persze nem nemi értelemben, de minden egyéb értelemben. E befolyás hatására a nõk magukra öltik az összes férfias erényt, de a férfiak jellemzõ gyengéit és hibáit szintén átveszik, mégpedig jó sokat, amennyit csak tudnak. De hogyan bírjuk ki majd azt a nem túl hosszú, mindössze néhány évszázadig tartó közbeesõ állapotot, mialatt a nõi ostobaság és igazságtalanság, az õ hamisítatlanul õsi adottságaik, eluralkodik majd mindenen. E korszakban a harag tölti majd be a tulajdonképpeni férfias affektus szerepét, a harag, amiért valamennyi mûvészetet és tudományt hallatlan dilettantizmus árasztott el és tett tönkre, amiért a filozófiát az értelmetlen fecsegés halálra beszélte, a politikai élet üresebb és pártszerûbb lett, mint bármikor, a társadalom a teljes felbomlás állapotába jutott, mert a régi erkölcsök nõi õrei maguk is nevetségessé váltak, mert minden vonatkozásban kívül akartak állni az erkölcsön. Ha a nõk legnagyobb hatalma az erkölcsben volna, mibe kellene kapaszkodniuk, hogy valami hasonló nagy hatalom birtokába jussanak, amikor az erkölcsöt már feladták?

428.

A túlzott közelség. – Ha egy ember túlzott közelségében élünk, akkor úgy járunk, mint amikor a jó rézmetszeteket folyton puszta kézzel fogdossuk, egyszer csak azt vesszük észre, hogy az összemaszatolt papíron kívül semmi sincs a kezünkben. Az emberi lélek is elkopik végül az állandó használattól; legalábbis a szemünkben kopottnak látszik: soha többé nem látjuk viszont eredeti rajzolatát és szépségét. – Mindig elveszítünk valamit, ha túlzottan bizalmas viszonyban vagyunk nõkkel és barátokkal; néha életünk legnagyobb értékét veszítjük el.

431.

Kellemes ellenlábasok. – Az asszonyok természetes hajlama a nyugodt, kiegyensúlyozott, boldog, zökkenõmentes életre, lecsendesítõ hatásuk az élet háborgó tengerére önkéntelenül is a szabad szellem heroikusabb belsõ törekvése ellen dolgozik. Az asszonyok anélkül hogy tudatában lennének ennek – úgy járnak el, mint mi, amikor a mineralógusnak félrerakjuk a köveket az útjából, nehogy megbotoljon bennük, pedig õ pontosan azért indult útnak, hogy megbotoljon bennük.

434.

Nem látnak messzire. – Ahogy az anyák is általában csak gyermekeik szembetûnõ bajairól szereznek tudomást, nagyratörõ férfiak felesége sem képes látni férje szenvedését, lebecsülését, ínséges állapotát – holott mindez talán nemcsak életvitelük helyes megválasztásának ismérve, hanem annak is záloga, hogy valamikor minden bizonnyal elérik nagy céljaikat. Az asszonyok mindig intrikálnak csöndben férjük emelkedettebb lelke ellen; megtévesztenék õket jövõjüket illetõen a kellemes, szenvedést nem ismerõ jelen kedvéért.

435.

Hatalom és szabadság. – Az asszonyok bármennyire tisztelik is férjüket, még jobban tisztelik a társadalmilag elismert hatalmakat és nézeteket: már évezredekkel ezelõtt megszokták a hajbókolást mindenféle uralkodó elõtt és buzgón ócsárolnak bárminemû lázadást a fennálló hatalom ellen. Ezért akaszkodnak – nem is tudatosan, inkább ösztönösen – kerékkötõként a szabad szellemû, független törekvésre, idõnként roppant mértékben türelmetlenné téve férjeiket, különösen ha ezek még bebeszélik maguknak, hogy feleségük mindezt szerelembõl teszi. Jellemzõ a férfiakra, és éppen elég gyakran oka kétségbeesésüknek, hogy a nõk módszereit ócsárolják, e módszerek motívumait pedig lovagiasan tiszteletben tartják.


Nyolcadik fõrész

Pillantás az államra

438.

Felszólalás. – A tömegekre hatni akarás demagóg karaktere és szándéka jelenleg minden politikai párt közös vonása: az említett szándék okán mindannyian kénytelenek elveiket hatalmas al-fresco-ostobaságokká változtatni, és ekképp festeni õket a falra. Ezen pedig már nem lehet változtatni, fölösleges tehát akár egyetlen ujjunkat is megmozdítani, mert amit Voltaire mondott, érvényes e téren: quand la populace se mêle de raisonner, tout est perdu (amikor a csõcselék okoskodni kezd, minden elveszett). Ettõl kezdve alkalmazkodni kell az új körülményekhez, ahogy alkalmazkodunk akkor, amikor a földrengés a terepalakulat képét és határait megváltoztatva megváltoztatta a birtok értékét. Továbbá: ha a politikában végül is arról van szó, hogy a lehetõ legtöbb ember számára tegyük elviselhetõvé az életet, akkor általában minél többen igyekeznek meghatározni, mit értenek az elviselhetõ élet fogalmán és mit segítene, ha kételkednénk benne, hogy az értelemre bízzák, találja meg a helyes eszközöket is e célhoz. Ezek az emberek egyszer végre maguk akarnak a saját szerencséjük, no meg szerencsétlenségük kovácsa lenni. És ha az önrendelkezés érzése és a büszkeség arra az öt-hat fogalomra, amely fejükben dereng, valóban olyan kellemessé teszi életüket, hogy korlátoltságuk végzetes következményeit is szívesen elviselik, akkor nemigen élhetünk ellenvetéssel, feltéve, hogy ez a korlátoltság nem követeli, hogy minden ebben az értelemben legyen politikai kérdés, és mindenki e mérték szerint éljen és dolgozzék. Elõször is most még jobban, mint bármikor, meg kell engedni az embereknek, hogy távol tartsák magukat a politikától és kissé félrevonuljanak: erre ösztönzi õket az önrendelkezés öröme is, meg a hallgatás büszkesége, amit akkor érzünk, amikor nagyon sokan túl sokat beszélnek. Ezen keveseknek el kell néznünk most már, ha a többség boldogságát – a többségen akár népet, akár társadalmi réteget értünk is – nem tartják olyan fontosnak, és itt-ott egy-egy ironikus fintort engednek meg maguknak; mert õk másként komolyak, az õ boldogságuknak másféle fogalom felel meg, céljuk nem olyan kontároknak való, akiknek csak arra jó a fejük, hogy legyen mire tenni a kalapot. Végül pedig eljön – nehezen ugyan, de mégis csak elérkezik – néha a pillanat, amikor elõlépnek hallgatag magányukból, és újra kipróbálják tüdejük erejét: akkor aztán kiabálnak egymásnak, mint eltévedt emberek az erdõben, hogy felismerjék és bátorítsák egymást; e kiáltások persze kellemetlenül csengenek majd olyan fülekben, amelyek nem szoktak hozzá
e hangerõhöz. Majd hamarosan ismét csönd lesz az erdõben, olyan nagy csönd, hogy a megszámlálhatatlan erdei rovar zümmögését is újra kivehetjük.

439.

Kultúra és kaszt. – Magasabb kultúra csak ott keletkezhet, ahol a társadalomnak két különbözõ kasztja van: a dolgozók kasztja és a henyélõk kasztja, vagyis azoké, akiket feljogosítottak a henyélésre. Esetlen erõsebb kifejezéssel élve: a kényszerû munka kasztja és a szabad munka kasztja. A boldogság elosztásának szempontja nem lényeges, ha magasabb kultúra létrehozásáról van szó; mindenesetre azonban a henyélõk kasztja sérülékenyebb, hajlamosabb a szenvedésre, kisebb benne az életöröm, nagyobb feladat elõtt áll. Ha a két kaszt cserélne egymással, mégpedig oly módon, hogy a felsõbb kaszt szellemtelenebb és ostobább családjai és egyénei az alsóbba kerülnének, a szabadabb emberek ebbõl pedig belépési engedélyt kapnának a magasabb kasztba, akkor olyan állapot valósulna meg, amelyen túl csupán zûrzavaros vágyak nyílt tengere látszana. Ekképp szól hozzánk a régi idõk egyre elhalóbb hangja. De hol van még fül e hang számára?

441.

Alárendeltség. – Az alárendeltség, amit a katona- és hivatalnokállamokban olyan nagyra becsülnek, hamarosan éppen úgy lehetetlen lesz, ahogy a jezsuiták zárt taktikája már lehetetlen lett. És ha ez az alárendeltség többé már nem lehetséges, akkor a legkülönfélébb dolgok sokaságát nem lehet majd elintézni, és szegényebb lesz a világ. Meginog majd, mert alapjai inognak meg: a föltétlen tekintélybe, a végérvényes igazságba vetett hit; még a katonai államokban sem elegendõ hozzá a fizikai kényszer, hanem szükség van a feudális tekintély öröklött csodálatára, mint amikor az emberfelettivel találja szemben magát valaki. – Szabadabb viszonyok között csak kölcsönösséggel jellemezhetõ feltételek mellett fogadják el az alárendeltségi viszonyt az emberek, tehát bizonyos haszonélvezet kikötésével.

443.

Remény és követelmény. – Társadalmi rendünk lassanként szétolvad, ahogy minden korábbi rend, mihelyt új vélemények, nézetek napja izzott fel az emberek fölött. Ám csak akkor kívánhatjuk, hogy szétolvadjon, ha reménykedünk is benne. Reménykedni ésszerûen pedig csak akkor lehet, ha bízunk abban, hogy bennünk és a hozzánk hasonlókban több erõ, ész és szív van, mint a fennálló rend képviselõiben. Ez a remény tehát általában afféle elbizakodottság, önmagunk túlértékelése.

447.

A legkisebb becstelenség kihasználása. – A sajtó hatalma abban áll, hogy minden egyén, aki csak szolgálja, roppant kevéssé érzi elkötelezettnek önmagát. Általában a saját véleményét mondja, ugyanakkor azonban nem mond ki dolgokat, hogy ekképp legyen hasznára pártjának, országa politikájának vagy önmagának. Az efféle vétkek a becsületesség ellen, vagy talán inkább becstelen elhallgatás, könnyû dolog az egyén szempontjából, ám rendkívüli következményekkel jár, mert sokan gondolkodnak és járnak el hasonlóképpen ugyanabban az idõben. Mindegyikük így beszél önmagához: „csekélység az egész és mindjárt jobban élek, ha viszont megtagadom, lehetetlenné teszem önmagam”. Mert erkölcsileg majdnem közömbösnek tûnik, hogy egy sorral többét vagy kevesebbet ír valaki, esetleg névaláírás nélkül, ám ekképp a pénzzel és befolyással rendelkezõ ember minden nézetet nyilvánossá tehet. Mindig veszélyes az az ember, aki tudja, hogy a legtöbb ember kis dolgokban gyönge, és saját céljait e kis dolgokon keresztül akarja elérni.

449.

A politika látszólagos idõcsinálói. – Ha valaki egy bizonyos napra helyesen jósolja meg az idõjárást, akkor a nép körében csendben híre megy, hogy ez az ember csodatevõ. Mûvelt és tudós emberek pedig hasonló, babonás hittel minden lényeges változást és konjunktúrát nagy államférfiak mûvének tulajdonítanak, akik pedig akkor kerültek be a kormányba, amikor megneszelték, hogy az említett változások és a konjunktúrák várhatók. Õket ugyancsak csodatevõnek tekintik, és ez a hit hatalmuk hatékony eszköze lesz.

450.

A kormány új és régi fogalma. – Kormány és nép között úgy meghúzni a választóvonalat, mintha itt két egymástól elválasztott hatalmi szféra, egy erõsebb, magasabb és egy gyöngébb, alsóbb tárgyalna és egyezne meg egymással, nem más, mint az öröklött politikai érzék egy része, amely a legtöbb államban még mindig pontosan megfelel a hatalmi viszonyok történelmi meghatározásának. Amikor Bismarck például az alkotmányos formát a kormány és a nép közötti kompromisszumként jellemzi, akkor olyan elv alapján beszél, amely a történelemben találja meg értelmét (no meg persze értelmetlenségét is, mivel enélkül emberi dolgok nem létezhetnek). Ezzel szemben meg kell tanulnunk – olyan elv alapján, amely a fejünkbõl származik és amelynek történelmet kell csinálnia –, hogy a kormány nem egyéb, mint a nép egy szerve, nem pedig eleve elrendelt, tiszteletreméltó „felsõ hatalom” viszonya egy engedelmességhez szokott, alárendelt tömeghez. Mielõtt elfogadnánk a kormány fogalmának e mostanáig történelmietlen és önkényes, ám logikusabb bevezetését, mérlegeljük némiképp a következményeket, mivel a kormány és a nép közötti viszony a legerõsebb példaszerû viszony, amelynek mintájára szinte önkéntelenül alakul ki a kapcsolat, tanár és diák, úr és szolga, apa és család, hadvezér és katona, mester és inas között. Mindezen viszonyok éppen most alakulnak át, kissé az uralkodó alkotmányos kormányforma hatására: kompromisszumokká lesznek. De mennyire megváltoznak, átrendezõdnek, tartalmat és formát cserélnek, ha majd ez az újszerû fogalom mindenütt gyökeret ver a fejekben! De ahhoz még legalább egy évszázadra van szükség. Valamint óvatosságra és lassú fejlõdésre.

452.

Birtok és igazságosság. – Amikor a szocialisták kimutatják, hogy a kortársi emberiség tulajdonelosztása rengeteg erõszakos és igazságtalan tett következménye, és elutasítják in summa az ilyen jogtalanul megalapozott dolog iránti elkötelezettséget, akkor csupán egy részletet vesznek szemügyre. A régi kultúra egész múltja erõszakra, rabszolgaságra, csalásra, tévedésre épült; mi magunk pedig, ezen állapot örökösei, nem tagadhatjuk meg ezt a múltat, egyeden részletét kiemelve. Igazságtalan érzület rejtõzik a nincstelen ember lelkében is, õ sem jobb a tehetõsnél, nincs semmiféle morális elõjoga, mivel õsei valamikor ugyancsak tehetõsek voltak. Nem erõszakos újraelosztásra volna szükség, hanem a gondolkodásmód fokozatos átalakítására, így erõsödne meg mindenkiben az igazságosság s gyöngülne az erõszakos ösztön.

454.

Veszedelmes felforgató szellemek. – A társadalmat felforgatni szándékozókat két csoportra oszthatjuk: az elsõ csoport tagjai csak önmagukért cselekszenek, a másodiké pedig gyermekeikért és unokáikért akarnak elérni valamit. Az utóbbiak a veszélyesebbek, mivel õbennük él a hit és az önzetlenség jó lelkiismerete. Az elõbbieknek be lehet fogni a száját, és ehhez az uralkodó társadalom mindig elég gazdag és okos. A személytelen célok jelentik az igazi veszélyt; a személytelen érdekbõl lett forradalmárok a fennálló rend valamennyi védelmezõjét személyes érdekûnek tekinthetik, és ezért fölényben érezhetik magukat velük szemben.

458.

Vezetõ szellemek és eszközeik. – Azt látjuk, hogy nagy államférfiak, vagy általában azok, akiknek sok emberre van szükségük egy terv végrehajtásához, hol így, hol úgy járnak el: vagy nagyon óvatosan és roppant mûgonddal választják ki a terveikhez megfelelõ embereket, és viszonylag nagy szabadságot engedélyeznek nekik, tudva jól, hogy e kiválasztottakat a természet amúgy is abba az irányba hajtja, amerre maguktól is mennének. De rosszul is választhatnak az említett államférfiak, elfogadva, ami éppen a kezükbe kerül, ám ebbõl az agyagból valami olyasmit formálnak, ami céljaiknak megfelel. Ez az utóbbi eljárás az erõszakosabb, és szolgaibb lelkületû embereket is követel; nem olyan jó emberismerõk, mint az elõbb említett csapat tagjai, de jobban megvetik az embereket, viszont az általuk alkotott gépezet általában jobban mûködik az elõzõ csapat mûhelyében elõállított gépezetnél.

460.

A tömeg nagy embere. – A tömeg nagy emberének receptje könnyen megadható. Minden esetben adjunk a tömegnek valami kellemeset, vagy ültessük el benne a gondolatot, hogy az a valami nagyon kellemes volna, majd adjuk oda neki. De semmi esetre se azonnal adjuk oda, hanem harcoljuk ki nagy erõfeszítés árán, vagy teremtsük meg a nagy erõfeszítés látszatát. A tömegnek föltétlenül éreznie kell, hogy hatalmas, lebírhatatlan akarat munkál. Legalábbis erre a látszatra szükség van. Mindenki csodálja az erõs akaratot, mert senkiben sincs, és mindenki úgy gondolja, ha lenne benne erõs akarat, semmi sem állhatná útját egoizmusának. Aztán ha bebizonyosodik, hogy az erõs akarat a tömegre kellemesebb hatást gyakorol, semmint irányát és tárgyát fontosnak tartanám, akkor mûvünket megcsodálva sok szerencsét kívánhatunk önmagunknak. Egyébként e nagy ember összes tulajdonsága egyezzen meg a tömeg tulajdonságaival: annál kevésbé szégyellik magukat elõtte, õ annál népszerûbb. Tehát legyen erõszakos, irigy, szipolyozó, intrikáló, hízelgõ, csúszómászó, felfuvalkodott, és ha a helyzet úgy kívánja, legyen birtokában egyidejûleg mindezen tulajdonságoknak.

462.

Az én utópiám. – A jelenleginél jobb társadalmi rendben a nehéz munkát és az élet terheit az kapja majd, aki a legkevésbé szenved tõle, tehát a legeltompultabb személy, majd így fokozatosan fölfelé addig az emberig, aki legérzékenyebb a szenvedés igazán kifinomult változataira, mégpedig olyanynyira, hogy a legkönnyebb élettõl is szenved.

463.

Felforgató tanok õrülete. – Vannak olyan politikai és társadalmi fantaszták, akik hévvel és bõbeszédûen buzdítanak minden rend megdöntésére, abban a hitben, hogy ezután tüstént a szép emberség legbüszkébb temploma épül föl mintegy varázsütésre. E veszedelmes álmokban Rousseau babonája él tovább, amely hisz az emberi természet csodaszerû, eredendõ, ám mintegy félresiklott jóságában, valamint a kultúra intézményeiben; a társadalomban, államban, nevelésben, minden hibát az említett kisiklásnak tulajdonítva. Sajnos történelmi tapasztalatokból tudjuk, hogy minden ilyen felfordulás a legvadabb energiákat hozza felszínre, régi idõk rég eltemetettnek vélt szörnyûségei és mértéktelenségei formájában, és hogy az ilyen felfordulás igenis erõforrás lehet egy kimerült emberiség számára, soha nem lehet azonban az emberi természet építõje, mûvésze, beteljesítõje. – A forradalom optimista szellemét nem Voltaire rendezésre, tisztogatásra és átértésre hajló természete, hanem Rousseau szenvedélyes ostobaságai és féligazságai idézték föl, amely ellen most ezt kiáltom: „écrasez l’infâme!” (Pusztítsátok el a gyalázatost!). A felvilágosodás és a folyamatos haladás szellemét pontosan a forradalom optimista szelleme riasztotta el jó messzire. Mindenkinek egyénileg kell eldöntenie, visszahívható-e még egyáltalán!

464.

Mérték. – Az eltökélt gondolkodás és kutatás, tehát a jellem tulajdonságává lett szabadszellemûség, a cselekvésben mérsékeltté lesz, mert gyengíti a passzív vágyakozást, sok energiát von el magának szellemi célok megvalósítása érdekében, és hirtelen fordulatok alkalmával rámutat a nem túl hasznos, haszontalan és veszélyes dolgokra.

465.

A szellem fölépülése. – Egy nép a politikai betegágyon általában megfiatalodik és megtalálja szellemét, amelyet a hatalomért vívott harcban lassanként elveszített. A kultúra legtöbbet a politikailag gyönge korszakoknak köszönhet.

466.

Új nézetek a régi házban. – A nézetek megdõlését nem követi mindjárt az intézmények megdõlése, az új nézetek még sokáig laknak elõdeik puszta, barátságtalan házában és konzerválják azokat a lakáshiány miatt.

467.

Iskolaügy. – Az iskolaügy a nagy államokban mindig legföljebb középszerû; ahogy a nagy konyhákban is legföljebb középszerûen fõznek.

469.

A tudós mint politikus. – Politikussá lett tudósoknak általában komikus szerep jut: egy politika jó lelkiismeretévé kell lenniük.

470.

Bárány mögé rejtõzõ farkas. – Bizonyos körülmények között majdnem minden politikusnak szüksége van egyszer egy becsületes emberre, ezért tör vérszomjas farkasként a juhakolba: de a rablott kost nem falja föl, hanem elrejtõzik gyapjas bundája mögött.

471.

Boldog idõk. – Boldog korszak azért is lehetetlen, mert az emberek csak vágyódnak utána, ám nem akarják birtokolni és az egyén, ha jó napok virradnak rá, a szó szoros értelmében fohászkodik nyomorért és nyugtalanságért. Az ember sorsában adódnak boldog pillanatok – vagyis minden emberi életben vannak boldog pillanatok –, de nincsenek boldog idõszakok. Az emberi fantáziában réges-régi idõk maradványaként ezek az idõszakok mégis az „Óperenciás tenger túlpartjaként” élnek; a boldog idõk fogalmát ugyanis õsidõk óta azon állapotról mintáztuk, amelyben az ember – a háború és a vadászat szörnyû megpróbáltatásai után – átadja magát a nyugalomnak, kényelmesen kinyújtóztatva tagjait hallgatja önmaga körül az álom szárnyainak suhogását. Az ember rosszul következtet, ha e régi megszokás szerint gondolja el, hogy az ínség és a nyomor akár egész korszakai után is részesülhet a fokozódó boldogság állapotának ugyancsak hosszú korszakaiból.

474.

Az állam fél a szellemi fejlõdéstõl. – A görög polisz, mint minden szervezõ politikai hatalom, ellenséges és bizalmatlan volt a mûveltség növekedésével szemben; ellenséges érzülete hamar meg is mutatkozott bénító és fojtogató hatást gyakorolva a kultúrára. A polisz rossz szemmel nézett a mûveltségben minden történeti, átalakító elemet; az állami törvényben elõírt azonos szintû nevelés minden nemzedékre kötelezõ volt. Késõbb Platón sem akart mást ideális állama számára. A mûvelõdés tehát a polisz ellenére fejlõdött; indirekt módon és visszafogottan mûködött, mert a kultúra a poliszban az egyéni becsvágyat roppant mértékben ösztönözte, és ha az egyén rálépett a szellemi képzés útjára, el is akart jutni a legvégéig. Viszont nem kell Periklész dicshimnuszt zengõ beszédére hivatkoznunk, mert az optimista módon hamis képet fest a polisz és az athéni kultúra állítólag szükségszerû összefüggésérõl; mielõtt Athénre ráborul az éjszaka (a dühöngõ pestis és a hagyományok széthullása). Thuküdidész a kultúrát mintegy megvillantja a nyugvó nap fényében, amely feledteti a vége felé közeledõ rossz napot.

481.

A nagy politikának nagy ára van. – A háború és a háborús készültség súlyos árát egy nép nem csak a szörnyen magas háborús költségekkel, kereskedelmi pangással, a hadsereg állandó fenntartásával fizeti meg, bármilyen magasak is e költségek – hiszen tudjuk, hogy nyolc európai állam évente két-három milliárdot fordít hadi célokra –, hanem azzal is, hogy lehetõ legdolgosabb, legderekabb polgárait hosszú évek során nagy számban vonja el hivatásuktól és munkájuktól katonáskodás céljára. Hasonlóképpen: a nép, amely nagypolitikát folytat, hogy a legerõsebb államok között döntõ fontosságra tegyen szert, nemcsak az általában ismert veszteségeket szenvedi el. Igaz ugyan, hogy ettõl az idõponttól kezdve kimagasló tehetségek egész tömegét áldozza föl a „haza oltárán” vagy a nemzeti becsvágynak, míg korábban e tehetségeknek, akiket most fölemészt a politika, egyéb cselekvési terek álltak nyitva. Ám eltekintve e nyilvános hekatombáktól, nálunk sokkalta szörnyûbb színjáték játszódik le folyamatosan száz- és százezer felvonásban: az ilyen politikai babérkoszorúra sóvárgó nép minden egyes derék, dolgos, jó eszû, törekvõ polgárán ez a sóvárgás uralkodik, és már nem olyan teljes a viszonya saját dolgához, mint korábban volt: a közjó naponta fölmerülõ új kérdései és gondjai tekintélyes részt követelnek naponta minden egyes polgár szellemi és érzelmi tõkéjébõl. Ezeknek az áldozatoknak és veszteségeknek az összege olyan nagy, hogy valamely nép politikai fölvirágoztatása majdhogynem szükségszerûen vonja maga után a szellemi sivárságot és elszürkülést, csökkentve az alkotóerõt, amely nagy összpontosítást és egyoldalúságot követel. Végül pedig föltehetjük a kérdést: vajon kifizetõdik-e ennek az egésznek a virágzása és pompája (amely csupán a többi állam új kolosszustól való félelmének és a külföldtõl elhódított nemzeti külkereskedelmi elõnyöknek köszönhetõ), ha a nemzet ezen ízléstelenül tarka virágának fel kellett áldozni mindazon nemesebb; finomabb, szellemibb palántákat, amelyekben a hazai talaj eddig bõvelkedett.

482.

Még egyszer hangsúlyozom: A közvélemény: az egyén szellemi restsége.


Kilencedik fõrész

Az ember egyedül önmagával

483.

Az igazság ellenségei. – A meggyõzõdések veszélyesebb ellenségei az igazságnak, mint a hazugságok.

484.

Fordított világ. – Élesebben bírálunk egy gondolkodót, ha számunkra kellemetlen tételt állít fel; pedig ésszerûbb akkor tenni ezt, ha tétele számunkra kedvezõ.

487.

A dolgok iránt érzett szenvedély. – Aki szenvedélyét a dolgokra (tudományokra, államügyekre, kultúrérdekekre, mûvészetekre) irányítja, az sok tüzet von el a személyek iránti szenvedélybõl (még akkor is, ha e személyek a szóban forgó dolgok képviselõi, tehát államférfiak, filozófusok és mûvészek).

489.

Ne túl mélyen! – Azok az emberek, akik egy dolgot teljes mélységében megragadnak, csak ritkán maradnak hûek hozzá. Éppen a mélységet hozták napvilágra, amelyben túl sok kellemetlen látnivaló akad.

490.

Az idealisták õrülete. – Minden idealista azt képzeli, hogy az ügy, amelyet õ szolgál, lényegesen jobb, mint bármely más ügy a világon, és nem akarják elhinni, hogy ügyüknek a fejlõdéshez pontosan arra a bûzlõ trágyára van szüksége, mint minden egyéb emberi vállalkozásnak.

491.

Önmegfigyelés. – Az ember önmaga ellen, önmaga általi felderítése és kisajátítása ellen olyan jól védekezett, hogy önmagából rendszerint nem észlel már mást, csupán a külsõségeket. Az igazi erõdítményhez nem fér hozzá, sõt még csak nem is látja, mivel barátai és ellenségei egyaránt elárulják és titkos utakon vezetik ebbe az erõdbe.

493.

Nemeslelkûség. – A nemeslelkûség nagyrészt jóindulatból és bizalomból áll, tehát pontosan azokból a tulajdonságokból, amelyeket a nyereségvágyó és sikeres emberek fölényeskedve kigúnyolnak.

494.

Cél és utak. – Sokan makacsul nem térnek le az útról, amelyen elindultak, de csak kevesen tartanak eredeti céljuk felé.

495.

Miért felháborító az egyéni életmód? – Az emberek általában felháborodnak, ha valaki túlzottan egyéni életszabályok szerint él; úgy érzik, ez a rendkívüliség megalázó rájuk, átlagemberekre nézve.

496.

A nagyság elõjoga. – A nagyság elõjoga, hogy jóformán javak nélkül is nagyon boldog legyen valaki.

497.

Önkéntelen nagylelkûség. – Önkéntelenül is nagylelkû lesz valaki, ha megszokja, hogy az emberektõl ne várjon semmit, hanem mindig csak adjon nekik.

499.

Barát. – A barátra jellemzõ, hogy örömünkben osztozik, nem pedig bánatunkban.

502.

A szerény ember. – Aki személyekkel szemben szerény, az a dolgokkal (várossal, állammal, társadalommal, idõvel, emberiséggel) szemben annál követelõzõbb. Ez a bosszúja.

504.

A legnemesebb képmutató. – Aki egyáltalán nem beszél magáról, ez az igazán elõkelõ képmutatás. Az igazán nemes képmutató az, aki egyáltalán nem beszél magáról.

507.

Az ellenségnél is nyomasztóbbak. – Azok a személyek, akiknek irántunk érzett rokonszenvérõl nem mindig vagyunk meggyõzõdve, bár valami ok (pl. hála) arra kötelez minket, hogy a feltétlen rokonszenv látszatát keltsük velük szemben, többet gyötrik képzeletünket; mint ellenségeink.

508.

A természet lágy ölén. – Azért vagyunk szívesen a szabad természetben, mert nincs véleménye rólunk.

510.

Miért szorulunk vigaszra? – Haláleset alkalmával többnyire nem fájdalmunk csillapítása érdekében szorulunk vigaszra, hanem megbocsátandó önmagunknak, hogy olyan könynyen megvigasztalódunk.

511.

A meggyõzõdésükhöz hû emberekrõl. – Akinek sok a dolga, az majdnem töretlen hûséggel tart ki nézetei és álláspontja mellett. Pontosan úgy, mint valamely eszme szolgája, aki soha többé nem veszi szemügyre magát a szóban forgó eszmét, nincs is ideje erre, semminemû érdeke nem fûzõdnék ahhoz, hogy eszméjét akár csak vitathatónak is tartsák.

513.

Az élet mint az élet gyümölcse. – Az ember bármilyen messze jut is ismereteivel, akármennyire is objektíven ítéli meg önmagát, végül egyebet nem nyer az egészbõl, csupán tulajdon életrajzát.

514.

A föltétlen szükségszerûség. – A föltétlen szükségszerûségrõl a történelem folyamán az emberek kiderítik, hogy nem föltétlen és nem is szükségszerû.

515.

Tapasztalatból. – Valamely dolog értelmetlensége nem ellenérv létezését illetõen van, hanem létezésének elõfeltételeként.

516.

Igazság. – Halálos igazságokba nem hal bele senki: túl sok az ellenméreg.

517.

Alapvetõ belátás. – Nincs elõre megállapított harmónia az igazság kiderítése és az emberiség java között.

518.

Embertelenül. – Aki igazán mélyen gondolkodik, tudja jól, hogy cselekedhet és ítélhet ahogy akar, soha nem lesz igaza.

519.

Az igazság Kirké szerepében. – A tévedés az állatokból embereket csinált; vajon az igazság képes lesz-e az emberbõl ismét állatot csinálni?

520.

Kultúránk veszélye. – Korunk kultúráját az a veszély fenyegeti, hogy saját eszközei teszik tönkre.

524.

Megvetés. – Az emberek lebecsülésének legegyértelmûbb jele, hogy másokat csak eszköznek tekintünk célunkhoz, vagy tudomást sem veszünk róluk.

526.

Elfeledett élmények. – Aki sokat gondolkodik, mégpedig tárgyilagosan, az könnyen elfelejti élményeit, ám azokat a gondolatokat nem felejti el, amelyeket az említett élmények váltottak ki benne.

529.

Milyen hosszú a nap? – Száz zsebe is van egy napnak, ha van mit beletenni.

537.

A hivatás értéke. – A hivatás gondolattalanná tesz, ezért roppant áldásos. Megengedett dolog, hogy elsáncoljuk magunkat mögötte, ha hétköznapi gondok, nehézségek fenyegetnek.

538.

Tehetség. – Néhány ember azért látszik tehetségtelenebbnek, mint amilyen, mert mindig túl nagy feladatokat tûzött ki maga elé.

541.

Sodrásban. – A folyam sodra sok hordalékot hömpölyget magával, az erõs szellem sok ostoba és zavaros fõt.

542.

A szellemi felszabadulás veszélyei. – Egy ember komolyan gondolt szellemi felszabadulásának idején, vágyai és szenvedélyei csendben remélik, hogy ugyancsak megtalálják számításukat.

544.

Rosszul látni és rosszul hallani. – Akinek a látása romlik, az egyre kevesebbet lát; aki rosszul hall, az mindig valamivel többet hall az elhangzottaknál.

545.

Öntetszelgés a hiúságban. – A hiú ember nem is annyira kitûnni vágyik, mint érezni önmaga kitûnõségét, ezért az öncsaláshoz és önáltatáshoz minden eszköz jó neki. Nem a mások véleményét viseli a szívén, hanem saját véleményét, amelyet mások véleményérõl alkot.

548.

Pártvezéreknek szóló jelzés. – Ha emberek rávehetõk a nyilvános elkötelezettségre, akkor már többnyire vállalták a belsõ elkötelezettséget is; a továbbiakban következetesnek akarnak látszani.



551.

A próféta mesterfogása. – Ha elõre akarjuk tudni az átlagember cselekedetét, el kell fogadnunk a feltevést, hogy mindig a legcsekélyebb szellemi erõfeszítés árán akarja egy kellemetlen helyzetbõl kivágni magát.

552.

Az egyetlen emberi jog. – Aki eltér a hagyománytól, az a szokatlan dolgok áldozata; aki megmarad a hagyománynál, az a hagyomány rabszolgája. Mindenképpen tönkremegy.

557.

Gyanús emberek. – Igyekszünk meggyanúsítani azokat az embereket, akiket ki nem állhatunk.

558.

Kedvezõtlen körülmények. – Sok ember egész életében várja az alkalmat, hogy a maga módján lehessen jó.

559.

A barátok hiánya. – A barátok hiánya irigységre vagy önteltségre utal. Néhány ember a barátait csak a szerencsés körülményeknek köszönheti, hogy nincs oka irigységre.

563.

Enyhe rezignáltság. – Nem nagyon szenvedünk a beteljesületlen kívánságoktól, ha képzeletünk nagy gyakorlatra tett szert a múlt pocskondiázásában.

568.

Gyónás. – Elfelejtjük bûnünket, ha meggyóntuk valakinek, ám az illetõ általában nem felejti el.

570.

Árnyék a lángban. – A láng önmaga számára nem olyan világos, mint azoknak, akiket megvilágít: így van ez a bölcs emberrel is.

573.

Orvosi veszély. – Az ember gyógyítsa önmagát, különben a saját orvosa teszi tönkre.

576.

A személyes befolyás veszélye. – Aki érzi, hogy másra nagy belsõ befolyást gyakorol, annak hosszú pórázon kell tartania az illetõt, örülni kell, ha a másik idõnként lázadozik, sõt idézze elõ a lázadozást; egyébként elkerülhetetlenül ellenségessé válik köztük a viszony.

579.

Párttagnak alkalmatlan. – Aki sokat gondolkodik, az párttagnak alkalmatlan: túl hamar „átgondolkodja” magát a párton.

580.

Rossz emlékezet. – A rossz emlékezet elõnye, hogy ugyanazon jó dolgoknak többször is úgy örülünk, mint az elsõ alkalommal.

585.

Kedveszegett gondolat. – Az emberek olyanok, mint az erdei faszénégetõk. A fiatalokat csak akkor tartják hasznosnak, ha már kiégtek és elszenesedtek, mint a faszén. Amíg izzanak és füstölnek, talán érdekesebbek, de haszontalanok, sõt gyakorta kényelmetlenek. – Az emberiség kíméletlenül használja el fûtõanyag gyanánt az egyént nagy gépében: de mire jók a gépek, ha minden egyes egyént (vagyis az emberiséget) fûtõanyagul használnak föl? A gépek, mint öncél... nem maga az umana commedia (emberi komédia) ez?

586.

Az élet óramutatójáról. – Az élet csekély számú, roppant jelentõs pillanatból, valamint megszámlálhatatlanul sok intervallumból áll, amelyekben az elõbbi pillanatoknak legföljebb csak az árnyképei lebegnek. A szerelem, a tavasz, minden szép dallam, a hegy, a hold, a tenger legalább egyetlenegyszer az emberi szívhez szól – ha a szív hagyja szóhoz jutni. Mert sok embernek egyáltalán nincsenek ilyen pillanatai: õk az intervallumok és szünetek az igazi élet szimfóniájában.

589.

Mindennapi elsõ gondolatunk. – Ha minden napot jól akarunk megkezdeni, akkor ébredéskor gondoljunk arra, hogy aznap legalább egy embernek tudunk-e örömet szerezni. Ha ez pótolhatná az imádság vallási szokását, akkor e változásból embertársainknak csak elõnye származna.

591.

A boldogság tenyészete. – Az ember boldogságának kis kertje helyét az isten háta mögött, sõt gyakran vulkanikus talajon jelölte ki. Valami kevés boldogságot a boldogtalanságon kívül mindenütt talál, akár annak a szemével nézi az életet; aki a léttõl csupán ismereteket akar kapni; akár annak a szemével, aki megadja magát és mindenrõl lemond, akár annak az embernek a tekintetével, aki örül a leküzdött nehézségnek – és ez a boldogság annál nagyobb, minél vulkanikusabb volt a talaj: csak azt ne mondjuk, hogy ez a boldogság a szenvedés létjogosultságát igazolja.

610.

A rossz költõkhöz hasonló emberekrõl. – Ahogy rossz költõk a vers második részében gondolatokat keresnek a rímhez, úgy keresik az élet második felében az immár aggályosabb emberek a korábbi életükhöz illõ cselekedeteket, álláspontokat, viszonyokat, hogy külsõleg minden jól összevágjon: ám életüket nem uralja már világos gondolat, nem határozza meg újra és újra, hanem az említett rím megtalálásának szándéka pótolja e gondolatot.

611.

Unalom és játék. – A szükség munkára kényszerít minket, a munkáért kapott fizetéssel elégítjük ki szükségleteinket; e folyton meg-megújuló szükségletek – szoktatnak hozzá a munkához. A szünetekben azonban, amikor a szükségletek lecsillapodnak s mintegy alszanak, megrohan minket az unalom. Mi ez? A szokássá csontosodott munka, amely most új, járulékos szükségletként véteti észre magát; annál hatalmasabb lesz, minél jobban hozzászokott az illetõ a munkához, sõt talán minél erõsebben szenvedett a szükségletektõl. Ha az ember az unalomtól meg akar menekülni, akkor vagy többet dolgozik, mint amennyit szükségletei megkívánnak, vagy feltalálja a játékot, azaz a munkát, amelynek egyedüli rendeltetése, hogy kielégítse a munka szükségletét. Aki ráunt a játékra, és új szükségletek nem ösztönzik munkára, azt néha megragadja a vágy egy harmadik állapot után, amely úgy aránylik a játékhoz, mint a lebegés a tánchoz, mint tánc a járáshoz –, a vágy valami emelkedetten nyugodt mozgalmasság után: ez pedig nem más, mint mûvészek és filozófusok boldogság-látomása:

612.

Okulás képekbõl. – Ha megszemléljük a gyerekkortól a férfikorig önmagunk képeinek sorát, jólesõ csodálkozással látjuk, hogy a férfi jobban hasonlít a gyermekhez, mint az ifjúhoz. Tehát e folyamat során a jellem alapjaiban bizonyos elidegenedés állt be, amelyen a kemény férfierõ ismét úrrá lett. Ezen észrevételnek megfelel azon másik észrevétel; amely szerint az ifjúkorban erõs befolyást gyakorló szenvedélyek; tanok, politikai események hatása késõbb erõsen mérséklõdik, bár továbbra is hatékonyan él bennünk. A túlsúly azonban az érzés és gondolkodás alapjaié; erõforrásként használja ezeket, nem pedig regulátorként, amint az húszas éveinkben történt. Ekképp a férfi gondolkodása és érzelemvilága inkább a gyermekére hasonlít, és e tény az említett külsõségekben is kifejezõdik.

616.

Az elidegenítõ jelen. – Nagy elõnyökkel jár, ha az ember egyszer határozottan elfordul korától, és saját partjaitól régi világ szemléletek óceánja felé sodródik. Majd onnan a part felé pillantva elsõ ízben képes áttekinteni tulajdon szárazföldjének terepalakulatát, és ha ismét közelít felé, jobban megérti azoknál az embereknél, akik sohasem hagyták el a partot.

617.

Fogyatékosságaink haszna. – Olyan emberek, mint Rousseau, nagyon jól értenek hozzá, hogy gyengeségeiket, hibáikat és bûneiket mintegy trágyának használják tehetségükhöz. Személyes tapasztalanra alapozza véleményét az az ember, aki a társadalom romlottságát és elfajzottságát a kultúra sajnálatos következményeként panaszolja föl. Keserû tapasztalata élezi ki általános ítéletét és mérgezi meg a nyilakat, amelyekkel lövöldöz. Individuumként megkönnyebbül és olyan gyógyírt próbál találni, amely hasznára van közvetlenül a társadalomnak, és a társadalom révén közvetve hasznára van neki is.

618.

Filozófiai érzék. – Általában arra törekszünk, hogy minden élethelyzethez és eseményhez kialakítsunk magunkban egyfajta nemes tartást, bizonyos nézeteket vallva magunkénak – ezt nevezzük finom filozófiai érzéknek. Pedig az ismeretek gazdagítása szempontjából értékesebb volna, ha nem így járnánk el, hanem meghallgatnánk a különféle élethelyzetek halk hangját, ezek ugyanis mind saját nézetekkel rendelkeznek. Megismerõként csak akkor vehetünk részt mások életében, ha önmagunkat nem tekintjük zárt, befejezett individuumnak.

624.

Az énünk jobbik feléhez való viszony. – Mindenkinek megvan a maga jó napja, amikor megtalálja énje jobbik felét; és az igazi humanitás azt kívánja, hogy e szerint értékeljük az illetõt, ne pedig, a rabság és szolgaság hétköznapjai alapján. Egy festõt például legértékesebb víziója szerint kell méltatnunk és értékelnünk. Ám az emberek roppant különféle módon tartják fenn a hangulatot jobbik énjükkel, és gyakorta önmagukat alakítják színészileg, vagyis korábbi önmagukat próbálják késõbb utánozni. Néhányan valósággal félnek saját ideáljuktól s legszívesebben megtagadják; azért rettegnek jobbik énjüktõl, mert nagyon igényesen beszél, ha megszólal. Szellemi szabadsága teszi lehetõvé, hogy jöjjön-menjen kedve szerint; ezért gyakran az istenek ajándékának nevezik, pedig inkább minden egyéb az istenek ajándéka (a véletlené), csak jobbik énünk nem, mert az maga az ember.

625.

Magányos emberek. – Néhány ember annyira megszokta az egyedüllétet, hogy nem másokkal beszélget, hanem megvan egyedül, önmagában; nyugodt, baráti hangulatban társalog, jókat nevetve éli monologikus életét. Ha a másokkal való összehasonlításra kerül sor, általában hajlamos rá, hogy kishitûen alábecsülje önmagát. Ezért a szó szoros értelmében kényszeríteni kell, hogy saját igazságos megítélését másoktól tanulja meg: és még e tanult véleménybõl is mindig levonna, lealkudna valamit. Tehát vannak emberek, akiket meg kell hagyni az egyedüllétben, nem pedig ostoba módon sajnálni õket emiatt, amint ez gyakorta megtörténik.

627.

Élni és megélni. – Figyeljük csak meg, hogy egyes emberek milyen jól bánnak élményeikkel (jelentéktelen, hétköznapi élményeikkel!), valóságos szántófölddé mûvelik õket, amely évenként háromszor is terem. Mások viszont – és milyen sokan! – hiába kapják osztályrészül a legizgalmasabb sorsot, hiába hányja-veti õket a történelem vihara, valahogy mindig mindennek a felszínén maradnak, mint vízen a dugó. Az ember végül kísértést érez, hogy az emberiséget két csoportra ossza: egy kisebbre (ez nagyon csekély létszámú), ennek tagjai a kevésbõl is nagyon sokat képesek kihozni, és egy nagyobbra, amelynek tagjai a sokból keveset csinálnak; utóbbi esetben pontosan az ellenkezõt csinálják, mint a boszorkánymesterek, akik a világból semmit csinálnak, ahelyett, hogy a semmibõl világot teremtenének.

628.

Komolyság a játékban. – Egyszer Genovában alkonyatkor hosszan hallottam szólni a harangot az egyik templomtoronyból: a harangszónak csak nem akart vége szakadni, mintha nem tudott volna betelni önmagával, gyermeki makacssággal, ám szörnyû fájdalommal zengett az alkonyi égbolton a város zaja és a tenger fölött. Akkor hirtelen Platón szavai jutottak eszembe és elszoruló szívvel idéztem õket: „Az emberi dolgok nem érdemlik meg, hogy komolyan vegye õket az ember; mégis...”

629.

A meggyõzõdésrõl és az igazságosságról. – Az emberiséget terhelõ legsúlyosabb követelmények egyike, hogy amit az ember szenvedélytõl hevítve mond, ígér és elhatároz, azt hûvös és higgadt fõvel vállalja is. A harag, a fellángoló boszszú, a lelkes odaadás következményét akár a távoli jövõben is vállalni: ez valakit annál gyökeresebb elkeseredésre hangolhat ezen értelmek ellen, minél inkább bálványozzák õket a mûvészek. Az ilyen istentiszteletek papjai értenek hozzá, hogyan kell felvinni a szenvedély árfolyamát, és mindig is értettek ehhez; persze dicsõítik a szenvedély azon iszonytató elégtételeit is, amelyet önmagán vesz valaki, kitéve magát a halál, az elnyomorodás, önkéntes számûzetés, a megtört szívû rezignáció veszélyeinek, következményeinek. Mindenesetre ébren tartják a szenvedélyek iránti kíváncsiságot, mintha azt akarnák mondani: „ha nem ismeritek a szenvedélyeket, akkor nem éltetek át semmit.” Vajon föloldozhatatlanul elköteleztük-e önmagunkat; ha egyszer hûséget esküdtünk, talán csak egy kitalált lénynek, mint Isten; ha egyszer szívünket odaadtuk valamely uralkodónak, pártnak, nõnek, papi rendnek, gondolkodónak, mûvésznek az elvakult õrület állapotában, amely úrrá lett rajtunk minden tiszteletre és áldozatra méltónak állítva be az említetteket? Igen! Vajon nem önmagunkat csaptuk-e be akkor? Vajon nem hipotetikus elígérkezés volt-e ez, a ki nem mondott föltétellel persze, hogy az általunk imádott lények valóban olyanok, amilyennek megjelentek képzeletünkben? Vajon kötelességünk-e, hogy hûek legyünk tévedéseinkhez, ráadásul abban a biztos tudatban, hogy e hûséggel jobbik énünknek kárt okozunk? – Nem! Ilyen törvény, efféle kötelesség nem létezik? Árulóknak kell lennünk tehát, megrögzött hûtleneknek, akik minduntalan elhagyják eszményeiket. Az élet egyik szakaszából a másikba nem lépünk át anélkül, hogy el ne szenvednénk az árulás fájdalmát, és ne okoznánk ilyen fájdalmat. Szükség volna rá, hogy õrizkedjünk az érzelmi felbuzdulásoktól, ha e fájdalomtól meg akarunk menekülni? Akkor viszont nem éreznénk túl sivárnak, túlságosan kísértetiesnek a világot? Inkább azt kellene kérdeznünk önmagunktól, hogy e fájdalom szükségszerûen jelentkezik-e, amikor megváltoztatjuk meggyõzõdésünket, vagy nem téves nézet és értékbecslés következménye-e. Miért csodáljuk a meggyõzõdéséhez hû embert, és miért vetjük meg azt, aki megváltoztatja meggyõzõdését? Attól tartok, a válasz így hangzik: mert mindenki úgy véli, hogy alantas haszon; vagy személyes félelem készteti erre az embereket. Vagyis: azt hiszik, addig senki sem változtatja meg a nézeteit, amíg az elõnyös neki, vagy legalábbis nem káros számára. De ha így áll a helyzet, akkor ez rossz bizonyítvány minden meggyõzõdés intellektuális jelentõségérõl. Vizsgáljuk meg egyszer, hogyan keletkeznek a meggyõzõdések, nézzük csak meg, nincsenek-e aránytalanul túlbecsülve: azt fogjuk látni, hogy a meggyõzõdések változását is hamis mértékkel mérik mindenkor, és eddig túlságosan sokat szenvedtünk ettõl a változástól.

630.

A meggyõzõdés valakinek az a hite, hogy a megismerés valamely tetszõleges pontján a föltétlen igazság birtokában van. Ez a hit tehát föltételezi feltétlen igazságok létezését; tökéletes módszerek meglétét ugyancsak feltételezi, amelyek útján az említett igazságokhoz eljuthatunk; végül pedig, hogy minden ember, akinek meggyõzõdései vannak; ilyen tökéletes módszereket használ. Mindhárom tétel azonnal igazolja, hogy a meggyõzõdések embere nem a tudományos gondolkodás embere; akármilyen felnõttes is egyébként, az elméleti ártatlanság korát élõ gyermekként áll elõttünk. Azonban évezredekig éltek az ilyen gyerekes hitben, és ebbõl származtak az emberiség leghatalmasabb erõforrásai. Az a számtalan ember, aki meggyõzõdéséért áldozta föl magát, azt hitte, hogy az igazságért hal meg. Ebben egyetlenegynek sem volt igaza: valószínûleg még egyetlen ember sem áldozta föl magát az igazságért, vagy hitének dogmatikus kifejezése legalábbis tudománytalan vagy féltudományos lehetett. De mégis makacsul fenntartották, mert úgy gondolták, mindenképpen igazuknak kell lenni. Talán örök boldogságuk vált volna kérdésessé, ha elszakadnak hitüktõl. E rendkívül fontos ügy esetében ugyanis az „akarat” az intellektusnak hangos súgója volt. Minden hit erejének elõfeltétele volt, hogy ne lehessen megcáfolni; az ellenérvek akármilyen erõsnek bizonyultak is, mindig megmaradt a józan ész megtámadásának lehetõsége és a szélsõséges fanatizmus magasra tartott zászlója, amelyen a következõ felirat ékeskedett: „credo quia absurdum est” (hiszem, mivel képtelenség; latin). Nem nézetek harca tette a történelmet olyan erõszakossá, hanem a nézetekbe, vagyis a meggyõzõdésekbe vetett hit harca. Milyen békés lenne az emberiség történelme, ha mindazok, akik olyan sokra tartották meggyõzõdésüket, hogy minden áldozatot meghoztak érte, tulajdon életüket sem kímélve –, csak erejük felét áldozták volna a vizsgálódásnak, hogy vajon jogosan vallották-e magukénak a meggyõzõdést, amelynek útján éppen az említett meggyõzõdéshez jutottak! Mennyi minden másként lett volna, mint ahogy most van! A történelem két okból kímélt volna meg minket mindenféle eretnek üldözésének kegyetlen jeleitõl: elõször is azért, mert az inkvizítorok önmagukat „inkvizitálták” volna, ekképp szabadulva meg az elbizakodottságtól, hogy õk az egyetlen és kizárólagos igazságot védelmezik; másodszor pedig azért, mert maguk az eretnekek alaposabban megvizsgálva az olyan rosszul megalapozott tanokat, mint amilyenek valamennyi szektás és „igazhitû” tanai, nem ragaszkodtak volna már hozzájuk.

633.

Lényegében még most is azok az emberek vagyunk, akik a reformáció korában voltunk. Hogyan is lehetne másképp? Ám néhány eszköz használatát már nem engedjük meg önmagunknak, hogy velük nézeteinket gyõzelemre segítsük; ez különböztet meg attól a kortól és bizonyítja, hogy magasabb rendû kultúrához tartozunk. Aki a reformáció korabeli emberek módjára még ma is gyanúsításokkal és dühkitörésekkel küzd bizonyos nézetek ellen, az elárulja, hogy ellenfelét megégette volna, ha a régi idõkben élnek, és az inkvizíció minden eszközét igénybe vette volna, ha történetesen a reformáció ellensége lett volna. Ez az inkvizíció akkoriban ésszerû volt, mert nem jelentett mást, mint általános ostromállapotot, amelynek az egyház egész területe fölött uralkodnia kellett és mint minden ostromállapot – a legszélsõségesebb eszközök használatára is feljogosított, azzal a feltétellel (ebben mi már nem osztozunk azon korszak embereivel), hogy az igazság az egyház kebelén belül létezik, és ezt minden eszközzel, bármi áron meg kell õrizni az emberek javára. Most viszont már senkinek sem ismerik el egykönnyen, hogy igaza van: a szigorú kutatási módszerek nagyfokú bizalmatlanságra és óvatosságra intenek, így hát mindenkit, aki nézeteit erõszakosan képviseli szóban vagy írásban – kultúránk ellenségének tartják vagy legalábbis elmaradott embernek. Valóban: az a pátosz, hogy valakinek igaza van, ma már nem sokat számít az igazság kutatásának enyhébb és színtelenebb pátoszához képest, amely fáradhatatlanul értékeli át és vizsgálja újra a dolgokat.

638.

A vándor. – Aki egyszer is eljutott az ész szabadságáig, az csak vándornak érezheti magát ezen a földön, ha nem is olyan embernek, aki úton van a végsõ cél felé, ugyanis ilyen cél nincs. Azt viszont igenis látni akarja, hogy voltaképpen mi történik a világban, ezért nem ajándékozhat meg túl erõs érzelmi ragaszkodással egyes dolgokat. Egész lényében kell lennie valami „vándorló” minõségnek, ami örömét leli a változásban és a mulandóságban. Az ilyen embernek persze rossz éjszakái lesznek, ha fáradtan érkezik az este a pihenést ígérõ városkapu elé, és zárva találja; különösen akkor, ha – mint Keleten – a sivatag egészen a kapuig terjed, ahol a ragadozók elõbb távol, majd a közelben üvöltenek, bármikor halált hozó szél kerekedhet, a rablók meg elkötik tevéit. Akkor ráborul az iszonyatos éj; mint valami második sivatag a sivatagra, s szíve belefárad a vándorlásba. Aztán fölkél a nap tündöklõn, mint a harag istene, a városkapu kinyílik, és a vándor a városlakók arcán még több sivárságot, mocskot, hazugságot, bizonytalanságot lát, mint a kapuk elõtt, és nappal majdhogynem rosszabbul érzi magát, mint éjjel. Így hát megint nekivág a vándorútnak, és akkor kárpótlásképpen más vidékek, más napok gyönyörteli hajnalai jönnek, és már szinte látja a szürke fényben, a hegyek ködében rajzó múzsasereget, majd késõbb, amikor kiegyensúlyozott délelõtti lélekkel oltalmat adó fák árnyékában pihen meg, amelyek lombjai között nagyszerû dolgok villannak föl elõtte, szabad szellemek ajándékai, akik, mint õ, otthon vannak a hegyekben, az erdõkben és a magányban, a maguk hol vidám, hol elmélyülten gondolkodó módján, akik maguk is vándorok és filozófusok. E korán érkezett titokzatos lények azt fürkészik, hogyan lehet a napnak a tizedik és a tizenkettedik óraütése között olyan tiszta, fénylõ, jókedvet sugárzó arca: a délelõtt filozófiáját keresik.

Emberi – túlságosan is emberi

Könyv szabad szellemû embereknek

II.

Elõszó

1.

Csak akkor beszéljünk, ha nem hallgathatunk; és csak olyasmirõl, amin úrrá lettünk, minden egyéb fecsegés „irodalmi” neveletlenség. Az én írásaim csak arról beszélnek, amin gyõzelmet arattam: „én” vagyok bennük, mindennel együtt, ami ellenséges volt velem szemben, ego ipsissimus, sõt, büszkébb kifejezéssel szólva, ego ipsissimum. Ebbõl már kiderül: már sok minden van... alattam... De elõbb mindig idõre, gyógyulásra, távolságra, distanciára volt szükségem, s csak ezután támadt föl bennem a vágy, hogy valami megélt és átélt dolgot, valamiféle saját faktumot vagy fátumot az ismeret szempontjából górcsõ alá vegyek, kihüvelyezzek, feltárjak, „ábrázoljak” (használjunk olyan szót, amilyen csak tetszik). Ennyiben minden egyes írásomat – egyetlen lényeges különbséggel – antedatálni kell; valamennyi olyasmirõl beszél, ami már „mögöttem” van: sõt egyik-másik, mint a három elsõ „Korszerûtlen vizsgálódás” (eredetileg: elmélkedés; a szerk.), még régebbre, egy korábban kiadott könyv élményvilága és megírása elé nyúlik vissza;
a „Tragédia születésére” gondolok, ahogy a finom összehasonlítási érzékkel rendelkezõ megfigyelõ már minden bizonnyal kitalálta). Az elsõ „Korszerûtlen vizsgálódás” tartalma, a dühkitörés az elöregedett David Strauss németeskedése, úrhatnámsága és nyelvi züllöttsége ellen, azt a hangulatot elevenítette föl, amelyben réges-régen diákként végigültem a német oktatást és filisztertudálékoskodást (fenntartom igényemet, miszerint a „filisztertudálékoskodás” szóförmedvényt én találtam fel) és amit a „történelmi betegség” ellen mondtam, azt olyan emberként mondtam, aki lassacskán, üggyel-bajjal kigyógyult e betegségbõl, ám a továbbiakban mégsem volt azért kedve teljesen lemondani a „történelemrõl”, csak azért, mert valaha olyan sokat szenvedett tõle. Amikor aztán a harmadik „Korszerûtlen vizsgálódásban” tiszteletemet kifejeztem elsõ és egyetlen nevelõm, a nagy Arthur Schopenhauer elõtt e tiszteletet ma még személyesebb módon, sokkal erõsebb meggyõzõdéssel fejezném ki – már, ami saját személyemet illeti, a morális szkepszis és oldódás kellõs közepén éltem, vagyis éppen úgy bírálva, mint elmélyítve minden addigi pesszimizmust, és ahogy a nép mondja, „már egyáltalán nem hittem”, még Schopenhauernek sem. Pontosan ebben az idõben írtam a „Nem morális értelmû igazságról és hazugságról” címû rövid mûvemet, amelyet soha nem adtam közre. Még a Richard Wagner tiszteletére írott gyõzelmi és ünnepi beszéd is az 1876-os Bayreuthi Ünnepi Játékok alkalmából – Bayreuth a legnagyobb gyõzelmet jelenti, amit egy mûvész valaha is kivívhatott – még ez a munka sem volt egyéb –, amely pedig határozottan magán viseli az „aktualitás” látszatát – mint tisztelgés és hála tulajdon múltam egy szakaszának, legszebb és legveszélyesebb tengeri utazásomnak, valójában pedig szabadulás és búcsú. (A tanulmány talán még magát Richard Wagnert is megtévesztette? Nem hiszem. Amíg az ember szeret valakit, bizonyára nem fest ilyen képeket; amíg az ember szeret, addig nem „vizsgálódik”, nem a távolban, bizonyos távolságban foglal állást, ahogy a vizsgálódónak kell tennie. „A vizsgálódáshoz egyfajta titokzatos ellenséges álláspontra van szükség, a farkasszemet nézés álláspontjára” –, amint ezt már az említett írásban is megjegyeztem.) A felszabadulás, hogy az évekig tartó belsõ magányról és nélkülözésrõl beszélni tudjak, elõször csupán „Az emberi – túlságosan is emberi” címû könyvvel jött el számomra, amelynek ezt a második hitvallást és elõszót áldozom. Ebben a könyvben, mint „szabad szellemekhez” szóló írásban a pszichológus majdnem vidám és kíváncsi hideg észjárása jut szóhoz, amely egy sereg maga alá gyûrt, mögötte lévõ dolgot önmagával megbeszél, és mintegy preparálja õket gombostûhegyre szúrva: nem csoda, ha az ilyen aprólékos, kényes munka közben némi vér folyik, ha a pszichológus ujjában... és nem csupán az ujjában is vér van...

2.

„A vegyes nézetek és mondások” csakúgy, mint „A vándor és árnyéka” elõször külön-külön, az említett „Emberi – túlságosan is emberi” „Szabad szellemeknek szóló könyv” folytatása és kiegészítéseképpen jelent meg: egészséges ösztönöm, amelyet megint támadással fenyegetett a legveszedelmesebb romantika, megelõzõ gyógymód gyanánt, antiromantikus önkezelésnek, szellemi kúrának írta elõ az említett könyv folytatását, mégpedig két részben. A teljes gyógyulás után hat évvel jelenjen meg ez a két írás egy kötetben, „Az emberi – túlságosan emberi” második köteteként; együttesen talán nagyobb meggyõzõ erõvel és világosabban hirdetik tanaikat – egyfajta egészségtant, amely az éppen születõ szellemibb típusú embereknek disciplína voluntatis-ként (az akarat iskolája; latin) ajánlható. Egy pesszimista beszél belõlük, aki elég gyakran kibújt a bõrébõl, de mindig visszabújt belé, olyan pesszimista tehát, aki jóakarattal viseltetik a pesszimizmus iránt – ekképp már semmi esetre sem romantikus: Hogyhogy? Az ilyen szellem, aki kígyó módjára ért ahhoz, hogyan kell levedlenie bõrét, hogy másik nõhessen a helyén, ne adhatna leckét a mai pesszimistáknak, akiket még fenyeget a romantika veszélye? És legalább ne mutathatná meg nekik, hogyan kell ezt csinálni?...

3.

Akkor tényleg legfõbb ideje volt búcsút venni, ahogy azóta bebizonyosodott. A látszólag gyõzedelmes Richard Wagner valójában szétzüllött, kétségbeesett romantikus lett, hirtelen összeroppant és szánalmasan roskadt térdre a krisztusi kereszt elõtt... Akkor egyetlenegy németnek sem volt szeme e szörnyû látványhoz, nem ébredt részvét lelkében? Én voltam az egyetlen, aki ettõl szenvedett? Elég az hozzá, hogy ez a váratlan esemény villámcsapásszerû fényt derített az általam elhagyott helyre, és átéltem azt az utólagos félelmet, amelyet minden ember érez, miután öntudatlanul nagy veszélyen ment keresztül. Egyedül folytatva utam, reszkettem a félelemtõl; nem sokkal késõbb megbetegedtem, sõt ami még sokkalta rosszabb, halálosan megfáradtam az óhatatlan kiábrándulásban mindentõl, ami csak nekünk, modern embereknek ok lehet a lelkesedésre. Kiábrándultam a lépten-nyomon eltékozolt erõbõl, munkából, reménybõl, ifjúságból, szerelembõl; belefáradtam e romantika feminizmusába és dagályos féktelenségébe, az egész idealista hazudozásba és lelkiismeret-lágyítgatásba, ami ezúttal is diadalt aratott valakin, aki a legderekabb volt a derék emberek között; végül pedig, ám távolról sem utolsósorban; a szüntelen gyanakvás szomorúságától elgyötörten belefáradtam, hogy e csalódás után arra ítéltettem, hogy még bizalmatlanabb legyek, még megvetõbb, mint régen, még sokkal magányosabb, mint valaha. De hát hová lett... a feladatom? Úgy tûnt, mintha a feladatom visszahúzódott volna tõlem, mintha már régóta nem volna hozzá jogom. Mit tegyek, hogy e hatalmas nélkülözést elviseljem? – Azzal kezdtem, hogy szigorúan eltiltottam magam mindennemû romantikus zenétõl, ettõl a kétértelmû, nagyképû, dagályos mûvészettõl, amely megöli a szellem szigorát és vidámságát, mindenféle zûrzavaros vágyat ültetve el a lélekben.

„Care musicam” („Õrizkedj a zenétõl”; latin), mindenkinek ezt tanácsolnám ma, aki elég férfias, hogy ad valamit a szellem dolgainak a tisztaságára; az ilyen zene enervál, ellágyít, nõiessé tesz, „örök nõiessége lehúz minket magához”! Akkor kezdtem elõször gyanakodni a romantikus zenére, és ha egyáltalán reméltem még valamit a zenétõl, akkor csak abban bíztam, hogy egy okos, finom, délies, gonosz, egészségtõl duzzadó muzsika jön el, amely halhatatlan bosszút áll a romantikus zenén.

4.

Magányosan és bizalmatlanul önmagammal szemben, dühös szenvedéllyel önmagam ellen foglaltam állást, mindennek pártját fogva, ami nekem fájdalmat okozott és nehezemre esett: így találtam meg újra az utat ahhoz a bátor pesszimizmushoz, amely minden romantikus hazudozás ellentéte, ezenkívül – legalábbis ma így tûnik nekem – a hozzám, feladatomhoz vezetõ út. Ez a rejtõzködõ és uralkodó valami, aminek sokáig nem tudunk nevet adni, míg végül feladatunknak bizonyul. Az a bennünk élõ zsarnok iszonyatos bosszút áll rajtunk minden tõle való szabadulási kísérletért, minden korai, elhamarkodott döntésért, minden megalapozatlanul kötött szövetségért, minden még akár nagy becsben álló tevékenységért is, ha az legfõbb feladatunktól elvon, sõt minden erényért nemkülönben, amely minket legsajátabb felelõsségünk szigorától megóvhat. Minden esetben betegség a válasz, ha kételkedni merészelünk abban, hogy jogunk van feladatunkhoz, ha megpróbáljuk könnyebben venni feladatunkat. Különös és egyben félelmetes dolog ez! Legkeményebben a megkönnyebbülésünkért kell bûnhõdnünk! És ha késõbb megint egészségesek akarunk lenni, nincs már választásunk: súlyosabb terheket kell magunkra raknunk, mint elõbb...

5.

Csak ekkor tanultam meg azt a remetebeszédet, amelyen csak a leghallgatagabb emberek és a legerõsebben szenvedõk értenek: tanúk nélkül beszéltem, vagy inkább a tanúkra való tekintet nélkül, csak ne kelljen szenvednem a hallgatástól, olyasmirõl, ami nem rám tartozik, olyan hangon, mintha rám tartozna. Akkor tanultam meg a mûvészetet, hogy vidámnak, objektívnak, kíváncsinak, mindenekelõtt azonban egészségesnek és gonosznak mutassam magam – és egy betegnél, én azt hiszem, ez a „jó ízlés” jele. A finomabb szem és a részvét számára azonban nem marad rejtve – ami talán ezen írások varázsát adja –, hogy itt egy szenvedõ és nélkülözõ beszél, mégpedig úgy, mintha nem lenne szenvedõ és nélkülözõ. Itt meg kell õrizni az egyensúlyt, a nyugalmat az élettel szemben, sõt hálát kell érezni iránta, itt szigorú, büszke, állandóan éber, izgulékony akarat uralkodik, amely azt a feladatot tûzte maga elé, hogy az életet megóvja a fájdalomtól, és letörjön minden vadhajtást, amelybõl fájdalom, csalódás, csömör, magányosság mérges gomba gyanánt elburjánozhat. Talán éppen ezen az úton tehetik próbára magukat pesszimistáink? Mert amikor a tételt megfogalmaztam, hogy „a szenvedõnek még nincs joga a pesszimizmusra”, akkor hosszadalmas türelmes hadjáratot vezettem mindennemû romantikus pesszimizmus alapvetõen tudománytalan hajlandósága ellen, amelyre jellemzõ, hogy a személyes tapasztalatokat általános ítéletekké, sõt a világ elítéléséve fújja fel... röviden szólva akkor néztem körül. Értitek-e, mit jelent az az optimizmus, amelynek egyetlen célja, hogy valamikor ismét visszaállíthassa a pesszimista uralmát. Mint amikor az orvos betegének teljesen idegen környezetet ír elõ, hogy egész eddigi életét – a gondokkal, barátokkal, levelekkel, kötelességekkel, ostobaságokkal és mardosó emlékekkel együtt – feledtesse, arra tanítva egyúttal, hogyan nyújtsa ki kezét újfajta táplálék után, úgy kényszerítettem önmagam, mint orvos és beteg egy személyben, a lélek egy fordított, ismeretlen klímájához, nevezetesen az állandó vándorláshoz az idegenben, a messzeségbe, egyfajta kíváncsisághoz mindennemû idegen dolog iránt... Mindebbõl hoszszas kutatás lett, gyakran váltogattam a nézeteket, ellenszenvet érezve minden megállapodott vélemény iránt, minden otromba igenléssel és tagadással szemben; valamint dietétika és önnevelés, amely könnyûvé tette a szellemet, hogy az gyorsan és magasra, de mindenekelõtt messzire szárnyalt. Valójában csak egész kevés, minimális élet maradt bennem, megszabadultam minden fölösleges vágytól, létrehozva egyfajta függetlenséget a sokféle kedvezõtlen körülmény közepette, függetlenséget élveztem még azzal a büszkeséggel szemben is, ami azért töltött el, hogy egyáltalán élni tudok e kedvezõtlen körülmények között. Egy kevés cinizmus szintén maradt, egy jó tonnányi, de ugyanakkor roppant sok személyes boldogság, személyes vidámság, rengeteg csönd, fény, finom ostobaság, rejtett lángolás; – és mindebbõl végül hatalmas szellemi megerõsödés lett, fokozódó életkedv és kiteljesedõ egészség. Az élet voltaképpen tulajdon makacs élni akarásunkért fizet minket, az olyanféle hosszú háborúért, amelyet én vívtam akkor az életuntság pesszimizmusa ellen, fizet hálánk minden figyelmes pillantásáért is, amely felfogja az élet legkisebb, legfinomabb, legjelentéktelenebb ajándékát. Mindezekért végül megkapjuk nagy ajándékát, talán a legnagyobbat, amit adhat: visszakapjuk feladatunkat.

6.

Élményem – amely egy betegség és gyógyulás története, mivel végül is meggyógyultam – csupán személyes élmény lett volna? És csupán pont az én „Emberi – túlságosan is emberi” dolgom? Ma szeretném ennek ellenkezõjét hinni; újra meg újra megragad a bizonyosság, hogy vándorkönyveimet mégsem csupán magamnak írtam, annak ellenére, hogy mostanáig a látszat emellett szólt. Vajon hat évig növekvõ bizalom után megkísérelhetem-e, hogy útnak indítsam õket? Vajon szabad-e õket olyan emberek szívére és fülére bíznom, akiket máris nyomaszt egyfajta „múlt” és elegendõ szellem is él bennük ahhoz, hogy tulajdon múltjuk szellemétõl is szenvedjenek? De elsõsorban rátok, akik a legnehezebb életet élitek, ti legritkább, legveszélyeztetettebb, legszellemibb, legbátrabb emberek, ti, akik a modern lélek lelkiismerete vagytok, de ehhez a modern lélek ismeretével is rendelkeznetek kell, rátok bízom õket, rátok, akikben minden betegség, méreg és veszély együtt van, ami csak létezhet –, akik a sors akaratából még betegebbek; mint bárki más ember, mert ti nem csupán olyan emberek vagytok... akiknek az a vigasz jut, hogy ismeritek az új egészséghez vezetõ utat; és tudtok is haladni a holnapi; a holnaputáni egészség felé, ti kiválasztottak, ti gyõzedelmesek, ti, az idõ legyõzõi, ti igazán egészségesek, legerõsebbek, ti jó európaiak!

7.

Végül pedig meg kell fogalmaznom tételemet a romantikus pesszimizmus ellenében; azaz a nélkülözõk, szerencsétlenek, legyõzöttek pesszimizmusával szemben: létezik egyfajta akarat, a tragikum, a pesszimizmus akarása, amely legalább annyira a szigorú, mint az intellektuális erõ (ízlés, érzelem, lelkiismeret) jele. Ilyen akarattal a lélekben nem félünk a szörnyûségestõl és a kérdésestõl; amely minden létezés sajátja, hanem egyenesen elébük megyünk. Az efféle akarat mögött bátorság van, büszkeség, valamely nagy ellenség utáni vágy. – A kezdet kezdetétõl ez volt az én pesszimista perspektívám és azt hiszem, ez új perspektíva. E pillanatig ehhez tartom magam. És – hiszitek-e vagy sem – nem csupán a saját érdekemben, hanem alkalomadtán – érdekeim ellenére. Akarjátok, hogy bebizonyítsam? De mi más lett volna ez a hosszú elõszó, mint bizonyítás?

Sils Maria; Oberengadin,

1886 szeptemberében


Elsõ rész

Vegyes nézetek és mondások

1.

A filozófiából kiábrándult embereknek. – Ha eddig azt hittétek, hogy tiétek az élet legbecsesebb értéke, és most csalódást éreztek, akkor ezt az értéket bagóért kellene elkótyavetyélni?

3.

A valóság udvarlói. – Aki végül észreveszi, hogy mennyire és milyen sokáig tették bolonddá, az már csak azért is magához öleli akár a legcsúfabb valóságot is: a világ folyását egészben szemlélve az ilyen ember a legjobb udvarlók közé számítható, hiszen mindig a legjobbakat csapták be legjobban és legtovább.

5.

A filozófusok egy öröklött bûne. – A filozófusok minden idõben kisajátították maguknak az emberek vizsgáztatóinak (a moralistáknak) tételeit, és tönkretették õket azáltal, hogy a tételeket föltétlennek tekintették, és szükségszerû gyanánt akarták bizonyítani azt, ami hozzávetõleges irányjelzés volt csupán, vagy mondjuk egyetlen évtized bizonyos helyhez kötött igazsága – míg õk, a filozófusok úgy gondolták, hogy éppen emiatt állnak az említettek fölött. Ekképp találkozunk moralisták által felállított népi bölcsességekkel, amelyek alapul szolgálnak Schopenhauer híres tanaihoz az akarat elsõdlegességérõl az értelemmel szemben, a jellem változatlanságáról és az öröm negativitásáról – és amelyek, az õ értelmezésében, mind tévesek. Már az „akarat” szóból, amelyet Schopenhauer nagyon sok emberi állapot közös jelölésére alakított át, és mintegy feltöltötte vele a nyelv egy üres helyét, a saját hasznára, amennyiben moralista volt, hogy az „akaratról” egyáltalán beszélhessen, ahogyan Pascal beszélt róla – tehát már a Schopenhauer féle „akaratból” szerzõjének keze között egyfajta sorscsapás lett, tudományos szempontból, a filozófusok általánosító dühe nyomán: mivel ebbõl az akaratból költõi metaforát csináltak, ha azt mondjuk, hogy a természetben minden akarattal rendelkezik. Végül pedig ezt az akaratot végérvényesen félremagyarázták mindenféle misztikus garázdálkodással valami hamis eldologiasodássá; – és minden divatos filozófus egyfolytában csak mondogatja e szót, mintha pontosan tudná, hogy minden dolognak egy akarata van (ami, e mindenen átütõ egyetakarásról adott leírás szerint, annyit tesz, mintha a szegény ördögbõl istent akarnának csinálni).

6.

A fantaszták ellen. – A fantaszta tagadja az igazságot önmaga elõtt, a hazug csak mások elõtt.

10.

A történelem áldozata. – A homály filozófusait és a mindent összezagyválókat, szóval minden rendû és rangú metafizikust szem-, fül-, és fogfájás kezd gyötörni, amikor földereng fejükben, hogy a következõ tétel igaz: mostantól az egész filozófia a történelem áldozata. Fájdalmuk miatt megbocsátható nekik, hogy kõvel és mocsokkal dobálják, aki így beszél; maga a tan azonban ettõl még egy idõre mocskos és visszatetszõ lehet, és veszít hatásából.

11.

Az intellektus pesszimistája. – Aki szellemileg igazán szabad, az szabadon gondolkodik a szellemrõl is, nem rejtve véka alá egynémely szörnyû dolgot, a szabadgondolkodás forrását és irányát illetõen. Mások õt ezért tán a szabadszellemûség legelkeseredettebb ellenségeként jellemzik, és az „intellektus pesszimistája” megnevezéssel ütnek rá bélyeget, mivel megszokták, hogy senkit sem ereje és kimagasló erényei szerint ítéljenek meg, hanem annak alapján, ami számukra a legidegenszerûbb benne.

13.

Az ismeret idõnként ártalmas. – A hasznosságot, ami az igazság pártatlan kutatását hozza magával, állandóan százszor és százszor bizonyítják, majd újra bizonyítják, ezért aztán okvetlenül tekintetbe kell vennünk azt a finom és ritka ártalmat, amelyet e kutatás az egyénre gyakorol. Nem akadályozhatjuk meg, hogy a kémikus kísérletezés közben esetleg mérgezést vagy égést ne szenvedjen. – Ami érvényes a kémikusra, az érvényes egész kultúránkra: mellesleg szólva ebbõl következik, hogy mindkettõnek gondoskodnia kell ellenmérgekrõl és balzsamról égési sebek kezelésére.

17.

A történész boldogsága. – „Ha a szõrszálhasogató metafizikus, a túlvilág prókátora beszédét hallgatjuk, mi többiek persze „szellemi szegényeknek” érezzük magunkat, ám miénk a változás mennyeinek országa, tavasszal és õsszel, téllel és nyárral, viszont övé a túlvilág, szürke, hideg végtelen ködével és árnyaival.” – Így beszélt magához valaki egy hajnalon, a kelõ nap felé tartva: valaki, akinek nemcsak a szelleme, hanem a szíve is átalakult a történelem során, és a metafizikussal ellentétben örül annak, hogy nincs „egy halhatatlan lelke”, hanem sok halandó lélek él benne.

26.

A gondolkodó legbensõbb élményvilágáról. – Nincs nehezebb az ember számára, mint személytelenül megragadni valamit, mármint éppen a dolgot, és nem a személyt látni az említett valamiben. Feltehetjük a kérdést, hogy egyáltalán képes-e az ember akár egyetlen pillanatra is kikapcsolni személyképzõ, személyköltõ ösztöne óramûvét. Még a legelvontabb gondolatokkal is úgy bánik, mintha individuumok lennének, akikkel harcolni kell, csatlakozni hozzájuk, védeni, ápolni, gondozni õket. Figyeljük csak meg, „hallgassuk ki” önmagunkat azokban a pillanatokban, amikor új tételt, mondatot hallunk. Talán nem tetszik nekünk, mert olyan ellentmondást nem tûrõnek látszik; önkéntelenül is azt kérdezzük magunktól, vajon nem tudnánk-e a fejére olvasni valami ellentmondást, talán ráakaszthatnánk egy „talánt” vagy egy „néhát”; még a „valószínûleg” szócska is elégtételt jelent nekünk, mert megtöri a feltételnélküliség lappangó zsarnokságát. Ha azonban ez az új tétel finomabb formában jelentkezik, türelmesen és alázatosan, mintegy engedelmesen az ellentmondás karjaiba vetve magát, akkor önkényességünk másféle próbájának vetjük alá, a következõ meggondolás alapján: nem tudnánk segítségére lenni ennek a gyönge lénynek, ápolni és gondozni õt, erõt, kiteljesedést és föltétlen igazságot adva neki? Tudnánk vele szülõhöz méltón, lovagiasan vagy résztvevõen viselkedni? – Megint, itt is, ott is egy-egy ítéletet látunk, egymástól távol, egymásra való tekintet nélkül, a közeledés szándékának jele nélkül: akkor kezd bennünk motoszkálni a gondolat, hogy nem lehetne-e szó itt házasságról, kötésrõl, mégpedig azzal az elõérzettel, hogy az említett kötésbõl származó következmény nem csupán a két összeházasított ítéletet, hanem a kiházasítókat is dicséri. Ha azonban sem a dac és rosszakarat, sem a jóindulat útján nem tudunk ráfogni az említett gondolatra valamit (bármennyire igaznak tartjuk is), akkor behódolunk neki és szolgáljuk, mint valami hadvezért és herceget, díszszéket adunk neki, kizárólag alázattal és tisztelettel szólva róla, mert az õ ragyogásában mi is tündökölhetünk. Jaj annak, aki e fényt el akarja homályosítani; aztán idõvel mi magunk kezdünk gyanakodni a gondolatra. Majd le is taszítjuk trónjáról, mi, a szellem történetének fáradhatatlan „királycsinálói” (king-makers), és nagy sebbel-lobbal trónra ültetjük ellenfelét. Mérlegeljük mindezt, és gondoljuk kissé tovább! És ha így teszünk, akkor biztos soha többé senki sem fog „önmagában és önmagáért való megismerõ ösztönrõl” beszélni. Miért részesíti elõnyben az ember az igazat a nem igazzal szemben ebben a személy-gondolatokkal vívott, titkos harcban, ebben a többnyire titokban maradó gondolat-kiházasításban, gondolat államalapításban, gondolat-gyermeknevelésben, gondolat-betegellátásban, gondolat-szegénysegélyzésben. Pontosan azért, amiért igazságos a fontosabb személyekkel való érintkezésében: most megszokásból, hagyománytiszteletbõl és jólneveltségbõl, eredetileg pedig azért, mert az igaz – csakúgy, mint a helyes és az igazságos – hasznosabb és tiszteletreméltóbb, mint a nem igaz. Mert a gondolkodás birodalmában nem tesz szert hatalomra sem hírnévre a tévedésen vagy hazugságon alapuló dolog: megalázó az építõmester öntudatának az érzés, hogy az effajta építmény bármikor összeomolhat; szégyenli magát anyaga törékenysége miatt, és mivel önmagát fontosabbnak tartja az egész világnál, semmi olyat nem szeretne tenni, ami ne lenne tartósabb, mint bármi a világon. Igazság utáni vágyában magához öleli a személyes halhatatlanságba vetett hitet, vagyis a legnagyképûbb és leggõgösebb gondolatot, ami igazán közeli rokonságban van a „pereat a mundus, dum ego salvus sim!” (menjen tönkre a világ, csak én maradjak ép és egészséges; latin) hátsó gondolatával. Mûve eggyé vált egójával, Elpusztíthatatlanná, dacoskodóvá alakul. Mérhetetlen büszkesége abban mutatkozik meg, hogy csak a legjobb, legkeményebb köveket akarja felhasználni az építésre, tehát igazságokat, vagy amit õ annak tart. Joggal nevezték mindenkor a gõgöt a „tudós ember bûnének” – jóllehet ezen ösztönzõ erejû bûn nélkül az igazság és érvényesítése e földön ugyancsak kátyúba kerülne. Az „intellektuális lelkiismeretnek” nevezett különleges jelenség gyökere abban a tényben rejlik, hogy saját gondolatainktól, fogalmainktól, tanainktól félünk, ugyanakkor azonban tiszteljük is önmagunkat bennük, önkéntelenül erõt tulajdonítunk nekik, tanulunk tõlük, megvetjük, dicsõítjük és hibáztatjuk õket, tehát úgy viselkedünk velük, mintha szabad szellemi lényekkel, független hatalmakkal érintkeznénk, vagyis úgy bánunk velük, mint egyenrangú féllel. – Itt is az történt, hogy egy vadhajtásból a legmagasabb rendû morális termés lett.

28.

Milyen filozófia teszi tönkre a mûvészetet? – Ha valamely metafizikus-misztikus filozófia ködének sikerül minden esztétikai jelenséget áttekinthetetlenné tenni, akkor ebbõl következik, hogy egymással sem lehet összemérni õket, mert minden egyes jelenség megmagyarázhatatlan lesz. De ha össze sem hasonlíthatók egymással, akkor teljességgel lehetetlen lesz a kritika, vagyis minden vakon megy a maga útján, ebbõl azonban megint csak a mûvészet élvezetének állandó apasztása lesz (amit csak roppant kifinomult ízlés képes megkülönböztetni egy szükséglet nyers kielégítésétõl). Azonban minél inkább apad az élvezet, annál határozottabban változik a mûvészetigény közönséges éhséggé, amit a mûvész viszont egyre durvább koszttal próbál csillapítani.

31.

A tudomány sivatagában. – A tudományos embernek fáradságos vándorútjai során, amelyek nem is egyszer sivatagon vezetnek keresztül, gyakorta fénylõ tünemények jelennek meg a levegõben, amelyeket „filozófiai rendszereknek” neveznek: ezek a csalás varázserejével mutatnak rá minden rejtély megoldására, és a közelben jelölik ki az élet vizének forrását; a szív õrülten ver, és a fáradt ember erõtlenül botorkálva már szinte ajkával érinti tudományos törekvése célját. Másoknak meg egyszerûen földbe gyökerezik a lábuk ettõl a káprázattól: a sivatag elnyeli õket, meghalnak a tudomány számára. Ismét mások, akik már többször átélték az efféle szubjektív vigaszt, lehangolódnak a gyötrõ szomjúságot okozó sós ízt átkozva szájukban, amelyet e jelenség hatására éreznek anélkül, hogy akár egyetlen centiméterrel is közelebb jutnának bármilyen forráshoz.

32.

Az állítólagos „valóságos valóságról”. – A költõ úgy állítja be magát, az egyes foglalkozási ágakat, például a földmûvesét, selyemszövõét, tengerészét ábrázolva, mintha alaposan értene e dolgokhoz, ismerõjük lenne; emberi cselekedeteket és hányattatásokat pedig úgy ír le, mintha az egész kalandszövevénynél õ maga is jelen lett volna; ennyiben csalónak tekinthetõ. És ráadásul olyanokat csap be, akik nem ismerik a dolgokat, ezért is sikerül neki: õk pedig dicsõítik igazi, mély tudását, végül már-már valósággal; az õrületbe kergetik, elhitetve vele, hogy tényleg olyan jól ismeri a dolgokat, mint maga a nagy világ-alkotó. A csaló végül becsületes lesz tehát, és maga is hisz tulajdon igazában. Hiszen az érzékeny emberek még a szemébe is mondják, hogy az õ igazsága és õszintesége magasabb rendû, mivel átmenetileg belefáradnak a valóságba, és a költõi álmot jótékony kikapcsolódásnak fogják föl, amely pihenteti az észt és a szívet. Értékesebbnek tûnik elõttük, amit ez az álomkép mutat, mert amint mondani szokás, jótékonyabbnak érzik: és az emberek mindig úgy gondolták, hogy ami értékesebbnek tûnik, az igazabb, valóságosabb. És a költõk, akik tudatában vannak e ténynek, szándékosan pocskondiázzák azt, amit az emberek általában valóságnak tartanak, igyekezvén bizonytalanná, látszólagossá, természetellenessé, csalókává, bûnössé, középszerûvé festeni. Felhasználnak minden kételyt a megismerés határairól, az összes szkeptikus túlzást, csakhogy a bizonytalanság fátylát boríthassák a dolgokra; e ködösítéssel szeretnék elérni, hogy varázslatukat, lélekmágiájukat az „igazi igazság”, a „valódi valóság” útjának nézzék az emberek.

37.

Csalás a szerelemben. – Az ember elfelejt ezt-azt múltjából, szándékosan ver ki néhány dolgot a fejébõl; vagyis, azt akarjuk, hogy a múltból felénk sugárzó kép hazudjon nekünk, hízelegjen; hiúságunknak, szakadatlanul ezen az öncsaláson dolgozunk. – És ti, akik annyit dicsõítitek a „szerelmi önfeledtséget” és az „Én megjelenését a másik személyben”, tényleg azt hiszitek, hogy ez valami más? Tehát széttörjük a tükröt, beleköltjük magunkat egy másik személybe, akit csodálunk, és élvezzük énjének új képét, amit a másik személy nevével nevezhetünk meg – és még azt merészelitek állítani, hogy ez az egész nem öncsalás, nem önimádat! Akik valamit eltitkolnak önmaguk elõl; és akik önmaguk egészét eltitkolják önmaguk elõl, azok – nézetem szerint – abban hasonlítanak egymásra, hogy mindketten lopást követnek el a megismerés kincseskamrájának terhére: ebbõl világosan látható, hogy az „Ismerd meg önmagad” tétel miféle vétektõl óvja az embert.

49.

A természet tükrében. – Vajon nem tudunk-e meg máris elég sokat egy emberrõl, ha azt halljuk róla, hogy szívesen sétál szõke gabonatáblák mellett, mindennél jobban szereti az aranyló õsz erdeinek és virágainak fakón hervadó színeit, mert a természet szépségének netovábbját idézik, hogy otthon érzi magát olajos levelû diófák lombjai árnyékában, hogy a hegyek jelentik legnagyobb örömét, a találkozás az eldugott, apró tengerszemekkel, amelyekbõl a magányosság szinte saját tekintetével néz vissza rá, hogy szereti a ködös alkonyi derengés szürke nyugalmát, amely késõ õszi és kora téli estéken lopakodik az ablakhoz, és minden lélektelen zajt, mint az elhúzott bársonyfüggönyét, hogy a megmunkálatlan követ az emberi nyelvet megelõzõ idõk tanújának érzi, és gyermekkora óta tiszteli, és végül, hogy a tenger vonagló kígyóbõrével és ragadozószépségével idegen neki, és az is marad? – Igen, igenis megtudunk valamit azokról az emberekrõl, akikrõl ezeket tudjuk, ám a természet tükre semmit nem mond arról, hogy ugyanez az ember minden idillikus érzékenységével együtt (sõt éppen „ennek ellenére”) meglehetõsen szeretetlen, zsugori és beképzelt is lehet. Horatius, aki nagyon jól értett ilyesmihez, a vidéki élet finom érzését egy római uzsorás lelkén átszûrve a következõ híres mondással fejezte ki: „beatus ille qui procul negotiis” (boldog az, aki felülemelkedik a hétköznapi ügyeken; latin).

53.

Irigység hangfogóval vagy anélkül. – A közismert irigység általában kotkodácsol mihelyt az irigyelt tyúk akár egyetlen tojást is rakott, megkönnyebbül a kotkodácsolástól, és mindjárt szelídebb lesz. De van ennél ádázabb irigység is: ez csöndes, mint a sír és azt kívánva, hogy minden száj hallgasson el, egyre inkább dühöng, amiért nem így történik. A hallgató irigység fokozódik a hallgatásban.

54.

A harag mint kém. – A harag fölforgatja a lelket, mindent napvilágra hozva belõle. Ezért ha természetes körülmények között nem tudunk világosan látni, értenünk kell hozzá, hogyan hozzuk dühbe környezetünket, társainkat, ellenfeleinket, ha tudni akarjuk, mi mindent gondolnak és terveznek ellenünk.

55.

A védekezés erkölcsileg nehezebb a támadásnál. – A jó ember igazi hõstette és mestermûve nem abban áll, hogy az ügyet támadja és a személyt továbbra is szereti, hanem – ami ennél sokkalta nehezebb – saját ügyének védelmében, anélkül, hogy a támadó személynek keserûséget okozna, vagy akarna okozni. A támadás kardja tisztes és széles, a védelemé általában még egy tûbe is befûzhetõ.

58.

Veszedelmes könyvek. – Valaki így szól: „észreveszem magamon is: ez a könyv ártalmas”. De, mondjuk, egy darabig vár az illetõ, és talán egy napon megvallja magának, hogy ugyanez a könyv nagy szolgálatot tett neki azzal, hogy szíve rejtett betegségét elõcsalogatta és láthatóvá tette. – A megváltozott nézetek nem változtatják meg egy ember jellemét (vagy csak egész csekély mértékben); viszont megvilágítják személyisége csillagzatának egyes oldalait, amelyek sötétek és ismeretlenek maradtak volna a nézetek másféle konstellációja esetén.

75.

Szeretet és kettõsség. – Mi más lenne a szeretet, mint megérteni a tényt és örülni neki, hogy valaki más másféle és ellentétes módon él, dolgozik és érez, mint mi? A szeretet csak akkor hidalhatja át öröm útján az ellentéteket, ha nem szünteti meg és nem tagadja õket. – Még az önszeretetnek is az egymástól elválaszthatatlan kettõsség (vagy sokféleség) az elõfeltétele egy személyben.

76.

Álomfejtés. – Néha az ébrenlét állapotában nem tudjuk, nem érezzük pontosan, hogy lelkifurdalásunk van valakivel szemben vagy sem. Ezt az álom teljes egyértelmûséggel megmondja.

78.

Büntetés és fizetség. – Senki sem emel vádat a büntetés és bosszú hátsó gondolata nélkül, még saját sorsát, önmagát vádolva sem. – Minden panasz vádemelés, minden öröm dicsõítés; mindig felelõssé teszünk valakit, akár ezt tesszük, akár azt.

81.

A parvenû filozófiája. – Ha valaki személyiség akar lenni, akkor el kell érnie, hogy még az árnyékát is tiszteletben tartsák.

82.

Mosakodni tudni kell. – Meg kell tanulnunk a tisztátalan viszonyokból tisztán kikerülni, és ha a szükség így kívánja, tisztára kell tudnunk mosakodni a mocskos vízben is.

85.

Tervezgetés. – Terveket csinálni és szándékokat formálni jólesõ érzéssel jár. És nagyon boldog lenne az az ember, akiben elég erõ volna ahhoz, hogy egész életében csak terveket kovácsolgasson. De aztán ebbõl elege lesz, éspedig azért, mert egyszer megpróbál valóra is váltani egy tervet – ekkor jön a bosszúság és a kijózanodás.

88.

Közömbös, hogyan halunk meg. – A mód, ahogy az ember egész élete folyamán, ereje teljében a halálra gondol, igen beszédes és tanulságos abból a szempontból, amit jellemének neveznek; ám a halál órája, az illetõ tartása a halálos ágyán, majdnem teljességgel közömbös ugyanebbõl a szempontból. Öreg emberek halálakor a végkimerülés, az agy rendetlen és hiányos táplálása az utolsó idõkben, az esetenként jelentkezõ heves fájdalmak, az egész állapot szokatlansága, újszerû jellege, fura benyomások, szorongások gyakorta rohamszerû jelentkezése, mintha a halálon nagyon sok minden múlna, mintha a legiszonyatosabb hídon vonulna át az ember – mindez nem teszi lehetõvé, hogy a meghalást az élõrõl szóló tanúságtételnek tekintsük. Az sem igaz, hogy a haldokló általában becsületesebb volna az élõnél: talán inkább arról van szó, hogy majdnem mindenkit megkísért a hiúság hol tudatos, hol öntudatlan komédiája a környezet ünnepélyessége, a visszatartott vagy patakokban omló könnyek, érzelemkitörések látványa. A komolyság, amellyel a haldoklót kezelik, néhány lenézett szegény ördögnek minden bizonnyal élete legnagyobb élménye volt, afféle kárpótlás és jóvátétel a sok nélkülözésért.

90.

A jó és a jó lelkiismeret. – Úgy vélitek, hogy minden jó dolognak minden idõben jó volt a lelkiismerete? – A tudomány tehát tényleg valami jó dolog, megvan nélküle és mindenféle pátosz nélkül jött a világra, inkább titkon, kerülõutakon, álcázott, elváltoztatott arcokat öltve magára, mint valami bûnözõ, de legalábbis egy zugkereskedõ érzésével. A jó lelkiismeret megelõzõ fokozata a rossz lelkiismeret, nem pedig az ellentéte: mert minden jó dolog egyszer új, következésképpen szokatlan, az erkölcs ellenére való, erkölcstelen volt, féregként rágva szerencsés feltalálója szívét.

91.

A siker szentesíti a szándékokat. – Félelem nélkül járjuk egy erény útját, még akkor is, ha világosan látjuk, hogy indítékainkat az egoizmus szülte: tehát a haszon, személyes érdek, félelem, hírnév, dicsõség utáni vágy. E motívumokat nemtelennek és önzõnek nevezzük; rendben van, de ha ezek valami erényre, például lemondásra, kötelességtudatra, rendre, takarékosságra, mértékletessége ösztönöznek, mindjárt hallgatunk rájuk, jelzõikre való tekintet nélkül. Ha elérjük, amire ösztönöznek, akkor a birtokba vett erény a belõle áradó tiszta levegõ és jótékony lelki hatás útján megnemesíti cselekedetünk motívumait; így késõbb már ugyanezt a cselekedetet nem azon durva motívumoktól vezérelve hajtjuk végre, mint korábban. – Ezért a nevelésnek, amennyire lehet, igyekeznie kell az erényeket a növendék jelleme szerint alakítani: az erény, ami nem más, mint a lélek napfénye és langymeleg nyári levegõje, csak így képes elvégezni mûvét, édes gyümölcsök érlelését.

99.

A költõ mint útmutató a jövõbe. – A mai ember birtokában még olyan sok fölösleges költõi erõ van, amelyet az élet formálásához nem használnak föl, olyan sokat kellene egyetlen célnak szentelni, ám nem a jelen lefestésének, nem a múlt átlelkesítéséhez és féltámasztósához, hanem útmutatónak a jövõbe: és mindezt nem olyan értelemben gondolom, mintha a költõt valami fantasztikus nemzeti közgazdászhoz hasonlóan a társadalmi viszonyok javítójaként, a nép boldogítójaként kellene elképzelnünk. Õ inkább a szép emberképeket fogja továbbkölteni, és rátalálni azokra az esetekre, ahogy hajdan a mûvészek „továbbköltötték” az istenképeket, ahol a mi modern világunk és valóságunk közepette, ennek mesterséges, hazudozó szépítgetései nélkül, a szép, nemes lélek még most is képes harmonikus, arányos alakot ölteni, ezáltal láthatóságot, tartósságot és példaszerûséget nyer, tehát a jövõ megalkotását segíti az irigység és az utánzás vágyának felkeltésével. Ilyen költõk költeményei azzal tûnnének ki, hogy a szenvedélyek izzásával szemben zártak és megközelíthetetlenek maradnának: a jövõ tehetetlen balfogás, az egész emberi lantjáték tönkretétele, a gúnykacaj és fogcsikorgatás, a régi értelemben felfogott tragikum és komikum az emberkép otrombán archaizáló eldurvításának hatna az ilyen újfajta mûvészet közelében. Erõt, jóságot, gyengédséget, tisztaságot és mértéket jelentene ez az emberekben és cselekedetekben; egyenletes talajt, amely nyugalmat és örömet ad a lábnak, fénylõ, arcokon és történéseken tündöklõ égboltot, tudás és mûvészet új egységgé kovácsolódna, a szellem követelõzés és féltékenység nélkül lakhatna együtt nõvérével, a lélekkel, az ellentétekbõl a komolyság gráciája születne, nem pedig a viszály türelmetlensége: mindezek szolgálnának általános arany-alapul, amelyen a megtestesült eszmény finom különbségei alkotnák az egyre növekvõ emberi méltóság tulajdonképpeni festményét. Goethétõl kiindulva több út vezet a jövõ e költészete felé, csak jobb útmutatókra volna szükség, mindenekelõtt pedig sokkalta tehetségesebb költõkre a maiaknál, akik csupán félig állati lényeket ábrázolnak meggondolatlanul és csak értetlenség, zabolátlanság vezérli õket, amelyet összetévesztenek az erõvel és természettel.

102.

Bocsánatos bûnök. – A mûvészt szûnni nem akaró alkotásvágya és kifelé kémlelése akadályozza meg abban, hogy személyként jobb és szebb legyen, tehát megalkossa önmagát – mivel mûvének meglehetõsen nagy tisztelete arra kényszeríti, hogy a másokkal való érintkezésben is mûvének növekvõ szépsége és jelentõsége szabjon mértéket. Minden esetben csak az erõ bizonyos mennyiségével rendelkezik: amit magára fordít, az hogyan válhatna mûvének javára? – és megfordítva.

104.

Ugyanabból az anyagból. – Ha ugyanegy anyagból készültünk mint egy könyv vagy mûalkotás, akkor bensõnkben úgy tartjuk, hogy ez igazán nagyszerû dolog, és meg vagyunk sértve, ha mások ezt csúfnak, erõltetettnek, vagy nagyzolónak találják.

105.

Nyelv és érzés. – A nyelv nem képes közölni az érzést. Ez abból látszik, hogy minden egyszerû ember szégyenli magát, amikor felindulásában keresnie kell a szavakat: a közlés csupán tettekben nyilvánul meg, és még így is fölébred a szégyenérzet, ha a másik a motívumokból megsejt valamit. Költõk között, akiket általában az istenség eltiltott ettõl a szégyentõl, a nemesebbeknél még megfigyelhetõ valamiféle tartózkodás és kényszeredettség az érzelem nyelvében; viszont az igaziérzelem-költõk a gyakorlati életben többnyire szégyentelenek.

107.

Ne teljes gõzzel! – Az egészség látszatát keltõ mûvet alkotója teljes erejének legföljebb háromnegyed részével hozza létre. Ha minden erejét latba veti, a mû felizgatja szemlélõjét, nyugtalanítja feszültségével. A jó dolgokban van valami tohonyaság és úgy hevernek szerteszét, mint tehenek a mezõn.

111.

Nagyvárosok költõihez. – A mai költészet kertjein érzõdik, hogy nagyon közel vannak a nagyvárosok kloákáihoz: a virágillathoz a rothadás undorkeltõ szaga vegyül. – Fájdalommal kérdem hát annyira fontos nektek, ti költõk, hogy a viccet és a mocskot kérjétek fel keresztszülõknek valamely ártatlan és szép érzésetek keresztelõjére? Mindenképpen ördöggúnyát kell adni, csörgõsipkát húzni nemes istennõtökre? De miért is kellene? – Éppen azért, mert túl közel laktok a kloákákhoz.

113.

A legszabadabb író. – Hogyan is maradhatna ki egy szabad szellemeknek szóló könyvbõl Lawrence Sterne, éppen õ, akit Goethe évszázada legszabadabb szellemének nevezett! A többiekkel összehasonlítva nagyon megérdemli õ a minden idõk legszabadabb írója dicsérõ jelzõt. Hozzá képest bárki a többiek közül bizony merevnek, bárdolatlannak, türelmetlennek és parasztosan nehézkesnek látszik. Az õ mûvében nem a zárt, tiszta, hanem „a vételen dallamot” kell dicsérni; egy mûvészeti stílust a szavakkal neveznek el, ha a meghatározott formát állandóan megtöri, eltolja, a meghatározatlanba fordítja vissza, egyszerre jelenti ezt is, azt is. Sterne a kétértelmûség nagy mestere, és e szót itt sokkal tágabb értelemben kell felfognunk, nem a nemi életet érintõen. Elveszett ember az az olvasó, aki mindig pontosan akarja tudni, voltaképpen mit is gondol Sterne egy bizonyos dologról, akár komoly, akár nevetõ arcát mutatja: mert arcának minden egyes ráncában jól megfér a komolyság a vidámsággal, és nem csupán megfér, hanem e szerzõ azt akarja, hogy igaza legyen, ugyanakkor ne legyen igaza, mélyértelmûséget vegyítve bohóckodással. Elkalandozásai során továbbmeséli, egyszersmind továbbfejleszti, bonyolítja a történetet; szentenciáiban jelen van a szentenciák, tudálékoskodó bölcselmek iránti irónia, komolyság iránti ellenszenvében pedig azon hajlam mutatkozik meg, amely szerint semmit sem szabad lapos és külsõleges módon fölfogni. A vérbeli olvasóban felébred a bizonytalanság érzése, nem tudja, jár-e, áll vagy fekszik; ez az érzés az ingadozáshoz hasonlít leginkább. Õ, a legrugalmasabb szerzõ; átad valamit olvasójának e rugalmasságból. Igen, Sterne akaratlanul is felcseréli a szerepeket, és õ maga szintén hol olvasó, hol pedig szerzõ; mûve színjátékban elhelyezett színjátékra hasonlít, színházi közönsége, amelynek színházi közönsége van. Kényre-kedvre meg kell adnunk magunkat a sterne-i hangulatnak, remélve, hogy a szerzõ nem él vissza ezzel, és nem is él vissza soha vele. Különös és tanulságos, hogy egy olyan nagy író, mint Diderot, hogyan viszonyul Sterne általános kétértelmûségéhez: kétértelmûen persze... és pontosan ilyen a Sterne-féle magasabb rendû humor. Vajon Diderot „Jacques le fataliste” fában (Mindenmindegy Jakab) utánozza, csodálja, gúnyolja vagy parodizálja Sterne-t? Nem tudjuk teljes bizonyossággal eldönteni, és talán éppen maga a szerzõ akarta így. A franciákat talán éppen ez a kettõsség teszi igazságtalanná egyik elsõ számú mesterük mûvével szemben (akinek sem a régiek, sem az újak elõtt nincs miért szégyenkeznie). A franciák éppen a humorhoz – különösen pedig a humor e humoros felfogásához túl komolyak. – Szükséges-e hozzáfûznünk, hogy Sterne valamennyi nagy író között a legrosszabb példa, távolról sem követendõ szerzõ, és még Diderot-nak is küszködnie kellett merészségéért? A derék franciák és elõttük néhány görög és római prózaíró éppen annak ellentétét akarta és tudta megcsinálni, amit Sterne akar és tud: éppen mint mesteri kivétel emelkedik a norma fölé, amit az írásmûvészek kérnek számon önmaguktól: fegyelmet, zártságot, karaktert, a szándékok állhatatosságát, áttekinthetõséget, keresetlenséget, tartást. – Sajnos, úgy tûnik, Sterne, az ember csak rokona volt Sterne-nek, az írónak: mókuslelke lebírhatatlan nyugtalansággal ugrált ágról-ágra; emelkedettség és aljasság között jól ismert minden árnyalatot; mindenütt ugyanazzal a szégyentelen könnyes szemmel és érzékeny arccal üldögélt. Ha a nyelv nem retten vissza a következõ szókapcsolattól, azt mondhatnánk, hogy keményszívû jóindulat jellemezte és barokk, romlott képzeletvilága kedvteléseiben az ártatlanság majdnem ostoba bája lappangott. Az efféle testi-lelki kétértelmûséggel, a szinte minden izomrostig, valamennyi sejtig hatoló szabadszellemûséggel egészen biztos, hogy senkinél sem találkozunk, csak nála.

114.

Kiválasztott valóság. – Ahogy a jó prózaíró csak a hétköznapi, beszélt nyelvhez tartozó szavakat használ, ám távolról sem valamennyit, hiszen éppen ezáltal keletkezik a választott stílus – úgy a jövõ jó költõje is csak valóságos dolgokat fog ábrázolni, egyáltalán nem törõdve a fantasztikus, babonás, elcsépelt témákkal, amelyeket régmúlt korszakok költõi énekeltek meg. Csak valóságot, de távolról sem minden valóságot! – Hanem egy kiválasztott valóságot!

118.

Pulchrum est paucorum hominum. (A szépérzék csak keveseknek adatott meg.) – A történelem és a tapasztalat azt mondja nekünk, hogy a nagy iszonyat, amely a fantáziát titokzatos módon izgatja, beférkõzve a valóságba és a hétköznapi életbe, régebbi a mûvészeti szépnél, és gazdagabban burjánzik kultuszánál; ezenkívül ha a szépérzék eltompul, az említett minõség mindjárt átveszi a teljes uralmat. Úgy látszik, az emberek többségének nagyobb szükséges van rá, mint a szépre: bizonyára azért, mert durvább narkotikumot tartalmaz.

119.

A mûalkotás élvezetének eredete. – Ha a mûvészi érzék õsi eredetén töprengünk, és azt kérdezzük magunktól, hogy a mûvészet elsõ alkotásai milyen különleges örömet okoztak például a vad népeknek, akkor elõször is a megértés örömével válaszolhatunk kérdésünkre, vagyis megértették, hogy a másik mit gondolt; a mûvészet itt rejtvény feladásának egy módja, amely a megfejtõnek saját gyors felfogása és éleselméjûsége útján szerez örömet. – Ezután a legnyersebb mûalkotásról az jut eszünkbe, ami valakinek a tapasztalatban kellemes volt, és ezért okoz örömet, például, ha a mûvész vadászatot, gyõzelmet, esküvõt ábrázolt. – Az ember az ábrázoltak révén megint csak izgatottnak, meghatottnak, lelkesültnek érezheti magát, például a bosszú és a veszély magasztalása láttán. Maga a felindulás élménye ez, a felindulás gyõzelme az unalom fölött. – Kellemetlen dolgokra való emlékezés is okozhat nagy örömet, amennyiben a kellemetlen dolgot legyõzöttként mutatja be, vagy ha elõttünk, hallgatók elõtt a mûvészet tárgyaként érdekessé tudja tenni (ahogy a lantos ecseteli egy vakmerõ hajós hányattatásait). – A minden vonalában, pontjában, ritmusában szabályos és szimmetrikus dolog szemlélete már finomabb fajta örömet szül, mivel egy bizonyos hasonlóság révén felidézi a rendezettség és szabályszerûség érzetét, amelynek az életben jó közérzetünket köszönhetjük: a szimmetria kultuszában tehát mintegy öntudatlanul a szabályt és az arányt tiszteljük boldogságunk egyedüli forrásaként; az öröm egyfajta hálaima. Csak ezen utóbbi öröm túlsúlya esetén születik meg a még finomabb érzés, mégpedig hogy a szimmetrikus és szabályos dolgok szétrombolása gyönyörûséget adhat; ha például arra ösztönöz, hogy értelmet keressünk a látszólagos értelmetlenségben: ekképp áll elõ esztétikai rejtvényfejtésként az elõbb említett magasabb rendû mûvészeti öröm. – Aki pedig a továbbiakban is ragaszkodik e szemlélethez, megtudja, hogy esztétikai jelenségek magyarázatánál miféle hipotézisekrõl mondanak le az emberek.

122.

A jó emlékezõképesség. – Vannak olyan emberek, akikbõl csak azért nem lesz gondolkodó, mert túl jó az emlékezõképességük.

126.

A régibb mûvészet és a jelen lelke. – Mivel minden mûvészet egyre inkább képes a mozgékonyabb, finomabb, drasztikusabb, szenvedélyesebb lelkiállapotok kifejezésére, a kései korok mûvészei, akiket elkényeztetnek e kifejezõ eszközök, fintorognak régi idõk mûalkotásai láttán, mintha a régieknek nem lettek volna eszközeik ahhoz, hogy szóra bírják lelküket, mintha akkor néhány technikai elõfeltételben lett volna hiány; úgy vélik, hogy e téren utólagos kiigazításra van szükség, mivel hisznek minden lélek hasonlóságában, sõt egységében. Valójában azonban a régi mesterek lelke volt más, talán nagyobb, de hidegebb és ellenségesebb az izgató, eleven élettel szemben: a mérték, a szimmetria, a finomság és gyöngédség lebecsülése, a metszõ hûvös légkör önkéntelen kedvelése, a kitérés a szenvedély elõl, mintha a mûvészetet a szenvedélyek tennék tönkre – ezek a régi mesterek gondolkodásmódjának, érzésvilágának jellemzõi, akik kifejezõeszközeiket nem véletlenül, hanem szükségszerûen ugyanazzal az erkölcsiséggel választották ki és lelkesítették át. – E felismerés azt jelentené, hogy az utánuk következõknek nem volna joguk saját lelkükkel átlelkesíteni e régi mûveket? Nem, mert csak akkor tudnak tovább élni, ha mi a lelkünket adjuk nekik: csak akkor tudnak szólni hozzánk, ha mi a vérünket adtuk nekik. Az igazi „történelmi” elõadás kísérteteknek szólna kísértetiesen. – A múlt nagy mûvészeit nem annyira terméketlen félénkséggel tiszteljük, amely minden szót, minden hangjegyet úgy hagy, ahogy leírták, mint inkább: tevékeny kísérletezéssel, ami azt jelenti, hogy újra meg újra visszahozzuk õket az életbe. – Viszont: képzeljük csak el, hogy Beethoven feltámadna, és meghallgatná valamely mûvét a legmodernebb lelkiség és idegi túlfinomultság tolmácsolásában, amely elõadómûvészeinknek dicsõséget szerez. Valószínûleg sokáig némán állna, nem tudván, átokra vagy áldásra emelje-e kezét, végül pedig talán így beszélne: „Nem, nem! Ez nem én vagyok, nem is valaki más, hanem egy harmadik; van benne némi igazság, de nem ez az igazi. De a ti dolgotok, hogyan csináljátok, hiszen nektek kell hallgatni, és még a mi Schillerünk is azt mondja, hogy az élõnek van igaza. Így hát legyen igazatok, engem pedig hagyjatok békén!”

131.

Az izgalmas elem a mûvészet történetében. – Nyomon követve valamely mûvészet történetét, például a görög ékesszólásét, amint mestertõl mesterig halad az ember, végül kínos feszültség lesz úrrá rajta az egyre fokozódó körülményeskedés láttán, amely egyaránt tiszteli a régi és új törvényeket, s ezeknek megfelelõen igyekszik korlátokat szabni önmagának: megértjük, hogy a húrnak el kell pattannia, és hogy az úgynevezett szervetlen kompozíció, a legcsodálatosabb kifejezõeszközökkel díszítve és álcázva –, abban az esetben az asianismus barokkja valaha szükségszerûség, sõt majdhogynem jótétemény volt.

136.

Eszköz és cél. – A mûvészetben a cél nem szentesíti az eszközt; de szent eszközök szentesíthetik a célt.

137.

A legrosszabb olvasó. – A legrosszabb olvasók fosztogató katonákhoz hasonlóan viselkednek: ezt-azt kiragadnak, amire éppen szükségük van, összemocskolják, a többit földúlják, és az egészet meggyalázzák.

139.

A kevert mûfajok. – A kevert mûfajok a mûvészetben bizalmatlanságról tesznek tanúságot, amelyet saját erejük iránt éreztek alkotóik. Ezek az alkotók támaszt, védelmet, búvóhelyet keresnek, mint a költõ, aki a filozófiát, a zenész, aki a drámát, a gondolkodó, aki a retorikát hívja segítségül.

144.

A barokk stílusról. – Aki gondolkodóként és íróként nem a gondolatok dialektikus szemléletére és elemzésére született, és nem is képes ebben az irányban fejleszteni magát, az önkéntelenül retorikai és drámai eszközök után nyúl: mert végül is meg akarja értetni magát, hogy ezáltal hatalomhoz jusson, uralkodva anyagán, és közömbös neki, hogy az érzés egyenes úton éri el, vagy váratlanul lepi meg, mint pásztor, vagy mint rabló. Mindez érvényes a képzõmûvészetekre és a múzsai mûvészetekre is, ahol a dialektika és az elbeszélõ kifejezésmód fogyatékosságának élménye, valamint egy túlságosan gazdag, lebírhatatlan erejû formaösztön létrehozza a stílusnak azt a fajtáját, amelyet barokk stílusnak neveznek. – Egyébként csak iskolázatlan és arcátlan emberek becsülik le meggondolatlanul a barokkot. Minden esetben barokk stílus keletkezik nagy mûvészetek elvirágzása idején, amikor a klasszikus kifejezés mûvészetében a követelmények túlságosan magasak voltak, szinte természeti eseményként, amelyet szorongva nézünk, hiszen az éjszakát elõzi meg, ám ugyanakkor csodálattal is, a rá annyira jellemzõ kifejezés és elbeszélés mûvészetpótléka miatt. Mindehhez járul még a legmagasabb drámai feszültségû anyagok kiválasztása, amelyek mûvészet nélkül is megremegtetik a szívet, mivel az érzelmek mennyországa és pokla egyaránt közel van hozzájuk. Aztán az erõs érzések és mozdulatok ékesszólása, a csúf emelkedett, a nagy tömegek, egyáltalán a mennyiség önmagában, ahogy már az olasz barokk mûvészek apjánál vagy nagyapjánál, Michelangelónál is megjelent. A sejtelmes, átlényegített fények vagy a tûzvarázs fényei az erõteljes formában; mindehhez állandóan formai újítások járulnak, amelyekre a mûvész határozottan felhívja a többi mûvész figyelmét, míg a laikusok remélhetik csupán, hogy fölfogják egy eredeti természet-mûvészet bõségszarujának elapadhatatlan áradását. Mindezen tulajdonságok, amelyekben e stílus nagysága rejlik, nem lehetségesek, nem létezhettek, megengedhetetlenek valamely mûvészet korai, elõklasszikus vagy klasszikus korszakában: az efféle ínyencségek sokáig tiltott gyümölcsként csüngnek a fán. – Éppen most, amikor a zene ezen újabb korszakába való átmenetét éli, e pillanatban lehet csak igazán a barokk stílus jelenségét megismerni különös pompájában, és összehasonlítás útján számos tanulságot leszûrni elmúlt korokra vonatkozóan: mert a görög idõktõl kezdve a költészetben, ékesszólásban, prózában, szobrászatban, és mint ismeretes, az építészetben már gyakran volt barokk stílus, és e stílus jó szolgálatot tett mindig kora legjobb, legkomolyabb embereinek, bár híjával van a fennkölt nemességnek, az ártatlan, öntudatlan gyõzelmes tökélynek; éppen ezért, amint már mondottuk, arcátlanság kapásból becsmérlõen nyilatkozni róla; bármennyire is szerencsésnek tartja magát mindenki, hogy a barokk stílus nem tompította el érzékenységét a nagyobb és tisztább stílus iránt.

146.

Mivel alkot magának pártot a mûvészet? – Néhány szép részlet, az egész mû némiképp megindító összhatása, megható hangulatok utórezgései – a legtöbb laikusban ilyen sok minden marad meg egy mûalkotásból. És a mûvészet azon periódusában, amelyben a laikusok nagy tömegét, – tehát egy pártot, valószínûleg a mûvészet fenntartása céljából – át akarnak húzni a mûvészek oldalára, az alkotó jól teszi, ha nem ad többet, ha nem akarja pazarolni erejét olyan területen, ahol senki sem lehet hálás ezért. Ennél többet teljesíteni, a természetet organikus képeiben és növekedésében utánozni annyi, mint a falra borsót hányni.

148.

Miképp édesgetnek egy korszakot a mûvészethez? – A mûvészet és gondolkodás minden varázserejének segítségével tanulják meg az emberek fogyatékosságaik, szellemi szegénységük, zûrzavaros téveszméik és szenvedélyeik tiszteletét – és mindez lehetséges –, mutassák a bûnözés és az õrület kizárólag vonzó oldalait, az akarathiányban szenvedõk és tévelygõk gyöngeségébõl csupán ezen állapot megható és szívhez szóló elemeit – ez is elég gyakran megtörtént. És ha így jártak el, akkor olyan eszközt alkalmaztak, amelynek útján valamely teljesen mûvészet- és filozófiaellenes korszakba is beoltható a filozófia és a mûvészet szenvedélyes szeretete (mármint mûvészekbe és gondolkodókba mint személyekbe), és kedvezõtlen körülmények között, talán ez az egyetlen eszköz, amellyel az ilyen finom és veszélyeztetett képzõdmény megõrizhetõ.

152.

Az írás és gyõzni akarás. – Az írás célja mindig egyfajta gyõzelem volt, mégpedig a magunk fölött aratott gyõzelem, amelyet mások javára kell közölnünk a világgal; de vannak savhiánnyal küzdõ szerzõk is, akik éppen akkor írnak, ha nem tudnak megemészteni valamit, ha már a torkukon megakad az a bizonyos falat: bosszúságukkal önkéntelenül is nyomott hangulatot erõszakolnak az olvasóra, ekképp gyakorolva rajtuk hatalmukat, vagyis õk szintén gyõzelmet akarnak aratni, de másvalaki fölött.

157.

A legélesebb kritika. – Egy embert vagy könyvet akkor kritizálunk a legélesebben, ha megrajzoljuk eszményképét.

167.

Sibi scribere. (Magunknak írni.) – Az okos szerzõ semminemû utókornak nem ír, csupán a saját utókorának, vagyis tulajdon öregkorának, hogy akkor is meglegyen az öröme önmagában.

172.

A költõk már nem tanítók. – Talán furcsán hangzik korunkban a következõ kijelentés: léteztek olyan költõk és mûvészek, akik lélekben fölülemelkedtek a szenvedélyeken, a szenvedélyek szörnyû lángolásán, emésztõ tüzén és ezért tisztább anyagban, érdemesebb emberekben, finomabb kapcsolatokban tellett örömük. A mai nagy mûvészek többnyire az akarat felszabadítói, és adott körülmények között éppen ez okból az élet felszabadítói, az említett régiek viszont akarat-fékezõk, állatszelídítõk, ember-alkotók voltak és általában az élet átalakítói és továbbfejlesztõi, míg a maiaknak inkább a láncok szétszakítása, a bilincsek leverése adhatná a dicsõséget. – A régi görögök azt kívánták a költõtõl, hogy a felnõttek tanítója legyen: de mennyire szégyellhetné magát ma egy költõ, ha ezt kívánnák tõle, éppen tõle, aki önmagának sem volt jó tanítója, ezért õ maga sem lett szép alkotás, hanem legjobb esetben valamilyen templom félénk, vonzó romhalmaza, ám ugyanakkor barlanghoz is hasonlítható, amelyet vágyak, virágok, dudva, mérges gazok szövevénye sûrûn benõtt, kígyók, férgek, pókok és madarak fészkelnek benne – olyan tárgy lett tehát, amelyet gyászolva eltûnõdhetünk, hogy ma a legnemesebb és legfinomabb dolgok miért hevernek romokban, a tökéletesség múltjától és jövõjétõl egyaránt megfosztva?

177.

Minden mûvészet beteljesületlen vágya. – A mûvész legnehezebb és végsõ feladata az állandó, önmagában megnyugvó, nemes, egyszerû, egyéni vonzóerõvel mit sem törõdõ minõség ábrázolása; gyöngébb mûvészek azért utasítják el mûvészietlen tárgyként az erkölcsi tökéletesség legnemesebb megformálásait, mert becsvágyuk szempontjából e gyümölcsök puszta látványa is roppant kínos: e gyümölcsök látszanak a mûvészet fájának lombjai között, csakhogy az említett mûvészeknek hiányzik a létra, a bátorság, no meg az ügyesség e gyümölcsök leszedéséhez. Önmagában egy Pheidiász mint költõ, nagyon is lehetséges, de a modern erõ figyelembevételével, majdnem csupán a szó azon értelmében lehetséges, hogy Isten nem ismer lehetetlent. Ma már egy költõi Claude Lorrain* utáni vágy is jószerével szerénytelenségnek hat, akármilyen õszintén tölti is el a vágyakozó szívét. –
Az utolsó, vagyis legegyszerûbb és ugyanakkor a legtejesebb ember ábrázolására mindeddig nem termett mûvész; talán a görögök láttak a legtávolabbra Athéné ideájában.

181.

Nevelési gondok. – Mindennemû nevelõi-alkotói tevékenység rendkívüli bizonytalansága amitõl ma minden felnõttnek az az érzése, hogy egyetlen igazi nevelõje a véletlen volt, a nevelési módszerek és szándékok szédületes változékonysága abból adódik, hogy jelenleg a legrégibb és legújabb kultúrhatalmak, mint valami vad népgyûlésen, inkább a hangjukat akarják hallatni, semmint megérteni egymást, és mindenáron hangerejükkel, ordítozásukkal igyekszenek bizonyítani, hogy még léteznek és már léteznek. A szegény tanítók és nevelõk ebben az iszonytató hangzavarban elõbb elkábultak, majd elcsöndesedtek, végül pedig megsüketültek és hagyják, hogy minden menjen a maga útján, növendékeikre bízva a dolgokat. E tanítókat meg nevelõket sem nevelte senki: hogyan tudnának õk bárkit nevelni Ok maguk sem egyenesen nõtt, erõteljes törzsek; aki hozzájuk akar igazodni, annak meg kell görnyednie, és végül minden bizonnyal õ maga szintén fejletlennek, csenevésznek, alultápláltnak látszik majd.

186.

A kultúra kultusza. – Nagy szellemek vakságukhoz, görcsösségükhöz, mértéktelenségükhöz kaptak még egy jó adag elborzasztó emberi, túlságosan emberi tulajdonságot is, hogy erõs, túlságosan is erõs hatásukat a bizalmatlanság, amelyet ezen tulajdonságok keltenek, némiképp mérsékelje. Mert az emberiség fennmaradásához szükséges rendszer olyan átfogó, olyan sok és különbözõ erõt vesz igénybe, hogy az említett személyek minden egyoldalú választásáért, akár a tudományt vagy az államot, akár a mûvészetet vagy a kereskedelmet tüntetik ki figyelmükkel, az emberiségnek súlyos árat kell fizetnie. A kultúra végzete mindig az volt, hogy egyes embereket imádtak: e tekintetben idézhetnénk akár a mózesi törvény kinyilatkoztatását is, amely tiltja Istenen kívül más istenek imádását. – A géniusz és az erõszak kultusza mellé – kiegészítés és gyógyszer gyanánt – mindig oda kell állítani a kultúra kultuszát ez utóbbi képes csak a primitív, alacsony sorsú, rosszul sikerült, félreismert, gyönge, tökéletlen, egyoldalú, félkész, tévelygõ, szánandó lényeket megfelelõen méltatni, megajándékozva õket ama vélemény nagylelkû elismerésével, hogy mindez szükséges; mert ha azt akarjuk, hogy minden emberi tulajdonság fennmaradjon – amely cél eléréséhez rengeteg munka és nagy szerencse kell –, akkor nem csupán a nagy szellemek mûvének kell tovább élnie, hanem a küklopszoknak és hangyáknak is; hogyan mondhatnánk le e gyakorta idegenszerû alapbasszusról, amely nélkül a melódia nem melódia?

189.

Milyen paradox olykor Homérosz. – Létezik-e vakmerõbb, félelmetesebb, hihetetlenebb dolog, mint Homérosz azon gondolata, amely éles, tiszta téli nap fényébe vonja az emberi sorsot: „hiszen isteni döntés rendelte az embernek a bukást, hogy kései nemzedékek megénekeljék vesztét”. Tehát: azért szenvedünk, azért megyünk tönkre, hogy a költõknek ne legyen hiányuk anyagban, és mindezt éppen a homéroszi istenek rendelik így, akik roppant fontosnak tartották az eljövendõ nemzedékek szórakoztatását, minket viszont, jelenleg élõket, egyáltalán nem. Hogyan születhettek meg egy görög fejében e gondolatok?

201.

A filozófusok tévedése. – A filozófus úgy gondolja, hogy filozófiájának értéke az egészben, az építményben van: az utókor majd a kõben találja meg õt, amellyel õ épített, és e kõvel fognak majd többet és jobban építeni. Abban téved tehát, hogy építménye lerombolható, ám anyaga ennek ellenére még értékes.

209.

A divat eredete és haszna. – Az egyén látható önelégültsége a formájával kelti fel az utánzás vágyát, és lassanként megalkotja sokak formáját, vagyis a divatot: ez a sok ember éppen a divat útján szeretne a formával kapcsolatos jótékony önelégültség birtokába jutni, és el is éri. – Ha mérlegeljük, hogy minden embernek milyen számos oka van szorongásra, félénk rejtõzködésre, és hogy energiái és jóakarata mintegy háromnegyed részét az elõbbi okok bénítják meg és emésztik föl, akkor sok köszönettel kell adóznunk a divatnak, amennyiben a háromnegyed részt fölszabadítja, önbizalmat és derûs szívélyességet ad azoknak, akiket a divat törvénye köt egymáshoz. Ostoba törvények is megadhatják a szabadságot és a lélek nyugalmát, ha sokat vetették magukat alá nekik.

218.

A görögök mint tolmácsok. – Amikor a görögökrõl beszélünk, akkor akaratlanul is a máról és a tegnapról szólunk: közismert történelmük fényes tükör, amely mindig visszatükröz valamit, ami nincs a tükörben. Azt a szabadságot, hogy beszélhetünk róluk, arra használjuk, hogy másokról hallgassunk – hogy így aztán õk maguk súgjanak valamit a gondolkodó olvasó fülébe. Így könnyítik meg a görögök a modern embernek csak nehezen közölhetõ és kétes természetû dolog közlését.

220.

Az igazi pogányság. – A görög világot vizsgáló ember számára talán nem is létezik különlegesebb élmény, mint amikor felfedezi, hogy a görögök idõrõl idõre mintegy megünnepelték szenvedélyeiket és gonosz hajlamaikat, sõt államilag állapították meg túlságosan is emberi ünnepeik rendjét: világukban ez jelenti az igazi pogány elemet, amelyet a kereszténység sohasem értett, sohasem ért meg, ám folyton-folyvást a legkeményebben küzd ellene és megveti. – A görögök e túlságosan is emberi tulajdonságukat szükségszerûként fogták föl, nem pedig ócsárolták, amolyan másodrangú jogot biztosítva számukra azzal, hogy beépítették õket a társadalmi használatba és kultuszba: hiszen mindazt, aminek hatalma volt az emberben, isteninek nevezték és égboltjuk falaira írták. Nem tagadják le a természetes ösztönt, amely a rossz tulajdonságokban fejezõdik ki, hanem szabályozzák meghatározott kultuszra és napokra korlátozva, miután elegendõ óvintézkedést foganatosítottak e vadvizek lehetõség szerinti biztonságos elvezetésére. Ez a gyökere az ókor minden morális szabadszellemûségének. Biztosították a lehetõséget, hogy mérséklettel kiéljék magukat a züllött, kétes elemek, az állatiasan elmaradottak, éppúgy mint a barbárok, az õsgörögök valamint ázsiaiak, nem törekedvén a rossz tökéletes megsemmisítésére. Az efféle szabályozás valóságos rendszere fogta körül az államot, amelyet nem egyes individuumokra vagy kasztokra, hanem általános emberi tulajdonságokra való tekintettel alkottak meg. Felépítésében mutatják a görögök a csodálatos érzéket a valóságos-tipikus iránt, amely késõbb lehetõvé tette nekik, hogy természettudósok, történészek, földrajztudósok és filozófusok legyenek. Nem korlátozott érvényû, papi vagy kasztjellegû törvény volt, amely az államalapításnál és az állami kultusz meghatározásánál döntött, hanem minden emberi tulajdonság valóságának legátfogóbb figyelembevétele. – Honnan vették a görögök e szabadságot, ezt a valóságérzéket? Talán Homérosztól és a Homérosz elõtti költõktõl; mert éppen költõkben, akiknek nem a legegyenesebb és legbölcsebb szokott lenni a természete, legerõsebben él a valóságérzék, a mindennemû hatóerõ iránti fogékonyság, és õk azok, akik szintén nem akarnak minden rosszat gyökeresen tagadni. Megelégednek azzal is, ha a rossz mérséklõdik és nem üt mindent, vagy nem mérgez meg belülrõl, vagyis úgy gondolkodnak, mint a görög államalapítók, akiknek tanítói és útmutatói voltak.

221.

Kivételes görögök. – Görögországban a mély, alapos és komoly szellemek jelentették a kivételt: a nép a komoly és alapos dolgokat inkább ösztönösen, amolyan karikatúrának érezte. A formákat idegen földrõl kölcsönözték, nem alkották, hanem a legszebb látszattá alakították át. Ami igazán görög: utánozni a dolgokat, de nem a használat, hanem a mûvészi csalás céljából, majd ismét úrrá lenni a kierõszakolt komolyságon, rendezni, megszépíteni, elcsépeltté tenni. – Így megy ez Homérosztól az új idõszámítás harmadik, negyedik évszázadának szofistáiig, akik másból sem állnak, mint külcsínbõl, cirádás szólamokból, lelkes hadonászásból, és tökéletesen üres, látszatokra éhes lelkekhez fordulnak. – És most méltassuk azon kivételes görögök nagyságát, akik a tudományt megalkották! Az emberi szellem leghõsibb történetét beszéli el az az ember aki róluk szól!

230.

Mérték és középút. – Mértékrõl és középútról, e két roppant fontos dologról, jószerével sohasem beszélnek. Néhányan ismerik erejüket és ismertetõ jeleiket, mégpedig belsõ élményeik és megtéréseik titokzatos ösvényeirõl: õk valami istenit tisztelnek bennük a hangos szótól irtózva. Mások alig figyelnek föl, ha e dolgokról beszélnek környezetükben és úgy vélik, unalomról és középszerûségrõl van szó; kivéve azokat, akik számára egyszer figyelmeztetés hangzott föl a mérték és középút tartományából, de õk szándékosan nem hallották meg. Õket ez az emlék felbosszantja és felizgatja.

232.

A mélyek. – A mélyen gondolkodó emberek másokhoz való viszonyukban komédiásnak látszanak, mert ha meg akarják értetni magukat, elõször mindig alakoskodniuk kell.

235.

Csalódás. – Ha valakirõl egy hosszú élet számos tette tesz tanúságot írásban és szóban, akkor ezen anyaggal foglalkozva általában csalódást érzünk, éspedig két okból: elõször is azért, mert rövid idõ munkájától túl sokat várunk, jószerével mindazt, amit egy élet ezer és ezer eseményének ismerete adhat csak meg; másodszor pedig azért, mert egyetlen elismert ember sem veszi magának a fáradságot, hogy minden egyes esetben hajhássza az elismerést. Ó túl hanyag, mi pedig túlságosan feszültek, türelmetlenek vagyunk.

241.

A jó barátság. – A jó barátság akkor jön létre, ha a másikat nagyon becsüljük, még magunknál is jobban, ha szeretjük õt, no persze nem annyira, mint önmagunkat és végül, ha a kapcsolat megkönnyítése céljából, nagy szakértelemmel adagoljuk e viszonyhoz a bensõségesség látszatát, de bölcsen õrizkedünk a valódi bensõségességtõl, az én és a te öszszetévesztésétõl.

242.

Hogyan lesznek a barátokból kísértetek? – Ha erõsen megváltozunk, akkor barátaink, akik nem változtak meg, saját múltunk kísértetei lesznek: hangjuk hátborzongatóan hatol el hozzánk, mintha önmagunkat hallanánk fiatalabb, keményebb, éretlenebb kiadásban.

244.

A kéklõ messzeség. – Egész életében kisgyermek maradt. Ez nagyon meghatóan hangzik, de csak távolból hozott ítélet; közelrõl nézve és a helyzet alapos ismeretében mindig a következõt jelenti: – Egész életében kölyök maradt.

247.

Aki figyelemre kényszeríti önmagát. – Mihelyt észreveszszük, hogy valakinek velünk való viszonyában, vagy beszélgetéseink alkalmával figyelemre kell kényszerítenie önmagát, teljes értékû bizonyítékunk van arra nézne, hogy nem szeret, vagy már nem szeret minket.

250.

Az ellenszenv oka. – Egyes mûvészekre vagy írókra nem azért haragszunk, mert végül észrevesszük, hogy rászedtek minket, hanem mivel viszonylag durva eszközökkel is túljártak az eszünkön.

251.

Válás. – Hogy egy ember milyen erõvel kötõdik a többihez, azt nem abból állapítom meg, ahogy közeledik hozzájuk, hanem abból, ahogy távolodik tõlük.

262.

A mély és a zavaros. – Az emberek könnyen összetévesztik a zavarosban halászó embert azzal, aki a mélybõl merít.

272.

Az asszonyi szellemrõl. – Egy asszony szellemi ereje azáltal mutatkozik meg legjobban, hogy szerelembõl feláldozza magát egy férfinak és a szellemének, és ennek ellenére, ezen a saját szelleme számára idegen területen is, ahová a férfi gondolkodásmódja ragadja magával, azonnal mintegy második szellem költözik lelkébe.

276.

Árulkodó nevetés. – Mûveltségének ismérve, hogy mikor és miképp nevet egy asszony, ám a nevetés csengésében leleplezõdik jelleme, sõt nagyon mûvelt nõknél a jellemnek talán legrejtettebb lényege is megmutatkozik. – Bár némiképp más okból mint Horatius, az emberismerõ mégis õt idézve, így szól: ridete puellae! (nevessetek leányok!; latin).

280.

A szerelem kegyetlen ötleteket szül. – Minden nagy szerelem kegyetlen ötleteket szül, hogy például legjobb volna megölni a szeretett lényt, egyszer s mindenkorra elragadva õt a változás gyalázatos játékától: mert a szerelem a változástól jobban iszonyodik, mint a megsemmisítéstõl.

287.

A nagy szerelem forrása. – Mi az oka egy férfi hirtelen támadt, mély, belsõ fellángolásának egy nõ iránt? Az érzékiség legkevésbé. Viszont ha a férfiban gyengeség, kiszolgáltatottság találkozik az önteltséggel, akkor olyasmi történik benne, mintha túlcsordulna a lelke: felindult és megbántott egyidejûleg. E ponton fakad a nagy szerelem forrása.

288.

Tisztaság. – A gyermekben a tisztaság szeretetét egészen a szenvedélyig kell fokozni: sok változáson átesve késõbb ez a valóságos erény rangjára emelkedik, és végül minden adomány kompenzációjaként – becsületbõl, mértékletességbõl, szelídségbõl, józanságból szõtt fényfátyolként – a boldogságot hordja és a boldogságot terjeszti maga körül.

301.

A pártember. – A vérbeli pártember már nem tanul, csak tapasztal és igazgat: míg Szolón aki sohasem volt pártember, hanem a pártok mellett és fölött, vagy éppen ellenükre küzdött célja eléréséért, jellemzõ módon apja lett a roppant találó mondásnak, amelyben Athén minden gazdagsága és egészsége foglaltatik: „Megöregedtem és még mindig tanulok.”

305.

A pártok taktikája. – Ha valamely párt észreveszi, hogy egyik tagja nem annyira szívvel-lélekkel tolja már a párt szekerét, mint régebben, akkor mindezt olyan csekély mértékben tûri, hogy minden eszközzel igyekszik rábírni az említett tagot a határozott és a nyíltan ellenséges magatartásra. Mivel a párt gyanítja, hogy a tag, aki a pártba vetett hitében valami viszonylagos értéket lát, megengedve magának a pro és kontra érvelést, a mérlegelést és kiválást, az veszélyesebb a nyílt ellenségnél.

306.

A pártok erõsítéséhez. – Aki belsõleg erõsíteni akar egy pártot, biztosítson neki alkalmat arra, hogy mindenki számára nyilvánvalóan igazságtalanul bánjanak vele; ezáltal a párt jó lelkiismeretének tõkéje gyarapodik, és talán éppen ebben szenvedett hiányt.

307.

Aki múltjáról gondoskodik. – Mivel az emberek csak minden nagyon régi, lassan alakuló dologra figyelnek, annak az embernek, aki halála után is élni akar, nem csupán utódokról kell gondoskodnia, hanem múltjáról még sokkalta inkább: a történelem mindennemû zsarnoka (no meg a zsarnoki mûvészek és politikusok) azért erõszakolják meg a történelmet, hogy ez hozzájuk vezetõ elõkészületnek s létrának mutatkozzék.

308.

Párt-írók. – A csinnadratta, amellyel fiatal írók valamely párt uszályába szegõdnek, a párthoz nem tartozó számára lánccsöregésnek hangzik, és inkább részvétet ébreszt, mint csodálatot.

309.

Aki önmaga ellen foglal állást. – Híveink soha nem bocsátják meg, ha önmagunk ellen foglalunk állást: ugyanis szerintük ekképp nem csupán szeretetüket utasítjuk el, hanem csúfot ûzünk értelmükbõl is.

314.

Párterkölcs. – Minden egyes párt megkísérli a jelentõs, ám területén kívül termett dolgokat jelentéktelennek beállítani; ha ez nem sikerül, akkor annál elkeseredettebben küzd ellene, minél kiválóbb dologról van szó.

321.

A sajtó. – Megfigyeltük már, hogy manapság még az öszszes nagy politikai folyamatok is mennyire titokban és álcázva zajlanak le, hogyan terelik el róluk még a jelentéktelen események is a figyelmet, kicsinek látszanak mellettük, hogy megtörténtük után milyen hosszú idõ elteltével éreztetik csak erõs hatásukat s utórezgéseiket? – Miféle jelentõséget tulajdoníthatunk a sajtónak, amilyen most, naponta fecsérelt hangerejével, csak azért, hogy túlharsogjon, megsüketítsen, felizgasson, elborzasszon mindent és mindenkit? Vajon több-e állandó vaklármánál, ami a fület és az érzékszerveket tévútra vezeti?

330.

Az eleven hatóerõ fantom, nem valóság. – A jelentõs ember lassanként megtanulja, hogy amennyiben hat, fantom mások fejében, és talán lelkiekben finoman szenvedve kérdi önmagától, hogy önmaga fantomját embertársai javára életben tartsa-e.

334.

A nyilvános szenvedéshez érteni kell. – Hirdessük nyilvánosan boldogtalanságunkat, és idõnként mindenki számára hallhatóan sóhajtozzunk, látványosan türelmetlenkedjünk; de ha a többiek észreveszik, hogy a fájdalom és a nélkülözés ellenére boldogok vagyunk és biztosak önmagunkban, mindjárt roppant irigyek és rosszindulatúak lesznek. – Gondunk legyen tehát rá, hogy ne rontsuk meg embertársainkat! Mert a tetejében még keményen meg is adóztatnak minket, hiszen a nyilvános szenvedés mindig privát elõnyünk is.

338.

Végsõ nézet a nézetekrõl. – Az ember vagy rejtse a nézeteit, vagy rejtõzzék a nézetei mögé. Aki máshogy csinálja, az nem ismeri a világ folyását vagy a szent vakmerõség rendjéhez tartozik.

344.

Botcsinálta eszményképek. – Nincsen kínosabb érzés a világon annál, mint amikor rájövünk, hogy mindig értékesebbnek néznek, mint amilyenek vagyunk. Mert ilyenkor be kell vallanunk önmagunknak: van valami hazugság a szavaidban, az önkifejezésedben, a szemedben, a cselekedeteidben – és ez a hazug valami éppen olyan szükségszerû, mint lényed becsületes része, de ennek hatását és értékét állandóan gyöngíti, megkérdõjelezi.

345.

Az idealista és a hazudozó. – Ne hagyjuk, hogy legszebb képességünk – a dolgok idealizálásának képessége zsarnokoskodjék fölöttünk, mert így egy szép napon az igazság a következõ kemény szavakkal válik meg tõlünk: „Te megrögzött hazudozó, semmi dolgunk egymással!”

348.

Az emberevõk országából. – A magányos ember a magányban önmagát zabálja fel, a tömegben felzabálja õt a többi. Tessék választani!

349.

Az akarat fagypontján. – „Végre mégis eljön az óra, amely beburkol téged a fájdalommentesség aranyfelhõjébe, amikor a lélek élvezi tulajdon fáradtságát és boldogan, türelmének türelmes játékával egy tenger hullámaira hasonlít, amelyek nyugodt nyári napon, a sokszínû alkonyi égbolt visszfényében újra meg újra megtörnek a parton, majd elsimulnak, s ez így megy vég nélkül, cél nélkül, kielégülés nélkül, vágy nélkül – aztán csend lesz, afféle változatosságra sóvárgó nyugalom, ár és apály a természet érverésében.” Így érez és beszél minden beteg: ám ha eljutnak ezekhez az órákhoz, rövid ideig élvezik csak õket, aztán beáll az unalom. Azonban az unalom finom fuvallat a dermedt, megfagyott akaratnak: felébred, megmozdul kívánságot kívánságra halmoz újra. A kívánság pedig a gyógyulás vagy javulás jele.

352.

Lépcsõházi boldogság. – Vannak olyan emberek, akik nem mindjárt értik meg a vicc csattanóját és gyakran elõfordul, hogy az alkalom már túljutott az ajtón, a vicc pedig még a lépcsõházban ácsorog. Másoknál meg létezik egyfajta lépcsõházi boldogság, amely túl lassú lévén nem tud lépést tartani a gyorslábú idõvel: valamely élmény, egy életszakasz legjava, amelyet élvezhettek volna, túl késõn jut el hozzájuk, mint valami gyönge, bódító illat, amely vágyat és bánatot kelt, mintha valamikor ezen illat forrásánál teleihatta volna magát az illetõ, de most már késõ.

356.

A betegesség haszna. – Aki gyakorta beteg, az nem csupán jobban örül az egészségnek gyakori gyógyulása miatt, hanem ki is élesedik érzéke az egészséges és beteg dolgok iránt mind a maga, mind pedig a más mûveiben és tetteiben. Így például éppen a beteges írók – és sajnos, majdnem minden nagy is köztük van – írásaikban sokkal biztosabb és kiegyensúlyozottabb hangon kezelték az egészséget, mert õk a hatalmas testi erejû íróknál jobban értettek az egészség és gyógyulás filozófiájához, és jobban megértették e filozófia tanítóit, a délelõttöt, a napfényt, az erdõt és a tiszta vizû forrást is.

360.

Komoly változások jele. – Ha régen elfeledett emberekrõl vagy holtakról álmodunk, akkor ez annak a jele, hogy komoly változás megy végbe bennünk, és hogy a talajt, amelyen élünk, körös-körül felásták: ilyenkor támadnak fel a holtak és ókorunkból újkor lesz.


362.

Szellemi rangsor. – Ha más állapítja meg a szabályt, te pedig állandóan a kivételt keresed, akkor a szellemi rangsorban messze mögéje kerülsz.

373.

A halál után. – Általában csak hosszú idõvel egy ember halála után találjuk érthetetlennek, hogy nincs többé; egészen nagy embereknél gyakran csak évtizedekkel utána. Aki becsületes, az valamely haláleset alkalmával úgy véli, hogy nem sok tûnt el a világból, a halotti búcsúztató szónoka pedig képmutató. Csak a szükség tanítja meg, hogy mindenki szükségképpen volt ezen a világon, és az igazi sírfelirat egy kései sóhaj.

374.

Hagyjuk Hadészben. – Sok mindent a félig tudatos érzés Hadészében kell hagynunk, és nem szabad õket árnylétüktõl megváltani, különben gondolat és szó képében démoni uraink lesznek, és kegyetlenül vérünket követelik.

376.

A láncgondolkodó. – Aki sokat gondolkodott, annak minden új gondolat, amelyet hall vagy olvas, mindjárt lánc formájában jelenik meg.

377.

Részvét. – A részvét aranyozott tokjában néha az irigység tõre rejtõzik.

382.

A történelem végsõ tanulsága. – „Ó, bárcsak akkor éltem volna” –, így beszél az ostoba és felszínes ember. A történelem minden egyes szakaszának tüzetes szemügyre vétele után – még ha mindjárt a múlt legdicsõbb részérõl van is szó – inkább így kiáltunk fel: „Csak azt nem kívánom vissza! Annak a kornak a szelleme száz atmoszféra nyomással nehezedne rád, szépségének és jóságának nem örülnél, rossz dolgait pedig nem tudnád megemészteni.” – Az utókor minden bizonnyal a mi korszakunkról is pontosan így ítél majd: elviselhetetlen volt, egyszerûen nem lehetett élni benne. S az emberek mégis elviselik korszakukat? – Igen, mégpedig azért, mert a korszellem nem csupán lelkünkre nehezedik, hanem lelkünkben él is. A korszellem ellenáll önmagának, hordozza önmagát.

384.

Megbocsáthatatlan. – Alkalmat adtál neki, hogy jelleme nagyságát megmutassa, és nem használta ki. Ezt soha nem fogja neked megbocsátani.

392.

A szabály mint anya vagy mint gyermek. – Egy bizonyos állapot szüli a szabályt, de az már egy másik állapot, amelyet a szabály szül.

396.

Milyen filozófiára van mindenkor szüksége a társadalmi rendnek? – A társadalmi rend pilléreinek az az alapja, hogy minden ember vidáman nézi önmagát, tetteit és törekvéseit, egészségét vagy betegségét, szegénységét vagy jólétét, megbecsülését vagy jelentéktelenségét, és úgy érzi, hogy „nem cserélne senkivel”. Aki a társadalmi rendre építeni akar, az mindig csak a csere vidám elutasításának és az irigység hiányának ezt a filozófiáját tartsa szem elõtt!

399.

Elégedettség. – Az értelem hõn óhajtott megérése abban nyilvánul meg, hogy már nem megy oda, ahol a ritka virágok találhatók a megismerés leghegyesebb tüskéi között, hanem megelégszik a kerttel, erdõvel, mezõvel és szántófölddel, tekintetbe véve, hogy az élet rövid a ritka és rendkívüli dolgokhoz.

400.

A nélkülözés elõnye. – Aki folyton-folyvást a szív melegében és mintegy a lélek nyári levegõjében él, az nem is tudja elképzelni, milyen rajongás keríti hatalmába a fagyosabb jellemet, akit véletlenül egy napsütéses februári délelõttön megsimogat a szeretet langy fuvallata.

402.

A bíró. – Ha valaki megismerte a más eszményképét, akkor annak az embernek kérlelhetetlen bírája és mintegy rossz lelkiismerete lesz.

403.

A nagy lemondás haszna. – A nagy lemondásban az a leghasznosabb, hogy megadja nekünk a büszke erényt, amelynek birtokában roppant könnyen sok apró lemondással ajándékozhatjuk meg önmagunkat.

405.

Ima az emberhez. – „...és bocsásd meg a mi erényeinket!” az emberekhez így kell imádkoznunk!

408.

Utazás Hadészbe. – Én is jártam az alvilágban, mint Odüszszeusz, és járok még gyakran: és nem csupán ürüt áldoztam, hogy néhány halottal beszélgessek; én nem kíméltem a tulajdon véremet sem. Négy pár nem tagadta meg, hogy velem, az áldozóval beszéljen: Epikurosz és Montaigne, Goethe és Spinoza, Platón és Rousseau, Pascal és Schopenhauer. Õk azok, akikkel vitáznom kell, ha már sokáig vándoroltam egyedül, tõlük várom a helyeslést, ám a cáfolatot szintén, rájuk fogok figyelni, hallgatni mindig, amint maguk között vitázva cáfolják vagy helyeslik egymás gondolatait. Bármit mondok, gondolok, akárhogy gondolom is, szememet mindig e nyolc emberre szegezem és érzem, hogy az õ tekintetük viszont rám szegezõdik. – Bocsássák meg nekem az élõk, ha néha árnyaknak nézem õket, olyan ólomszín sápadtak, halványak, nyugtalanok, annyira vágyódnak az életre: míg az elõbbiek olyan elevennek látszanak, mintha még most, a halál után is, tele lennének életkedvvel. Mert az örök elevenség fontos! Mit is kezdhetnénk az „örök élettel”, vagy az élettel egyáltalán?
Második rész

A vándor és árnyéka

1.

Az ismeret fájáról. – Valószínûség, de nem valóság, a szabadság látszata, de nem szabadság – e két gyümölcs miatt nem tévesztjük össze az ismeret fáját az élet fájával.

2.

A világ értelme. – A világ nem valamely örök értelem megtestesülése; ezt pedig fõleg az a tény bizonyítja, hogy a világnak általunk, emberi értelmünk által ismert része, nem túlzottan értelmes; és ha ez a része nem mindenkor bölcs és racionális, akkor a fennmaradó rész valószínûleg szintén nem az. Itt perdöntõ erõvel érvényes a minori ad majus, a parte ad totem (a kisebbrõl a nagyobbra, a részrõl az egészre) való következtetés.

3.

„Kezdetben volt”. – A kezdetet kell dicsõíteni – ez az a metafizikai ösztön, amely ismét kiütközik a történelem szemléleténél a nézetet szorgalmazva, hogy minden dolog kezdeténél találjuk a legértékesebb és leglényegesebb összefüggéseket.

4.

Az igazság értékének mértéke. – A hegy magasságát nem mérhetjük a megmászásához szükséges fáradsággal. Ám a tudományban másként áll a helyzet! – mondják nekünk a beavatottság látszatát keltõ emberek –, vagyis szerintük éppen az a döntõ az igazság értékének szempontjából, hogy mekkora fáradsággal jutottunk birtokába. Ez az ostoba morál abból a gondolatból indul ki, hogy az „igazságok” nem egyebek, mint afféle tornaeszközök, amelyeken hullafáradtra kell dolgoznunk magunkat. Ilyen a szellemi atléták és tornászok morálja.

5.

Nyelvhasználat és valóság. – Tettetett módon alábecsülik az emberekhez a legközelebb esõ dolgokat, amelyeket az emberek a legfontosabbnak tartanak. Például azt mondják: „csak azért eszünk, hogy éljünk” – ami éppen olyan gyalázatos hazugság, mint az, amelyik a gyereknemzésrõl úgy beszél, mint minden gyönyör tulajdonképpeni szándékáról.
A „legfontosabb dolgok” megbecsülése viszont soha nem igazán õszinte: a papok és a metafizikusok e téren képmutatóan túlfûtött nyelvhasználathoz szoktattak minket, ám az az érzés még sincs áthangolva, mely e legfontosabb dolgokat nem veszi olyan komolyan, mint az elõbb említett alábecsült, igazán közeli dolgokat. – E kettõs képmutatás sajnálatos következménye viszont, hogy az igazán közeli dolgok, mint például evés, lakás, öltözködés, viselkedés, nem képezik tárgyát egy állandó elfogulatlan és általános átalakító szándékú gondolkodásnak, hanem mivel utóbbi lealacsonyítónak számít, elfordítja tõlük intellektuális és mûvészi komolyságát. Így itt könnyû diadalt arat a meggondolatlanok, vagyis a tapasztalatlan ifjúság fölött a szokás és a frivolitás: ezzel szemben mindannyiunkat, öreget és fiatalt egyaránt, szégyenletes függõségbe és rabságba taszít állandó összeütközésünk a test és a szellem legegyszerûbb törvényeivel – mégpedig az orvosoktól, tanároktól, lelkészektõl való, igazán fölösleges függõségbe, amelynek nyomása még mindig ránehezedik az egész társadalomra.

6.

A földi esendõség és fõ okai. – Ha kicsit körülnézünk a világban, folyton-folyvást olyan emberekkel találkozunk, akik egész életükben tojást ettek, de fogalmuk sem volt róla, hogy a tojás minél hosszúkásabb, annál ízletesebb, akik nem tudják, hogy egy vihar jót tesz az altestnek, hogy a kellemes illatok a metszõ, tiszta levegõben érezhetõk legjobban, hogy ízlelésünk a száj különbözõ részein nem egyforma, hogy a gyomor károsodik, ha étkezés közben sokat beszélünk, vagy más beszédét hallgatjuk. A megfigyelõképesség fogyatékosságainak ezen példáival nem elégedhetünk meg, hanem meg kell jegyeznünk még azt is, hogy a legtöbb ember a hozzá legközelebb lévõ dolgokat nagyon rosszul látja, nagyon ritkán veszi fontolóra. Közömbös ez? – Mérlegeljük csak, hogy az egyén majdnem minden testi és lelki fogyatékosságát e hibára vezethetjük vissza: nem tudják, mi elõnyös, mi hátrányos nekünk az életmódban, a napi idõ beosztásában, kapcsolataikban, munkájukban és a pihenés idején, parancsolásban és engedelmeskedésben, természethez és mûvészethez való viszonyukban, evésben, alvásban, valamint a gondolkodásban; a földet az teszi sokak számára „a bajok terepévé”, hogy éppen a legkisebb és leghétköznapibb dolgokban tudatlanok és rövidlátók. És még azt sem mondhatjuk, hogy itt is, mint mindenütt, az emberi ostobaság a gátló körülmény; inkább talán még sok is itt az értelem, csak rosszul használják, szándékosan elterelve a figyelmet az említett apró, de nagyon fontos dolgokról. A papok és a tanárok, valamint a finom erõszakkal dolgozó mindenféle idealisták már a gyereknek bebeszélik, hogy egész más a fontos: a lélek egészsége, állami szolgálat, a tudomány fejlõdése, vagy a tekintély és jólét, mint az emberiség szolgálatának eszköze, míg az egyén igényei, napi huszonnégy órás kisebb-nagyobb szükségletei megvetendõ vagy közömbös dolgok csupán. – Már Szókratész minden erejével tiltakozott az ellen, hogy az emberiség nevében nagyképû módon elhanyagolják az emberi dolgokat, és Homérosz egy szavával, amely minden gond és gondolkodás tartalmára és terjedelmére hívja föl a figyelmet: csakis ezek azok a dolgok, „amelyekkel jók és rosszak házában egyaránt találkoztam”.

8.

Az éjszakában. – Az éjszaka beálltával másként észleljük a legközelebbi dolgokat. A szél ilyenkor suttog, mintha tiltott utakon járna, mintha keresne valamit s bosszankodik, amiért nem találja. A lámpafény zavaros, vöröses világával fáradtan pislog, vonakodva áll ellen az éjszakának az ébren levõ ember türelmetlen rabszolgájaként. Az alvó lélegzetének iszonyatos üteméhez, mintha egy mindig visszatérõ gond fújná a dallamot – nem is halljuk, de amikor az alvó mellkasa emelkedik, úgy érezzük, elszorul a szívünk és ha a lélegzet halkul s majdnem halotti csönd áll be, így szólunk magunkban: „pihenj egy kicsit, szegény, elgyötört lélek! – Örök nyugodalmat kívánunk minden megnyomorodott élõnek; az éjszaka a halálba csábít. Amikor az embereket elhagyja a napfény, és csak a holdvilág meg az olajlámpás segít nekik az éjszaka ellen vívott harcban, miféle filozófia terítené rájuk fátyolát? Hiszen nagyon is látszik már az ember szellemi és lelki lényegén, hogy teljesen elhomályosította az élet felét fátyolba borító sötétség.

9.

Hol keletkezett az akaratszabadság tana? – Vannak olyan emberek, akiken a szükségszerûség szenvedélyeik formájában uralkodik, másokon a józanság és engedelmeskedés megszokásaként, ismét másokon racionális lelkiismeretként, megint másokon hangulatként és gyors oldalazó kitérésekre való készségként. De mind a négyen éppen azon a ponton keresik akaratuk szabadságát, ahol a legerõsebben meg vannak kötve: mintha a selyemhernyó akaratának szabadságát éppen a szövésben keresné. Miért van ez így? Valószínûleg azért, mert mindegyik éppen életérzése tetõpontjára tartja önmagát igazán szabadnak, tehát, amint mondottuk, a szenvedélyben, a kötelességben, a megismerésben és jószándékú készségben. Az egyén önkéntelenül is úgy véli, hogy szabadságának elemét is azon a ponton találja meg, ahol erõsnek, élénknek érzi önmagát: szükségszerû párokként „adja össze” a függõséget és eltompultságot, valamint a függetlenséget az életérzéssel. – Itt az ember egy társadalmi-politikai téren érvényes tapasztalatát tévesen viszi át a legvégsõ metafizikai térre: az elõbbin az erõs ember szabad ember is, ott az öröm és bánat, a remény, a vágy, a gyûlölet ereje az uralmon lévõk és függetlenek erõs, eleven érzése, míg az alávetett ember, a rabszolga elnyomottan s tompultan él. – Az akarat szabadságáról szóló tan az uralkodó rétegek találmánya.

11.

Az akarat szabadsága és a tények elszigetelése. – Megrögzötten pontatlan megfigyelésünk jelenségek bizonyos csoportját egynek veszi és elnevezi ténynek: közötte és egy másik tény között afféle üres teret képzel el, tehát minden egyes tényt elszigetel. Valójában azonban minden cselekedetünk és egész megismerésünk nem tények és üres köztes terek sorozata, hanem állandó folyam. Az akarat szabadságába vetett hit viszont éppen az állandó, egyszeri, osztatlan folyam képzetével nem fér össze: ez a hit feltételezi, hogy minden egyes tett elszigetelt és oszthatatlan; ez atomisztika az akarat és megismerés terén. – A tényeket éppen olyan pontatlanul értjük meg, mint a jellemeket: azonos tényekrõl, azonos jellemekrõl beszélünk, pedig egyik sem létezik. Csupán dicsérünk és feddünk e téves feltevés alapján, hogy léteznek azonos tények, hogy létezik a tények fajtáink fokozati rendje, amelynek fokozati értékrend felel meg: tehát nemcsak az egyes tényt szigeteljük el, hanem állítólag azonos tények csoportjait is (jó, gonosz, résztvevõ, irigy tettek stb.) – mindkét esetben tévesen. – A szó és a fogalom a legszembetûnõbb ok, amiért hiszünk a tettek csoportjának ezen elszigetelésében: a szavakkal és fogalmakkal nem csupán jelöljük a dolgokat, hanem úgy véljük, hogy általuk a dolgok lényegét is megragadjuk. A szavak és a fogalmak így állandóan arra csábítanak minket, hogy egyszerûbben gondoljuk el a dolgokat mint amilyenek, elválasztva egymástól, oszthatatlanul; önmagukban és önelvûen való létezésük alapján. Egyfajta filozófiai mitológia rejtõzik a nyelvben, amely minden pillanatban újra meg újra elõtör, bármennyire vigyázunk is. Az akarat szabadságának, vagyis azonos tényeknek és elszigetelt tényeknek a hite a nyelvben találja meg kitartó evangelistáját és ügyvédjét.

14.

A világ komédiása: az ember. – Milyen jó volna, ha léteznének az embernél értelmesebb lények, már csak azért is, hogy alaposan kiízleljék a humoros helyzetet, ami abból a ténybõl adódik, hogy az ember a létezés céljának tekinti önmagát, az emberiség pedig nem éri be kevesebbel, mint egy világ-küldetés távlati lehetõségével. Ha a világot egy isten teremtette, akkor az embert isten majmának alkotta, unalomûzõ gyanánt a véget nem értõ örökkévalóságban. Ekképp a szférák zenéje a föld körül nem volna egyéb, mint az ember környezetében élõ többi lény gúnykacaja. Az unatkozó halhatatlan a fájdalommal csiklandja kedvenc állatát, hogy a feltaláló feltalálójaként élvezhesse szenvedésének tragikus, büszke arcjátékát és jelzéseit és általában leghiúbb teremtményének találékonyságát. Mert aki az embert tréfából agyalta ki, abban több szellem volt, mint az emberben, és több öröme is telt a szellemben. – Még most is, amikor emberségünk egy része végre saját szabad akaratából alázkodik meg, csúfot ûz belõlünk a hiúság, hiszen mi emberek legalább ebben a hiúságban valami egészen összehasonlíthatatlan és csodálatos lények szeretnénk lenni. Egyedülvalóságunk a világon! Ez valami teljességgel valószínûtlen dolog. A csillagászok – akiknek néha valóban a földi élettõl távoli, szokatlan látványban van részük – értésünkre adják, hogy a csöppnyi életnek a világban, a keletkezés és elmúlás beláthatatlan óceánjában, semminemû jelentõsége nincs: a megszámlálhatatlan csillagzaton a feltételek az élet létrehozására pontosan úgy adottak, mint a Földön; no persze végtelen sok olyan csillag is létezik, amelyen sohasem vert gyökeret az élet, vagy már nagyon régen kigyógyult az életbõl; minden ilyen csillagzaton tehát az élet legföljebb egyetlen pillanat, fellángolás volt csupán, amelynek réges-régen vége, tehát semmi esetre sem létének célja. Talán a hangya az erdõben éppen olyan erõvel beszéli be magának, hogy õ az erdõ célja, mint mi, amikor képzeletünkben szinte önkéntelenül öszszekapcsoljuk az emberiség pusztulását a Föld megsemmisülésével; és még szerények vagyunk, ha itt megállunk és az utolsó ember gyászszertartása alkalmából nem rendezzük meg mindjárt a világok és istenek alkonyát is. A legelfogultabb csillagász az élet nélküli Földet csupán az emberiség világító és lebegõ sírdombjaként észlelné.

16.

Amikor a közömbösségre szükség van. – Nincs oktalanabb dolog, mint arra várni, amit a tudomány egyszer majd végérvényesen megállapít a végsõ kérdésekrõl, és addig is hagyományos módon gondolkodni (mármint hinni) – amint ezt gyakorta tanácsolják. Vallási eredetû utóhatás, nem egyéb, amikor azt kívánjuk, hogy e téren csak bizonyosságokkal találkozzunk, a „metafizikai szükséglet” titkolt és csak látszólag szkeptikus módja, azzal a hátsó gondolattal párosítva, hogy még sokáig nincs semmiféle kilátás végsõ bizonyosságokra, addig pedig jogában áll a „hívõnek”, hogy ne törõdjék ezzel az egész területtel. Egyáltalán nincs szükségünk persze az efféle bizonyosságokra a legmesszibb horizontokról, ha teljes és tökéletes emberi életet akarunk élni, amint a hangyának sincs szüksége rájuk ahhoz, hogy jó hangya legyen. Inkább azt kell tisztáznunk, mibõl származik az a végzetes fontosság, amelyet olyan sokáig tulajdonítottunk e dolgoknak, ehhez viszont az etikai és vallási érzés történetére van szükségünk. Mert csak ezen érzések hatására lettek olyan nagyon fontosak számunkra a megismerés legégetõbb kérdései: a távoli területeken, ahová csak elhatol a szellem szeme (éspedig annál merészebben, minél sötétebbek voltak e területek), de nem képes oda behatolni, olyan fogalmak bukkantak föl, mint a bûn és bûnhõdés (ráadásul az örök bûnhõdés!). Az emberek õsidõk óta ott fantáziálnak a legelõvigyázatlanabbul, ahol semmi sem állapítható meg, utódaikat pedig rábeszélik, hogy vegyék komolyan és tekintsék igazságnak ezt a fantáziálást, végül pedig jön a dicsõ tromf: a hit értékesebb a tudásnál. E végsõ dolgok szempontjából most nem tudásra van szükség a hittel szemben, hanem közömbösségre a hittel és az állítólagos tudással szemben! – Számunkra mindennek fontosabbnak kell lennie annál, amit eddig a legfontosabbnak prédikáltak.
A következõ kérdésekre gondolok: Mi végre él az ember? Mi a sorsa a halál után? Hogyan békül ki Istennel? – és hasonlóan különleges kérdésekre. A filozófiai dogmatikusok kérdései éppen olyan kevéssé tartoznak ránk, mint ezek a vallási kérdések, akár idealisták, materialisták vagy realisták a dogmatikusok. Mindannyiuknak az a célja, hogy döntésre kényszerítsenek minket olyan területeken, ahol sem hitre, sem tudásra nincs szükség; a megismerés legnagyobb mûértõinek is hasznosabb, ha a tanulmányozható és az ész számára hozzáférhetõ dolgokat ködbe borult, csalóka mocsári övezet fogja körül, az áthatolhatatlan, örökké cseppfolyós és meghatározhatatlan dolgok övezete. A tudás világos és közeli világának értéke éppen azáltal növekszik, hogy összehasonlítjuk a tudás földjének szélén a sötétség birodalmával. – Legyünk ismét a legközelebbi dolgok jó szomszédai, és ne nézzünk el fölöttük olyan megvetõen, mint eddig! Az ember egész évezredek kulturális szakaszait élte le erdõkben és barlangokban, mocsaras területeken, a sötét, felhõs ég alatt nyomorogva. Ott tanulta meg gyûlölni a jelent, a közelséget, az életet és önmagát – és mi, a természet és a szellem naposabb tájainak lakói még most is örökségként hordozzuk a vérünkben a legközelebbi dolgok iránti megvetést.



21.

A mértékalkotó ember. – Talán az emberiség egész moralitása abban a szörnyû belsõ izgatottságban találja meg eredetét, amely az õsembert megragadta, amikor felfedezte a mértéket és a mérést, a mérleget és a mérlegelést (az ember – „Mensch” – szó mérõ lényt jelent, az ember tehát legnagyobb felfedezésérõl akarta elnevezni magát!). E képzetekkel mérhetetlen magasságokba emelkedtek föl, bár ezek eredetileg egyáltalán nem látszottak mérhetetlennek és mérlegelhetetlennek.

29.

Az irigység és nemesebb fivére. – Ahol az egyenlõséget valóban kivívják és tartósan megalapozzák, ott létrejön az az egészében amorális hajlam, amely természeti viszonyok között szinte elképzelhetetlen lenne: az irigység. Az irigy ember a másik minden kimagasló tettét a közös mérték fölöttinek érzi, és oda akarná leszállítani, vagy õ maga is oda akarna emelkedni: mindebbõl két különbözõ viselkedésmód adódik, amelyeket Hésziodosz a gonosz és a jó Erisz*-ként jellemzett. Az egyenlõség állapotában fölháborodást is érezhetünk afölött, hogy valakit egyenlõségéhez képest nem méltatnak eléggé, vagy mást ugyancsak egyenlõségéhez képest, túlzottan nagyra becsülünk: ezek nemesebb jellemek affektusai. Õk az emberi akarattól független dolgokban is hiányolják az igazságosságot, vagyis azt kívánják, hogy az emberi egyenlõséget a természet és a véletlen szintén ismerje el; haragszanak azért, hogy az egyenlõknek nem egyenlõen megy a dolguk.

31.

A hiúság mint a társadalom elõtti állapotok utóhajtása. – Az emberek ugyan biztonságuk érdekében egyenlõnek nyilvánították magukat közösség alapítása idején, e felfogás azonban alapjában véve természetellenes és erõltetett, ezért, minél inkább létrejött az általános biztonság, a régi ösztön új hajtásai kerülnek fölénybe: az osztályok, rétegek elhatárolódása, a megbecsült hivatásokra való igény, az elõjogok, általában minden, ami összefügg a hiúsággal (modor, viselkedés, nyelvhasználat stb.). Mihelyt a közösséget fenyegetõ veszély ismét érezhetõ lesz, a többségben lévõk, akik az általános nyugalom állapotában nem tudták fölényüket kivívni, ismét elõidézik az egyenlõség állapotát: az abszurd kiváltságok és a hiúsággal kapcsolatos elõjogok eltûnnek egy idõre. Ha a közösség teljesen összeomlik és úrrá lesz az anarchia, akkor azonnal beáll a természeti állapot, vagyis a gátlástalan, könyörtelen egyenlõtlenség, amint Korkürán történt Thuküdidész tanúsága szerint. Nem létezik természeti jog, sem természeti jogtalanság.

37.

A szenvedély egyfajta kultusza. – Sötét figurák, a vakság filozófusai azért beszéltek, hogy az emberi szenvedély szörnyû természetérõl szólva a világlényeg egész karakterét megvádoljátok. Mintha mindenütt szörnyûség is lett volna, ahol csak szenvedély létezett! Mintha állandóan éppen ilyen szörnyûségnek kellene lennie a világon! – Pontosan miattatok lettek ilyen állatiasak a szenvedélyek, hogy már a „szenvedély” szóra rémület ragad meg titeket, mert elhanyagoltátok kicsiben a szenvedélyt, elmulasztva megfigyelni önmagatokat, másokat, akiket nevelni kellett volna! Rajtatok múlott és rajtunk múlik a szenvedélyek szörnyû természetének megváltoztatása, nehogy aztán mindent tönkretevõ áradattá fajuljanak. – Nem kell örök végzetszerûséggé felfújni õket; inkább mindannyiunknak azon kellene munkálkodni, hogy baráti viszonyba kerüljünk az emberiség szenvedélyeivel.

47.

A lélek egyfajta nyugalmáról és szemlélõdésérõl. – Óvakodj attól, hogy lelked nyugalma és szemlélõdése olyan legyen, mint a kutyáé egy hentesüzlet elõtt, amelyet a félelem nem enged elõrerontani, a vágy pedig nem hagy odébbállni, és nagyra nyitja a szemét, mintha a szája volna.

51.

Tudnunk kell kicsinek lennünk. – Olyan közel kell lennünk a virágokhoz, fûszálakhoz és a pillangókhoz, amilyen közel a gyermek van hozzájuk, aki nem is nõtt sokkal nagyobbra náluk. Mi idõsebbek viszont magasabbra nõttünk, és le kell hajolnunk hozzájuk: azt hiszem, a fûszálak gyûlölnek minket, amikor megvalljuk nekik szerelmünket. Aki minden jóból ki akarja venni a részét, annak meg kell tanulnia, hogyan kell idõnként kicsinek lenni.

52.

A lelkiismeret tartalma. – Lelkiismeretünk tartalma mindaz, amit gyermekéveinkben rendszeresen és ok nélkül követeltek tõlünk olyan személyek, akiket tiszteltünk és akiktõl féltünk.
A lelkiismeret váltja ki tehát azt a kötelességérzetet („ezt meg kell tennem, ezt pedig nem”), amely nem kérdi: miért kell megtennem? – Az ember minden esetben, amikor valamit „ezért” vagy „azért” tesz, lelkiismeret „nélkül” cselekszik, ám nem a lelkiismeret ellenére. – A tekintélyekbe vetett hit a lelkiismeret forrása: tehát nem az Isten hangja az emberi bensõben, hanem néhány ember hangja az emberben.

54.

Akik ügyesen szolgálnak. – Az úgynevezett gyakorlati emberek mind ügyes szolgák: éppen ez teszi õket gyakorlatiassá, akár mást szolgálnak, akár önmagukat. Robinsonnak Pénteknél volt egy jobb szolgája is: Crusoe.

55.

A nyelv veszélye a szellemi szabadságra. – Minden szó elõítélet.

56.

Szellem és unalom. – Gondolkodnunk kell az alábbi közmondás értelmén: „A magyar túl lusta ahhoz, hogy unatkozzék.” Csak a legfinomabb és legtevékenyebb állatok képesek unatkozni. – Nagy költõnek való téma volna: Isten unalma a teremtés hetedik napján.

58.

Új színészek. – Az emberek között nincs nagyobb banalitás, mint a halál. A sorban második helyen áll a születés, mert nem mindenki születik meg, aki meghal; utánuk következik a házasság. De ezeket az apró, agyonjátszott tragikomédiákat a számolatlan és megszámlálhatatlan elõadás alkalmával mindig új meg új színészek játsszák, ezért nem hiányzik soha az érdeklõdõ közönség. Nélkülük – az ember azt hihetné – e földi színház egész közönsége undorból már régen fölkötötte volna önmagát a fákra. Ilyen sok múlik az új színészeken és ilyen kevés a darabon.


67.

A megszokássá csontosodott ellentét. – Az általában pontatlan megfigyelés a természetben mindenütt ellentéteket lát (mint pl. „meleg és hideg”), ahol nem ellentétek vannak, hanem csupán fokozati különbségek. Ez a rossz szokás vezetett minket félre, ezért igyekszünk a belsõ világot, a szellemi-erkölcsi világot ezen ellentétek alapján fölfogni és tagolni. Elmondhatatlanul sok érzékenység, követelõzés, keménység, elidegenedés, elhidegülés vert gyökeret az emberi lélekben, amiért tévesen ellentéteket látott ott, ahol átmenetek voltak.

70.

A legügyetlenebb nevelõ. – Egyik embernél ellentmondásra mindig kész szellemének talajára telepítik minden igazi erényét, a másiknál arra alapoznak, hogy nem képes nemet mondani, tehát képlékenységét, befolyásolhatóságát veszik alapul; a harmadik minden morális erejét magányos büszkeségébõl meríti, a negyedik a magáét társaságot kedvelõ természetébõl. Tegyük fel, hogy valamely ügyetlen nevelõ és különféle véletlenek e négy embernél az erények magvait nem természetük talajára vetik, amely lényük legtermékenyebb része: így ezekbõl az emberekbõl hiányozna a morális erõ és az életöröm. És ki más lenne e négy ember legügyetlenebb nevelõje és végzete, mint a morális fanatikus, aki úgy véli, hogy a jó csak a jóból, a jó talaján sarjadhat ki.

86.

Szókratész. – Ha minden jól megy, eljön az idõ, amikor az ember az erkölcsös-értelmes életvitelhez inkább Szókratész memorabiliáit olvassa, mint a Bibliát, valamint Montaigne-t és Horatiust használja útmutatónak legegyszerûbb és megkerülhetetlen bölcsek gyanánt Szókratész megértéséhez. Hozzá vezetnek vissza a legkülönfélébb filozófiai életmódok útjai, amelyek voltaképpen a legkülönfélébb temperamentumok életmódjai; az ész és a szokás szabja meg, irányuk pedig az életörömet és az észt célozza. Mindebbõl azt a következtetést szeretnénk levonni, hogy Szókratész legjellemzõbb vonása volt, hogy õbenne minden temperamentum együttesen létezett. A kereszténység megalapítójával szemben Szókratész javára írható, hogy élt benne egyfajta vidám, könnyed komolyság és a kópéságnak az a bölcsessége, amely az ember legjobb lelkiállapota. Ezenkívül több esze is volt.

87.

Jól megtanulni az írást. – A beszéd mûvészetének ideje lejárt, mivel lejárt a városi kultúrák ideje. Az utolsó határ, amelyet Arisztotelész a nagyvárosnak megengedett – hogy a szónok szava a városi lakosság gyülekezetének egészéhez elhallatsszék –, éppen olyan kevéssé tartozik ránk, mint amilyen kevéssé általában a városi közösségek, ránk, akik egész népekkel akarjuk megértetni magunkat. Ezért kell most mindenkinek, aki jó európainak tekinti önmagát, jól és egyre jobban megtanulni írni: ez ellen nincs mit tenni, még akkor sem, ha valaki Németországban született, ahol nemzeti elõjognak tekintik a rossz íráskészséget. De ha jobban akarunk írni, akkor ez azt jelenti, hogy jobban is gondolkodunk; azt is jelenti, hogy mindig találunk valami közlésre igazán érdemes gondolatot és ezt tudjuk is közölni; fordíthatók leszünk a szomszéd nyelvek számára; hozzáférhetõk minden nyelvünket tanulni szándékozó külföldinek; minden jó írást közkinccsé teszünk, és szabad emberek mindent szabadon olvashatnak; végül pedig azt szintén jelenti, hogy elõ kell készíteni a dolgok jelenleg olyan távoli állapotát, amikor a jó európaiaknak kezükben lesz végre az igazán nagy feladat: a földi kultúra egészének vezetése és ellenõrzése. – Aki ennek ellenkezõjét prédikálja, vagyis nem törõdik a jó írás- és olvasáskészséggel – mert e két erény egymással párhuzamosan fejlõdik és hal el –, az a népeknek olyan utat mutat, amelyen haladva egyre inkább nacionálissá válhatnak: az ilyen ember még betegebbé teszi ezt az évszázadot, a jó európaiak és a szabad szellemek ellenségeként.

88.

A legjobb stílus tana. – A stílus tana egyszer még azon kifejezés tana lehet, amelynek segítségével minden hangulatot átvihetünk az olvasóra és a hallgatóra; ezután már csak az ember legkívánatosabb hangulatához való kifejezés tanát kell megtalálnunk, hogy megtudjuk, milyen tan átvitele és közlése a legkívánatosabb a barátságos, jókedvû és életvidám ember hangulatához, aki leküzdötte a szenvedélyeket. Ez lesz a legjobb stílus tana: a jó embernek felel majd meg.

92.

Tiltott könyvek. – Soha ne olvassunk semmit azon nagyképû és tudálékos alakoktól, akiknél gyakori a leggyalázatosabb szemét, a logikai paradoxon: õk a logikai formákat éppen ott alkalmazzák, ahol minden pimasz improvizáció, és úgyszólván a levegõben lóg. („Na látod – valahogy így gondolják –, látod te szamár olvasó, szóval nálad ilyesmi nem létezik – nálam viszont annál inkább” amire ez lehet a válasz: „Te szamár író, akkor meg minek írsz?”)

97.

Kitérés. – Mindaddig nem tudjuk igazán, miben áll kitûnõ szellemek stílusának, fordulatainak finomsága, amíg nem tudjuk megmondani, hogy minden középszerû írónak ugyanazon dolog kifejezésénél milyen szó jut elkerülhetetlenül eszébe. Nagy mûvészekre jellemzõ, hogy jármûvükkel kitérnek az akadály elõl, még ki is siklanak, ha kell, de nem ütköznek össze vele.

98.

Mint a kenyér. – A kenyér semlegesíti, elmossa egyéb ételek ízét, ezért minden hosszabb étkezés tartozéka. Minden mûalkotásban kell valaminek lennie, ami olyan, mint a kenyér, hogy a különféle hatások létrejöhessenek benne. Ha e hatások közvetlenül és szünet nélkül követik egymást, akkor gyorsan veszítenek erejükbõl és ellenérzést keltenének, és így hosszabb mûvészeti étkezés lehetetlen volna.

110.

Stílus írásban és szóban. – Az írás mûvészete mindenekelõtt olyan pótszereket kíván ama kifejezõeszközök helyett, amelyekkel csak a beszélõ rendelkezik: a mozgás, arcjáték, hangok, beszédtónus pótlására. Az írott stílus ezért egész más, mint a beszédstílus, sokkalta nehezebb dolog: az írás kevesebb eszközzel éppen úgy meg akarja értetni magát, mint a beszéd. Démoszthenész máshogy tartotta beszédeit, mint ahogy mi olvassuk õket: az olvasáshoz átdolgozta beszédeit. Cicero, ugyancsak az olvasáshoz, szintén átdolgozta beszédeit, mégpedig a démoszthenészi elvek alapján: most sokkal több bennük a római fórum, mint amennyit az olvasó el tud viselni.

112.

Hogyan kell tévedéseket mondani? – Vitatható, mi a károsabb: ha a tévedéseket rosszul mondjuk, vagy olyan jól, mint a legjobb igazságokat. Az biztos, hogy az elõbbi esetben kétszeresen is ártunk az értelemnek, és nehezebb is leküzdeni a tévedést; ám az nem hat olyan biztosan mint a második esetben: kevésbé ragályos.

115.

Milyen tájak okoznak tartós örömet? – Egy bizonyos táj jelentõs mértékben hasonlít valamely festményre, de nem vagyok képes a hasonlóság formuláját megtalálni, így egészében mégis megfoghatatlan. Megjegyzem, hogy minden tartósan tetszõ vidék egyetlen egyszerû geometriaivonal-sémával rendelkezik, bármennyire változatos is egyébként. Az efféle matematikai szubsztrátum nélkül egyetlenegy vidékben sincs semmiféle mûvészi örömforrás. És e szabályt példázatszerûen talán az emberekre is alkalmazhatjuk.

122.

A mûvészi konvenció. – Homérosz háromnegyed része konvenció; és hasonló a helyzet minden görög mûvésznél, akikbõl hiányzott az eredetieskedés modern dühe. Nem élt bennük a konvenciótól való rettegés, hiszen a konvenciók kötötték össze õket közönségükkel. A konvenciók valójában nem egyebek, mint elsajátított mûvészeti eszközök, hogy megértsenek a hallgatók, fáradsággal megtanult közös nyelv, amely nyelven a mûvész valóban közölni képes. Fõleg akkor, ha – miként a görög költõ és muzsikus – minden egyes mûalkotásával azonnal gyõzni akar, mivel ahhoz szokott, hogy nyilvánosan egy vagy két vetélytárssal kell megküzdenie, így az az elsõrendû feltétel, hogy azonnal meg is értsék, ami viszont csak a konvenció segítségével lehetséges. Amit a mûvész a konvención kívül közöl, azt mintegy a saját felelõsségére közli és legjobb esetben azzal az eredménnyel, hogy új konvenciót alkot. Az eredetit általában megcsodálják, sõt néha áhítattal csodálják meg, de csak ritkán értik; ha valaki makacsul kitér a konvenció elõl, az azt jelenti, hogy nem akarja megérteni. Mire utal tehát a féktelen modern eredetieskedés?

123.

A tudományosságot színlelõ mûvészekrõl. – Schiller, mint más német mûvészek is, úgy gondolta, hogy a szellem birtokában írásban improvizálhatunk mindennemû nehéz témáról. És prózadolgozatai minden tekintetben példát mutatnak abban, hogy miképp nem szabad közelíteni az esztétika és a morál tudományos kérdéseihez – ugyanakkor veszélyesek is a fiatal olvasókra, akiknek a költõ Schiller csodálata miatt nincs elég bátorságuk, hogy ne tartsák túlzottan sokra az író és gondolkodott Schillert. – A mûvészt oly könnyen és érthetõ módon rabul ejtõ kísértés, hogy egyszer a számára tiltott területre menjen és õ is beleszóljon a tudományba – hiszen a legderekabb kézmûves is tûrhetetlennek érzi néha munkáját és mûhelyét –, tehát ez a kísértés olyan messzire ragadja néha a mûvészt, hogy az egész világnak megmutatja, amit nem is kellene a világnak látnia, vagyis, hogy a világ a mûvészi gondolkodás szobácskájából szûknek és rendetlennek látszik. De hát miért is ne? Ó amúgy sem lakik benne! Tudásának éléskamrái pedig részint üresek, részint pedig limlommal vannak tele. De hát miért ne? Hiszen mindez nem is áll roszszul a mûvész-gyermeknek! De a mûvész legfõképpen megmutatja azt is, hogy még a tudományos módszer legkönnyebb fogásaihoz is, amelyeket még kezdõk is alkalmazhatnak, túlságosan gyönge és gyakorlatlan a keze; és mindezért pedig egyáltalán nem kell szégyenkeznie! – Viszont gyakorta nem csekély mûvészettel utánozza az összes hibát, a rosszféle tudálékosságot, ahogy ezek a tudományos klikkek munkássága nyomán megteremnek, abban a hitben, hogy mindez ha nem is éppen a dolgokhoz, mindenesetre a dolgok látszatához tartozik; és pontosan ez a vicces az ilyen mûvész-írásokban, hogy itt a mûvész akaratlanul is, teszi a tisztét: parodizálja a tudományos és nem mûvészi jellemeket. Éppen amennyiben mûvész és csakis mûvész, a tudományhoz való viszonya kizárólag parodisztikus lehet.

124.

A Faust-eszme. – Egy kis varrólányt elcsábítanak és boldogtalanná tesznek; négy fakultás nagy tudósa a gonosztevõ. Ez aztán már mégsem rendes dolog! De nem ám! A nagy tudós mindezt nem vihette volna véghez az ördög személyes segítsége nélkül. Valóban ez lenne a legnagyobb német „tragikus gondolat”, ahogy a németek állítják? – Goethének azonban még ez a gondolat is szörnyû volt; nem tehetett róla, szelíd szíve a kis varrólányt „a jó lelket, aki csak egyszer feledkezett meg magáról”, majdhogynem szentté avatta, nem önként vállalt halála után. Igen. Egy bohóc tréfa útján még a nagy tudóst is, aki pedig a döntõ pillanatban az ördöggel cimborál majd, az égbe varázsolta még éppen idejében, mint „jó embert”, akit „sötét erõk kerítettek hatalmukba”. – A mennyben aztán egymásra találnak a szerelmesek. – Goethe egyszer azt mondta, hogy az igazi tragikumhoz jelleme túl engedékeny volt.

135.

Válogatott gondolatok. – Valamely jelentõs korszak választott stílusa nemcsak a szavakat válogatja ki, hanem a gondolatokat is, éspedig a szokásos és az uralkodó szavak és gondolatok közül: a merész és túl friss gondolatokat az érett ízlés éppúgy nem kedveli, mint az új bátor képeket és kifejezéseket. Késõbb aztán mind a kiválogatott gondolatokon, mind pedig a szavakon enyhe középszerûség érzõdik, mert
a kiválasztottság illata gyorsan elszáll, s utána már csak a szokványos és hétköznapi érzõdik rajtuk.

136.

A stílus romlásának fõ oka. – A nyelvben és minden mûvészetben egyaránt tönkreteszi a stílust, ha egy dolog iránt több érzékenységet mutatunk, mint amennyi valóban van bennünk. Talán éppen ellenkezõ a hajlandósága minden nagy mûvészetnek: minden erkölcsileg jelentõs emberhez hasonlóan szereti, ha az érzelem a maga útját járja, ám nem szívesen engedi, hogy eljusson az út végéig. Például Szophoklésznél nagyon jól megfigyelhetõ az érzés sejtetésének ez a szégyenlõssége; és mintha az érzelem jellemzõ vonásait átszellemítené, ha józanabbnak mutatja magát, mint amilyen.

138.

Madártávlat. – Itt a vadvizek több oldalról zúdulnak a feneketlen mélységbe: mozgásuk olyan szédítõen örvénylõ, hogy a látást megzavarva a környékbéli kopár és erdõs hegyoldalak mintha nem is süllyednének, hanem inkább menekülnének lefelé. Az ember e látványtól szorongó feszültséggel telik meg, mintha valami ellenséges dolog rejtõzne emögött, ami elõl minden menekül és csak a mélység nyújthat oltalmat. E táj egyáltalán nem festhetõ, mivel úgy érezzük, mintha madárként lebegnénk fölötte a levegõben. Itt az úgynevezett madártávlat nem mûvészi szeszély, hanem az egyetlen lehetõség.

140.

Láncba verve táncolni. – Minden görög mûvésztõl, költõtõl és írótól a következõt kell kérdeznünk: milyen új kényszert talált föl önmagának, kortársai számára izgatóvá téve azt? (Talán azért, hogy utánzói is legyenek?) Mert amit „találmánynak” nevezünk (például a metrikai újítós), az nem egyéb, mint önerõbõl kovácsolt béklyó. Azt akarják megmutatni nekünk, hogy az igazi mûvészet „láncba verve táncolni”, önmagunknak nehézségeket támasztani, majd olyan látszatot kelteni, mintha mindez roppant könnyû volna – erre a mûvészetre tanítottak minket. Már Homérosznál megfigyelhetünk egész sereg öröklött formulát, epikai elbeszélõi törvényt, amelyek körén belül kellett táncolnia: és õ maga szintén alkotott új konvenciókat a következõ nemzedékeknek. Ez volt a görög költõk nevelõintézete: egyrészt roppant mértékben tisztelték, kényszerként fogva föl korábbi költõk szabályait; másrészt õk maguk állítottak korlátokat önmaguknak, majd ledöntötték e korlátokat: így érték el, hogy az emberek észrevegyék és csodálják a kényszert és e kényszer leküzdését egyaránt.

145.

A képek és példázatok ellen. – A képekkel és példázatokkal csak meggyõznek, de nem bizonyítanak. Ezért idegenkednek általában tudományos területen a képektõl és a példázatoktól; éppen itt nem kívánatosak a meggyõzõ, hihetõvé tevõ elemek, inkább a leghidegebb bizalmatlanságot követelik a kifejezésmódtól is: mert a bizalmatlanság a bizonyosság arányának próbaköve.

149.

Sebastian Bach. – Ha Bach zenéjét nem az ellenpont és mindenféle fugastílus tökéletes mûértõjeként hallgatjuk, és ezért le kell mondanunk a tulajdonképpeni mûvészi élményrõl, akkor zenéjének hallgatóiként olyasmiben lesz részünk, mintha (nagyvonalúan Goethével szólva) a világ teremtésének, Isten alkotásának lennénk tanúi. Vagyis: érezzük, hogy itt valami nagy dolog van születõben, ami még nem létezik: a mi nagy modern zenénk. Már meghódította a világot, mégpedig azzal, hogy meghódította az egyházakat, a nemzeteket és az ellenpontot. Bachban még nagyon sok a nyers kereszténység, nyers németség, nyers skolasztika; õ áll az európai (modern) zene küszöbén, de innen a középkor felé tekint.

150.

Händel. – Händel – aki a zenei találékonyságban merész, újító szándékú, õszinte és erõteljes volt, nyílt és rokoni érzelmû egy nép lehetséges heroizmusa iránt – a kidolgozásban viszont gyakorta elfogódott lett és hûvös, mintegy belefáradva önmagába; akkor egynéhány kipróbált módszerhez folyamodott, gyorsan és sokat írt és felvidult, amikor elkészült a munkával. De ez nem az a fajta vidámság volt, amelyet Isten és más alkotók éreztek munkájuk végeztével.

151.

Haydn. – Amennyiben a zsenialitás a velejéig emberrel összefér, Haydn zseniális volt. A végsõ határig elmegy, amelyet az erkölcsiség húz meg az értelemnek; tiszta zenét mûvel „mindennemû múlt” nélkül.

152.

Beethoven és Mozart. – Beethoven zenéje gyakorta régen elveszettnek hitt „hangbéli ártatlanság” megtalált darabjának tûnik, amelyet hirtelen felhangzása nyomán mély megindultsággal hallgatunk: zenérõl szóló zene ez. „Melódiáit” utcai koldusok és gyerekek dalaiban, vándor olaszok dalaiban, falusi táncmulatságok, karneváli éjszakák alkalmával fedezi fel: úgy hordja össze õket, mint valami méh, hol itt, hol ott kap föl egy-egy hangot, ragad meg egy-egy foszlányt. Egy „jobb világból” való átszellemített emlékek ezek; olyasmit jelentenek Beethovennek, amit Platónnak az eszmék. – Mozartot egészen másféle viszony fûzi melódiáihoz: inspirációit nem a zenehallgatásban, hanem az élet, a legmozgalmasabb délvidéki élet szemléletében találja meg: mindig Itáliáról álmodott, ha éppen nem volt ott.

154.

„Vidám” zene. – Ha sokáig nélkülöztük a zenét, késõbb nagyon gyorsan vérré válik, mint valami nehéz délvidéki bor és narkotikusan eltompult, félig éber, félálomban lévõ, örökösen aludni vágyó lelket hagy maga után; pontosan ezt teszi a vidám zene, amelytõl keserûséget és bánatot, undort és honvágyat érzünk és mindezt mint valami cukrozott mérgezett italt újra meg újra kortyolnunk kell. Közben mintha egyre szûkebbek lennének a vidámságban tobzódó terem falai, a fény egyre gyöngébb és szürkébb lesz. Végül mintha börtönbe szûrõdne be a zene, ahol egy szerencsétlen ember nem tud aludni a honvágytól.

155.

Franz Schubert. – Franz Schubert – aki kisebb mûvész, mint a többi nagy zenész – kapta a legnagyobb zenei örökséget. Két kézzel és jó szívvel tékozolta: a zenészek még jó néhány évszázadig megélhetnek gondolataiból, ötleteibõl. Elhasználatlan lelemények valóságos kincsét találjuk mûvében; mások felhasználásukban válnak naggyá. – Ha Beethovent egy muzsikus ideális hallgatójának nevezhetjük, akkor Schubert jogot formálhatna rá, hogy önmagát tekintse az ideális muzsikusnak.

157.

Felix Mendelssohn. – Felix Mendelssohn zenéje a lehetõ legjobb ízlésû zene, ami valaha is létezett: állandóan önmaga mögé mutat. Hogyan is lehetne sok minden „elõtte”? Hogyan lehetne nagy jövõje? De akarta-e egyáltalán Mendelssohn, hogy jövõje legyen? Volt egy mûvészek között ritka erénye: a hátsó gondolatok nélküli hála. Ez az erény is mindig önmaga mögé mutat.

159.

Szabadság a bilincsekben – királyi szabadság. – Az újabb zenészek közül az utolsó, aki csodálta és imádta a szépséget, mint Leopardi, az a lengyel Chopin volt, Chopin, az utánozhatatlan. Sem õelõtte, sem utána senkinek nincs joga e jelzõre. Chopinben megvolt a konvenció ugyanazon királyi elõkelõsége, amellyel Raffaello kezelte a leghagyományosabb, legegyszerûbb színeket, ám nem színekként, hanem melodikai és ritmikai hagyományként. Az etikettben született emberként ezeket juttatta érvényre, de mint igazán szabad és bátor szellem, játszott és táncolt e láncok között – és még csak nevetségessé sem tette õket.

160.

Chopin barkarolája. – Majdnem minden állapotnak és életmódnak van egy boldog pillanata. A jó mûvészek ezt tudják ügyesen megtalálni. Még az unalmas, mocskos, egészségtelen tengerparti élet, a leglármásabb, legkapzsibb csõcselék közepette is. E boldog pillanatot Chopin a barkarolában úgy szólaltatta meg, hogy e zenét hallgatva még istenek is szívesen ringatóznának egy csónakban a hosszú nyári estéken.

161.

Robert Schumann. – Az „ifjú”: Robert Schumann alkotta meg tökéletesen dalba és hangba öntve azt az ifjút, akit évszázadunk elsõ harmadának német és francia romantikus dalköltõi megálmodtak. Amíg Schumann ereje teljében dolgozott, alkotása örökifjú volt: akadnak persze pillanatok, amikor zenéje az örök „aggszûzre” emlékeztet.

165.

A zenei elõadásmód alapelvérõl. – Vajon valóban azt hiszik-e a mai zenei elõadómûvészek, hogy mûvészetük akkor értékes igazán, ha minden darabot olyan nyomatékkal adnak elõ, amilyennel csak lehetséges, a lehetõ legdrámaibb nyelven szólaltatnak meg? Például Mozartra alkalmazva nem egyenesen bûn-e a szellem ellen ez az elgondolás, Mozart vidám, napfényes, finom, könnyelmû szelleme ellen elkövetett bûn? A mozarti szellem komolysága jótékony, nem pedig fenyegetõ komolyság, és a mozarti képek nem akarnak mintegy leugrani a falról és rárontani a szemlélõre. Vagy úgy gondoljátok, hogy a mozarti zene azonos jelentésû a „Kõvendég zenéjével”? És nem csupán Mozart zenéje, hanem minden egyéb zene? – Azt felelitek, hogy a nagyobb hatás a ti alapelveteknek felel meg, és igazatok is lenne, ha nem maradna továbbra is nyitott a kérdés, hogy kire gyakoroltak hatást, és egy nemes lelkû mûvész egyáltalán kire akarhat hatást gyakorolni! A népre soha! Az éretlen emberekre soha! Az érzékenyekre soha! A betegesekre soha! De mindenekelõtt: az eltompult emberekre soha!

167.

Ahol a zene otthonos. –ÊA zene csak olyan emberek között kerül igazán hatalomra, akik között nincsenek diszkussziók, vagy nem is képesek erre. Ezért támogatói elsõsorban olyan nagyurak, akik környezetükben nem tûrik a sok kritikát, de még a gondolkodást sem; továbbá határozottan kedvelik a zenét olyan társadalmak, amelyek bizonyos elnyomás (feudális vagy vallási) hatására kénytelenek megszokni a hallgatást, ám annál erõsebb varázsszert keresnek az érzelem unalma ellen (általában az örök szerelmet és az örök zenét); harmadszor olyan népek, akiknél nincs „társadalom”, hanem inkább egyének vannak, erõs hajlandósággal a magányra, félhomályos gondolatokra és kimondhatatlan dolgok tiszteletére: õk az igazi zenei lelkek. Ezért a görögök, mint beszédre és vitára mindig kész nép, a zenét csak a mûvészetek körítéseként viselték el, amelyekrõl valóban lehet vitatkozni és beszélni; míg a zenérõl jószerével nem is igen lehet tisztán gondolkodni. A püthagoreusok, ezek a sok tekintetben kivételes görögök, amint hírlik, nagy zenészek is voltak: azokról van szó, akik az ötéves hallgatást találták föl, nem pedig a dialektikát.

170.

A mûvészet a munka, korszakában. – Lelkiismeretünk egy dolgos korszak lelkiismerete: nem engedi meg nekünk, hogy legjobb óráinkat, délelõttjeinket a mûvészetnek adjuk, még akkor sem, ha a legnagyobb és legméltóbb mûvészetrõl van szó. A mûvészet a szabadidõ eltöltésének módja, a pihenés kérdése lett. Idõnk, erõnk maradékát szenteljük neki. – Ez a legáltalánosabb tény, amely leírja az élet és a mûvészet megváltozott viszonyát: a mûvészet, amikor nagy idõ- és erõráfordítás igényével lép föl a befogadókkal szemben, akkor a dolgos és derék emberek lelkiismeretét önmaga ellen fordítja, a lelkiismeretlenekre és a lustákra van utalva, éppen azokra az emberekre, akik természetük szerint méltatlanok a nagy mûvészetre. Ezzel akár vége is lehetne a mûvészetnek, mivel nincs levegõje és nem jut lélegzethez. Vagy: a nagy mûvészet eldurvult formában, mintegy álöltözetben, megkísérli, hátha otthonra talál ebben a másfajta levegõben (legalábbis megpróbál kitartani e légkörben is), amely csak a kis mûvészetnek való, a pihenés mûvészetének, vagyis nem más, mint a szórakoztató szétszórtság természetes eleme. Mostanában mindenütt ez történik; az eldurvult mûvészet mûvészei ugyancsak pihenést és szétszórtságot ígérnek, õk szintén a fáradt emberekhez fordulnak, õk is munkanapjuk esti óráit kérik tõlük, mint a szórakoztató mûvészek, akik elégedettek, ha azt látják, hogy a gondterhelt komolyság mély ráncai kisimulnak az emberek homlokán. De miféle mûfogásokkal élnek igényesebb társaik? Tarsolyukban a legerõsebb izgatószereket rejtegetik, amelyek hatására még a félholt ember is összerezzen; kábítanak, mámorítanak, megrendítenek, sírógörcsre késztetnek: mindezzel túlterhelik, lenyûgözik a kimerült embert, egyfajta állandó másnaposságra kényszerítik, aki csak tengõdik az elragadtatottság és rettegés önkívületében. Vajon kárhoztathatjuk-e a nagy mûvészetet eszközei veszélyeiért amelyek közepette ma mint opera, tragédia és zene él – fondorlatos bûnösként? Semmi esetre sem: õ maga is százszorta inkább élt volna a reggeli friss levegõ üde elemében, fordult volna a nézõk és hallgatók várakozó, eleven, erõtõl duzzadó hajnali lelkületéhez. Köszönjük meg neki, hogy ekképp élt és nem menekült el: de valljuk meg azt is, hogy a mi nagy mûvészetünk teljességgel használhatatlan lesz olyan korszakban, amely ismét meghonosítja az életben a szabad, teljes és örömteli ünnepnapokat.

171.

Tudományos alkalmazottak és mások. – A derék, sikeres tudósokat tömör kifejezéssel élve „alkalmazottaknak” nevezhetnénk. Ha fiatal éveikben szellemüket kellõképpen csiszolták, ha emlékezetük megfelelõen feltöltõdött, ha már elég biztos a szemük és a kezük, akkor az idõsebb tudósok a tudomány valamely pontjára állítják õket, ahol tulajdonságaik hasznot hajthatnak; a késõbbiek folyamán, miután képesek már tekintetüket maguktól is tudományuk fogyatékos és gyenge pontjára irányítani, már a maguk erejébõl is odakerülnek, ahol szükség van rájuk. Az efféle jellemek mintegy a tudomány kedvéért léteznek, ám vannak emberek, ezek persze ritkábbak és szinte kivételesek, „akik kedvéért a tudomány létezik”; legalábbis õnekik így rémlik: ezek az emberek gyakorta kellemetlenek, beképzeltek, makacsak, ám majdnem mindig bizonyos fokig csodálatra méltók. Nem alkalmazottak és nem megbízók: azt használják föl, amit ezen elõbbiek megcsináltak és biztonságba helyeztek, mégpedig bizonyos hercegi zavartalansággal és méltósággal, mintha az elõbbiek alacsonyabb rendû lények lennének. Pedig ugyanazon tulajdonságokkal rendelkeznek, mint az említett elõbbiek, ráadásul néha még csak nem is olyan fejlettek: ezen kívül jellemzõ rájuk bizonyos korlátozottság, ami az elõbbiekbõl hiányzik, ezért is lehetetlen õket bizonyos helyre állítani és hasznos eszközöket látni bennük; õk csak a saját levegõjükön, a saját talajukon élhetnek. Ez a korlátozottság súgja meg nekik mindazt, ami egy tudományból állítólag „hozzájuk tartozik”, vagyis, amit a saját levegõjükre és lakásukra hazavihetnek; azt hiszik, állandóan szétszórt „tulajdonukat” gyûjtögetik. Hajléktalan madárként pusztulnak el, ha megakadályozzák õket a fészekrakásban; a kényszer elsorvasztja õket. Ha a tudomány egyes vidékeit a többiek módjára mûvelik is, alapjában véve mindig csak azokon a területeken dolgoznak, ahol a nekik fontos gyümölcsök és magok teremnek. Mit érdekli az õket, hogy a tudomány egész területe, összességében szemlélve, rosszul mûvelt vagy megmûveletlen? Képtelen személytelenül részt venni akár egyetlenegy megismerés-problémában is; ahogy õk maguk tetõtõl talpig át vannak itatva személyességgel, úgy nõ össze ismét minden egyes ötletük és ismeretük valóságos személlyé, eleven sokféleséggé, amelynek egyes részei függnek egymástól, egymásba nyúlnak, közösen táplálhatók, és az egésznek saját levegõje, valamint saját illata van. – Az efféle jellemek személyes jellegû ismeretalkotásaikkal azt a csalódást idézik elõ, hogy valamely tudomány (vagy az egész filozófia) készen van és elérte célját; alkotásukban az élet kelti e varázslatos hatást: mindez idõnként roppant végzetes volt a tudománynak és félrevezetõ az elõbb bemutatott, voltaképpen derék szellemi munkásoknak, más korszakokban viszont, amikor hullamerev fásultság uralkodott, vigaszként és a hûs, enyhet adó nyughely fuvalmaként hatott. – Az ilyen embereket általában filozófusnak nevezik.

172.

A tehetség elismerése. – Egyszer egy falun mentem keresztül, amikor egy fiú teljes erejébõl pattogtatni kezdte karikás ostorát, mégpedig a lehetõ legkiteljesedettebb mûvészi tökéllyel. Elismerõ pillantással jutalmaztam, bár inkább fájdalmat okozott nekem az ostorpattogtatás. Sok tehetség elismerésénél hasonlóképpen járunk el. Jót teszünk velük, pedig õk fájdalmat okoznak nekünk.

173.

Nevetés és mosoly. – Minél szabadabb és biztosabb a szellem, annál inkább elfeledi az ember a hangos nevetést; viszont állandóan valami átszellemült mosoly buzog föl benne a jó létezés számtalan rejtett kellemes tulajdonságának csodálataként.

175.

Középszerûség, mint álarc. – Az emelkedett szellem legszerencsésebb álarca a középszerûség, amelyrõl a nagy tömegnek, vagyis a középszerû embereknek, nem az álarc jut eszükbe: ugyanis miattuk hordja ezt az álarcot, hiszen nem akarja ingerelni õket, valamint nemritkán részvétbõl, és jóságból.

176.

A türelmesek. – A pínia mintha fülelne, a fenyõ mintha várna; és egyik sem türelmetlen. Nem gondolnak az alattuk jövõ-menõ emberekre, akiket felemészt türelmetlenségük és kíváncsiságuk.

177.

A legjobb vicc. – A legjobb vicc szerintem az, amely komoly, jelentõs gondolatot helyettesít, intelemként fölemelt ujj és kacsintás formájában.

180.

A tanárok a könyvek korszakában. – A hagyományos tanári tevékenység majdhogynem nélkülözhetõ lett, mivel egyre inkább általánossá válik az önnevelés és társas mûvelõdés. Egyfajta tudást elsajátítani vágyó barátok korunkban, a könyvek korszakában, rövidebb és természetesebb utat találnak az említett tudáshoz, mint az „iskola” és a „tanár”.

186.

Visszafejlõdés. – Minden bûnözõ arra kényszeríti a társadalmat, hogy jelenlegi fejlettségét megelõzõ fejlettségi szakaszon éljen; a bûnözõk visszafejlesztõ hatást gyakorolnak a társadalomra. Gondoljunk csak azokra az eszközökre, amelyeket a társadalom önvédelem céljából alkotott és kell fenntartania: az agyafúrt rendõrökre, a börtönõrökre és a hóhérokra. Ám ne feledkezzünk meg a közvádlókról és az ügyvédekrõl sem! Végül pedig kérdezzük meg önmagunktól, hogy maga a bíró és a büntetés, valamint az egész büntetõjogi eljárás nem nyomasztja-e sokkal inkább a nembûnözõket, semmint tehermentesítené õket: soha nem fog sikerülni az önvédelemre és a bosszúra rakni az ártatlanság köntösét, és a magasabb rendû emberség mindig gyászol, ahányszor csak embereket áldoznak és használnak eszközként társadalmi célokhoz.

188.

Szellemi és testi átültetés mint gyógyszer. – A különbözõ kultúrák különbözõ szellemi éghajlatok és minden éghajlat hasznos vagy káros erre vagy arra az organizmusra. A történelem egészében véve, mint a különféle kultúrákról szóló tudás gyógyszertanként fogható föl, ám nem a gyógyászat tudományaként. Igazából csak olyan orvosra van szükség, aki ezt a gyógyszertant használja, és ennek segítségével küldi a rászorulókat a megfelelõ éghajlatra, átmenetileg vagy végérvényesen. Általános receptként nem elegendõ a jelenben élni, egy bizonyos kultúrán belül, így nagyon sok értékes típusú ember kihalna a jelenben, és a jelen kultúrájában nem jutna levegõhöz. A történelemnek kell õket levegõhöz juttatni és biztosítani fennmaradásukat; az elmaradott kultúrában élõ ember is rendelkezik értékekkel. – Az ilyen szellemi gyógymód szorgalmazza, hogy az emberiségnek testi-fizikai vonatkozásban kell törekednie rá, hogy egyfajta orvos-földrajz útján fölmérje, a Föld különféle tájai milyen természetû elkorcsosuláshoz és betegségekhez szolgálnak táptalajul, továbbá miféle gyógyító lehetõségeket kínálnak. És majd ez után kell lassanként átültetni népeket, családokat és egyéneket, amíg csak úrrá nem leszünk az öröklött fizikai fogyatékosságokon. Végül az egész Föld nem lesz egyéb egészségügyi állomások kusza szövedékénél.

193.

Az élet korszakai. – Az élet tulajdonképpeni korszakai azonosak a stagnálás azon rövid szakaszaival, amelyeket egy uralkodó gondolat vagy érzés fejlõdése és hanyatlása jellemez. Aztán megint elérkezik a jóllakottság állapota: minden egyéb csak szomjúság és éhség – vagy undor.

194.

Az álom. – Álmaink – ha egyszer véletlenül igazán sikerülnek, mert az álom általában kontármunka – elbeszélõ költõi nyelvû szimbolikus jelenet- és képláncolatok; olyan költõi merészséggel és pontossággal írják át élményeinket, reményeinket és viszonyainkat, hogy reggel mindig csodálkozunk álmainkra emlékezve. Túl sok mûvészi anyagot fogyasztunk álmainkban, ezért nélkülözzük gyakorta napközben ezt az anyagot.

196.

Egyszerûen élni. – Az egyszerû életmód jelenleg nehézségekbe ütközik: annál is több gondolkodásra és leleményességre van szükség hozzá, mint amennyi az értelmes emberekben van. A legbecsületesebb talán így szól: „Nincs idõm errõl olyan sokat gondolkozni. Az egyszerû életmód nekem túlzottan nagy célkitûzés, megvárom, amíg mások, nálam bölcsebb emberek megtalálják.”

198.

A természetben nincsenek ugrások. – Akármilyen fejlett is az ember, és látszólag egyik ellentétbõl ugrik át a másikba, tüzetesebben szemügyre véve a dolgokat, mégis egymásba-illeszkedéseket látunk, ahol az új épület a régibõl nõ ki. A természettudós feladata: magáévá kell tennie az alapelvet, amikor az életrõl gondolkodik, hogy a természetben nincsenek ugrások.

200.

A magányos ember beszél. – Az undorért, rosszkedvért, unalomért – mert a barátok, könyvek, kötelességek, szenvedélyek nélküli magány óhatatlanul ezt hozza magával – cserébe az ember a legelmélyültebb befelé fordulás és természetszemlélet negyedóráit kapja. Aki teljességgel felvértezi magát az unalom ellen, az önmaga ellen szintén felvértezi önmagát: soha nem ihatja a legerõsebb gyógyító nedût saját legbensõbb forrásából.

202.

Kirándulók. – Bután és verítékben úszva másznak föl a hegyre, mint az állat; elfelejtettek szólni nekik, hogy útközben milyen szép a kilátás.

203.

Túl sok és túl kevés. – Az emberek mostanában túl sok mindent élnek át, és túl keveset gondolnak végig: egyidejûleg pokoli éhség és kólika gyötri õket, ezért egyre soványodnak, bármilyen sokat esznek is. Aki ma így szól: „nem éltem át semmit”, az ostoba.

205.

A nagy természet semlegessége. – A nagy természet semlegessége (a hegyben, erdõben, tengerben és pusztában) tetszik, ám csak rövid ideig; aztán türelmetlenség fog el minket. „Ezek a dolgok nekünk egyáltalán semmit sem akarnak mondani? Számukra mi nem is létezünk? És megszületik a crimen laesae majestatis humanae (az emberi méltóság sérelmére elkövetett bûntett; latin) érzése.

206.

Elfelejtjük szándékainkat. – Utazás közben gyakorta megfeledkezünk utunk céljáról. Majdnem minden foglalkozást eszközként választunk valamely célhoz és így is kezdjük gyakorolni, ám késõbb végcélként gyakoroljuk. Roppant gyakran elkövetjük azt az ostobaságot, hogy megfeledkezünk eredeti szándékainkról.

208.

Hogyan fordítsunk mindenkit önmagunk ellen? – Ha ma valaki ezt merészelné mondani: „aki nincs velem, az ellenem van”, akkor abban a pillanatban mindenki ellene fordulna. – Ez az érzés becsületére válik korunknak.

210.

Az arcátlanság netovábbja. – Vannak olyan arcátlan emberek, akik bármiféle nagyságot nyilvánosan megcsodálva nem képesek más módon dicsérmi, mint e nagyságot az õhozzájuk vezetõ lépcsõként és hídként állítva be.

211.

A csúffá tevés talaján. – Aki el akar venni az embertõl egy képzetet, az általában nem sokat tesz, ha megcáfolja, ekképp távolítva el a logikátlanság férgét a gyümölcsbõl: a féreg elpusztítása után inkább az egész gyümölcsöt még a sárba is dobja, hogy undort keltsen az emberekben. Azt hiszi, így megtalálta az eszközt, amely megakadályozza a megcáfolt képzetek szokásos „harmadnapi feltámadását”. Téved: mert pontosan a csúffá tevés talaján a szennyben, a szemét között csírázik ki gyorsan újra a képzet gyümölcsmagva. – Tehát: nem kell gúnyolni, mocskolni, amit végérvényesen félre akarunk állítani, hanem gondosan tegyük jégre, újra meg újra, tekintettel a képzetek roppant kitartó, makacs életére. Itt a következõ maxima szerint kell cselekednünk: „Egy cáfolat nem cáfolat.”.

213.

A bizalmatlanság fanatikusa és biztosítéka. – Az öreg: Szörnyû dolgot merészelsz cselekedni, ha az embereket tanítod. Mi a biztosítékod? Pürrón: A következõ: óvom majd magamtól az embereket, jellemem minden hibáját nyilvánosan bevallom, mindenki elõtt föltárom elsietett döntéseimet, ellentmondásaimat és ostobaságomat. Ha nem hallgattak rám, addig sorolom e dolgokat, míg egyenlõ nem leszek a leghitványabb emberrel, vagy még nála is alávalóbb; tusakodjatok az igazság ellen a szószólója iránti undorból, ameddig csak tudtok. Áruló legyek és csaló, ha az emberi méltóság akár legcsekélyebb fényét ezek után még felfedezitek rajtam. Az öreg: Túl sokat ígérsz, nem bírod majd e terhet. – Pürrón: Akkor hát azt is elmondom az embereknek, hogy túl gyönge vagyok és nem tudom ígéreteimet megtartani. Minél méltatlanabb leszek, annál bizalmatlanabbak lesznek õk az igazsággal szemben, ha az igazság az én számból jut el hozzájuk. – Az öreg: Tehát az igazság iránti bizalmatlanság tanítója akarsz lenni? – Pürrón: Olyan bizalmatlanságé, amilyet még nem látott a világ. A minden és mindenki iránti bizalmatlanságé. Ez az egyetlen út, amely az igazsághoz vezet. A jobb szem nem hihet a balnak, és a fényt egy ideig sötétségnek kell neveznünk: ezen az úton kell járnotok. Ne higgyétek azonban, hogy ez az út dúsan termõ gyümölcsöshöz és zöldellõ vidékhez vezet! Apró, kemény magvakat találtok majd rajta – az igazságokat: évtizedeken keresztül marokszámra zabáljátok majd a hazugságot, ha nem akartok éhen halni, ámbár tudjátok, hogy ezek hazugságok. De a magokat elvetitek, elássátok és talán, talán egyszer majd felvirrad az aratás napja: senkinek sem szabad ezt ígérnie, egy fanatikusnak sem. – Az öreg: No de barátom! A te szavaid is egy fanatikus szavai! – Pürrón: Igazad van! Minden szó iránt bizalmatlan leszek. – Az öreg: Akkor majd hallgatnod kell. – Pürrón: Megmondom az embereknek, hogy hallgatnom kell és legyenek bizalmatlanok hallgatásom iránt. – Az öreg: Szóval meghátrálsz. Mégsem vállalod, amirõl beszéltél? – Pürrón: Ellenkezõleg! Éppen most mutattad meg nekem a kaput, amelyen be kell lépnem. – Az öreg: Nem vagyok biztos benne, hogy tökéletesen értjük egymást. – Pürrón: Valószínûleg nem. – Az öreg: De legalább te értsd meg tökéletesen önmagad! – Pürrón: (megfordul és nevet). – Az öreg:
Ó, barátom! Egész filozófiád hallgatásból és nevetésbõl áll? – Pürrón: Nem az volna a legrosszabb.

214.

Európai könyvek. – Montaigne, La Rochefoucauld, La Bruyère, Fontenelle (különösen a Dialogues des morts-t –
a Holtak párbeszédeit), Vauvenargues, Chamfort mûveit olvasva közelebb érezhetjük magunkat az ókorhoz, mint más népek bármely egyéb hat szerzõjét olvasva. Az említett hat szerzõnek köszönhetõ, hogy a régi idõszámítás utolsó századainak szelleme föltámadt – e csoport fontos része a folyamatosan jelentkezõ reneszánszok láncolatának. Könyveik fölülemelkednek a nemzeti ízlés változásain és a filozófiai árnyalatokon, amelyektõl minden hírnevet hajhászó könyv szükségképpen – csillog mostanában: e könyvek több valóságos gondolatot tartalmaznak, mint a német filozófia valamennyi könyve együttvéve: olyan gondolatokat, amelyek gondolatokat szülnek és... szinte zavarba jövök, ha végig akarom vezetni e meghatározást; elég az hozzá, hogy olyan szerzõknek tûnnek, akik nem gyerekeknek, nem rajongóknak, nem aggszüzeknek, nem keresztényeknek, de nem is németeknek írtak, sem pedig... és megint csak zavarban vagyok, mert nem tudom befejezni e felsorolást. – Ám szeretnék egyértelmû dicséretet mondani: ha görögül írtak volna, a görögök is megértették volna õket. Viszont Platón milyen keveset érthetett volna akár legjobb német gondolkodóinkból is, mondjuk Goethébõl vagy Schopenhauerbõl, mennyire bosszantotta volna Platónt, hogy nem tudnak hallgatni, és írásmódjuk, mert homályosak, túlzók, aztán megint jön a csontkemény szárazság: pedig ezekben a hibákban a németek közül az említettek szenvednek legkevésbé és mégis éppen eléggé (Goethe gondolkodóként rettentõen dagályos; nincs benne szerénység, Schopenhauer pedig, nem is büntetlenül, állandóan jön-megy a dolgokról szóló példázatok között, ahelyett, hogy a dolgokat érintené). – Viszont milyen világosak ezek a franciák, mennyi elegáns pontosság van bennük! Ezt a mûvészetet még a legfinomabb hallású görögök is jóváhagyták volna, sõt valamit csodáltak és imádtak volna, mégpedig a kifejezés franciás szellemességét: nagyon szerették az ilyesmit, talán mivel éppen nem ez volt a legerõsebb oldaluk.

220.

A gépi kultúra elleni reakció. – A gép, a magasszintû gondolkodás vívmánya, a majdnem mindennemû gondolkodást nélkülözõ erõket szabadítja föl használóiban. Az is igaz azonban, hogy hatalmas erõket szabadít föl, amelyek nélküle sohasem bukkantak volna napvilágra. De a gép nem ösztönöz arra, hogy magasabbra törjünk, jobban csináljuk a dolgokat, mûvészek legyünk. Tevékennyé és egyformává teszi az embereket – mindez hosszú távon azonban ellenhatást kelt:
a lélek kétségbeesett unalmát, amely a képuralommal tanít szomjazni a változatos henyélésre.

229.

Az elásottak. – Elrejtõzünk: de nem valami személyes elkedvetlenedésbõl, mintha a jelen politikai és szociális viszonyaival nem lennénk megelégedve, hanem visszahúzódva erõt akarunk megtakarítani és gyûjteni, amelyre késõbb szüksége lesz a kultúrának, minél inkább jelen ez a jelen, és mint ilyen tölti be feladatát; tõkét gyûjtünk és megpróbáljuk biztonságba helyezni: de – mint veszélyes idõkben – úgy helyezzük biztonságba, hogy elássuk.

232.

Az állam-bolondok. – A görögöknél a királyság majdnem vallásos szeretetét a polisz örökölte, mihelyt a királyságnak vége szakadt. És mivel egy fogalom több szeretetet visel el, mint egy személy, legfõképpen pedig nem üt oly gyakran a szeretõ személy fejére, ahogy szeretett emberek olyan gyakran teszik (mivel minél biztosabbak benne, hogy szeretik õket, többnyire annál kíméletlenebbek lesznek, míg végül aztán a szeretetre teljességgel méltatlanként elõ is idézik a szakítást), a polisz- és államtisztelet is nagyobb volt, mint elõtte a királyok tisztelete. A görögök az ókori történelem állam-bolondjai, míg az újkori történelemben más népek töltik be ezt a szerepet.

235.

A társasági ember. – „Engem valahogy nem vesz be a saját gyomrom” – mondta valaki, társasági hajlamát magyarázva. „A társaság gyomra erõsebb az enyémnél, az elvisel.”

236.

A szellem szemének becsukása. – Ha megszoktuk is cselekedeteink átgondolását, vagy gyakorlottak vagyunk benne, a cselekvés közben (még akkor is, ha csak levélírásról, evésrõl vagy ivásról van szó) be kell csuknunk belsõ szemünket. Igen, értenünk kell hozzá, hogy az átlagemberekkel folytatott beszélgetésben csukott gondolkodószemmel gondolkodjunk, mégpedig pontosan azért, hogy elérjük és megértsük az átlagos gondolkodást. A szem ilyetén becsukása érezhetõ, akarattal keresztülvihetõ aktus.

237.

A legszörnyûbb bosszú. – Ha ellenfelünkön mindenképpen bosszút akarunk állni, akkor várnunk kell, amíg kezünkbe nem kerül az igazság, amelyet nyugodtan kijátszhatunk ellene: ekképp tehát a bosszúállás és az igazságszolgáltatás pillanata egybeesik. Ez a legszörnyûbb bosszú: mivel nincs fölötte hatóság amelyhez fellebbezni lehetne. Így állt bosszút Voltaire Pironon, öt sorral ítélkezve Piron egész életén, munkáján, szándékain: ennyi meg ennyi szó, ennyi meg ennyi igazság. Nagy Frigyesen Voltaire ugyancsak így állt bosszút, Ferney-bõl hozzá intézett levelében.

238.

Luxusadó. – Az üzletekben létszükségleti cikkeket vásárolunk és drágán fizetjük meg õket, mert másért is fizetnünk kell, ami ugyancsak ott van, de ritkán talál vevõre: a luxus- és élvezeti cikkeket. Így adóztatja meg a luxus a szegény embert is, aki pedig kitér az útjából.

240.

Miért vannak még koldusok? – Mert a legbõkezûbb alamizsnaosztogató a gyávaság.

241.

Hogyan használ ki a gondolkodó egy beszélgetést? –ÊHallgatózás nélkül is hallhatunk sok mindent, ha értünk a helyezkedéshez; vagyis úgy helyezkedünk el, hogy mi magunk jól látunk, de minket nem látnak. Az emberek azonban nem tudják kihasználni a beszélgetést; túlságosan nagy figyelmet szentelnek annak, amit mondani és válaszolni akarnak, míg az igazi hallgató gyakorta beéri azzal, hogy elõre válaszol, és csak mond valamit az udvariasság részlettörlesztéseként, viszont bizalmatlan emlékezetébe elraktározza mindazt, amit a másik mondott, és fõleg a közlés hangnemét és az arcjátékot a beszélgetés folyamán. – Szokványos beszélgetés esetén mindegyik irányítónak képzeli magát, mint amikor két hajó megy egymás mellett, egymást kölcsönösen meglökve néha egy kicsit, mindkettõ abban a hitben ringatózik, hogy õt követi a másik, sõt vontatja a másikat.

243.

Lehetetlen kapcsolat. – Gondolataid hajója túlságosan mélyen jár, ezért nem tudsz e barátságos, rendes, készséges személyek vizein közlekedni. Túlságosan sok sekélyes homokpad van ott, állandóan forgolódnod kellene, kínos zavarba jönnél, és hamarosan õk is zavarba jönnének a te zavarod miatt, amelynek okát nem tudnák kitalálni.

244.

A legravaszabb róka. – Az igazi róka nem csupán azt a szõlõt nevezi savanyúnak, amelyet nem képes elérni, hanem a mások elõl leszedett szõlõt is.

245.

A legközvetlenebb kapcsolatban. – Bármilyen erõs is emberek között az együvé tartozás érzése, közös láthatárukon belül mégis megvan mind a négy égtáj, és ezt idõnként észreveszik õk maguk is.

246.

Az undor hallgatása. – Valaki gondolkodóként és emberként mély átalakuláson megy keresztül és nyilvánosan tanúságot tesz errõl. De a hallgatóság nem vesz észre semmit! Pontosan úgy hisznek neki, mint az öregeknek! – Ez az általános tapasztalat már sok íróban undort keltett: túl sokra tartották az emberi értelmet és amikor rájöttek tévedésükre, hallgatással tüntették ki önmagukat.

248.

A szem kétértelmûsége. – Ahogy a patakvíz szemkápráztató csillámlással rohan el lábad elõtt, úgy kelt az emberi szemben is a hirtelen bizonytalanság és kétértelmûség hasonló hatást; ilyenkor azt kérdezzük magunktól: mi ez? Borzongás? Mosoly? Mindkettõ?

251.

Aki nem érvényesíti jogait. – A hatalom gyakorlása fáradságos és bátorságot követel. Azért is nem érvényesítik sokan legjobb jogukat, mert e jog egyfajta hatalom, az emberek azonban túl lusták vagy túl gyávák a gyakorlásához. Ez a hiba a körültekintés és türelem erényeinek álöltözetében jelenik meg.

257.

Finomabb mint kellene. – Sokkal kifinomultabban figyeljük meg, hogy mások a mi gyengéinket észreveszik-e, mint ahogy mi figyeljük meg mások gyöngéit. Ebbõl következik, hogy megfigyelõképességünk finomabb, mint kellene.

263.

Az egyenlõséghez vezetõ út. – Néhány órás hegymászás a gazfickóból és a szentbõl két meglehetõsen egyenlõ teremtést csinál. A kifárasztás a legrövidebb út az egyenlõséghez és a testvériséghez végül pedig az álom hozza el a szabadságot.

264.

Rágalom. – Ha valami egészen alávaló gyanúsításnak bukkanunk nyomára, akkor soha ne nyílt, tisztességes ellenségeinknél keressük ennek eredetét, mivel õk, ha ilyesmit találnának ki rólunk, hiszen mint ellenségek nem is volnának szavahihetõk. Hanem olyan embereknél, akiknek egy ideig sokat segítettünk, de akik titkon már biztosak abban, hogy tõlünk nem várhatnak semmit. – Õk képesek arra, hogy mindenféle aljasságot fogjanak ránk: õk aztán szavahihetõk. Elõször is azért, mert tudják róluk, hogy nem találnak ki semmit, ami kárt okozhat nekik, másodszor pedig azért, mert közelebbrõl megismertek minket. – Akit ilyen kutyául megrágalmaztak, így vigasztalódhat: a rágalmazások mások betegségei, a te testeden csak a kiütései jelentkeznek; ez a betegség bizonyítja, hogy a társadalom egy (morális) test, ezért önmagadon alkalmazhatod a gyógymódot, amellyel mást kellene gyógyítani.

266.

A türelmetlenek. – Éppen a fejlõdõ ember akadályozza önmaga fejlõdését, túlzott türelmetlenségével. Az ifjú nem akarja megvárni, míg hosszadalmas tanulmányok, szenvedés és nélkülözések után, emberekrõl és dolgokról alkotott kép kialakul, ezért elfogadja a mástól készen kapottat, hû hozzá és hisz benne, mintha ez szolgálna példa gyanánt az õ képe színeihez és vonalaihoz, valamely költõnek vagy filozófusnak a keblére veti magát, sokáig kell robotolnia, megtagadva önmagát. Közben sok mindent megtanul: ám az ifjú gyakran elfeledkezik arról, ami legméltóbb a megismerésre: önmagáról és egész életében párthû marad. Sok bosszúságon kell úrrá lenni, rengeteget vérezni és verítékezni, amíg valaki megtalálja színeit, ecsetjét, vásznát! – És ekkor már régóta nem mestere az életmûvészetnek, de legalább úr a saját mûtermében.

267.

Nincsenek nevelõk. – Gondolkodóként csak önnevelésrõl volna szabad beszélni. Az ifjúság nevelése mások által vagy kísérlet, amelyet ismeretlen, megismerhetetlen közegben hajtanak végre, vagy az új uralkodó szokások és erkölcsök alapján keresztülvitt alapvetõ nivellálás: tehát mindkét esetben gondolkodó emberhez méltatlan valami, szülõk és tanárok mûve, akiket valamelyik eltévelyedett büszkeségünk nos ennemis naturels-nek (természetes ellenségeink; francia) nevezett. Egy szép napon, ha már jó hosszú ideje a világ véleménye szerint neveltek minket, felfedezzük önmagunkat: akkor kezdõdik a gondolkodó feladata; akkor jön el az ideje, hogy õt hívjuk segítségül – de nem nevelõként, hanem önmaga által nevelt emberként, aki tapasztalatokkal rendelkezik.

269.

Az életkorok. – A négy évszak összehasonlítása a négy életkorral tiszteletreméltó ostobaság. Sem az elsõ, sem az utolsó húsz életév nem felel meg semmiféle életkornak, feltéve, hogy nem elégszünk meg a haj és a hó fehérségének összehasonlításával, meg egyéb, hasonló szín-összehasonlítgatásokkal. Az elsõ húsz év általában az életre való elõkészülettel azonos, az élet egész évére, egyfajta hosszú újév napja; az utolsó húsz év folyamán áttekintjük, elrendezzük az elõzõleg átélteket, valahogy úgy, ahogy minden szilveszterkor kisebb mértékben számot vetünk az eltelt évvel. Közöttük azonban tényleg van egy idõszak, amely már-már összehasonlítható az évszakokkal: (hogy nagyjából megint évtizedekben számoljunk, míg magától értetõdik, hogy a számolást mindenkinek egyénileg kell finomítania): mégpedig a huszadik és ötvenedik életév közötti. Ez a háromszor tíz év három évszaknak felel meg: a nyárnak, a tavasznak és az õsznek – tél nincs az emberi életben, hacsak a sajnos nem túlzottan ritka kemény, hideg, magányos, reménytelen, terméketlen betegeskedést nem tekintjük az emberélet telének. A húszas évek: forró, viharos, színes, fárasztó évek, mikor esténként, ha vége van, dicsérjük a napot, s letöröljük verítékünket, szükségképpen keménynek érezzük a munkát ezekben az évekhez – a húszas évek az élet nyara. A harmincas évek viszont az emberélet tavasza: hol meleg, hol hideg a levegõ, állandóan változékony, izgató, ingerlõ: lombok, illatok sokasága mindenütt, számtalan varázslatos reggel és éjszaka, szívvel-lélekkel dolgozunk, lelkünk reményekkel telik meg. Végül a negyvenes évek: titokzatos, mint minden, ami mozdulatlan; hatalmas hegyi fennsíkra hasonlít, ahol szabadon jár a szél; fölötte pedig tiszta, felhõtlen égbolt húzódik, amely éjjel-nappal ugyanazzal a szelídséggel tekint le ránk: a szívbõl jövõ vidámság és az aratás ideje ez: az élet õsze.

271.

Nagyság és mulandóság. – A könnyekig meghatja a szemlélõt az a rajongó, boldog pillantás, amellyel a fiatalasszony bámulja férjét. Az õsz minden bánatát átéljük az emberi boldogság nagysága és mulandósága láttán.

272.

Áldozat-érzék. – Néhány asszonyban eleven az intelletto del sacrifizio (áldozat-érzék; olasz) és egész életében borongós kedélyû lesz, ha férje nem akarja feláldozni. Enélkül nem tud értelmével mit kezdeni, és áldozati bárányból észrevétlenül áldozó pappá válik.

279.

A kultúra féke. – Ha ilyeneket hallunk: a férfiaknak nincs idejük a produktív munkára, fegyverfogások és felvonulások veszik el tõlük az idõt, és a lakosság többi részének kell etetnie és ruháznia õket, egyenruhájuk azonban feltûnõ, gyakran tarka és bolondos; csak kevés megkülönböztetõ tulajdonságot ismernek el, az egyének – jobban hasonlítanak egymásra, mint másutt, vagy egyenlõként kezelik õket; ott magyarázat nélkül követelnek és kapnak engedelmességet; parancsolnak, ám óvakodnak a meggyõzéstõl; kevés a büntetés, de ha büntetnek, akkor nagyon keményen, gyorsan elérve a felsõ határt; az árulás számít a legnagyobb bûnnek, és a nyomorúságos állapotukat csak a legbátrabbak merészelik bírálni; az emberélet olcsó, az érvényesülési szándék pedig gyakorta veszélybe sodorja az életet – aki ilyeneket hall, mindjárt így szól: „ez egy barbár, veszélyben létezõ társadalom” képe. Valaki talán még hozzáfûzi: „Spárta bemutatása”. Megint csak más, elmélyültebben gondolkodó hallgató azonban így vélekedik: modern katonai államunkról van szó, ahogy a számára idegen kultúránkban és társadalmunkban fennáll, mint valami eleven anakronizmus, ahogy elhangzott, egy barbár, veszélyben forgó társadalom képeként, a múlt posztumusz mûveként, amelynek a jelen keretei szempontjából csak fékezõ hatása lehet. – Néha azonban roppant nagy szükség van a kultúra megfékezésére is: ha túl gyorsan rohan lefelé a lejtõn, vagy – talán mint esetünkben – fölfelé.

283.

A tiszteletadó. – Az ismerõs, megbecsült orvosnak, mûvésznek, iparosnak, aki tesz valamit értünk, dolgozik nekünk, szívesen fizetünk amennyit csak tudunk, sõt gyakran erõnkön felül is. Az ismeretlennek viszont olyan keveset fizetünk, amilyet csak lehet; harc folyik itt, amelyben a felek minden talpalatnyi földért keményen megküzdenek. Az ismerõs számunkra végzett munkájában van valami megfizethetetlen, a munkájába a mi kedvünkért „bedolgozott” érzelem és leleményesség: úgy véljük, hálánkat ezért egyfajta áldozattal lehet csak kifejezni. – A legnagyobb adó a tiszteletadó. Minél nagyobb a konkurencia és ismeretlenektõl vásárlunk, ismeretleneknek dolgozunk, ez az adó annál kisebb lesz, viszont pontosan az ember lelki kapcsolatának mértéke.

289.

Évszázados karanténok. – A demokratikus intézmények karantén jellegû intézmények, amelyeket a régi jó zsarnoki hajlam pestise ellen hoztak létre: mint ilyenek roppant hasznosak és nagyon unalmasak.

296.

Számolni és mérni. – A jó politikusra, hadvezérre, kereskedõre jellemzõ, hogy sok mindent látnak, ezeket gyorsan felmérik, összehasonlítva egymással, majd gyorsan következtetnek egy meglehetõsen pontos végösszeget kapva: tehát jellemzõ rájuk a fejszámolás bizonyos gyorsasága. A hõst és a fanatikust is az teszi, hogy egy dolgot néznek, ebben egyetlen cselekvési motívumot látnak – tehát képesek mindent egyetlen mértékkel mérni.

297.

Ne akarjunk korán látni. – Amíg megélünk valamit, át kell adnunk magunkat az élménynek és be kell csuknunk szemünket, tehát ilyenkor még nem lehetünk megfigyelõk. Ez tönkretenné az élmény alapos megemésztését és bölcsesség helyett emésztési zavarok jutnának nekünk.

299.

A szellemi fáradtság. – Közönyünk, hidegségünk az emberek iránt, ami keménynek és jellemtelennek mutat minket, gyakorta nem egyéb szellemi fáradtságnál. Ilyenkor nem csak mások közömbösek és terhesek nekünk, hanem mi is önmagunknak.

301.

A szeretet bizonyítéka. – Valaki így szólt: „életemben csak két személyrõl nem gondolkodtam sokat: ez bizonyítja, hogy szeretem õket.”

305.

A legszükségesebb gyakorlat. – Ha kis dolgokban hiányzik belõlünk az önuralom, akkor nagy dolgokban is hiányozni fog. Minden napot rosszul használunk ki és fennáll a veszély, hogy minden elkövetkezõt szintén rosszul fogunk kihasználni, még akkor is, ha azokon a napokon legalább egyszer egy kisebb dolgot nem vonunk meg magunktól: az önuralom gyakorlata nélkülözhetetlen, ha meg akarjuk magunknak tartani azt az örömet, hogy urai vagyunk önmagunknak.

306.

Önmagunk elveszítése. – Ha már megtaláltuk önmagunkat, akkor meg kell tanulnunk, hogyan veszítsük el idõrõl idõre, majd találjuk meg ismét önmagunkat: legalábbis, ha gondolkodó valaki. A gondolkodónak ugyanis hátrányos, ha állandóan egy személyhez kötõdik.

307.

Amikor búcsúzni kell. – Búcsút kell venned attól, amit meg akarsz ismerni és fel akarsz mérni, legalábbis egy idõre. Csak akkor látod, hogy a tornyok milyen magasra emelkednek a házak fölé, ha már elhagytad a várost.

308.

Délben. – Akinek az élet tevékeny és viharos reggele jutott osztályrészül, annak lelkét az élet delén különös vágy szállja meg, vágy a nyugalom után, amely hónapokig, sõt évekig uralkodhat rajta. Csönd támad körülötte, a hangok egyre távolabbról és távolabbról hallatszanak; a nap meredeken tûz le rá. Eldugott erdei tisztáson megpillantja az alvó nagy Pánt; az egész természet mintha vele együtt aludna, örökkévalóság tükrözõdik a dolgokon – emberünknek úgy tûnik. Nem kér semmit, nem törõdik semmivel, szíve megáll, csak a szeme él, olyan mint maga a halál, eleven tekintettel. Sok mindent lát ott emberünk, amit sohasem látott és ameddig csak ellát, mintha minden fényhálóból volna szõve, mintegy fénybõl kimunkálva. Boldognak érzi magát itt, de ez súlyos, súlyos boldogság. – Végül szél támad a fák között, elmúlik a délidõ, az élet ismét birtokába veszi õt, a vak élet, maga mögött tolongó kíséretével: vággyal, csalódással, feledéssel, örömmel, megsemmisüléssel, mulandósággal. És így jön el az este, viharosabban és tevékenyebben a reggelnél. – Az igazán tevékeny ember majdhogynem idegennek és betegesnek érzi a megismerés egyre hosszabbra nyúló állapotait, de semmi esetre sem kellemetlennek.

310.

Az új élet két alapelve. Elsõ alapelv: az életet a legbiztosabb, legbizonyíthatóbb dolgok szerint kell berendezni, nem pedig mint eddig, a legtávolabbi, legbizonytalanabb, elhomályosuló horizontokra való tekintettel. Második alapelv: meg kell állapítani a közeli és közelebbi, a biztos és kevésbé biztos dolgok sorrendjét, mielõtt berendezzük életünket, végérvényesen megszabva irányát.

313.

A bölcs egyhangúsága. – A tehenek pofáján néha a kérdés felé vezetõ úton elakadt csodálkozás kifejezését látjuk. A fejlettebb értelmû ember szemében viszont a nil admirari (semmin sem csodálkozunk; latin) kifejezése tükrözõdik a felhõtlen égbolt egyhangúságaként.

316.

Aki meg tudja lepni önmagát. – Aki olyannak akarja látni önmagát, amilyen, annak meg kell tanulnia, hogyan lepje meg önmagát fáklyával a kézben. Mert a szellemi dolgokkal hasonló a helyzet, mint a testiekkel: aki rendszeresen látja magát a tükörben, megfeledkezik csúfságáról. Csak a festõtõl kapja vissza ezt a benyomást. De a festményhez szintén hamar hozzászokik és másodszor is elfelejti csúfságát. – Ennek pedig az az általános törvény az oka, amely szerint az ember a nem változatos csúfságot nem képes elviselni: hacsak egyetlen pillanatra nem; egyébként elfelejti vagy tagadja minden esetben. – A moralistáknak az említett pillanatban kell elõhozakodniuk igazságaikkal.

318.

A szabadság és rabság ismérvei. – A szellem és a személy szabadságának iránya: igényeit, amennyire csak lehet, önmaga elégítse ki, még ha tökéletlenül is. Mert a rabság irányába halad, ha sok, valószínûleg fölösleges igényét mások elégítik ki, ráadásul olyan tökéletesen, ahogy csak lehet. Hippiász, a szofista, aki mindent, amit csak hordott vagy fölhasznált, önmaga állított elõ, éppen ezért felel meg igazán a szellemi és a személyes szabadsága irányának. Nem az a lényeges, hogy minden egyformán jó és tökéletes legyen;
a büszkeség kijavítja a kopást.

319.

Hinni önmagunkban. – Korunkban senkiben sem bíznak, aki hisz önmagában; valaha elegendõ volt, ha önmaga iránt bizalmat keltett valaki. Ha most akarod, hogy higgyenek neked, akkor a következõ a jelszó: „Ne kíméld magad! Ha a hihetõség fényével akarod megvilágítani nézetedet, akkor elõször a saját viskódat borítsd lángba!”

320.

Gazdagabb, egyszersmind szegényebb. – Ismerek egy embert, aki már gyerekkorában megszokta, hogy jó véleménnyel legyen az emberek intellektualitásáról, tehát szellemi dolgok iránt érzett tiszteletükrõl, az igaznak elismert öszszefüggések iránti megbecsülésükrõl, meg effélérõl, viszont a saját fejét (ítélõképességét, emlékezetét, képzeletét) vajmi kevésre tartotta. Másokkal összehasonlítva önmagát, mindig õ húzta a rövidebbet. Az évek során aztán százszor is arra kényszerült, hogy e szempontból megváltoztassa nézetét – és azt gondolhatnánk, hogy mindez milyen nagy örömöt és elégtételt jelentett neki. Ez részben így is volt; ám ahogy egyszer õ maga mondotta, „örömömbe a legkeserûbb üröm vegyült, amit elõzõ életemben nem ismertem: mert amióta az embereket és önmagamat pontosabban becsülöm föl, saját szellemem kevésbé tûnik hasznosnak; mintha alig látnám valami hasznát, mert a mások szelleme nem képes az enyémet befogadni: most látom csak, milyen iszonyatos szakadék tátong segítõkész és segítségre szoruló emberek között. S most gyötör a kényszer, hogy szellememet meg kell tartanom magamnak, egyedül kell élveznem gyümölcseit, ha ugyan élvezhetõk. Mert adni sokkal nemesebb dolog, mint birtokolni: és mihez kezd a leggazdagabb ember a sivatag magányában!

321.

Hogyan kell támadni? – A valamibe vetett hitnek vagy a hit hiányának alapja majdnem minden embernél olyan erõs, amilyen erõs csak lehet. Mindazonáltal általában nem fontos a legnehezebb lövegekkel tüzelnünk, ha célunk, hogy megrendítsük valaki hitét; sokaknál már akkor is célt érünk, ha támadás közben irdatlan zajt csapunk, tehát gyakorta elég a vaktöltény is. Ha nagyon hiú személyekrõl van szó, elegendõ a komoly támadás színlelése is: látják milyen komolyan vesszük õket, és máris szívesen megadják magukat.

324.

Hogyan lehet gondolkodó valakibõl? – Hogyan lehet gondolkodó valakibõl, ha legalább a nap egyharmadát nem tölti szenvedélyek, emberek és könyvek nélkül.

325.

A legjobb gyógyszer. – A beteg legjobb gyógyszere egy kis egészség hébe-hóba.

327.

Az elfeledett természet. – Természetrõl beszélünk, és magunkról megfeledkezünk: pedig mi magunk is természet vagyunk, quand même (mégis; francia). Következésképpen a természet valami egészen más, mint ami nevének említése alkalmával fölötlik bennünk.

333.

Meghalni az „igazságért”. – Nézeteinkért nem mennénk tûzbe: nem vagyunk bennük olyan biztosak. De azért igenis tûzbe mennénk, hogy egyáltalán nézeteink lehessenek és megváltoztathassuk õket.

337.

A heroikus. – A heroikus jelzõ azt jelenti, hogy valami nagyot teszünk (vagy valamit igen bölcsen nem teszünk meg) anélkül, hogy versenyeznénk másokkal, vagy úgy éreznénk, megelõzünk másokat. A hõs, akárhová megy is, mindig magával viszi a sivatagot és a szent, átléphetetlen határsávot.

338.

Hasonmásság a természetben. – Bizonyos természeti tájakban, vidékekben önmagunkat fedezzük föl, jólesõ borzongással; ez a legszebb hasonmásság. – Milyen boldog lehet, akit éppen itt fog el ez az érzés, itt, az állandóan napos októberi égbolt alatt, a kora reggeltõl késõ estig fújó szelek pajkosan boldog játékában, e legtisztább fényben és fejedelmien hûvös levegõn, e bájosan komoly fennsík dombjainak, tavainak, erdõinek világában, e nyugalmas fennsíkon, amely félelem nélkül telepedett le az örök hó iszonyata mellé, ahol Itália és Finnország lépett szövetségre és a természet minden ezüstös színárnyalata otthonos. Milyen boldog, aki elmondhatja: „biztos van szebb és nemesebb látvány is a természetben, de hozzám éppen ez áll legközelebb, meghittsége csak nekem szól, valósággal vérrokonom, sõt annál is több”.

342.

Ami zavarja a gondolkodót. – A gondolkodónak mindenre barátságosan kell tekintenie, ami félbeszakítja gondolatait (zavarja a gondolkodásban, ahogy mondani szokás); e dolgokat az ajtón belépõ, a mûvésznek felkínálkozó új modellként nézze. E megszakítások a magányosnak élelmet hozó hollók.

343.

Az eszes ember. – Az eszes ember megmarad fiatalnak: ám el kell viselnie, hogy éppen ezért idõsebbnek nézik a koránál. Mivel az emberek a szellem keze írását az élettapasztalat nyomaként olvassák, vagyis olyan embernek nézik az illetõt, aki sok mindent, sok rosszat élt át, sokat szenvedett, tévelygett, sok mindent megbánt. Tehát: akiben sok az ész és eszesnek mutatkozik, azt az emberek idõsebbnek és rosszabbnak is nézik, mint amilyen.

347.

Hõshöz is méltó. – Itt áll elõttünk egy hõs, aki nem csinált semmit, csak megrázta a fát, amikor a gyümölcs már megérett. Szerintetek ez túl kevés. Hát akkor jól nézzétek meg elõbb azt a fát, amelyiket megrázta.

348.

Mivel mérhetõ a bölcsesség? – A bölcsesség növekedése pontosan mérhetõ az epe csökkenésén.

349.

Ha a tévedést kellemetlen hangnemben közlik. – Nincs mindenkinek ínyére, hogy az igazságot kellemes hangnemben mondják meg. De azt azért senki se gondolja, hogy a tévedésbõl igazság lesz, ha kellemetlen hangnemben állnak elõ vele!


Utószó

A következõ néhány oldal nem tanulmány, nem is kritikai értekezés, csupán szerény kommentár az elhangzottakhoz. Összefoglalásnak vagy akár „ismétlésnek” is tekinthetõ.

„Korszerûtlen elmélkedések” négy „tétele” (David Strauss,
a hitvalló és az író, A történelem haszna és kára az élet szempontjából, Schopenhauer mint nevelõ és Richard Wagner Bayreuthban) 1873 és 1876 között jelent meg. A négy rész közelítõleg egyenlõ hosszú, a szerzõ 8-12 fejezetre osztotta õket, a hangnem és a felépítés, valamint az okfejtés, az elõadásmód inkább Nietzsche elsõ jelentõs mûvére, „A tragédia születésé”-re (1872) hasonlít, mint az „Emberi – túlságosan is emberi” (1878–1880), vagy a „Hajnalpír” (1881) késõbbi aforizmagyûjteményekre. A „Korszerûtlen elmélkedések” az antik retorikán iskolázott próza szellemében fogant, itt még nem találkozunk az aforizmák szellemi sziporkázásával, amely egy-egy dolgot villámfénybe vonva néha szinte elvakítja az olvasót, sem megdöbbentõ paradoxonokkal, gyakorta tõmondatok keretében, közhelyszerû „igazságok” szédítõen gyors és pontos „rendreutasításával”. A „korszerûtlen elmélkedések” prózájára inkább a hosszú, nagyon tisztán építkezõ mondatok jellemzõk, szembetûnõen kevés idegen szóval. A klasszika-filológus szerzõ alaposan elsajátította az érvelés tudományát és az idézetekkel is tud bánni, de még nem törte szét minden bilincsét, így a tényszerûség még többet jelent neki a virtuozitásnál. A hangütés persze egyáltalán nem hûvös és száraz, mert a mondatok látszólag nyugodt áradatának felszíne alatt valósággal parázslik az izgatottság, a felháborodás, a megvetés, az ujjongó lelkesedés, szóval zabolátlanul tombol a túlfûtött szenvedély.

A négy írás tartalmi tagolása is csak a felületes szemlélõnek egyszerû és egyértelmû: kettõ negatív vagy legalábbis roppant problematikus jelenséggel foglalkozik: a „mûvelt nyárspolgárral” és a történelemmel. A másik kettõ pedig valóságos dicshimnusz Schopenhauer és Wagner, a szenthez hasonlított, megváltónak hitt filozófus és zeneszerzõ tiszteletére. E látszat azonban csal. Mert a szerzõ nem mindenestõl veti el a történelmet, a dicshimnuszok hõsei pedig inkább „prizmák”, amelyeken keresztül megláthatjuk a kor visszásságait. A filozófus és a zeneszerzõ lelkesen megfestett képe szolgáltat hátteret egy jobb, reménytelibb jövõnek, amelytõl a jelen vigasztalansága annál élesebben különbözik, minél nagyobb az eltérés aközött ami van és aminek lennie kellene. Ennyiben irányul mind a négy elmélkedés a jelenleg uralkodó, korszerû dolgok, eszmék, viszonyok ellen.

A „korszerû” fogalma nem egyértelmûen negatív, inkább semleges, sõt elõremutató, ha reklám útján ajánlanak mondjuk korszerû bútorokat, közlekedési eszközöket stb. – „korszerûtlennek” számít viszont a bizonyos korszakba nem illõ dolog, tehát a divatjamúlt vagy a koraérett. Nietzsche radikális átértékelést hajt végre itt, amelyet a második elmélkedésben (A történelem haszna és kára az élet szempontjából*) alapoz meg. A jelen szellemtelenül gondolkodó tudósaival ellentétben Nietzsche szerint csak azoknak van joguk a múlt titkainak föltárásához, akik formálni, alakítani is tudják a jövõt. Nem fogadja el saját kora képviselõit példaképnek, hanem a tulajdon koruk ellen hõsiesen küzdõ embereket állítja elénk. Eszerint minden, ami nagy, tisztességes és emberhez méltó, megpróbál a jelen ostobán hömpölygõ árja ellen úszni. A Schopenhauerrõl szóló elmélkedés 2. fejezetében a szerzõ tételesen kijelenti, hogy korszerûtlennek kell lennünk, mivel a korszerûtlenség pontosan olyan erény, mint az egyszerûség és a becsületesség, és hangsúlyozza, hogy szeretve tisztelt filozófusa soha nem a korszerût tartotta az élet legfõbb értékének, hanem mindig valami nemesebbet és tisztábbat, amiért küzdeni kell. Õ tanított meg minket arra, hogy meglássuk az élet igazi értékeit és azokat a dolgokat, amelyek ellen kötelességünk harcolni, ezért õ, és csakis õ lehet az a nevelõ, aki korunk ellen, korszerûtlenségre nevelhet minket.

A befejezõ negyedik „tételben” Nietzsche felidézi a wagneri mû eljövendõ termékenységének lehetõségét, hangsúlyozva, hogy ez nagyban függ a jövõtõl. A négy tételbõl álló elmélkedéssorozat elsõ része egy tudós példáján még azt mutatja be, hogy ha nem vigyázunk, elsüllyedhetünk egyfajta fatálisan túlértékelt, önérdekû jelenben, míg a negyedik már jószerével a jánosi prófécia stílusában mutat rá a mûvészet megváltó, felszabadító erejére. Nem a tudomány, hanem a mûvészet elõtt nyitott a lehetõség – amint ezt már a „Tragédia születése” is megmutatta –, hogy beteljesítse a küldetést: az ember megszabadítását a korszerûtõl figyelmét, a korszerûtlenre irányítva.

Nietzsche az egyszerû, becsületes és korszerûtlen dolgokat kutatva bukkant tanárára, Schopenhauerre. Úgy gondolta, Schopenhauer õszinte és becsületes, hiszen csak önmagának ír, hát nincs is miért hazudnia. Természetes hangon beszél, mint apa a fiával és természetesség dolgában csupán Montaigne múlja felül. A Nietzschére ható schopenhaueri befolyás alapja három erény: becsületesség, vidámság és állhatatosság. Az elsõt fájdalmas, ám felszabadító magányának köszönheti, amely megvédi õt az olcsó hatásvadászat, valamint szemfényvesztés idõnként föltámadó kísértésétõl; a második a roppant makacs belsõ és külsõ ellenállás leküzdésébõl táplálkozik; a harmadik pedig minden esetlegest és véletlent kizáró jellemébõl következik. Mindezek nem anynyira intellektuális, mint inkább morális tulajdonságok és Nietzsche még hangsúlyozza is, hogy az õ szemében a filozófus legelõször morális példakép legyen. Tehát ne csupán gondolatai útján fejtsen ki hatást, hanem erkölcsi tartásával, szokásaival, nyelvhasználatával, vagyis röviden szólva – egész életével.

Kanttal ellentétben Schopenhauer tudatosan szakad el az államtól és társadalomtól, ekképp demonstrálva, milyen messze van az igazi filozófia a korszerû, szorgoskodó, fontoskodó, nagyüzemi filozofálástól. Mindezzel persze egész sor veszélynek teszi ki magát: a rendkívüliség és agyonhallgatás feszültségének, az elszegényedéstõl való szorongásnak, a vágynak, hogy azért olvassák õt, az elmagányosodásnak, a szeretethiánynak, és annak is, hogy állandóan kételkedik az igazságban. Az utóbbi veszélynek egyébként mindenki ki van téve, aki a kanti alapokról indul el; mivel – Heinrich von Kleist sorsa is bizonyítja – a kanti filozófia elsõsorban relativizmust és szkepticizmust szül.

Nietzsche azért tartja Schopenhauert nagy filozófusnak, mert figyelme az élet egészére kiterjed, nem csupán egyes részeire. Schopenhauer – mint elsõsorban a görögök – az élet minden területén segíteni akar, fokozni az életerõt, azt akarja, hogy a társadalom egészségesebb legyen a kortársak gyönge, beteges társadalmánál. Az elszegényedett kultúrában a kortársak a filozófiát politikával, a bölcsességet az újságokkal és az optimizmust a birodalomalapítással pótolták. Nietzsche kételkedik abban, hogy új típusú állam alapítása az emberek boldogságát szolgálná, a filozófia és a kultúra elsõdlegességét képviselve a politikával szemben. Újra meg újra a valamenynyi területen tapasztalható mindennemû egység szétforgácsolására törekvõ erõk ellen fordul, küzd a társadalmat megosztó nyereségi vággyal és egoizmussal, katonai parancsuralom helyett színvonalas kultúrát akarna látni. Ami a jövõ emberképét illeti, ez Nietzsche szerint három világtörténelmi példát választhat: Rousseau-ét, Goethéét és Schopenhauerét. Az elsõ látszik a legszuggesztívabbnak, mert a természethez intézett segélykiáltás eddig mindenkor roppant hatékonynak bizonyult. Goethe Faustjában még eleven a Rousseau-féle tétel, de a szerzõ mihamarabb nyugodtabb, csöndesebb vizekre evez, minden erõszakos megnyilvánulás ellenzõjeként. A goethei ember szemlélõdõ és az értékek megõrzõje, de állandóan fenyegeti a nyárspolgáriság veszélye is. Végül Schopenhauernél a tevékenység egyet jelent a szenvedéllyel és a tagadással, ezek az utak vezetnek az értékesebb élethez. Aki õt választja nevelõül, az nem a boldogság után fut, vagy a sikert hajhászsza, hanem heroikus életutat vall magáénak.

E gondolatok jegyében szemléli Nietzsche az állatot, amely öntudatlanul és értelmetlenül emészti föl magát a vak életösztönben, míg az ember arra hivatott, hogy tudatosítsa a létezést önmagában, jelentést tulajdonítva neki. De amíg az életben csupán a sikert hajhássza, addig nem emelkedik sokkal magasabbra az állatnál, csupán tudatosan teszi azt, amit az állat ösztönösen. Ha e diagnózis, akár csak pillanatokra is, nem tudatosul bennünk, akkor semmi remény nincs rá, hogy az állatias létezés szintje fölé emelkedjünk. Ez a szükségszerû, ám iszonyatos belátás az oka, hogy állandóan önmagunk elõtt is megtagadjuk a lényeges dolgokat, és kompenzatorikus viselkedési mintákban keresünk menekvést. Ha ezt el akarjuk kerülni, akkor a már-nem-állati-életet-élõ-emberek, a filozófus, a mûvész és a szent segítségére van szükségünk, akiknek jellemében egyfajta „ugrás” játszódott le, ezért bennük világosodhat meg a létezés értelme.

Mivel a természetnek önmaga szemléletéhez a mûvészetre van szüksége, az emberi társadalom fõ célja nem a lehetõ legtöbb ember jólétének elõmozdítása, hanem egyes nagy emberek kinevelése és támogatása. Nietzsche úgy látja, hogy az emberi nagyság megvalósulásának sok akadálya van: a mûvelõdést pénzzel mérik, pénzben fejezik ki, és ennek megfelelõen kereskednek vele; az állam érdeke a kultúra horizontális terjesztése, nem pedig vertikális elmélyítése; a kultúrával visszaélnek, csupán egy szép látszat megteremtésére használják, hogy az emberek könnyebben tudják elviselni a lét nehézségeit: a kulturális nagyüzem, amely megfelelõ termékeket gyárt minden ízlés számára, megteremtve a korszerû dolgoktól, nézetektõl és divatoktól való függés viszonyait.

A tudósok megalázó helyzetével jól összefér az elsajátítók, az állam és a képmutatók önzése. A tudomány úgy viszonyul a bölcsességhez, mint az erény a szentséghez. A tudomány száraz, szívtelen és fõleg érzéketlen az emberi szenvedés iránt. Netzsche teljesen egyetért Schopenhauerral abban, hogy a modern hivatásos tudós általában különféle értéktelen tulajdonságok keveréke: kíváncsiság, kalandvágy, dialektikus játékszenvedély jellemzi, hajhássza a személyes gyõzelmet, haszonelvû, folytonosan alkalmazkodik a fennálló hatalmi viszonyokhoz (kormányokhoz, egyházakhoz stb.), ragaszkodik a szokásokhoz, és gyûlöli a filozófiát. Szûklátókörû létére csak a közeli, különleges és apró dolgokhoz van érzéke, nem érdeklik viszont a távoli, általános és nagy dolgok. Ösztönös ellenszenve az alkotó ember iránt állandó háborút szül tudósok és zsenik között.

A nagy embert akadályozó körülmények bemutatása után Nietzsche az eljövendõ filozófusoknak kedvezõ feltételeket is felsorol. Megértõ nevelõket és szülõket kíván nekik, amilyet Schopenhauer nem talált ugyan meg félresiklott anyjában, viszont igenis megtalált apjában, akitõl hajthatatlan jellemét örökölte. Nietzsche azt ajánlja nekik, hogy a lehetõ legnagyobb távolságban foglaljanak állást a napi politikától, az újságoktól, mindentõl, ami korszerû, és a példaértékû Goethére utalva saját, személyes tapasztalataira hivatkozik. Az anyagi függetlenséget csak azért említi, mert úgy gondolja, a filozófus legfontosabb életeleme a szabadság. Ugyancsak szabadulnia kell államtól, hivataltól, kaszttól, közvéleménytõl, elõítéletektõl, ám legfõképpen az egyetemtõl, amelytõl sajnos csak Schopenhauer tudta távol tartani magát, Kant viszont nem. Az állam érdekében gondolkodó filozófusok súlyos engedményekre kényszerülnek, és ez abban is megmutatkozik, hogy kénytelenek a filozófia történészeivé, régészeivé alacsonyodni, a jelen kérdéseinek megválaszolása helyett. Nietzsche nem rejti véka alá mélységes megvetését a korabeli állami – és egyetemi filozófia iránt, amely szerinte még annál is szánalmasabb, mint amit Schopenhauer alaposan kigúnyolt. Nietzsche követeli, hogy minden állami elismerést és támogatást vonjanak meg a filozófiától, a filozófia ugyanis nemcsak a nevetségességet akarja elkerülni, de kárt szenvedni sem akar, minthogy az állam soha nem az igazsággal, hanem mindig csupán a hasznossággal törõdik. Az államnak egyébként sincs szüksége rá, hogy a filozófia legitimálja, mivel az állam a filozófia nélkül is birtokolja a hatalmat. Az egyetemi szellem azonos a korszellemmel, az alternatíva pedig nem más, mint „Arthur Schopenhauer”.

„A korszerûtlen elmélkedések” négy tételében közös alapvonások is fölismerhetõk különbözõ gondolati tartalmuk ellenére. Például a jelen állandó kritikája és a múlt értékelése, mégpedig aszerint, hogy mi módon hasznosítható a jövõ számára; általában szólva, Nietzschénél az idõ legfontosabb dimenziója a jövõ. A korabeli kultúra beteg, mert minden területen szétforgácsolódás tapasztalható, ami érdekes, hatásos, ám összefüggéstelen és stílustalan töredékeket eredményez. A négy elmélkedésben a mûvészet központi helyet foglal el, kétségkívül elsõdleges a tudományhoz és a politikához képest, sõt még a filozófiánál is elõkelõbb helyen áll.

A mûvészet efféle vallásos imádatával Goethe és a romantika elõtt nemigen találkozunk, és a mûvészet még Hegelnél is, a filozófiához viszonyítva, alárendelt szerepet játszik. Mindenesetre hangsúlyozzuk, hogy az igazság keresztényi módon kinyilatkoztatott formája mögé rangsorolják. Egész másként áll viszont a helyzet Schopenhauernél: nála a mûvészetek, elsõsorban a zene, jelentik az abszolút beteljesedést. Mivel Nietzsche korai írásaira, a „Tragédia születésére” és
a „Korszerûtlen elmélkedésekre” õ gyakorolt döntõ befolyást, röviden vázoljuk fõ mûve, „A világ mint akarat és képzet” gondolatmenetét.

Schopenhauer a világot kétféle szempontból nézi, a platóni kettõs világ tanából, valamint a Kant-féle magánvaló dolog és jelenség kettõsségébõl kiindulva: képzetként, azaz empirikus, individuális jelenségek sokféleségeként, amelyek tér- és idõbelileg meghatározottak és akaratként, vagyis magánvaló dologként, amely megközelíthetetlen a racionális megismerés számára. Az akarat téren és idõn kívül létezik, nincs alárendelve az okság kategóriájának, tehát nem lehet megismerés tárgya. Jóllehet önmagában egy és oszthatatlan, mégis formát nyer, kifejezõdik a jelenségekben: objektiválódik bennük. Az akarat az empirikus-reális világba való átmenet során aláveti magát a tér-idõ individuációs elv uralmának. Az eredetileg osztatlan akarat testet ölt – a való világ különféle formáiban jelenvén meg, és meghatározza e való világ különbözõ tudatosulási fokozatait. A kõben nem fejezõdik ki olyan jelentõségteljesen, mint a növényben vagy az állatban. E különféle fokozatú objektivációk mind az akarat szolgálatában állnak, amelyet Schopenhauer az élet akarásaként (Wille zum Leben) fog föl. Ha ez az emberen is uralkodna, akkor értelme teljességgel ki volna szolgáltatva az ösztönöknek, vágyaknak és féktelen szenvedélyeknek.

Az embernél azonban a megismerés elszakadhat az akarattól, mégpedig a tudatosság fokának mértéke szerint – és a maga útját járhatja. A megismerõ ezt azonban csak akkor éri el, ha nem csupán individuális szubjektum. Meg kell tehát tagadnia akaratát arra törekedve, hogy a vágy nélküli szemléletben a tárgy tiszta tükre legyen. Mindez a tudatosság különféle fokain különbözõ mértékû. A naivitás állapotában meszszemenõen a vegytiszta akarat uralkodik; a vallásban az ember vágyai teljesülését újra meg újra egy nem e világi létezésbe vetíti; az ember a tudományban és a filozófiában már eleve alaptétellel operál, ennek segítségével ragadja meg az egyes dolgokat, még akkor is, ha magasabb, elvont gondolati szinten általános fogalmakat is alkot. Csak a mûvészetben emelkedik az egyedi jelenségek világa fölé és szemléli a tiszta eszméket (Ideen), vagyis meghatározott objektivációs fokozatok mindenkori lényegét. Így ragadja meg az építõmûvészet az anorganikus eszméjét, a kertmûvészet a növényféleségek eszméjét, a dráma, a cselekvõ ember eszméjét és így tovább. Míg mindezen mûvészetek egyre magasabb szinteken ragadják meg az akarat objektivációinak eszméit, a zene, mint a legmagasabbrendû mûvészet közvetlenül „megismeri” az akaratot. Amíg tehát a tudomány és filozófia határai világosan kirajzolódnak, a mûvészet lehetõsége határtalan.
A mûvészet elégíti ki elõször az embernek még az ókorban született igényét, amely a világ és önmaga megismerésére irányul.

A mûvészet azon fontos funkcióin túlmenõen, amelyeket már Schopenhauer fölismert, Nietzschénél megjelenik még egy roppant fontos fogalom: az élet, „ez a sötét, örvénylõ, csillapíthatatlanul önmagát akaró hatalom”. Az élet sajátos bõségében, teljességében az elszegényedett elméleti kultúra fölé magasodik, és minden emberi tevékenységnek, tudománynak, különösen a történelemnek, de még a mûvészeteknek is elõtte kell igazolnia önmagát. Az élet ereje, illetve gyönge mivolta dönt minden erõfeszítés és teljesítmény hasznáról és káráról. Amit Nietzsche a mûvészet és a kultúra példáján kifejtett „A tragédia születésében” és a „Korszerûtlen elmélkedések”-ben, azt bõvíti és mélyíti el késõbbi mûveiben az „élet” körvonalazásával. E terminust ne értsük szûk, biológiai értelemben, csak az emberi szférára vonatkoztatva, mivel fogalmi metaforaként ennél sokkal többet jelent. A Nietzsche-kutatás meglehetõsen tanácstalan e fogalom meghatározatlanságát illetõen és eddig az „élet” minden meghatározására irányuló kísérlete hamis egyszerûsítéshez vezetett, ezért megfontolandó, nem kellene-e az „univerzalizálás” kategóriájával operálnunk: Nietzschénél az „élet” egy közelebbrõl megragadhatatlan elemi összefüggést jelöl, amely minden létezõt átfog, meghatároz és értékel. Ezen egész minden további értelmezése szûkíti totális érvényét, ellentmondásossá téve. A fogalmi meghatározása univerzalitásának elveszítéséhez vezet. Talán ezért engedhetõ meg az alábbi körülhatárolás: Nietzsche az „életet csak úgy értheti, mint meghatározottságok állandó, egymást követõ tagadása útján létrehozott és nyitott totalitást.

Csak ezzel a fogalommal mérhetõ az „élet” szabálytalansága és ellentmondásossága, csak ez a fogalom viseli el ellentéteit, amelyeket meghamisít a Hegel-féle kibékítõ fölfogás. Az „élet” totalitásához tartozik a radikális nyitottság, az önpusztító antagonizmusok igenlése, sõt maga a semmi is, mint a totalitás kiegészítõ mozzanata. Ám Nietzsche szemében nem a semmi fölismerése és elismerése a nihilizmus, hanem éppen a semmi tagadása, vagy – mint a kereszténység és a morál teszi – takargatása vigasszal és reménnyel. Akármilyen homályos marad is az „élet” terminusa Nietzsche késõbbi írásában, „A morál genealógiájához”-ban (1887), eszközként mégis nagyon fontos, mert a szerzõ ennek segítségével gyõzi le a téves, de mindenekelõtt megtévesztõ szándékú ellentét-filozófiát, mert pontosan az „életnek” kell átfognia és önmagába fogadnia az ellentétes minõségeket: az apollói világos és mindent rendezõ érthetõséget éppen úgy, mint a határokat leromboló és mindent föloldó dionüzoszi mámoros tébolyt, a jót éppen úgy, ahogy a rosszat, a tévedést csakúgy, mint az igazságot. Az ifjú Nietzsche Schopenhauert és Wagnert még reményteljes útmutatóknak látja a dolgok efféle egyesítéséhez.

Amikor Nietzsche 1878 májusában megküldte Richard Wagnernek az éppen megjelent „Emberi – túlságosan is emberi” elsõ kötetét (a másodikat 1880-ban adta ki), akkor már mélyreható átalakuláson ment át a zeneszerzõhöz fûzõdõ viszonya. Nietzsche, mint a „Richard Wagner Bayreuthban” szerzõje (1876), még az egyik leglelkesebb híve volt a „Wagner által föltámasztott mûvészetnek”, ám 1878. január 4-én, miután Wagner megküldte neki „Parsifal”-ját, a következõt írja e mûrõl egy barátjához intézett levelében: „Elsõ olvasásra érzett benyomásom: inkább Liszt ez, mint Wagner, az ellenreformáció szelleme hatja át; olyan ember számára, amilyen én vagyok, aki nagyon megszokta a görög, emberileg általános dolgokat, túlságosan keresztény ez, korszerû, idõhöz kötött, korlátozott; fantasztikus pszichológia az egész; nincs benne hús és sok, túl sok a vér...” E levél tónusának egészén a fenntartás uralkodik az egyre kérdésesebb mûvészettel szemben, még akkor is, ha a levél végén Nietzsche igazolni próbálja a „Parsifal” emelkedett költészetét, a „zene utolsó kihívásának” nevezve a darabot. Amit Nietzsche a levélben „emberileg általános dolgoknak” nevez, aminek könyvében félig viccesen, félig komolyan az „Emberi – túlságosan is emberi” címet adja, azt próbálja fölvázolni egész további életében. Az általános és mindent átfogó dolgok kutatása során – amelyek szerinte a görög mítoszban egyszer már elevenek voltak és amelyeket õ kétségbeesett erõfeszítése ellenére sem képes már újjáéleszteni – mindennek és mindenkinek hadat üzen, ami és aki életellenes aszkézis vagy akár kompromisszum útján próbálja kivonni magát az egyetemes összefüggések törvényei alól. Az egyedi és korlátozott Nietzschénél (a „Parsifalt” is „korlátozottnak” nevezi) a keresztény és modern dolgok ismérvei, tehát a „dekadencia” jelei. Még kései polémiáiban is ostorozza Wagner színészkedését, túlfûtött hatásvadászatát, az egyes értékeinek hangsúlyozását az egész rovására. Mégis csodálja Wagnert, mint az apró részletek nagy mesterét és „a zene legnagyobb miniaturistájaként” dicsõíti, ám végsõ soron az egyes momentumok elõretörésében, a részletek kidolgozottságában az egésszel szemben a teljes emberi és társadalmi életet fenyegetõ betegség szimptómáját látja. E diagnózis már készen van az „Emberi – túlságosan is emberi” keletkezésének idején. A könyv kézhezvétele után a „Parsifal” szerzõje nyilvánosan és haraggal válaszolt Nietzschének. Wagner és Nietzsche barátsága ekkor szakadt meg végérvényesen.

Nietzsche egész mûvének megoldatlan és valószínûleg megoldhatatlan ellentmondásai közé tartozik, hogy õ maga mindig a nagy egység, az egész, a mítosz megújítása pártján állott, ugyanakkor a saját életével és mûvével a legpregnánsabb egyediséget képviselte. Egy kései írásában megvallja, hogy Wagnerhez hasonlóan õ is „dekadens”, és õ ezt fölismerte és küzdött ellene, ám a klasszikus egyszerûség és a harmónia nem jutott osztályrészül neki, és nem tudott megszabadulni az emberi személyiséget szétforgácsoló modernségtõl. Nietzsche éppen az „Emberi – túlságosan is emberi”-ben alkotja meg a legkevésbé azt, amire a legnagyobb szükség volna a görög mítosz alkonya óta: egyetemes összefüggések rendszerét. Írásainak elsõ fázisa, „A tragédia születése” (1872) és a „Korszerûtlen elmélkedések” (1873–76) még Schopenhauer és Wagner lelkes hívének, követõjének mutatják szerzõjüket. Ám tõle sem volt idegen a kritika, fel is emelte szavát az „elméleti ember”, a XIX. századi tudósvilág ellen, ostorozta a német szellem elszegényedését, hiányolta az erõt, az élet teljességének igényét és a zsenialitást. Viszont e negatív jelenségek mögött egyfajta új élet közeledtét látta, amelynek szilárd alapját a schopenhaueri „nevelés” és a wagneri „Gesamtkunstwerk” adja majd. Ezzel szemben a második fázis, amely az „Emberi – túlságosan is emberi”-vel kezdõdik, már nem lelkes harcosnak mutatja a szerzõt, hanem szkeptikusnak, az európai felvilágosodás radikális folytatása pszichológusának és analitikusának. A filozófiai és tudományos igazságkeresés elsõrendû mértéke az „intellektuális becsületesség”, ami a gondolkodóra és a gondolkodásra egyaránt kötelezõ érvényû. Nietzsche érdeklõdésének homlokterében ekkor már inkább a tudós áll, nem a mûvész, Wagnertõl való eltávolodásának eredményeként. A viszonyok átértékelésének vitathatatlan bizonyossága a következõ mondat: „A tudományos ember a mûvészbõl fejlõdik ki.” (222. aforizma)

Az új könyvnek már a külseje is mutatja a változást az elsõ fázis írásaihoz képest: ez utóbbiak számos oldalból álló fejezetekre tagolódnak és tárgyukat átfogó összefüggés, sõt rendszeres vizsgálódás alapján veszik szemügyre, míg az „Emberi – túlságosan is emberi”-re a rendszeresség és koherencia aligha jellemzõ. Már az elsõ kötet 638 egyenlõtlen hosszúságú szakaszból áll; a legrövidebb terjedelme néhány sor csupán, míg a leghosszabbé két-három oldal. Az egész írás a „Vegyes nézetek és mondások”-kal, valamint a „Vándor és árnyéká”-val együtt 1396 ilyen hosszabb-rövidebb szakaszra tagolódik, ám az összkép inkább az atomizációra, mint az összefüggésre, inkább analízisre, mint szintézisre utal. Az egy-két oldalnyi szakaszok rövid esszé formájában íródtak, ám inkább vázlatszerû, mint kimerítõ tárgyalásmód jellemzõ rájuk. Ezek váltakoznak a sokkal rövidebb, néhány mondatból álló szakaszokkal, sõt még ennél is rövidebb részekkel, amelyek megadják a szöveg újfajta gondolati-stilisztikai „felütését”. Végül egyetlen mondat is aforizmává áll össze, amelyben a rövid esszé mintegy összezsugorodik és a szó szoros értelmében kicsúcsosodik.

Az „aforizma” szó a görög „aphorizein” igébõl származik; jelentése: körülhatárol, körülír, elkülönít stb. Eszerint az volna a feladata, hogy egy fogalmat vagy valamely dolgot specifikus különbözõsége útján határozzon meg. Valójában azonban az aforizma célja nem annyira a formállogikai meghatározás, mint inkább valaminek az elválasztása valamitõl, amit eleddig igaznak tartottak. Ezt a valamit vizsgálja meg új fénybe vonva, ezt bírálja, szükség esetén korrigálja. Az aforizma lényegi ismérvei szerint, különbözik a közmondástól. Ez utóbbi idézésének kontextusában kapja meg jelentését, e célból illesztik be egy bizonyos beszédbe, és gyakorta a retorikai ábrázolás tetõpontját jelenti. A közmondás lezár valamely gondolatmenetet, míg az aforizma inkább útjára indít egy ötletet. Az efféle mondások: „Kit a kígyó megmart, remeg a gyíktól is” alapja az általános tapasztalat, vagyis minden ember igaznak tartja és megerõsíti õket. Az ilyen általánosan elismert igazság szinte fölöslegessé teszi önmagát és közhellyé válik. Az aforizma viszont elválik az általánostól, a szokványostól és szinte arcul vágja a közhelyszerûséget. Valami újat fogalmaz meg a rá jellemzõ sajátos, lázongó szellemiséggel. Meglepetésszerûsége mintha a novellával és az anekdotával rokonítaná; agresszivitása a drámai párbeszéd támadó, provokatív hangulatát idézi. Mivel egyáltalán nem felel meg a várakozásnak, nem könnyíti meg a megértést hallgatója és olvasója számára, hanem intenzív erõfeszítést követel tõle. A gondolkodó embernek valósággal meg kell fejtenie értelmét.

Az aforizmát többféle szempontból is szubjektivitás jellemzi. A közmondás szerzõjét általában nem ismerjük, nem is tartjuk fontosnak, kitõl származik. Ezzel szemben az aforizma bizonyos elfogadott konszenzus ellen irányul és szerzõje ismert személy, aki egy pillanatra sem tagadja meg a saját és sajátos látás-, illetve gondolkodásmódját. A tartalom nem objektív tényre támaszkodik, nem tudományosan megalapozott belátásra, hanem az egyén tapasztalatán és ismeretein alapul. Nem egy társadalmi osztály, nemzet vagy kultúra általános bölcsességét fogalmazza meg, és lemond a forgalomban lévõ maximák és szentenciák általános érvényérõl és alkalmazhatóságáról. Nem annyira logikailag, mint inkább retorikailag hatékony, nem annyira nyugodt bölcsesség, inkább provokációs hajlam jellemzi és nem válaszol, hanem kérdéseket kérdésekre halmoz. Mivel nem kürtöl világgá logikailag és empirikusan bizonyított igazságokat, nem gyökerezik semminemû szilárdan megalapozott és élesen körülhatárolt rendszerben. Nem tekinti dolgának átfogó összefüggések megalkotását, hanem egy bizonyos aspektus kiélezését, amelybõl aztán új fény deríthetõ szerteágazó kérdéscsoportokra.

Gyakorta válságjelenségnek tekintik az aforizma elõretörését egy-egy szerzõ életmûvében. Egyoldalúnak tartják a szerzõt, amiért csak a kisformákban alkot maradandót, vagy úgy vélik, hogy csupán a korszak kedvez az aforizma mûfajának, többnyire az általános társadalmi megrázkódtatás és az átmenet kora. Való igaz, hogy van némi affinitás az aforizma fölvirágzása és a történelmi fázisok között, amelyek feladatuknak nem annyira a már meglévõ ismeretek folyamatos továbbfejlesztését és összefoglalását tekintik, mint inkább a múlttól való elszakadás és az újrakezdés lehetõségeinek keresését. Az emberek akárhányszor szkeptikusan tekintenek a hagyományos értékekre és szentesített normákra, mindanynyiszor támadás indul a gondolatrendszerek ellen, ám nem „ellenrendszerek”, hanem az aforizma zászlaja alatt; az aforizmák hivatottak arra, hogy az ellenfél rendszerének érzékeny pontjait eltalálják és szétzúzzák. Ebbõl a szempontból összehasonlítható célokat igyekszik elérni a fölvilágosító Lichtenberg, Friedrich Schlegel és Novalis, e két korai romantikus, valamint Friedrich Nietzsche.

Az aforizmaírók individualizmusának megfelel az aforizma egyedisége. Minden aforizma független, önálló életet él; tehát érthetõ anélkül is, hogy elõzetes vagy utólagos fogalmi kontextusba be kellene illesztenünk. Míg a közmondások és szentenciák bizonyos kontextushoz kapcsolódnak és ettõl függnek, tehát csak ebben érvényesek, az aforizma önmagában is megáll a lábán és csak önmagára támaszkodik. Az aforizma egyediségének megfelelõen fejti ki hatását olvasóközönségére: általánosan érthetõ, de exkluzív, nem népszerû, hanem intellektuális. Elszigeteltsége a szövegösszefüggés szempontjából, valamint befogadásának igényes különlegessége megfelel tartalmi és formai exkluzivitásának. Legnagyobb ellensége a banalitás. Nagy szüksége van a szerzõ mûvészi érzékenységére és retorikai jártasságára a kívánt hatás kifejtéséhez. Egyértelmû és lapos kijelentések éppúgy kerülendõk, mint mindennemû megfellebbezhetetlen ítélet. Az aforizma inkább abból él, hogy villámgyorsan az összefüggések több dimenziójára derít fényt, a lehetõ legsokoldalúbb retorikával: fölhasználja az antitézist, a paradoxont, az ellentmondást, a fordított oksági viszonyokat, a zárójelbe tett logikát és kronológiát.

Az aforizmával általában gyûjteményes formában találkozunk, annak ellenére, hogy az átfogó kontextustól, valamint a többségi konszenzustól magas fokon független. Az aforizma önállóságát nem veszélyezteti az a tény, hogy más aforizmákkal együtt nyomtatják ki, és így mintegy monádok láncolataként olvasható. Éppen szubjektivitása és sajtókivágatszerû egyoldalúsága követel egy másik szempontból folytatást, vitát, kiegészítést és tagadást. Az egymás után felsorakoztatott, egymásnak gyakorta ellentmondó aforizmák kísérleteknek tekinthetõk, amelyek célja az ismeret, a megismerés tárgyainak újra meg újra, újabb és újabb szempontból való megragadása. Az igazság aforisztikus, vagyis állandóan kísérletezõ formájú megközelítése tehát nem a szerzõ tehetetlenségét vagy a korszak terméketlenségét jelenti, hanem a megismerés tárgyainak problematikájára utal. Ha a régi metafizika alaptételeibe vetett hit meginog, ha az ismereteket összetartó metafizikai erõ szétforgácsolódik, az egyes ismeretek önállósulva mégis ünneplik e folyamatot, mégpedig a szubjektivitás emancipációjaként, mégis létük magányosságának leküzdésére törekedve, önmaguk közös keretbe foglalásának új formáit keresik. Az eredmény nem indukciók és dedukciók rendszere, hanem fényszórók sugárnyalábjainak valóságos sorozata, amely a sötétséget pásztázza az igazságot kutatva.

Az „Emberi – túlságosan is emberi” témái feldolgozásának csoportosítása megfelel az igazságkeresés aforisztikus formájának. Az elsõ kötet kilenc fejezetbõl („fõrészbõl”) áll, amelyben helyet kap a filozófia, a morál, a vallás, a mûvészet, a kultúra, a család, az állam stb. E tagolás követni látszik a hagyományos filozófiai szisztematikát: az elsõ fejezet a hagyományos metafizikai kérdésekkel foglalkozik, és lehetõség szerint meg is válaszolja õket. Látszólag a további fölosztás is tiszteletben tartja a filozófiai diszciplínák sorrendjét, amenynyiben a morálról szóló fejezetben az etikát, a vallásos életrõl szólóban egyfajta vallásfilozófát, a mûvészetet tárgyalóban egy bizonyos esztétikát, majd államtudományt, végül az „Ember egyedül önmagával” címû fejezetben egyfajta antropológiát ismerünk föl. A tartalom tüzetesebb szemügyre vétele mégis azt bizonyítja, hogy távolról sem a filozófia egyfajta zárt rendszerével állunk szemben, hanem Nietzsche inkább igyekszik megtámadni az uralkodó „igazságokat” és gondolkodásmódot, valamint a metafizika, etika, esztétika stb. alapjait, legalábbis kérdésessé téve õket. Ezért jószerével következetes eljárásnak nevezhetjük az anyagszerkesztés azon módját, amelyet a szerzõ a második kötetben vall magáénak: lemond a diszciplínák majdnem parodisztikusan rendszeres áttekintésérõl és a „Vegyes nézetek és mondások” címû részben az aforizmákat és rövid esszéket már nem az említett rendszerben tárgyalja, sõt inkább tudatosan, szándékosan szétszórja, semmint összefoglalná. Ugyanez vonatkozik a „Vándor és árnyéka” címû befejezõ részre is.

Az elsõ fõrészre jellemzõ a radikális elfordulás az idealista filozófia tételeitõl és alapvetõ fogalmaitól, amelyek Platóntól Kantig és Schopenhauerig tartották magukat „Drog an sich” formájában és amelyekkel Nietzsche szembeszáll egy  kvázi materialista szemléletmód talaján foglalva állást (a morális, vallási és esztétikai képzetek kémiája, L. 1. aforizma). Voltaképpen az egész metafizika áldozatul esik kritikájának, azon a hiten túlmenõen, hogy létezik az emberi és anyagi világtól független eszme vagy entitás. Nietzsche még az antropológiát is megtámadja, pedig az állítólag az egyszer s mindenkorra általánosan értendõ emberbõl indul ki: mivel – mondja szerzõnk – a filozófusok igazság szerint mindig csak saját koruk konkrét, történelmi és korlátozott emberképét fogták föl általános emberi formaként. Nietzsche ezzel szemben minden kérdés szigorú történetiségét posztulálja, amely kérdésekre a hagyományos metafizika örök érvényû válaszokat tart készenlétben. Az állítólagos abszolút relativizálásával összekapcsolódik még a szkepszis a nagy dolgok és eszmék nyomasztó fontossága iránt, amelyekkel szemben Nietzsche felhívja a figyelmet az apró, hétköznapi, alig látható, észlelhetõ dolgok növekvõ, döntõ jelentõségére. (Az õ szóhasználatával élve ezek a hozzánk legközelebb esõ dolgok.) Jóllehet az elsõ fejezet címe „Elsõrendû és végsõ kérdésekrõl”, ez az egész könyvet átfogó cím csak azt akarja mondani, hogy emberiek, nagyon is emberiek még a legelõkelõbb principíumok is. Ami megint csak azt jelenti, hogy semmi közük az emberfelettihez és az idõtlenhez, mivel a földi és testi dolgokkal (kémia) függnek össze és hogy minden igazán fontos dolog a hétköznapiságra redukálható. Továbbá radikális következményként azt is jelenti, hogy a végsõ dolgok, tehát Isten, szabadság és halhatatlanság, nagyon is emberi dolgok, mert nem csupán megfelelnek emberi igényeknek, hanem jól fölismerhetõen ezen igények alkották is meg õket. Mennyire emberi, nagyon is emberi dolog a szeretet, és a gyûlölet, a tisztelet és az irigység, az evés és ivás, csakúgy, mint a gondolkodás és a hit.

A mû alcíme így hangzik: „Könyv szabad szellemeknek”, (vagy szabadgondolkodóknak). E cím valószínûleg arra céloz, hogy jó volna megszabadulni a régi „igazságoktól”, az idealizmustól és a metafizika szentesített alaptételeitõl. Ekképp szabadul föl a szellem, amelynek létfontosságúan döntõ eseménye mindig csak valami erõs kötõdés föloldása lehet, egyfajta „nagy szabadulás” valamitõl. Az igazán szabad szellemet arról ismerhetjük föl, hogy nála a megismerés nem csupán az ismerettárgyakra, hanem az ellenállásra is irányul, amely akadályozza a megismerést. Az ellenállás pedig tekintély, elõítélet és hagyomány formájában tornyosul a megismerés, vagyis a felszabadító bizonyosság nagyon is emberi vágya elõtt. Ilyen szabadulni akarásban gyökerezik a felvilágosodás elemi élménye, és ez az élmény él tovább Nietzschében felfokozott, radikalizált formában, ám természetesen nem a XVIII. századi eszközökkel folytatja a fölvilágosító munkát. Az ontológia, logika és antropológia szerepét átveszi a kémia és fizika, a fiziológia és a pszichológia. A mû második fõrészében Nietzsche a pszichológiai megfigyelést az emberi, nagyon is emberi dolgokról való gondolkodás tudományos formájának nevezi. Ebben az értelemben szenteli figyelmét a testi érzékelés minden formájának, de elsõsorban az álomnak. Az efféle jelenségek megfigyelése és interpretációja foglalja el a metafizikai spekulációk helyét.

Fölismerhetünk még egy vonást, amely markáns módon elüt a XVIII. századi gondolkodástól: A legfelvilágosultabb elmék is – írja szerzõnk – csupán elfordultak a metafizikától, mintegy fölé helyezve önmagukat. Viszont egy következõ lépésre is el kell szánniuk magukat, vagyis hát egyfajta „viszszalépésre”, ha látni akarják, meg akarnak gyõzõdni róla, milyen történelmi körülmények között jött létre a metafizika, hogyan hatott, mennyiben tett valaha jó szolgálatokat is az embereknek stb. Itt Nietzsche szembeszáll az emberi nem egyenes vonalú fejlõdésének gondolatával, ahogy általában merõ logikai konstrukcióként szemléli az egyenes vonalú fejlõdést és az egzakt meghatározhatóságot, amelyek nem felelnek meg a történeti alakulásnak és az egyszeri individuális eszméjének. Nietzsche tehát állást foglal egyfajta „naiv” felvilágosodás ellen, ugyanakkor magáénak vallja a felvilágosodás kritikai szellemét. Tagadja a haladás elõre látható szükségszerûségét, de nem kételkedik lehetõségében. A fejlõdés útján minden esetben szükség van bizonyos „visszafejlõdésre” is, amint ezt Schopenhauer példája megelõzõen bizonyítja. Regresszióra és reakcióra szükség van, hogy a progresszió következõ fokozatait vallatóra foghassuk, majd tüzetes vizsgálat után támogassuk a haladást. Nietzsche szerint a „felvilágosodás zászlaját” csak olyan emberek föllépése után lehet ismét a magasba emelni, amilyen Schopenhauer, volt és a szerzõ ennek okát részletesen ki is fejti a „Korszerûtlen elmélkedések” Schopenhauerrõl szóló fejezetében. Elõdökként pedig Petrarcát, Erasmust és Voltaire-t említi. A felvilágosodásnak csak akkor lesz joga az egész emberiség felszabadítására, ha bevallja és fölismeri a logikátlan és hamis dolgokat rámutatva, az életben mindenre, amit le kell küzdeni.

Nietzsche már az „Emberi – túlságosan is emberi”-ben kiemeli az öntevékeny megismerés felvilágosító fontosságát – amit késõbb a „Hajnalpír”-ban (1881) – ám e minõséget a radikális intellektuális becsületesség követelményévé téve, nincs már tekintettel a felvilágosító alaptételek hagyományos tartalmára, hanem ezeket szintén felvilágosító kritikának veti alá. Sok mindenben megelõzve Sigmund Freudot, felismeri a gondolkodás pszichológiai, sõt fiziológiai függõségét, valamint az álmok jelentõségét, amelyek az éber észleletekkel ellentétben nem maradnak a tudat felszínén, hanem a lélek mélyébe világítva fényt derítenek az akarat legtitkosabb belsõ életére. Ebbõl következik a felvilágosodás szabadság-pátoszának erõsen kétkedõ szemlélete. Freudhoz hasonlóan szerzõnk sem hallgatja el a test és a lélek uralmát az értelem fölött és, megint csak Freudhoz hasonlóan, távolról sem dicsõíti a függõségi viszonyt, hanem haragos, gyakorta szarkasztikus nyíltsággal ismeri föl és ismeri el. És vajon a felvilágosodás végsõ diadala nem az a fájdalmas felismerés-e, hogy a megismerés nem tévedhetetlen? Szerzõnk nem a mámoros túlfûtöttség irracionális kiáltványát szolgálja, hanem megmutatja a határokat, de a gondolkodás hatalmát is, amely képes volt tisztázni a saját homályos eredetét, és ezért a gyõzelem élményével emelkedhetett önmaga fölé. Kant a tudás határait az észlelés és az ész képességének meghatározásában látta, Nietzsche e határokat a nagyon is emberi dolgok fizikai és lelki alapjaiban találta meg.

Hasonló módszerrel dolgozik a második fõrészben is, amelynek tartalma a hagyományos filozófiai diszciplínák között az etika vagy morálfilozófia nevet kaphatta volna. Hasonló szemlélet alapján idézi a jó és a rossz alapelveit a nagyon is emberi dolgok törvényszéke elé, amelyek vizsgálata szerinte a pszichológiai megfigyelés köznapi szinonimájaként fogható föl. Nietzsche e részben mindvégig barátja, Paul Rée munkáira támaszkodik, akit 1876-ban ismert meg, és e barátság az „Emberi – túlságosan is emberi” írása idején élte fénykorát. Rée szemléletmódjának hatására Nietzsche az etikai kategóriákat nem idõtlen normáknak tekinti, hanem történelmi képzõdményeknek. Itt kérdõjelezi meg elõször az etikai viselkedés, a szabadság és a felelõsség alapelveit, amelyeket késõbb a „Morál genealógiájához” (1887) és a „Jón, rosszon túl” (1886) címû mûveiben taglal részletesen. Ezekkel együtt Nietzsche megvizsgálja az öröm és szégyen, igazságosság és gonoszság, részvét és büntetés fogalmait is. Véleménye szerint ezek kétarcúak, amennyiben egyrészt altruista vagy akár szociálisan elkötelezett látszatmorál fejezõdik ki bennük, másrészt viszont egoista igények jutnak kifejezésre rajtuk keresztül. Például a részvétben a „részt” önös „énnek” ítéli.

Az elsõ kötet harmadik fõrészében Nietzsche ugyanezzel a szkeptikus-pszichologikus éleslátással elemzi a vallás eredetét, hátterét, létrejöttének okait, sõt magáénak vallja az összehasonlító vallástudomány alapelvét is, hiszen távoli földrészek és kultúrák hitelét szintén szemügyre veszi, egymásra vonatkoztatva õket. A fejezet azért viseli a „Vallási élet” címet, mert a jámborság pszichologizálása a vallási tartalom hangsúlyát a vallási érzés igényére és ennek változó formáira helyezi. Nietzsche kritikája fõleg a kereszténység ellen irányul, amit már régóta elavult intézménynek tekint. Alázat, aszkézis és az emberi öntudat mindennemû engedménye csak megvetendõ lehet a szerzõ elõtt; a keresztény  erények alternatívája pedig – amelyek szerinte a gyöngeségbõl táplálkoznak – a görög vallás, amelynek istenei nem embertelen és emberellenes lények, hanem eszményített emberek. Nietzsche itt elsõ írásának („A tragédia születése”, 1872) alapgondolatához hûen érvel.

A metafizika, a morál és a vallás után a mûvészeté a szó, és itt is, mint az elõbbi témáknál, a pszichologizáló szemléletmód uralkodik. Ennélfogva nem is annyira a mûvészetrõl van itt szó, mint inkább azoknak a lelkiállapotáról, akik a mûalkotást létrehozzák. A mûvészet filozófiájából a mûvész pszichológiája lesz. Mint az elõbbi „diszciplínáknál”, Nietzsche itt szintén szembefordul a nagy mûalkotások kortól való függetlenségének naiv felfogásával, és a figyelmet az alkotás folyamatának történeti, térbeli és személyes tényezõire irányítja, hangsúlyozva, hogy a befogadást szintén e tényezõk határozzák meg. A mûvészet és a mûvész élete szkeptikus, már-már negatív megítélése bizonyára összefügg Wagner személyének és zenedrámáinak szkeptikus, végül pedig elutasító szemléletével. Nietzsche szemrehányást tesz a mûvészeknek: szerinte tevékenységük ellenséges a tudománnyal és a fölvilágosítással szemben. A mûvészek nem képesek valóban megszabadítani az embereket a szenvedéstõl, hanem csak átmeneti, így végsõ soron hazug csillapítást tudnak nyújtani, amely az emberiséget „gyerekessé teszi”. Szerzõnk késõbb is említi a „Zarathustrá-ban (1883–85), hogy a költõk sokat „hazudnak”. Nietzsche magát a mû alkotásának folyamatát is megfosztja mintegy: vallási nimbuszától, amikor a mûalkotást létrehozó erõként nem az inspirációt, hanem a kemény munkát és a helyes ítéletet jelöli meg. Az efféle átértékelésekkel olyan neves XX. századi írókat befolyásolt, mint Thomas Mann vagy Gottfried Benn, aki programszerûen nyilatkoztatta ki, hogy a költemény nem létrejön, hanem „csinálják”.

Mindezen témákat és még sok mást majdnem ezernégyszáz szakaszban és aforizmában radikális felvilágosító pátosszal kezel, célul tûzve maga elé, hogy az embereket láncaiktól megszabadítsa, vagy legalábbis javítson valamit helyzetükön. E láncok pedig Nietzsche szavaival: „a morális, vallási és metafizikai képzetek súlyos és jellemzõen sokat mondó tévedései”. Amíg e képzeteket szét nem zúzzák, addig sem új egyetemes összefüggések, sem átfogó rendszer megalkotására nem kerülhet sor; mert még az „egyén korszakát éljük, vagyis néhány individuum és aforisztikus ismeretek korát.

Végezetül pedig álljon itt egy Descartes-idézet, amelyet maga Nietzsche fordított latinból az „Emberi – túlságosan is emberi” 1878-as elsõ kiadásához, „elõszó helyett” (a könyv a szerzõ szándékának megfelelõen 1878. május 30-án, Voltaire halálának századik évfordulóján jelent meg): „... egy ideig mérlegeltem a különféle foglalatosságokat, amelyeknek az emberek átadják magukat ebben az életlen, és megpróbáltam a legjobbat választani közülük. Ám nem szükséges itt említenem, hogy ezenközben miféle gondolataim támadtak. Elég az hozzá, hogy úgy tûnt nekem, legjobb ha szigorúan megmaradok eredeti tervemnél, vagyis: ha az egész életet arra használom, hogy csiszoljam értelmemet, és úgy folytatom utam az igazság nyomait követve, ahogy önmagamban eldöntöttem. Mert ezen az úton már olyan gyümölcsöket ízleltem meg, amelyeknél ebben az életben, megítélésem szerint, nem létezik kellemetesebb, sem ártalmatlanabb gyümölcs; ráadásul, mióta e szemléletmódot hívtam segítségül, minden nap valami újat hozott nekem, ami minden esetben jelentõs dolog volt, s általában mégsem ismerték az emberek. Így telt meg végül csordultig a lelkem örvendetes érzéssel, és minden többi dolgok már mit sem árthattak neki.”

Az utószóhoz felhasznált

irodalom jegyzéke

1. Gilles Deleuze:

Nietzsche et la philosophie,

Paris, 1962, P. U. F.

2. Curt Paul Janz:

Friedrich Nietzsche. Biographie,

Hanser, 1978, 1–3. köt.

3. Peter Pütz:

Friedrich Nietzsche.

Stuttgart, 1976.

4. Catherine Zuckert:

Nature, History and the Self:

Friedrich Nietzsche, s Untimely considerations.

In: Nietzsche-Studien 5, 1976, 55–82 old.


Tartalom

Emberi – túlságosan is emberi

Könyv szabad szellemû embereknek I.

Elöljáró beszéd..........................................................   7

Elsõ fõrész

Elsõrendû és végsõ kérdésekrõl..................................  16

Második fõrész

Az erkölcsi érzetek történetéhez.................................  34

Harmadik fõrész

A vallási élet.............................................................  54

Negyedik fõrész

A mûvész és az író lelkébõl........................................  67

Ötödik fõrész

A fejlettebb és fejletlenebb kultúra ismérvei..................  88

Hatodik fõrész

Emberi kapcsolatok.................................................. 115

Hetedik fõrész

Nõ és gyermek......................................................... 127

Nyolcadik fõrész

Pillantás az államra.................................................. 135

Kilencedik fõrész

Az ember egyedül önmagával.................................... 147

Emberi – túlságosan is emberi

Könyv szabad szellemû embereknek II.

Elõszó..................................................................... 169

Elsõ rész

Vegyes nézetek és mondások................................... 177

Második rész

A vándor és árnyéka................................................. 219

Utószó..................................................................... 271

Találat: 5300